EMPIRIA Magazin XII. évfolyam 2. szám, 2016. © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.

 

 

Kuliffay Hanna

 

ISTENNŐ(k)  LÁBNYOMAI

 

Az ókori világot nyugatorientált szemszögből elemzők mindössze legendának tartották a közép-ázsiai civilizációk értékeit, annak ellenére, hogy kereskedelmi, migrációs és interkulturális kapcsolatok során a nyugati intellektus bőven gazdagodott általuk. Az eurocentrizmus ilyentén beidegződése következtében történhetett meg például az, hogy a gréko-baktriai Ai Khanum-ot  a 'szakma' csak kihelyezett  görög-makedón katonai állásnak, majd a Nagy Sándor által hátrahagyott jellegtelen helyőrségek egyikének könyvelte el, melynek felkutatására, sőt történelmi képbe helyezésére nem érdemes pénzt vagy energiát áldozni. Csak akkor kapott végül is figyelmet az UNESCO-tól, mikor egy előkelő afgán gémvadász műértő szeme észrevett egy korinthoszi oszlopfőt az Oxusz folyót tápláló Pamj mocsárvilágában. Közbenjárására miszerint ahol oszlopfő található, ott oszlopnak is lennie kell...  1965-ben kutatás indult, majd megkezdődött az egykori királyi város feltárása. A 15 szezonos ásatás gazdag leletanyaga része lett egy Afganisztán kulturhistóriáját számos világvárosban bemutató egzotikus kiállításnak, amely (személyesen tanúsíthatom) Washingtonban is felejthetetlen élményt nyújtott a látogatók tömegének.

 

 

1. kép. Ősi istentriász az Ai Khanumban talált  ezüst korong égboltján

 

Mint  a Baktria arany kincsei című esszében korábban már beszámoltam róla, a Washingtont is meghódító vándorkiállítás egyik szenzációja a fenti arany lemezekkel dekorált ezüst korong volt, amelyet a lerombolt Ai Khanum romjai alatt találtak.(*1)  A minden valószínűséggel kultikus tükör hátlapját díszítő objektum nemcsak az első, úz és besenyő csapatokkal kiegészülő szaka-szkíta támadást vészelte át szerencsésen a sekrestye padlózata alatti rejtekhelyen, hanem a másodikat, a  Thien Shan  hegység környékéről nyomuló jüe-tsi (Ta Yüeh-shih) törzsek közül való, birodalmi ambíciójú  kusánok általi lerohanást  is. A National Geography 303 oldalas kiállítási katalógusában az Ai Khanummal és a közép-ázsiai hellenizmussal  foglalkozó fejezet archeológia-szakértője, Paul Bernard szerint a korong 2300 évnél "valószínűleg nem régebbi, mivel a Cybele-kultusz nem juthatott el Iránba és Közép Ázsiába Nagy Sándor hódítása előtt".

 

Vagyis, nem juthatott el fokosok, harci bárdok, buzogányok nélkül? Ez a túlzottan leegyszerűsítő kormeghatározás arra enged következtetni, Bernard nem méltatta figyelemre a 'békebeli' kulturdiffúzió szerepét, holott a mítoszok és kultuszok átvételére, szimbólumok, piktogramok, építészeti, ábrázolási vagy díszítő stílusok széleskörű kölcsönhatására folyamatosan volt példa a politeista világban.(*2) A fenti nap-holdsarló-csillag szentháromság egyik legősibb ábrázolása például egy sumér kőfaragásról ismeretes, melyen Nanna Holdisten és Utu Napisten mellett a csillag Innana istennőt szimbolizálta.

 

(Egy szintén mezopotámiai pecsétnyomón a szárnyas Innan(a)  a Vénusz fényözönében megdicsőülve látható. Egyik lábát egy oroszlán vagy párduc hátán nyugtatja akárcsak egy jóval későbbi ábrázoláson Anahita (Anaitisz), aki  i.e. 400 körül egyik oroszlánja hátára helyezett trónján ülve szintén szárnyakkal ábrázolt. Az asszír-babiloni csillagászati szentháromságot Szin (Sin) holdisten és Samas napisten mellett Istár (Isthar) alkotta utóbbinak később Istár-Asztartéként, a Mennyek királynőjeként áldoztak többek között Libanonban, Föníciában és Izrael jeruzsálemi templomában is. [Istár korábban a Hold(isten) szülőanyja volt, későbbi háttérbe szorítása során viszont az utókor számára némi zűrzavart keltve   a lányaként is feltűnt.] Szin sziderikus jeleként alkalmazták a holdsarlóban nyugvó esthajnalcsillagot, amely Holdistennőként Anahitát is szimbolizálta.)

Mint ahogy a fenti ezüst korong (és triásza)  nem csak a hódító görög-makedón kultúrából kerülhetett az Oxusz vidékére, ugyanúgy a fríg és hettita Cybele (Kübele), az élő természet nagyhatalmú istenasszonya sem kizárólag Nagy Sándor diadalmi pajzsán szállítva kerülhetett Baktriába. Ha egyáltalán máshonnan került oda!

 (2. kép: mitikus macskafélén ülő, szoláris diszkosszal ábrázolt szkíta Istennő. Baktria, i. e. 18-17. század. Bővebb ismertetés lejjebb)

 

Az utóbbi másfél évtized tudományos kutatásai során ugyanis kétségessé vált, vajon 'nyugati  jövevény' volt-e, vagy pedig szomszédos, esetleg helybéli ősanya a mitikus macskafélén ülő, hal (pikkelyes) altestű Istennő az Oxusz vidékén és a kapcsolatban levő területeken.  És ez korántsem csak afféle mellékes, sőt lényegtelen kérdés. Az utóbbi esetben ugyanis az Ai Khanumban talált csodálatos ezüst korong a közép-ázsiai szkíta-szaka törzsszövetségek, klánok, népek ősi Magna Materének lehet hellenizált interpretációja.

 

Korábbi vélemények szerint ugyanis a mitikus oroszlánon vagy hótigrisen oldalvást ülő istenasszony misztikája a közép-ázsiai Tian Shan-hegység környékéről részben a Zagrosz-hegység vidékére, (Anzan-hegyvidék), részben Szíriába került, majd onnan Anatóliába, ahol integrálódott a trák-fríg orgiasztikus rituálékkal. Hívei a Nyugat-Kisázsiai területeken már Cybele néven tekintették mindenható anyaistennőjüknek. Jeannine Davis-Kimball, a kaliforniai Berkeley Egyetem "eurázsiai nomádokat" tanulmányozó központjának (Center for the Study of Eurasian Nomads) kutatója azt írja, Cybele az i.e. VII. században tűnt fel Lídiában, és az V. században már ismert volt az ottani görög telepesek körében is.

3. kép. Mint oroszlánjai és (Dagon halisten által is viselt) halfejdísze szimbolizálja,  

Cybele a szárazföldi és a vízi 'Állatvilág Úrnője' is volt.

 

Hérodotosz szerint Cybele (neve Kubele, Kübelé, Kubebe, frígül Kubileya változatban). idővel annyira népszerű lett egész Anatóliában, hogy i. e. 540 körül jelentős templomkomplexuma volt az egykori királyság fővárosában, Sardisban. Az Istennő tovább fokozódó, szinte nemzetközivé váló jelentőségét bizonyítja, hogy i.e. 205 körül, háborús hisztériakeltés ürügyén Kis-Ázsiából hivatalos döntésre nagy felhajtással áttelepítették Róma védelmére. Biztos, ami biztos. Ha másért nem, önvédelemből le kell sújtson a mindenható istennő a várost egyre inkább fenyegető külső ellenségeire.

 

Az 1990-es években megalapozott kutatásait újabb archeológiai felfedezések tanulmányozásával kiegészítve Davis-Kimball egy új lehetőséggel is számolt. Felvetette, hogy a szimbolikus 'Cybele motívum', a ragadozó nagymacskafélén ülő méltóságteljes asszonyalak képviselte ősi kultusz vagy a  Kelet-Anatólia és a határos Mitanni észak-szíriai területéről került Baktriába, vagy éppen ellenkezőleg: Baktriából is kerülhetett Észak-Mezopotámiába, majd Szíriába, ahonnan különböző utakon és közvetítők révén más kultúrákba, többek között a görögökébe. Erről a feltételezésről Hérodotosz is említést tett.

 

Úgy tűnik, nemcsak kollégáit, hanem bizonyos mértékig magát Davis-Kimballt is váratlanul érte, mikor a fenti, 2. számú képen látható bronzlelet rádöbbentette, hogy a tudományos establishment által 'elnézett' közhittel ellentétben miszerint minden európai érték a görögöktől származik az évezredeken keresztüli kelet-nyugat irányú kultúrhatás egyik jelentős bizonyítékára bukkant:

 

Bár az viszonylag könnyen elképzelhető, hogy egy Cybelével asszociált orgiasztikus kultusz (vagy más hasonló kultusz) érkezett Greco-Baktriából, Trákiából, vagy a Római-Baktria világából Baktriába, viszont meglepő egy stilárisan teljesen kialakult 'Cybele motívumot' (macskafélén lovagló nőt) találni egy i. e. 18-17. századi baktriai 'kompartmentalizált pecséten'. (Davis-Kimball zárójelezése. 2. kép)

 

[Megjegyzés: Érdekes módon a művészettörténet és archeológia idézett doktora, Davis-Kimball, nem fűzött további kommentárt az osztott medáliaszerűségen (talizmánon?) láthatókhoz. Ő tudja miért, de hallgatott róla, hogy a nőalak válla fölött látható szarvasok az ősi szkíta Istennőt (proto-Artemiszként vadászat, nyíl és íj  istennőt) azonosíthatják be, akiről az Altáj-hegyláncolat mongólia és kína közeli vidékein már a bronzkorban találtak olyan sziklavésetet, (4. kép), amelyen az állatvilág kimagasló, hosszú ruhás Úrnője kinyújtott (áldó?) kézzel közelít a vadászokkal és gazdag állatvilággal körülvett Csodaszarvas Napisten (Fény) jelkép felé. Davis-Kimball még zárójelben sem jegyezte meg, hogy a fenti 2. kép nőalakjának ruhátlan felsőteste, ékszernélkülisége  és pikkelyes, halfarkú alsóteste annak jele, hogy az általa tanulmányozott "eurázsiai-nomádok" és a velük kapcsolatban lévők az ősi Magna Matert, az Állatvilág Úrasszonyát víz istennőnek is tartották. A ölében nyugvó, közepén lyukas kozmikus korong vagy világkerék juttatta kifejezésre ősi dualisztikus lényét, teremtő (matéria) és természetet (biodiverzitás) éltető, szaporító, védelmező szerepét. (A kultikus korongnak később is jelentős szerepe volt többek között a manicheus vallásban és a kelta mitológiában. Egy-egy kőből faragott, közepén szintén lyukas, rovásírásos példányát találták a nagy jelentőségű tatárlaki leletek között, és egy fekete kőből gondosan csiszolt, szintén rovott példányát őrzik a Kolozsvári Történeti Múzeumban.) Kuliffay]

 

 

4. kép - 3500 éves sziklavéset (petroglyph) az Altáj hegységben. (Photo: Gary Tepfer)

(A két fő figura [viszonylagosan] rendkívüli mérete jelzi természetfölötti státuszukat.)

 

Hérodotosz már az i.e. V. századi utazásai során felfigyelt az egyéni, vagy csoportos közvetítők kereskedők, papok, zarándokok, felfedezők általi kulturális szinkretizmus társadalomformáló szerepére. Ő maga, az észak-afrikai, általa  feketének elismert őslakosság évezredes kultúráját személyesen is tanulmányozva, a Nílus deltájától eljutott egészen a núbiai Asszuánig (Aswan), amely Szvenett (Swenet) istennő által védett virágzó kereskedelmi gócpont volt. Felfedező útja során Hérodotosz meggyőződésévé vált, hogy a görög panteon bizonyos istenei és istennői eredetileg az ősibb kultúrájú Ó-Egyiptomból, illetve Núbiából 'származtak', és szerepük, valamint a velük kapcsolatos kultuszok és ikonográfia a Földközi-tenger hajósainak közvetítésével érkeztek Hellász földjére.(*3)

 

Hérodotosz a görög panteon istennői közül Hérát (Szeléne holdistennő), Hesztiát (Hestia) és Gaia lányát, Temisz (Themis) istennőket  nem sorolta az egyiptomi származásúak közé, de nem ügyeskedett ó-görögként sem kisajátítani őket.(*4)  Hesztia istennőt például a történelmi szemlélet ősatyja nyíltan importált istennőnek nyilvánította. Mint írta, eredetileg a szkíta tűz és tűzhely istennőben, Tabitiben  megtestesülő  az isteneket is teremtő, az emberiséget és a természetet is oltalmazó istennő fogalma már a bronzkorban eljutott Kis-Ázsiából egészen a Peloponnézosz déli részéig. Új hívei azonban már görögösített nevén, Hestia vagy Histiaként fordultak a tűz és a világ központját jelképező Szent Tűzhely védnökéhez az állam, az egészséges nagycsalád és a biztonságos otthon érdekében.

 

Kis- és Közép-Ázsiában már Nagy Sándor hódítása előtt is építettek templomokat és szentélyeket más, vagy korábbi kultúrák (mezopotámiai, pártus, asszír) stílusjegyeivel a helyi és a 'jövevény' istenségeknek. Így történhetett például meg, hogy az Ai Khanumban épült, a pártus főváros, Nisa, Vörös templomának stílusát utánzó templomban Hermesz, Mitrász és Heraklész mellett Hesztiának (Hestiának) és Cibelesnek (Kübelének) hódoltak a hívek, akiknek személyében, átvitt értelemben  a nyári napfordulót is jelképező Tabitinek és az élővilág küzdelmes fennmaradását biztosító Anahita (Anahyta) vízistennőnek. Az utóbbinak akinek kerecsensólyom toteme az 1. számú képen az áldozó mágus főpap süvegéről tartja szemmel az ünnepi szertartást részben kelta közvetítés révén az ókori Európa szívében is hódoltak, még ha talán más néven is.

 

Egy  i.e. VI. századi kelta halomsír(*5) feltárása során találták azt a rendkívüli szépségű bronz hydriát (5. kép), amelyen a keleti őshazából elszármazott szárnyas Istennő  szelíd és vadállatoktól körülvéve látható, fejdíszén a sztyeppék fenséges ragadozó madarával, amely a Naptól (Napistentől) származás őshitét volt hivatott hirdetni a világnak.

 

 

 

5. kép. Kelta bronz hydria üzenete: a szoláris és természetistennő(k) Anahita-Argimpasza/Armentia az állatvilágnak is úrnője

 

Az animizmus és más hiedelmek, a szakrális jelképek és ceremóniák vagy az absztrakt koncepciók megszemélyesítése és művészi ábrázolásai többnyire egyszerű interregionális és interkulturális  kapcsolatoknak köszönhetően terjedtek, vagyis migráció, kereskedelem, piackutatás vagy  mágusoknak, kulturhéroszoknak, építészeknek, tudós-gyógyító táltosoknak és javasasszonyoknak köszönhetően civilizáló tevékenységek révén.  Ahova azonban  a görög telepesek betették a lábukat, ott mindjárt 'megjelentek' a görög istenségek is, és előbb utóbb hellenizálták vagy kiszorították a helyi (esetleg szomszédos) ősisteneket, vagy éppen ellenkezőleg, beiktatták a saját panteonjukba.

 

Az egyiptomi Naukratiszban a Hellenion néven ismertté vált hatalmas és jelentős templomkomplexumban Afrodité, Artemisz és Héra istennőnek is hódoltak az ott élő görögök kereskedők, hajósok, papok, mesteremberek, európai zsoldosok. A legkorábbi szentéjek és kapcsolódó épületek maradványait az archeológia az  i.e. 570 körüli időkre datálja. A görög betelepülés során tehát a korábban asszimilált istennők is közrejátszottak az etnikai kohézió kialakításában, aminek az idegen környezetben, a fáraók rendelkezéseitől is függő viszonyban fokozott szükség volt. 

 

Egy régi epigramma szerint a meggazdagodott görög kereskedők egyike Afroditének többek között a 'navigáció patrónusának'  szobrát hálája jeléül és további támogatása reményében átszállíttatta a Földközi-tengeren az Istennő naukratiszi templomába.  A hajók nemcsak értékes áruval megrakodva tértek vissza  onnan Európába, hanem kulturálisan is gazdagították kereskedelmi partnereiket többek között a núbiai eredetű Ízisz-Hator (Isis-Hathor) Nap és Hold Istennő rejtélyes kultuszával, szimbólumaival, himnuszaival, intelmeivel, impozáns építő- és díszítőművészetével. Már a második egyiptomi dinasztia idejében voltak templomai a Sínai-félsziget gyarmatosított részén, néhány kikötőjében és Kánaánban. Az Ua Zit kobraistennőt asszimiláló Ízisz hódító útja kapcsán írta Parlagi Gáspár professzor:

 

Kultusza azonban nem állt meg Egyiptom határainál. Már a hellénisztikus kor kezdete előtt volt szentélye Pireusban, és egyes régészeti leletek (így egy Kr. e. 8. század végére tehető eleusisi sírból előkerült fajansz Isis-szobrocska) még korábbra teszik megjelenését Hellasban. A görög gondolkodás már mint a leghatalmasabb egyiptomi istennőt, korán elkezdte beilleszteni saját rendszerébe: Hérodotos már azonosította őt Déméterrel, és még több istennővel (például Aphroditével) is "elegyítették" az idők folyamán.

 

Stephen L. Harris és Gloria Platzner a  Klasszikus Mitológia (Classical Mythology) című jelentős összeállításukban szintén Hérodotoszra hivatkozva írják Afroditéről, hogy  más istennőkkel azonosítható, és ezek közül elsőként az élővilág szkíta úrnőjét, Argimpaszát(*6) említi, majd őt követően a sumér főistennőket.

(6. kép)

A francia asszirológus, Jean Battéro, 1992-ben megjelent Mezopotámia című munkájában a következőt írja a Tigris-Eufrátesz folyóközből kisugárzó sumér hatásokkal kapcsolatban:

 

Ez a (mezopotámiai) történelem tekinthető a leginkább jelentősnek egy civilizáció kialakításában, amely az emberiség múltjában talán elsőként érdemelte valójában ki ezt a megnevezést. Mindenestre, három évezreden keresztül felvilágosította, inspirálta és útba igazította az ősi Közel-Kelet népeit, hatást gyakorolt a görög világra is, és a görög civilizáción keresztül ránk.

 

A legfőbb Anyaistennő fogalma, mint aki teremtő, gondviselő és termékenységet biztosító, a világ számtalan pontján volt ismeretes,  mivel az ember mindenhol  választ keresett az égbolt, a természet  és az emberiség létezésének rejtélyére, mi több, támogatást remélt a betegség, nyomor, háborúskodás, ártó démonok ellen. A szakralitásban, a kollektív tudatalatti (részben ösztönszerűen védekező, elhárító) mechanizmusában eredetileg nőnemű volt a világmindenség mindenható teremtője és működtetője.

 

Baba, Bau, Kunbaba, "Ba-ú-anya", a  sumér-akkád-babiloni-pártus hitvilág gyermekáldás, termékenység, vegetáció,  víz és bőség istennője valamint kicsiny bálványokon többnyire várandósnak  megmintázott prehisztorikus elődjei , későbbi korok népszerű istennőibe olvadva adott hitet és reményt még nagyon sokáig a hozzá fordulóknak. A szírek és hettiták Kubaba, a frígek Kubileja (Kubileya), míg a görögök és mások Kübelé/Cybele néven foglalták imájukba. Már számos múlt századvégi kutató is jelét látta annak, mások bizonyítékokat is sorakoztattak fel mellette, hogy a mitológiai kor egymástól távol eső kultúrköreiben az egy az Isten ideát messze megelőzte az egy az Istennő idea.

 

Természetesen az Istennő(k) dicsősége harcok és hódítások által is terjedt, mint ahogyan az Isten(ek)é is. Ez azonban nem redukálhatja vagy zárhatja ki a folyamatos kulturdiffúzió jelentőségét. Nem kétséges például, hogy Pannóniában és Dáciában az etióp-egyiptomi Ízisz-misztériumvallás(*7) a Szerapisz [Serapis] ill. Mitrász [Mithras] Napisten-kultusz melletti térhódítása a Római Birodalom  tervszerű integráló törekvésének volt a következménye. Ugyanígy az sem, hogy a kereszténység (és vele az alárendelt, engedelmes nőideálként a Mária-kultusz) elfogadtatása a Kárpát-medencében az erőszakkal centralizáló (kellő cinizmussal csak korabeli reálpolitikus) magyar uralkodók fegyveres erőinek, valamint csatlakozó germán és más nemzetiségű zsoldos hadak kényszerhatásának tudható be.(*8)

 

Latin hódítói érdekek következtében lett 'bekebelezve' az oroszlánját szőrén megülő, királynői jogart hordozó szír Atargatisz is az univerzális jellegű római panteonba. ('Ha nem lehet eltiporni, ki kell sajátítani' meggondolásból.) Az Észak-Szíria Földjeinek Nagyasszonyaként és a Mennyek Úrnőjeként imádott Dea Syria élővilág, termékenység, víz (ciklikusság) és Vénusz istennő volt, legjelentősebb totemje pedig a szerelem, csáberő és nemzés szimbólumaként a galamb, míg asztrológiai jelképeként a hal. Érthető tehát, hogy a térítő-hódító szándékú keresztény egyházstratégia a közel-keleti Magna Mater(ek) legismertebb jelképeiként éppen ezeket sajátította ki az ellenállással küszködő új vallás elfogadtatására és népszerűsítésére.

 

7. kép. Egy X. századi francia kéziratban a zodiákus kör közepén a Hold allegóriája még mindig az Istennő

 

Az emberekhez hasonlóan az istenek is gyakran vetélkedtek egymás között hacsak az égi  ranglétrán való lecsúszások vagy éppen felemelkedések nem tulajdoníthatók a földi helytartók számító valláspolitikai döntéseinek... A zoroasztrizmus (mazdaizmus) hajnalán például (i.e. IX. sz.) Apam-Napat teremtő és vízisten másodposztjától egyszer csak háttérbe kényszerült, majd el is tűnt, és Anahita, (Ardvi-Sura Anahyta) a Vizek Úrnője lépett a helyébe, akinek ebben az aspektusában lótuszvirág volt a szimbóluma. Ekkor vált a Szaszanida-dinasztia patrónusaként a korszak legtekintélyesebb istenségévé.

 

Merlin Stone ennek kapcsán azt írta, negyedik századi iráni szövegek szerint "Anahita istennő az egész világmindenség felelőse."  Ebből egy pillanatra úgy tűnhet a mai olvasónak, mintha visszanyerte volna  eredeti domináns hatalmát... Nos, nem éppen. A  szöveg ugyanis így folytatódik: "Ahura Mazda bízta meg a feladattal, hogy felügyeljen minden teremtményre."  Nem volt itt tehát többről szó, mint 'nagyfőnöki' utasításról.

 

Anahita másodhegedűs szerepének diplomatikus hangoztatása azonban nem igazán meglepő mégha  Stone szerint furcsa is. Bár a patriarchatus azokban az időkben már végzetszerűen felülkerekedett, a Mazda-papság mégis veszélyesnek érezte Anahita széleskörű népszerűségét, és féltékenyen irigyelte templomainak óriási gazdagságát. Ezért mindent elkövetett, hogy megelőzze az anyaközpontú "aranykorba"  való visszatérés lehetőségének még a gondolatát is. Ez az esetleges 180 fokos fordulat egyébként nem csak az ő folytonos aggodalmuk volt.

Az ószövetségi írások szerint  például a közel-keleten idővel annyira kiéleződött a helyileg elfogadott istenségek közötti vetélkedés valójában a politeista 'bálványozó' hagyomány és az egyiptomi eredetű (Akhenaton-i) monoteizmus közötti ellentét , hogy az izraelita főpapságnak végleges, hivatalos érvényű döntést kellett  hozni róla. Az egyetlen isten, Jahve javára történt szavazás következményeként a legfőbb vetélytárs, Bál-Baál-Bél isten 'kiütése' után  teljes 'kiiktatásra' ítéltetett a "bűnös babiloni" Asztarté-Aséra is, az izraeliták által régóta imádott kánaáni és föniciai Nagy Istennő.

 

Az eljárás érdekessége, hogy a főpapokkal szövetkező írástudók az ősi  hagyományokat célszerűen átdolgozva és az áldozatbemutatás többszáz éves gyakorlatát megtagadva Asérát(*9) utólag 'megférfiasították', vagyis hajdanvolt férfi bálványnak nyilvánították. Ennek során Ashtoreth néven Jahvével azonos nemű és súlycsoportú vetélytársnak állították be, akit dicsőség volt véglegesen és örökre legyőzni. A vallástörténet és közvetve az őstörténet  meghamisításának célja volt letörölni a választott nép homlokáról a lealacsonyító szégyenfoltot, hogy más népekkel együtt hódolt a 'felvilágosult' Ég Királynőjének, akinek áldására faji, etnikai, társadalmi, bőrszín szerinti megkülönböztetés nélkül bárki számíthatott.

 

Az Istenanyától való tragikus eltiltás az izraeliek körében is, mint mindenhol máshol, kollektív neurózist és kétségbeesést okozott, heves és hosszantartó ellenállást váltva ki. Korábban ez az idézet volt olvasható erről az EMPIRIA Magazin idézésében:

   

Az i.e. VI. században a politeista zsidóság még elszántan ragaszkodott a pogány főistennőhöz, akit Jahve (Baáltól elcsábított?) asszonyának tekintett. A vallási vezetők minden tiltása ellenére a nép újra és újra visszatért hozzá, áldozva neki, ahogy ősei  tették úgymond, a régi szép időkben. Jeremiás próféta közvetítése szerint "... továbbra is úgy akarunk tenni, amint megfogadtuk, tehát tömjénáldozatot mutatunk be az Ég Királynőjének, és italáldozatot mutatunk be neki, miképpen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin, mert akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi bajt nem láttunk.  De mióta abbahagytuk, hogy tömjénáldozatot mutassunk be az Ég Királynőjének, mindenben hiányt szenvedünk, sőt kard és éhinség által kell elpusztulnunk." (Jeremiás 44. 17-19)

 

A  Ha'aretz Magazin 1999 októberében YHWH és az ő Asherah-ja  című cikkében azt jósolta, olvasói közül sokakat sokkhatásként fog érni a tény, hogy Izrael istenének, Jahvénak volt egy női hitvestársa, és hogy a korai izraelita vallás csak a monarchia végső periódusában adoptálta a monoteizmust, és nem a Sinai hegyen.(*10) Erről azonban valószínűleg szó sem volt, ugyanis igazi sokkhatás csak olyanokat érhet, akik felvilágosító tények hallatán, maguktól döbbennek rá tájékozatlanságukat, jóhiszeműségüket kihasználó megalázottságukra.

 

Sokkal inkább feltételezhető tehát, hogy a Ha'aretz olvasói egyszerűen nem hitték el a sehonnan előkerülő 'női hitvestársat'. Úgyszintén nem fogadták el az isteni vegyes házasságot sem, és nem voltak hajlandók a bibliák nyilvánvaló hímsovinizmusát sem elítélni ahogy egyébként más vallások  hívei is rendre elzárkóznak bármiféle újraértékeléstől. Az emberek többsége, és nem is csak az ortodoxok, azt akarják mindenáron hinni és követni, amit nevelésük oltott beléjük, miközben ragaszkodnak a viktoriánus korabeli illúzióhoz, miszerint a tudáson-ismereteken alapuló örök haladás során elődeiknél fejlettebb társadalmi rendben és igazabb hitben élnek.

 

Az ugariti mitológiában Anat (Anya, Anahita) istenasszony úgy kényszerült második helyre, hogy idővel Él főisten feleségévé tették, végül azonban mindketten eltűntek a (vallás)történelem sorsszerű viharaiban. Az akkád/asszír/babiloni Samas (Shamash) napistenről olvasható, hogy a fény hozója, a törvény tartója és a rend biztosítója eredetileg Nap-istennő volt, akire fia által használt személynevében mint Ummi-Shamash (Anyám-Samas) történik utalás. A föniciaiak a Sapas (Shapash) névváltozatban ugyanezeket a funkciókat tulajdonították  a szárnyas istennőnek, de mindent látónak is vélték, aki figyelemmel kíséri a nappal zajló földi eseményeket; ugyanakkor számontartja (akárcsak Ninhurszág istennő) az alvilágba került holtak sorsát, sőt, a kortárs istenek alkalmi konfrontációira is mindig talál békítő megoldást.

 

Messze túlélte őket a magyar ősvallás Boldogasszony-anyaistennője, akinek a Kárpát-medencében a X. századon túl is tömegesen hódoltak párhuzamosan a keresztény Atyaistennel. Zajti Ferenc professzor A Hun-magyar őstörténelem című munkájában  a következőt írta 1928-ban "a magyar őstörténet új szempontok szerinti értékelése" kapcsán Anahita istennőről:

 

Az Aveszta szerint a kaukázusi máguspapság és a kaukázusi Aderbeizsánban született, a turánföldi úgynevezett ősi hun törzsekhez tartozott Zarathustra és hívei (Fryana népe), – ugyanúgy Turán és Baktria királyai és népeik egyformán áldoztak a természetet éltető Ardevisura Anahytának, e nép Boldogasszonyának”. A jüetsi avagy jueti (skytha hun) törzsekkel rokon jazygok (jászok), géták, más néven dákok (dáhák), már a Ke.-i V-ik századtól kezdve uralkodtak a mai Magyarország, illetve Erdély területén. Területük lenyulott egészen a Fekete tengerig: A dákok nagy királya, Decebal idején a rómaiak még adót is fizettek a dákok fejedelmének. Az ő fővárosukban Sarmisegetusában, a mai Erdély területén, Várhelyen állott az Anahytának, a turáni hunok ősi védő istenasszonyának szentelt híres Mithra templom. A reánk maradt értékes szoborcsoportozatok valóban e templom nagyszerű volta mellett tanúskodnak. Szent Gregor a Kaukázus alján a Ku.-i V.-ik században még Anahyta hiten lévőket térített át a keresztyén vallásra.

 

Nem véletlen, hogy viszonylag még mindig kevés tudható a nagymúltú női hitvilágokról, fokozatos háttérbe szorításukról és betiltásukról, az Istennő(k) hajdani dicsőségéről(*11), majd híveinek tűzzel-vassal irtásáról. Kevesen tudják, hogy milyen agresszív nyugatközpontú nyomás és terror következtében  lett az elmaradottság jelképe a politeizmus, amely lényegében és társadalmi, történelmi hatásában szinte ismeretlen a haladó és kutató szellemére oly büszke modernkori ember előtt.  Az sem véletlen, hogy mai napig is kényszerű hallgatás övezi a türelmes, kapcsolatépítő és befogadó jellegű vallási szinkretizmust: hátrányos lenne a centralizált világuralmi törekvésekre nézve. 

 

Akik úgy vélik, hogy tiszta őrültség manapság az Anyaistennő kiegyensúlyozó szerepét, oltalmát-figyelmét hiányolni, azok vagy nem ismerik fel az intézményesített egyházi és világi manipulációk, tiltások és szankciók kontrollszerepét közvetve  a tervszerűen kiélezett társadalmi és kulturális differenciáltság megosztó hatását , vagy  pedig a történelmi távlatok, összefüggések ismeretének hiányában a dogmatikus hatalmi konspirációk realizálása nélkül csupán vallási elkötelezettségből ítélkeznek. Egy békés 'új aranykor' akkor fog bekövetkezni, mikor magától értetődővé és köztudomásúvá válik, hogy a mindenkori hivatkozásul szolgáló szent írások nem szentek, sőt a mindenhatónak vélt örök istenek sem halhatatlanok.

 

 

*1 A kézitükör hátlapján alkalmazott fényaranyozás hangsúlyozza (földi hiúság szolgálata helyett transzcendens szimbólumként) a spirituális jelleget. Az elpusztult Oxusz-menti királyságok hajdani gazdagságára sokáig alig más emlékeztetett, mint a görög-baktriai uralkodók finom megmunkálású pénzérméi néhány európai, indiai és orosz múzeumi tárlóban vagy numizmatikai árverésen. Az Ai Khanum nevet, ami Hold kisasszonyt jelent, a középkorban a helyi tadzsik lakosság adta a citadellának és vele a görög nevét régen feledett romvárosnak.

*2 A  Fekete-tenger bolgár partvonalán levő Balchikban Kübelének főoltára volt a híres ókori hettita nagytemplomban. 

*3 Arthur Evans, a  neves angol archeológus kultikus leletekre támaszkodva állította, hogy a krétai kígyókultusz, a bölcs és látnok Kobra Istennő hódolata már i.e. 3000 körüli időkben eljutott a Nílus völgyéből a szigetre. Az i. e. 800 körül épült Thonis illeve Heraklion néven ismert, a mai Aboukir tengeröböl vízébe süllyedt ókori vámközpont évszázadokig kulcsfontosságú szerepet játszott Egyiptom és a Földközi-tenger jelentős kikötővárosai és települései közti  kapcsolatokban.

*4 Érdekes módon a külföldi istennők felsorolásában Herodotosz nem említi Artemiszt, holott tudomása kellett legyen róla, hogy egy i. e. 500 körül készült, sok emlőjű görög szobor - valószínűleg a núbiai Izisz-Hathor-Neit(h) éltető-gondviselő aspektusaként - sötét bőrű istennőként ábrázolta.

 *5 Hérodotosz révén a görögök a szkíta Api istennőről is hallottak, megjelenítésével azonban nem tudtak azonosulni, mivel nem értették kígyó altestének szimbolizmusát - miszerint a világmindenség úrnőjeként a forrásoknak, talajvizeknek, ciszternáknak, sőt az alvilágnak is úrnője. Venezuela északi partvonalán viszont a még túlélő karib/kalina indiánok őshite szerint a kígyó altestű Amana főistennő alkotta és népesítette be a Földet, aki az ősvizeknek és a lét állandó megújulásának ('örök életnek') istennője volt.

*6 Hérodotosz a görög Afroditével és Urániával azonosítja Argimpaszát (IV. 59, 67), aki eredetileg valószínűleg a szkíta rokonnép, a szarmata argippeiek  főistennője volt.

*7 „Ég királynője, légy akár Ceres a gyümölcsök anyja, vagy a mennyei Venus, vagy Phoebus nővére, akit most az epheszoszi dicső templomban imádnak, de akármilyen néven, akármilyen szertartással, és akármilyen megjelenésedben kiáltanak is hozzád, kérlek, segíts most rajtam nagy bajomban.” (Apuleius beszámolója Ízisszel való találkozásáról, melynek folytatása szerint e hívásra megjelent Ízisz, és más neveit is felsorolta: Minerva, Venus, Diana, Ceres, Juno; hozzátette azonban, hogy az egyiptomiak nevezik őt igazi nevén, Ízisz királynőnek.) [Lucius Apuleius vagy madaurai Apuleiosz, ókori római író, filozófus és Ízisz-pap. Wikidézet magyar verziója. 2004 október]

*8 Mesterházy Zsolt így ír erről A magyar őstörténet kincsesháza előszavában: Nagy Gyula tudósításai után megállapíthatjuk azt is, hogy őshazánkból magunkkal hozott és leírt emlékeink pusztításában közreműködésük kétségbevonhatatlan, népünk ősi kultúrája ellen határozottan felléptek itthon is. Nevesül, hogy az ősi, honfoglalás kori magyar írott irodalom, regék, mondák túlnyomó többsége és a táltosok maguk a római egyház áldozatául estek, mégha Szent István is adta ki a megsemmisítési parancsot. E szörnyűségek a magyar inkvizíció fedőnéven a XIV. szd.-ban fejeződtek be, természetesen külföldiekkel együtt végrehajtva. Vatikán és könyvtára ezzel is adósunk még.

*9 A comprehensive discussion of texts concerning the goddess Asherah, as she is portrayed in texts from Ugarit (both epic and ritual texts, as well as the lists of sacrifices), Israel (the Khirbet el-Qom and Kuntillet Ajrud inscriptions) and the Old Testament. The main theses of the book are that two or more divinities carrying the same name but separated by several hundred years are not necessarily to be identified; that Asherah is probably not a name, but rather a title, carried by the main goddess in ancient Syria-Palestine; that the Asherah of the Old Testament and the Israelite texts was indeed the consort of Yahweh; and that the relationship between the text-groups discussed is of a nature that demands great caution, if one wishes to work comparatively with them. (Tilde Binger: Asherah: goddesses in Ugarit, Israel and the Old Testament. Binger, Tilde Publication. 1997)

*10 "It will come as an unpleasant shock to many that the God of Israel, YHWH, had a female consort and that the early Israelite religion adopted monotheism only in the waning period of the monarchy and not at Mount Sinai." (YHWH and his Asherah. Ha'aretz Magazine. October, 1999)

*11 Marija Gimbutas az európai matriarchátus békés 'aranykorát', amely  még mentes volt az ősközösségi társadalmak felbomlását követő osztálytársadalmak antagonizmusától,  az i.e. 6500-3500 közötti időszakra becsülte. (A női principátus [elsőség, vezető-irányító szerep] és a női princípium [irányelv, vezérelv] eredeti-ősi megtestesítője a keresztény vallásban a harmadik helyre szorult az Atya és a Fiú mögé. Kuliffay)

*12  Eredetileg az istenek véleményét és szándékait az emberiség érdekében közvetítő szent Piton (Python) nőnemű volt, csak a későbbi görögök változtatták hímneművé.

 

2016. március

 

A TŐZSDEHírek Orbis rovatában  (ISTENEK címszó alatt) 2019. január 12-én ismét megjelent másodközlésként Kuliffay Hanna Istennők lábnyomai című esszéje.

 

Addenda

 

That Astarte should have had a following in Italy seems strange from a modern perspective in which Italy's essential 'Europeanness' seems utterly stable and definitive. This is largely because, in modern times, history has been viewed from a strongly Eurocentric points of view. That Eurocenctrism has been many centuries in the making; it would not have made much sense to the Greeks or Romans -- and would have been still less adequate to describe ancient times. Then the Mediterranean was at once the heart and the highway of the world -- as the Phoenician inscription on the Pyrgi Tablets remind us. (Michael Kerrigan: The ancients in their own words.  Fall River Press. 2009)

 

Oláh Imre „A Nimrud Hagyomány” c. könyvében a következőket írja a Kusán fővárosról: Baktria ősi voltát már az is igazolja, hogy fővárosának, Balk-nak története, emberemlékezet előtti, mitológiai korba nyúlik vissza. A híres görög drámairó, Euripides, Bacchanalia című művében például Bacchus (Kus) nemzetős indiai vándorútjának egyik állomását Balk városába teszi. Szerinte a Baktrus folyót, ahol Balk városa épült, Bacchusról nevezték el. (…) A baktriai birodalom fővárosáról továbbmenően "A magyarság alap-népelemét képező fehér-hunokról" írott tanulmányában gr. Kuun Géza a következőket jegyezte még fel: "A kusan nép fővárosa Balch volt, Báhl, a név régebbi iráni alakja Bachdhi, az indiai eposzokban Bahlika, régen Zariaspa néven, a chinai íróknál Polo, melyről az a véleményünk, hogy azonos a Theophylactus Bakath alakjával. Bakath városát ezen író tanusága szerint az unnogurok alapították. Ezt a várost Priscus Balaán alakban írja. V. ö. a név Bahl, Balch alakjával." Nimrud keleti-khusán birodalmának székhelyét az őshagyományok Baktria tartomány fővárosába, a legendás hírű Balkba helyezik. Azt az országot viszont, ahol uralkodott, a történészek különböző módon hol Perzsiának, hol pedig Hunniának nevezik.” (Kiemelés Tóth Gyulától, a Szkítiától Maghrebig című tanulmány szerzőjétől. 2011)

 

… semmi ok nem kényszerít, hogy több írásos emlékek fenn nem maradtak, az nem csuda. Ha meggondoljuk, hogy nálunk mint másutt a pogány írások a babonás jegyzékek a keresztény fejedelmek parancsára elégettettek, megsemmisíttettek, nevezetesen I. András parancsában meghagyatik, hogy minden magyar és idegen, ki Magyarországban lakik, fejét és jószágát veszítse el, ha scythiai nemzeti pogány hitét el nem hagyja, a pogány és scytiai nemzeti szertartásokat, a hamis isteneket el kell törleni, a bálványok pedig lerontassanak. (Ferenc Kállay: A pogány maciarok [vilem, magyarok] vallása. 1861. Google Books, 176. oldal)

 

B.J.: Valóban csodálója vagyok a szasszanida Perzsiának, de az achaimenidák korának is, amihez nekünk volt szoros kötődésünk -- persze kulturálisan. Nyelvünk, népmeséink, ötvösművészetünk ezer ténnyel bizonyítja ezt. Nem rokonságról beszélek, hanem egykori együttélésről, kölcsönhatásról. Persze Perzsiába sok minden belefér: Szíriától Mezopotámián keresztül a Kaukázus és a Turáni alföld meg Tadzsikisztán, aztán Afganisztán, a mai Pakisztán stb. Ez a történelmi perzsa birodalom és kulturális kisugárzása mind a mai napig tart. Nehéz itt pontos határokat húzni. De százötven éve még szinte mindenki komolyan vette a perzsa kapcsolatot Magyarországon. Kállay Ferenc A pogány magyarok hitvilága c. pár éve újra kiadott könyve is rámutat a perzsa kapcsolatokra. Egyetlen ismert nevű tündérünk vagy istennőnk, Babba is Perzsia felé mutat. (Bognár József: Vissza a magyar útra. Nagy Tibor interjú. arpadegyhaz/magyarno.com)

 

The Star of Venus also called the Star of Ishtar is an ancient symbol originating in Iraq used as early as 2000 BCE that represents the planet Venus, historically to represent the Assyrian and Babylonian Goddess Ishtar that are connected with Venus, as well as being historically used by Phoenician culture to represent Venus and the goddess Astarte - a counterpart of Ishtar. (Carl G. Liungman: Symbols: Encyclopedia of Western Signs and Ideograms. 2004)

 

Aruru istennő, aki Enkidut teremtette, a „sumir” pantheon egyik legfontosabb istennője, Ninmah, Ninhurság és Nintu néven is ismert. (…) A-anni-padda, az I. Ur dinasztia második királya építtette Ninhurság istennő tiszteletére az Al Ubaid-i templomot, mely a matriáchális hitszemléletet bizonyítja, sőt a templomépítő király szabir eredetére utal. S valóban a régészek feltételezik, hogy ez a Ninhurság istennő tiszteletére épített templom az utolsó maradványa egy előző, hasonló hitszemléletű templomsorozatnak. C. Gadd azt is feltételezte, hogy mindezek a korai templomok szintén Ninhurság tiszteletére épültek. Nunhursag, aki a “sumir’ hitvilágban is nagy tiszteletnek örvendett, ’táplálta a fiatalokat és megvédte a halottakat’. Feltételezhető, hogy a tavaszi ünnepségek idején búcsújárást rendeztek ide egy ma is felismerhető csatorna partját követve. Ugyancsak a búcsújárást látszik igazolni a templom mellett felhalmozott hatalmas ’kerámiadomb’ is, ami a búcsújárók áldozati ajándékaiból emelkedett. Sok arra vonatkozó bizonyíték maradt fenn, hogy a lakosság mennyire tisztelte az istenanyát, az ’Ubaid kori Ur városának sírjaiból gyermekét szoptató istenanya figurák egész sora került napvilágra. (Bíró József: A szabir-magyarok a “sumirok” tanítómesterei. 2002)

 

The sun Goddesses represent the power and force of the light of the sun. Today we are more likely to associate the Goddess with the energy and phases of the moon. This perhaps represents the power shift away from the ancient matriarchal society. This shift in power is represented in many of the myths of the sun deities, like the story of Akycha who fled to the sky after she was raped by her own brother and the myth of the Djanggawul Sisters whose power objects were stolen from them by their brothers. (Goddess-Guide.com)

 

Összegezve: a kultúrák folytonosságát, sőt egy kulturális koinét figyelhetünk meg a Mezopotámiából kiindulva Szírián és Palesztínán keresztül Anatóliáig és Egyiptomig. A görög világot mindhárom irányból elérték bizonyos csatornák.  Befolyásuk tetten érhető a kozmológiai, illetve az isteni csatákról szóló mítoszokban, amelyekben a hettita hagyományoknak kiemelt szerep jutott, és különösen erősen működött az epikus költészet területén, különösen az istenekhez kapcsolódó történetekben, úgy a kozmológiai utalásokban, mint egyes tipikus jelenetekben.  Az akkád klasszikusokkal való párhuzam alkalmanként olyan erős, hogy már-már fordításról beszélhetünk.  El kell fogadnunk az irodalmi kölcsönzés tényét, még ha a kapcsolódási pontok,  feltehetőleg a föniciai-arámi változatok útján – eltűntek azokkal a pusztuló anyagokkal együtt, amelyekre feljegyezték őket. (Walter Burkert: A homéroszi eposzok és az ókori Kelet. Böröczki Tamás fordítása)

 

A mágusok világszerte központokat létesítettek, s ezek között évezredeken át tartották a kapcsolatot (McKie, 1977, 173-199; Csáji, 2004, 8; Govedarica, 2004, 21; GKE-GA, 152, 194, 196-202). Ilyen mágus-központ lehetett hazánkban Polgár-Csőszhalomnál i.e. 4 800-tól (GKE-GA, 2006, 15-16, 24, 71). Stonehenge építtetője i.e. 2300 körül magyar-hun mágus volt a Kárpát-medencéből (GKE-GA, 25-29). Országrésznyi mágus-központ volt az ókori médek mágus törzsének földje (a médek országának a neve Indiában: Madra; lásd id. mű, 111, 116, 125. o.), de hasonló mágus-központok léteztek a szkíta pártusok országában, Baktriában, Khorezmben, Egyiptomban. A Hindu Kus hegység és az Oxus folyó (ma: Amu Darja) közti országokat az indiaiak Szakasztánnak, Szkíta-országnak nevezték, és azt tartották, hogy ott volt az Aranykor. (Grandpierre Atilla: Királyi Mágusok)

 

Mivel az újonnan felfedezett 7000 éves Goseck-körépítmény  7000 évnél is idősebb, igazolni látszik a korábban lehurrogott szakvéleményeket, miszerint a neolitikus szoláris megfigyelőhelyek Európából  terjesztettek fejlettebb építészeti és asztrológiai-hiedelmi  kultúrát:  There are other circular monuments in the UK (the UK has its own Woodhenge) and there is the 7000-year-old  Goseck cicle in Germany, which also has ringed ditches and wooden palisades and has a strong claim to being the oldest of the Neolithic circles. In sum, symbolic architecture and Neolithic solar observatories aren’t particular to the British Isles and seem to have originated in mainland Europe. The existence of other henges suggests that Neolithic and Bronze Age Europe was more interconnected than previously realized. As people migrated, they took their symbolic architecture and astrological-religious thought with them to new sites. (Candida Moss: The Cruel and Twisted Discoveries at Germany’s Stonehenge. 2021)

 

Egy rendkívül érdekes adalék: hogy a szkíta népek családjának egy tagja, a szakák, akik ma is élnek Szibériában (orosz nevük: jakutok) mitológiájában urmaysde = a Nap (Mitológiai Enciklopédia, 1988, II., 134. o.)! A tündöklő Nap pedig a zoroasztrizmusban: Ahura Mazda szeme. Vegyük mindehhez hozzá, hogy J. J. Modi (1926) a hunok vallásáról azt írja: “a régi idők hunjainak vallása (Zaratusztra ideje előtt) a Mazdayaznán volt”. A Zoroasztrizmusban a Jasznák hosszabb imákat jelentenek, a Mazdayaznán vallás tehát az eredeti, i. e. 1500 előtti (perzsául) “mazda” vallás volt Modi szerint, vagyis magyarul: bölcsesség-vallás. (J. H. Moulton (1912) szerint a mazdaizmusban a legnépszerűbb istenség Anahita, a legfőbb női istenség volt.) Nem véletlen, hogy a “mágus” szó egyik fő jelentése ma is: bölcs. A mágusok külön papi törzset alkottak, ahogy az árpádi bejövetel idején a regösök is. (Grandpierre Attila: Pitagorász és a szkíták: a lélekhit és a nyugati civilizáció fordulópontja. Magyar Demokrata. 2001)

 

Sztrabón görög földrajztudós a tokhárokról és a szakaraukákról mint két különböző népcsoportról beszél, s megadja az utóbbiak nevének jelentését is: According to the Greek chronicler Strabo, Bactria was taken by nomads like "the Asioi and the Pasianoi, and the Tocharoi (Τόχαροι) and the Sakaraukai, who originally came from the other side of the Iaxartou river (Syr Darya) that adjoins that of the Sakai and the Sogdoanou and was occupied by the Saki." Szerinte az elnevezésük annyit tett: 'a szakák királyai'. Ezek a népek özönlötték el tehát a Szir-darja túlpartjáról jőve Baktriát és Szogdiát a hunok nyomására Kr. e. 130 körül. Vagyis a szakaraukák és a tokhárok, úz (ász) és besenyő csoportok társaságában. Közülük a szakaraukák nevének első fele afféle összefoglaló elnevezés volt. Hérodotosz óta tudjuk ugyanis, hogy a perzsák a sztyeppe lovasait emlegették így, miként a pontuszi sztyeppére vonuló és ott nagyállattenyésztésbe fogó elő-ázsiai népeket a görögök egyre inkább szkítának hívták (úgyannyira, hogy a két terminus a történetírás atyjának korára másodlagos értelmében, vagyis mint toposz egymás szinonimájává is vált). Harmatta János mutatott rá az ind szaka-murunda- és a kínai sai-wang szemantikai azonosságára, kiemelve, hogy mindkettő 'szakák királya(i)' jelentéssel bír. Szerinte a sztrabóni -rauk- szótag is a khotáni szaka nyelv rūkya- szavából értelmezendő a fentieknek megfelelően, 'parancsnok'-ként, ill. 'úr'-ként. (B.N. Puri és G.F. Etemadi szerk.: History of Civilizations of Central Asia; vol. II., Delhi, 1999) (segédnick, INDEX fórum)

 

„A régi hunok és pedig az Aveszta keletkezése idejében (tehát Ke. 1000 körül) szerepet játszó hunok, vallásukat illetőleg kifejezetten a legszorosabb kapcsolatban voltak a régi Iránok (Baktrok) vallásával, sőt ugyanegy vallásnak tekinthető mindkettő. Ezt látjuk abból is, hogy az Aban Jasht (V. 53. 58.) adatai szerint a turánok és irániak (baktriaiak) könyörgéseinél szerepet játszó külsőséges formák ugyanazok voltak. Ugyané Yasht más soraiból az tűnik ki, hogy mindkettő és pedig az iráni Tusa és a hun Vaesaka ugyanazzal a ceremóniákkal áldoznak Ardvisura Anahytának. Mindkettő 100 paripát 1000 ökröt és 10.000 juhot áldozott.” (J.J. Modi, indiai párszi professzor. 1923)

 

The Decree of Sais, for example – a magnificent black stele that stands two metres high and is carved with perfectly preserved hieroglyphics from the early fourth century BC – was unearthed on the site of a temple to supreme god of the Egyptians, Amun-Gereb, at Thonis-Heracleion. The stele reveals some of the intricacies of contemporary taxation in Egypt: “His Majesty [Pharaoh Nectanebo I] decreed: Let there be given one-tenth of the gold, of the silver, of the timber, of the processed wood and of all things coming from the sea of the Hau-Nebut [the Mediterranean] … to become divine offerings to my mother Neith,” reads its edict. (...) Its discovery has also helped solve a long-running mystery: by comparing it to other inscribed monuments, experts were able to determine that Thonis and Heracleion were not, as previously believed, two different towns, but rather one single city known by both its Egyptian and Greek name respectively. The interplay between Pharaonic and Greek societies in Thonis-Heracleion is a constant feature of the city’s remnants: Hellenic helmets were nestled in the seabed alongside their Egyptian counterparts, as were Cypriot statuettes and incense burners, Athenian perfume bottles, and ancient anchors from Greek ships. (Lost cities: how Thonis-Heracleion resurfaced after 1,000 years under water -- Ancient Egypt’s gateway to the Mediterranean – submerged and buried under layers of sand. TheGuardian.com, 2016)

 

"Aserát nem teljes egészében hagyták ki a Bibliából. Régészeti bizonyítékok segítségével és a róla szóló szövegekből rekonstruálhatjuk a levantei vallásokban betöltött szerepét.  Asera – aki a Közel-Keleten Asztar és Istár néven is ismert – jelentős istennek számított, aki nagy hatóerő birtokában volt”. (J. Edward Wright vallástörténész. Idézet az origo Múltkor oldaláról)

 

"Every Pharaoh had to be the Son of God and a human mother in order that he should be the Incarnate God, the Giver of Fertility to his country and people." (Egyptologist M.A. Murray. 1949)

 

The cult of the Heliopolitan Triad was Phoenician in essence but the Romans adopted it when they conquered the city of Baalbeck in the Beqaa Valley of Lebanon. The Phoenician deity, Hadad became Jupiter Heliopolitanus, Astarte (or, later, Atargatis) became Venus Heliopolitana and Adon, the god of spring turned into Mercury. The Romans built magnificent temples for the Heliopolitan Triad in the ancient city of Baalbeck, or Heliopolis, the City of the Sun. Votives dedicated to the cult were also found in the village of Bechouat in Lebanon. (Wikipedia)

 

Tény, hogy e két felkelés nem volt országos méretű, de azt jól mutatja, hogy még a XIII. század második felében is forrongott az ország papjainak és vallásának elvesztése miatt. A keresztény királyok sora mindezen történésekkel párhuzamosan törvényekben tiltotta meg a régi hit gyakorlását. Ismeretes László dekrétuma, mely szerint törvényt sért az, "aki pogány szokás szerint kutak mellett áldozik vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visz". De még négyszáz évvel később, az 1595. évi Medgyesi zsinat is törvényeket tett a mágusokról és jósokról, kikhez a nép folyamodott: "Akik varázslókhoz és jósokhoz fordulnak, hogy valamilyen betegségre éppen tőle kérjenek bárminemű orvosságot és enyhülést, azokat meg kell fosztani az úrvacsora élvezetétől. Ha pedig lelkipásztorok tesznek így, egy hónapon belül távolítsák el őket hivatalukból a község vénei jelenlétében és a káptalan részesítse őket méltó büntetésben." De még később is kemény megtorlás várt elsősorban a mágusokra és jósokra, mert mint Ipolyi idézi (Magyar Mythologia, 415 o.) az 1616. év kapcsán: "Ez idő tájt Magyarországon sok varázslót és jósnőt küldtek mágiára. Az a hír járta, hogy ezek varázsigékkel egész Magyarországra és Erdélyre jégesőt akartak hozni, hogy az egész gabona- és szőlőtermés tönkremenjen". (Mireisz László:  A magyar vallás)

 

A magyarságot teremtő mítoszoktól (turul, csodaszarvas, vérszerződés) Vajk-István fosztotta meg a nemzetet, miközben másikat adott helyettük. A Szent István-mítoszra Trianon mért halálos csapást, s azóta nem is több nosztalgiázásnál. A mítosz megtagadása vagy kicserélése az első és legfontosabb lépés egy nemzet elpusztításához, mert eltéríti azt az őt teremtő és éltető gyökerektől, beteljesítendő céltól. Az idegen mítosz más, nem nemzetérdekű irányba viszi a nemzetet. Megszűnik létének öncélúsága, és idegen célokat követ. A magyar történelem számos példája jól mutatja, hogy az idegen mítoszt hiába tette magáévá a nemzet, annak beteljesítésre való törekvése gyakran volt ellentétes mind az örök, mind a konkrét nemzeti érdekkel. Minden ilyen esetből tovább gyengülve kerültünk ki. Vagyis egy idegen mítosz, mely annak teremtő népét élteti, másra „átruházva” annak kárára válik. (...) Alfred Rosenberg szerint: „Minden nemzet első és fő feladata, hogy mítoszt teremtsen magának és abban éljen. A magyar nemzet mítosza már régen él, s abban különbözik minden más alkotástól, hogy nem a képzelet szüleménye, hanem valóság. Ez a mítosz a magyar őstörténet.”  (Bognár József: A mítoszok természete. Magyar Demokrata. Műhely rovat. 2009)

 

Újabb helyszíni kutatások támasztották alá az Égei tenger ill. Ciprus szigete és  Líbia ill. Egyiptom közti  bronzkori kereskedelmi kapcsolatokat az amerikai Pennsylvania Egyetem ásatásai: Though in the past it has been suggested that people from the Aegean settled on the northeast African coast during the Bronze Age, no convincing tangible evidence has yet been furnished which would prove this hypothesis. Excavations by The University of Pennsylvania Museum on Bates’ Island have begun to provide material evidence which will help us to understand African-Aegean relationships in the Late Bronze Age. Most importantly, the site is yielding tangible evidence of interaction between Libyans and foreigners during the late second millennium B.C. (David Conwell: On Ostrich Eggs and Libyans. Traces of a Bronze Age People from Bates' Island, Egypt)

 

Bátori István és unokaöccsei, a későbbi pápista bíborossá lett Endre különösen, ezt akadályozták meg, amikor a keresztelőszentpáli csata után ott a helyszínen 6 unitárius főurat, 15 nap múlva – 1575. aug. 6-án – Kolozsvárt ujból 9 és ugyanaz nap a szomszéd Szamosfalván 34 unitárius főurat fejeztetett le, vagy akasztott fel, míg más 34-nek fülét-orát csonkítatta meg a nyugati kultúra dicsőségére (18). 84 kiváló magyar főur vére omlott, akárcsak István térítésekor a Koppány és sok más magyar vértanué. Ettől kezdve az Egyistenhivők (unitáriusok) egyházában is az István király óta elnyomott államalkotó és államfentartó ősmagyar szellem csak nyomorgott és nyomorog. (Köröspataki Kiss Károly: Ősmagyar vallásunk. Történelmi és Jogfolytonossága az egyistenhívők (latinul eredeti unitáriusok) egyházának.  Budapest, 1938-as kiadás)  [A 18. idézet Kuliffay Ede: Erdély története című munkájából való. Franklin Társulat. Budapest, 1876]

 

"Mint jelentős eseményről, meg kell emlékezzek a Kr.e. 5- század végén s a 4. század elején megindult KELTA vándorlásról. Ez elérte az Al-Duna vonalát, EBDÉLY-t, sőt elö-Azsiába is átcsapott. Jellemző STRABO (I. 33, XI. 507) és Plutarchos feljegyzése. Ezek KELTO-SKYTHA, azaz Kelta-szittya vándorlásról emlékeznek meg. A megállapítás ilyen alakban azért érdemel említést, mert bizonyítja a Kárpátmedencének ezidöben még a szittya fajhoz tartozó népek által való lakottságát. Fontos, mert ebből az adatból kitűnik, hogy alig 80 évvel, Herodot munkájának megjelenése után (aki Erdély lakóit AGATHYRS néven, szittya nemzetségbelinek nevezi) még nem beszélhetünk DAK lakosságról vagy éppen Dák-országról. Erdély őslakossága az AGATHYRS tehát nem tűnt el a föld színéről, hanem a Kelták idejében, ezekkel együtt, mint Keltoskytha kerül említésre. A görög feljegyzések nem tévedhettek, mert a Kelto-Skythák Macedónián keresztül DELPHOSig törtek előre s így ezeknek kilétét nagyon is jól ismerték. Emellett Herodot tudósításából tudunk arról is, hogy az AGATHYRS-ek (akik az arany-dísz pompát igen kedvelték - miértis őket "elnőiesedettnek" mondja) prémjeikkel Athén piacán is kereskedtek s jól ismerték a Dél felé vezető utakat, ilyen hadi vállalkozásban vezetőként szerepelhettek. Ily ismeret hiányában nemcsak ez, de bármely hadi vállalkozása a világnak, csődöt mondana. Már pedig ez a hónapokig eltartó rablóhadjárat hatalmas zsákmányt eredményezett." (Szőllősy Zoltán: Az Erdély-i dákok története. 1978)

 

Foreign contact with this region of North Africa in the Late Bronze Age was first proposed by Oric Bates (1915, 1927) on the basis of evidence he located at Marsa Matruh, on a small islet at the eastern end of a lagoon in the town's harbour. It was subsequently re-investigated in the late 1980s by Donald White. Now known as Bates' Island in archaeological circles, it measures 135m north-east to south-west  and 55m north-west to south-east, with a maximum elevation above modern sea-level of just over 6m (White 1986a:59). It has produced evidence dating from the modern period back to the Late Bronze Age. The Bronze Age material from Bates' Island consists mainly of pottery sherds, of which about 80% were Cypriot, with the remaining 20% being made up of Egyptian, Palestinian and Aegean wares (Hulin 1989; White 1986a:79-81, 1990:3). These finds suggest an occupation date for the island largely in 14th century BC but extending into the 13th (Hulin 125-6; White 1989:113-114). [Foreign Contacts with North Africa - Bate's Island, Marsa Matruh]

 

Mohamed i.sz. 610 körüli vallásterjesztő fellépése, majd 632-es halála és a beduin-arab hódítás tehát igen legyengült szellemi és fizikai állapotban érte a Római Birodalmat. Egy ilyen hatalmas civilizációnak azonban, mint a római, még az elpusztítása is lassan ment. Az európai ember szerencséje, hogy teljesen nem is sikerült. A pogányság akkor már majdnem háromszáz éve tartó üldözése, gyilkolása, pusztítása ellenére a birodalom lakosságának talán csak 10-12 százaléka volt meggyőződéses keresztény a VII. század elején. Tudjuk, hogy nehezen hozzáférhető helyeken - például Kappadókiában - még a XI. században is működtek Jupiter–templomok, és nyilván más kultuszok képviselői is csendben, titokban, eldugott zugokban tovább tevékenykedtek, a „megtérő népek” pedig zsigereikben továbbra is pogányok maradtak. Jó példa erre a IV. században élt bibliafordító Jeromos önvallomása, aki bevallja, hogy noha már a szülei is keresztények voltak, ő mégis még mindig pogány módra álmodik. [Bognár József: Iszlám reneszánsz? (Határ Győző emlékére)]

 

A szkíta vallásban létezett női főistenség is: a Természetanya – aki szinte a legfontosabb volt – az ősi magyar Boldogasszony megfelelője. Kár, hogy a kereszténységben nincs a legfőbb istenségben, a Szentháromságban, női principium, hiszen Máriát még a katolikus vallás szerint is csak tisztelni lehet, a protestánsoknál még azt sem. A magyarok azért fogadták be hitükbe igen hamar Máriát, mert azonosították az ősi szkíta Boldogasszonnyal. A fehér hun utód indiai rádzsputoknál is az egyik fő istenség az anyaistennő, azaz a Mátádzsí, minden faluban van szobra, legtöbbször még a falu határában is, hogy védje az odalátogatót minden bajtól. Az ázsiai nyelvekben – így a szanszkrítban is – nőneműek a folyók nevei, mivel a folyók az Istenanya mellett szolgáló félistennők megtestesítői (pl. a Ganga – Gangesz, vagy a Jamuná). A szkíták társadalma – a kezdetekor – minden valószínűség szerint matriarhális volt. (Dr. Aradi Éva: Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila: "Atilla és a Hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság” című könyvének ismertetése. KAPU. 2007)

 

Geneticist L. Luca Cavalli-Sforza has documented african origins of humans and tracked the DNA (transmitted through the mother) in african “demic” migrations after 60,000 BCE when migrants took their beliefs to every continent. Giuseppe Goffredo, south italian poet, scholar, and anti-war and justice activist, speaks of the DNA as “maternal energies”.  Cavalli-Sforza’s map of human migrations that carried signs of african black mothers -- pubic V and color ochre red -- pointing to her generation of life everywhere. Her other signs, also on african migration paths, include menhirs and dolmens found all over the world. Menhirs are upright oval stone sculptures found at what is considered the first religious sanctuary in the world, at Har Karkum, dated 40,000 BCE, with surrealist incisions marking menhirs as human. Together with the pubic V and color ochre red, menhirs and dolmens, and stories and rituals surrounding black women divinities (in the latin west these became black madonnas) her symbols dance the spiral of life and death and regeneration. (Lucia Chiavola Birnbaum: Introduction: notes on feminist cultural history. 2009)

 

 Kr. e. II. évezredből van feliratos emlékünk KUBABA istennőről, aki a hettita pantheon egyik főistene. Az elnevezés jelentése Szent Baba, ami párhuzamba állítható a Szent Bába névvel, akit a szülő asszonyokhoz hívtak segítségül, ő a jóságos, fénybe öltözött isteni személyiség, aki megegyezik a „ku” kegyes, jóságos, bőkezű, azaz szent Baba asszonnyal. Ba-u a földek, az állatok és az emberek termékenységének istennője, neve előtt a sumérban szerepelt „dingir” determinatívum, ami a személy isten voltát jelölte. Jelzői között gyakran szerepel a bőkezű, jóságos, gazdag, így megállapíthatjuk, hogy a bőség úrnője volt. (,,,)  Babba (Mária) alakjában főként a vegetációt segítő, termő és teremtő és nem a szüzesség keresztény, hanem az azt megelőző vallások istenanyjára jellemző tulajdonságai bontakoznak ki. (Eőri Szabó Ferenc hozzászólása az  Ősi Gyökér 2004-es számában)

 

A tudós szerző, Szergej Tolsztov, nem kevesebbet állít, minthogy Horezmben a Kr. e. IV. évezredben már léteztek műveltségek, valamint megállapította Horezm és Sumer korai kapcsolatát, sőt első lakóinak a hurrikat (akik azonosak a szabirokkal) tartja. Tehát leegyszerűsítve, Belső-Ázsia első műveltségeit a ragozó nyelvű népek hozták létre. Belső-Ázsiában Kr. e. 3000 körül már biztosan voltak virágzó városok, hiszen a Karakorum-sivatag határán két ötezer éves város romjait tárták fel szintén szovjet régészek, Namazga-tepét és Altün-tepét. Mezopotámiához hasonló lépcsőzetes toronytemplomok, paloták nyomai kerültek elő, a helyet "Észak Babilonjának" nevezték el. Az ékszerek és az edények tulajdonosaik gazdagságára utaltak. A leletek között több női szobrocska is előkerült, amiből arra lehet következtetni, hogy - a neolitikum többi népéhez hasonlóan - a vidék lakói az Istenanya-kultusz követői voltak. (A magyarság eredete. Szerző nincs megadva. 2017)

 

“Already in the Ptolemaic age she was known at Philae as Isis of the Innumerable Names. Now, however, she was identified with all the purely anthropomorphic goddesses of the Graeco-Roman Pantheon...Demeter and her daughter Persephone... Pallas Athena...Aphrodite and Venus...Hera...Artemis...Wisdom (Sophia)...” (Lucius Apuleius: The Golden Ass: The Transformations of Lucius. New Translation by Robert Graves from Apuleius. Farrar, Straus & Giroux. New York, 1951)

 

 

A Mediterráneum istennői csak Izisz különböző megnyilvánulási formái, akinek igazi nevét csak az etiópok és az egyiptomiak ismerték. (Kákosy László: Fény és Káosz. 2015)

 

In his 1963 study of prehistory to the conquest of Canaan, Emmanuel Anati, Italian archeologist, and today premier authority on the rock art of the world, stated that the oldest religion we know centers on a woman. "A developed religion with all beliefs, rules and conventional rites appeared for the first time only thirty thousand years ago, as attested by repeated finds of mother goddess figurines and by the art in sanctuary caves".  In his 1995 book on the rock art of the world, Anati concluded, "All of us derive from this common ancestor." (Lucia Chiavola Birnbaum: La madre o-scura)

 

Worshipped by many names throughout Africa, Asia, and Greece and roman empires, she was known as Isis, Hathor, Ma’at, Artemis, Demeter-Persephone, Hera, Mother of Corn, Juno, and Hecate. She was Lilith of west Asia and Kali of India. Hymns invoked her as “the one who rises and dispels darkness,” solar ruler who “smites her enemy,” whose radiance “fills the earth with gold-dust.” (Lucia Chiavola Birnbaum, Ph.D.:  African Dark Mother - Oldest Divinity We Know. 2001)

 

The surviving DNA is important because it helped establish the baby had been a girl; and the researchers argue the care of the burial confirms female babies, and likely male babies, had “personhood” within the group—in other words, they were considered members of their society at birth. “It suggests to us that personhood, or recognition of individuals within a society, was passed to very young females,” says UC Denver paleoanthropologist Caley Orr, a co-author of the new study. The age when babies were accepted as individuals, and whether girls were treated the same as boys, is a question that scientists aren’t certain of, in part because so little can be learned from the few ancient child burials that have been excavated. But anthropologist Michael Petraglia of the Max Planck Institute for the Science of Human History in Jena, Germany, who was not involved in the latest research but who studied the earlier burial of a Homo sapiens child in Africa, thinks the interpretation is a reasonable one. “I agree that the evidence implies there was equal treatment of males and females,” he says in an email. “This is consistent with [today’s] egalitarian hunter-gatherer societies.” (Bytom Metcalfe: Earliest modern female human infant burial found in Europe. National Geographic. December 14, 2021)

*

Blesst is the happy man

Who knows the Mysteries the gods ordain,

And sanctifies his life,

Joins soul with soul in mystic unity,

And by due ritual made pure,

Enters the ecstasy of mountain solitudes;

Who observes the mystic rites,

Made lawful by the Great Mother;

Who crowns his head with ivy,

And shakes his wand in worship of Dionysus.

 

(Euripides fordítás részlete)

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára