EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása
Magyar Demokrata. Műhely rovat. 1996
A BÉKE NEM MINDIG JOBB, MINT A HÁBORÚ
Évekig tartó politikai huzavona után az Egyesült Államok végül is csatlakozott a balkáni békefenntartó erőkhöz, és több millió dolláros segítséget ígért Bosznia talpraállításához. A Biblia szerint akinek bőségesen adatott, attól több követelhető, és ezt leplezetlen elvárás formájában sokan vonatkoztatják az Egyesült Államokra is.
A neves fotós Antoine Gyori felvétele a szarajevoi temetőről. (1993)
Szerte a világban a háború dúlta vagy politikai elnyomás alatt élő országok milliói reménykednek amerikai beavatkozásban vagy legalábbis erkölcsi-anyagi támogatásban. Valószínűleg a bosnyákok is amerikai támogatásról álmodtak, mikor szerb fenyegetések ellenére kiléptek a kommunista szövetségből, és az ENSZ tagállamaihoz csatlakozva elhatározták, hogy a demokratizmus útjára lépnek. Sose hitték volna, hogy hosszantartó háborúba sodorva, magukra hagyva, fegyverembargótól lebénítva hosszú évekig csak álmodni fognak békéről, biztonságról, emberhez méltó életről. De nyilván azt se hitték volna, hogy mikor végre békekötésre kerül sor, méghozzá az amerikai elnök aláírásával, ujjongás és optimizmus helyett aggodalommal, keserűséggel és a bizonytalanság érzetével néznek majd az újesztendő elébe
Mikor Clinton elnök évekig tartó tétova sazzézgatás után eldöntötte, hogy békefenntartó erőket helyez a háború gyötörte Balkánra, sem a kongresszus, sem az átlag polgár szívbéli támogatását nem tudta megnyerni hozzá. A Képviselő Ház kétszer is ellene szavazott, a szenátus pedig, furcsa módon, csak utólagosan adott bizalmat az elnöknek a boszniai beavatkozást illetően. “Bármilyen katonai beavatkozásnak három alapvető kitétele van: nemzeti érdek, stratégiai szempont és az amerikai nép támogatása” – nyilatkozta a Washington Postnak Steve Chabot, republikánus képviselő, majd hozzátette, “Bosznia a három közül egyiknek sem tesz eleget.”
Az általánosnak mondható részvétlenség egyik oka a történelmi lépést előkészítő média-propaganda teljes hiánya volt. Bár a boszniai háború 1992 óta világviszonylatban számon tartott esemény volt, az amerikai média kezdetben alig vett tudomást róla, az évek folyamán pedig – a State Departmenttel karöltve – igyekezett a konfliktust minimalizálni és százezreket sújtó végzetes atrocitásokat elhallgatni. “Fontos események, amelyek tájékoztathatták és felvilágosíthatták volna az amerikai olvasókat, egyszerűen nem kaptak nyilvánosságot” – nyilatkozta Carol Williams, a Los Angeles Times kelet-európai kirendeltségének vezetője.
A média, nyilván nem véletlenül, minden idegszálával az O.J. Simpson-ügyre koncentrált, és nem a balkáni genocídium nyilvánosságra hozatalára, vagy a haláltáborok és deportálások leleplezésére. Clinton elnök ugyan az amerikai békefenntartó erők elhelyezését propagáló televíziós beszédében említette, hogy az elmúlt évek népirtása 250 ezer halálos áldozatot követelt, a megdöbbentő számadat mégsem tudott áldozatvállalásra késztető együttérzést kiváltani, mivel nem kapcsolódott hozzá megcsonkított holttestek, fájdalomtó eltorzult arcok és sebtében ácsolt gyermekkoporsók képsora – azonnali reflexív asszociáció az európai és ázsiai tévé-nézők számára.
A békefenntartó erők elhelyezése azért is népszerűtlen, mert az átlag amerikai képtelen ideológiai fogódzót találni a beavatkozás igazolására. Nincs tiszta képe – és ez megint csak nem tekinthető véletlennek –, ki is harcol ki ellen és miért? A bizonytalanságot elősegíti, hogy – ki tudja milyen politikai meggondolásból – soha senki nem nevezte kommunista agresszoroknak a szerbeket, ugyanakkor a bosnyákok sem lettek a világ szemében a demokratikus jogaikért küzdő szabadságharcosok.
Az amerikai média a Balkánon dúló háborút évszázados etnikai konfliktusnak és vallási türelmetlenségnek tüntette fel, amelyek a külső szemlélő számára nehezen követhető és gyakorlatilag megoldhatatlan politikai krízishelyzetet állandósítottak. Ennek megértését csak kuszáltabbá tette Henry Kissinger (felelőtlen) állítása, miszerint “Bosznia soha nem volt egy nemzet; soha nem létezett olyan, hogy bosnyák etnikai csoport vagy határozott kulturális identitás. Bosznia-Hercegovina a senki-földje, ahol a balkáni háborúk végtelen során különböző helyekről elűzöttek verődtek össze.” Ha Bosznia csupán a "senki-földje", akkor talán joggal pályáznak rá a szomszédjai – gondolhatják az európai történelmet, pláne a balkánit nem ismerő amerikaiak. Ha viszont Muhamed Sacirbejnek, az ENSZ boszniai nagykövetének van igaza, aki szerint “a szerb erők egy olyan társadalmi egység ellen harcolnak Boszniában, amelynek 500 éves múltja van”, akkor az ott élők joggal számíthatnak a világ támogatására az agresszorok ellen.
“Végül is ki az ellenség?” – kérdezte egy útrakész afro-amerikai katona a riportertől – és kicsit magától is – Tuzlába indulásakor. “És ki a jóbarát?” – kérdezhetné ugyanígy bárki. Mert senki se tudja, nem is tudhatja, milyen érzések dúlnak a bosnyákokban, akikre nemrégen olyan egyezményt kényszerítettek a nemzetközi hatalmak, amelynek során földjük egy harmadát fel kellett adniuk. Tették mindezt annak reményében, hogy legalább a megmaradó kétharmad részt meg tudják majd védeni, ha fegyverzethez jutnak. Amire állítólag igéretet kaptak.
A Newsweek szerint a bosnyák miniszterelnök, Haris Silajdzic azt állította Dole szenátornak, amerikai kormányhivatalnokokkal való korábbi titkos találkozóján biztosították, a békeszerződés aláírása esetén amerikai fegyvereket és kiképzést fognak kapni. Al Gore és Warren Christopher állítólag hasonló ígéretekkel kecsegtették a bosnyák tárgyaló felet. De mit mond minderről a Daytonban aláírt szerződés?
Andrew Sullivan, a New Republic című társadalompolitikai periodika főszerkesztője vette a fáradságot és végigolvasta, de semminemű utalást erre vonatkozóan nem talált benne. Véleménye szerint amennyiben Amerika nem fegyverzi fel a bosnyákokat, akkor végük van. “A békeszerződés lényegében felosztja az országot, írja Sullivan, majd kialakít egy gyenge, csonka Boszniát, megszünteti a szerbek elleni szankciókat, időt hagy a szerbeknek és a horvátoknak, hogy összeszedjék magukat, és egy év múlva lehetőséget ad számukra, hogy felosszák maguk között a csonka Boszniát.”
Sullivan cikkében ismerteti a béketerv fegyverleszerelési tervezetét is, amely szerint egy év elteltével Szerbia és (annektált területei) 85%-át tarthatja meg a jelenlegi fegyverkészletének, Horvátország (és annektált területei) 40%-át, míg a csonka Bosznia csak 10%-át. Miért az egyenlőtlenség? Ezen túlmenően, nyilvánvalóan Bosznia további gyengítésére és elszigetelésére az összes külföldi erőknek – beleértve tanácsadókat, önkéntes szabadságharcosokat, katonai kiképzőket és a környező államokból való segítségnyújtó szimpatizánsoknak el kell hagyni az ország területét. (Külföldi tudósítók vajon maradhatnak?) Sullivan minden kommentár nélkül ehhez még azt teszi hozzá, “mikor a békére hivatkozva befagyasztottuk a konfliktust, a (korábban vesztésre álló) áldozatok éppen nyerő pozícióba kerültek.” Hogy szabtak nekik mégis ilyen pocsék feltételeket?
Sokak szerint, Clintont is beleértve, a béke még ha rossz is, mindig jobb, mint a háború. Sullivan ezt kapásból megkontrázza. “A béke nem mindig jobb, mint a háború. Mikor a béke morálisan és gyakorlatilag megnyomorított, és mikor egy egyezmény hosszú távon majdnem teljes bizonyossággal végső megsemmisüléshez – jelen esetben Bosznia megsemmisüléséhez – vezet, akkor a béke sokkal rosszabb, mint a konfliktus fenntartása. A konfliktus továbbélése esetén, természetesen amerikai segítséggel, legalább esélye lenne Boszniának a túlélésre.”
A nagy és döntő kérdés, vajon milyen terveket szövöget Washingtonban a Clinton kormányzat? Támogatja a Dayton-egyezményt és annak alapján nyolcszoros erőfölényt engedélyez Szerbiának, vagy a Silajdzic fülébe sustorgott ígéret szerint korszerű védelmi fegyverekkel látja el a bosnyákokat, hogy meghiúsíthassák a Nagy-Szerbia megvalósítása érdekében tervezett totális genocídiumot? Csak az egyik út járható. De egyik sem biztonságos, vagy éppen biztató.
Addenda:
It had always been obvious that the Nato attacks on Yugoslavia were illegal
under the post-war United Nations-based system. Not only were the attacks not
approved by the security council, that body was not even consulted. Indeed,
speeches by world leaders -- including Blair's speech on "the doctrine of the
international community" given in Chicago on April 22 1999 -- made clear that
the very purpose of the Nato attacks was to overturn the old international
system and to replace it with a new one. At the same time, Nato turned itself
from an organisation committed to defending the national sovereignty and
territorial integrity of its members into a worldwide police force with an
effectively unlimited mandate. By refusing to prosecute Nato, the Hague has
given all this its tacit legal approval. (John Laughland:
This is not justice -- The Hague has replaced Nuremberg's jurisprudence
of peace with a licence to the west to kill. The Guardian. February 16, 2002
A Lewinsky-ügy csak fokozta a hatalmas politikai nyomást, amelyet a háborúra uszító neokonok gyakoroltak Bill Clintonra: "But if NATO's only strength is that it can bomb forever, then it has to get every ounce of that. Let's at least have a real air war. ... It should be lights out in Belgrade: Every power grid, water pipe, bridge, road, and war-related factory has to be targeted. Like it or not, we are at war with the Serbian nation (the Serbs certainly think so), and the stakes have to be very clear: Every week you ravage Kosovo is another decade we will set back your country back by pulverizing you. You want 1950? We can do 1950. You want 1389? We can do 1389 too. ... Be advised, these are weak, tribalized states that can fall apart in our hands. Albania is non-country country. … nothing would do more to sap public support for American internationalism than America's taking over history's oldest hornet's nests. Give war a chance. Let's see what months of bombing does before we opt for weeks of invasion, where, if we win, we get to occupy the Balkans for years." (Thomas Friedman: Stop the Music. Foreign Affairs. April 23, 1999)
The Second Cold War will be fought over the
same issues as the first one: freedom and self-determination for nations.
Arrayed on one side will be the United States promoting its ideology of "market
democracy," supported by its small, weak but noisy pup, Great Britain. Arrayed
on the other side will be Russia, China, India and much of Asia and Latin
America. As in the First Cold War, Europe is up for grabs. Doubtless, the
neoconservative magazines, The New York Times and the various half-mad foreign
policy intellectuals who pop up on CNN will soon be trying to whip us into line.
We will be told that the new Cold War is all about "American" values. We will
hear chilling tales of Russian nationalists, crazy generals, xenophobes,
anti-Semites, former Communists and religious fanatics. We will hear hoary tales
of Chinese-sponsored terrorism. As before, anyone opposing the Second Cold War
will be smeared. Today's America is waging war against the values yesterday's
America fought for. (George Szamuely: Proud To
Be Un-American. New York Press. June 23, 1999)
Prosecutors have made Serbia’s first arrests of people suspected of carrying
out the Srebrenica massacre, AP reported. Serbian police on Wednesday arrested
seven men accused of taking part in the slaughter of over 1,000 Muslims at a
warehouse on the outskirts of Srebrenica, according to a joint team of Serbian
and Bosnian prosecutors. Altogether, over 8,000 Bosnian Muslims were reportedly
killed in the eastern Bosnian enclave in 1995 – the only atrocity in Europe to
be labeled as genocide by the UN since World War II.
Serbia prosecutors make
first arrests in Srebrenica massacre. (RT. March 18, 2015
Ebben a témában lásd még a 90-es ÉVEKben: Szép szavak, nagy szavak
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára
VISSZA az EMPIRIA Magazin 90-es évek rovatának címjegyzékéhez