Clinton kabinetminisztere, Donna Shalala – aki zárt falak mögött állítólag hevesen ellenezte Clinton döntését – a sajtónak azt a vérszegény magyarázatot adta, hogy a határozat jelenlegi, harmadik verziója "humánusabb és körültekintőbb az előzőeknél,” így némi módosítással és kiskapuk nyitásával elérheti célját. A cél természetesen a deficit csökkentése. A felmerülő nagy kérdés csak az, hogy milyen áron? A szövetségi kormány 12,8 millió létminimum alatt élő és 1 millió állampolgárságra váró, legálisan itt tartózkodó bevándorló (egy részük nyelvtudás hiánya vagy életkora miatt alkalmazhatatlan) szociális ellátását ruházza át a szövetséges államok kormányaira, amelyek saját körülményeiknek megfelelően döntenek majd a helyi igények kielégítéséről.

Pszichológiai bénító hatásán kívül ellenzői támadták a szociális program túlburjánzott bürokratizmusát, a családot mint társadalmi egységet érintő negatív kihatásait (az egyedülálló anya támogatásával szükségtelenné válik a férjhez menés, vagyis a hagyományos családalapítás), és a mindennapi élet realizmusától való fokozott eltávolodásáért. A realizmustól való eltávolodás azonban még inkább jellemzi a Clinton által aláírt új törvényt – sőt semmi más nem jellemzi jobban. Ennek következtében súlyos problémákat hordoz magában – a Business Week szavait használva "időzített bomba” –, amely bármikor robbanhat.  Az elavult népjóléti törvény helyébe lépő Személyes felelősség és Munkalehetőség hangzatos nevet viselő új törvény ugyanis az Urban Institute előrejelzése szerint további 1,1 millió gyermeket taszít nyomorba. Ez az, ami talán aktivizálhatja a középosztályt, sőt elvben tüntetőket is vihetne az utcára. Ennek valószínűsége azonban kicsi, mert Amerikában a szegények lázadásának, illetve a szegények érdekében történő széleskörű összefogásnak nincsenek európai értelemben vett hagyományai.

"Fizikai erőszak, egészségügyi ellátás hiánya, alultápláltság következményeként kialakult állapot és általános elhanyagoltság következtében minden 7 órában meghal (az USA-ban) egy gyermek. Minden másfél órában egy gyermek áldozatul esik a fegyvereknek. Tizenöt millió gyermek él a szegénységi szint alatt. Több, mint 2800 gyerek marad ki az iskolából naponta, és majdnem 10 milliónak nincs orvosi biztosítása" – állítja Marian Wright Edelman, a Gyermekvédelmi Liga alapítója, aki a Clinton házaspár régi barátja és támogatója. Edelman, aki Hillary Clintonnal együtt végzett a Yale egyetem jogi karán, évekig együtt dolgozott Clintonnéval a Ligában, és személyes kapcsolatát kihasználva próbálta megakadályozni az új törvény beiktatását. "A törvényhozók nem kényszerítik áldozatvállalásra a Pentagont, az állami támogatást igénybevevő vállalatokat, vagy a gazdagokat, csak a nyomorgó gyerekeket" – nyilatkozta Edelman.

1995-ben a család- és gyermekvédelmi programok fedezetének általános megnyirbálása után a rossz előérzetektől gyötört Edelman nyilvános levelet írt Clintonnak, amelyben figyelmeztette, hogy a szegény sorban élő gyermekek biztonsági hálójának megőrzése “elnöki pozíciójának erkölcsi lakmuszpróbája". A politika furcsa grimasza, hogy a republikánusok szintén erkölcsi alapon javasolták a Roosevelt-segélyprogram beszüntetését, ugyanakkor Clinton elnök is "morális értékítéletére" való hivatkozással hagyta jóvá követelésüket.  Nincs itt valami követhetetlen ellentmondás? Clinton választási korteskedése idején beígérte a jóléti program reformját, az elmúlt négy év alatt azonban nem kerített rá sort. Az újabb választás közeledtével az elnök hirtelen produkálni akart, és ezzel a céllal írta alá a valójában csak félig átgondolt programot. "Az irónia Clinton számára, hogy betű szerint ugyan betartotta kampányígéretét, de megölte a szellemét" – írta a Newsweek.

Meglehetősen kiábrándító, hogy az érdemében vitatható, nyilvánvalóan politikai szükség diktálta döntést Clinton ráadásul moralizálással próbálta igazolni. Sem ő, sem a kongresszus nem veheti komolyan az általánosítást, miszerint a segélyből élők mind naplopók és az adófizetők jóságával visszaélő szélhámosok, akiket jó útra kell téríteni, vagyis munkára kell fogni. Köztudott, hogy a támogatásra szorulók többsége nő, méghozzá gyermekeit egyedül és küszködve nevelő nő. (A rászoruló másik nagy csoport az egyedülálló idős és öreg nőké.)

"A nők alkotják a legnagyobb elnyomott csoportot a férfiak által dominált, agresszív kapitalista társadalomban, és ezt követik az anyaméh gyümölcsei, a gyermekek" – írja a radikális feminista, Patricia Robinson. Őt látszik igazolni az a statisztikai adat, amely szerint az USA szegénysorú gyermekeinek aránya a fejlett iparú nyugati országok között jelenleg a legmagasabb.

A szegénység ilyen mérvű elharapódzásának egyik oka az 50-% fölötti válási arányszám és a lányanyaság. (Számos milliós nagyvárosban az 50%-ot is meghaladja a házasságon kívül született gyermekek aránya.) A probléma lényege nem az, hogy a férfiak kiugranak a házasságból, vagy hogy nem veszik feleségül a gyermekük anyját, hanem az, hogy nem hajlandók apákká válni, illetve apák maradni, és anyagi felelősséget vállalni az utódaikért. (A különböző társadalmi torzulások ellenére is a gyermekét elhagyó nők száma továbbra is elenyésző.) A csonka család önmagában is problematikus, de különösen az, mikor nyomorral párosul. Közel 5 és fél millió különélő apa közül 25% egyetlen fillér tartásdíjat sem fizet, 24% pedig hébe-hóba fizet valamit. A fizetést megtagadó apák 30%-a ingázik a közigazgatásilag független államok között, hogy kibújjon a felelősség alól, és így összesen 35 milliárd dollárral tartoznak a saját gyermekeiknek, akik a köz alamizsnáján tengődnek.

Az új törvény nemcsak a munkanélküli gyerekes anyákat sújtja, hanem a kisfizetésű anyák túlélését is veszélyezteti. Akik minimum bérből vagy kis fizetésből tartják el a családjukat, a legjobb szándékuk ellenére sem tudnak állami hozzájárulás nélkül boldogulni. Az új törvény ennek ellenére 25%-kal csökkenti az élelmiszer-hozzájárulást, és tervbe veszi a lakbér és energiapótlék fokozatos csökkentését. A máról holnapra élők számára beláthatatlan következményekkel járhat egy nagyobb tél, baleset vagy a kocsi lerobbanása. Az állami menhelyek száma évek óta azonos, pedig az új rendelet életbelépésével az otthontalanná váló családok számának rakétaszerű emelkedését jósolják. Senkinek nincs válasza rá, hogy mi lesz velük.

Az egyedülálló kisgyerekes anyák többsége állami és vállalati óvoda hiányában képtelen munkát vállalni. A privát csecsemőgondozás heti 150-200 dollár Washington környékén. Akár csak egy (1) gyermek óvodai felügyeletének finanszírozása is lehetetlen egy (1) keresetből. Nem utolsó sorban, az ország különböző részein egyszerűen nincs munka, vagy ha akad is, a vállalkozók a férfi munkaerőt részesítik előnyben. Amennyiben az új rendelkezések és beígért gazdasági ösztönzők rákényszerítik az államokat, hogy mesterséges munkapiacot teremtsenek, vagyis lényegében felesleges munkára béreljenek fel embereket, akkor ugyanott vannak, mintha segélyt fizetnének, és a helyzet ugyanannyira demoralizáló, mint a havonta automatikusan kézbesített állami csekk.

"Nem tudom elképzelni, hogy sülhet ki bármi jó abból, hogy a szegénységben élő gyermekeket még szegényebbé, éhesebbé és betegebbé tesszük" – írja Ulysses Curie, Maryland-i szenátor a Washington Postban közölt nyílt levelében. "Meg fogunk fizetni kíméletlen könnyelműségünkért, mikor ezek a gyerekek(*1) a közeljövő kiskorú bűnözőivé, majd felnőttként műveletlen munkanélküliekké, kábítószeresekké és erőszakos bűntettek elkövetőivé válnak”.

Közel 15 millió embert érint negatívan az új törvényerejű rendelet. 1992-ben Bill Clinton azt nyilatkozta, meggyőződése, hogy a munkára való felkészítés, az állam által biztosított szakképzés a kivezető út a szegénységből. A Személyes Felelősség és Munkalehetőség megfogalmazói azonban erről elfelejtkeztek, sőt nyilván maga az elnök is, mert az erre a célra beígért 10 milliárd dollárról nem történik benne említés. Hogy kényszeríthetők a gyermekes anyák munkába állami bölcsődék, óvodák építése nélkül? Hogy állíthatók emberek munkába gyakorlati felkészítés nélkül? Hogy várható el a munka felvétele azoktól, akiknek nem telik bakancsra és buszjegyre? Akik közül sokan el sem tudják olvasni, hová visz a busz?

Roosevelt a segélyezést személy szerint csupán narkotikumnak tartotta, mégis úgy döntött, hogy a közösségnek kötelessége a rászorulókat támogatni. Elgondolkoztató, hogy az általa létesített intézményesített humanitárius szolgáltatásokat éppen egy demokrata elnök torpedózta meg, aki korábbi pályafutása során gyakran hangoztatta a központi kormány szociális problémák iránti felelősségét, és aki a nők és a család érdekvédőjének tüntette fel magát.

*1 A Columbia School of Public Health 1996-ban közölt adatai szerint 1979-től 1994-ig bezárólag az Államokban a 6 éven aluli szegénységben élő gyermekek száma 3,5 millióról 6,1 millióra, a szegénységi arányszám pedig 18%-ról 25%-ra emelkedett. Nem kis meglepetésre 62 százalékuk teljes állásban dolgozó (többnyire minimál bérből élő) családokból kerül ki. Az amerikai szegény fehér gyerekek száma jóval meghaladja a többi nyugati jellegű demokráciákban (demokratikus szocializmusban) élőkét. A gyermekszegénységi szint a városokban a legmagasabb, 36%, a kertvárosokban 17%, míg vidéken 27%. Dr. Lawrence Aber, az Egészségügyi Központ (Health Center) direktora az adatokat közlő tanulmány kapcsán felhívta a figyelmet az “emberi tőke” szegénységből adódó, megdöbbentő elpocsékolására. "Ez a pocsékolás óriási kockázat az országra nézve, termelési és egyéb szempontokból egyaránt" – nyilatkozta Aber. "A szegény sorból kikerülő gyerek ugyanis serdülőként nagyobb számban marad ki az iskolából, hoz gyereket meggondolatlanul a világra, válik fiatalkorú bűnözővé és szorul később munkanélküliként állami támogatásra." 

Addenda:

„The U.S. is the world's greatest force for peace and freedom, for democracy and security and prosperity." (President Bill Clinton. 1996)

"There are changes we can make from the outside-in--those are the job of the President of the United States and the Congress and the governors and state legislators and mayors -- raising standards, community policing. And there is something each of us here can do--from the inside-out--and in the spirit of my faith, I count myself as one of you to turn this thing around from the inside-out as well as the outside-in. Otherwise the outside changes won't matter. Sometimes, there are no answers from the outside in. Sometimes, the answers have to come from the values and the love and the stirrings and the voices that speak to us from within. Here, you as the respected leaders and ministers of your faith, play a crucial role. From the outside, we're doing our best, but I do not believe we can repair the basic fabric of society until people who are willing to work, have work. Work organizes life. It gives structure and discipline to life. It gives meaning and self-esteem to people who are parents. It gives a role model to children... We cannot repair the American community and restore the American family until we have the structure, the values, the discipline, and the reward that work gives us..." (President Bill Clinton. Speech in Memphis. November 13, 1993)

In October, Bill and Hillary Clinton hosted the nation's first ever White House Conference on Child Care.  There is recognition that last year's welfare reform bill, which aims to get single mothers off welfare and into jobs, cannot work unless working mothers have access to quality, affordable child care.  But the problem is that American society is ambivalent about mothers who work and unwilling to provide resources for quality pre-kindergarten care.  (David Cohen: Designed for Disaster. The Independent. October 29, 1997)

“The bill we are considering today is a bad bill. I will vote against it and I urge all people of conscience to vote against it. It is a bad bill because it penalizes children for the actions of their parents. This bill, Mr. Speaker, will put 1 million more children into poverty. How, how can any person of faith, of conscience, vote for a bill that puts a million more kids into poverty? … What does it profit a great nation to conquer the world, only to lose its soul? Mr. Speaker, this bill is an abdication of our responsibility and an abandonment of our morality. It is wrong, just plain wrong.” (House Rep. John Lewis, D-Ga. 1996)

"If we cut military spending and corporate welfare, we would have more than enough money to meet America's needs. This nation currently spends $260 billion a year on defense, even though the Cold War is over, not counting $30 billion spent annually on intelligence or the $20 billion in defense-related expenditures hidden away in our federal spending on energy." (Bernie Sanders: Outsider in the House. 1997)

The ultra-wealthy and corporate interests will want to take a leading role in shaping this debate. In a development that is perhaps not coincidental, a World Economic Forum survey of nearly 1,600 elite decision-makers showed that they consider “widening income disparities” the second-most pressing problem the world faces today. (The Forum is the same group which organizes the elite Davos conference; see Lynn Parramore for more on the survey.) That is not to suggest that the same decision-makers are likely to support highly redistributive economic policies. In fact, that’s highly unlikely. There are undoubtedly many among them who would prefer to contain the kind of populist movement which the Elizabeth Warren wing of the Democratic Party represents. One way to do that is with the strategy Bill Clinton employed so successfully – using the Democratic Party to articulate populist frustrations, while at the same time ensuring that no specific problems or policies are articulated that threaten entrenched interests. There are likely to be substantial differences of opinion between, say, the former president’s thoughts on economic populism and those represented by Sen. Warren and like-minded colleagues. There’s a danger that populist and egalitarian ideas might be used to limit the scope of debate, by redefining the leftmost parameters of discussion within bounds that are considered safe for the status quo. (Richard Eskow: 2014 Will Be The Year of “Economic Populism” – and Then? December 17, 2013)

A Farka által csóvált kutya című film egy szenzációs "mérgezett (nyílhegyű) politikai szatíra", amelyet többek között a Sanders által (fent) kritizált háborús Clinton-kormánypolitika inspirálhatott alkotásra (Bernie Sanders: Outsider in the House): Mr. De Niro's Conrad Brean represents the top-secret Washington type, a man never without his tweed hat and assured, calculating gaze. (''I'm working on it'' is his informal motto.) Brought into the crisis by the President's high-powered, motormouthed blond assistant, Winifred Ames (Ms. Heche), Conrad begins sending the press hints about a nonexistent B-3 bomber and a potentially bad situation in the Balkans. ''Why Albania?'' Winifred asks him. ''Why not?'' replies Conrad. He seems to know all the merry lessons of ''Catch-22'' by heart. (Janet Maslin: If the Going Gets Tough, Get a Pet or Start a War. December 26, 1997) [''Wag the Dog'' takes the stance that American public policy may be founded on fraud in high places, and that there is no public outpouring too spontaneous-looking to be manipulated by political puppeteers. Maslin]

In 2006, 17.4 percent of children in America lived below the poverty line, substantially more than in 1969. And even this measure probably understates the true depth of many children's misery. Living in or near poverty has always been a form of exile, of being cut off from the larger society. But the distance between the poor and the rest of us is much greater than it was 40 years ago, because most American incomes have risen in real terms while the official poverty line has not. To be poor in America today, even more than in the past, is to be an outcast in your own country. And that, the neuroscientists tell us, is what poisons a child's brain. ( . . .) Poverty rates are much lower in most European countries than in the United States, mainly because of government programs that help the poor and unlucky.  And governments that set their minds to it can reduce poverty. In Britain, the Labor government that came into office in 1997 made reducing poverty a priority - and despite some setbacks, its program of income subsidies and other aid has achieved a great deal. Child poverty, in particular, has been cut in half by the measure that corresponds most closely to the U.S. definition. (Paul Krugman: Poverty Is Poison. The New York Times. February 2008)

In 1996, President Bill Clinton signed the Personal Responsibility and Work Opportunity Reconciliation Act, obliterating six decades of federal social welfare policy “as we know it,” ending federal cash payments to the nation’s poor, and consigning millions of female heads of household and their children to poverty, where many still dwell 20 years later. Today, nearly half a century after Nixon trashed national child care, even privileged women, torn between their underpaid work and their kids, are overwhelmed.  (Ann Jones: American Democracy Down for the Count.  [Or What Is It the Scandinavians Have That We Don’t?]  January 28, 2016)

 ...in Norway feminists and sociologists pushed hard against the biggest obstacle still standing in the path to full democracy: the nuclear family. In the 1950s, the world-famous American sociologist Talcott Parsons had pronounced that arrangement -- with hubby at work and the little wife at home -- the ideal setup in which to socialize children. But in the 1970s, the Norwegian state began to deconstruct that undemocratic ideal by taking upon itself the traditional unpaid household duties of women.  Caring for the children, the elderly, the sick, and the disabled became the basic responsibilities of the universal welfare state, freeing women in the workforce to enjoy both their jobs and their families. That’s another thing American politicians -- still, boringly, mostly odiously boastful men -- surely don’t want you to think about: that patriarchy can be demolished and everyone be the better for it. (...)  the international organization Save the Children cites Norway as the best country on Earth in which to raise kids, while the U.S. finishes far down the list in 33rd place. (Ann Jones: American Democracy Down for the Count. Or What Is It the Scandinavians Have That We Don’t? January 28, 2016)

In his 1996 State of the Union address, given during his re-election campaign, Clinton declared that “the era of big government is over” and immediately sought to prove it by dismantling the federal welfare system known as Aid to Families With Dependent Children (AFDC). The welfare-reform legislation that he signed—which Hillary Clinton ardently supported then and characterized as a success as recently as 2008—replaced the federal safety net with a block grant to the states, imposed a five-year lifetime limit on welfare assistance, added work requirements, barred undocumented immigrants from licensed professions, and slashed overall public welfare funding by $54 billion (some was later restored).  Experts and pundits disagree about the true impact of welfare reform, but one thing seems clear: Extreme poverty doubled to 1.5 million in the decade and a half after the law was passed. What is extreme poverty? US households are considered to be in extreme poverty if they are surviving on cash incomes of no more than $2 per person per day in any given month. We tend to think of extreme poverty existing in Third World countries, but here in the United States, shocking numbers of people are struggling to survive on less money per month than many families spend in one evening dining out. Currently, the United States, the richest nation on the planet, has one of the highest child-poverty rates in the developed world. (Michelle Alexander: Why Hillary Clinton Doesn’t Deserve the Black Vote - From the crime bill to welfare reform, policies Bill Clinton enacted—and Hillary Clinton supported—decimated black America. February 10, 2016)

Hillary Clinton actively advocated for her husband's 1996 "welfare reform" legislation, calling the recipients of Aid to Families with Dependent Children (AFDC) "deadbeats," and despite a doubling of extreme poverty calling the program a success as recently as 2008. Due in large part to her urging, public housing was slashed by $17 billion while prison funding was increased by $19 billion, thus making the prison cell 'home' for low-income drug offenders. Recipients of Temporary Assistance for Needy Families (TANF) fell from 68 percent of impoverished households to just 27 percent. (Paul Bucheit: In Bed with a Nation-Wrecker: 5 Ways Hillary Is As Bad As Bill. Commondreams. February 29, 2016)

Both Sanders and Trump are running against Wall Street and the corporatist wings of the Democratic and Republican Parties. The voter sentiment on these issues is so strong that Hillary Clinton is presenting herself as an anti-corporatist, even as she chases Wall Street money. As president, Ronald Reagan wedded the Republican Party to the free market ideology used to legitimize corporatocracy. Later President Bill Clinton delivered the Democratic Party into the corporatist camp in the guise of moving to an imaginary center we might call “corporatism with a smiley face.” The public is waking up to the reality that we’ve been conned by the corporatist wings of both parties. (David Korten: Why This Is the Year of the Anti-Corporate Presidential Campaign. Yes Magazine. May 18, 2016)

There are few things as bad as a hungry child. Hunched over an aching stomach as the school day creeps toward its end, one in six children go hungry in America today. It’s harder to learn when you’re malnourished and in pain—especially for children. It should be harder for adults to let them go hungry. Yet for many policymakers, nothing is as bad as feeding children and letting their parents avoid the bill. About 75% of US school districts report students who end the year owing large sums for lunches, according to the School Nutrition Association. And of those districts, 40.2% said the number of students without adequate funds increased last school year. In fact, that has become the central issue—not child hunger but lunch debt. Policymakers at the federal, state and school district level are finding new ways to force impoverished parents to pay for their children’s meals even if doing so means penalizing the children. Just yesterday the Trump administration announced a plan to tighten eligibility requirements for the Supplemental Nutrition Assistance Program (SNAP) that could result in hundreds of thousands of the poorest children losing automatic eligibility for free school lunches. (Steven Singer: America’s New School Lunch Policy: Punishing Hungry Students for Their Parents’ Poverty. Will America continue to prioritize late-stage capitalism over ethical treatment of children? Common Dreams. July 24, 2019)

VISSZA az EMPIRIA Magazin 90-es Évek rovatának címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára