EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

Magyar Demokrata, 1999

 

KÉPÜNK AMERIKÁBAN

 

 

A  Washington Times egyik cikke, Nincs baloldali ellenség? címmel -- és a megdöbbentő alcímmel, Blair tömeggyilkosért rajongó akadémikust tüntet ki -- szokatlanul éles hangon bírálta az angliai marxista történész, Eric Hobsbawm kormánykitüntetését. Hobsbawm a leninizmus-sztálinizmus eszméjének és gyakorlatának mind a mai napig kitartó híveként és apologétájaként vette át Tony Blair kezéből a Becsület Rend Lovagja kitüntetést életművének értékeléseként.

Egy korábbi interjú során Hobsbawm azzal indokolta hosszantartó párttagságát, "a Kommunista Párt volt az egyetlen, amely elfogadható jövőt kínált". Ugyanakkor nem volt hajlandó megtagadni azt a nézetét, amely szerint a szocializmus megvalósításának reményében indokolt volt a milliók halálát követelő lenini-sztálini terror.(*1) Arnold Beichman, a cikk írója, idézi Paul Johnsonnak, a London Spectatorban közölt találó megállapítását, miszerint a díj személyes és ünnepi keretek közötti átadásával "Blair azt a benyomást kelti, hogy a brit nemzet azonosítja magát egy emberi szörny (Sztálin) bűntetteivel."

A baloldali színezetű politikai-társadalmi-kulturális befolyás túlélése nemcsak brit és nem is csak kelet-közép európai jelenség. A hidegháború és az azt követő évtizedek Amerikájában egészen napjainkig, a hajdani radikálisok, rózsaszínné fakuló vörösök, örökre elkötelezett Marxisták és ex-kommunisták, de legalább is baloldali szimpatizánsok egyformán kaptak kiváló érvényesülési lehetőséget, és ennek következtében magas szintű elismerést -- sok-nullás csekkek kíséretében. Nem számított melyik párt volt éppen hatalmon. Sidney Hook, a hajdan Moszkvában képzett marxista filozófus és kommunista szimpatizáns a konzervatív elnök, Ronald Reagan kezéből vette át a legrangosabb polgári elismerést jelentő Szabadság Érdemrendet.(*2)  A kitüntetést nyilvánosan megkérdőjelezetlen, udvarias tudomásulvétel kísérte a következetesen kitartó, kitüntetésre viszont nem érdemesített 'jobboldaliak' részéről.

Annál dübörgőbb forgószelet kavart Elia Kazan pályafutásának elismerése. A baloldal nyilvános demonstrációt és bojkottot szervezett a szovjet világhegemóniára való törekvést és az amerikai kommunista párt moszkvai alárendeltségét másoknál korábban felismerő, és ennek következtében aktívan antikommunistává váló rendező és író géniusz művészi díjazása ellen.(*3) A mesterségesen kreált Kazan-Hollywood ellentétet annál is inkább értetlenül szemlélték a kívülállók, mivel az 50-es évek közepén Kazan nem másnak, mint éppen a Hook (és baráti köre) által alapított Amerikai Kulturális Szabadság Bizottságnak (ACCF) volt a tagja, amely bizottság a korabeli New York Times szerint "a kommunista rabszolgaság elleni küzdelme mellett bátran harcolt a polgári jogainkat jobboldalról fenyegető erők ellen". (A példa nélküli hollywoodi botrány kapcsán egyetlen újság sem interjúvolta meg a főszereplő 89 éves Kazant.)

A fentiek a magyar olvasónak azt a novemberben zajló pesti műbotrányt juttatják eszébe, amelynek során jogtalanul nyilvánosságra hozták Jeszenszky Géza washingtoni nagykövet egyik személyes levelét, azzal a különbséggel, hogy Jeszenszky a magyarországi következetes baloldaliak, a nemzeti érdekeket és kultúrát múltban és jelenben egyaránt semmibe vevők Pulitzer-díjban való részesítése ellen protestált. Virító céltáblának tette ki magát.Támadói azzal a vaktölténnyel lőttek Jeszenszkyre, hogy állami képviselőként nincs joga magánvéleményének privát közlésére -- amely nonszensz világgá kürtölése nem annyira ostobaságnak, sokkal inkább átgondolt politikai aknamunkának tűnik. (Míg politikusoknak és pártoknak joga van akadémikusokat és művészeket kitüntetni, illetve amikor az akadémiai és kulturális jellegű kitüntetések nagyrészt politikai jellegűek, akkor miért ne véleményezhetné vagy kritizálhatná ezeket éppen egy politikus?)

Sokan aláértékelik a nonszenszekkel, kitalációkkal való alattomos vádaskodás személyiségromboló hatását. Amerikában sárdobálásnak nevezik ezt a fajta lejárató manővert. Vér ugyan nem folyik, de minél vadabbul próbálja tisztára mosni magát a kétségbeesett áldozat, annál gyanúsabb, annál foltosabb. Egy idő után mindenkiben az marad meg, hogy X.Y. állandóan mosakszik -- tehát valami nem stimmel vele.

Mivel a céltáblára való lövöldözés, vagy ha úgy tetszik a sárdobálás még karácsony közeledtével is folyt a magyar sajtóban, Washingtonban felkerestem a kérdésben szerintem legilletékesebbet, Jeszenszky Gézát és megkérdeztem tőle, mit szólt hozzá, hogy az AP hírügynökség világszinten foglalkozott privát levelével. Katedrához szokott ember módján, higgadt, indulatnélküli hangnemben, az általánosból a konkrétra következtetve közölte: az amerikai médiát Európával kapcsolatban elsősorban a negatív szenzációk érdeklik. Külföldi országok csak akkor kerülnek címlapra, vagy a főhírekbe, ha természeti katasztrófát, terrorista akciót, forradalmat, vagy vérrel áztatott futballmeccset produkálnak. Egy illegálisan publikált levél kulturális témájú kritikája vagy javaslata -- annál is inkább, mivel a magánposta eltulajdonítása, akárcsak a telefonbeszélgetés engedély nélküli lehallgatása, büntetendő cselekmény az USA-ban -- még fölfújva sem tud igazi szenzáció-hullámokat verni. 

"Akik azt hitték Pesten, hogy a nagykövet valami világrengető dologba keveredett, hogy személyében elefánt tévedt a porcelán boltba maga körül törve-zúzva, azok tévedtek. De tegyük hozzá, nemcsak ez az ügy nem került be az amerikai napi sajtóba, hanem a holland kormányválság sem" -- mondta némi iróniával hangjában a nagykövet. Tragikus, de előfordul, hogy még a jelenlegi magyar kormány iránt szimpátiát érző újságokban is leközölnek a magyarországi baloldal által kreált félrevezető, valótlan, az ország egészére nézve ártalmas információkat. A konzervatív Washington Times például, amelynek tudósítója, a Nemzetközi Republikánus Intézet (IRI) idei konferenciájáról közölt híradásában "Kelet-Európa egyik fölfelé ívelő csillagaként" említette Orbán Viktort, pár héttel később mégis, minden tény és adat ellenőrzése nélkül átvette közlésre a londoni Financial Time egyik cikkét, amelyben a riporter, a cigányság védelmében tetszelegve "intézményesített rasszizmussal" vádolta Orbán Viktor kormányát.

A washingtoni magyar nagykövetség Jeszenszky nevében tényszerűen, pontról pontra megcáfolta a valótlanságokat állító cikket, és elérte, hogy ezt a Times teljes terjedelmében le is közölje. "A valótlan információk, mint például az intézményesített rasszizmus vádjához hasonló koholmányok, amiket a Magyarország másodrangú állampolgárai című cikk közölt, felingerlik az emberben a harci mént, úgy érzi, föl kell horkanni, ezt nem lehet csak úgy annyiba hagyni -- annál is inkább, mert erre a témakörre bármikor könnyű külföldön vevőt találni" -- mondta interjúja során a Nagykövet. "Sajnos azonban még a legjobb szándékú újságírók és politikusok között is vannak, akik alapvető dolgokat sem tudnak Magyarországról, például hogy csupán határos, de nem tagja a balkáni válság övezetnek, stb. Ugyanígy nem ismerik a magyar belpolitikai helyzet komplexitását sem. Engem például budapesti sugallatra megkeresett a Washington Post egyik újságírója, és -- az AP hírügynökség tudósításának egy mondatára alapozottan -- az iránt érdeklődött, hogy mennyire állnak hozzám közel a MIÉP nézetei."

A Times szavaival kérdezhetnénk mi is: Nincs már baloldali ellenség Magyarországon? És nem veszélyesek, mert csak sarat dobálnak? Mindezek ellenére Jeszenszky optimistának látszik, és teljes erőbevetéssel dolgozik egyes számúnak ítélt feladatán: megszilárdítani és kivetíteni azt a pozitív képet, ami 1999-re már Amerikában is kialakult Magyarországról. Mivel a Nagykövet amúgy is a konstruktív feladatok emberének vallja magát, arra koncentrál, hogy továbbra is jó kapcsolata legyen a mindenkori amerikai kormánnyal, és hogy a magyar kormány programjáról, eredményeiről és esetenkénti állásfoglalásáról időben tájékoztatva legyenek a megfelelő személyek a kongresszusban, magasabb üzleti körökben és ha kell, az elnöki hivatalban.

Bár nagyon is másról volt szó, mégsem hagyhattam említés nélkül a washingtoni szóbeszédet, miszerint Albright külügyminiszter asszony a keresztnevén szólítva kérte táncra nagykövetünket a State Department millenáris bálján. Nevetve ütötte el azzal, hogy Albright asszony tulajdonképpen csak "visszakérte", mivel a tavalyi bálon viszont ő kérte fel a ház első asszonyát, akivel már tíz éve ismerik egymást. "Talán nem köztudott otthon, ezért megemlíteném, hogy Albright asszony mindig rokonszenvezett a magyarokkal, és szívügyének tekintette Magyarország NATO csatlakozását" -- váltott vissza komolyra a Nagykövet. 

Az Amerikai Magyarság nevű emigráns újság karácsonyi köszöntő írására kérte fel Jeszenszky Gézát. Ebből idézem Magyarországnak az Atlanti Szövetséghez való csatlakozása kapcsán írt szavait, amelyekre akár koccinthatnánk is mi magyarok az Újév hajnalán, messzi országokban, távoli kontinenseken, de együtt érző szívvel: "Véget ért Mohács óta tartó kiszolgáltatottságunk, többé nem fenyeget bennünket idegen megszállás, területünk megcsonkítása, nem kell tartanunk attól, hogy szomszédságunkban ellenséges gyűrű alakul ki körülöttünk, ahogy az I. világháború után megtapasztaltuk. Az Amerikában élő magyaroknak külön öröm, hogy szülőhazájuk és fogadott, új hazájuk nemhogy nem ellenségek, de szövetségesek."

*1 In those radical days, everything socialist was good.  The bad was something else entirely.  All excess could be explained away.  It was self-delusion of a high degree indeed.  (. . .) He (Tennessee Williams) went ahead with his defense of the revolution while we, ridiculously, tried to make too precise definition to mitigate revolutionary responsibility for crimes. (Dotson Rader: Tennessee -- Cry of the Heart. 1985)

*2 A családilag bolsevik örökségű, radikális marxista David Horowitz, író, publicista, politikai aktivista -- aki 1991-ben szintén Reagantól kapott elnöki kitüntetést -- önéletrajzában megírta, hogy belátva a kommunista befolyás sikertelenségét és a kommunista hatalomátvétel lehetetlenségét Amerikában, minden szégyenérzet nélkül átnyergelt a jobb oldalra.  Horowitz azzal büszkélkedett: "Most olyan prominens vagyok az ideológiai válaszvonal  konzervatív oldalán, mint azelőtt a bal oldal ranglétráján voltam." Nem volt egyedül. A neo-konzervatívként bemutatkozó baloldali radikálisoknak ezen hatalomátvétele sokakat elidegenített a republikánus párttól. 

*3 Annak ellenére, hogy Horowitz 1997-ben megjelent könyvében (Radical Son) nyilvánosan megvallotta, hogy "a progresszív baloldal bukott angyalai -- Marxisták és szocialisták -- lelepleződtek, mint az opresszív múlt reakciós szellemei", korábbi elvtársai mégis, még utoljára meghurcolták Kazant, aki időben felismerve minden áron meg akarta kímélni hazáját a "destruktivitástól és véres történelemtől".

 

A témában (némi átfedéssel) lásd még: Viharok Kazan kitüntetése körül

Addendum:

A Magyar Nemzet főszerkesztőjének, Kormos Valériának rövid budapesti tartózkodásom idején felajánlottam, hogy Washingtonba való visszatértemkor meginterjúvolnám Jeszenszky Gézát a körülötte sistergő események kapcsán. Többszöri (már távolsági) telefon érdeklődésemre azt üzente a titkárnőjével, hogy "belsős kollégára bízta az ügyet". A Nagykövet Úr azonban kérdésemre úgy tájékoztatott, hogy bár privát személyektől számos támogató levelet kapott, senki nem kereste meg és nem kért tőle információt, még kevésbé interjút ebben az ügyben sem a Magyar Nemzettől, sem más hazai laptól. A Magyar Demokrata volt az egyetlen, amely  hetilap révén ugyan számottevő  késéssel, de szót adott az ügyben legilletékesebbnek.

“The revolutionary was a creator, just like God. Socialism was not only a childish wish, but a wish for childhood itself: security; warmth; the feeling of being at the center of the world.” (David Horowitz: Radical Son. 1997)

A fenti cikk kapcsán a Demokrata Szerkesztőségébe érkezett hozzászólások közül való Margit A. Willena Amerikában élő olvasójuk levele, amelyet továbbítottak hozzám:

Kuliffay Hannának a közelmúltban megjelent cikke a baloldal megszelídült vagy álarcos ügynökeinek kaméleonságáról, a szabad-demokratikus országokban való érvényesüléséről és megdicsőüléséről szólt. Azóta megjelent egy cikk a Washington Timesban, amely további példával illusztrálja az újságírónő állítását: Eszerint a 2000. év augusztusában Varsóban rendezik 130 demokratikus ország külügyminiszterének konferenciáját. Ezen a Helszinki egyezményhez hasonló deklarációt akarnak megszavaztatni a demokratizálódási folyamat lényegét és megvalósításának formáit, alapvető szabályait illetően. A nagy hűhó semmiért konferencia szervezésében döntő szerepet játszik Washington, és ott nyüzsög, ott serénykedik az élen a harcos baloldali múltjáról ismert Mort Halperin. Ben Wattenberg, a cikk írója azt mondja, Halperin annakidején a moszkvai és az amerikai kommunista párttal mély egyetértésben illetve a saját országának hivatalos politikáját nyilvánosan ellenezve támadta az Egyesült Államok vietnami politikáját és a CIA-t. Ennek ellenére Halperin jelenleg az Egyesült Államok külügyminisztériumában a politikai irányvonalat meghatározó igazgatóság directora. Mondhatnánk döbbenet. Mérhetetlen cinizmus.  Undorító hipokrízis. Meg azt is, hogy kész röhej.

A Szovjetunió népeinek sok milliónyi áldozatáért és sok évtizedes nyomoráért közvetve vagy közvetlenül felelősök közül páran, válogatott egyének, elismerést, kitüntetést, gyakran jól jövedelmező bemutatkozási lehetőséget kaptak a Nyugattól. Ezek közé tartozik a bolsevik propagandista Alexander Dovzhenko, a "szovjet Leni Reifensthal". (Reifensthal Hitler belső köréhez tartozása ellenére háborítatlanul él családjával az Egyesült Államokban.)  Dovzhenko  Lenint és Sztálint dicsőítő, diktatórikus politikájukat támogató "művészi" munkásságának elismeréseként posztumusz film fesztivált rendeztek Los Angelesben, majd Washington D. C.-ben, ahol a Zemlia  című propagandafilmje is bemutatásra került; ez a sajtó méltatása szerint a "kollektivizálás győzelmének" bemutatásán keresztül a "kollektív gazdaság dicsőítése".  (Itt felállni, hosszan tapsolni!) A történelemhamisítás ellenzőjeként és a történelmi revizionisták kritikusaként Michael Chapman, a Cato Intézet editoriális igazgatója tiltakozott amiatt, hogy Dovzhenko méltatói elhallgatták, a  "kollektivizálás győzelme", tehát a totális állami terror 7 millió áldozatot követelt Ukrajnában, és azt is elhallgatták, hogy az ukrán holokauszt "bűntényében  Dovzhenko morális alapon bűnrészes volt".  (A témával kapcsolatban olvasható egy írás a Lapszemlék-kommentárok rovat 2002 II. félévi anyagának 25. írásában.)

Korábbi levélírónk, Jancsó Dénes, aki véleményünket kérve eljuttatta szerkesztőségünknek Jeszenszky Géza "A győzelem napján" c. cikkét, válaszunkat megköszönve írja:  A Magyar Nemzet ugyan jó ideje nem közli Jeszenszky "tapintható dühvel" írt részrehajló cikkeit, Lovas István viszont náluk írt egy cikket erről a bizonyos Győzelem napjáról, ami az Önéhez hasonlóan nagyon érdekes dolgokat feszeget.  Egyébként Lovastól van az idézett jelzős szerkezet. Ami még érdekes, az a Gondolában 2003 elején közölt cikk Jeszenszkytől, amiben szintén elrugaszkodott a valóságtól. Azt írta benne, hogy Szaddam Huszein nem csak a szomszédjait, de az egész világot fenyegeti.  Lehetséges, hogy egy valóságként megélt félelem íratta az öreggel a sok badarságot? Atomfelhőket képzelt Budapest fölé, mint Tony Blair London fölé? Aztán azt írta: Powell amerikai külügyminiszter február 5-én az ENSZ-ben újabb terhelő adatokkal szolgált az iraki rendszer belső elnyomó mechanizmusáról, veszedelmes hadieszközeiről és gátlástalan hazudozásáról. Ami a gátlástalan hazudozást illeti, utólag bebizonyosodott,  Powell és Bush jártak benne élen, akik pedig bedőltek nekik, vagy kötelességből szajkózták őket nevetségessé tették magukat. Hát itt tartunk. Kérdés, ki mit tanult belőle, ha hasonló háborús helyzet adódik.

I was disappointed to read the story by Philip Kennicott on Ukrainian filmmaker Alexander Dovzhenko [Style, Dec. 3], whose films are being shown at the National Gallery. As the history shows, Dovzhenko, a Marxist from early on, used his talent to create propaganda first for Lenin and then for Stalin, two of the most notorious dictators of the 20th century, responsible for the deaths of more than 40 million people. In Ukraine alone, the government-made famine by forced collectivization -- and outright execution of "class enemies" -- caused the deaths of an estimated 7 million people, 3 million of whom were children. The situation was so horrible that many people turned to cannibalism. All the while, the communists claimed there was no famine and "artists" such as Dovzhenko toed the party line. Dovzhenko was no less a propagandist for totalitarianism than Leni Reifensthal was a Nazi propagandist. Yet in Kennicott's story, we only learn that Dovzhenko was a "Bolshevik" several paragraphs into the story. And nowhere in the piece do we learn about the horrors of the Ukrainian famine and Dovzhenko's moral complicity in that crime. He was an apologist for the state -- and a man who lived off the favors of the state by continuing to crank out pro-Stalinist propaganda in his later years. (Michael Chapman. Letter to the Editor. The Washington Post.  December 14, 2002)

“Deutscher [I wrote] was no less the heretic-stranger, who appeared to be in Communism and yet not in it, to be of Communism and yet not of it, who, like Akher, showed a curious respect for pupil’s orthodoxy, and a care lest he wander beyond the boundaries or Marxism and of Communism and become lost.”  Deutscher himself was an emblem of our new radical generation.  We wanted to be in the radical tradition, yet escape implication in its crimes.  We wanted to eat from the radical tree of knowledge, yet not bear its taint – to know a radical truth without having to pay its heavy price.  (David Horowitz: Radical Son) [Isaac Deutscher had died suddenly of a heart attack . . . he had just begun to write a biography of Lenin -- the leader who, in his view, had gotten the revolutionary formula right, but not lived to carry it through. Horowitz]

Akárcsak Washintonban, a neokonzervatív vagy intervenciós politikájukért lelkesedő európai atlantisták is azt a teljesen megalapozatlan  propaganda-szöveget hintették a médiában, hogy a fegyverrel letarolt, rengeteg vért vesztett és embertelen körülmények közé kényszerített népek repeső boldogsággal üdvözlik nyugati ‘felszabadítóikat’. “Another argument holds that opposing Saddam Hussein would cause even greater troubles in that part of the world, and interfere with the larger war against terror. I believe the opposite is true. Regime change in Iraq would bring about a number of benefits to the region. When the gravest of threats are eliminated, the freedom-loving peoples of the region will have a chance to promote the values that can bring lasting peace. As for the reaction of the Arab "street," the Middle East expert Professor Fouad Ajami predicts that after liberation, the streets in Basra and Baghdad are "sure to erupt in joy in the same way the throngs in Kabul greeted the Americans." Extremists in the region would have to rethink their strategy of Jihad. Moderates throughout the region would take heart. And our ability to advance the Israeli-Palestinian peace process would be enhanced, just as it was following the liberation of Kuwait in 1991.” (Vice President Dick Cheney's Speech to the Veterans of Foreign Wars. August 26, 2002)

.

Jeszenszky: '56 népe hogyan drukkolhatott Husszeinnek? Hogyan fordulhatott a "jobboldal" jelentős része Amerika ellen, kétségbe vonva, hogy jó ügyért harcolnak és halnak meg amerikai és brit katonák? – kérdezi közleményében Jeszenszky Géza

Gondola.hu  2003 április 10. 14:25

A győzelem napján

Aki ott volt '56-ban a pesti utcán, aki látta a Sztálin-szobor ledöntését, látta, ahogy a nép darabokra szaggatta a gyűlölt diktátor bronztestét, annak nem volt újdonság látni az örömöt és a dühöt, amivel Bagdad népe esett neki Szaddám szobrának, képmásainak, palotáinak. De nem kell olyan messze mennünk az időben, még nincs 14 éve, hogy a berlini falat szedte szét a nép, és ki ne emlékezne, ahogy szerte Afganisztánban ünnepelték a tálib rendszer összeomlását.

Amikor beigazolódik, hogy Szaddámot valóban rettegte és gyűlölte a lakosság, amikor beigazolódik, hogy igenis voltak elrejtett, tiltott vegyi fegyverek, azok célba juttatására alkalmas tiltott rakéták, amikor hősi ellenállás helyett kámforként elpárolgott Szaddám apparátusa és a félelmetesnek kikiáltott "Republikánus Gárda," amikor hithű muzulmánok táncolnak, hogy a sátán megtestesítőjétől többé nem kell félniük, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy '56 nemzetében hogyan drukkolhattak sokan - nyíltan vagy leplezve - az iraki diktátornak? Hogyan fordulhatott a magyar középosztály, a "jobboldal" jelentős része Amerika ellen, kétségbe vonva, hogy jó ügyért harcolnak és halnak meg amerikai és brit katonák? Hogyan süllyedhetett Pethő Sándor egykori lapja, a náci őrülettel szemben az angol-amerikai demokrácia bátor támogatója, a manipulálás és egyoldalú tájékoztatás olyan mélypontjára, hogy az iraki diktatúra zászlaját lengette az interneten és öt perc elég lett arra, hogy az ember letegye az újságot?

Akik emlékeznek arra, milyen tehetetlenül nézte az ENSZ a magyar szabadság vérbefojtását '56-ban, hogyan hallgatott a szovjet hatalom nemzetközi bűnei láttán, mennyire eluralkodott benne a kommunista társutas "harmadik világ," hogyan mondott csődöt Horvátországban, Boszniában és Koszovóban, azok hogyan forgathatták most a szemüket, hogy Amerika miért nem vár újabb 12 évet Szaddám megfékezésére? Amerika nemzetközi felhatalmazás nélkül indította meg a felszabadító háborút? Kik akadályozták meg ezt a felhatalmazást, ezzel egérutat kínálva a véreskezű zsarnoknak? És végül kik tüntettek világszerte e háború ellen? Régi maoisták, mindenfajta balos szekták, naiv széplelkek és az új divat, az antiglobalizmus (mondja meg valaki, mit jelent ez és főleg mit akarnak ezek?) anarchistái! A diktátor zászlaját emelték magasba, akit saját népe ma felszabadultan átkoz, jelvényeit megtaposva. Égették az amerikai zászlót, amit ma a felszabadított irakiak boldogan lobogtatnak, csókolva az őket állítólag leigázó amerikai és angol katonákat.

Szörnyű dolog a háború, de még szörnyűbb a gyilkos diktatúra. Nekünk magyaroknak bőven jutott mindkettőből. Ezért gyászoljuk őszinte szívvel a szövetséges erők hősi halottait, gyászoljuk a diktatúra régi és friss áldozatait, beleértve a harcba kényszerített és meghalt iraki katonákat, gyászoljuk a szerencsétlen polgári áldozatokat. Életben maradtak volna, ha 12 éve Amerika befejezi, amit szövetségeseivel együtt elkezdett, ha azóta egységes lett volna a világ az iraki rendszerre gyakorolt nyomásban, és jóval kevesebben haltak volna meg, ha ez elmúlt hónapokban egységesen sorakozott volna fel a világ, Franciaországtól Német- és Oroszországon át Törökországig az embertelen rendszer megfékezésére.

Amerika sok hibát követett el a mostani föllépés előkészítésében és az érvelés hangnemében, de alapvetően jó ügyet képviselt. Nem csupán az önzetlenség vezérelte, az érdek is – mint minden politikát. Sok nehézség vár még a katonákra, és még több arra a szerencsétlen országra, amelyben 1958, a monarchia megdöntése óta az egyik diktátor váltja a másikat, miután elődjét meggyilkolta. Most megszabadult a világ egy veszedelmes félőrülttől, ez esélyt kínál a Nyugat számára egy új arab politikára, a Közel-Kelet problémáinak rendezésére. Ez lesz Amerika és szövetségesei (remélhetőleg minket is beleértve) nagy próbatétele.

Jeszenszky Géza, volt nagykövet az Egyesült Államokban  (OS)

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

VISSZA   a 90-es évek rovat címlistájára

VISSZA  a Jelenkor rovat címjegyzékéhez