AZ EGYPÓLUSÚ ÚJ VILÁGREND GYÖKEREI
Amennyiben tovább fokozódna akár az ukrajnai, akár a szíriai vagy az iraki válsághelyzet, reális értékeléséhez és a várható nemzetközi hatás felméréséhez sokkal mélyebbre kell ásni, mint a Majdan-tér februári vérontása, az al Aszad-kormány elleni puccskísérletek vagy éppen George W. Bush expanzionista külpolitikája… Le kell ásni legalább az apja, a 41. amerikai elnök intervencionizmusáig. George H. W. Bush, volt CIA nagyfőnök volt ugyanis, aki 1990-ben az Öböl-háborúra készülődve közölte az Irak elleni büntetőeljárás jogosultságát illetően megosztott világgal: "Amit mi mondunk, az lesz." Vagyis, pofa be és főhajtás mindenkinek. Nem véletlenül nem szokták emlegetni ezt az Új Világrend szlogenjének is tekinthető kijelentését – az erőfölényre épülő unipolarizmus döntésjogának nyílt hangoztatását.
A neokonzervatívok motiválta világuralmi törekvések nyomása ellenére az amerikai népben él, ahogy mindig is élt
a békevágy, a szolidaritás. Ennek szimbóluma
ez
a
békezászló, amelynek felvétele
több mint fél
évszázada, a Vietnami háború elleni tüntetések
egyikén készült Washingtonban. (Photo: Archive/ History Channel)
Az azóta eltelt évtizedek során már bebizonyosodott, hogy szépszerével nem lehet "világkormányt" létrehozni. A népek, akárcsak az emberek függetlenséget, önálló döntésjogot, saját értékelvű politizálást akarnak. Saját alkotmányon alapuló (nemzet)államban akarnak élni, nem egy falanszter jellegű világbirodalom cserélhető alkatrészeként. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy ha a Warburg szerinti másik lehetőség, a végletekig elfajuló nagyhatalmi "erőszak" ütközési ponthoz ér, esetleg provokációként túl lő a célon, marad-e a jövőt illetően bárhol is világuralmi képességekkel bíró túlélő.
*
Az általa bemutatott és bizalommal fogadott
"A következő évszázadban a nemzetek, ahogy ma ismeretesek, idejétmúltak lesznek; minden állam egy közös, globális autoritást fog elfogadni. A XX. század közepén rövid ideig divatos kifejezés – 'világpolgár' – (ekkor) elnyeri valódi értelmezését."
Ha Talbott fantasztának tűnik is, véleményével koránt sincs egyedül neokonzervatív körökben. Henry Kissinger nála jóval több lehetőséget kapott az elmúlt években a médiában, hogy kifejthesse a Külkapcsolatok Tanácsa és a Trilaterális Bizottság világraszóló távlati tervezetét, melynek megvalósítása során különböző régiókat, politikai és gazdasági rendszereket, nyersanyagforrások, iparágak, bankok felett rendelkező oligarchákat, nemzetközi (részben tisztázhatatlan pénzalapú ún. 'civil') szervezeteket összevonva és egységbe kovácsolva ('process of convergence') egy központosított világkormány irányítása alá szándékozik vonni.
Ennek a masszává dögönyöző manővernek pedig
szükségszerű feltétele "a nemzetállamon és a nemzeti szuverenitáson való túllépés". Hozzátehetnénk, hogy az említett, kormányoktól függetlenül és
ellenőrizhetetlenül működő nemzetközi szervezetek irányítóinak, akárcsak
Nixon vagy Warburg idejében, továbbra is mindegy, milyen módszerek
alkalmazásával halad a megvalósulás felé
–
Paul Wolfowitz az amerikai külpolitika élvonalbeli meghatározójaként azt tartotta 1991-ben legfontosabbnak, hogy az ország "ameddig csak lehet, megőrizze világhegemóniáját", vagyis "őrizze meg azt a(z erőfölényt biztosító) mechanizmusát, amely elrettenti felmerülő versenytársait akár regionális, akár globális vezetői szerepre való szándékuktól". Az ún. Wolfowitz-doktrína lett W. Bush kormányának ideológiai útmutatója – ezért Bush-doktrínának is nevezik –, méghozzá azzal az utasítással, hogy "megelőző katonai akcióval fojtson el minden POTENCIONÁLIS fenyegetést, megakadályozva ezzel bármelyik nemzetnek a szuperhatalmi státuszba emelkedését."
Edward (Ted) Kennedy szenátor azon kevés vezető politikusok közé tartozott, aki a meghatározatlan "potenciális fenyegetés" ellen alkalmazható bármilyen "megelőző akcióban" rejlő háborús veszélyt felismerve kijelentette: „A Bush-doktrína XXI. századi amerikai imperializmusra való felszólítás, amit semmilyen más nemzetnek nem lehetne vagy szabadna elfogadni.”
Na de ki törődik Washingtonban manapság más országok, népek, nemzetek véleményével? Dick Cheney W. Bush elnökhelyetteseként azt hangoztatta, az Egyesült Államoknak kötelessége, hogy minden erejével saját mintaképére formálja a világot. (Az eszközök: háborús rendszerváltás és újjáépítés, vagyis 'regime change' és 'nation building') Washingtonban a geopolitikai terveknek megfelelően figyelmen kívül hagyták az Irak elleni, vitatott legitimitású megelőző háború ellenzőit – Franciaországot, Oroszországot, Brazíliát, Kanadát, Argentinát, Venezuelát, Németországot, Mexikót, Kínát, Chilét, vezető arab országokat és másokat –, és mivel tudták, hogy nincs meg a szavazatuk, nagyvonalúan 'eltekintettek' a Biztonsági Tanács támogatásától. Azokkal az országokkal indultak hadba, melyeknek kormánya bárminemű bizonyíték híján is hajlandók voltak csatlakozni. (Coalition of the Willing)
A Fehér Házban tulajdonképpen a befolyásos geostratéga, az "idióta optimizmussal és szimpla amerikai arroganciával" jellemzett Charles Krauthammer véleményéhez igazodtak, aki az ENSZ-et kedvére degradálta: "nem garantálója semminek, és a formalitáson kívül szinte nem is tekinthető létezőnek." A világszervezet szerepének lekicsinylése, tevékenységének korlátozása a Clinton-éveket is jellemezte. Az egyiptomi Boutros Boutros-Ghali, volt ENSZ főtitkárt (1992-1996) munkaköri tapasztalata rövid idő alatt rádöbbentette, hogy a birodalmi hatalom a diplomáciát időpocsékolásnak és presztízs kérdésnek tekinti, és a gyöngeség jelének is tartja annak alapján, hogy "a Római Birodalomnak nem volt szüksége diplomáciára. Az Egyesült Államoknak sincs."
Bill Clinton ENSZ-megbízottja majd nemzetbiztonsági tanácsadója, Madeleine Albright nyilvánosan is hangoztatta, hogy az ENSZ-et mindig is az amerikai külpolitika (és ezzel a globális kontroll) eszközének tekintette. Olyannyira, hogy megszabta a szervezet főtitkárának, hova utazhat, kivel találkozhat, kit nevezhet ki a stábjába, mikor mit nyilatkozhat a médiának – ha egyáltalán. Bár a szervezet 185 független ország testülete, lényegileg a 90-es években már egyetlen nagyhatalom, a vétójogával gyakran visszaélő USA irányítása alatt működött. Boutros-Ghali szerint a szervezet felépítését az jellemzi, hogy míg az alsó része demokratikus, addig a felső része, ahol a döntések születnek, autokratikus.
"Ahogy az Egyesült Nemzeteket marginalizálták a Koszovó krízis idején, az nem tett jó szolgálatot a világnak. Az Egyesült Államok irányította NATO anélkül támadta meg Jugoszláviát, hogy hozzájárulást kapott volna attól az egyetlen nemzetközi testülettől, amelynek mandátuma van háborút indítani: ez az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa."
Valójában ez azt a precedenst teremtette, hogy a vezető nagyhatalmak akár mondvacsinált ürügyekkel is anarchiát idézhetnek elő, és radikálisan beavatkozhatnak független országok belügyeibe, majd katonai puccsok révén felboríthatják egész régiók békés egyensúlyát. Bár az szinte köztudott, hogy a nyersanyagban gazdag, vagy geostratégiailag fontos országok a mielőbbi 'bekebelezésre' kiszemeltek, az viszont már kevésbé, hogy a világrend fontos szabályozói, mint például a közös megegyezésen alapuló ENSZ mandátumok is, egyre inkább korrumpálódnak, sőt hatályukat veszítik. Ugyanígy a kormányszintű egyezség is bármikor félresöpörhető lesz – gondoljunk csak a NATO Oroszország küszöbéig való kiterjesztésére, amely folyamat indítása eredetileg Bill Clinton nevéhez fűződik, és jelenleg Obama ukrajnai puccsánál tart.
A 'globalizáció', ami korábban világra nyitás, hatalmi egyensúlytartás (világbéke és relatív szabadság), valamint demokráciaterjesztés értelemben hódított, az emberi jogok és elvárások teljesítésének csak színlelése, centralizáltan irányított félrevezetés volt. William F. Jasper tényfeltáró újságíró és Az Új Amerikai (The New American) politikai magazin főszerkesztője erre vonatkozólag azt írta 2008-ban, azután, hogy a globalisták évtizedekig tagadták a világkormány létrehozásának tervét, végre hajlandók váltani, vagyis egyre nyíltabban hangoztatni, hogy egy világkormány az egyetlen megoldás az általuk égetően sürgős, a Földet fenyegető globális krízis megoldására.
Hogy milyen módon is lenne az a megoldás? Az unipolarizmus amerikai hívei szerint az Európai Unió ideális mintakép lesz a világbirodalom felépítésére. Természetesen egy européer kérdése erre az lenne, hogy ami csak nehezen döcögve működik részleteiben, miért működne jól, ha egyáltalán, világméretben?
Pár évvel korábban, 1997-ben a neokonzervatívok Új Amerikai Évszázad Projektje még azt írta elő, hogy Washingtonnak felelősséget kell vállalnia Amerika rendkívüli szerepéért, ami kivetítve majd az össztársadalom biztonságát, prosperitását és princípiumait védelmező nemzetközi rend biztosítását jelenti. Az általánosan elfogadott nemzetközi rend védelme, de még a kiterjesztés javaslata sem vetítette előre – legfeljebb a virágnyelven értőknek – százezrek halálát, védtelen, kiszolgáltatott országok letarolását, természeti kincseik, aranytartalékuk eltulajdonítását, szuverenitásuk teljes semmibe vételét.
A liberális internacionalistaként meglehetősen népszerű, de szexbotrányba bonyolódott Bill Clinton politikai túléléséhez nagyban hozzájárult, hogy fenn tudta tartani a pluralizmus ideájával és a többpólusúvá váló világgal való kiegyezés látszatát. (Ez csak megerősítette az unipolarizmus globális sakkozóinak azon véleményét, hogy puszta kormányváltással nem lehet az új világrend következő fázisába lépni. Ehhez nagyobb nyomás, egy fantasztikus és félelmetes terrortámadás, egy "új Pearl Harbor" volt szükséges.[*8])
Micsoda változás még a Clinton–Gore-időkhöz képest is, ami a szeptember 11-i terrrortámadást követően W. Bush kormányzása alatt történt, és ami jelenleg, Obama elnöksége alatt zajlik! Ennek ellenére a folyamatosság, a közös gyökér nyilvánvaló. Évtizedekkel később ugyan, de az Új Világrend tervezetének kényszerpályáján haladva méltán kelthet aggodalmat Brzezinski első hallásra őrültségnek tűnő véleménye: "A nemzeti szuverenitás többé nem életképes koncepció."
Lábjegyzetek
*1 A korától siralmasan elmaradott Graham szerint a nőiség igazi, tényleges és végzetszerű megvalósulása a feleség-, anya- és háziasszony szerepben nyilvánul meg. Éppen ezért a 60-as évek feminizmusát az erkölcstelen 'minden megengedett' (nihilista) filozófia "visszhangjának" minősítette.
*2
*3
Texas állam kormányzójaként W. Bush hivatalosan "Jézus-napnak" nyilvánította
június 10-ét. (The future war president,
Governor George W. Bush proclaimed June 10, 2000 to be Jesus Day in Texas
*4 A baby-boom generáció gyermekeitől már túl
messze került a vietnami háború, valamint a latin-amerikai fegyveres beavatkozások is, és így,
túl sok információs anyag közlésére lenne szükség a témakörbe kapcsolásához, annál is inkább, mivel a háború
kiprovokálásáért és az elkövetett háborús bűnökért a legfelső körökből senki sem lett felelősségre
vonva.
*5
(...) But it was H.W. who first rolled out a “freedom agenda” to legitimize the illegal invasion of Panama. (Grag Grandin)
Ronald Reagan Hollywood-i nimbuszával, bárgyú
szólamaival és némi jópofáskodással sikeresen elterelte a figyelmet
a közép-amerikai népirtásokban való aktív részvételéről olyannyira, hogy stupid
és érdekhajhász emberek még szobrokat is állítottak neki Budapesten, holott a
"nice", a humorizáló és örök anekdotázgató háborús bűnös is háborús bűnös. Nem
lenne meglepő, ha valahol már gyűlne a pénz alelnöke, G. H. W. Bush emlékművére
is, aki hasonszőrű rajongók szemében a 'tradicionális amerikai értékek' --
mint invázió és rezsimváltás (Panama), olajháború (Gulf-War),
szuverenitást megsértő fegyveres beavatkozás (Szomália) -- érdemi képviselője.
Hozzá kell azonban tenni, mindketten csak amatőrök voltak az ifjú W.
Bushoz és Obamához mérten. (Kuliffay Hanna, máshol)
But there's a growing realization that the starting point for many of
the catastrophes confronting the United States today can be traced to Reagan's
presidency.
(…) In effect, Reagan's team created a faux reality for the American public.
Civil wars in Central America between impoverished peasants and wealthy
oligarchs became East-West showdowns. U.S.-backed insurgents in Nicaragua,
Angola and Afghanistan were transformed from corrupt, brutal (often
drug-tainted) thugs into noble "freedom-fighters." With the Iran-Contra scandal,
Reagan also revived Richard Nixon's theory of an imperial presidency that could
ignore the nation's laws and evade accountability through criminal cover-ups.
That behavior also would rear its head again in the war crimes of George W.
Bush. (
Two weeks earlier, as U.S. troops were just beginning their assault, the Bush administration swore in the new government of Panama at Fort Clayton. Its pro-U.S. leaders — President Guillermo Endara and Vice Presidents Ricardo Arias Calderón and Guillermo Ford — had won a popular vote the previous May as heads of the Democratic Opposition Civic Alliance, which enjoyed strong backing from Panama’s financial sector. However, Noriega’s electoral commission annulled their victory, based in part on public disclosure that the Bush administration had covertly earmarked more than $10 million to bankroll Endara’s ticket. Compounding that embarrassment was the arrest in Georgia, on cocaine conspiracy and money laundering charges, of the CIA’s bagman, a wealthy Panamanian businessman and close friend of Endara, just one month before the election. A pro-Noriega newspaper trumpeted the headline, “Cocaine Cash Pays for the Opposition Campaign.” (Jonathan Marshall: Unjust Aftermath: Post-Noriega Panama. Consortiumnews.com. December 19, 2013)
The United States was heavily involved in wars in Nicaragua, El Salvador and Guatemala in the 1980s in what Reagan described as an effort to stem Soviet influence in the hemisphere. The United States spent more than $4 billion on economic and military aid during El Salvador's civil war, in which more than 75,000 people were killed, many of them civilians caught in the crossfire. The United States also organized Nicaragua's contra guerrillas, who fought that country's revolutionary Sandinista government. Reagan referred to contras as "the moral equivalent of the Founding Fathers" and the United States spent $1 billion on them; the fighting in Nicaragua killed as many as 50,000 people. Honduras was a staging ground for U.S. Nicaraguan operations. Reagan also supported the repressive military dictatorship of Guatemala, where more than 200,000 people, mostly indigenous peasants, died over 36 years of civil strife. (Kevin Sullivan and Mary Jordan: In Central America, Reagan Remains A Polarizing Figure. Washington Post Foreign Service. June 10, 2004)
"Our policy has been to support opposition groups, and it continues to be our policy…" (Defense Secretary William Cohen. Town meeting held in St. John Arena at Ohio State University. February 18, 1998) [Cohen began to answer a student’s questions, but he was drowned out by chants of "Bull----! Bull----!"]
On November 26, 2007 the Venezuelan government broadcast and circulated a confidential memo from the US embassy to the CIA which is devastatingly revealing of US clandestine operations and which will influence the referendum this Sunday, December 2, 2007. The memo sent by an embassy official, Michael Middleton Steere, was addressed to the Director of Central Intelligence, Michael Hayden. The memo was entitled ‘Advancing to the Last Phase of Operation Pincer’ and updates the activity by a CIA unit with the acronym ‘HUMINT’ (Human Intelligence) which is engaged in clandestine action to destabilize the forth-coming referendum and coordinate the civil military overthrow of the elected Chavez government. (…) With strong financial backing from the US Embassy ($8 million dollars in propaganda alone according to the Embassy memo) and the business elite and ‘free time’ by the right-wing media, the Right has organized a majority of the upper middle class students from the private universities, backed by the Catholic Church hierarchy, large swaths of the affluent middle class neighborhoods, entire sectors of the commercial, real estate and financial middle classes and apparently sectors of the military, especially officials in the National Guard. (James Petras: CIA Venezuela Destabilization Memo Surfaces. Counterattack as Fateful Referendum Looms. November 28, 2007)
Az elszólás-gyöngyszemek egyike nem másnak, mint Bush
elnöknek
köszönhető: ezt a tragikus esemény 5. évfordulója alkalmából potyogtatta el:
"I want to thank the leaders for joining Laura and me
and the Vice President and his wife, Lynne, as we commemorated the -- a day that
really helped -- or it did define our nation, which is 9/11/2001." (Meg
akarom köszönni a vezetőségnek, hogy csatlakoztak Laurához és hozzám és az
elnökhelyetteshez és feleségéhez, Lynne-hez, amint emlékeztünk a -- egy
napra, amely igazán segítette -- vagy (inkább) meghatározta nemzetünket, amely
(nap) 9-11-2001.)
Bush elszólása valójában csak megerősítette, amit az
elfogulatlan megfigyelők idővel -- a sokkhatás elcsitulásával és a
dezinformáció ködének fokozatos oszlásával --
realizáltak: a szeptember 11-ei támadás “segítette”, illetve
lehetővé és elfogadtathatóvá tette az egypólusú Új Világrendet célul kitűző kormányprogram
megvalósítását. Ahogy Rumsfeld a New York Timesnak 2001. október 12-én nyilatkozta,
9-11 olyan lehetőséget kreált, mint
amilyent
a második világháború teremtett a világ
átalakítására.
The invasion of Iraq was portrayed as another front in the “war on terror” — America’s response to 9/11—with some U.S. officials asserting that Iraq had played a role in the attacks. This claim was never supported by U.S. intelligence, and it did not drive the decision to invade, although it was used to justify the war. Despite later public statements by the Bush administration that Saddam Hussein was not responsible for the 9/11 attacks, many Americans continue to believe he was involved. (…) It is not yet clear that the Iraq war has served America’s security interests. While the U.S. State Department claims that the United States and Iraq have “forged a strategically important bilateral relationship,” that is hard to see. (Brian Michael Jenkins: The Invasion of Iraq: A Balance Sheet. COMMENTARY – The Rand Blog and Global Security.org, March 22, 2013)
Iraq no longer threatens its
immediate neighbors. Iran is now viewed as the most serious threat to the
region; its nuclear program is real and worrisome. Iraq's Shia-dominated
government seems more willing to support Iran's ambitions than to support
efforts to discourage those ambitions. In more concrete terms, Iraq facilitates
arms shipments to Syria's government forces, while the United States would
prefer to have Syria's president step down. It is difficult to point to evidence
of cooperation between Iraq and the United States other than Iraq's acceptance
of U.S. assistance in building up its internal security forces to combat
jihadist insurgents and, potentially, Sunni opponents. In sum, the costly
removal of a brutal tyrant who threatened his own citizens and neighboring
countries won no applause, earned no gratitude, established no reliable ally,
and produced no lasting strategic benefit. (Brian Michael Jenkins:
The Invasion of Iraq: A Balance Sheet.
COMMENTARY – The Rand Blog and Global Security.org,
March 22, 2013)
„Russia represents a threat to America’s global interests, to its hegemony around the world. This is the mindset of the elites in American foreign policy decision making: Anything that constitutes a balance of power approach, which I think is generally what Russia is pursuing, this constitutes a threat to a hegemonic power that seeks global domination wherever and whenever it has interests and its interest are military, oil, political interest in general, the interest of the transnational community, and the defense of the Israeli state. There are multiple interests and anything that stands in the way of disrupting US hegemony in the pursuit of these interests constitutes a threat." (Intervew with Gerry Sussman, Professor of Urban Studies and Planning at Portland University. April 6, 2016)
Világrendváltás – a háború egyértelművé tette azt amit már hosszú ideje sejtünk. Az egy pólusú világrend már a múlté, és a nemzetközi rendszer a rendből a káosz felé halad. Hogy milyen lesz az a világrend, ami ebből a káoszból majd kiemelkedik, az még a jövő zenéje. (…) A nemzetközi rendszer trilemmája – A nemzetközi rendszer legfontosabb kérdése a három szuperhatalom egymáshoz való viszonya. Az ukrán háború kapcsán úgy tűnik, hogy ebben a geopolitikai szerelmi háromszögben Oroszország és Kína lépett frigyre, és az USA, tágabb értelemben a Nyugat, hoppon maradt. A kor tragédiája, hogy a háromszögek a természetüknél fogva jóval instabilabbak, mint a diádok. (…) A szabályokon alapuló világrend népszerűtlensége – A Nyugat által felépített és birtokolt úgynevezett „szabályokon alapuló világrend” meglehetősen kiment a divatból. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor Oroszország egy megakihívást intézett ez ellen a világrend ellen a Nyugat hazai pályáján, Európában, akkor a világ államainak a háromnegyede nem csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz. (Robert C. Castel: Megatrendek az orosz-ukrán háborúban. Nepkohn. December 14, 2022)
Kiemelés ritka
objektivitással visszatekintő helyzetelemzésből:
On February 21, 2014,
with US support, a violent insurrection in Kiev toppled the democratically
elected President Victor Yanukovich, who is from Donbass. Not surprisingly, his
supporters across eastern and southern Ukraine resisted the new US-backed regime
in Kiev. As Ukraine crumbled into anarchy in spring 2014, Crimea held a
referendum and quickly reintegrated into Russia. The two Donbass regions –
Donetsk and Lugansk – soon declared their independence from Kiev. The Donetsk
People’s Republic and the Lugansk People’s Republic were born, but didn’t join
Russia at the time. Kiev responded by bombing Donbass, arresting “separatists” and
launching an “Anti-Terrorist
Operation.” On May 2, 2014, nearly 50 pro-Russia
demonstrators were burned alive inside the Trade Unions House in Odessa. The
Rubicon had been crossed. In 2014-15, more than a million Ukrainians fled to
Russia.
(John Varoli:
What will happen
to ethnic Russians in Donbass and Crimea, if Ukraine and NATO emerge victorious
from the current conflict?
The brutal treatment of
‘collaborators’ could extend to millions of people.
December 17,
2022) [[John
Varoli, veteran journalist who holds a dual degree in Russian Studies and the
History of US Foreign Policy from Cornell University. He has worked with both
Russia and Ukraine since 1992, including 15 years as a foreign correspondent for
major media such as the New York Times, Bloomberg News and Reuters TV.]
More than a million people in the Donbass applied for and received Russian citizenship between 2019 and the moment the areas became part of Russia in 2022, because it’s a country to which these people are bound by blood, language and culture. After the regions (collectively dubbed “new Russian territories”) joined Russia, all their inhabitants became Russian citizens from Moscow’s point of view. They can opt out and are not required to renounce their Ukrainian citizenship. Under international law, Moscow has a right to protect its citizens no matter where they might be. According to the Western media narrative, however, the conflict in Ukraine began on February 24, 2022 when Russia “invaded” Ukraine in an effort to “destroy” the country and “to rebuild the Soviet Empire.” (…) Clear and indisputable facts about the pro-Russian sentiment among the people of Donbass and Crimea are dismissed by the West as “Russian propaganda.” Anyone who dares to question and doubts the NATO narrative is smeared as a “Putin puppet.” The goal of such malicious name-calling is to shut down free thought and debate. (John Varoli: What will happen to ethnic Russians in Donbass and Crimea, if Ukraine and NATO emerge victorious from the current conflict? The brutal treatment of ‘collaborators’ could extend to millions of people. December 17, 2022)
“Egy
francia politikus azt mondta, hogy a hazaárulás dátum kérdése.
Ha én a történelmet februárral indítom, akkor a háborút az
oroszok kezdték, ezt senki nem vitatja.
De ha egy pár hónapot
visszamegyek, akkor azt látom, hogy folyamatos volt az ukrán provokáció.
Oroszokat gyilkoltak, gyújtottak rájuk házakat. De
annyit látni kell, hogy ezt a mostani háborút az ukránok
kiprovokálták, és rendkívül nehéz megmondani, mikor fog véget érni, és ki nyeri
meg.”
(Nógrádi György
biztonságpolitikai szakértő. Magyar Nemzet.
2023. január 17)
"A világ komplexitása már messze túl van azon a szinten, hogy bárki képes
lehessen a saját tapasztalatai alapján képet alkotni a valóságról, be kell
látnunk, hogy minden vélt tudásunk a médiából, vagyis egy "közvetítőtől"
származik. A média pedig nem a valóságot tárja elénk, hanem egy történetet mesél
el a valóságról, amely történetnek vagy van köze a valóságos valósághoz, vagy
nincs.
És mivel ennek eldöntése meghaladja a kompetenciánkat, így ennél
kiszolgáltatottabbak már nem is lehetnénk.
Davos és a hozzá hasonló többi globális beszélgetőhálózat arra szolgál, hogy e
gigantikus »valóság-gyár« uralkodó narratíváit terjessze a világ lakói számára.
A Világgazdasági Fórum tehát, mint az elmúlt fél évszázad során mindig, a
globális uralkodó elbeszélési módot, mint egyetlen lehetséges világértelmezési
logikát próbálta rögzíteni. (Bogár
László:
Davos: duma és dilemma.
Magyar Hírlap. 2023. január 23)
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára