EMPIRIA Magazin VI. évfolyam 9. szám – Kuliffay Hanna helyszíni beszámolója

Eredeti megjelenés: gondola.hu Külföld rovat, 2007. szeptember 20

100 EZRES BÉKETÜNTETÉS WASHINGTONBAN

Verőfényes őszi napsütésben több mint 90 békeszervezet, egyesület és aktivista csoport részvételével 100 ezerre becsült lelkes tömeg tüntetett szeptember 15-én a jogtalannak ítélt és hatalmas áldozatokat követelő Bush-külpolitika folytatása ellen.

 TÁMOGASD A CSAPATOKAT! LEGYEN VÉGE A HÁBORÚNAK! FELELŐSSÉGRE VONÁST BUSH HÁBORÚS BŰNEIÉRT!  BUSH AZ IGAZI NEMZETBIZTONSÁGI VESZÉLY!  (KULIFFAY HANNA FELVÉTELE)

A program kezdeteként a Fehér Ház közeli La Fayette-parkban hatalmas tömeggyűlésre és azt követően rögtönzött sajtótájékoztatókra került sor, ami miatt a szokásosnál lassabban indult meg a felvonulás. A menet élén az egyik fő szervező, a megszállás terheit legnagyobb mértékben viselő Iraki Veteránok csoportja haladt, majd őket követően a külföldi szolgálatra kényszerített nemzetőrök és a vietnámi veteránok képviselete –  családtagjaik és rokonaik, barátaik kíséretében. A járdaszegélyeken végig, több sorban türelmesen várakozók hatalmas ünneplésben részesítették az elsőként hatalmas nemzeti zászlót vivő és őt fekete gyászlobogókkal követő fiatal veteránokat, akik rendkívüli bátorságról tettek tanúságot az eszkaláció és a megszállás elleni nyilvános tiltakozásukkal.

“Az amerikai történelemben nagyon kevés háború volt jobban vagy gondosabban előkészítve, mint a mostani, a jelenlegi elnök által” –  nyilatkozta  az iraki intervenciót közvetlen megelőzően a neokonzervatív háborús zelóta William (Bill) Kristol. Hazudott vagy hatalmasat tévedett?

Amennyiben tévedett volna, már nyilván régen megkövette volna a hazatérő veteránokat, akik kezdettől fogva másképpen ítélték meg az elnök szerepét, mára pedig eljutottak oda, hogy egyre nagyobb számban adnak nyilvánosan is hangot vezetőségükkel és a politikai döntésekkel szembeni elégedetlenségüknek. Az évek folyamán egyre többen döbbennek rá a megszállás jogtalanságára és a „végső győzelem” kilátástalanságára, ugyanakkor megvetéssel szemlélik, ahogy feljebbvalóik a pillanatnyi politikai elvárásoknak megfelelően szépítik, vagy éppen torzítják iraki helyzetelemzéseiket. 

Múlt hónapban hét Irakban szolgáló katona a New York Timesban közölte kétségeit és morális aggodalmait, majd kellő adag szkepticizmussal elemezve az uralkodó helyzetet a következő józan következtetésre jutott:

„Azt képzelni, hogy (mi) amerikaiak képesek vagyunk győzni egy olyan megszálló haderő révén, amely régen visszaélt kényszerű fogadtatásával vagy azt képzelni, hogy a magunk oldalára tudunk állítani egy makacsul ellenálló helyi lakosságot és nyerni tudunk a felkelőkkel szemben – ez mind messzemenő túlzás.” 

A hét véleményt nyilvánító katona közül az egyik életveszélyes fejsérüléssel (golyótalálattal) hetek óta élet-halál közt lebeg, míg két másik katona a napokban – David Petraeus generális washingtoni tartózkodása idején – küldetés teljesítés közben életét vesztette. (A valószínűség számítás szerint a három eset minimális százalékban lehet kizárólag a puszta véletlen műve.) Hozzájuk hasonlóan gondolkodó bajtársaik a felvonuláson már értük is vitték a gyászlobogókat.

 "IRAKI VETERÁNOK A HÁBORÚ ELLEN" (Kuliffay felvétel)

Az utóbbi félévben mást sem hallottak az amerikaiak, minthogy szeptember 15-e vízválasztó lesz háború és béke szempontjából. Sokan úgy gondolták, hogy annak rendje-módja szerint a  katonai és a politikai vezetés mellett a népképviselet is – mint városi tanácsok és törvényhozók, társadalmi és politikai egyesületek, progresszív pártképviseletek, haladó diákegyletek, vallási alapon vagy humanista meggyőződésből pacifista csoportosulások, szakszervezetek (U.S. Labor Against the War, Labor Council AFL-CIO), és nem utolsó sorban a veterán egyesületek –  némi beleszólási jogot nyer az ország további irányításába.

Nyomatékosan és rendszeresen hangot kell adni ennek az elvárásnak, volt a vélemény, és akkor a Fehér Ház, illetve a kongresszus nem hagyhatja figyelmen kívül azt a 65% körüli többséget, amelynek célja a közel-keleti agressziósorozat beszüntetése. Ebben a reményben a békemozgalom szervezői és irányítói szeptember 15-re, a kongresszusi beszámolók és viták előzetesen megadott kezdőnapjára ütemezték be a fővárosi béketüntetést, amelynek csúcspontjaként egy katonai visszavonulás követelésére felszólító petíciót kívántak átadni a kongresszusnak.

A Fehér Ház azonban váratlan cselfogáshoz folyamodva egy héttel előrehozta Petreusnak a képviselőházban tartandó iraki helyzetjelentését, majd George W. Bush erre alapozottan maga is korábban hozta meg döntését – a széles néptömegek (köztük a kis pártok, párton kívüliek, pacifisták, függetlenek, kizárólag morális alapon döntésthozók stb.) érdekvédelmi és közügyekbe való beleszólási jogának teljes figyelmen kívül hagyásával. 

Az autokratikus elnöki döntés szerint minden marad a régiben. Az „átmeneti időre” felsrófolt katonai létszám gyakorlatilag 2008 nyaráig, sőt valószínűleg azután is változatlan marad, és Bush legutóbbi meghatározása szerint a feladata is a korábbi: Irak határainak védelme (főleg Irán és Szíria ellenében), az iraki hadsereg kiképzése (4 évi kudarc folytatásaként?), az iraki biztonsági erők továbbképzése  (Petraeus ezek szerint ezen a téren semmit sem produkált), és természetesen a korábban „pár száz főnyire” becsült al-Kaida mumussal való leszámolás.

Ki volt az, aki korábban jelezte, hogy Busht senki és semmi nem fogja eltántorítani az eredeti céljától?  Természetesen Dick Cheney, a zseniális bábmester.  A felvonulás kezdetére várakozók kitűnően szórakoztak az elnök és az alelnök viszonyát kifigurázó pantomimosokon: Cheneyn, akit annyira leköt az elnök (és az ország) dirigálása, hogy a sliccét is nyitva felejti, és a magát egyeduralkodónak képzelő Bush figurán, aki játékszerének tekinti a Földet.

(Képünk. Kuliffay Hanna felvétele)

“Az eszkalációs helyzet pillanatnyilag nagyon emlékeztet a vietnámi ügyre, mert mindig azt hallottuk, hogy a fény ott volt az alagút végén.  Ez nagyon következetes volt, idézem: ’(A helyzet) változik, egyre javul, még 6 hónap, még 100 ezer katona’– nyilatkozta Oliver Stone, aki jelenleg rokon témában, a My Lai vérengzésről és történelmi hátteréről készít filmet. „Újra és újra ugyanezt hallottuk és szerintem bármelyik vietnámi veterán vagy az akkori időkből az én korosztályomból való személy a megmondhatója, hogy (a két helyzet) nagyon hasonló.  (Hasonló) a hamis reményeket illetően.”

Inkább úgy lehetne mondani, hogy csak a hamis reménykeltés hasonló, ugyanis a mai amerikaiaknak egy komoly százaléka nemcsak sokkal gyorsabban felmérte a valós helyzetet – az iraki olaj és a regionális katonai és gazdasági kontroll biztosítása – mint az 1960-as években, hanem gyorsabban és szervezettebben reagált is rá.

Amerika történelmében először fordult elő, hogy múlt novemberben a szavazók egy folyamatban levő, háborúnak nyilvánított megszállás megakadályozásának céljával változtatták ellenkezőjére a kongresszus dominanciáját. És még fél év sem telt bele, mikor rájöttek, hiú reményeket tápláltak abban bízva, hogy a demokrata többségű kongresszus korlátozni fogja Bush és Cheney imperialisztikus ambícióit. A kongresszus népszerűtlensége azóta is Cheney népszerűtlenségével vetekszik.

Az idei nyár folyamán rendszeresek voltak az elnöki kettős külpolitikája elleni tüntetések, még Kennebunkportban is, ami a Bush-klán fő fészke.  Ezekkel egy időben állandó nyomás nehezedett a demokrata vezetőségre a bizalmatlansági eljárás beindítására.  Akinek alkalma volt az Interneten a politikai fórumokon böngészni, csodálkozva olvashatta, milyen hatalmas számban követeltek bírósági felelősségre vonást az ország érdeke és az emberi jogok ellen hozott döntéseik miatt. Dr. Martin Luther King híres beszédéből idézve sokkal többen sóhajtozzák mint azt Európában feltételezik: I HAVE A DREAM... VAN EGY ÁLMOM... Ez a vágyálom megvalósulva sokak részéről börtönrácsot jelent. A bizalom hivatalos eljárás során való visszavonása, 'impeachment', vagy a két fő felelős lemondatása számukra már nem lenne elég...

Az  A.N.S.W.E.R. nevű háború és rasszizmus ellenes társadalompolitikai szervezet nagyfokú elismerésére legyen mondva, hogy a veterán egyesületekkel karöltve és 90 egyéb szervezetet mozgósítva elérte, hogy Bush múlt heti, fenyegetően háborús programjának meghirdetése ellenére – és ennek következtében a reménytelenség és egyre inkább eluralkodó kétségbeesés ellenére – mégis tíz és tízezreket tudott mozgósítani.

A 8 sáv széles Pennsylvania sugárutat teljes szélességében kitöltő emberáradat erőt és elszántságot sugározva vonult végcéljához, a Kapitóliumhoz. Rendkívüli látvány volt, mikor a dombra épült országház enyhén emelkedő déli pázsitját elözönlötte a felbomló, rendezetlenné váló, jelszavakat kántáló tömeg. A petíció átadására vállalkozó csapat azonban a főbejáratához vezető külső lépcsősornál rendőrkordonnal találta magát szembe.

A feltartóztatott veterán katonák és tengerészek családtagjaiktól körülvéve rövid megemlékezést tartottak halott bajtársaik és az iraki áldozatok emlékére, majd a rendőri eljárás és a kormány közel-keleti külpolitikája elleni tiltakozásként „elhalálozást” tetetve (és ezzel a középület személyi forgalmát akadályozva) a földre feküdtek. Példájukat – az utóbbi évek legnagyobb polgári engedetlenséget szimbolikusan kifejező aktusát –  többszázan követték.

 Az Irakból azonnali kivonulást követelő Answer Coalition a békement élén (Kuliffay felvétel)

A néptömegek képviseletében a Kapitólium épületébe bejutni próbáló „békeköveteket” a rendőrség letartóztatta. Összesen 197 személyt vettek őrizetbe; a bilincsben elvezetett katonákat, aktivistákat, diákokat és egyesületi képviselőket egyenként megtapsolta a félkörben álló hatalmas tömeg.  Érdekes látvány volt, hogy a „nép házának” ablakai éppen olyan üresen néztek szembe a tüntetőkkel (sehol egy fürkésző szempár, egy üdvözlő integetés), mint a Fehér Ház ablakai. Ahogy a Fehér Ház elhagyottnak és visszautasítónak tűnt, ugyanígy a nép által választott szenátorok és képviselők márványkupolás hivatali épülete is.

A hatalmas tömeg fogadására egy állítólag létező politikai ellenzék részéről nem mutatkozott senki. Az országház újonnan választott demokrata elnöke, Nancy Pelosi – aki állítólag nem ért egyet a Bush-külpolitikával – nem vette a fáradságot, hogy kiküldjön valakit, vegye át a háborúskodás és megszállás ellenében békés megoldást, diplomáciai útkeresést és nemzetközi kapcsolatfelvételt javasló petíciót. A főváros két hatalmi pólusa egyformán távol tartotta magától a plebejusok mit-képzelnek-ezek-maguknak? hadát. Egyformán lenézéssel kezelte és visszautasította az országért és katonáiért aggódókat és tenni akarókat.

A Pennsylvania-sugárút mindkét végén, a Fehér Házban és a Kapitólium dombján is többeknek megfontolandó kellene legyen Courtney E. Martin hitvallása az American Prospect szeptemberi számából idézve:

„Mi amerikaiak mindannyian, a legutolsó emberig, felelősek vagyunk ezért a mocskos háborúért. Új morális elszámolást kell követelnünk önmagunktól, amely felülmúlja az önérdeket. Ha valóban elvi alapok szerint ítélünk, nem szabadna, hogy tényező legyen, vajon az elhalálozási szám 1 vagy 100.000 (mint ahogy még az sem), vajon ismerünk-e valakit, aki közvetlenül érintett a háború által vagy sem. A háborút személyessé kell tennünk, egyszerűen csak annál fogva, hogy amerikaiak vagyunk és még inkább egyszerűen azon az alapon, hogy emberek vagyunk.”

 Amindig színes és ötletes Pink Code női békeszervezet a háborúk azonnali befejezésének legelszántabb híve (Kuliffay felvétel)

A fenti helyszíni beszámoló eredetileg a gondola.hu Külpolitika rovatában jelent meg ez év szeptember 20-án. További közlésre átvették tőle: Hírkereső, JobbHírek, magyarcentrum.hu<hírcentrum, fRiSSinfo,  LHP Hírcentrum<Vegyes hírek, magyarorszag.ma, Hírgyűjtő, Alternatív Hírportál, RSCAT.HU RSS <Hírportálok

Addenda:

Rep. Maxine Waters (D-CA), an African-American, offered fierce criticism of the Administration, including Condoleezza Rice: "My name is Maxine Waters and I'm not afraid of George W. Bush. My name is Maxine Waters and I'm not itimidated by Dick Cheney.  My name is Maxine Waters and I helped to get rid of Rumsfeld. My name is Maxine Waters and Condi Rice is nothing but another neocon and she doesn't represent me." (Anti-war demonstration, Washington D.C. January 27, 2007)

The anti war rallys really get no coverage. I remember watching the cable news all day on September 15th hoping to catch a glimpse of the protest. Not a peep, not even on msnbc… (Kristina40 October 3rd, 2007 3:27 pm)

go to article ‘prove the intensity of anti-war sentiment on 27th october’ - there are rallys organised in 11 cities across the u.s. (coco October 3rd, 2007 3:38 pm)

When I lived in Atlanta, we had some large protests outside CNN at the start of the Iraq War. These of course were not reported on CNN. Having a protest at the media outlet doesn’t mean anything in terms of getting coverage. The editors and owners of the media outlets don’t care what you think, and just having you show up outside and protest won’t change their minds. (COMarc October 3rd, 2007 4:45 pm)

To force a decisive change in government policy, we have to make the antiwar majority more active, more visible, more difficult to ignore. We have to stand up vigorously against the cynicism that says: there is nothing we can do. On October 27, people across the United States will step forward to do just that. Gathering in 11 cities - Boston, Chicago, Jonesborough, Tenn., Los Angeles, New Orleans, New York, Orlando, Philadelphia, Salt Lake City, San Francisco and Seattle — the people will demonstrate that opposition to the Iraq war’s continuation and Congress’ failure to end it is strong and ready to take action in every corner of the country.

On Saturday, 100,000 people from all walks of life, young and old, of all nationalities and creeds, marched together, united by a single purpose, determined to end the war. The impeachment movement was a huge part of this demonstration and the call for impeachment resounded from the White House to the Capitol. People took buses, trains, vans, and planes from all over the country to make it to Washington DC for the March, and it was reflected in the massive turnout.  The protest included one of the anti-war movement's largest collective acts of civil disobedience. Around 5,000 people laid down in mass as part of a dramatic die-in at the foot of the Capitol steps to symbolize all those lives that have been lost in this destructive war. Another two hundred were arrested when they tried to take an anti-war message to the Congress and were stopped by riot police. (impeach.org)

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez