EMPIRIA Magazin II. évfolyam 3. szám. 2003 március
Kuliffay Hanna írása
Amerikai békemozgalom
CSÚFOS KUDARC VAGY FANTASZTIKUS SIKER?
Többéves anglo-amerikai bombázás, nemzetközi embargó és szisztematikus fegyverleszerelési akciók után megkezdődött az Irak elleni háború végső, inváziós szakasza. Ez azt jelenti, hogy a békemozgalomnak befellegzett? Hogy csúfosan megbukott? És felesleges volt? Szó sincs róla. A békemozgalom az elmúlt hónapokban Amerikában, de globálisan is fantasztikus eredményeket ért el, és ha az eluralkodó apátiát félretéve, hatalmas energiakészleteire alapozva képes lendületben maradni, akkor továbbra is fontos szerepet játszhat a jövő vérszagú világának formálásában.
1. Cheryl Crow szerint "A háború
nem válasz". 2. Az Oscar-ünnepségre érkező Susan Sarandon és
élettársa, Tim Robbins filmrendező bíznak a győzelemben. 3. Andy Serkis (Lord
of the Rings) és felesége, Loraine Ashborne az olajért vívott háború
ellenzői
Ne feledkezzünk el róla, nem a siker tudatában, mégcsak nem is a siker reményében született meg a történelem egyik legnagyobb, legátfogóbb, legbefolyásosabb tömegmozgalma, hanem a kiszolgáltatottság és tehetetlenségérzet felháborodott reakciójaként. Emellett természetesen az igazságkeresés, a békevágy és a nemzetérdekű patriotizmus játszottak kialakulásában döntő szerepet. Nem kis meglepetésre azonban döntő jellegzetességévé az ideológiai, faji, vallási és osztálybeli differenciákat leküzdő, milliókat inspiráló kohéziós erő vált, amely (bár csak átmenetileg) a diplomácia útjára terelte a látszatdemokráciákat, irányt és bátorító ösztönzést adott másoknak, Amerikában pedig az intervenciót megelőző időszakban haditerv módosításra kényszerítette a Pentagont.
Az eleve pacifista eltökéltségű német, francia, kanadai, mexikói kormányfők nem tudtak volna a lehengerlő anglo-amerikai és izraeli nyomásnak ellenállni széleskörű belföldi támogatottság és a nemzetközi háborúellenes kampány motivációja nélkül. Ugyanakkor az olasz, spanyol, pakisztáni, indiai, török, szaúdi államfők és uralkodók esetleg hajlandók lettek volna ismét aktív koalícióra lépni Washingtonnal, ha nem tartotta volna vissza őket a szervezett, harsányan és fenyegetően ellenzéki néphangulat. Bukásról tehát szó sincs. Döntő befolyásról viszont sokkal inkább.
Washingtonban azt gondolták, mindenki intimidálható és mindenki megvesztegethető. Az elmúlt hetekben azonban kiderült, hogy nem egészen így van. Robert Sheer azt írta a Los Angeles Timesban: „A Biztonsági Tanács kis és nagy országainak függetlenségi demonstrációja egyike volt az ENSZ legfelemelőbb pillanatainak.” Valóban. A világhatalmi elvárások ellenére több gazdaságilag kiszolgáltatott, ezért eleve koalíciós partnernek elkönyvelt afrikai és dél-amerikai ország megtagadta az automatikus engedelmességet, sőt később a ránehezedő nyomásnak sem engedett. „Mit tudnak az Amerikaiak csinálni velünk?” – kérdezte az egyik afrikai ENSZ-képviselő, akit felháborított (az iraki háborút támogató) alázatos behódolásuk biztosra vétele. „Bombázni fognak? Megszállnak?”
Bár katonai megtorlásról szó sem volt, a renitencia gazdasági retorziója azonban biztosra vehető. Az első Öböl-háború idején Jemen volt az egyik olyan ország, amely kitartóan ellenállt a koalíciós követeléseknek, minek következtében – a gúnyolódók szerint – mai napig is a történelem legköltségesebb 'nem szavazatát' vallhatja magáénak. A másik ország, Jordánia, az azóta elhalálozott Huszein király Szaddám Huszeint támogató politikája miatt 41 millió dolláros amerikai segélytől esett el. Nyilván ez a sors vár Törökországra is, amiért a parlamentje leszavazta és így lehetetlenné tette az Irak-ellenes északi front megnyitását.
A News Week főmunkatársa, a fairségéről és tisztánlátásáról ismert politikai elemző, Eleanor Clift szerint a washingtoni toborzó taktika az évek során nem változott – az ENSZ tagállamok (Anglia kivételével) és az Arab Liga országai mind „bullied or bribed”, „kényszerítve vagy megvesztegetve (zsarolva)” lettek. Közülük a gerinces nemet mondókat a békemozgalom arany betűkkel róhatja fel a dicsőségtáblájára. A küzdelem tehát nem volt felesleges. A nagy kérdés azonban, hogy hogyan tovább?
Ha deprimáló is a jelenlegi helyzet, Mark Morford szerint ez mégsem az az idő, mikor a vállunkat vonogatva és lemondóan – azzal, hogy már úgysincs mit tenni – föl kellene adnunk a harcot. Mint az SFGate hírlevelében írja, ez pont az az idő, mikor koncentráltan figyelni kell, szenvedélyesen meg kell vitatni mindent, és fel kell mérni, mi is az, amit az ember ténylegesen tapasztal, mi a jelentősége, és ami még fontosabb, ki kell találni, hogy mi az, amit elhallgatnak.
Ez (éppenséggel az) az idő, mikor még inkább protestálni kell, leveleket és hozzászólásokat kell írni az újságoknak, mélységében, és gondosan át kell gondolni mindent, anyagilag is támogatni kell az Oxfam, Truthout, FAIR és hasonló (elfogulatlan és viszonylag megbízható információval szolgáló, K. H.) hírforrásokat, és újra kell értékelni, mit is jelent tulajdonképpen amerikainak lenni egy új, drákói, hatalmi-mániákus, megelőzve-gyilkold-halálra-őket-mind jellegű Bush-világrendben.
“... mit is jelent tulajdonképpen amerikainak lenni..." Az ÉN szerepe és helye egy megosztott társadalomban, valamint távlati hovatartozásának több szempontú újraértékelése különösen fontos azok számára, akik nyíltan vállalják pacifizmusukat, akik húsbavágóan felvilágosító kritikával élnek, akik nevüket adják az ügynek, akik kiállnak a pódiumra, akik állandó igazságkeresőként és a kisebb országok érdekvédelmében megfélemlítve sem hajlandók hipokrízisre, integritásuk feladására.
A tét – háború és béke, demokrácia versus autokrácia kérdése – és vele a feszültségek ugyanis egyre nagyobbak. Következésképpen a nyíltan rezisztens állásfoglalással járó kockázatvállalás is. Fokozódik az egzisztencia mindkét értelembeli – megélhetés és puszta lét – veszélyeztetettsége.
NEM AZ Ő NEVÜKBEN
A békemozgalom tömegei egyéni lelkesedésből és áldozatvállalásból állnak össze – ahogy a sikerei is. Az utcákon tüntető milliók csak egy része az EGÉSZnek, mint ahogy az ideológusok, szervezők, propagandisták egy másik, és a mindennapi hősök egy harmadik. Az EMPIRIA az elmúlt hónapokban többször is foglalkozott a mindennapi hősökkel – többek között a mellőzött vagy elhallgattatott újságírókkal és kommentátorokkal(*1), akik az alternatív médiafórumokra kényszerítve az össznemzeti érdek és nemzetközi hírnév védelmében továbbra is bírálják, sőt elítélik Bush – Alan Eisner szavaival – látomásra és nem hozzáértésre alapozott külpolitikáját.
A kritika nélküli,hajbókoló egyenvélemény elvárása a háború elmérgesedésével egyre inkább követelménnyé válik. Ennek a szigorításnak esett áldozatul az egyetlen leplezetlenül békepárti riporter, Peter Arnett, nemzetközileg ismert Pulitzer díjas, többszörös veterán tudósító, akit az NBC tv-adó új elnöke, Neal Shapiro azonnali hatállyal menesztett bagdadi posztjáról. Az indok? Hibázott, mikor pár napja interjút adott egy bagdadi tv-állomásnak, és úgyszintén hibázott, mikor személyes megfigyeléseit és véleményét nyilvánosan közölte. Valamikor csak a kisiskolásoknak kellett lakatot tenni a szájukra...
Arnett haditudósításai során nem először került forró vízbe. Ő volt az, aki 1991-ben a CNN bagdadi riportereként leleplezte, hogy a Pentagon által biológiai fegyvergyárnak nyilvánított és célpontként megsemmisített épület valójában babatejporgyár volt. Ezt sose bocsátották meg neki, Shapiro viszont rögvest még néhány szöget is vert a koporsójába. A riporterek és kommentátorok mellett neves akadémikusok, írók, történészek, tudósok, diplomaták, politológusok kockáztatják nemcsak az előmenetelüket, hivatalos elismerésüket, publikálási lehetőségeiket, de szakmai hírnevüket és távlati értékelésüket is, mikor az unilaterális intervenciós washingtoni kormánypolitikát elítélő véleményt fejtenek ki.
Bár szakmai körökben híre ment, döntő befolyású, radikális módszerekkel dolgozó neokonzervatív csoportosulások fekete-listázzák a kritikával élő ellenzékieket, ennek ellenére még mindig akadnak, akik az ország jövője miatti aggodalmukban bátran kiállva hallatják a hangjukat. Ha a diplomáciai megoldás mellett kardoskodó régi szövetségest, Franciaországot en bloc le lehetett antiszemitázni, ellenségnek lehetett nyilvánítani és bojkottálásra lehetett javasolni, akkor talán érzékelhetővé válik az európai olvasók számára az amerikai nézetkülönbségek felfokozott kiélezettsége és ebből következően a nyilvános állásfoglalás kockázatának komolysága.
A Georgia Southern University neves történelemprofesszora, George H. Shriver egyike volt azoknak a felelőssége teljes tudatában levő akadémikusoknak, aki felhívta a figyelmet a 90-es évek Amerikájában eluralkodó neo-fundamentalizmus veszélyére, amely nemcsak vallási, hanem politikai és társadalmi állásfoglalásában is intoleráns, és ezért az ultrakonzervatívokhoz hasonlóan „komoly fenyegetést jelent annak a máig értékes kincsként őrzött amerikai életfelfogásnak, amelyet pluralizmusnak nevezünk”.
Mint aki a jövőbe lát, Shriver azt írta a szekuláris értelmiség folyóirata, a Free Inquiry 1995-ös téli számában, „Az extrém vallási jobbszárny körül udvarlása Reagan, Bush és gyakorlatilag az összes republikánus elnökjelölt által nemcsak ijesztő, de veszélyes is.” George W. Bush nemcsak követte, de túl is haladta az apja szélsőségesekkel való azonosulását, ami úgy tűnik, még az öreget is megrémítette.
Az ország sorsa miatti aggodalmának engedve az idősebb George Bush a hónap elején beszédet tartott a Tufts Egyetem előadótermében – szinte legitimizálva a döntőjellegű ENSZ határozatot és a széleskörű koalíciót egyaránt nélkülöző kritikusok és tüntetők aggályait. Elismerésre méltó lelkierőt tanúsítva a volt elnök kifejtette, hogy maga a kulcskérdés – vajon milyen és mennyi tömegirtó fegyvert birtokol Szaddám Huszein – nagyon is „vitatható”, a kitűzött célok pedig „elmosódottabbak” mint voltak az 1991-es Öböl-háború idején.
Beszédéből kiderült, mennyire nem helyesli, hogy elnök fia semmibe veszi az Egyesült Nemzetek Szervezetét, és hogy elidegeníti a legfontosabb, egyetértés esetén lényeges katonai hozzájárulást is jelentő volt szövetségeseket, elsősorban Franciaországot és Németországot. (Tavaly szeptemberben, az elnök pentagonbeli tanácsadóit figyelmen kívül hagyva, éppen az apja kívánságára (és Colin Powell tanácsára) vitte az iraki ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Egy idő óta azonban a viszony apa és fia között állítólag feszültebb, bár telefonon érintkeznek.)
A másik „nagyöre
g”,
aki az ország sorsa iránti aggodalmában a napokban előtoppant a múltból: a 71
éves Daniel Ellsberg. Március 26-án a washingtoni Lafayette parkban(*2)
egy háborúellenes tüntető
csoport felszámolása során két Nobel-díjas
aktivista és két püspök társaságában tartóztatták le Ellsberget, aki több mint
30 évvel ezelőtt fénymásolta és eljuttatta a New York Timesnak a
Pentagon iratok néven ismert, a vietnami háborúval kapcsolatos titkos
leleplező dokumentumokat.
A békevágy és az érte való tenni akarás nem ismer korhatárt. A 71 éves Daniel Elsberg, középen, tüntetőtársaival himnuszokat énekel (Associated Press felv.)
Ellsberg a jelenlegi tragikus külpolitikai helyzetért Bush polgári tanácsadóit, elsősorban Donald Rumsfeldet, valamint főideológusait, Richard Perle-t és Paul Wolfowitzot vádolja, akik hamis adatokra és tényekre alapozottan optimista bíztatást adnak az elnöknek. „Minden amit ennek a háborúnak indokaként felhoztak valótlanság” – nyilatkozta Ellsberg.
A közérdekű média elhallgatása ellenére az alternatív média olvasói már korábban értesültek róla, hogy a maga nemében egyedülálló “Városok a békéért” mozgalom(*3) keretében március elején 91 amerikai város és megye – köztük New York és Washington – képviselői és törvényhozói szavaztak a súlyos gazdasági következményekkel járó washingtoni külpolitika ellen. Azóta, március végére a csatlakozók száma 162-re növekedett, és közel félszáz további városházban tárgyalják a ratifikáció lehetőségét.
Egyes államokban a helyi képviselők és törvényhozók kötelességüknek érzik, hogy közvetítsék a közelégedetlenséget vagy saját ellenvéleményüket Washington felé. A Baltimore Sun cikke szerint például 11 Maryland állambeli demokrata képviselő és törvényhozó a háború első hetében kiábrándult levelet küldött Bush elnöknek, a kormányzónak és az állam szenátusi delegációjának, amelyben azt írták, utólag úgy tűnik nekik, az adminisztrációnak kezdettől fogva csak egy célja volt, háborút indítva világhegemóniát kierőszakolni.
Az aláírók egyikének nyilatkozata szerint minden háborút elítélőnek kötelessége nyilvánosan felszólalni ellene. Sokakat kísért Amerikában a többéves vietnami hallgatás rettenetes ára. Az ország legdinamikusabban fejlődő és legintegráltabb megyéjének, Prince George’s megyének (Maryland állam) egyik szenátora azt nyilatkozta, nem akar várni a tiltakozásával. Nem akarja megvárni, míg ismét ötvenezer fiatal férfit hoznak haza hullazsákban.
Robert L. Ehrlich, az ősszel választott republikánus kormányzó megjegyzése viszont az volt a levélre: “Hála Istennek, hogy George Bush az elnök. Egy diktátorral megbékélni mindig rossz politika.”
A sikeres “Városok a békéért” mozgalom mintájára az amerikai diákszövetségek is szervezkedésbe kezdtek. A “Books not Bombs” (Bombák helyett könyvek) jelszóval megalakult eddig több mint 50 tagú békelánchoz március végén csatlakozott George Bush szíve csücske, a híres University of Texas, az állam legnagyobb egyetemének diákszövetsége is.
A 60-as évek óta legszélesebb alapbázisú diákszervezet “a fiatalok növekvő aggodalmát tükrözi az Irak-ellenes megelőző támadást illetően”, nyilatkozta az egyik szervező. A texasi diákok, akik nem látnak kapcsolatot Irak és a szeptemberi tragikus események között, és indokolatlannak találják a Bush-kormány intervencióját, a Campuses for Peace nevű országos diákmozgalomhoz kapcsolódva próbálják tiltakozó hangjukat Washingtonban is hallatni.
“FIKTÍV INDOK – FIKTÍV HÁBORÚ”
Az idei Lapszemlék-kommentárok rovat I. félév 11. írása foglalkozik azoknak az amerikai diplomatáknak lemondásával, akik személyes meggyőződésüket nem tudták összeegyeztetni a jelenlegi hivatalos washingtoni külpolitikával. Egy svéd származású ENSZ diplomata, Hans Blix ugyanakkor lehetetlennek ítélt feladatra vállalkozott: megpróbálta kiegyensúlyozni az Amerika és Irak, Nyugat és Kelet közti végzetes ellentétet. Az integritásáról, pártatlanságáról és elegáns diplomáciai megoldásairól ismert Blix az UNMOVIC főinspektori székébe való kinevezésekor Kofi Annan és az ENSZ Biztonsági Tanácsának teljes és egyöntetű bizalmát élvezte – a Pentagon háborús hiénái viszont a pokolba kívánták. Még hónapok múlva sem tudták megemészteni a diplomata bemutatkozó beszédének lényegét:
“A mi munkánk a tények megállapítása és nem az, hogy bárkit is lekicsinyeljünk vagy provokáljunk. Végső soron a Biztonsági Tanács feladata és nem a fegyverellenőrző UNMOVIC-é a háború és béke kérdésének eldöntése.” (Hans Blix)
Bár a TIME magazinnak adott interjújában Blix kifejtette, nem pacifista a szó szoros értelmében – “A diplomáciai döntéseket néha fegyverekkel kell támogatni” –, de nyilvánvalóan még kevésbé volt híve egy civil áldozatok tízezreit követelő, valójában indokolatlan paramilitáris beavatkozásnak. A bármilyen úton-módon terhelő bizonyítékokat forszírozó anglo-amerikai nyomás ellenére Blix nem tért le a maga jelölte útról. Mikor hamis “bizonyító” dokumentumok felhasználására próbálták rávenni, volt bátorsága nyilvánosan leleplezni és visszautasítani.
A New York Times szerint összefoglalva (Blix) jelentései lerombolták az amerikai pozíciót. Nemcsak hogy bizonyították, a leszerelés frontján igenis lehetséges az előrehaladás, hanem kizárták még az esélyét is annak a lehetőségnek, hogy Irak aktívan kísérletezne nukleáris fegyverek előállításával. Tehát a háború kiváltó oka kiütve, igaz? Vagy mégsem?
Mivel Blix nem talált az irakiaknál 'füstölgő pisztolyt', ezért hónap végi utolsó beszámolójában további vizsgálati időt tervezett kérni a Biztonsági Tanácstól. Nem éveket, csak hónapokat – de legalább egy pár hetet. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Az iraki kooperációra támaszkodó pozitív lehetőségek és bíztató eredmények nyilvános közlését elkerülendő a Blix-beszámolót megelőző napon megkezdődött az invázió.
Minden háborút megelőző felmérés azt tükrözte, a nők a férfiaknál sokkal nagyobb számban ellenzik az ún. megelőző-védelmi háborút, jobban aggódnak a katonai és polgári veszteségek miatt és nagyobb számban vetik el az unilateralizmus gondolatát. Az egyik felmérés értékelője, Anna Greenberg érdekes megjegyzése szerint a háborút illetően “az amerikai nők (most) européernek látszottak.”
A nők azonban nemcsak Európában, hanem a világon mindenhol több szempont szerint, több síkon és több szűrőn át nézik az eseményeket. A háborús hangulatot szító rádióállomások és hetvenkedő férfi hallgatóik kedvenc jelszavai, Nuke them! (Nukleárisat nekik!) és a Let’s kick some ass! (Gyerünk, rúgjunk szét néhány segget! – nem számít, hogy hol, miért és kiét) a modern, emancipált korban is barbár és idegen szemlélet marad tőlük. Éppen ezért a nők, anyák, lányok, nagymamák és feleségek aktív részesei voltak a békemozgalomnak, részben az egyházakon, részben polgári nőszervezeteken mint a NOW, Code Pink és öregebb, tapasztaltabb nővére, Women in Black keresztül. A háborút megelőző utolsó nagyobb tüntetésüket a március 8-i nemzetközi nőnappal koordinálták, melynek során ezrek és ezrek tüntettek Washingtonban a Fehér Ház előtt, valamint 50 másik világvárosban, Madridtól Honoluluig. A hírek számos letartóztatásról számoltak be.
A művészvilág sztárjai és hírességei(*4) is csatlakoztak a békemozgalomhoz, leginkább Albert Einstein véleményével azonosulva, miszerint a béke nem az erőszak terméke, és kizárólag megértésen keresztül valósítható meg. A színműíró Bill C. Davis Támogasd a protestálóinkat címmel publikált esszéjében azt írja, a tüntető polgárok személyes biztonságukat kockáztatva nemcsak csodálatra méltó kinyilatkoztatást tesznek, hanem csodálatra méltó példát is mutatnak. „A tüntetők a háború ellen demonstrálnak, ami a legrosszabbat hozza ki, és engedi szabadjára az emberi lényből.”
A művészek jelképüknek Picasso békegalambját választották, amelynek ezüst változatát többen is viselték az idei Oscar díjkiosztó ünnepségen – többek között a legújabb Oscar nyertesek, Adrien Brody és Chris Cooper szinészek, Pedro Almadovar forgatókönyvíró-rendező, Rob Marshall rendező és az országos hírű dokufilmes, Michael Moore. (Fenti első képünk) Moore a színpadra kerülve megragadta az alkalmat, hogy felelősségre vonja Busht egy „fiktív indokokra alapozott fiktív háborúért". A jelen bűneinek palástolására a múltat gyakran sirató Hollywood illetlennek nyilvánította a díjazottak, Brody és mások, de elsősorban a hevesvérű Moore beszédét, aki erre utólag azt válaszolta: „Számomra éppen az lett volna a helytelen dolog, ha nem szóltam volna (a háború ellen), és helyette csak a köszöneteimet sorolgattam volna az ügynökömnek, az ügyvédemnek és a ruhatervezőmnek – Sears Roebucknak.”
A spanyol származású Pedro Almadovar a fő díj átvételekor mindazoknak dedikálta, akik felemelik hangjukat a béke érdekében. Andy Sarkis magával hozta egy tüntetésről a NO WAR FOR OIL feliratú plakátját, és azzal fényképeztette magát. Susan Sarandon, Salma Hayak, Tim Robbins és Kate Hudson minden alkalmat megragadtak, hogy a victory jelét mutassák a fotóriportereknek. Se Hollywood, se a média nem igen tudja, mit kezdjen a protestáló sztárokkal. Tisztában vannak vele, hogy befolyásolják a pop-kultúrát, de hogy állíthatók meg?
Hollywood az Oscar-ünnepség közeledtével azzal az indokkal próbálta „viselkedésre” bírni őket, hogy mivel az Oscar-díjazás maga nem politikai jellegű – ami elég ostoba megállapítás, hiszen szinte minden holocaust-film (nagy)díjat nyer – ezért az estélyen sincs helye politikai megnyilvánulásnak. Nyilván a magyarázat sántító volta miatt fütyültek rá egyesek. A média pedig elrettentésként felhívta a sztárok figyelmét a hollywoodi feketelistázás máig is élő gyakorlatára, amelynek korábban a palesztín ügyet támogató Venessa Redgrave esett áldozatul, majd egy másik fronton támadva, megpróbálta kifigurázni és lejáratni, agyatlan báboknak feltüntetni az aktivista színészeket – végül is mit értenek ezek a bohócok a nagypolitikához?
Mintegy válaszként az egyik legkedveltebb jelenlegi tv-sorozat főszereplője, Martin Sheen cikket írt a Los Angeles Timesnak azzal az alcímmel, a hírnév nem gátolhat meg egy amerikait abban, hogy szót emeljen egy igazságtalan háború ellen. „Akár támogatunk, akár kritizálunk egy nevünkben tett intézkedést, a lényeg az, hogy hangot adjunk a véleményünknek. Ha ezt tisztelettel, őszintén és józanul tesszük, a patriotizmus hathatós megnyilvánulása lehet” – írta Sheen, majd később így folytatta: „Az embernek nem kell a nemzetközi jog akadémikusának lenni hogy tudja, ez a háború most, ebben az időszakban, ezen a helyen nemkívánatos, ostoba és egész egyszerűen rossz (döntés).” Majd megfricskázva Hollywoodot és a médiát is úgy fejezi be, egyesek azzal töltik a drága idejüket, hogy az ő és baráti köre véleményét próbálják minden áron degradálni, csupán a sztárságuk alapján, holott végül is most nem ők a lényeg, hanem élet és halál kérdése.
Végül is tényleg ez a legfontosabb dolog – élet és halál kérdése – amiben ma dönteni kell, meg holnap és holnapután is, sőt, egyszer csak eljöhet a pillanat, mikor mindenkinek végleg számot kell vetni, milyen messzire hajlandó a meggyőződéséért elmenni. Az életet, tehát a békét választók között a mindennapi hősök csoportjában ott sorakoznak a hamis politizálás tényeit feltárók, a kormány visszaéléseit leleplezők, a demagógiát kivédők, a megalapozatlan tényeket és sántító adatokat cáfolók, a mikrofonba vádlók és megbékélést hírdetők.
Az ő listázásuk és áldozatvállalásuk megírása lesz korunk igaz krónikásainak legfontosabb részfeladata, mivel ők az elnéző, cinkos hallgatást a legkomolyabb bűnnek tartó Martin Luther King ideáinak igazi értői és szellemi örökösei. Dr. King szerint az amerikai demokrácia legnagyobb dicsősége az igaz ügyért való protestációs jog. Az az egység viszont, amelyet félelem és kényszer tart össze, az az egyetértés, amely látszólagos, mert irányított és megalkuváson alapszik, hosszú távon bukásra van ítélve.
*1 EMPIRIA
Magazin Jelenidő rovat, 2002.
– Az igazságközlés igénye
című elemzés
*2 A
protestációt a Pax Christi USA elnevezésű katolikus békemozgalom
szervezte, számolva a tömeges letartóztatás valószínűségével.
*3
EMPIRIA Magazin Lapszemle rovat, 2003. I. félév 3. és 12. írás
*4 EMPIRIA
Magazin Lapszemle rovat, 2002. II. félév 14. írás
2003. március
Addendum:
"Let us celebrate that we were not silent. At a time when it was so easy to be cowed by the media war machine or by this Administration that called us 'traitors' and 'collaborators with the enemy', we dared to question or think for ourselves. When it was easier to keep silent in family gatherings or in the lunchroom at work, when neighbors may have turned away from us, when we sometimes thought we were all alone, we can celebrate that we were not silent. When we were pumped an intravenous diet of Fear each day, we did not succumb. We were true to our own consciences. When our children and grand children question us about this time, we will be able to look them in the eye and tell them that we were not silent. When they ask how countrymen betrayed their values and almost lost our freedoms and almost bankrupted this country, we can tell them how we helped save this treasure for the next generation and how we held the vision and listened to the Truth in our hearts. Perhaps this, more than anything, is what matters most." (Building on our Victories by Elisha Mason, Executive Director of the Center for Advancement of Nonviolence)
Cikkünk bevezető szakaszának jóslatát látszik igazolni az Interneten szervezett legnagyobb békecsoport, a mára 2 millió aktivistát számláló MoveOn.org szerepe az őszre tervezett választásokon. A szervezet nézete szerint a képviselőink nem képviselik a köznép érdekeit, ezért országos gyűjtést kezdeményezett az anyagilag hatalmas hátrányban lévő demokrata párt számára - kispénzű "Dávidok százezreit Goliáth ellen": Off the heels of their “Bake Back the White House” cookie sales that brought in three-quarters of a million dollars in one day, MoveOn PAC announced today an unprecedented campaign to raise $50 million to defeat President Bush and elect progressive candidates. The group hopes to reduce the historical financial advantage of the Republicans and their ability to bundle big contributions from wealthy donors and corporations, exemplified by the Bush/Cheney campaign’s “Ranger” program. "This is hundreds of thousands of Davids against Goliath,” said MoveOn PAC Executive Director, Eli Pariser. He said the campaign between now and the November election would focus heavily on local fundraising events and on-the-ground activities in cities and towns around the country. On Saturday, over 500,000 Americans took part in over 1,100 bake sales in communities around the country that raised $750,000 for MoveOn PAC. No outside group has ever raised $50 million in hard money. It is more than the national Democratic party raised in the last year and is more than the National Rifle Association and Emily’s List raised in the 2002 election cycle, combined. "MoveOn members are re-writing the political play book, and, together, we are evening the playing field against the wealthiest Presidential campaign in history,” said Pariser. (April 22, 2004)
"What I hope we and the Iraqi people will remember are those Americans - dubbed as crackpot and treasonous at the time - who stopped their lives here and went to Baghdad to be human shields - and the protestors who crowded Washington, New York, San Francisco, Chicago - who knew that Abu Ghraib would be part of the sickening tapestry that war weaves. We have to remember those Americans who had no aspirations of approval or heroism but acted heroically on behalf of common humanity." (Bill C. Davis: March Orders. May 6, 2004)
“Excuse my enthusiasm -- but it must have felt similarly in Rome, London,
Sydney, Berlin, Madrid, and on and on. As with our crowd, the largest I've ever
experienced and I was at two marches on the Pentagon in the 1960s, every
reporter or commentator I've read has noted the unexpected range of people by
age, race, occupation, and political conviction who turned out globally. I'm not
a total fool. I know -- as I've long been writing in these dispatches -- that
this administration is hell-bent for a war. The build-up in the Gulf during
these days of demonstrations has been unceasing. I still expect that war to
come, and soon. Nonetheless, I find myself amazed by the variegated mass of
humanity that turned out yesterday. It felt wonderful. A mass truly, but each
part of it, each individually made sign and human gesture of it, spoke to its
deeply spontaneous nature. That is the statement of the moment. The world has
actually spoken and largely in words of its own. It has issued a warning to our
leaders, which, given the history of ‘the people’ and the countless
demonstrations of the people's many (sometimes frightening) powers from 1776 on,
is to be ignored at the administration's peril.”
(Tom Engelhardt:
The march that wasn't to be.
February 16, 2003
Over the last two decades, the Bureau has mostly
concerned itself with investigating antiwar activists. Since 2000, the
FBI has spied on the Thomas Merton Center, the Catholic Worker, an individual
Quaker peace activist, the Olympia Movement for Justice and Peace, Iraq Veterans
Against the War, Food Not Bombs, and their old friends the IWW, among many
others. In 2008, it raided the homes of six activists from the Freedom Road
Socialist Organization and the offices of the Anti-War Committee, and spied
on the libertarian website Antiwar.com.
(Branko Marcetic: The FBI is not your friend.
Jacobin. May 13, 2017)
Ne az én nevemben! A balkáni háborúk, az iraki háború és Magyarország Ne az én nevemben! Egy szerző Csapody Tamás nem MEK-be való felvétel időpontja 2012-12-18 http://mek.oszk.hu/11200/11224 MEK-11224 urn:nbn:hu-106783 Ne az én nevemben! : a balkáni háborúk, az iraki háború és Magyarország / Csapody Tamás;Budapest : Nyitott Kv., 2004;ISBN 963 86445 1 6;OSZK: http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1086130 CD-n a szerzőtől. Jogvédett. Társadalomtudományok Hadtudomány, katonapolitika Békepolitika, pacifizmus békemozgalom Magyarország 2002-2003 katonapolitika Irak civil mozgalom Balkán Társadalomtudományok Hadtudomány, katonapolitika Nemzetközi konfliktusok háború militarizmus Társadalomtudományok Hadtudomány, katonapolitika Katonai jog Társadalomtudományok Politika, államigazgatás Magyar külpolitika cikk(ek) PDF OCR-es PDF. hun Csapody Tamás: Pace http://epa.oszk.hu/01300/01326/00044/10csapody.html Wikipédia: Iraki háború http://hu.wikipedia.org/wiki/Iraki_h%C3%A1bor%C3%BA Bernát Péter: Iraki háborús könyvekről http://epa.oszk.hu/01700/01739/00048/eszmelet_
EPA01739_63.item148.htm Kuliffay Hanna: Amerikai békemozgalom http://empiriamagazin.com/jelenido/Csufos%20Kudarc.htm. Kende Péter: A háború új képletei és régi-új aktorai http://epa.oszk.hu/01300/01326/00050/10kende.htm Csapody Tamás: Civil forgatókönyvek http://mek.oszk.hu/11200/11230/ Csapody Tamás - Vit László: Ámokfutás a NATO-ba http://mek.oszk.hu/11400/11430/
A békemozgalmak témakörben lásd még: Lapszemle 2004. I. félév, 11. írás. A béketüntetésekről: 2003. I. félév 19. 13. és 3. írás; 2002. II. félév 17. írás; 2002. I félév 11. írás
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára