EMPIRIA Magazin V. évfolyam 8. szám Kuliffay Hanna írása

 

 A Bush külpolitika szabadesése

I. rész

 

TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGŰ GYŐZELEM - ÉS VERESÉG

 

Amerikában az előzetes kongresszusi választás olyan érdektelen és nyögvenyelős dolog, mint a káposztás cvekedli. Ugyanis szinte automatikus a hivatalban levők újraválasztása, sokszor évtizedeken keresztül, teljesen függetlenül attól, mit tettek le az asztalra – vagy mit söpörtek alá. Ugye senki még véletlenül se hiszi, hogy olyan ragyogó munkát végeznek a Kapitóliumban, 98% jogosan marad minden évben a helyén, mintha oda lenne láncolva? Nemde éppen a korrupt képviselőket titulálta egyszer „készpénz kurváknak” Bill Maher? Ami biztos, sokan csak legyintenek az egészre: minden eleve el van döntve. Hillary Clinton máris 20 milliót gyűjtött a perselyébe a New York-i hatalmi párviadalhoz.  Ugyan ki fog, ha csak gyűszűnyi esze is van, indulni ellene? A példa mindjárt ki is ütné az amúgy is nyámnyila témát, ha nem történt volna valami rendkívüli Connecticut államban, ahol a teljesen egyenlőtlen küzdelemben Dávid győzött Góliáttal szemben!

 

"A Csók" -- Bush Kedvenc "Demokratája" Inter Press Service közlése.(AFP/Getty Images)

Ha fel lenne adva a kérdés, vajon ki mondta az itt következő hisztérikus ostobaságot, a legtöbben Donald Rumsfeldet vagy Paul Wolfowitzot tippelnék: “Azon aggódok, hogy mind a politikában, mind azon kívül túl sok ember nem veszi komolyan Amerika biztonságának veszélyeztetését, és a velünk szembenálló (muzulmán) ellenség gonoszságát – amely még nagyobb fokú vagy olyan mérvű gonoszság, mint a nácizmus, és valószínűleg még veszélyesebb, mint a szovjet kommunisták, akik ellen a hidegháborúban harcoltunk.” Az idézet közlője, Paul Campos csak annyi előzetes felvilágosítást adott, hogy az idézett illető nem zárt osztályos, de nem is Mel Gibson, egy átwhiskyzett éjszaka után...

De nem ám! A felelőtlen riogatás és abszurd hasonlat kútforrása ugyanis Joe Lieberman demokrata szenátor – a perszonifikált Góliát – , aki 2000-ben kis híján az Egyesült Államok elnökhelyettese lett, idén pedig negyedik terminusú szenátor jelölt. A XX. század tragikus európai történelmét jól ismerő magyarországi olvasó joggal kérdezheti, hogy tudott Lieberman ezek után csak egy nappal is tovább maradni pozíciójában? Országos ügyekben döntéshozó kongresszusi bizottságokban? Milyen alapon támogatta továbbra is teljes erőbevetéssel a pártja és kollégái, élükön a Clinton házaspárral?

Nem csak az előbbi abszurdum kapcsán, de egyébként sem merte hosszú évek óta senki kritikával illetni Liebermant, még kevésbé szembefordulni vele. Ne feledjük, évekkel ezelőtt a Monica Lewinsky szexbotrány idején az amerikai média a maga dimenzionálatlan világában Washington lelkiismeretének (?) kiáltotta ki a Clintonra elsőként követ dobó Liebermant – aki meg sem próbálkozott legalább utólag felnőni hozzá. A hangzatos elnevezést még az se torpedózta meg, mikor Jim Dwyer megírta a New York Daily News-ban, Lieberman a Bob Grant által vezetett nyíltan és közönségesen rasszista rádió show feketék elleni gyűlölet- show rendszeresen visszatérő interjúalanya, mivel Grant személyes haverja.

„Washington lelkiismeretének” emlékezetes mesterkedései közé tartozott anélkül azonban, hogy ezt utólag bárki is számon kérte volna tőle a népszerű, karizmatikus, vezetésre termett demokrata elnökjelölt Howard Dean lejáratása és megbuktatása:

Hasonlóképpen érthetetlen volt a Kerry-tábor döntései közül  a Howard Dean elleni Liebermannal közösen szervezett rágalmazási hadjárat, ami Kerryt közvetve nem mással, mint Dick Cheney sokak által gyűlölt feleségével is egy lapra hozott. Joe Lieberman ugyanis egyik oldalról együtt dolgozott a radikális konzervativizmusáról hírhedt Lynn Cheneyvel az intervenciós külpolitikát ellenző akadémikusok, professzorok és tudósok fekete listázásán, míg a másik oldalról Kerryvel összefogva (egy elfogulatlanabb, kiegyensúlyozottabb közel-keleti politika javaslata miatt) Izraelhez való hűtlenséggel vádolta a demokrata jelöltségre leginkább esélyesnek látszó Deant ami csak egy bolhaugrás a kivédhetetlen antiszemita megbélyegzéstől. (...)  Joe Trippi, Dean volt kampánydirektora „undorítónak” és „szégyenletes övön aluli ütésnek” nyilvánította a Kerry-Lieberman mesterkedést, ugyanakkor viszont a párton belül (!) a kongresszusi képviselők egy maréknyi csoportja, közöttük a Ceausescut a maga idejében hűségesen pártoló Tom Lantos képviselő is támogatta őket. (EMPIRIA Magazin, Lapszemlék rovat 2004. II. félév, 6 írás) 

Az új világrendet, az intervenciós külpolitikát vagy a teokrácia burkolt forszírozását ellenző akadémikusok, professzorok, és tudósok fekete listázásában való aktív részvétel nyilván lejáratta Liebermant azok szemében, akik olvastak róla, vagy éppen szenvedő alanyai voltak. De ezen túlmenően a nemzet egésze szempontjából is aggasztó, menthetetlen tevékenység volt. A Free Inquiry magazinban Laurence W. Britt Fasizmus bárkinek is? című cikkében történelmi visszatekintésre alapozottan a hatalommal való totális visszaélés egyik lényeges megnyilvánulásának ítéli a szabad információáramlás bárminemű korlátozását.  Mint írja: 

„Bizonyos rezsimek alatt szigorúan direkt kontroll alatt tartották a tömegmédiát és így számíthattak rá, hogy soha se fognak elkalandozni a pártvonaltól. Más rezsimek kevésbé nyílt befolyást gyakoroltak a média ortodox vonalát biztosítva. A metódusok közé tartoztak a kiadói engedélyhez és forrásokhoz való hozzájutás korlátozása, gazdasági nyomás, patriotizmusra való hivatkozás és a burkolt fenyegetés. A tömegkommunikáció gyakran volt politikailag rokonszenvező a hatalmi elittel. Az végeredmény többnyire az volt, sikeresen elérték, hogy a néptömegek nem voltak tudatában a rezsim túlkapásainak.”

A néptömegek persze ma sincsenek sok mindennek a tudatában. Lieberman és Cheney körülbelül egy évtizeddel ezelőtt alapító tagjai voltak az American Council of Trustees and Alumni  nevű társaságnak, amelynek célja volt, hogy az általuk „megfelelő patriotizmusnak” nyilvánított mérce alapján támadják és ellehetetlenítsék a saját független útjukat járó, esetleg nemzeti érdeket számításba vevő intellektueleket. Paul Rogat Loeb szerint a két önkéntes kulturális komisszár kényelmesen beillett volna a kommunista Kelet-Németországba, míg önhatalmúsága révén furcsán kívülállónak tűnt egy demokratikus államrendben. 

Ilyen és ehhez hasonló dolgok miatt figyelmeztethetett a szenátorral szembeni óvatosságra az azóta elhunyt, jó nevű politikai zsurnaliszta Mary McGrory a Washington Postban, mikor azt írta, a demokraták között vannak, akik álszent hátba késelőnek tartják Liebermant. Tehát a saját pártjabeli kollégái, akik munkaviszony és bizonyos fokú társadalmi kapcsolat révén régebben és mélyebben ismerik. A másik oldalról viszont éppen ezért kedvelik és értékelik nagyra (hasznosnak?) a barátságát prominens republikánusok mint Dick Cheney, Karl Rove, Chris Shays és a képviselőház volt elnöke, Newt Gingrich. A szenátus republikánus szárnyának rangban harmadik embere, Rick Santorum egy sajtó klubban egyenesen „tragédiának” nyilvánította Lieberman választási vereségét.

„Leginkább a baloldali demokraták és a szekulárisok azok, akiknek a problémája van Liebermannal. Se régen idejétmúlt tradicionalizmusával (az odaadó ortodox férfi minden nap hálát ad Istennek, amiért nem nőnek született), se konzervativizmusával (a szakszervezetekkel való ellentéte, a biotechnikai-, és más mega-vállalatoknak, fegyvergyárosoknak való elkötelezettsége, az egyházi iskolák és intézmények állami támogatásának forszírozása stb.), se a  kritikán felüliségével nem tudnak kibékülni.” –  írta róla jelen írás billentyűzője 2000-ben – és a népszerűsége azóta csak csökkent, míg az iraki háború, megszállás és az újabb intervenciós tervek támogatása miatti elítélése, sőt gyűlölete egyre élesebb hangnemben nyilvánul meg.

Az Internet népszerű politikai weboldala, a napi fél milliós látogatottságú Daily Kos kommentátora szerint Connecticutban az emberek belefáradtak azt látva, hogyan pervertálta Lieberman a (demokrata) pártot.  Az évek folyamán egyre szélesebb körben vált ismertté, hogy Lieberman más birodalmi ambíciókat dédelgetőkkel klikket alkotva hosszú évek óta zavartalanul, minden korlátozás és ellensúlyozás nélkül mérgezték Washingtonban a politikai légkört, visszaéltek az össznépi tájékozatlansággal, és a fegyverlobbynak gazsulálva kényszerítették az országot megelőző intervenciókba és közvetve egy feneketlen adósságcsapdába.

Ennek ellenére felelősségre vonástól, de még csak számon kéréstől sem kellett tartania, a demokrata pártvezetőség mindenben támogatta, a pénz ömlött hozzá, tehát a szenátor pozíciója holt biztosnak látszott. Még véletlenül sem tűnt fel ellenjelölt a láthatáron, aki irányváltással hozakodott volna elő. Aztán végül idén váratlanul mégis színre lépett valaki, akinek Dávid parittyáját felkapva mersze volt kiállni – de erről majd a jövő hónapban, a cikk II. részében lesz bővebben szó. 

FŐ, HOGY FÉLJETEK

Mivel az al-Kaida veszély egyre inkább hitelét veszti, egyesek próbálják kiszélesíteni és Paul Campos szerint islamofascism (iszlám fasizmus) néven egybemossák mindazokat, akik irigységből „gyűlölik a szabadságunkat” – legyen az az iraki rezisztencia, a demokratikus választás útján parlamentbe került libanoni Hezbollah és palesztin Hamasz, az ismét megerősödött egyiptomi Muzulmán Testvériség, a szaúdi, jemeni és jordán bin Laden szimpatizáns, az afgán-pakisztáni határ menti al-Kaida gerilla, de Szíria, Líbia és Irán is. A buta elfogultság mintaképe, katolikus-társadalmi konzervatív Rick Santorum republikánus US szenátor csak a napokban közölte,: „Háborúban állunk az iszlám fasizmussal, Afganisztán, Irak és Dél-Libanon és a világ minden országa egyetlen front.”

Ennek az új világrendnek megvalósítási előkészületei során egyenként sorba véve, provokációk révén (a régióban levő idegen katonai jelenlét és Izrael (atommal is) felfegyverzése már magában is az), és hamis vádak alapján indítanak háborút ellenük, ahol a tömeghalál csupán járulékos veszteség. Caligula mondása nem idegen a Fehér Háztól, „Gyűlöljenek csak (nyugodtan), fő, hogy féljenek.” És egyre többen félnek – bár egy idő óta már nem csak a Közel-Keleten.

A régiót többször megjárt Lieberman – George W. Bush kedvenc demokratája – az iraki és afgán megszállás elszánt híveként ír a neokonok szócsöveként ismeretes Wall Street Journalban, a Bush-Cheney-Rice-Rumsfeld kvartettet támogató Washington Timesban és a Washington Postban és nyilatkozik nyakra-főre a szélsőjobboldali tv- és rádióadókban. Személyes útjairól tartott beszámolóiban rendre a két megszállt ország „tényleges pozitív előmenetelét” tanúsította – bár a Zöld övezetből aligha dughatta ki az orrát.  Számára a folyamatos légitámadások, útszéli robbantások, fokozódó vérontás, éjszakai razziák, zsúfolt börtönök, dokumentált kínvallatás, gazdasági összeomlás, nyomor, médiakorlátozás, kijárási tilalom, mind csak jelentéktelen szépséghibák. 

Nem mindenki visel hozzá hasonlóan rózsaszín szemüveget. Az Egyesült Nemzetek Genfben székelő emberjogi bizottságának idei jelentése szerint például az iraki gyerekek valójában jobb helyzetben voltak Szaddám Huszein alatt, mint most. Ha semmi mást, csak az árvák, koldusok és örökre nyomorékok számát vesszük alapul, már akkor is. “Ez persze keserű csapásként ér minket,” – gúnyolódik a brit Guardian munkatársa, Terry Jones, “akik, mint George Bush és Tony Blair is őszintén hittük, hogy a gyerekek akkor boldogulnak a legjobban, mikor nagy magasságból bombázzuk őket, leromboljuk a lakóhelyeiket, felrobbantjuk az iskoláikat és az energiaszolgáltató központjaikat.” Jones az „őszintén hívők”közé nyugodtan beiktathatta volna Joe Liebermant is.

Mint a demokrata szavazók által félreállított szenátor a Wall Street Journalban aggodalmaskodva írta, az általa tapasztalt hatalmas fellendülést, a növekvő iraki gazdaságot kizárólag a békét és biztonságot szolgáltató, az iraki civileket védelmező „nagy amerikai hadsereg” időelőtti visszavonása vethetné vissza a káoszba. (Még a szóhasználat is az 50-es évek Pravdájának vezércikkét idézi.) Amennyiben Lieberman szerint erre a felelőtlen lépésre sor kerülne, és a 10 ezernyi terrorista győzedelmeskedne – akiknek számát mások, igaz, ellenállókként utalva rájuk, de 100-200 ezerre becsülik – , akkor ezek felbátorodva ismét közvetlenül támadnák meg az Egyesült Államokat. Nyakunkon lenne a következő szeptember 11, utcai harcokkal és rakétatámadásokkal spékelve. 

Pontosan ez a Bush kvartett gyakran hangoztatott indoka is a nehézfegyveres megszállás hosszú távú fenntartására, amelyet minden jel szerint csak teljes politikai kontroll, a beígért demokrácia totális elfojtása révén képesek megvalósítani. Pénzfelhajtó körútja során Bush legutóbb arra figyelmeztette (hasonlóan gyermeteg gondolkodású?) híveit, ha visszavonja a csapatokat, „az ellenség egészen hazáig fogja követni őket.” Úszva, vagy mezítlábas gyalogosan a tengeralattjárókat és a szőnyegbombázókat?

Figyelmet érdemlő érdekességként a megszállásnak ezt a hazugságokra alapozottan elfogult, az emberi áldozatok, lerombolt városok és nincstelenné tett tömegek növekvő számával mit se törődő Bush és Cheney támogatót az amerikai média és a politikai elemzők „moderált demokrataként” tartják számon.(*1) Vajon a kettő közül melyik szó jelentésével nem képesek megbirkózni?

Ugyanis ki lehet a demokraták közül (személy szerint lenne jó tudni) radikálisabb annál a Liebermannál, aki választói felháborodását és követeléseit abszolút figyelmen kívül hagyva minden hazugság és alkotmányos visszaélés ellenére zászlót lengetve tolja Bush Dick Cheney által hajtott szekerét?  Mint Ari Melber is felhívta rá a figyelmet, az indokolt dühkitörést, amit Lieberman annakidején Clinton etyepetyéje miatt nyilvánosan az elnökre zúdított, soha nem vetette be Bush elnök botrányai miatt. Nem vetette be a Katrinánál. Vagy Abu Ghraib esetében. Nem a volt titkosszolgálatis Valerie Plame kiadása ügyében. Nem Ambramoff pénzügyi-politikai botrányainál. Nem a háborús veteránok, mint John Murtha és John Kerry vádolásakor. És határozottan nem az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek hiánya miatt. 

És ki mondható radikálisabbnak annál, aki igazságügyi miniszternek szavazza meg azt a törvényszegőt, aki az állampolgárok engedélynélküli lehallgatását, postájának és e-mailjeinek ellenőrzését bevezette, és utólag törvényesnek nyilvánította? Aki mindent elkövet az állam és egyház szétválasztásának törvénybe iktatott gyakorlata ellen? Aki támogatta Bush felelőtlenül kockázatos ötletét a társadalombiztosítás privatizálására? Aki készségesen megszavazta a legszélsőségesebb Bush kinevezéseket a legfelsőbb bíróság pozícióira, annak ellenére, hogy országos szervezetek, egyletek, neves közéleti személyiségek, középutas és progresszív demokraták és függetlenek tömegei tiltakoztak ellene?

Egyáltalán lehet demokrata, sőt képviselheti a Demokrata Pártot egy olyan személy, aki támogatója egy megszállt országban  az idegen katonai jelenlét véglegesítésének? Bár Lieberman most már tagadja, 2003-ban azonban a CNN-en következőképpen nyilatkozott:

"Hosszú távon, az iraki kormány jóváhagyásával néhány permanens bázist létesíthetünk. És mégcsak nem is lenne egy drámai változás, ha a Közel-Kelet központjában, Irakban lenne egy szövetséges kormány, és ha nem is lenne állandó rendőri jelenlét, de lenne egy vagy több katonai bázis, melyek az ottani kormánnyal kooperálva működnének." (Ugyanezt az elképzelést a "drámai változásról" annak idején még Ahmad Chalabi hangoztatta nyilvánosan.)

Talán nem is kell mondani, hogy a leszavazott szenátornak feltétlen része volt benne, 15 ország 17,500 polgárának interjúja alapján a Pew Kutató Csoport június 13-án kiadott felmérésben azt a következtetést közölte, a világ biztonsága szempontjából Európában és a Közel-Keleten nagyobb veszélynek látják az Egyesült Államok iraki politikáját, mint Irán és Észak-Korea nukleáris programját. 

Ezek után aligha fog bárkit is meglepni, ha hozzátesszük, az állítólagos demokrata Lieberman 12 millió dollárt kitevő választási kasszájának nagy része – a legutolsó Quinnipiac adatközlés szerint 75%-a! – republikánus erszényekből származik.  

AZ ÉVSZÁZAD PEARL-HARBORJA 

Cheney az előválasztásokon kibukott Lieberman utólagos igazolására rendkívüli sajtókonferenciát tartott, ahol háborús ostorát pattogtatva arról beszélt, nem húzódhatunk meg az óceánunk mögött, mivel nem vagyunk biztonságban, hanem „aktív harcosoknak kell lennünk, nem is csak Afganisztánban és Irakban, hanem globális viszonylatban, ha sikeresen győzedelmeskedni akarunk ebben a hosszú távú  konfliktusban.” Cheney – akinek valahogy kiesett az emlékezetéből, hogy a főnöke szerint „A misszió megvalósítva!” – szerencsétlen fejleménynek találta, hogy egy olyan rendkívüli embert, mint Lieberman „félrelöktek a nemzetbiztonsági stratégia agresszív támogatása miatt”.

Cheney természetesen nagyon is jól tudta, hogy egészen másról és sokkal többről volt szó. Azon túlmenően, hogy egyre többen realizálják, a sorozatos háborúk és a hosszú távú megszállások nem nemzetbiztonsági ügyek, hanem ahogy  Cheney maga is mondta, a globalizációs törekvések „sikeres győzelmének” eszközei, visszatekintve az is egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem lehetett csak úgy a vak véletlenre bízva.

Nem régen Washington és a jelenlegi adminisztráció kiváló ismerője, Tom Engelhardt, azt írta, a kormány vezető hivatalnokai megbizonyosodtak róla, a rendelkezésükre álló katonai és technológiai fölénnyel és korlátlan „védelmi” költségvetéssel rövid idő alatt megvalósítható lesz a globális domináció, mikor is – soha jobbkor – „bekövetkezett szeptember 11, ezen évszázad „Pearl-Harborja”. Engelhardt szerint vallási terminológiával élve a szeptemberi tragédia egy isten küldte mozgatóerő volt, egy szakrális hátszél féle, ami a legalkalmasabb időben szolgáltatta a tervezett intervencióhoz szükséges lendületet.

A Pearl Harbor hasonlat egyébként nyilván arra való utalás  – bár majdnem fél évszázadon keresztül sikerült elhallgatni, és csak az utóbbi évtized kutatásai  hozták napvilágra –, hogy a II. világháborút megelőzően a Fehér Ház szándékosan tartott vissza olyan előrejelzéseket és információkat a legfőbb katonai parancsnokoktól, amelyek a készülő japán agresszióra figyelmeztettek. Rooseveltnek ugyanis éppen egy komoly veszteséget okozó, országos felháborodást kiváltó támadásra volt szüksége ahhoz, hogy be tudja kényszeríteni a háborúba a részvételt hevesen ellenző amerikaiakat.(*2) 

Hasonlóképpen jól jött a neokonzervatív háborús hiénáknak a szeptember 11-i támadás (még a New York-i telitalálatok után se kapott a Pentagon légvédelmet!), mint ahogy Izraelnek is kapóra jött a volt libanoni külügyminiszter, Rafik Hariri meggyilkolása (aminek következményeként a védelmi szövetséges Szíriát el lehetett távolítani Libanonból), és később a katonái foglyul ejtése a libanoni-izraeli  határvidékről.

Henry Kissinger, a Bush-adminisztráció tanácsadója, aki egyszer azt mondta, a demokrácia túl fontos ahhoz, hogy az emberek szavazással döntsenek róla, nyilván nem azt javasolta az iraki olajért való vágyakozástól gerjedő elnöknek, és az állandó támaszpontok reményében begárgyult Rumsfeldnek, bízzanak csak kellő türelemmel mindent a puszta véletlenre.

Az újabban felvetődő kérdőjelek ellenére Lieberman dühösen rátámadt azokra a pártjabeliekre, akik 3 év után „még mindig” azon rágódnak, hogyan is vitte – mondhatnánk taszította –  Bush háborúba az országot, ahelyett hogy az irakiak „további haladásának” elősegítésére koncentrálnának. Lehet, hogy ezen „további haladás” elősegítése érdekében bagatellizálta a hatalmas véráldozatot követelő rezisztenciát? Ebből a célból nyilatkozott valótlant az iraki hadsereg és rendőrség létszámnövekedéséről és fokozott önállósodásáról, mint ahogy a 2006-ra várható csapatleszerelésekről is, ráadásul annak ellenére, hogy George Casey generális tavaly szeptember végén éppen az ellenkezőjéről számolt be a kongresszusi meghallgatáson?

Mikor idén tavasszal bebizonyosodott, Casey volt az, aki a valós helyzetről tájékoztatott, amely a kormány és a média által beígért stabilizációval ellentétben éppen rosszabbra változott, még csak hajszálrepedést se okozott Lieberman megacélosodott tekintélyén. Azóta Casey az idei nyár hatalmas iraki vérveszteséget és a megnövelt amerikai csapatlétszámot is beleszámítva úgy nyilatkozott, a következő egy (1), de inkább másfél év lesz döntő, képes lesz-e az iraki kormány kontrollt nyerni és csökkentett koalíciós támogatással boldogulni. Mintha ezt már hallottuk volna. És ha mégsem lesz képes? Ha még a megszállás ötödik, hatodik, tizedik évében se lesz virágzó stabilitás, kik lesznek a felelősök érte? 

Az említett, Wall Street Journalnak írt esszéjében, amelyet A csapatainknak maradni kell címmel  közöltek, Lieberman 4 alkalommal hangsúlyozta ki, hogy az iraki nép és a kormány akaratával szemben - akik természetesen az amerikai csapatok ott tartózkodását várják el – csupán 10 ezer gonosz felforgatóval kell számolni. „Amerika nem hagyhat cserben 27 millió irakit 10 ezer terroristának (kiszolgáltatva).” inti az olvasót az alcímben is. Korlátolt elfogultságában észre sem vette – de úgy látszik a főszerkesztő sem, hogy ezzel lejáratja sőt nevetségessé teszi a közel tizenötszörös emberfölénye ellenére negyedik éve küszködő amerikai hadsereget, a Pentagont és közvetve szeretett Elnökét. 

Ha az érdek úgy kívánta, Connecticut állam akkori szenátora olyan rózsaszín optimizmustól túlcsorduló egyedi statisztikát is produkált, amit rajta kívül senki: tavaly novemberben publikált cikkében Lieberman meg nem nevezett iraki egyetemek számára készített felmérésekre hivatkozott, amelyek szerint „az iraki lakosság kétharmada (már akkor!) jobb helyzetben volt, mint Szaddám Huszein alatt, és 82% biztosra vette, hogy az élete egy év múlva még jobb lesz.” Kilenc hónappal később azonban ennek semmi jele.

PROPAGANDA BLÖFF 

Ma már tudjuk, ami természetesen akkor is előrelátható volt, hogy a gazdaságilag és infrastrukturálisan hosszú évtizedekre visszavetett irakiak nagyon nehezen fognak behódolni és nehezen fogják átengedni az olajukat – a felmérés tehát nyilván propaganda blöff volt. Így aztán nem különösebben meglepő, hogy a sajtó felkérésére Lieberman hivatala nem volt képes az általa idézett adatok forrását megnevezni. Valószínűleg nem az ilyen félrevezető szándékkal kreált svindlikből ítélte a Time magazinban Joe Klein Liebermant „a legkülönb emberek egyikének, akit valaha is ismert.” 

A gyakran ironikus, mindig találóan kritikus Molly Ivins, aki ugyan sehogy sem érti, miből következtet Dick Cheney arra, hogy Lieberman bukása a terroristák malmára hajtja a vizet, viszont felvilágosításként a legegyszerűbb logikai levezetéssel szolgál az elnökhelyettesnek, mi is volt a fő kifogás kedvenc pártfogoltja ellen: „Lieberman támogatta Bush iraki hadjáratát, és azért vagyunk Irakkal háborúban, mert Szaddám Huszein szövetségben volt az al Kaidával és tömegpusztító fegyverei voltak, ugye? Hogy nem volt (szövetségben)? És nem volt neki (tömegpusztító fegyvere)? Nocsak, talán éppen ez az, amiért a demokraták olyan dühösek Liebermanra.”

Míg karrierje során Lieberman egyre szorosabb kapcsolatot épített ki és egyre komolyabb támogatást kapott vezető neokonzervatívoktól és cionista, fundamentalista keresztény szövetségeseiktől, akikkel együttműködött az első Öböl-háború, az afgán háború, majd az iraki háború beindításában és népszerűsítésében, addig egyre inkább eltávolodott államának demokrata és független vagy el nem kötelezett választóitól. Ugyan a személyétől való döntő elhatárolódást az iraki háború hozta meg, az elégedetlenség és felháborodás téglai azonban az elmúlt 18 év során folyamatosan építették egyre magasabbra a közéjük ékelődő válaszfalat. 

A BUSH KÜLPOLITIKA DEMOKRATA BAJNOKA

Jim Lobe, aki kiváló képességei révén mindig világos és átfogó képet nyújt az általa elemzett témáról, Liebermant a 30 évig szenátorkodó Henry M. „Scoop” Jacksonhoz hasonlítja, aki a vonalas, részben moszkovita demokraták korábbi (első generációs)neokonjaként indította útnak és egyengette a mai legbefolyásosabb (Új Baloldaliak közül kikerült másodgenerációs) neokonzervatívok szédületes karrierjét.  Scoophoz hasonlóan Liebermanra is jellemzőnek tartja, hogy Izrael és a cionizmus kemény vonalú, feltétel nélküli támogatója, és ennek következtében a folyamatosan növekvő katonai kiadások és az unilaterálisan is vállalt „erő(szak) általi béke” híve.

Ennek alapján tehát nem különösebben meglepő, hogy Lieberman idén áprilisban élenjáró demokrataként nyilvánosan is biztosította támogatásáról a Fehér Házban és a Pentagonban eluralkodó Irán ellenes radikalizálódási folyamat képviselőit. Ami a szavazóit ezúttal is ellene hangolta, hogy a témában ismét saját személyes állásfoglalása révén döntött és nyilatkozott, anélkül, hogy felmérte volna a helyzetüket és megtudakolta volna, vajon vállalják-e, elbírják-e egy újabb háború terheit, és hajlandók-e még több katona és nemzetőr életét áldozni a(z ál)demokrácia terjesztés vérrel fröcskölt oltárán?(*3) 

Egy volt republikánus szenátor, Lowell Wicker –  aki a Bush külpolitikából való kiábrándultságában a Dávidként induló Ned Lamont támogatására adta a fejét – azt mondta, hogy az időközi választás az iraki háború referenduma lesz, azonban nemcsak Connecticut államban, hanem az egész országban. Lobe pedig azt írta(*4), a neokonzervatívok legnagyobb gondja, hogy nemcsak a nép részéről csökkenő támogatás veszélyével kell számolniuk, hanem azzal is, hogy elveszítették a Bush külpolitika demokrata bajnokát, aki a Demokratic Leadership Council (jelölt, nem választott Demokrata Vezetőségi Bizottság) tagjaként (korábban elnökeként) erősen támogatta a provokatívan intervenciós irányvonalat.

Az elmúlt években Lieberman mindent jogtalanságot és barbarizmust elkövetett, amit csak lehetett egy háborúktól többszörösen meggyötört, lefegyverzett, embargókkal lebénított, a Clinton évek alatt végig bombázott, légtere harmadától megfosztott, gyermekhalandóságban élen járó, gazdaságilag küszködő-nyomorgó kis ország ellen. Ez pedig nem csak iraki szemmel borzalmas bizonyítvány. Az ellene szavazók között nyilván olyanok is voltak, akik emlékeztek rá, 1998-ban a Bush-barát republikánus John McCain szenátorral közösen szponzorálta azt az Iraki Felszabadító Határozatot, amely az Egyesült Államok hivatalos politikai törekvésének nyilvánította Szaddám Huszein, egy szuverén ország elnökének pozíciójából való elmozdítását.  Ennek törvénytelenségéhez nem férhet kétség. 

Lieberman több szempontból is felelős azért, hogy egy szűk kör birodalmi ábrándjai, agresszívan hódító külpolitikája és a humanitás ellen elkövetett visszaélései 2006 nyarán végső kiábrándultságot és a jövő iránti nagy fokú elbizonytalanodást okozva mélypontra juttatták az országot.  Ennek ellenére – vagy éppen ezért, a kudarcaik kendőzésére – a neokonzervatívok erősen  agitálnak egy Irán, esetleg Szíria elleni megelőző háborúra, és Lieberman mint mindig, most is velük tart. Mit sem törődnek vele, hogy sokan óvják őket, de a kormányt és a kongresszust is újabb frontok nyitásától.  

Carolyn Lockhead írta a San Francisco Chronicle hasábjain, szinte lehetetlenné vált az Államok számára a közeljövőben egy ellenséges ország rezsimjének megdöntése, mivel a katonaság (és tegyük hozzá a gazdaság, A Szerk.) túl van terhelve, a morális indokok pedig meg lettek csorbítva: béke és prosperitás helyett maga a demokrácia lett beszennyezve".

Mikor egyre több és több amerikai fordul a Bush-külpolitika ellen, és önálló szervezkedésbe kezd Lieberman-féle támogatói lecserélésére, ez azt jelenti, a megdöbbentő gondolat mások fejében is megfordulhatott – Irakban maga a demokrácia lett beszennyezve. Hogy ennek jelentőségét még a New York Timesnál is komolyan vették, annak nyilvánvaló jele, hogy a szavazás előtti héten közölt vezércikkükben Liebermant ejtve a megszállás folytatását és új háborúkat ellenző Ned Lamontot támogatták. Nem véletlenül könyvelte el Arianna Huffington Lamont vidi győzelmét „történelmi jelentőségűnek” amiből persze logikusan következik, hogy Lieberman veresége is az.

A változás előszeleként mára ex-szenátorrá lett Joe Liebermant azonban mindez különösebben nem zavarja. Önbizalma (önimádata?) nem sérült, a New York Times szerinti „nagyképűsége” nem csorbult. Egy percig sem vette szívére, még kevésbé töprengett el választási kudarcán – miért is, ó miért? – hanem hivatalosan is bejelentette, amit már korábban is pedzegetett: függetlenként fog indulni és győzni a pártok közti választáson. Így novemberben ismét farkasszemet fog nézni ellenfelével, Ned Lamont szenátorjelölttel.

*1 David Horowitz a 2000-es elnökválasztások idején „jobboldali demokratának” mondta Liebermant. Abban az időben a Közel-Kelet fegyveres átrendezési tervét pártoló radikalizmus nem igen kapott nyilvánosságot.

*2 A Pearl-Harbor bombázása utáni időszakban Washingtonban élénken keringett a szóbeszéd arról, hogy a japán provokáció nem volt váratlan és még kevésbé megelőzhetetlen. Nem más, mint Roosevelt egyik bizalmi embere, angliai nagykövete és személyes barátja, Joseph Kennedy tett többeknek is ezzel kapcsolatban ilyen jellegű célzást és leleplező információ nyilvánosságra hozatalát helyezte kilátásba. Erre aztán, nyilván politikai meggondolásból, végül is nem került sor. Joe Kennedy kéziratai és levelezése más egyéb Kennedy dokumentumokkal együtt továbbra is zárolás alatt van. Brzezinsky egyébként 1998-ban arra tett utalást, amennyiben az amerikai népet háborúra akarnák motiválni, az ismét csak egy Pearl Harbor jelentőségű katasztrófával lenne előidézhető. Itt érdemes még megjegyezni, hogy a George W. Bush és adminisztráció által (tehát politikai vonalon) terrorizmussal vádolt bin Laden ellen soha nem lett formális vád emelve a szeptember 11-es tragédia miatt, ugyanakkor a szeptemberi terrorakció az FBI „Ten most wanted” körözési listáján sem szerepel az ellene felhozott gyanúsítások között. Mint a Washington Post újságírója, Dan Eggen megállapította, a szeptemberi referencia hiánya arra enged következtetni, hogy „az al-Kaidával való kapcsolat bizonytalan”, ami viszont a konspirációs teóriák tüzét táplálja, amelyek szerint valójában „az amerikai kormány vagy egy másik hatalom” volt a géprablások mögött.   

*Lieberman messze nem volt az egyetlen szenátor, aki a háború kérdésében és külpolitikai kérdésekben a saját személyes véleménye és érdeke szerint döntött. Emlékezzünk csak a San Francisco Chronicle beszámolójára a kaliforniai  háborúellenes hangulatról, amelynek során a lap példaként hozta fel, hogy (az utólag cionizmussal vádolt) Dianne Feinstein demokrata szenátor hivatala 10 ezer békére felszólító e-mailt és telefonhívást regisztrált, míg csupán 200 háborúpártit. Ennek ellenére Feinstein Busht támogatólag egy másnapi editorial szerint a saját választóit cserbenhagyva az unilaterális megelőző támadás mellett szavazott.

*4  Jim Lobe: Neo-Conservatives’ “Favorite Democrat” Falls (A neokonzervatívok "kedvenc demokratája" pléhre csúszott)

 

Megjelenés: 2006. augusztus

 

Addenda:

Amennyire legendás pietizmusa vonzza Joe Liebermanhoz a hasonszőrűeket, éppen annyira taszítja a hit politizálását, a vallásosság politikai célok érdekében történő kihasználását elítélőket. Ami ezzel kapcsolatban sokaknak emlékezetes maradhatott, az a Therri Schiavo-ügy volt, amely a média által mesterségesen felfújva, az egyházak és a politikusok által cinikusan manipulálva országos hullámokat vert.  Egy 1990 óta kómában vegetáló zsidó származású fiatalasszonynál 18 szakorvos egyetértő diagnózisa szerint semmi remény nem volt a vegetatív állapotból való visszatérésre. A férje 8 évi lelkiismeretes gondozás és sikertelen rehabilitációs kísérletek után a mesterséges életben tartás megszüntetéséért folyamodott, ami a fundamentalistákat, keresztényeket és zsidókat egyaránt, köztük Liebermant is szembeállította az eutanáziát személyes döntési jognak tartó amerikaiak többségével. Az AOL által februárban közölt legfrissebb adatok szerint 75% helyesnek ítélte, hogy törvény szabályozza az eutanáziát, míg 25% ellenezte.  A Longetivity magazin 1991 júniusi számában ismertetett statisztikák szerint a lakosság túlnyomó része –  86% 11%  ellenében – támogatta a „halálhoz való jogot”, amely pongyola fogalmazás alatt az elhalálozás helyének, idejének és körülményeinek egyéni meghatározási joga értendő. Nagyon kevés témában, ha egyáltalán, ilyen következetesen egységes, pártbeli hovatartozástól, osztálykülönbségtől, vallástól független az amerikai társadalom  véleménye.  (...) A Schiavo-ügy mögé felzárkózó politikusok a centralizált törvényhozás és szabályzat híveként részben a saját pozíciójukat és hatalmukat akarják bebetonozni, míg mások messzemenő terveket szövögetnek az alkotmány által előírt állam és egyház közti szeparáció „áthidalásáról”. Bush természetesen második terminusában mindkét legyet le akarja ütni egy csapásra és szokás szerint az eszközök nem számítanak. (Empiria Magazin: A teokrácia réme) Lieberman természetesen ebben az ügyben is Busht támogatta, amivel is valószínűleg elgondolkoztatta józanabb választóit, lehet-e undorítóbban hipokrita megnyilvánulás, mint mikor valaki több százezer iraki halottra, tízezrekben számolt afgán veszteségre, és az amerikai fiúk és lányok ezreinek elvesztésére rá se rántva teljes mellszélességgel kiáll egyetlen személy, a tragikus sorsú Schavo lány „élethez való jogának” érvényesítése mellett?  Ha Lieberman igaz emberként hinné, hogy senkinek nincs joga pontot tenni mások életére, nem a béketüntetések első sorában lett volna a helye egy hatalmas NO BLOD FOR OIL –  nem (áldozunk) vért olajért – transzparenssel? (Kuliffay)

"This is what so annoys me about Lieberman. Not his mealy-mouthed rhetoric, not his utter lack of charisma, not his overt oatmealyness, but the fact that he's teamed with Lynne Cheney on the odious little American Council of Trustees and Alumni, the same group blacklisted professors and teachers who protested the war."  (Mark Morford, columnist for the San Francisco Chronicle.  August, 2003)

Nancy Pelosi's rise to House Minority Leader held great promise until she identified with Ariel Sharon forces and joined other Democratic leaders in attacking Howard Deans for his momentary dovishness regarding Israel/Palestine. However the point is not to replace Pelosi, but rather to change the culture that makes her feel that supporting Bush's 87 billion request, or praising the President (as she did) the day after the invasion of Iraq, or suppressing free speech in the Democratic Party on Israel/Palestine, is a politically opportune move for the Democratic Party. (Michael Lerner. Tikkun. 2003 November/December issue)  

"Senator Joseph Lieberman, a right wing, militarist Democrat who had been the Vice-Presidential  candidate with Al Gore, who narrowly lost to the Bush-Cheney ticket, . . . offered not an alternative but a pale imitation of Bush.  He would garner barely any support in the early primaries, and soon dropped out of the contest altogether."  (Huck Gutman, Kolkata Statesman, February, 2004)

The costs of victory will be high in American lives lost and American money spent. But the costs of defeat would be disastrous – they include the collapse of the new Iraqi regime, civil war, regional war, a victory for Zarqawi and Al Qaeda, which will embolden them to attack both other Arab countries and our American homeland, the rollback of democracy in the region, and the painful realization that the lives of American soldiers who have died in Iraq were given in vain.  Defeat in Iraq would also carry a heavy cost of lost opportunities. We are there not just to defeat the terrorists -- not even mostly to defeat the terrorists -- we are there to provide the security for a self-government by the Iraqis where the creation of a modern, open, thriving state in this historic center of the Arab and Islamic worlds. If we accept defeat in Iraq we will have lost the opportunity to create within this great nation a larger victory in the so-called war “for the hearts and minds” of people in the Islamic world and that lost opportunity would be a large cost and a disaster. (Senator Joe Lieberman (D-CT) Center for Strategic and Budgetary Assessment Forum on Next Steps for Successful Strategy in Iraq. December 6, 2005)

"I am not supporting a successful conclusion of our mission in Iraq because George Bush is.  I'm supporting a successful conclusion in Iraq because I think the safety and freedom of my children and grandchildren, and everybody's children and grandchildren depends on us not having the terrorists take over Iraq, and from there strike us again." (Senator Joseph Lieberman.  July 4, 2006)

"A survey of Israeli State pronouncements, documents and press releases echoed by its resident representatives in the Presidents of Major American Jewish Organizations and their supporters writing and speaking in the major media reveals a concerted effort to convince the United States to militarily attack Iran. Beginning in the mid 1990’s, Israel’s top US ideologues promulgated documents and propaganda manifestos, purporting to be strategy papers directed toward joint US-Israeli aggression against Iraq, Syria and especially Iran.(1)  Even as the bricks were still smoldering from 9/11, Israeli ideological point men, Senator Lieberman and Undersecretary for Defense Wolfowitz urged Washington to attack Iran by launching either simultaneous or sequential wars. In pursuit of Israel’s regional priorities, its representatives in the US Government, in the Pentagon (Wolfowitz, Feith and Shulsky), in the National Security Council (Abrams), in the Vice President’s Office (Libby) and in the President’s Office (Speech writer Frum) falsified intelligence, designed the propaganda (War Against Terror, Axis of Evil) and planned the War against Iraq, and with the Lobby secured near unanimous Congressional acquiescence." (James Petras: Israeli-US Strategy: Lebanon and Iran. Information Clearing House. September 6, 2006)

September 18: Republican New York Mayor Michael Bloomberg will host a fundraiser for Sen. Joe Lieberman, D-Conn., at the mayor's Manhattan town house, Lieberman's campaign announced Sunday night. Lieberman, who lost the Democratic primary to Greenwich businessman Ned Lamont, is running for re-election as an independent, a move that has alienated many Democrats. Dan Gerstein, a spokesman for Lieberman's campaign, said the fundraiser will be held Nov. 1 and will be co-chaired another New York Republican, former Sen. Alfonse D'Amato, and former Democratic New York Mayor Ed Koch. (AP)

2006. októberében Lieberman három republikánus képviselővel együtt megszavazta a Military Commissions Act of 2006 törvényjavaslatot, amely megtagadja a háborúkban és megszállás során elfogott "illegális ellenséges harcos" jogát, hogy megismerhesse az ellene felhozott (esetleg titkosított) információs anyagot és ennek segítségével kétségbe vonhassa a bíróság előtt a fogva tartását,  ugyanakkor engedélyt ad a CIA-nek, hogy  (bírósági felügyelet nélküli) erőszakos vallatási módszereket alkalmazzon a foglyokkal szemben. A kínvallatás elfogadhatónak nyilvánított változatainak listáját ugyan nem hozták nyilvánosságra, az American-Republican szerint azonban nem kétséges, hogy az Abu Ghraib felvételekről ismert, világ felháborodást kiváltó barbár módszerek továbbra is alkalmazásban maradnak. George W. Bush aláírásával 17-én törvényre emelte a javaslatot, amely kritikusai szerint tovább "korrodálja az Egyesült államok erkölcsi  pozícióját, miközben veszélyezteti az amerikai katonák helyzetét."

*

LIEBERMAN IS THE  ONLY SENATOR TO MISS TWO KEY IRAQ VOTES IN 2003: Lieberman was the only U.S. Senator to miss a close vote on a resolution vote on a resolution to urge the president to better engage America’s international allies to help bear the military and financial cost of the war. He was also the only senator to skip a close vote on a bill that would have created a federal agency overseeing Iraq reconstruction money so as to prevent war profiteering. In both cases, the votes were very close, and the legislation in question was defeated. [Sources: Senate Roll Call Vote #391, 10/17/03; Senate Roll Call Vote #392, 10/17/03]

LIEBERMAN PUBLICLY CONTRADICTING HIMSELF ON SUPPORT FOR BUSH’S IRAQ POLICY: The Lieberman campaign now claims Lieberman has been a leading critic of the Bush administration’s War in Iraq. For example, a Liebeman spokeswoman claimed to the New Haven register that Lieberman “has repeatedly and harshly criticized the Bush administration” for the War in Iraq. Yet, as the New Yorker noted in a piece just last year, Lieberman has been “unapologetic about his defense of Bush’s Iraq policy.” He told the magazine that “Bottom line, I think Bush has it right.” [Sources: New Haven Register, 9/9/06; New Yorker, 3/21/05]

DESPITE VOTES, LIEBERMAN NOW CLAIMS HE’S BEEN TRYING TO “END THE WAR”: Immediately after losing the Democratic primary, Lieberman launched a television ad claiming to be running specifically because “I want to help end the war in Iraq.” Yet, Lieberman has voted time and time again to continue the war – with some of these votes coming just weeks before he began claiming he’s been trying to end the war. On 11/15/05, Lieberman was one of only 5 Democrats to vote against legislation "that would have pressured the administration to outline a plan to draw down U.S. forces in Iraq,” according to the Washington Post. On 6/22/06, Lieberman voted against two pieces of legislation pushing Bush to draft an exit strategy from Iraq. According to the Boston Globe, one was a "proposal to withdraw US troops from Iraq within a year" and another was a “nonbinding amendment that would have called on President Bush to begin withdrawing troops by the end of 2006 and to make ‘phased redeployments’ out of Iraq thereafter.” [Sources: Washington Post , 11/16/05; Senate Roll Call Vote #322, 11/15/05; Senate Roll Call Vote #182 and #181, 6/22/06; Boston Globe, 6/23/06] (Fact Check)

*   *   *

(A Keleti-part politikai egén üstökösként feltűnő Ned Lamont karrierjéről, politikai motivációjáról és lehetőségeiről lesz majd olvasható cikkünk szeptemberben megjelenő II. részében.)

Liebermanról lásd még: Lieberman a szent Retorika, szemfényvesztés, hullámlovaglás, Nader a zöld, Lapszemlék 2003. II. félév, 28. írás

 

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára