EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

                                      Megjelent: Pesti Hírlap/Elemzés rovat. 1994 március 

 

A “POLITIKAI KORREKTSÉG” BÉNÍTÓ HATÁSA

 

A Time magazin cikke szerint a Brandeis Egyetem diákjai egy lapjukban megjelent hirdetés ellen tiltakozva 'üldözött páriává' tették a főszerkesztőt. Telefonon hívogatva éjt nappallá téve fenyegetésekkel és szitkokkal árasztották el, nem fukarkodva az 'antiszemita' és 'szörnyeteg' jelzőkkel.  Ismeretlen tettesek tönkretették a kocsiját, hogy ne tudjon előadásokra járni, és többen kiadós veréssel fenyegették meg.  A fergeteges dühöt kiváltó újság 2000 példányát ellopták, és mikor újra nyomták, fegyveres kísérettel kellett kihordani, mert 200 diák tüntetést szervezett a megakadályozására. "A jó nevű zsidó egyetem diákjainak fölháborodása érthető", jegyezte meg a Time, "de rossz célpontra zúdították mérgüket: a vitatott hirdetés közlését ugyanis a diákújság kiadóbizottsága engedélyezte, ahol a főszerkesztőnek nem volt szavazati joga." Hoppá! 

A hatvanas évek villámokkal terhes társadalmi viharait mintegy negyed évszázados nyugalom és csend váltotta fel az amerikai egyetemeken. A korabeli diákság aktivizálói -- a vietnámi háború elleni békemozgalom, az afroamerikai polgárjogi küzdelmek, a marxizmus-leninizmus ideológiai hatása, majd a szexuális liberalizálódás és a női egyenjogúság igénye --‑az elvárások ellenére nem forradalmasították, és nem is homogenizálták az amerikai társadalmat. Bár egyes mozgalmak, elsősorban a (századforduló óta folyamatosan aktív) szociál-feminizmus, a polgárjogi és emancipációs küzdelmek, központosított integrációs politika és a szexuál-liberalizálódás számottevő pozitív változást eredményeztek, a társadalmi differenciáltság azonban, ha lehet, még hangsúlyozottabbá vált.

Egyre inkább elfogadottá, majdhogynem divattá vált "másnak", "kisebbséginek" lenni. Nyilvánosan megvallott érzelmekkel, mélyebb tartalommal telítődtek, és lassan a mindennapi szókincs részévé váltak a "faji öntudat" és "etnikai büszkeség" szókapcsolatok. A gettók falain túljutott a felismerés: Black is beautifulA Fekete gyönyörű. Az évszázadok óta hátrányos helyzetűek, elsősorban a nők, színes bőrűek és ún. "nem fehérek" (indiánok, hinduk, arabok, zsidók, hispániaiak, kelet-ázsiaiak) támogatására megszületett az Affirmative action, a múltbéli faji és etnikai diszkriminációt ellensúlyozó kormányintézkedések és programok együttese, amelynek egyik következménye volt egy afroamerikai középosztály kialakulásának lehetősége. A társadalmi megnyilvánulásokat és igényeket  felismerve  pedig a kongresszus megszavazta az amerikai kultúra sokszínűségének elismerése és védelme céljából  az Etnikai  örökség törvényt. A 70‑es évek utópisztikus kommunái, a megkapaszkodó keleti misztikus vallások, a politikailag  aktivizálódó zsidó és keresztény ortodoxia (déli-baptisák, mormonok, Oroszországból emigrált hasidim zsidók), a lassan döcögő etnikai asszimiláció, az öröklött szegregáció és a különböző szubkultúrák egyre inkább nyilvánvalóvá tették, hogy Amerika nem annyira a századforduló idealistái által elképzelt 'olvasztótégely', amely geográfiai és gazdasági egysége révén homogén kulimásszá érleli össze polgárait, hanem sokszínű szőttes, amelynek felbecsülhetetlen értéket éppen a különböző fajok, kultúrák és nézetek szálainak laza fonódása adja.

A radikális mozgalmak és ellenkultúrák vihararaitól elcsendesült egyetemi városok falain belül egy langyos, középutas társadalompolitikai irányvonal alakult ki, amelytől az elmúlt évtizedekben nem volt ajánlatos se túl jobbra, se túl balra letérni. Egyes, úgynevezett 'kényes' témákat okosabb lett elkerülni, másokat az eluralkodó kényszertolerancia következtében lehetetlenné vált vitatni. Törvényileg tiltott lett a rasszistának illetve antiszemitának, homofóbnak vagy sovinisztának minősíthető szóhasználat, megjegyzés, kritika ‑ függetlenül attól, hogy milyen tartalommal, szándékkal, hangsúllyal és milyen közegben hangzott el. A félreértett vagy félremagyarázott irónia, paródia, kritika, kétértelműség, de még egy ártatlan vicc is felelősségre vonást vagy meghurcolást vonhat maga után.

"Bizonyos kérdéseket illetően ‑-- teszi szóvá Geoffrey Stone, a University of Chicago provostja -- bárki, aki nem ért egyet, vagy csak kétségeket is vet fel, megkockáztatja, hogy rasszistának, szexuál-sovinisztának vagy homofóbnak ítéljék". A 'másság' védelmében elkövetett túlkapások bénító hatása nem lebecsülendő. Paul Hollander, szociológiaprofesszor véleménye szerint a 70-es évektől kezdve az egyetemeken általánosan elfogadottá vált az ún. politikai korrektség fogalma. "A politikai korrektség fenoménja különböző vélemények ötvözete, társadalmi és intézményesített nyomás, fenyegetések, hitek és tabuk ötvözete, amely évtizedek óta domináIja az egyetemek diákságát  és akadémiai köreit" --‑ írja Hollander, majd azzal folytatja, hogy az új szociálpolitikai norma szembe helyezkedik a hagyományos liberális értékrenddel, amely magában foglaIja a szabad önkifejezés, a szabad önrendelkezés, a szabad asszociáció és az intézményesített beavatkozástól való mentesség jogát.” 

Szerinte a diákságra és a tanári karra egyaránt rátukmált józan ész, önérdek, konvencionális bölcsesség diktálta megalkuvás, sőt kényszerhallgatás minimalizálja  az egyetemek intellektuális, filozófiai és politikai differenciáltságát. William A. Henry  pedig rámutat (In Defence of Elitism), hogy a médiában és az egyetemeken eluralkodó törzsi mentalitás és  túlérzékenység megöli a retorikát és elfojtja az információ áramlását.  Nyilván ez irányú aggodalmak késztették Fredrick Crews filológiaprofesszort is egy  interjú során tett kijelentésére: “Az akadémiai humanistákra sosem volt jellemző a bátorság, de a tárgyilagosság védelmében kiszabott büntetés az évek során olyan elrettentővé vált, hogy csak egy nagyon kisszámú, mindenre elszánt valaki vagy visszavonult nyugdíjas vállalja a  következmények kockázatát.” 

Ebbe az uniformizált, mesterségesen lenyugtatott, renyheségre kárhoztatott közegbe robbant be a Time magazin munkatársa, Leon Jaroff szóhasználatával a 'holocaust revizionisták provokációja', amely évtizedek óta nem tapasztalt felháborodást váltott ki egyes egyetemeken. Az eltúlzott reakciók  kiváltója Bradley Smith, 63 éves kaliforniai publicista, aki a Nyílt vita a holocaustról elnevezésű bizottság társdirektora. Smith a bizottság pamfletjeit ismertető hirdetéseket helyez el az egyetemi sajtóban, nyilvános vitára és az általa eltúlzottnak talált adatok bizonyítására szólítva fel a zsidó holocaust történelmi megítélésével foglalkozó akadémikusokat. Smith bevezető soraiban hangsúlyozza, hogy nem vonja kétségbe a holocaust létezését, de vitathatónak tartja bizonyos vonatkozó állítások és adatok hitelképességét, bizonyítékainak egyértelműségét, történelmi hátterének megrajzolását.

 

MAGA AZ ABSZURDITÁS

A zsidó diákság számára a tényszerű vita felvetése maga az 'abszurditás'. "Ez olyan, mintha egy vér borította, földagadt orrú, kivert fogú ember panaszára azt mondanánk, nyilvánvaló, hogy betörtek a fejét, eltörték az orrcsontját, és kiütötték a fogait, de nem hisszük el, hogy megverték" --‑ gúnyolódott egyikük. A University of Maryland Zsidó Diákok Egyesületének vezetője felháborodását fejezte ki, mikor a Diamondback című egyetemi lap lehozta Smith hirdetését. Különösen felháborította, hogy előző évben az egyesület sikeresen megakadályozta Smith közlését, és a szerkesztőktől biztosítékot kapott rá (vajon milyen alapon?), hogy a jövőben sem fog lehetőséget kapni.  Most mégis lehozták. "Az olyan emberek, mint Smith gyűlölködők és intoleránsak" -- nyilatkozta a Diamondbacknek egy héber szakos elsőéves. "A Diamondbacknek joga van a sajtószabadsághoz, de (nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy) az egyetem diákjainak 20%-a zsidó".

Deborah Lipstadt, zsidó származású vallástörténész professzor véleménye szerint egyes egyetemeken a diákság az akadémiai szabadságra hivatkozva, sokszor minden kritérium nélkül támogatja a szólásszabadság princípiumát. Ennek megfelelően a lapszerkesztők elfogadják közlésre bármilyen könyv, vagy pamflet hirdetését, kivéve a vulgárisnak vagy pornografikusnak minősítetteket. A Holocaust Emlékház szóvivője viszont éppen ezzel vádoIja Smith-t: "Az alkotmány nem támogatja a Smith-féle antiszemita hirdetéseket, amelyek ízléstelenek. Az én véleményem szerint Smith hirdetése valójában pornográfia; olyannyira pornográfia, mint bármi más." Akármit is ért ez alatt.

Joseph Sorban Az izmusok gyűlöletes átka című cikkében viszont azt állítja, hogy "az izmusok  valójában egyfajta absztrakciós káromlás eszközei. Sokkal könnyebb valakit rasszizmussal vagy nacionalizmussal vádolni, mint konkrétan kritizálni vagy tényszerűen bizonyítani, hogy téved.  (...)  Az izmusok többsége valójában nem sokat jelent, csak azt a hatást kelti." Lehet, hogy nem több mint puszta hatáskeltés, mégis felér egy csőre töltött puskával. 

"Számomra érthetetlen”--‑ mondja egy történelem szakos diák, aki figyelemmel kísérte a marylandi egyetem turbulens eseményeit --, hogy Hitlert vagy Mussolinit egy kalap alá veszik azokkal, akik a Holocaust Múzeumban az eredeti gázkamra ajtaját követelik egy plasztikból készült állítólagos másolat helyett, vagy azt állítják, hogy a dokumentumként használt képeken a holttestek nem bizonyítottan zsidók, hanem esetleg lengyelek vagy oroszok.(*1) Félelmetes, hogy nincs megkülönböztetés gyilkosok és okoskodók között: egyformán leantiszemitázzuk őket. Bár én személy szerint nem vonom kétségbe a gázkamrák létezését, de azt a tényt sem, hogy a holocaust részleteiben, többek között az áldozatok számát(*2)  és a nemzetiségek veszteségarányát illetően zavaróan sok eltérés mutatkozik."

Mint mondta, nem a közös forrásokra támaszkodó napi- és hetilapok adatairól beszél, hanem például olyan átfogó történelmi munkákról, mint William L. Shirer monográfiája (A Harmadik Birodalom születése  és bukása. 1960) vagy Allan Bullock szaktanulmánya (Hitler és Sztálin. 1992)  a két diktátor pályafutásának összehasonlításáról.

Shirer szakmai körökben nagyra értékelt monográfiája szerint a Szovjetunióban a fasiszta írtóhadjárat összesen 733 ezer 300 áldozatot követelt: zsidókat és nem zsidókat, katonákat és civileket, kommunista funkcionáriusokat és ellenállókat, szabotőröket és partizánokat, mindenféle politikai ellenlábasokat, vagy akit annak véltek. Mivel ez a szám csak hosszadalmas kutatómunkával lehetett volna faji, illetve nemzetiségi, etnikai arányaira bontható, ezért ez az összesített számadat került be számos a holocaustról és a világháborúról írt tanulmányba. (Edward Crankshaw Khrushcev címmel megjelentetett 1966-ban írt biográfiájában alátámasztja Shirer kutatásait, mivel megközelítőleg egy (1) millióra becsüli az ukrajnai és dél-orosz vérengzések áldozatait, de ő sem tesz különbséget a zsidó és nem-zsidó áldozatok között, viszont utal rá, hogy a németek rovására írt gyilkosságok egy részét valójában ukránok és oroszok követték el.) Shirer a világháború zsidó áldozatainak összesítésénél a neves történész, Gerald Reitlinger A végső leszámolás című, számos nemzetközi  kutatási eredményt integráló monumentális munkáját vette alapul, amely a zsidó veszteségeket minimálisan 4194200-ban, maximálisan 4581200-ban állapította meg.

 

HÁROM  MILLIÓS  ELTÉRÉS

A történész Alan Bullock Hitler és Sztálin című, harminc évvel később publikált komparatív munkájának appendixében a J. Noakes és G. Pridham szerzőpáros Nácizmus című könyvének statisztikai adatait használja föl --‑ aki a magyarországi zsidó áldozatok számát 180‑200 ezerben állapítja meg(*3)-- egyetlen kivétellel. A Noakes‑Pridharn szerzőpáros által a Szovjetunióra vonatkoztatott (Shirer és Crankshaw számaival korrelációs) 700 ezres adatot  minden szakmai indoklás nélkül egy korábbi, 1981-es adattal cseréli föl (H. Krausnick‑H. Wilhelm), amely a szovjet zsidók veszteségeit másfél millióval többre becsüli. Bullock meg is jegyzi, a veszteségadat megemelésének megfelelően "kénytelen volt" a háború előtti zsidóság hivatalosan megadott létszámát  2,1 millióról 4,7 millióra változtatni.(*4)

Ennek az önkényes eltúlzásnak következtében az általa közölt világháborús áldozatok összesített számadata is megnövekedett, olyannyira, hogy a két monográfia minimális és maximális veszteségadata között közel három milliós eltérés mutatkozik. Az ilyen jellegű "kényszer" hamisításokra vonatkoztatható David Lehman egyáltalán nem mentegetésnek szánt magyarázata: „You are not lying, you are telling your own personal truth. ("Nem hazudsz, csak a magad személyes igazát hangoztatod.") Ez a számokkal való felelőtlen manipulálás, a hajdani életekkel és szörnyű halálokkal való cinikus operálás méltán kelt ellenérzéseket és kétségeket az amerikai diákok körében. 

Lawrence Jeffiies, az atlantai Demokratikus Megújulás Centrum munkatársa, aki a hivatalostól való eltérést hangoztató, ezért  'extrémnek' nyilvánított csoportok megfigyelésével foglalkozik, azt nyilatkozta a Time magazinnak: "A revizionisták nem valami 'Heil Hitler'-féle módon adják elő magukat, hanem igyekeznek intellektuálisan megkapó benyomást kelteni. (Nem eshet nehezükre, mivel mind végzett szakemberek, történészek, biográfusok, tényfeltáró zsurnaliszták, egyetemi tanárok, K. H.) A mi feladatunk lerántani a leplet ezekről az emberekről, hogy megmutassuk őket meztelen valóságukban, azoknak, amik: antiszemita extrémisták, akik meg akarják változtatni, ami 50 éve történt."  Így látja a University of Maryland Mitzpeh elnevezésű zsidó diákújság szerkesztője is, aki A történelem nem vitatható címmel írt cikket a Smith-ügy kapcsán.

Bár talán nem várható el egy átlagos információ-igényű amerikai egyetemistától, hogy tudomása legyen a Katyni tömegmészárlás megdöbbentő fordulatairól, a Sztálinizmus hatvanas évekbeli gyökeres újraértékeléséről, vagy a II. világháborús japán részvétel tényeinek és adatainak jelenleg is folyó revizionizmusáról, de a vietnámi háború, vagy az amerikai indiánok holocaustjával foglalkozó belföldi szakmai vitákról és az évek során változó megítéléséről viszont annál inkább. Elgondolkoztató, hogy egy tanult amerikai fiatal --de bárki más bárhol máshol is -- külön tudja választani a történelmi kutatásokat a dialektikától egy olyan országban, ahol a Freedom of Information Act következtében az időszakosan zárolt információk folyamatos nyilvánosságra hozatalával az évszázad számtalan történelemmé vált politikai eseménye és döntése került utólag más megvilágításba. Igaz, többnyire  minden különösebb feltűnés nélkül és természetesen anélkül, hogy a revizionista kutatókat, publicistákat bárki is extrémként vagy anti bármiként’ sztereotipizálta, sőt büntette volna.

 

ELSZIGETELT  MIKROVILÁGOK

Az a pár egyetemi újság, amelyik a szólásszabadság és sajtószabadság alkotmányos jogára való hivatkozással közölte Bradley Smith pamfletjeinek hirdetését, a zsidó diákság (hatvanas éveket idézően) szenvedélyes felháborodásával és bravúrosan megszervezett ellenpropagandájával került szembe. Amennyiben az esemény a hatvanas években történt volna, a nem-zsidó diákság tömegei liberális zsidó csoportokkal szövetkezve a szabad információáramlás és az önrendelkezési jog védelmében ellentüntetést szerveztek volna, aminek a tűzoltók vízágyúi vetettek volna véget.

Az elmúlt hónapokban azonban még csak vérbeli szópárbajra sem került sor. Ha voltak is a sajtószabadság befagyasztása miatt aggodalmaskodó idealisták, vagy a lapszerkesztővel rokonszenvező diáktársak, tanárok, mind csendbe maradtak. A politikai meglátásaiban és értékítéletében időtállóvá érett George Orwell azt írta egy levelében, "lehetetlen a zsidókat még csak említeni is nyomtatásban, akár kedvező, akár kedvezőtlen színben anélkül, hogy az ember bajba kerülne".

Akár a politikai korrektség, akár egyfajta fásult kilátástalanság következtében Brandeis Egyetemén senki sem bolygatta  a kérdést, végül is miért jogtalan egy fizetett hirdetésben okoskodni, vitára invitálni, vagy akár provokálni. Ugyanakkor jogos-e, vagy kriminális aktusnak számít-e újságírókat,  újságszerkesztőket tettleges retorzióval fenyegetni, pocskondiázni, a kocsijukat tönkretenni, tanulmányaikat félbeszakítani vagy akár az egyetem pénzén nyomtatott, köztulajdonban levő újságokat ellopni? Vitaindító kérdés lehetett volna, de senki sem vetette fel, végül is hol húzódik a határ a  szenzibilitásból eredő tolerancia és a szenzibilitásra hivatkozó cenzúra kierőszakolása között?

"Az elszigetelt küzdelmek jellemzik leginkább az utolsó három évtized csendes éveit --nyilatkozta Ira Walker diáktanácsadó. -- A szolidaritás egyre inkább csak a szűkebb érdekcsoportokon belül érvényesül. Még a nagy közös célok, mint a milliókat sújtó hontalanság és a nagyvárosok gettóinak felszámolása sem képes összefogni a 'másokat'. A 60-as években liberális zsidó diákok szimpatizáltak a fekete  diákok polgárjogi küzdelmeivel, a homoszexuálisok támogatták a nők emancipációs törekvéseit, és mindannyian együtt masíroztak a békemenetekben. Ilyen ma nem létezik." Szerinte az elszigetelt mikrovilágokban élő 'mások' a maguk baján rágódva, vagy csupán szeparációjuk révén önkéntelenül is hozzájárulnak egy olyan veszélyhelyzet kialakulásához, amelynek során  "céltudatos kisebbségi csoportok megfelelő anyagiak és eszközök birtokában kizárólagos döntési szerephez jutnak -- akár a többségre vonatkozó legfontosabb  ügyekben is." (Ez egyébként az egyetemek falain kívül, a társadalom egészére kivetítve szintén tapasztalható jelenség.)

A forró vízbe pottyant egyetemek közül az egyik legnevezetesebb, a katolikus Georgetown University médiabizottsága a vitára invitáló Smith-hirdetés közlése miatt nyilvános bocsánatkérő levél publikálására kötelezte az egyetemi újság szerkesztőit, a hirdetésért kapott 200 dollárt pedig a Holocaust Emlékháznak kellett adományozniuk. A bizottság továbbá kötelezte a kiadásért közvetlenül felelős három diákot, hogy --‑ ha nem is kézen fogva, mint óvodás korukban --‑ teológia professzoruk személyes felügyelete alatt megtekintsék a washingtoni emlékházat.

 

*1 Mivel az internálótáborok nem voltak fajilag vagy etnikailag szegregáltak, a világháborús fényképdokumentumok ‑- úgy élő mint halott ‑- ábrázoltjainak azonosítása szakmai körökben kétségeket váltott ki. "Tény, hogy az 1945-ben felszabadított német táborokban csak egy relatív kisebbség volt zsidó", írta Peter Novick.  Az áldozatok nemzetiségi illetve faji hovatartozásának kétségbe vonható megítélése a szépirodalomban is téma lett ‑- az EMPIRIA  Cédulák rovatában erre utaló idézetet közöl a politikai ellenállóként német  táborba hurcolt  William Styron Sophi's Choice című regényéből

*2 A British Broadcasting Company (2000. január 28) közlése szerint akadémiai körökben megindult a folyamat, amely kétségbe vonja a holocaustra vonatkozó eddig törvényszerűen elfogadott nézet továbbtarthatóságát, és ennek következtében morális megítélésének univerzalitását.  A BBC ezt a megállapítását Norman Finkeltstein professzor (University of New York) hamarosan megjelenő könyvére alapozza, amely szerint "A holocaust jelenlegi interpretációját  amerikai zsidó csoportosulások meghatározott szándékkal kreálták,  egy fajta etnikai szupremáció kialakításán túlmenően politikai előnyszerzés és anyagi nyereség érdekében.” Finkelstein szerint  "Az 1960-as évektől egész holocaustipar alakult ki, amely kultuszt csinált a zsidó áldozatok halálából. Az ipar célja véleményem szerint egyfajta etnikai felsőbbrendűség kialakítása, részben azzal a  céllal, hogy lehetetlenné tegye Izrael állam bárminemű kritikáját, ugyanakkor általánosságban megakadályozza  az egész zsidóság kritizálását.” A Pulitzer díjas történész, Peter Novick 1999-ben megjelent könyvében (The Holocaust in American life) kifejti, hogy a zsidóság tragédiája eredetileg a 30 milliós veszteséget is meghaladó  világháborús katasztrófa részének számított, és csak évtizedekkel később vált rendkívüli, egyedülálló, dogmatizmusba merevedő eseménnyé. Novick nem kevesebbet állít, minthogy az Izrael iránti amerikai szemlélet manipulálása érdekében a zsidó vezetőség szándékosan kihasználta és visszaélt a holocaust eseményeivel ‑ bár elismeri, hogy eredeti céljának megfeleően elmélyítette a zsidó  identitástudat, a faji hovatartozás és hűség elkötelező érzéseit. "In forging their own brand of totalitarianism in the U.S., the Zionists continue to manipulate the victims of the Nazi holocaust as their chief weapon" -- állítja Alfred Lilienthal.  David Roskies (Commentary) szintén úgy vélekedik, hogy “a holocaust emlékének felhasználása -- és igen, a vele való visszaélés is -- része egy csoportos memória nagymérvű mobilizálásának a csoport túlélése érdekében.”

(A fenti elemzés eredetileg lábjegyzetek nélkül jelent meg.)

 

Addendum:

“Minden egyénnek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz és a szólásszabadsághoz, ami azt is jelenti, joga van hozzá, hogy ne üldözzék a véleménye miatt, és azért sem, ha határokra tekintet nélkül, bármiféle eszközzel keresi, kapja és terjeszti az információkat és a gondolatokat.” (Részlet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából, 18-19. szakasz. (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata az ENSZ által elfogadott, az ENSZ országainak állásfoglalását közvetítő okirat az emberiséget megillető alapvető jogokról.)

“If something is 'toxic' merely to talk about, the problem is probably not in the talking, but in the doing."  (Eric Alterman: Can we talk? The Nation. April 3, 2003)

"A politikai korrektségnek van egy tipikusan európai formája, ami abból áll, hogy fasisztákat lát mindenhol" -- jegyzi meg ezzel kapcsolatban Alain Finkielkraut. "Mindennapos eljárássá vált a tollforgató spiclik számára, hogy a nácizmusba taszítanak minden olyan egyént, akinek be akarják piszkítani a reputációját" -- licitál rá Jean-Francois Revel --, "aminek minden nap megfigyelhetjük a következményeit.  A francia politikai élet legkisebb bonyodalma immáron a 'fasizmus' vagy a megszállás prizmáján keresztül van megítélve. Vichy 'rögeszmés' referenciává válik és egyfajta fantazmagóriává, ami lehetővé teszi egy állandó pszicho-dráma fenntartását.  És minthogy az igazság kötelességével szemben előnyben részesítik az 'emlékezés kötelességét', rendszerint ezt az 'emlékezést' hozzák fel a legkétségesebb összehasonlítások vagy a legkomikusabb azonosítások igazolása végett." (Alain de Benoist: Zarathustra nyomában. Gazdag István fordítása)

„Political correctness is the euphemism made instinctive. It is the systematic substitution of wish-fulfillment for reality.” (David Lehman: From Euphemism to Bloody Lies)

"In restoring the Gypsies and Slavic peoples to the Holocaust itself, where they've always belonged, we not only exhume them from the black hole into which they've been dumped in their millions by Jewish exclusivism and neo-Nazism alike, we establish ourselves both methodologically and psychologically to remember other things as well.  Not only was the Armenian holocaust a "true" genocide, the marked lack of response to it by the Western democracies was used by Adolf Hitler to reassure his cabinet that there would be no undue consequences if Germany were to perpetrate its own genocide(s).  Not only were Stalin's policies in the Ukrainians a genuine holocaust, the method by which it was carried out were surely incorporate into Germany's General Plan, just a few years later."  (Israel Chamy, executive director of Institute on the Holocaust  and Genocide in  Jerusalem.  He denounced "the leaders and 'high priests' of different cultures who insist on the uniqueness, primacy, superiority, or greater significance of the specific genocide of their people.")

"The term "political correctness" has always appalled me, reminding me of Orwell's 'Thought Police' and fascist regimes." Helmut Newton, in American Photo. 2000)

A kiadói és tájékoztatási rendszer az összefonódások tágas struktúrájává vált, amelyben a kölcsönös szívességek szokása lehetővé teszi a rendszer lezárását az egymás közötti regiszterében.  A szerzőket kooptálás útján verbuválják, egyik vagy másik klánhoz, egyik vagy másik hálózathoz való tartozásuk függvényében. A kritika lényegében a szívességi cikkekre redukálódik, amelyek lehetővé teszik a kölcsönös tömjénezést, közös frontot alkotván a zavarók ellen. (. . .) Manapság ilyen erkölcsök uralkodnak. Kiadókat fenyegetnek meg bojkottal, ha politikailag nem korrekt szerzőket jelentetnek meg, amely fenyegetés ugyanúgy eredhet egy újságtól, mint egy egyetemi hatalmi központtól, vagy saját szerzőik egyik-másikától. Könyvesboltok tagadják meg olyan könyvek árusítását, amelyek tartalma nem tetszik nekik. Kollektív művek szerkesztői az utolsó pillanatban lemondanak egyes írások megjelentetéséről, amelyeket pedig ők rendeltek meg korábban. Kiadókat távolítanak el a könyvvásárról amiatt, hogy választékuk nem felel meg a szervezők személyes meggyőződésének. (...) "Egy könyv fontossága rövidesen kizárólag az őt körülvevő hallgatáson lesz lemérhető" ‑- írta nemrég Michel Mourlet. (Alain de Benoist: Zarathustra nyomában. Europa Authentica. 2002. Gazdag István fordítása)

Identity politics revolve around the narrative of victimization. For adherents to identity politics, the victim is not a person, but a member of a privileged victim group. That is, the status of victimhood is not determined by facts, but by membership in an identity group. Stories about victims are not dictated by facts. Victim stories are tailored to fit the victim. Facts, values and individual responsibility are all irrelevant. In light of this, a person’s membership in specific victim groups is far more important than his behavior. And there is a clear pecking order of victimhood in identity politics. (Caroline B. Glick: Column One: Lara Logan and media rules -- Identity politics are nothing more than socially acceptable bigotry. The Jerusalem Post. February 18, 2011)

Political correctness, the biggest threat to free speech of our time, has plenty to do with neo-liberalism, but precious little to do with socialism. (Neil Clark: Why the Left and Right Must Unite and Fight. The View from the Left.  Anti-War.com. April 1, 2003)

I was beginning to find a lot of my positions clashed. The habits of liberals, their automatic language, their knee-jerk responses to certain issues, deserved the epithets the right wing stuck them with. I’d see how true they often were. Here they were, banding together in packs, so that I could predict what they were going to say about some event or conflict and it wasn’t even out of their mouths yet. I was very uncomfortable with that. Liberal orthodoxy was as repugnant to me as conservative orthodoxy. (George Carlin: Last Words. 2009. (posthumously published)

Észak- és Nyugat-Európában a politikai paletta egy tekintélyes része automatikusan liberális, az a belépő a kultúremberek szalonjába. A toleranciaminimum folyamatos emelése, vagy – Kövér László szavaival élve – a politikai korrektség terrorja köszönő viszonyban sincs azzal, hogy a többség a demokratikus választásokon kit támogat. (Őry Mariann: Huszonnegyedik óra. Magyar Hírlap. Október 7. 2015)

The famous New York firm of publishers, St Martin's Press, which had previously published several books by David Irving and requested him to provide jacket-puffs to promote the works of their other authors, contracted to publish his biography Goebbels: Mastermind of the Third Reich in April 1996.  SMP came under savage assault from the Anti-Defamation League from February 1996, and their chairman Tom McCormack, who had visited Irving in London and dined with him over the previous years, suddenly became a Denier.  SMP dumped the book, the product of eight years' research, in an unprecedented action of jibbering, craven, panic. (Vanity Fair) [To the lasting credit of the American literary world, and the spluttering rage of the ADL, Vanity Fair published this article by left-wing British journalist Christopher Hitchens only a few weeks after the scandalous episode, backing David Irving to the hilt.]

"In the words of the military writer John Keegan: 'No historian of the Second World War can afford to ignore (David) Irving.' Few contemporary scholars have his depth of knowledge, virtually none has met as many of its leading figures and nobody, surely, has unearth more original material -- a private archive known as the 'Irving Collection,' always generously made available to other researchers, which weighs more than half a ton." (Robert Harris, author of Fatherland and Enigma, wrote in the London Evening Standard)

"Your first thought is to reason them out of it, but it is notoriously hard to reason people out of victimology because it: a) feels good, b) demands deference, c) relieves them of any responsibility for their own fouled-up condition. Victimology is as addictive as crack -- and as mentally damaging." (Leonard Pitts Jr.: Conservatives Aren't Being Persecuted. The Miami Herald)

And what about Henry Kissinger? His participation in crimes of war, murder, mayhem and military coups is neatly packaged in Eugene Zarecki's 80-minute documentary (award-winner at Amnesty International Film Festival): "The Trials of Henry Kissinger." (. . .) In truth, there's one main reason my proposal will never launch on NBC: It's the longstanding nationalistic, ethnocentric (even racist) bias in our country that blocks serious scrutiny of "our" criminals. That bias allows "objective" journalism to refer matter-of-factly to "Saddam's torture rooms," but not "George Bush's torture rooms"; to "mass murder" of Kosovars and Rwandans, but not "mass murder" of Guatemalans or Salvadorans or Vietnamese caused by US officials; to "terrorism" from homemade bombs and IEDs, but not the far more lethal terror against civilians from advanced, aerial bombardment. War criminals tend to have funny names, dark skin and wear foreign garb. They can't be powerful Americans in tailored suits. (Jeff Cohen: Coming to NBC: "To Catch a Cheney". t r u t h o u t)

Most Americans, it is true, continue to see themselves primarily as individuals and only secondarily and trivially as adherents of a group. Nor is harm done when ethnic groups display pride in their historic past or in their contributions to the American present. But the division of society into fixed ethnicities nourishes a culture of victimization and a contagion of inflammable sensitivities. And when a vocal and visible minority pledges primary allegiance to their groups, whether ethnic, sexual, religions, or, in rare cases (communist, fascist) political, it presents a threat to the brittle bonds of national identity that hold this diverse and fractious society together. (Arthur Schlesinger: The Disuniting of America. 1991)

 *

Now, as then, it's ultimately all about power. The "pro-Israel" right aims to use the "anti-Semitic" slur to put critics of Israeli policy in a politically powerless group -- the true anti-Semitic fanatics, who have no credibility in the US political arena. The charge of anti-Semitism hurts not only because it is so unfair, but because it is so disempowering. If it sticks, it takes its victims out of any reasonable debate and renders them politically irrelevant. That's precisely why it is hurled so often. So this slur, like any unjustified slur, is actually an invitation to do political battle, using words as weapons. No battle is without its risks. Yet, rather than shy away from talking about Israel for fear of being called anti-Semitic, peace advocates might want to accept the invitation, for two good reasons. First, they clearly have moral and political truth on their side. The equation "critical of Israel = anti-Semitic" is a propaganda ploy that is used to justify terrible immoralities. And it has no basis in fact. (Ira Chernus: Charge of Anti-Semitism. t r u t h o u t)

A Jew can chuckle, however uncomfortable he/she may feel, over being called an anti-Semite. For a non-Jew, however, there is no possibility of succor in humor -- it is truly the kiss of death. (Posted by Tue, 06/30/2009 - 18:49 — Mike in NYC)

*  *

"Gov. James E. McGreevey (D) has called for the resignation of the state's poet laureate over a poem critical of Israel that Amir Baraka read at a festival earlier this month. Baraka read his poem, "Somebody Blew Up America", at the 2002. Geraldine R. Dodge Poetry Festival at Waterloo Village in Stanhope on Sept. 19. "Who knew the World Trade Center was gonna get bomb?" said a line from the poem, which was cited by the Jewish Standard Weekly newspaper. "Who told 4,000 Israeli workers at the Twin Towers to stay home that day?" Some Jewish groups have characterized the poem as anti-Semitic.  Baraka -- who said he would not resign -- strongly rejected the criticism, denied he is anti-Semitic and said that the criticism of Israel does not amount to anti-Semitism." (The Washington Post. September 29, 2002) 

A Bloomberg News tudósítása szerint  6300 német nagyvállalat közös holocaust reparációs alapítványa 275 millió dollár kifizetését engedélyezte nemcsak a halottak túlélő családjai, örökösei, rokonai, de a harmadik generációs családtagok és jövendő örökösök számára is, elsősorban "rabszolga munka" és elutasított biztosítási követelések kárpótlásaként. A reparációs követelések bizottsági munkájában és a megszavazott kifizetések sürgetésében nagy szerepe volt  Lawrence S. Eagleburger volt amerikai külügyminiszternek. Szintén nem régen született döntés, hogy a Vörös Kereszt anyagi támogatást nyújt azoknak, akik (még mindig?) keresik elveszett(nek hitt) családtagjaikat, rokonaikat,  és akik a holocaust időszakában vagy közvetlenül az események következtében sérült lelkű szülők leszármazottai.  (2002 szeptembere)

Though Helen Thomas spent decades as a press icon, her reputation seems to have been destroyed overnight. I do not condone her remarks, but I do think we should be defending her right to express her opinion, especially when her job was . . . to express her opinion. (. . .)  As an opinion columnist, it was Thomas' job to get people talking, and she did add to an ongoing dialogue about Israel and Palestine -- an issue that needs our attention now more than ever in light of the recent Israeli attacks on ships delivering aid to Palestinians. Our national discourse has become so highly charged that apparently you can't say anything critical of Israel without being labeled anti-Semitic, though in order to achieve effective policy and an actual peace in the Middle East, we have to be able to talk about the issue without fear of being attacked.  Does Helen Thomas' fall add to intimidation of those who hold dissenting views on the Middle East or other issues? To me, her forced retirement suggests that even opinion columnists still cannot discuss Israel and Palestine openly. (Nisha Chittal: Helen Thomas Speaks Her Mind and Loses Her Job. June 2010)

"Political correctness is tyranny with manners."” (Charlton Heston. Speech at the Harvard Law School. 1999)

“. . . we are prisoners of two attitudes that feed off each other: political correctness and political incorrectness. Politically correct thought and politically incorrect thought are largely empty categories that kill debate and impel us to confuse the origin of things, disguising as ideas that which are, more often than not, nothing more than propaganda or the superficial buzz of the moment. There is nothing sadder than to see how dogmatists of different stripes try to dominate each other by raising the banner of either political correctness or political incorrectness. I am tired of politically correct arguments that elude reality and politically incorrect arguments that seek to stuff reality into a very small box. Equally annoying are the everyday racist who presents his intolerance as an act of needed political incorrectness and the everyday progressive who thinks his location within the parameters of correct thought exempts him from providing explanations.” (Thomas S. Harrington: The Death of Jorge Semprun. CommonDream.  June 10, 2011)

"A politikai korrektség nemcsak a szavainkat veszi el, hanem a problémák felismerésének képességét is."”(Őry Mariann: Huszonnegyedik óra. Magyar Hírlap. Október 7, 2015)

The Moral Hierarchy: The strict father logic extends further. The basic idea is that authority is justified by morality (the strict father version), and that, in a well-ordered world, there should be (and traditionally has been) a moral hierarchy in which those who have traditionally dominated should dominate. The hierarchy is: God above Man, Man above Nature, The Disciplined (Strong) above the Undisciplined (Weak), The Rich above the Poor, Employers above Employees, Adults above Children, Western culture above other cultures, Am,erica above other countries. The hierarchy extends to: Men above women, Whites above Nonwhites, Christians above nonChristians, Straights above Gays. (George Lakoff: Understanding Trump. July 22, 2016)

If any educational institution should bring people together as individuals in friendly and civil association, it should be the university. But  the fragmentation of campuses in recent years into a multitude of ethnic organizations is spectacular--and disconcerting. One finds black dormitories, black student unions, black fraternities  and sororities, black business and law societies, black homosexual and lesbian groups, black tables in dining halls. Stanford, Dinesh D'Souza reports, has "ethnic theme houses. The University of Pennsylvania  gives blacks--6 percent of the enrollment--their own yearbook. Campuses today, according to one University of Pennsylvania professor, have "the cultural diversity of Beirut. There are separate armed camps. The black kids don't mix with the white kids. The Asians are off by themselves. Oppression is the great status symbol. Oberlin was for a century and half the model of a racially integrated college. "Increasingly," Jacob Weisberg, an editor at The New Republic, reports, "Oberlin students think, act, study, and live apart." Asians live in Asia House, Jews in "J" House, Latinos in Spanish House, blacks in African-Heritage House, foreign students in Third World House. Even the Lesbian, Gay, and Bisexual Union has broken up into racial and gender factions. "The result is separate worlds."  (Arthur Schlesinger:  The Disuniting of America.  1991)

"Censorship from the right is to be expected, [but] censorship from the left took me by surprise. And I’m talking, of course, about what originated as campus speech codes at eastern universities and has come to be called politically correct language. The impulse behind political correctness is a good one, but like most things America falls in love with, it has become grotesquely distorted beyond its usefulness. (George Carlin. US Comedy Arts Festival. 2002)"

“Political correctness is America’s newest form of intolerance, and it is especially pernicious because it comes disguised as tolerance. It presents itself as fairness, yet attempts to restrict and control people’s language with strict codes and rigid rules. I’m not sure that’s the way to fight discrimination. I’m not sure silencing people or forcing them to alter their speech is the best method for solving problems that go much deeper than speech.” (George Carlin: When Will Jesus Bring the Pork Chops?  2004)

 

A(z eltúlzott) politikai korrektségről: Lapszemle 2002. II. félév 26. írás;  A dogmatikus holocaust-szemlélet  megosztó szerepéről: Lapszemle 1997-2001 11. írás;   Lapszemlék, kommentárok 2003 II. félév 49. írás;

 

VISSZA  a 90-es évek rovat címlistájára

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitó oldalára