EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

Magyar Demokrata. Műhely rovat. 1996

 

A BÉKE NEM MINDIG JOBB, MINT A HÁBORÚ

 

Évekig tartó politikai huzavona után az Egyesült Államok végül is csatlakozott a balkáni békefenntartó erőkhöz, és több millió dolláros segítséget ígért Bosznia talpraállításához. A Biblia szerint akinek bőségesen adatott, attól több követelhető, és ezt leplezetlen elvárás formájában sokan vonatkoztatják az Egyesült Államokra.

 

A neves fotós Antoine Gyori felvétele a szarajevoi temetőről. (1993)\

 

Szerte a világban a háború dúlta vagy politikai elnyomás alatt élő országok milliói reménykednek amerikai beavatkozásban vagy legalábbis erkölcsi-anyagi támogatásban. Valószínűleg a bosnyákok is amerikai támogatásról álmodtak, mikor szerb fenyegetések ellenére kiléptek a kommunista szövetségből, és az ENSZ tagállamaihoz csatlakozva elhatározták, hogy a demokratizmus útjára lépnek. Sose hitték volna, hogy hosszantartó háborúba sodorva, magukra hagyva, fegyverembargótól lebénítva hosszú évekig csak álmodni fognak békéről, biztonságról, emberhez méltó életről. De nyilván azt se hitték volna, hogy mikor végre békekötésre kerül sor, méghozzá az amerikai elnök aláírásával, ujjongás és optimizmus helyett aggodalommal, keserűséggel és a bizonytalanság érzetével néznek majd az újesztendő elébe.

Mikor Clinton elnök évekig tartó tétova sazzézgatás után eldöntötte, hogy békefenntartó erőket helyez a háború gyötörte Balkánra, sem a kongresszus, sem az átlag polgár szívbéli támogatását nem tudta megnyerni hozzá. A Képviselő Ház kétszer is ellene szavazott, a szenátus pedig, furcsa módon,  csak utólagosan adott bizalmat az elnöknek a boszniai beavatkozást illetően. “Bármilyen katonai beavatkozásnak három alapvető kitétele van: nemzeti érdek, stratégiai szempont és az amerikai nép támogatása” – nyilatkozta a Washington Postnak Steve Chabot, republikánus képviselő, majd hozzátette, “Bosznia a három közül egyiknek sem tesz eleget.”

Az általánosnak mondható részvétlenség egyik oka a történelmi lépést előkészítő média-propaganda teljes hiánya volt. Bár a boszniai háború 1992 óta világviszonylatban számon tartott esemény volt, az amerikai média kezdetben alig vett tudomást róla, az évek folyamán pedig – a State Departmenttel karöltve – igyekezett a konfliktust minimalizálni és százezreket sújtó végzetes atrocitásokat elhallgatni. “Fontos események, amelyek tájékoztathatták és felvilágosíthatták volna az amerikai olvasókat, egyszerűen nem kaptak nyilvánosságot” – nyilatkozta Carol Williams, a Los Angeles Times kelet-európai kirendeltségének vezetője.

A média, nyilván nem véletlenül, minden idegszálával az O.J. Simpson-ügyre koncentrált, és nem a balkáni genocídium nyilvánosságra hozatalára, vagy a haláltáborok  és deportálások leleplezésére. Clinton elnök ugyan az amerikai békefenntartó erők elhelyezését propagáló televíziós beszédében említette, hogy az elmúlt évek népirtása 250 ezer halálos áldozatot követelt, a megdöbbentő számadat mégsem tudott áldozatvállalásra késztető együttérzést kiváltani, mivel nem kapcsolódott hozzá megcsonkított holttestek, fájdalomtó eltorzult arcok és sebtében ácsolt gyermekkoporsók képsora – azonnali reflexív asszociáció az európai és ázsiai tévé-nézők számára.

A békefenntartó erők elhelyezése azért is népszerűtlen, mert az átlag amerikai képtelen ideológiai fogódzót találni a beavatkozás igazolására. Nincs tiszta képe – és ez megint csak nem tekinthető véletlennek –, ki is harcol ki ellen és miért?  A bizonytalanságot elősegíti, hogy – ki tudja milyen politikai meggondolásból – soha senki nem nevezte kommunista agresszoroknak a szerbeket, ugyanakkor a bosnyákok sem lettek a világ szemében a demokratikus jogaikért küzdő szabadságharcosok.

Az amerikai média a Balkánon dúló háborút évszázados etnikai konfliktusnak és vallási türelmetlenségnek tüntette fel, amelyek a külső szemlélő számára nehezen követhető és gyakorlatilag megoldhatatlan politikai krízishelyzetet állandósítottak. Ennek megértését csak kuszáltabbá tette Henry Kissinger (felelőtlen) állítása, miszerint “Bosznia soha nem volt egy nemzet; soha nem létezett olyan, hogy bosnyák etnikai csoport vagy határozott kulturális identitás. Bosznia-Hercegovina a senki-földje, ahol a balkáni háborúk végtelen során különböző helyekről elűzöttek verődtek össze.” Ha Bosznia csupán a "senki-földje", akkor talán joggal pályáznak rá a szomszédjai – gondolhatják az európai  történelmet, pláne a balkánit nem ismerő amerikaiak. Ha viszont Muhamed Sacirbejnek, az ENSZ boszniai nagykövetének van igaza, aki  szerint “a szerb erők egy olyan társadalmi egység ellen harcolnak Boszniában, amelynek 500 éves múltja van”, akkor az ott élők  joggal számíthatnak a világ támogatására az agresszorok ellen.

“Végül is ki az ellenség?” – kérdezte egy útrakész afro-amerikai katona a riportertől – és kicsit magától is – Tuzlába indulásakor. “És ki a jóbarát?” – kérdezhetné ugyanígy bárki. Mert senki se tudja, nem is tudhatja, milyen érzések dúlnak a bosnyákokban, akikre nemrégen olyan egyezményt kényszerítettek a nemzetközi hatalmak, amelynek során földjük egy harmadát fel kellett adniuk. Tették mindezt annak reményében, hogy legalább a megmaradó kétharmad részt meg tudják majd védeni, ha fegyverzethez jutnak. Amire állítólag igéretet kaptak.

A Newsweek szerint a bosnyák miniszterelnök, Haris Silajdzic azt állította Dole szenátornak, amerikai kormányhivatalnokokkal való korábbi titkos találkozóján biztosították, a békeszerződés aláírása esetén amerikai fegyvereket és kiképzést fognak kapni.  Al Gore és Warren Christopher állítólag hasonló ígéretekkel  kecsegtették a bosnyák tárgyaló felet. De mit mond minderről a Daytonban aláírt szerződés?

Andrew Sullivan, a New Republic című társadalompolitikai periodika főszerkesztője vette a fáradságot és végigolvasta, de semminemű utalást erre vonatkozóan nem talált benne. Véleménye szerint amennyiben Amerika nem fegyverzi fel a bosnyákokat, akkor végük van.  “A békeszerződés lényegében felosztja az országot, írja Sullivan, majd kialakít egy gyenge, csonka  Boszniát, megszünteti a szerbek elleni szankciókat, időt hagy a szerbeknek és a horvátoknak, hogy összeszedjék magukat, és egy év múlva lehetőséget ad számukra, hogy felosszák maguk között a csonka Boszniát.”

Sullivan cikkében ismerteti a béketerv fegyverleszerelési tervezetét is, amely szerint egy év elteltével Szerbia és (annektált területei) 85%-át tarthatja meg a jelenlegi fegyverkészletének, Horvátország  (és annektált területei) 40%-át, míg a csonka Bosznia csak 10%-át. Miért az egyenlőtlenség? Ezen túlmenően, nyilvánvalóan Bosznia további gyengítésére és elszigetelésére az összes külföldi erőknek – beleértve tanácsadókat, önkéntes szabadságharcosokat, katonai kiképzőket és a környező államokból való segítségnyújtó szimpatizánsoknak el kell hagyni az ország területét. (Külföldi tudósítók  vajon maradhatnak?) Sullivan minden kommentár nélkül ehhez még azt teszi hozzá, “mikor a békére hivatkozva befagyasztottuk a konfliktust, a (korábban vesztésre álló) áldozatok éppen nyerő pozícióba kerültek.” Hogy szabtak nekik mégis ilyen pocsék feltételeket? 

Sokak szerint, Clintont is beleértve, a béke még ha rossz is, mindig  jobb, mint a háború.  Sullivan ezt kapásból megkontrázza.  “A béke nem mindig jobb, mint a háború. Mikor a béke morálisan és gyakorlatilag megnyomorított, és mikor egy egyezmény hosszú távon majdnem teljes bizonyossággal végső megsemmisüléshez – jelen esetben Bosznia megsemmisüléséhez – vezet, akkor a béke sokkal rosszabb, mint a konfliktus fenntartása. A konfliktus továbbélése esetén, természetesen amerikai segítséggel, legalább esélye lenne Boszniának a túlélésre.”

A nagy és döntő kérdés, vajon milyen terveket szövöget Washingtonban a Clinton kormányzat? Támogatja a Dayton-egyezményt és annak alapján nyolcszoros erőfölényt engedélyez Szerbiának, vagy a Silajdzic fülébe sustorgott ígéret szerint korszerű védelmi fegyverekkel látja el a bosnyákokat, hogy meghiúsíthassák a Nagy-Szerbia megvalósítása érdekében tervezett totális genocídiumot?  Csak az egyik út járható. De egyik sem biztonságos vagy éppen biztató.

 

Addenda:

It had always been obvious that the Nato attacks on Yugoslavia were illegal under the post-war United Nations-based system. Not only were the attacks not approved by the security council, that body was not even consulted. Indeed, speeches by world leaders -- including Blair's speech on "the doctrine of the international community" given in Chicago on April 22 1999 -- made clear that the very purpose of the Nato attacks was to overturn the old international system and to replace it with a new one. At the same time, Nato turned itself from an organisation committed to defending the national sovereignty and territorial integrity of its members into a worldwide police force with an effectively unlimited mandate. By refusing to prosecute Nato, the Hague has given all this its tacit legal approval. (John Laughland: This is not justice -- The Hague has replaced Nuremberg's jurisprudence of peace with a licence to the west to kill. The Guardian. February 16, 2002)

The classic Gores are against foreign military adventures. It was here that Al Jr. broke with tradition when he was one of only ten Democratic senators to support George [H.W.] Bush’s Persian Gulf caper [in 1991]; before that, he had approved Reagan’s Grenada invasion and Libyan strikes. Gore also went to the Vietnam War his father had opposed – albeit just for a short resume-building, non-combat tour as a military journalist. (Gore Vidal: The Last Empire: Essays 1992-2001. Vintage. 2002)

The creation of an independent Kosovo in the name of democracy and humanitarianism is considered by the Clinton crowd to be one of the US's first post-Cold War foreign policy successes. Under the direction of the late egotist Richard Holbrooke, intellectual—if we can use that word—godfather of today's Susan Rices and Samantha Powers, a new US protectorate was created in the heart of the Balkans, one of the more historically unstable regions of the Western world. Of course, it had nothing to do with democracy and humanitarianism and everything to do, as has been the case with most major moves the US has undertaken in the world since 1989, with the need to give the US the ability to: project power into every corner of the globe and disrupt the possibility of any country or bloc of countries impeding its economic and military designs. More concretely, it was part of the US plan to make sure that the then newly unshackled countries of Eastern and Southeastern Europe would essentially be beholden to it, and not their EU neighbors. (Thomas S. Harrington: Another US “Success Story”: The Creation and Abandonment of Kosovo. March 1, 2015)

Prosecutors have made Serbia’s first arrests of people suspected of carrying out the Srebrenica massacre, AP reported. Serbian police on Wednesday arrested seven men accused of taking part in the slaughter of over 1,000 Muslims at a warehouse on the outskirts of Srebrenica, according to a joint team of Serbian and Bosnian prosecutors. Altogether, over 8,000 Bosnian Muslims were reportedly killed in the eastern Bosnian enclave in 1995 – the only atrocity in Europe to be labeled as genocide by the UN since World War II. Serbia prosecutors make first arrests in Srebrenica massacre. (RT. March 18, 2015)

 

Ebben a témában lásd még a 90-es ÉVEKben: Szép szavak, nagy szavak

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

VISSZA  az EMPIRIA Magazin 90-es évek rovatának címjegyzékéhez