EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

Eredeti megjelenés: Napi Magyarország, 1998 június

Meglepő választási értékelés a Washington Post hasábjain

BRILLIÁNS KOMMUNISTÁK  ÉS  OKTONDI MAGYAROK

Washingtonban a konzervatív helyi napilap, a Washington Times alig szentelt pár sort a jobboldali erők magyarországi győzelmének, míg a liberálisnak elkönyvelt Washington Post május 26. száma a Világhírek rovatban hosszasan és részletesen beszámolt róla, sőt képet is közölt Orbán Viktor jövendőbeli miniszterelnökről. Ha első hallásra rejtélyes ellentmondásnak is tűnik, a cikk végére kiderül, hogy miért foglalkozott többet az eseménnyel a Post.

A lelkendezéstől mentes, visszafogott hangnemű írás feltétlen érdeme, hogy írója, Christine Spolar megemlíti, a bukott kormány a kommunista tradíciók örököseként mindvégig kötelességszerűen “kontrollálta az állami televíziót és a sajtót." Mivel az elmúlt 8 évben ezt a tényt a Postban soha senki nem kritizálta, még csak meg sem  említette, a magyar olvasó arra a következtetésre jut, hogy Spolar talán (és vele esetleg a Post is) váratlanul új vizeken evez.

Ennek ellenére a korábbi ellenszelektől ő sem tudott teljesen szabadulni: a cikknek – amely a kommunizmus fölött aratott győzelemről hivatott szólni – már első harmadában feltűnik Csurka István neve és vele a nemzetközi sajtóból jól ismert, elcsépelt jelzők: “radikális”, “xenofóbikus”, “antiszemita”.

Nem kis meglepetésre azonban Spolar elismeri, hogy "Csurka – és vele együtt a többi jobboldali párt – felvetettek néhány kellemetlen és legitim kérdést a (Horn-féle) demokráciával kapcsolatban. Az elkövetett hibák miatti dühös elkeseredettség – mint a bűnözés és a korrupció eluralkodása – dominálta a jobboldal (választási) témakörét."

Az egyenlőtlenségek – valóságosak és képzeletbeliek egyaránt – hathatós vádaskodásnak szolgáltak alapul” – írta Spolar, majd máshol így folytatta: “Ha Magyarország hátat fordított kommunista múltjának, akkor a vezetőgárdája miért néz ki ugyanúgy, mint tíz évvel ezelőtt? – tette fel a kérdést újra és újra az ellenzék. Ha tényleg beköszöntött a demokrácia, akkor hogyan lehetséges, hogy a társadalom legbefolyásosabb figurái – a kormányban és az üzleti életben egyaránt – ugyanazok, akik a kommunista időkben tartották kontroll alatt az országot?"

Spolar sorra leközölte a Csurka-pártnak azokat a legitim kérdéseit, amelyeket a választások előtt sem ő, sem más nyugati politikai elemzők nem vetettek fel. Ugyanakkor igyekezett azt az érzést kelteni az amerikai olvasóban, hogy a jobbratolódás ellenére a magyar kommunista ellenes erők erősen megosztottak. Határozottan különválasztja az általa középutasnak, main stream-nek elkönyvelt FIDESZt a szélsőjobboldalinak, radical right wing-nek titulált MIÉPtől.

Bár megalapozottnak nyilvánítja a Csurka pártja által felvetett és elítélt visszaéléseket, egy világért sem tenné hozzá, hogy a két jobboldali párt sok mindenben egyetért: a közhangulatból ítélve az Orbánra szavazók (és a végsőkig kiábrándult nem szavazók) széles köre a Csurkistákhoz hasonlóan elítéli az elmúlt 8 év bűneit és mulasztásait, a privatizációs visszaélésektől kezdve a sajtószabadság korlátozásával bezárólag.

A kommunisták bárminemű tényleges kritizálásától tartózkodó Spolar éppenséggel azzal nyugtatgatja olvasóit, hogy minden marad a régiben: Orbán nem fog letérni a kitaposott útról. “(Orbán) biztosította a külföldi beruházókat,  Magyarország ugyan újra fogja értékelni társadalmi prioritásait, de nem fog eltérni gazdasági célkitűzéseitől.” Ez nemigen érthető másként, minthogy nyugaton az a vélemény, a kommunisták végül is sikeres és követésre méltó politikát folytattak. Spolar ennek a tévhitnek megerősítésére közli, “Magyarország Kelet-Európa egyik legvirágzóbb országa.”

Még szerencse, hogy – bár a megosztás hátsó gondolatával – de lehozta Csurka kritikáját, mert anélkül az amerikai olvasó nem értené,  miért is menesztették a briliáns kommunistákat azok az oktondi magyarok? Ez a kérdés annál is inkább indokolt lenne, mivel Spolar azt állítja, hogy "nyugati analitikusok szerint Orbán egyes kampányígéretei minden realitást nélkülöznek", sőt "a privatizációs szerződések felülvizsgálatára és a társadalmi juttatások növelésére tett ígéretei az őszinteségét is kétségbe vonják.”

Nagyon kétséges, vajon akadt-e korábban valaki is a Postnál, aki kétségbe vonta a világ nyilvánossága előtt Horn Gyula szavahihetőségét és kampányígéreteinek reális lehetőségeit? Nyilván nem.  És vajon a korábbi két választásnál hangot adott-e valaki is a lapnál a szélső baloldal, a radical left-wing követelődzései és veszélye miatti aggodalmának? Ismét nem.

Ezt a kérdést az is felveti, hogy Spolar cikke befejezéseként egy olyan riportert idézett, aki a FIDESZ győzelmi napján ünneplés helyett a "szélsőjobb" előretörése és népszerűsége miatt aggódott.  Az illető nagyon is tudta, hogyan kell  feszülő ellentétet szító kérdést feltenni Orbánnak, a fiatal politikusnak. "Készen áll arra az őrült  viaskodásra, amelynek során majd az egész jobboldal szerepet követel a kormányzásban?" (Ez a kérdés, valójában az egész cikk közlésének fő indoka: sikerül-e beugratni az örömmámorban úszó Orbánt, hogy üssön egyet a már befeszített éken?)  Spolar elismerésére szolgáljon azonban, hogy bár elhallgathatta volna, szó szerint lehozta Orbán  higgadt, diplomatikus válaszát: "Készek vagyunk a hatalom átvételére".

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.)

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

VISSZA    a 90-es évek rovat címlistájára