EMPIRIA Magazin – © Kuliffay Hanna 2003. Minden jog fenntartva
Kuliffay Hanna
A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA
Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán
(A „SZASZANIDA EZÜST A SZKÍTÁK KINCSE?" című esszé II. része)
1. Szkíta pártadísz, i.e. V. század – Ermitázs
Amennyiben nem ismerjük a régi brit bölcseletet, miszerint „Too far East is West” – a túl messzi kelet a nyugat – akkor ma is könnyen áldozatul eshetünk a XVIII–XIX. századi kolonializmussal párhuzamosan eluralkodó, de a korai XX. századra is rátenyerelő, rasszizmussal árnyalt, akadémiai tekintélytisztelettel átitatott, ortodoxiába merevült helléncentrikus szemléletnek. Ez a berögzült szemlélet a kultúra bölcsőjének kizárólag Görögföldet tekintve semmibe veszi az ősi Nílus-völgyi és az ázsiai kultúrák szikrát csiholó, lángot szító szerepét. A kulturális gyökereket tagadó, politikai motivációkkal fűszerezett modern kultúrtörténeti elemzések (részben ókori elfogultságra is alapozottan) egyes népeket és kultúrákat magasabb polcra, míg másokat alacsonyabbra helyeztek, vagy éppen valami süllyesztő félébe. A kialakított alá- és fölérendeltségi viszony végleges. Kétségbevonása vagy kritikája még senkinek sem kövezte ki a hírnévhez vezető útját.
„Itt lép be a zsurnaliszta” – írja Richard Poe, rendkívüli jelentőségű tanulmánykötete, a Fekete szikra – Fehér láng bevezetőjében. Ebben a Szókratész-i mindenre nyitott tudásvágyat hiányolja az egyes humán szakterületekre nehezedő ortodoxia ellenében. „Nekünk megvan az a sajátos privilégiumunk, hogy egyik szakembertől a másikhoz fordulhatunk, bármilyen kérdést feltehetünk, és abból bármilyen ésszerű következtetést levonhatunk. Módunkban áll a konvencionális szakértők véleményét kiegyensúlyozni az ellenvéleményt képviselőkével. És ami a legfontosabb, ha a disszidens elmélet hihetőbb a hivatalosnál, minden megtorlástól való félelem nélkül nyugodtan figyelembe ajánlhatjuk.” Majd hozzáteszi: ”Rövidre fogva a zsurnaliszták a józan ítélet hangjai”.
Ebből korántsem következik azonban, hogy csak úgy ölünkbe csöppennek a lehetőségek – elismerésről és a sikerről nem is beszélve. Számos témában az új irányzatokra, felfedezésekre és kutatási eredményekre alapozott ismeretterjesztő cikkek éppen olyan nehezen publikálhatók, mint amilyen nehezen elfogadtathatók akár a tudományosan megalapozott, tárgyi dokumentumokkal is alátámasztott revizionális munkák. Nem véletlenül. Llewelyn Powys azt írta 1930-ban, hogy a világon semmi sem olyan nehéz, mint az értelem megszabadítása az elfogultság és előítéletek béklyóitól. Tudományos vagy babonás, valójában egyre megy.
Leszámítva a piaci igény hiányát sem hálás feladat az időszámítást megelőző és követő évszázadok Nyugat- és Közép-Ázsiájáról írni, mivel kevés és elég megbízhatatlan a ránk maradt forrásanyag: egyes népekről és kultúrájukról ironikus módon csak az ellenségeik beszámolójából maradt ránk információ. Akik nem hagytak maguk után írott emlékeket, azok ki lettek szolgáltatva a kortárs történészek, majd rajtuk keresztül az utókor ítéletének. Valójában a régészet és a művészettörténet feladata igazolni vagy cáfolni a korai írott emlékeket, pótolni bizonyos hiányosságokat. Ennek nagyrészt eleget is tesznek, azonban mint tudjuk ez a szakterület sem tekinthető politikától és tekintélytisztelettől mentesnek.
A rabszíjra soha nem fűzött, a Római birodalommal is sikerrel szembeszálló, az asszírokat, örményeket, babilóniaiakat, médeket és perzsákat legyőző I. Psammetichus fáraót pedig hatalmas váltságdíj fizetésére kötelező szkítákról (akárcsak az ó-iráni területeken birodalmat alapító pártusokról) vagy őszinte csodálattal szólnak a krónikások(*1), vagy (mint a rómaiak esetében is) gyűlölettel vegyes féltékenységgel. Mintha az utóbbiak lennének többen.
De még azon kevesek is, akik elismerik e szerteágazó, rendkívüli tehetségű népek, törzsszövetségek katonai és diplomáciai nagyságát, birodalomszervező és -irányító készségét, valamint fegyverkészítő szaktudását, még azok is csak ritkán hajlandók elismerni magas fokú művészetét, műértését, fejlett absztrakciós készségét, gazdag hagyományait, valamint a nemesfémeket megmunkáló szakmai tehetségét.
„A mi nagy szerencsénk, hogy ezek a vad, színes, nagyivó barbárok imádták a nemesfém dekorációt, hogy gazdagok voltak az ilyen nemesfémekben és hogy jó ízlésük volt, minek következtében kiváló görög mesterembereket béreltek fel a(z aranyuk) megmunkálására” írta E. V. Cernenko szkítákról írt könyvének előszavában a szerkesztő, Martin Windrow.
Nyugati leírásokban többnyire úgy tűnik, hogy az ún. állatstílus – amelyet az orosz szakemberek konkrétabb megfogalmazásban „szkíta-szibériai állatstílusnak” neveznek – csupán állati motívumokat felhasználó dekoráció, amit magasszínvonalú alkalmazása miatt viszont a szakirodalom minden igyekezetével megpróbál a görögöknek vagy a perzsáknak tulajdonítani. „Ezeknek (a nomádok által könnyen szállítható tárgyaknak) nemcsak az ékszerekhez hasonlóan zsúfolt díszítő jellege közös, hanem az ‘állatstílusként’ ismert formai megoldása is”, írja Anthony F. Janson az 1990-ben negyedszerre kiadott A művészet története című többkötetes művében, majd hozzáteszi: „És úgy tűnik, ennek az állatstílusnak az egyik forrása az ősi Irán.”(*2) Szintén fennen hirdetett 'forrás' megjelölés Hellasz földje, mert mi is lenne más, illetve a szkíta-szaka lakosság közé Baktriába települt macedónok.
2. kép: Szkíta királyi nyakékek. Dél-Szibéria, Tuva. Fotó: Sisse Brimberg, National Geographic
A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA
Valójában évszázadokig senki
sem volt hajlandó még csak feltételezni se a „barbár” szkítákról, hogy
kézműveseik nemcsak díszes lószerszámokat és fegyvereket készítettek, hanem művészi értékű
fejedelmi ékszereket és ruhadíszeket, kultikus edényeket és tárgyakat is. A XIX. századi
angol történész, George Rawlinson kissé leegyszerűsítő véleménye szerint
a Pártus birodalom bukásának egyik
oka volt, hogy a pártusok nem voltak elég civilizáltak a kifinomult
izlésű,
magas művészi igényű irániakhoz viszonyítva. (Talán nem rosszmájú a kérdés,
vajon mikor is fedezték fel szupremációjukat, mivel hogy röpkének nem mondható 5
évszázad idejéig mégis csak tudomásul sem vették a pártus uralmat?)
Egy nemrégen Tuva köztársaságban (Dél-Szibéria) feltárt fejedelmi kurgánban talált 57 ezer darabos aranylelet nyakékei, karkötői, övcsatjai, fejdíszei, gyűrűi és gyöngysorai alaposan rácáfoltak a Rawlinson-féle lekicsinylő véleményre.
3. Homlokpántra,
süvegre illeszthető fejdísz. Tuva,
i.e. VII.
század. (Sisse Blimberg felvétele)
A mongol határ közelében, Arzhan és Turan között élő és temetkező lovas népnek 27 évszázaddal ezelőtt nem lehettek görög vagy iráni kapcsolatai, és nem létezett állandó település sehol még a távoli környékeken sem, ahol felbérelt idegen kézművesek rendszeresen dolgozhattak volna az uralkodói réteg megrendelésére. Nem maradt hátra más lehetőség, mint annak beismerése, hogy a nomád szkíták aranyművesei teljesen önállóan jutottak a művészi teljesítmény csúcsára.(*3)
A feltárásban résztvevő Anatoli Nagler, a berlini Német Archeológiai Intézet munkatársa szerint a kurgánleletek megmunkálása a létező legmagasabb színvonalú:
„Ezek az emberek kiváló kézműiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód megítélését. Megdönti a sztereotipikus beállítást, miszerint a szkíták csupán vad lovasok és harcosok voltak, akik vándorlás közben pusztították a többi népeket. (A leletek szerint) ugyanis magas színvonalú kulturával rendelkeztek.”
Szentségtörően forradalmi megállapítás! Azonban hogy ettől a szkíták általános megítélése széles körben megváltozna, egy lyukas kalapot sem lenne érdemes fogadásra ajánlani. Lehetetlen még csak elképzelni is, hogy például a British Museum tárlójában a fordított Omega jelet idéző híres ékszer „Perzsa griff karkötő” feliratát maholnap hivatalosan szkíta vagy szaka griff karkötőre cserélnék, annak ellenére, hogy a párját ritkító, nagyrészt szaka ékszerekből álló baktriai Oxus kincsek része volt. (Ezen baktriai temetkezés ideje a pártus időkre, i.e. 180-ra tehető.)
Timothy
Potts, a National Gallery of Victoria igazgatója szerint a mesterműnek
számító karkötő az „akhamenid géniusz” terméke (i.e. 550-331), amely „jellegében a nomád szkíták hatását tükrözi”.
4. Többnyire perzsának elkönyvelt szkíta-szaka griff karkötő az Oxus kincsekből. British Museum tulajdonában
Potts nyilván nem gondolt rá, vagy nem tudta, hogy az általa csak szkíta „hatásnak” vélt, szemet gyönyörködtető látszat mögött több is lehet, sőt, egy ősi titok rejtőzhet. Pedig az Omega jel vagy forma évezredekre visszamenőleg a sumér (szumír) pantheon Nagyasszonya, a termékenységet és termést biztosító, anyát és csecsemőt oltalmazó Baba (Bau) istennő szimbóluma volt, akinek tisztelete idővel a kultúra többi jelenségeivel együtt terjedt az eurázsiai sztyeppék és szavannák irányába.
„A griffeknek messze nyúló ősisége van Mezopotámiában,” írja Potts, „de ezeknek az állatoknak a barbár vadsága és intenzitása, valamint a részletek, mint a szarvak végének megvastagodása és a színes kőberakás a közép-ázsiai pusztákon száguldó nomád szkíták művészeti hatását tükrözi.” Csak a szkíták hatását tükrözi, vagyis mindent összevetve Potts szerint perzsa és nem szkíta. Nyilván azzal a tudományosnak éppen nem mondható mentegetőzéssel, végül is ki hallott már barbár géniuszról?
Az i.e. V–III. században az Altaj vidékén virágzó, vertikálisan nomád (nyáron a hegyekben legeltető, majd a völgyekben telelő) pazyryk (pazirik, pazaryk) kultúra nyomai a Tuva kincsekhez hasonlóan ékes cáfolata Potts és mások felfogásának, mivel aligha vitatható bizonyítékként szolgál, hogy a zsenialítás bárhol, elzárt és nyugati mércével mérve civilizálatlan – maradandó építészet nélküli, esetleg írástudatlan közösségekben – is kibontakozhat.
Egy 2500 évvel ezelőtt szkíta módra
épített, rablók által megrongált kurgánba beszivárgó víz télen megfagyott, és
teljes épségben őrzött meg egyébként nagyon ritkán túlélő értékeket,
többek között a mezopotámiai
és szkíta hagyományok fából faragott, illetve egy nyeregtakarón színes
filcrátéttel megörökített szimbolizmusát – a jót jelképező szelíd szarvas
illetve kőszáli kecske áldozatul esését a gonosznak, a stilizáltan ábrázolt
mitikus ragadozó griffnek.(*4)
Az amerikai mondás szerint ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a valami egy kacsa. Kivéve, úgy tűnik, a szkíták esetében.
5. Altáji (pazyryk) fafaragás
– mitikus griff,
csőrében elejtett szarvas fejjel
Hogy az altaji pazyryk példánál maradjunk, szkítának elkönyvelt népcsoportokkal geográfiai közelségben és azonos kultúrkörbe való tartozása ellenére – azonos (lovas nomád) életforma, azonos temetkezési szokások, beleértve a legsajátosabbat, a lóáldozatot is, közös tradíciók és azonos elemeket tartalmazó mitológia, azonos szintű művészi igényesség és közösen alkalmazott kifejezésformák – az amerikai National Geographic Society kiadásában megjelent Az antik világ csodái című atlasz mégis azt írja: „Senki sem tudja, valójában kicsodák. Számos tudós egyszerűen altáji törzsekként kategorizálja a pazyrykokat.”
Bár a szakirodalom tömve van ellentmondásokkal, és néha „senki sem tud” vagy akar még nyilvánvaló következtetéseket se levonni, a tudós Zajti Ferenc azonban számos téren segít az eligazodásban. Nála olvashatjuk, hogy a bizánciak szerint az altáji népeket, mint a turkokat is valamikor szakáknak nevezték, a perzsák pedig az ókori szakákat nem maguk fajta iráni, hanem tatár népnek tekintették. Hérodotosz azt mondja, a perzsák minden szkítát szakának hívtak. Ugyanakkor Tábori László Párthia című kitűnő válogatása számos cikkünk szempontjából jelentős megállapítást közölve többek között idézi R. N. Frye 1984-ben közreadott, Zajtival egyező szakvéleményét, miszerint a pártusok közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett „az ural-altaji rokonság nem cáfolható”.
PÁRTUS EREDETŰ SZASZANIDÁK?
Dr. Tábori maga pedig azt állítja, hogy „a szaszanidák is pártus eredetűek voltak, bár nem Arszakidák”, és ez a megállapítása különös jelentőséggel bír azok számára, akiknek módjában volt látni a washingtoni kiállítást. A Sackler galéria összefoglaló nevén Szaszanida ezüstökként ismert kiállítási anyagának egyik lenyűgöző, kompozíciójában, hatásában, finom kidolgozásában és dimenzionált ábrázolási módjában egyaránt magával ragadó, de egyben a legrejtélyesebb darabja ugyanis egy vaddisznókra vadászó lovas uralkodót ábrázoló, gazdagon aranyozott tányér. Ez a tányér a szakemberek véleménye szerint II. Sápur (Shapur, i. sz. 307-379) szaszanida uralkodó megörökítése. A híres dinasztia második királya azonban – a kiállítás magyar látogatóinak nem kis meglepetésére – mintha nem iráninak, hanem pártusnak hinné, vagy próbálná eladni magát.
A nagy kérdés, hogy miért? Miért
ábrázoltatná magát egy állítólagos iráni király vagy herceg legyőzött ellensége
hajviseletével, ruházatában és fegyverével? Személyiségzavarral állunk szemben?
Rajongásból adódó, önfeladásig menő azonosulással?
Valamiféle (trükkös?) politikai
meggondolással? Vagy a szent-pétervári Stroganov gróf hajdani gyűjteményéből
1934-ben a Sackler galériába került ezüst tányér nem is II. Sápurt
ábrázolja? Esetleg II. Sápurt ábrázolja, de Tábori megállapítására építve a Sápurok
nem irániak, hanem pártusok voltak – elszánt vetélytársak egy másik
dinasztiából? Elgondolkodtató. 
Valószínüleg kevesen tudják, hogy a szabott ruházat, mint olyan, szkíta eredetű: a praktikus, lovagláshoz előnyösen térdtől bővülő szárú, a térdhajlattól bokáig rojtozással vagy szőrmével díszített nadrág, a medáliás mellszíj és a díszcsatos övvel derékban összefogott, combközépig érő tunika a sztyeppei uralkodók sajátságos viselete volt, akárcsak a rövid szárú csizma, vagy a bokánál befűzött cipő.
6. A szakma szerint II. Sápurként azonosított vadászó (hódító?) király (III-IV. század)
Még ha az iráni udvarban meg is honosodott volna ez a vadászatra is praktikus öltözék, (mint ahogy szkíta közvetítéssel népszerű lett Szíria-Palesztina egyes részein is), a haját azért viselhette volna másképpen az uralkodó, mint a szkíta érmekről és szobrokról jellegzetességként ismert két oldalra fésült, pomponszerűen vágott-bodrozott stílus.
Ami még furcsább és elgondolkoztatóbb, hogy Sápúr király idegen öltözékén és hajviseletén kívül idegen fegyverrel is vadászott, méghozzá a pártusoknál hatalmi jelvényként is szereplő híres szkíta íjjal, amelyet az arsakida pénzérméken a legendás hírű I. Arsak is tart (ajánl az isteneknek?) kinyújtott kezében.
A Stroganov-tányérként ismert lelet azonban a felsorolt kételyeket ébresztő és magyarázatot kívánó furcsaságok ellenére sem számít egyedi darabnak. Több múzeum is őrzi a szaszanida uralkodók udvari műhelyében, Bishapur városában gyártott ezüst dísztányérokat, amelyeken a szaszanida időbeli királyok és hercegek a világ leghíresebb lovasai és íjászai, a szkíta uralkodók mintájára lóhátról vadásztak. Még olyan III. századi ábrázolás is akad köztük, ahol az uralkodó a sokéves kiképzést igénylő, nehezen elsajátítható szkíta-hun taktikával a száguldó lóról visszafordulva ejti el a vadat, egy gyakorlatlan idegennek nehezen kezelhető szkíta íj segítségével.
Bakú történelmi múzeumában például van egy hasonló (bár elég gyengén sikerült, meglehetősen ügyetlen kompozíciójú és vésetű) vadászó vagy győzelmi tányér. Ezen, szakmai vélemény szerint, az Örmények nagy királya címet viselő Narseh herceg látható, I. Sápur fia, aki lovaglás közben szkíta-hun módra íjával hátrafelé célozva próbálja másodszorra is eltalálni az őt üldöző, szeme közt már korábban meglőtt kőszáli kecskét.
Mintegy kontrasztként ehhez a kompozíciójában ügyetlen bakúi tányérhoz, az Ermitázs „a szaszanida mesterművek” egyik kivételesen szép példányát, „a tipikus késői szaszanida művészet jellegzetes darabját” őrzi, amelyen II. Sápur szintén „pártus fordulással céloz meg egy oroszlánt”, írják Vladimir Loukonine és Anatoli Ivanov Perzsia elveszett kincsei című könyvükben, amely az Ermitázs ázsiai anyagát mutatja be. Tehát szkíta íj, szkíta ló, szkíta katonai kiképzést bizonyító pártus fordulás – lehet ezeket a részleteket csak egy kézlegyintéssel elintézni?
Ez az Ermitázsban őrzött, a szaszanida fémművesség remekének tartott, 1927-ben Oroszföldön talált aranyozott ezüst tányér bizonyos szempontokból hasonlít más királyi dísztányérokhoz, mivel galoppozó nemes paripát, két támadó vadállatot, kardos, bőgatyás, pártus-hun módra nyilazó koronás lovast ábrázol. Drámai hatású kivitelézésében mégis a Stroganov-féle Sápur-tányérhoz áll a legközelebb, mivel mindkettő három dimenziós. Lényeges megjegyezni, hogy ezzel a kombináltan szobor és dombormű jellegű ábrázolásmóddal mai napig sem találkoztak a régészek iráni készítésű dísztárgyakon.
A gazdag gyűjteménnyel rendelkező Sackler-galéria termeiben összesen csak három darab három dimenziós tárgy látható, és nem véletlenül mindegyik „egyedi különlegességnek”, értsd másnak, tehát nem a szaszanida udvari műhely sorozattermékének ítélt: az egyik a cikkünk I. részében bemutatott fiatal vadkanokat ábrázoló színarany ruhadísz, amelyhez hasonló – nem véletlenül – az Oxus kincsek között található. A másik a szintén az I. részben bemutatott ezüst medailonos tányér és harmadik a majdnem félprofilban ábrázolt ("két-harmados ábrázolási mód"), rendkívül szuggesztív tekintetű, karizmatikus egyéniséget ábrázoló Stroganov-tányér.
Az utóbbin a medailonos tányérhoz hasonlóan az öntött darabok utólagos applikációja – a szoborszerűen kiképzett fej és a paripa jobb mellső lába –, valamint a tegez, a vaddisznók agyarai és fülei, és a paripa palmettás szerszám díszeinek trébelése (domborítása) együttesen váltanak ki izgalmas térhatást. A bravúros technikai megoldás azonban, mint említettük, nem jellemezte a szaszanidák korabeli centralizált művészetét. A Stroganov-tányér ráadásul a pártus kulturális hagyomány egy másik jellegzetességét is őrzi: a dimenzionált technika alkalmazását. A ló ívelt nyaka fedi a lovas bal karját, jobb mellső lába és patája pedig a szökellő vaddisznó farát.
Ann Gunter és Paul Jett az Ősi iráni fémmunkák című katalógusukban azt írják, hogy a művészettörténészek egy sziklavéseten látható, hasonlóan gerezdekre osztott gömbalakú koronadísz alapján azonosították be II. Sápurként a Stroganov-tényér lovasát – nyilván nem sokat töprengve állítólagos iráni származása és a pártus-szkíta megjelenítés ellentmondásossága felett. (Arra a kérdésre, ki viselt még koronája felső részeként ilyen gerezdekre osztott gömböt, később visszatérünk.) A korona természetesen döntő jelentőségű az uralkodók beazonosításánál, de erre támaszkodva kétségessé válhatnak egyéb korábbi feltételezések, mint például a származás, a faji, etnikai vagy klánbeli hovatartozás. Jelen esetben felmerül a kérdés, állítható-e továbbra is minden bizonyossággal, hogy a szaszanida uralkodók (mind) irániak voltak?
7. Jellegzetesen "szkíta szarvú" szárnyas oroszlánt ábrázoló hajlított gyűrű felnagyított részlete, i.e. V. század - Ermitázs
Erre vonatkozólag Abolala Soudavar, egy iráni származású történész idén megjelent tudományos jellegű könyvében az olvasható (The Aura of Kings), hogy I. Sapur fia, Narseh herceg addig nem tudott hatalomra jutni, míg ki nem várta a bátyja Hormizd, majd a vitéz Bahrámok uralmának végét, illetve nyilván türelmét vesztve III. Bahrámot fegyveresen távolította el a trónról. Soudavar azt írja, a legyőzött III. Bahrám a szakák királya volt, aki csak 4 hónapig tudta megtartani apja és nagyapja trónját. (A Bahrámok 273 és 302 között uralkodtak) A királylistát nézegetve viszont az derül ki, hogy a szaka Bahrámok csak háttérbe szorultak, de nem tüntek el végleg Irán politikai életéből. Egy IV. Bahrám uralkodott 388-399 között, majd egy V. Bahrám 420-438 között. Utóbbi egy ezüst tányér tanúsága szerint nap és hold kombinációjú koronát viselt. Utolsóként egy VI. Bahrám csak rövid ideig, 590-591-ig volt hatalmon.
A NAP ÉS HOLD FIVÉREI
Mint említettük, homályosak azok az
időszámítás körüli és azt követő ázsiai évszázadok, nem vehetők ki tisztán a hatalomért
folytatott harcok és szereplőik, ráadásul a nyugati tudósok nemigen hajlandók a keletiek kutatási eredményeit
a sajátjukkal összevetni. Ez aztán óhatatlanul rányomja bélyegét az egyelőre
foghíjas, szokszor ellentmondásosnak tűnő
eredményekre. (Soudavar
könyvében megemlíti,
némely
nyugaton kialakult, Iránnal kapcsolatos
tévedés
például egyszerű
fordítási
hiba következménye.) 
A Sackler galériában egy vert és vésett, VII. századinak ítélt szaszanida tányéron szintén egy szkíta öltözéket viselő, lovaglócsizmás, gondosan nyírt szakállú és szkíta hajviseletű uralkodó látható, amint – korábban máshol is hasonlóképpen ábrázolt pártus uralkodók lezseren könyöklő pozitúrájában – hatalmi szimbólumokat vesz át a kontyos vagy pomponos fejdíszt viselő Anahita istennőtől.
8. Egy “Nap és Hold fivérei” közül származó uralkodó a VII. századból. Soudavar szerint ezen a dísztányéron Anahita istenasszony személyesen jutalmazza a királyt.
Az uralkodó koronája Gunter és Jett szerint annyira egyedi, hogy „semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható”. Ők ezzel a megállapítással meg is elégedtek, és elkerülték annak felvetését, hogy kik is vallották magukat a Nap és a Hold fivéreinek vagy fiainak – bár majdnem lehetetlen, hogy ne tudták volna, számos közép-ázsiai vagy onnan elszármazott uralkodói dinasztia az egyiptomiakhoz hasonlóan kozmikus ősőktől származtatta elődeit. A tudós Eugene Wilhelm a pártusokról szóló könyvében azt írta, "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsősorban a Nap és a Hold imádata felé inklinálódott."
A
kettős (egyenrangúságot jelképező) fejedelmi ülőalkalmatosság
alatt látható kos- vagy muflonfej-véset egyik értelmezője szerint a királyi
vadászat alanya(?), egy másik szerint
vallási jelkép. Gunter és Jett szerint
viszont
általánosságba véve
az uralkodói dicsőség és hősiesség szimbóluma. Hm. Akárcsak az
a
3
vaddisznófej, amelyek a hasonló témájú baltimori Walters Művészeti Galéria
tányérján sorakoznak ugyanígy a tányér aljára vésetten? Nem valószínűbb, hogy
nemzetségi vagy klán
szimbólumok? Annál is inkább, mert éppen a
megkülönböztetés, illetve azonosítás jeleként pecsétnyomókon is szerepeltek.
A vaddisznó a besenyők totem állata volt, a farkas a türköké, a hunoké a sólyom vagy sas, az ugoroké a medve és a szarvas, a kusánoké viszont éppen a muflon vagy kőszáli kecske amelynek szarvait uralkodójuk koronájába illesztve is viselte.
9. A vadászó kusáni uralkodó, Varahran. 390-420)
Az Ermitázsban őrzött egyik ezüst tányér ábrázolja a vadászó Warahran herceget, aki 390-420-ig uralta a szaszanidák által időközben birtokba vett Kusán (Kushan) királyságot. A kombinált kusáni korona rendkívüli érdekessége számunkra, hogy a szarvak felett egy pontosan olyan vertikális vésetekkel gerezdekre osztott gömb van (a felvétel a véseteket nem adja ki), mint amilyen II. Sápur és a hozzá zsánerre nagyon hasonlító, pártus öltözékű és hajviseletű I. Jazdagird (Yazdagird) koronájának felső tartozéka. (Jazdagird koronájának alsó részén ugyanakkor, a homloka felett egy félholdat visel.)
Így aztán csak még ellentmondásosabbá válik – vagy egyre inkább megvilágosodik? – kit is ábrázolhat az a rendkívüli szépségű és hatású ezüst tányér Washingtonban, amelyet Stroganov-tányérként ismer a történelmet, művészetet és művészettörténetet tanulmányozó és kedvelő világ.
*1 „És egy
távoli nemzetet szabadítok rátok Izrael háza!
- mondja az Úr. Egy legyőzhetetlen, régi nemzetet, amelynek nem ismered a
nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian
hősök.” - írja Jeremiás próféta csodálattal vegyes babonás félelemmel a
Jeruzsálemet fenyegető szkíta veszély kapcsán.
*2 A Pártus
birodalmat teljesen figyelmen kívül hagyva, vagy nem is tudva róla Janson
azt írja, hogy az Akhaemenid és a Szaszanida periódusok közötti “500 évig a
Perzsa birodalom görög és római dominancia alatt állt”. Dominique Collon
Az ősi közel-keleti művészet című könyvében (University of California Press,
Berkely-Los Angeles, 1995) pedig azt írja, “A pártusok Közép-Ázsiából
érkezett iráni nomádok voltak...“ Soudavar véleménye szerint "A
szkíták a perzsákhoz és médekhez hasonlóan iráni törzs, amely ragaszkodott
Mithrába vetett hitéhez, amit valószínűleg toborzó harci kiáltásként
használt a Dáriusz centralizáló törekvései elleni felkelése során." A
tájékozottabb vagy talán elfogulatlanabb Altheim szerint viszont
„A pártusok és uralkodó házuk, az
Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselőinek számítottak,
csakúgy, mint Nagy Sándor és utódai...” Az ő véleményét támasztja alá
-- az önmagával is ellentmondásba kerülő -- Soudavar azzal az addendában
eredetiben közölt idézettel, amely elismeri, hogy a szaszanidák nem tartották
magukat a pártusok utódainak, és igyekeztek még az emléküket is kitörölni az
iráni históriákból.
*3 A Tuva-lelet nem az első bizonyíték egy (feltehetőleg) szakadár közösség művészi és technológiai bravúrjára. Az ún. Lurisztáni-bronzok is kitűnően bizonyítják, művészileg magas színvonalú fémművesség jöhetett létre távol a városoktól, fél nomád hegylakók körében. A szkítákkal szoros kapcsolatot tartó, minden valószínűség szerint rokonságban is levő mesteremberek közössége többnyire megrendelésre dolgozott, ha kellett elámi vagy asszír stílusban is, de mindvégig megtartva saját komplex, sumér hatásokat megőrző művészetét. Loukonin és Ivanov szerint a korlátozott számú ásatási leletekből is nyilvánvaló, hogy "a lurisztáni fémművesek több évezredes tradícióval és tapasztalattal rendelkeztek a fémötvözés, fegyverkészítés és bizonyos lószerszámok öntése terén, amelyekkel különböző származású és igényű megrendelőket láttak el ..."
*4 A pazyryk
uralkodók
hasábfából épített, szkíta
elemekkel mintázott gyapjú szőnyegekkel bélelt kurgánokba temetkeztek, és
értékeik mellett gazdagon felszerszámozott lovaikat, sokszor a halotti
szekerüket is magukkal vitték a hitük szerinti másvilágba.
2003. július
A cikk I. része Szaszanida ezüst a Szkíták kincse? címmel jelent meg 2003 júniusában
A Lap.hu oldalak közli a fenti írást a Tanulmányok a szkítákról c. besorolásában
*
A Magyar Megmaradásért honlap Kilétünk/Művészetünk rovatában közli a fenti kulturális élménybeszámolót és a Szaszanida Ezüst a Szkíták Kincse? c. tanulmányt
© Kuliffay Hanna 2003-2023. Minden jog fenntartva.
Addenda:
A tudós Eugene Wilhelm írta a pártusokról: "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsősorban a Nap és a Hold imádata felé inklinálódott." Ezt látszik alátámasztani az itt látható Árpád-kori bronz mellkereszt is. A szentföldi típusú ereklyetartó glória fölötti vésetei és görög felirata bizonyíték arra, hogy a “győzedelmes Jézus Krisztust” a korszellem a Nap és Hold fiának tartotta.
(Tornyai János Múzeum Régészeti
Gyűjteménye és ismertetése)
Idézet a bevezető gondolat alátámasztására: "By instituting a state ideology that considered the rule of its predecessors as Ahrimanic, the Sasanians almost maneged to eclipse the Parthians from the Iranian memory of history. Similarly, the Achaemenid state ideology, which promoted Ahura-Mazda at the expense of the deities whom the Medes revered, almost obliterated the memory of the Median Empire and blurred the origins of an Iranian kingly ideology, which began to take form under the Medes, most probably through the agency of Elamite scribes." (Abolala Soudavar: The Aura of kings. MAZDA Publishers, Inc. California. 2003)
Az általános
történeti munkákból a pártusok és a Pártus Birodalom története többnyire
kimarad. Az ókori Közel-Kelet története macedóniai Nagy Sándor birodalmának
felosztásával, esetleg a Szeleukidák bukásával fejeződik be. A középkorhoz
tartozó következő rész pedig a szasszanida Perzsa Birodalommal kezdődik. Az ókor
és a középkor között lévő köztes, mintegy 500 évnyi időszak elsikkad; a Pártus
Birodalom nincs sehol. Pedig a Kr.e. III. század közepétől Kr.u. III. század
közepéig a Pártus Birodalom nemcsak földrajzilag, hanem politikailag is
meghatározó hatalom, Rómának nagy és félelmetes ellenfele volt.
(Marton Veronika: A pártusok története
ST. PETERSBURG, Jan. 8 -- Russian scholars from
the State Hermitage Museum have concluded that a discovery of Scythian gold in a
Siberian grave last summer is the earliest of its kind ever found and that it
predates Greek influence. The find is leading to a change in how scholars view
the supposed barbaric, nomadic tribes that once roamed the Eurasian steppes.
The dig near Kyzyl, the capital of the Siberian republic of Tuva, revealed
almost 5,000 decorative gold pieces -- earrings, pendants and beads -- that
adorned the bodies of a Scythian man and woman, presumably royalty, and dated
from the fifth or sixth centuries B.C. In addition to the gold, which weighed
almost 44 pounds, the archaeologists discovered items made of iron, turquoise,
amber and wood.
"There are many great works of art, figures of animals, necklaces, pins with animals carved into a golden surface," said Dr. Mikhail Piotrovsky, director of the Hermitage Museum. "It is an encyclopedia of Scythian animal art because you have all the animals which roamed the region, such as panthers, lions, camels, deer, etc. This is the original Scythian style, from the Altai region, which eventually came to the Black Sea region and finally in contact with ancient Greece, resembles almost an Art Nouveau style."
Russian and German archaeologists excavated a Scythian burial mound on a grassy plain that locals have long called the Valley of the Kings because of the large number of burial mounds of Scythian and other ancient nomadic royalty. The fierce nomadic Scythian tribes roamed the Eurasian steppe, from the northern borders of China to the Black Sea region, in the seventh to third centuries B.C. In the fifth and fourth centuries B.C. they interacted with the ancient Greeks who had colonized the Black Sea region, which is now in Ukraine and southern Russia.
Not surprisingly ancient Greek influence was evident in Scythian gold previously discovered, but the recent find dates from before contact with the Greeks and from the heart of Siberia where, scholars say, contact with outsiders can almost be excluded. Research on the Tuva burial mound, known as Arzhan 2, began in 1998, and to the amazement of scholars the grave was discovered to be untouched, though failed attempts by grave robbers to locate the burial chamber were evident on the sprawling, 185-foot-long, 5-foot-high mound. (Scythian Gold From Siberia Said to Predate the Greeks. The New York Times. 2002)
A dél-szibériai Tuva Köztársaságban, a helyiek által
Cárok völgyének nevezett területen több mint száz szkíta kurgán, vagyis halomsír található, melyek többségét az elmúlt kétezer
év alatt kifosztották a sírrablók. 2001 tavaszán azonban német régészek egy
csoportja egy érintetlen szkíta királyi sírra bukkant. (…) A 75 méter átmérőjű,
két méter magas földhalom alatt facölöpökből épített, kőtömbökkel fedett
sírkamrából több mint 9000 aranytárgy került elő. Az eltemetettek ruházatát
díszítő aranylemezek, nyakékek, fülbevalók, karkötők, övcsatok, fejdíszek,
gyűrűk, gyöngyök és tegezcsatok mind-mind a fejlett szkíta aranyművesség
bizonyítékai. Ezek az ötvösremekek a Kr. e. 7.
századból származnak, s a belső-ázsiai állatstílusú művészet korai szakaszának
jellemző jegyeit viselik magukon. A feltárásban részt vevő Anatoli Nagler, a
berlini Német Régészeti Intézet munkatársa szerint - bár ezt nem ebben a filmben
mondja - a kurgánleletek megmunkálása a létező legmagasabb színvonalú: "Ezek az
emberek kiváló kézműiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód
megítélését, és megdönti azt a sztereotipizáló beállítást, miszerint a szkíták
csak vad lovasok és harcosok lettek volna, akik vándorlás közben pusztították a
többi népeket. A szkíták kultúrája magas színvonalon állt." (A
szkíta fejedelmek kincsei. SpextrumTV, 2004. február 29)
Samarkand (the more than 25 centuries old city) is one of the cradles of world civilization. The history of the town is linked with names of many great poets and scientists, above all with Uleg-beg, (1394-1449. He was grandson of the great conqueror Timur. H. K.), today ranked by serious scientists together with Ptolemy, Galileo, Giordano Bruno or Copernicus. Uleg-beg is the author of the Star Table. This book described the movements of the planets and contained tables recording the coordinates of 1018 stars. He also calculated very precisely the length of a stellar year as 365 days, ten minutes, eight seconds: he was out by less than a minute. Not far from Simferopol (Crimean peninsula H. K.) stretches the Petrovske steppe, the natural border of the once-powerful Scythian state which existed here from the third century BC to the fourth century AD. On the site of its former capital Neapolis, whole blocks of buildings are preserved, and many of the objects excavated here have been placed in the Scythian museum. (Tomasevic-Vartabedijan: Soviet Union. 1989)
Az egykori Pártus birodalom, amely
nagyjából 500 évig uralta Elő-Ázsiát, méltatlanul elfeledett mostohagyermeke az
egyetemes történelem-kutatásnak. Persze ez nem véletlen. A pártusok voltak Róma
legádázabb ellenfelei. Európa hun „katasztrófa” utáni történelme pedig másról
sem szól, mint a „dicső” Római Birodalom restaurálására tett kísérletek
sorozatáról. Napjaink erőteljes integrációs erőfeszítéseit figyelve nyilvánvaló,
hogy ez a folyamat immár a végső stádiumába jutott. A hatalmi elvárásoknak
mindig megfelelni akaró egyetemes történelemkutatás számára Róma egykori
ellenségei nemkívánatossá váltak…
BIBLIOGRÁFIA
Magyar nyelvű források:
Jankovics Marcell:
A fa mitológiája. Budapest, 1998. Csokonai kiadó.
Képes Géza: Kőbe vésett eposzok – A magyar
őstörténet nyomai. Budapest, 1982. Helikon kiadó.
Tábori László:
Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia.
Budapest, 2003. Magyar őstörténeti kutató és kiadó.
Télfy János:
Magyarok őstörténete. Pest, 1863. Fakszimile,
Anahita-Ninti Bt. Kiadó.
Varga Csaba: JEL
JEL JEL avagy az ABC 30.000 éves története.
Budapest, 2002. Fríg Kft.
Zajti Ferenc:
Magyar évezredek. Budapest, 1999. Magyar Ház kiadó.
Angol nyelvű források:
Collon, Dominique:
Ancient Near Eastern Art. Berkeley-Los Angeles,
1995. University
of California Press.
Groushko, Mike:
Treasure. Lost, Found & Undiscovered.
Philadelphia, 1990. Running Press.
Gunter, C. Ann & Jett, Paul :
Ancient Iranian Metalwork. Washington D.C. 1992.
Smithonian Institution.
Herodotus: The Histories. USA, 1998. Oxford University Press.
Janson,
H. W.: History of Art.
1913. (First edition: USA, 1962.) Revised and expanded edition by: Anthony
F. Janson. Englwood Cliffs, New Jersey,1969. Prentice Hall, Inc.
Loukonine, Vladimir & Ivanov,
Anatoli : Lost treasures of Persia.
Washington D.C. 1996. Mage Publishers.
Mackey, Sandra: The
Iranians
– Persia,
Islam and the Soul of a Nation. New York – London,
1996. Penguin Books.
Potts, Timothy:
Civilization
– Ancient
Treasures from the British Museum.
Australia, 1990. Australian National Gallery.
Soudavar, Abolala:
The Aura of Kings. Costa Mesa, California, 2003.
Mazda Publishers, Inc.
Thompson, E. A.: The Huns. England, 1948. (Original title: A History of
Attila and the Huns) Paperback: USA 1999. Blackwell Publishers.
Mysterious Places.
Edited: Jennifer Westwood. USA, 1997. Barnes & Noble.
Mythology.
Illustrated Encyclopedia. Editor: Richard Cavendish. UK edition 1992. US
edition New York, 1993: Barnes & Nobles.
The Penguin Encyclopedia of
Ancient Civilization. Ed: Arthur Cotterrel. London, 1980.
Penguin books.
Scythian Gold.
Editor: Ellen D. Reeder. USA, 2000. Harry N. Abrams, Inc. Publishers.
Wonders of the Ancient World.
National Geographic Atlas of Archeology.
National Geographic Society, Washington, D.C.
1994.
(Kuliffay Hanna egyéb, társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára