A  Washington Times egyik cikke, Nincs baloldali ellenség? címmel -- és a megdöbbentő alcímmel, Blair tömeggyilkosért rajongó akadémikust tüntet ki -- szokatlanul éles hangon bírálta az angliai marxista történész, Eric Hobsbawm kormánykitüntetését. Hobsbawm a leninizmus-sztálinizmus eszméjének és gyakorlatának mind a mai napig kitartó híveként és apologétájaként vette át Tony Blair kezéből a Becsület Rend Lovagja kitüntetést életművének értékeléseként.

Egy korábbi interjú során Hobsbawm azzal indokolta hosszantartó párttagságát, hogy "a Kommunista Párt volt az egyetlen, amely elfogadható jövőt kínált". Ugyanakkor nem volt hajlandó megtagadni azt a nézetét, amely szerint a szocializmus megvalósításának reményében indokolt volt a milliók halálát követelő lenini-sztálini terror.(*1) Arnold Beichman, a cikk írója, idézi Paul Johnsonnak, a London Spectatorban közölt találó megállapítását, miszerint a díj személyes és ünnepi keretek közötti átadásával "Blair azt a benyomást kelti, hogy a brit nemzet azonosítja magát egy emberi szörny (Sztálin) bűntetteivel."

A baloldali színezetű politikai-társadalmi-kulturális befolyás túlélése nemcsak brit és nem is csak kelet-közép európai jelenség. A hidegháború és az azt követő évtizedek Amerikájában egészen napjainkig, a hajdani radikálisok, rózsaszínné fakuló vörösök, örökre elkötelezett Marxisták és ex-kommunisták, de legalább is baloldali szimpatizánsok egyformán kaptak kiváló érvényesülési lehetőséget, és ennek következtében magas szintű elismerést -- sok milliós csekkek kíséretében. Nem számított melyik párt volt éppen hatalmon. Sidney Hook, a hajdan Moszkvában képzett marxista filozófus és kommunista szimpatizáns a konzervatív elnök, Ronald Reagan kezéből vette át a legrangosabb polgári elismerést jelentő Szabadság Érdemrendet.(*2)  A kitüntetést nyilvánosan megkérdőjelezetlen, udvarias tudomásulvétel kísérte a következetesen kitartó, kitüntetésre viszont nem érdemesített 'jobboldaliak' részéről.

Annál dübörgőbb forgószelet kavart Elia Kazan pályafutásának elismerése. A baloldal nyilvános demonstrációt és bojkottot szervezett a szovjet világhegemóniára való törekvést és az amerikai kommunista párt moszkvai alárendeltségét másoknál korábban felismerő, és ennek következtében aktívan antikommunistává váló rendező és író géniusz művészi díjazása ellen.(*3) A mesterségesen kreált Kazan-Hollywood ellentétet annál is inkább értetlenül szemlélték a kívülállók, mivel az 50-es évek közepén Kazan nem másnak, mint éppen a Hook (és baráti köre) által alapított Amerikai Kulturális Szabadság Bizottságnak (ACCF) volt a tagja, amely bizottság a korabeli New York Times szerint "a kommunista rabszolgaság elleni küzdelme mellett bátran harcolt a polgári jogainkat jobboldalról fenyegető erők ellen". (A példa nélküli hollywoodi botrány kapcsán egyetlen újság sem interjúvolta meg a főszereplő 89 éves Kazant.)

A fentiek a magyar olvasónak azt a novemberben zajló pesti műbotrányt juttatják eszébe, amelynek során jogtalanul nyilvánosságra hozták Jeszenszky Géza washingtoni nagykövet egyik személyes levelét, azzal a különbséggel, hogy Jeszenszky a magyarországi következetes baloldaliak, a nemzeti érdekeket és kultúrát múltban és jelenben egyaránt semmibe vevők Pulitzer-díjban való részesítése ellen protestált. Virító céltáblának tette ki magát.Támadói azzal a vaktölténnyel lőttek Jeszenszkyre, hogy állami képviselőként nincs joga magánvéleményének privát közlésére -- amely nonszensz világgá kürtölése nem annyira ostobaságnak, sokkal inkább átgondolt politikai aknamunkának tűnik. (Míg politikusoknak és pártoknak joga van akadémikusokat és művészeket kitüntetni, illetve amikor az akadémiai és kulturális jellegű kitüntetések nagyrészt politikai jellegűek, akkor miért ne véleményezhetné vagy kritizálhatná ezeket éppen egy politikus?)

Sokan aláértékelik a nonszenszekkel, kitalációkkal való alattomos vádaskodás személyiségromboló hatását. Amerikában sárdobálásnak nevezik ezt a fajta lejárató manővert. Vér ugyan nem folyik, de minél vadabbul próbálja tisztára mosni magát a kétségbeesett áldozat, annál gyanúsabb, annál foltosabb. Egy idő után mindenkiben az marad meg, hogy X.Y. állandóan mosakszik -- tehát valami nem stimmel vele.

Mivel a céltáblára való lövöldözés, vagy ha úgy tetszik a sárdobálás még karácsony közeledtével is folyt a magyar sajtóban, Washingtonban felkerestem a kérdésben szerintem legilletékesebbet, Jeszenszky Gézát és megkérdeztem tőle, mit szólt hozzá, hogy az AP hírügynökség világszinten foglalkozott privát levelével. Katedrához szokott ember módján, higgadt, indulatnélküli hangnemben, az általánosból a konkrétra következtetve közölte: az amerikai médiát Európával kapcsolatban elsősorban a negatív szenzációk érdeklik. Külföldi országok csak akkor kerülnek címlapra, vagy a főhírekbe, ha természeti katasztrófát, terrorista akciót, forradalmat, vagy vérrel áztatott futballmeccset produkálnak. Egy illegálisan publikált levél kulturális témájú kritikája vagy javaslata -- annál is inkább, mivel a magánposta eltulajdonítása, akárcsak a telefonbeszélgetés engedély nélküli lehallgatása, büntetendő cselekmény az USA-ban -- még fölfújva sem tud igazi szenzáció-hullámokat verni. 

"Akik azt hitték Pesten, hogy a nagykövet valami világrengető dologba keveredett, hogy személyében elefánt tévedt a porcelán boltba maga körül törve-zúzva, azok tévedtek. De tegyük hozzá, nemcsak ez az ügy nem került be az amerikai napi sajtóba, hanem a holland kormányválság sem" -- mondta némi iróniával hangjában a nagykövet. Tragikus, de előfordul, hogy még a jelenlegi magyar kormány iránt szimpátiát érző újságokban is leközölnek a magyarországi baloldal által kreált félrevezető, valótlan, az ország egészére nézve ártalmas információkat. A konzervatív Washington Times például, amelynek tudósítója, a Nemzetközi Republikánus Intézet (IRI) idei konferenciájáról közölt híradásában "Kelet-Európa egyik fölfelé ívelő csillagaként" említette Orbán Viktort, pár héttel később mégis, minden tény és adat ellenőrzése nélkül átvette közlésre a londoni Financial Time egyik cikkét, amelyben a riporter, a cigányság védelmében tetszelegve "intézményesített rasszizmussal" vádolta Orbán Viktor kormányát.

A washingtoni magyar nagykövetség Jeszenszky nevében tényszerűen, pontról pontra megcáfolta a valótlanságokat állító cikket, és elérte, hogy ezt a Times teljes terjedelmében le is közölje. "A valótlan információk, mint például az intézményesített rasszizmus vádjához hasonló koholmányok, amiket a Magyarország másodrangú állampolgárai című cikk közölt, felingerlik az emberben a harci mént, úgy érzi, föl kell horkanni, ezt nem lehet csak úgy annyiba hagyni -- annál is inkább, mert erre a témakörre bármikor könnyű külföldön vevőt találni" -- mondta interjúja során a Nagykövet. "Sajnos azonban még a legjobb szándékú újságírók és politikusok között is vannak, akik alapvető dolgokat sem tudnak Magyarországról, például hogy csupán határos, de nem tagja a balkáni válság övezetnek, stb. Ugyanígy nem ismerik a magyar belpolitikai helyzet komplexitását sem. Engem például budapesti sugallatra megkeresett a Washington Post egyik újságírója, és -- az AP hírügynökség tudósításának egy mondatára alapozottan -- az iránt érdeklődött, hogy mennyire állnak hozzám közel a MIÉP nézetei."

A Times szavaival kérdezhetnénk mi is: Nincs már baloldali ellenség Magyarországon? És nem veszélyesek, mert csak sarat dobálnak? Mindezek ellenére Jeszenszky optimistának látszik, és teljes erőbevetéssel dolgozik egyes számúnak ítélt feladatán: megszilárdítani és kivetíteni azt a pozitív képet, ami 1999-re már Amerikában is kialakult Magyarországról. Mivel a Nagykövet amúgy is a konstruktív feladatok emberének vallja magát, arra koncentrál, hogy továbbra is jó kapcsolata legyen a mindenkori amerikai kormánnyal, és hogy a magyar kormány programjáról, eredményeiről és esetenkénti állásfoglalásáról időben tájékoztatva legyenek a megfelelő személyek a kongresszusban, magasabb üzleti körökben és ha kell, az elnöki hivatalban.

Bár nagyon is másról volt szó, mégsem hagyhattam említés nélkül a washingtoni szóbeszédet, miszerint Albright külügyminiszter-asszony a keresztnevén szólítva kérte táncra nagykövetünket a State Department millenáris bálján. Nevetve ütötte el azzal, hogy Albright asszony tulajdonképpen csak "visszakérte", mivel a tavalyi bálon viszont ő kérte fel a ház első asszonyát, akivel már tíz éve ismerik egymást. "Talán nem köztudott otthon, ezért megemlíteném, hogy Albright asszony mindig rokonszenvezett a magyarokkal, és szívügyének tekintette Magyarország NATO csatlakozását" -- váltott vissza komolyra a Nagykövet. 

Az Amerikai Magyarság nevű emigráns újság karácsonyi köszöntő írására kérte fel Jeszenszky Gézát. Ebből idézem Magyarországnak az Atlanti Szövetséghez való csatlakozása kapcsán írt szavait, amelyekre akár koccinthatnánk is mi magyarok az Újév hajnalán, messzi országokban, távoli kontinenseken, de együtt érző szívvel: "Véget ért Mohács óta tartó kiszolgáltatottságunk, többé nem fenyeget bennünket idegen megszállás, területünk megcsonkítása, nem kell tartanunk attól, hogy szomszédságunkban ellenséges gyűrű alakul ki körülöttünk, ahogy az I. világháború után megtapasztaltuk. Az Amerikában élő magyaroknak külön öröm, hogy szülőhazájuk és fogadott, új hazájuk nemhogy nem ellenségek, de szövetségesek."

*1 In those radical days, everything socialist was good.  The bad was something else entirely.  All excess could be explained away.  It was self-delusion of a high degree indeed.  (...) He (Tennessee Williams) went ahead with his defense of the revolution while we, ridiculously, tried to make too precise definition to mitigate revolutionary responsibility for crimes. (Dotson Rader: Tennessee -- Cry of the Heart. 1985)

*2 A családilag bolsevik örökségű, radikális marxista David Horowitz, író, publicista, politikai aktivista -- aki 1991-ben szintén Reagantól kapott elnöki kitüntetést -- önéletrajzában megírta, hogy belátva a kommunista befolyás sikertelenségét és a kommunista hatalomátvétel lehetetlenségét Amerikában, minden szégyenérzet nélkül átnyergelt a jobb oldalra.  Horowitz azzal büszkélkedett: "Most olyan prominens vagyok az ideológiai válaszvonal  konzervatív oldalán, mint azelőtt a bal oldal ranglétráján voltam." Nem volt egyedül. A neo-konzervatívként bemutatkozó baloldali radikálisoknak ezen hatalomátvétele sokakat elidegenített a republikánus párttól. 

*3 Annak ellenére, hogy Horowitz 1997-ben megjelent könyvében (Radical Son) nyilvánosan megvallotta, hogy "a progresszív baloldal bukott angyalai -- Marxisták és szocialisták -- lelepleződtek, mint az opresszív múlt reakciós szellemei", korábbi elvtársai mégis, még utoljára meghurcolták Kazant, aki időben felismerve minden áron meg akarta kímélni hazáját a "destruktivitástól és véres történelemtől".

A témában (némi átfedéssel) lásd még: Viharok Kazan kitüntetése körül

Kuliffay Hannának a közelmúltban megjelent cikke a baloldal megszelídült vagy álarcos ügynökeinek kaméleonságáról, a szabad-demokratikus országokban való érvényesüléséről és megdicsőüléséről szólt. Azóta megjelent egy cikk a Washington Timesban, amely további példával illusztrálja az újságírónő állítását: Eszerint a 2000. év augusztusában Varsóban rendezik 130 demokratikus ország külügyminiszterének konferenciáját. Ezen a Helszinki egyezményhez hasonló deklarációt akarnak megszavaztatni a demokratizálódási folyamat lényegét és megvalósításának formáit, alapvető szabályait illetően. A nagy hűhó semmiért konferencia szervezésében döntő szerepet játszik Washington, és ott nyüzsög, ott serénykedik az élen a harcos baloldali múltjáról ismert Mort Halperin. Ben Wattenberg, a cikk írója azt mondja, Halperin annakidején a moszkvai és az amerikai kommunista párttal mély egyetértésben illetve a saját országának hivatalos politikáját nyilvánosan ellenezve támadta az Egyesült Államok vietnami politikáját és a CIA-t. Ennek ellenére Halperin jelenleg az Egyesült Államok külügyminisztériumában a politikai irányvonalat meghatározó igazgatóság directora. Mondhatnánk döbbenet. Mérhetetlen cinizmus.  Undorító hipokrízis. Meg azt is, hogy kész röhej.

A Szovjetunió népeinek sok milliónyi áldozatáért és sok évtizedes nyomoráért közvetve vagy közvetlenül felelősök közül páran, válogatott egyének, elismerést, kitüntetést, gyakran jól jövedelmező bemutatkozási lehetőséget kaptak a Nyugattól. Ezek közé tartozik a bolsevik propagandista Alexander Dovzhenko, a "szovjet Leni Reifensthal". (Reifensthal Hitler belső köréhez tartozása ellenére háborítatlanul él családjával az Egyesült Államokban.)  Dovzhenko  Lenint és Sztálint dicsőítő, diktatórikus politikájukat támogató "művészi" munkásságának elismeréseként posztumusz film fesztivált rendeztek Los Angelesben, majd Washington D. C.-ben, ahol a Zemlia  című propagandafilmje is bemutatásra került; ez a sajtó méltatása szerint a "kollektivizálás győzelmének" bemutatásán keresztül a "kollektív gazdaság dicsőítése".  (Itt felállni, hosszan tapsolni!) A történelemhamisítás ellenzőjeként és a történelmi revizionisták kritikusaként Michael Chapman, a Cato Intézet editoriális igazgatója tiltakozott amiatt, hogy Dovzhenko méltatói elhallgatták, a  "kollektivizálás győzelme", tehát a totális állami terror 7 millió áldozatot követelt Ukrajnában, és azt is elhallgatták, hogy az ukrán holokauszt "bűntényében  Dovzhenko morális alapon bűnrészes volt".  (A témával kapcsolatban olvasható egy írás a Lapszemlék-kommentárok rovat 2002 II. félévi anyagának 25. írásában.)

Korábbi levélírónk, Jancsó Dénes, aki véleményünket kérve eljuttatta szerkesztőségünknek Jeszenszky Géza "A győzelem napján" c. cikkét, válaszunkat megköszönve írja:  A Magyar Nemzet ugyan jó ideje nem közli Jeszenszky "tapintható dühvel" írt részrehajló cikkeit, Lovas István viszont náluk írt egy cikket erről a bizonyos Győzelem napjáról, ami az Önéhez hasonlóan nagyon érdekes dolgokat feszeget.  Egyébként Lovastól van az idézett jelzős szerkezet. Ami még érdekes, az a Gondolában 2003 elején közölt cikk Jeszenszkytől, amiben szintén elrugaszkodott a valóságtól. Azt írta benne, hogy Szaddam Huszein nem csak a szomszédjait, de az egész világot fenyegeti.  Lehetséges, hogy egy valóságként megélt félelem íratta az öreggel a sok badarságot? Atomfelhőket képzelt Budapest fölé, mint Tony Blair London fölé? Aztán azt írta: Powell amerikai külügyminiszter február 5-én az ENSZ-ben újabb terhelő adatokkal szolgált az iraki rendszer belső elnyomó mechanizmusáról, veszedelmes hadieszközeiről és gátlástalan hazudozásáról. Ami a gátlástalan hazudozást illeti, utólag bebizonyosodott,  Powell és Bush jártak benne élen, akik pedig bedőltek nekik, vagy kötelességből szajkózták őket nevetségessé tették magukat. Hát itt tartunk. Kérdés, ki mit tanult belőle, ha hasonló háborús helyzet adódik.

.