EMPIRIA Magazin VII. évfolyam – Kuliffay Hanna írása

 

A MEGÚJULÁS VÁGYA ÉS REMÉNYE

 

(VÁLASZTÁSI MONOLÓG)

 

. . . szerintem a legártalmasabb hazugságok egyike, amivel az amerikai gyerekeket áltatják, hogy bármelyikükből elnök lehet, és ez még akkor is hazugság, ha esetleg az európai gyökerű amerikai anyától és afrikai apától származó Barack Obama kerülne a Fehér Házba, akit ma már olyan progresszív demokraták is támogatnak, akik eredetileg sokkal inkább Dennis Kucinich kongresszusi képviselőre szavaztak volna, mivel ő nemcsak szóban ellenezte az iraki intervenciót, hanem a következményeket vállalva ellene is szavazott, tagja lett a képviselőház Ki Irakból (Out of Iraq) csoportjának, lelkesítő szónoka volt a száz ezres béketüntetéseknek, rendszeresen megtagadta a megszállás finanszírozását és agitátora lett a Dick Cheney elleni bizalmatlansági indítványnak, amit ugyan a legfőbb demokrata, Nancy Pelosi és helyettese, Steny Hoyer képviselők önhatalmúlag talonba raktak, de ez mit sem von le Kucinich értékéből, akit a média minden igyekezetével távol tartott a mikrofontól és a kamerától, de még ennél is szégyenletesebb, hogy a demokrata elnökjelöltségért indulók közül senki nem állt ki politikustársuk szólásjoga mellett -- nem is beszélve a demokrata szavazók informálódási jogáról --, amely szólásjog megtagadását -- mintegy cinkostársként -- a demokrata pártvezetés, a kormány neokozervatív külpolitikáját támogató Democrata Leadership Council (DLC) is jóváhagyott, kizárólag a Zöldek vezetősége tiltakozott hivatalosan a média önkénye ellen, amelynek során „a következetes háborúellenes jelölteket kicenzúrázták”, és a neves történész Gore Vidal háborgott, sőt „mint amerikai szégyenkezett” amiatt, hogy a média a politikai vitaesteken a gazdag és karizmatikus pártjelöltségre pályázókat futtatja a „tisztességes” és az „amerikai valóságban mélyen gyökerező” Kucinich helyett; a DLC viszont még azon sem háborodott fel, mikor kivételes alkalmakkor Kucinich  dobogóra került, de a vitaest -- vagy inkább népszínjáték -- vezetői levegőnek nézték, egyetlen lényeges kérdést sem tettek fel neki, amit kihasználva a státus quo jelöltjei  egymásnak dobálták a labdát, így a kamerák csak őket mutatták, Kucinich és más eleve „megválaszthatatlannak” elkönyvelt politikusok, mint Chris Dodd vagy Mike Gravel szenátorok többnyire kimaradtak a felvétel szögéből, és ha szóhoz jutottak is, máshol kalandozott a kamera, vagy csak a mondat végére ért oda, hogy már ugorjon is az „esélyesekre”, akiknél viszont hosszan időzött, ilyen módon kellő híranyagot biztosítva a másnapi újságoknak, amelyek természetesen kizárólag őket idézték -- az iraki megszállás gyors befejezését ígérő republikánus képviselő, Ron Paul szintén mellőzve lett, holott  az Interneten felmérhető volt, hogy nagy népszerűségnek örvendett és hívei milliókkal támogatták --, így aztán a sikeres kétfelé kaszálás következtében a választók döntő hányada már csak azt vette észre, hogy mielőtt lényeges kérdések megvitatásra kerültek volna -- mint a szegénység fokozódása, az öngyilkosságok szaporodása, a háború nekiszabadult költségei  vagy a privát zsoldoshadsereg jogi helyzete és szerepe Irakban --, és mielőtt a pártjelöltségért indulók személyiségét és megoldást kereső elképzeléseiket, terveiket országos viszonylatban megismerték volna, a mezőny radikálisan leszűkült és így, mintegy nevetséges abszurdumként március elején Texas, az ország legnagyobb állama már csak Hillary Clinton és Obama (republikánus vonalon John McCain és a nála is népszerűtlenebb vetélytárs, Mike Huckabee) között választhat, a tényleges „peacnikeket” már lemondatták, vagy különböző ígéretekkel rávették, hogy a „párt érdekében” vonuljanak vissza, és választott küldötteiket adják át valamelyik „esélyesnek” -- így lett Kucinich és Dodd Obama támogatója --, az antidemokratikus pártpolitika kényszerítő ereje és a média eredményes (gyakran mocskos) likvidálási technikája mellett azonban továbbra is gyakorlatban van a hagyományos segédeszközök felhasználása is az élmezőny kialakításában, mint a választók akadályozása választói joguk gyakorlásában és a választási eredmények meghamisítása -- január óta  mindkettőre akadt már példa --, és amíg a törvény nem fog lecsapni a polgárjogokkal való bűnügyi visszaélésekre, addig Amerikában csak látszat demokráciáról lehet beszélni, vagy ahogy Robert Koehler írta, “könnyen manipulálható fél-demokráciáról”, ugyanis ahol például a csalások miatt kétséges szavazatszámlálás hiteles felülvizsgálata helyett a legfelsőbb bíróság dönt az elnök személyét illetően, ott maga a törvénytelenség kerül hatalomra, és vele lehetőség nyílik az alkotmány (további) semmibe vételére, az önhatalmú, korrupt kormányzásra, amely -- George W. Bush 7 éve a legjobb példa rá -- soha nem fogja az ország érdekeit szolgálni, éppen ezért hatalmas, kétségbeesett igény van a változásra, amely elé a status quo hívei ezer gátat emelnek, így történhetett meg, hogy a február eleji előválasztáson a New York-i Harlem és Brooklyn kerületek (!) 80 választási körzetében az előzetes eredmények szerint Obama egyetlen szavazatot sem kapott, nem tévedés, zéró, nulla szavazatot, amit a városi tanács  azzal mentegetett, hogy a rengeteg nyilvánvaló hiba „valószínűleg” nem rosszindulat, hanem szimplán emberi tévedés következménye, mintha ezzel, alapos kivizsgálás és gyors felelősségre vonás nélkül eloszlatható lenne a felmerülő iszonyú gyanú, hogy Clinton -- Rupert Murdoch kedvence és a Wall Street választottja -- esetleg más kerületekben is hasonló, csak ügyesebben intézett „emberi tévedésnek” köszönhette New York-i győzelmét; nem mintha Clinton csupán túlbuzgó, a high-tech csalástól sem visszariadó híveire bízná a választás sorsát, szó se róla, a szenátorasszony maga is mindent elkövet a győzelem reményében, olyannyira, hogy a régen lejáratott antiszemita kártya bedobásától sem riad vissza, a napokban Obamához viszonyítva bizonygatta a nagy nyilvánosság előtt is Izrael (értsd a Likud párt) iránti feltétel nélküli elkötelezettségét -- holott minden egészséges és tisztességes társadalmi és politikai kapcsolatnak kell, hogy legyenek feltételei és korlátjai --, és provokatívan felvetette, hogy vele szöges ellentétben Obama nem igazán antiszemitizmus ellenes, mert nem határolódik el elég élesen egy Louis Farrakhan nevű antiszemitának nyilvánított egyházi személytől, míg bezzeg ő a szenátorrá választása során nyilvánosan visszautasította egy antiszemita csoport támogatását; nagyon valószínű, hogy Clinton a 4 évvel ezelőtti választás azon kevés sajtófigyelmet keltő epizódjára emlékezve dobta be az antiszemita kártyát, melynek során a háborúellenes programjával nyerésre álló Howard Deant a vesztét érző (centristának mondott) John Kerry és a jobb szélről támogatói közül Pelosi, Hoyer, Joe Lieberman szenátor, Tom Lantos képviselő és páran mások azzal a nyilvános váddal tették lehetetlenné, hogy a közel-keleti béke processzushoz általa propagált „kiegyensúlyozottabb” hozzáállás valójában megkérdőjelezi az Izrael biztonsága és létjogosultsága iránti elkötelezettségét; ezután az alávágás után a média már könnyen bohócot csinált Deanből, híveit lelkesítő retorikai lendületét Hitler pátoszához hasonlítva mintegy közös nevezőre hozta a kettőt, aminek következtében a nagy sikerű kampány szabadesésszerűen zuhant a megsemmisülés felé; ezt a dicstelen  taktikai húzást halászta elő a (bemószerolók számára áldott) feledés homályából Clinton, bár az ő esetében ez nem úgy néz ki, hogy beválik, mivel a mindenáron nyerni akarás, az önérdekű, korlátlan ambíció egy női jelölt esetében könnyen elidegenítő hatást válthat ki, nyilván ezért is nem azzal dicsekedett a kameráknak, hogy annakidején határozottan támogatta az Ariel Sharon kezdeményezte apartheid fal építését, amelyet Kerry -- a demokrata pártjelöltség akkori aspiránsaként – provokatívnak és Izrael érdekével ellentétesnek nyilvánított, és azzal intézett el, hogy „nincs szükségünk egy újabb akadályra a béke útjában”; a Sharon-féle béke és biztonsági fal támogatása egyébként ékes cáfolata Clinton választási szlogenjének, miszerint ő elnökként komoly külpolitikai tapasztalatai (?) következtében első naptól kezdve kész a váratlanul adódó nemzetközi helyzetek helyes felmérésére, holott  eddig ennek semmi jelét nem mutatta -- legkevésbé a több mint 1 millió áldozatot  követelő iraki invázió esetében --, és mennyiben  volt „kész” például 2003-ban, mikor egy szenátusi ülésen háláját fejezte ki a katonaságnak és az elnöknek Szaddám Huszen elfogásáért, és (független szakvéleményekkel ellentétben) annak a reményének adott hangot, hogy az "igazságszolgáltatás" következtében megszilárdul Irakban a béke és bekövetkezik a stabilitás időszaka. . . miközben a szenátorasszony saját múltbéli téves ítéleteit elegánsan feledve Obamát próbálja lejáratni, addig Texasban és más republikánus államokban a többségében mindig demokrataként szavazó afro-amerikai lakosságot és az egyetemi diákságot próbálják távol tartani az urnáktól, a több évtizedes gyakorlati múlttal rendelkező systematic disenfranchisement” azonban nem mindig sikeres; pár napja például a Prairie View A&M University legközelebbi szavazási lehetőségét majdnem 8 mérföldnyire (13  km) jelölték ki, mire fel több mint 2000 felbosszantott, de kellőképpen elszánt hallgató a főútvonal forgalmát lezárva gyalog masírozott a megyeházhoz egy hatalmas transzparens alatt: EZ 2008. SZAVAZNI FOGUNK! És ott, órákig tartó sorbanállás után szavaztak is, részeseként annak az országos trendnek, amely a tavasz közeledtével a békés megújulás vágyában és reményében söpör végig az országon -- már csak a gyerekeknek beadagolt hazugságnak kellene igazságra változni. . .

 2008. február

 

Addenda:

In recent weeks, two Clinton volunteers in Iowa resigned after forwarding false e-mails falsely saying he was a Muslim and a threat to national security. Matt Drudge, said his Web site, The Drudge Report, that he was e-mailed a picture of Obama in a turban and robe by the Clinton campaign. "Bringing such pictures that are trying to imply that not only is he a foreigner, he is a Muslim, is wrong, because that is not what he is," scolded Sarah Obama. The photo was taken when Barack Obama was presented with the outfit while on a visit to his late father's native Kenya. Clinton campaign officials have said they did not condone any such dirty tricks. (Huffington Post)

Mayor Bloomberg charged yesterday that "fraud" was behind the unofficial results in the New York Democratic presidential primary that produced zero votes for Barack Obama in some districts. "If you want to call it significant undercounting, I guess that's a euphemism for fraud," said the mayor. Unofficial tallies on election night gave Obama no votes in 80 out of more than 6,000 election districts. (David Seifman. Huffington Post News. February 19, 2008)

Never since the Civil Rights movement of the 1960s has American politics been so squarely divided along generational lines -- a young (at heart), progressive, idealist, hopeful, determined and active spectrum of Americans across race, gender and class lines, coming together against their parent al generation of corrupt and cynical politics and politicians. This campaign has increasingly assumed the character of an epic battle between two mythic forces of infanticide and patricide. On the side of McCain and Clinton is the politics as usual of a corrupt party machinery that seeks to sustain the hijacking of American political culture for imperial warmongering around the globe. Gathered around Senator Obama, far beyond his deserts, are the hopes and aspirations of millions of Americans, young in their hearts and hopeful in their undying aspirations for their country to return to the fold of humanity, share in its sufferings, and be in turn graced by its dreams. (Hamid Dabashi:  A case of split infinitives. Al-Ahram Weekly)

The Plain Dealer’s distaste for Kucinich is institutional. Since the 1970s, when he was the 31-year-old “boy mayor” of Cleveland, Kucinich has rubbed the city’s economic elites - for whom the Plain Dealer has often served as a friendly newspaper of record - wrong. Kucinich never behaved as the Plain Dealer’s editors expected a mayor to behave. He refused to bend to the demands of the downtown bankers and the corporate CEOs who had gotten used to local officials - Democrats and Republicans - making populist noises but doing as they were told when it came time to choose between the boardrooms of the city’s office towers and the ethnic neighborhoods of the city and its working-class suburbs. Kucinich’s refusal to permit the privatization of Cleveland’s municipal power plant was a classic battle between a city’s economic, political and media elites on one side and an almost unimaginably principled official on the other. (. . .)  Kucinich does have a tendency to be right - on the war in Iraq, on civil liberties, on trade policy, on health care reform and even the media-ownership issues that most unsettle the managers of chain newspapers. (…) Kucinich, it is said in Cleveland, could walk on the waters of Lake Erie and still the Plain Dealer headline would read “Dennis Can’t Swim.”  (John Nichols: Dennis Kucinich’s Media Fight. The Nation)

Unable to beat Obama on delegates and still unlikely to beat him in the popular vote, Hillary Clinton has just one strategy left — to persuade superdelegates that Obama is unelectable. She has tried branding him as inexperienced and slick-tongued, and neither of those have worked. At this stage she has just one argument left: his race. For several months now, her aides have been whispering to whoever would listen that America would never elect a black candidate. In desperation, some are now raising their voices. But their accusations are not only cynical — by most accounts they also seem to be wrong. It seems they have underestimated the potential of the American electorate. Polls show that in the states won with less than a five-point margin in 2004 Obama does far better than Clinton against McCain. The problem is not that Hillary Clinton is still in the race. She has every right to be. It is that she is running the kind of race that she is. Having failed to convince voters of the viability of her own candidacy, she is now committed to proving the unviability of his.  (Gary Younge: Hillary Has Cynically Turned to the One Argument She Has Left: Race. April 28, 2008. The Guardian/UK)

The thing that Hillary Clinton does not seem to understand is how absolutely detested George W. Bush has made Americans in the region, and how even more detested she is making them through her fear-mongering, racist, bellicose and belligerent campaign. She is the worst face of American political culture -- a vicious, vulgar and degenerate power mongering, willing to do absolutely anything and everything to destroy a rival, no matter how many more states have voted for him, how much more of the popular vote he has received, and how many more pledged and super delegates are on his side. None of these things means anything to this politically corrupt and morally degenerate aspirant to becoming the next Commander-in-Chief of an imperial army.  (Hamid Dabashi:  A case of split infinitives. May 2008. Al-Ahram Weekly)

A konzervatív média mogul Rupert Murdoch 2006-ban anyagilag is támogatója volt a hajdan liberálisnak számító Hillary Clintonnak. Többeket megdöbbentett, hogy a rokonszenv odáig mélyült, Murdoch hozzájárulást szervezett szenátori kampányához és újraválasztási alapjához.  Clinton olvadozott  a megtiszteltetéstől: "Ő (Murdoch) a választóm, és így nagyon hálás vagyok, hogy azt gondolja, jó munkát végzek." Az egy (arany)tálból cseresznyézés azonban mindkettőjüknek többet jelentett, mint a New York-i szenátori szék.  Clinton felmérte, hogy sokkal jobbak az esélyei a Murdoch-média támogatását élvezve, Murdoch viszont biztosítani akarta, hogy tárva nyitva legyen számára a Fehér Ház ajtaja, ha Clinton beköltözne.

So when the world's press announced that Barack Obama's new running mate, the silver-haired Joe Biden, was "an expert in foreign policy", we all waited to be told what this meant. But all we got was a reminder that he had voted for the 2003 Iraq invasion but thought better about it later and was now against the war. Well, Goddam blow me down, that certainly shows experience. But "expertise"? No doubt in government he'll be teemed up with those old pro-Israeli has-beens, Madeleine Albright and Martin Indyk, whose new boss, Obama, virtually elected himself to the Israeli Knesset with his supine performance in Israel during his famous "international" tour. (Robert Fisk: Why Do We Keep Letting the Politicians Get Away With Lies? The Independent/UK. August 30, 2008)

 

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára