EMPIRIA Magazin III. évfolyam 7. szám - Kuliffay Hanna írása
2004 július
ALTERNATÍVA HELYETT IMITÁCIÓ
John Kerry külpolitikája
A június végi felmérések(*1) szerint a demokraták 82%-a úgy véli, az iraki háború téves és jogtalan volt. A Bostonban tartott Országos Demokrata Konvenció küldöttei pedig 90%-ban háború és megszállás ellenesek. Az arány valójában nem meglepő, hiszen utólag a Bush-kormány minden pro-háborús indoka valótlannak, eltúlzottnak és jogsértőnek bizonyult, ráadásul a demokraták között mindig többen vannak pacifisták. Ami váratlan jelenség, hogy végre a pártállástól független összesített adatok szerint is a regisztrált szavazók többsége a megszállás mielőbbi befejezésének híve. Sokan azt hiszik, hogy az elnöki székre pályázó John Kerry is hasonlóan vélekedik. Feltételezik, hogy minden tőle telhető módon a választói béke és tolerancia igényét fogja képviselni. Abban reménykednek, hogy George W. Bush jogtalan, globálisan megszégyenült külpolitikájának romhalmazára építve teljesen új utakon fog elindulni. Hitek, feltételezések, vágyálmok. . . De végül is milyen konkrét külpolitikai programmal indul a szenátor?
A demokrata jelöltségért folytatott kampány során többször is hallottuk, hogy a meginterjúvolt választók (akár pártbeli elkötelezettségüket is félretéve) a béke és a katonák mielőbbi hazahozatala érdekében szavaztak Kerryre. Meg voltak győződve róla, hogy a szenátor csak az ő emberük lehet, hiszen a vietnámi háborút is ellenezte. Egy mondatára még ma is sokan emlékeznek – a kormányt felelősségre vonó fiatal veteránként egy szenátusi meghallgatáson tette fel a mára ismét relevánsnak tűnő kérdést: „Hogy lehet megkérni valakit, hogy utolsó emberként haljon meg egy hazugságért?”
A Kerrybe vetett bizalom terjedését elősegítette, hogy két országosan elismert, Bush iraki politikáját nyíltan ellenző, majd elítélő politikus, Ted Kennedy és Al Gore, az iraki mocsárból való kikecmergés reményével kecsegtető alternatívaként őt ajánlották. Ráadásul a háborúellenességével és ebből fakadó népszerűségével veszélyessé vált, következésképpen a média által fénysebességgel „kinyírt” Howard Dean is a Kerryt támogatókhoz csatlakozott. Milyen következtetést vonhattak le ebből a vasárnapi prédikációra programozott agyú tömegek? Vagy akik hajszoltságukban nem érnek rá tájékozódni? Esetleg csak elemista szinten tudnak olvasni?
De még a tájékozottak is találtak olyan kijelentéseket Kerrytől, amiből arra következtethettek, hogy az áhított irányváltozás megtestesítője. Íme egy idézet: „Megígérem . . . az amerikai népnek, hogy soha nem fogok háborút folytatni vagy kezdeni, csak azért, mert éppen úgy akarjuk.” Tehát valós indok és provokáció nélkül. És pont ebben a szellemben ítélte el a közelmúlt abszurd haiti puccsát . . . ! hozzák fel érdemeként a hívei. Hát, ha el nem is ítélte, annyi igaz, hogy mikor szinte mindenki bújócskázott vagy bólogatott, Kerry hajlandó volt kritikát nyilvánítani: a Bush-adminisztráció tagadása ellenére nekik tulajdonította a demokratikusan megválasztott elnök megbuktatását azzal a megjegyzéssel, hogy az Arisztid iránti „teológiai és ideológiai gyűlöletüktől” hajtva juttatták hatalomra a lázadókat. De hallott azóta is valaki Kerrytől a puccs elítéléséről, a felelősség firtatásáról, esetleg arról, hogy vissza kéne állítani Arisztid és választói törvényes jogait?
Az viszont méltán tűnhetett bíztatónak a liberális, független és pacifista demokraták szemében, mikor, Kerry tavaly októberben – egy hónappal azután, hogy hivatalosan bejelentette indulását a demokratikus párt jelöltjeként – úgy nyilatkozott az Arab-Amerikai Intézetben, hogy tudomása van a palesztinok „szívfájdalmáról” az Ariel Sharon által épített válaszfal miatt, majd annak a véleményének adott hangot: „Nincs szükségünk egy újabb akadályra a béke útjában.” Míg ez a mondata kellő homlokráncolás közepette rövid időre szárnyra kapott a médiában, az már elsikkadt, hogy „provokatív és eredményre nem vezető lépésnek” könyvelte el a fal építését, amelyet még csak nem is tartott Izrael érdekének.(*2)
A Külföldi Kapcsolatok Tanácsához intézett beszédében pedig úgy tűnt, hogy elutasította az Államok birodalmi törekvéseit, mikor a Bush-adminisztráció külpolitikáját „a modern történelem legarrogánsabb, legfelkészületlenebb, legfelelőtlenebb és leginkább túlideologizált külpolitikájának” nevezte. Máshol, hasonlóan kritikus jelleggel azt mondta, „Bush politikája extrém”, és megint máshol, hogy Bush politikája, diplomáciája és a mindenkori helyzetfelmérése kudarcok sorozata. A hónap közepén pedig már a választási hadjárat KERRY-EDWARDS feliratos repülőgépén utazva morális ítéletként jegyezte meg a Washington Post riporterének: „Amerika (értékrendszerének) központi értéke az igazság, amit ez az adminisztráció meggyalázott.”
Ilyen és hasonló kijelentésekből talán érthető, miért is tételezik fel Kerryről a republikánus vezetésből kiábrándult tömegek, hogy homlokegyenest ellenkező irányba, az „igazság” és pacifizmus, a multilateralizmus és nemzetközi törvénytisztelet irányába fog menetelni. Volt bajtársai, a vietnámi veteránok például arra alapozottan tételezik fel békére törekvő, diplomáciai megoldást előnybe részesítő szándékait, mivel látott fegyveres közelharcot, ismeri a háború borzalmait, elnökként tehát kevésbé lesz hajlandó fiatalokat küldeni a halálba.
Ami romba dönti ezt a napfényes hipotézist, az a (lassan szinte elfelejtett) közelmúlt, mikor Kerry szenátorként felelőssége teljes tudatában megszavazta Bush elnök egyszemélyi döntési jogát és ezzel közvetve az iraki háborút. Ráadásul nem ígéri, soha nem is ígérte, hogy véget vet akár az afgán, akár az iraki megszállásnak. (A demokrata képviselő, Dennis Kucinich volt az elnökségért indulók közül az, aki határozottan azt ígérte, 3 hónapon belül hazahozza a fiúkat.) Úgy tűnik, mintha senki nem akarná hallani a tényt, azt a bizonyos „ordító igazságot”, miszerint Kerry csupán Bush felelőtlen és kidolgozatlan háborús taktikáját hibáztatja, nem az Új Világrendről alkotott véres vízióját.
DEZINFORMÁCIÓ NAGYKANÁLLAL
A Kerry-külpolitikával kapcsolatos hitek, remények és vágyálmok árnyékában kezdettől fogva fel kellett volna tűnjön néhány elgondolkoztató jelenség. Kicsit visszagondolva a demokrata jelöltségért folyó küzdelem idejére, Howard Dean, akit többek között külpolitikai tapasztalatlansággal vádoltak, azzal tette helyükre kritikusait, ő személy szerint ellenezte az iraki háborút, mikor vezető demokrata riválisai, Kerry és Dick Gephardt buzgón támogatták. „Akármilyen hitelesítő okiratokkal is rendelkeznek, végül is rossz döntést hoztak, míg én képes voltam jó döntést hozni” – dörgölte be a médiának és háborús zelóta ellenfeleinek Dean.
Valahogy illik elfelejtkezni róla, legalább is nem emlegetni Kerrynek ezt a "rossz" döntését. Mikor elvétve mégis számon kéri valaki, miért adott szabad kezet és vele egy biankó csekket Bushnak – kerül amibe kerül –, röviden azzal indokolja, hogy téves és félrevezető információk alapján döntött. Ez enyhén szólva bárgyú érvelés, hiszen ugyanazon titkos és bizalmas információk alapján nemcsak Dean és Al Gore, de a demokrata párt jelöltségéért induló Dennis Kucinich és Al Sharpton, a kongresszusból Ted Kennedy és Robert Byrd és még több, mint 120 szenátor és képviselő átlátott a háborús hiénák praktikáin, és nem volt hajlandó Irak megtámadásához hozzájárulni.
Ahogy mondják, nem sikk – mint ahogy jogilag sem mentség – ostobának és könnyen átverhetőnek lenni. Kerry mégis önként vállalja, hogy nagykanállal ette a dezinformációt. És akármilyen lejárató is a dolog, kitart mellette. Ami azonban szöget kell üssön mindenki fejébe, hogy Bush-hoz hasonlóan Kerry sem dühös azokra, akik 'etették'. Ő sem felháborodott, sem a saját, sem az ország, sem a halottak, árvák, nyomorékok és nincstelenné váltak százezrei nevében. Ráadásul ő sem követel személyes felelősségre vonást. Így aztán a kérdés önmagától adódik, tényleg csúnyán becsapták Kerryt vagy szándékosan hagyta magát?
A válasz elég nyilvánvaló. Kerry, Bush-sal ellentétben, önálló tájékozódásra és független véleményalkotásra képes, gyakorlott, intelligens, széles látókörű politikus. Bár Michael Moore is azzal mentegeti, hogy az elnök állításaira és bizonykodására hallgatott, mégis elég valószínűtlennek tűnik, hogy ne lett volna képes felmérni, a Fehér Házban (és a Pentagonban) légvárakat építenek légből kapott jelentésekre alapozottan. A király pedig meztelen.
Bush kihasználói – érdektelenségével visszaélve – gondosan elszigetelik az ország és a világ híreitől, de Kerry szabad megfigyelőként tanúja kellett legyen, tüntetők milliói tudták nemcsak az Államokban, de szerte a világon, Bush háborúi az olaj és víz kontroll, a petrodollár védelme és stratégiai érdekek miatt robbantak ki. Lehetetlen, hogy ne látta volna a NO BLOOD FOR OIL feliratos tiltakozó táblák tízezreit, lehetetlen, hogy ne olvasta volna, vagy az asszisztensei ne tájékoztatták volna a történész és politológus szakemberek, az ENSZ fegyverszakértői, baráti országok diplomatái, akadémikusok, valamint az alternatív média kiváló zsurnalisztái és riporterei figyelmeztetéséről az "azonnali világveszélyt" jelentő bizonyítékok hiányáról, a Pentagon és a Fehér Ház átlátszó politikai manipulációiról.
Lehetetlen, hogy ne ismerte volna a hatalomittas, kontroll mániákus Dick Cheney másfél évtizeddel korábbi propaganda írását, mi szerint akárki is kontrollálja a Perzsa-öböl olaját, képes megfojtani az Egyesült Államok gazdaságát(*3), de a világ más országainak gazdaságát is. Bár izgatásnak is beillő jóslatának sem a múltban, sem rövid távon semmi jele nem mutatkozott(*3), ennek ellenére Cheney sürgetőleg és folyamatosan bujtogatott és szervezkedett Irak ellen. Minden befolyását latba vetette a neokonzervatívok által vizionált Új Világrend mielőbbi megvalósítása érdekében. Aki rászánt akárcsak egy percet is a háttérzaj figyelésére, jóval a tragikus 9-11-es események előtt hallhatta a háborús dobpergést.
Lehetséges, hogy Kerry ebből mit se vett volna észre? Vagy ne tudta volna felmérni, mire megy ki a játék? Vagy egyszerűen bedőlt a mesterpropagandista Donald Rumsfeldnek, aki az amerikai hipokrízis megtestesítőjeként azt nyilatkozta a háborús készülődés tetőfokán: „Mi nem alkalmazunk erőszakot és nem járunk körbe a világba, hogy elvegyük mások olaját. . . . A demokrácia nem így működik.”
Egyébként Bush és közvetlen köre hathatós demagógiája mellett Kerry szabadon hozzájutott mindazokhoz a CIA, az INR (a Külügyi Minisztérium titkosszolgálati bürója) az FBI és más nemzetbiztonsági szervek szigorúan titkos információihoz, de a diplomaták és szövetséges országok bizalmi jelentéseihez is, amelyek szerint az irakiaknak nem volt nukleáris programja és nem volt semmi közük a Világkereskedelmi Központ felrobbantásához. Mi több, amolyan rebellis népként nem tűrik jól az idegen igát. Ennek ellenére Kerry – mintha csak Busht idézte volna – idén áprilisban azt nyilatkozta, bár lehet vitatkozni rajta, indokolt volt-e a háború(?), a visszavonulás viszont mára „elképzelhetetlen”, mivel a szétzilált iraki társadalmat átvették a radikálisok. Mint ahogy ezt, várható háborús következményként, az ellenzékiek közül többen is megjósolták.
„Minden amerikai egyként támogatja a csapatainkat és a célt, hogy eleget tegyünk az elkötelezettségünknek, és segítsük az iraki népet, hogy biztonságos, békés, toleráns és szabad országot építsen” – jelentette ki, mintegy Bush imitációjaként Kerry. Még abban is elnökünk hű utánzata, hogy a nevünkben állítja a saját hazugságát. Az amerikai nép ugyanis nem támogatja "egyként" a megszállást, sőt egyre nagyobb arányban ellenzi. Ezen túlmenően mielőtt ezt a súlyosan elkötelező mondatot kimondta, Kerrynek emlékeznie kellett volna rá, szó szerint az általa felsoroltak alkották annakidején az Egyesült Államok állítólagos célkitűzéseit Vietnámmal kapcsolatban.
Egyébként a számtalan tájékozódási lehetőség mellett Kerry az egyik legmegbízhatóbb forrásból értesült a Szaddám Huszein alatti iraki helyzetről. Scott Ritter – aki 7 évet töltött Irakban az ENSZ leszerelési és fegyverszakértőjeként – a háború növekvő veszélyét látva személyesen felkereste a szenátort hivatalában és részletesen tájékoztatta munkájukról, amelynek során szinte teljesen felszámolták Irak fegyverarzenálját, amelyet aztán a Bush adminisztráció ideje alatt fejeztek be.
Ritter konkrét felvilágosítással tudott szolgálni részadatokról, technikai ismeretekről, a szankciók eredményességéről (több mint 1 millió halott), a kémiai és biológiai fegyverek elévülési idejéről, személyes tapasztalatairól, gyakorlatilag bármiről, amit Kerry tudni akart. Így első kézből hallhatta, amit Ritter több nyilvános fórumon elmondott, és több alkalommal meg is írt: Irak teljesen fegyvertelenül és szankciók által megtörve nem hogy a világra, de a szomszédjaira sem jelentett veszélyt az utóbbi évtizedben – valójában hosszú évek óta csak a mindennapi túlélésért küszködött.
Mindent összevetve Kerry tehát nem tekinthető a neokonzervatívok ösztönlelkű „hasznos idiótájának”. Kerry szándékosan hagyta magát becsapni.(*4)
VÁLASZTÁS KÉT „GONOSZ” KÖZÖTT
A Kerry-tábor alakuló külpolitikai vonalát figyelemmel kísérők számára érthetetlen döntés volt Samuel (Sandy) Berger, az „atrocious player” jelölése a külpolitikai tanácsadók élére. A bírálói által „galád játékosként” emlegetett Bergerről Washingtonban, így Kerry köreiben is köztudott volt – bár ki tudja milyen meggondolásból nem számított –, hogy a szövetségi kormány január óta lopás és nemzetbiztonsági törvénysértések miatt eljárást folytatott ellene. A radikálisként ismert Berger, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként már a 90-es évek közepén mindenáron háborút akart provokálni Irak ellen, ráadásul ugyanazok a hazug, mesterségesen gyártott indokok alapján, amikkel az önállótlan és hiszékeny Busht is bolondították.
A Madison Capital Times július 23-i írása szerint "Berger volt a demokrata apologéta a Bush adminisztráció legkomolyabb visszaéléseiért. És mint az elnökségi kampány vezető tanácsadója nyomást gyakorolt Kerryre, hogy (önálló elképzelések helyett) echózza a Bush adminisztráció célkitűzését, elsősorban az iraki megszállás folytatását illetően." Berger befolyásának nyilván szerepe volt benne, hogy a demokrata szavazatok többségének biztosítása óta Kerry egyre vészjóslóbban jobbra tendál, bár ez a manőver az elmúlt fél évszázadban a demokrata pártvezetőség kötelező döntése alapján majdhogy nem törvényszerűvé vált: a republikánus radikálisokkal bizonyos kérdésekben azonosuló (közel-keleti politika, unilateralizmus, megelőző támadás, fegyverkezés) párton belüli elemek szorosan tartják a gyeplőt.
Boston tehát, minden háborgás ellenére nem az első demokrata jelölőgyűlés, ahol a középutas és tőlük balra álló progresszív demokraták, de a csatlakozó függetlenek és Zöldek is úgy érzik, hogy az „egység” jelszóval kiforszírozott szavazataik után a jobbra tolódás még inkább fokozódik, aminek folyamán ők az igényeikkel, elképzeléseikkel és szívügyeikkel a hatalomból és a gazdasági előnyökből is kiszorulnak: a mór megtette kötelességét, a mór mehet.
Dean pacifista középutas és független támogatói „hihetetlenül kiábrándultak”, hogy a rendszer lehetetlenné teszi az igazi választást. Mint hangoztatják, egyetlen lehetőség volt számukra: „kettő közül a kevésbé gonoszt választani”. A formailag két jelölt által képviselt, de fő célkitűzéseiben azonos politika szimbolizálására két arcú bábút égettek a tüntetők Bostonban – az egyik arc Busht ábrázolta, a másik pedig Kerryt. Ez a tényleges választás hiánya miatti sopánkodás – ami soha nem csap át számonkérő felháborodásba vagy egy életrevaló harmadik párt létrehozásában – minden választás idején elhangzik, de semmi nem történik a választási rendszer megreformálására.
James F. Welles, a pszichológia neves doktora szerint civilizációnk legfontosabb problémái, mint a szegénység, rasszizmus, politikai visszaélések, ideológiai elnyomás vagy a háború – de ide sorolható a választási lehetőségek kontrollja is – nem fix jellemzői a társadalmi helyzetnek, hanem mind a körülmények következményei, amelyek elvben megváltoztathatók, de tragikus módon annak ellenére, hogy tudjuk, mit és hogy kellene megváltoztatni, semmit sem csinálunk.
Ennek okát Welles a vezető réteg által felállított korlátokban látja és azokban a sémákban(*5), amelyek azokat viszik előre és azokat jutalmazzák, akik feltétel nélkül alávetik magukat az adott kultúra limitációinak. Az uralkodó vallási, ideológiai, politikai sémák nem azért képesek túlélni és hosszú távon funkcionálni, mert jól felmérik a problémákat, vagy érdemi megoldást keresnek/találnak rá, hanem azért, mert az önámító emberek ezek segítsége révén kapcsolódnak és kötődnek egymáshoz. Welles szerint a séma érzelmi/társadalmi dimenzió, amely a csoportkohézió (és ennek révén a túlélés K. H.) fontos eleme.
A sopánkodó tömegtehetetlenségre és a politikai sémák korlátlan hatalmára jellemző példa, hogy míg a New York Times-CBS felmérés szerint a demokrata küldöttek 90%-a ki akarja vonni a megszálló csapatokat Irakból, mégis boldog révületben tapsolnak és üvöltve éljenzik, ünneplik a csapatok ott tartására elkötelezett és további 40 ezer katona bevetését tervező Kerryt. Mintha az emberek valamiféle tömegpszichózis hatására nem akarnák tudomásul vennie, hogy Kerry (akárcsak Bush) addig akar Irakban állomásozni, míg a mai napig is bombázott, szándékosan lerombolt és mesterségesen lezüllesztett ország „visszanyeri a stabilitását”. Ha kell – és az olajérdekek miatt kelleni fog – akkor évtizedekig.
KESERŰ PIRULA
A Kerryvel boldogtalan demokraták legkeserűbb pirulája, hogy kezdeti bizonytalankodásán túljutva Kerry támogatója lett a Bush nemzetbiztonsági politika legellentmondásosabb és legveszélyesebb aspektusának, a csupán feltételezhető vagy potenciális fenyegetéssel indokolt preventív támadás doktrínájának. Ez a nemzetközi jogot sértő, fatális tévedést előidéző vezérelv szolgált Irak megtámadásához és szolgálhat a jövőben (a már szankciók és diplomáciai nyomás alatt álló) Szíria, (az Izraellel közösen fenyegetett) Irán, vagy éppen a Bush és Kerry begyét egyformán feszítő szociáldemokrata Venezuela megtámadásához is. A háttérzajra kicsit is figyelve nem lehet nem észrevenni, hogy ezeknek az országoknak már az említésére is mindig felerősödik a washingtoni harci dobok pergése.
Kerry azzal próbálja lenyugtatni az aggodalmaskodókat, esetleges háború vagy terrortámadás megtorlása esetén, Bush-sal ellentétben, ő megbízható felderítő és hírszolgálati információra alapozottan fog dönteni, és szorosan együtt szándékozik működni a baráti és szövetséges országokkal. Mintha a csodaszer, a „megbízható” információ máról holnapra csak úgy, a fákon teremne, vagy rendelni lehetne az E-Bayen!
Természetesen a szoros együttműködés sem varázsütésre megvalósítható. Kezdeti lépésnek le kéne faragni a nagynemzeti arroganciából, aminek részeként csendesen be kéne ismernie az iraki háború igazságtalanságát és jogtalanságát, újból alá kéne vetni az országot a nemzetközi törvényeknek – tartozásainkat kifizetve együtt kéne működni az ENSZ-szel és a szervezeten belül a Hágai Nemzetközi Bírósággal – és pozitív intézkedésekkel, gazdasági segélyekkel, másokat partnerként kezelő diplomáciával meg kellene próbálnia visszafogadtatni Amerikát a globális nemzetközösség bizalmába.
A madisoni Capital Times július 12-i vezércikke viszont éppen arra figyelmeztet, hogy a bostoni nagygyűlésén ismertetésre kerülő manifesztum, amely lényegében az őszi választási program irányadója, óvatosan elkerüli az iraki háború igazságosságát, jogosságát és elkerülhetetlen szükségességét illető bárminemű állásfoglalást. Csak semmi kritika, semmi számonkérés, de mea culpa sem.
Ez az elhallgatás azonban már messzebb mutat annál, mint hogy a párt győzelme érdekében szenátor Kerry téves, vagy szándékosan megalkuvó döntéséről el kell felejtkezni. Ez az óvatos elhallgatás már az elnök Kerry tervbe vett külpolitikájának, a tulajdonképpeni Bush-külpolitika folytatásának előzetes legitimálása. Amennyiben Kerry utólag elítélné a háborút, azzal jogtalannak nyilvánítaná a megszállást is és vele az olajkutak privatizálását, amiről természetesen szó sem lehet. A választási program egyébként eredetileg fokozott nemzetközi együttműködést ígért, július 16-án viszont Kerry úgy nyilatkozott, mint aki mégis inkább Bush bevált unilateralizmusa mellett dönt: „Soha semmilyen országnak nem fogom megengedni, hogy megvétózza, amit tennünk kell, és soha nem fogom megengedni semmilyen intézménynek, hogy megvétózza, amit a nemzet érdekében kell tennünk.”
Kerry természetesen kikérné magának, ha valaki a birodalmi ambíciójú Bush-külpolitika imitációjával vádolná. Beismerné vagy nem, a zsurnaliszta Matthew Harwood szerint amit Kerry a „birodalmi politika” helyett „új progresszív internacionalizmusként” ajánl, nem lényegi csak formai, mondhatnánk percepcionális változata a már jól ismert imperialisztikus amerikai világpolitikának. Az újnak mondott progresszív internacionalizmus megfogalmazói szerint a jövendő demokrata kormányok bölcsen – megújított szövetségekre és régi barátságokra alapozottan – fognak élni az amerikai hatalommal és nem dominálni, hanem az érdekeiknek megfelelően (szankciókkal, anyagi juttatással, megvesztegetéssel, gazdasági előnyökkel vagy akár zsarolással) alakítani-formálni fogják a politikai szövetségeket és nemzetközi intézményeket.
A cél, hogy az Államok ismét elismert vezetője legyen a szabad világnak és továbbra is terjessze, védelmezze a szabad kereskedelmet, a világra nyitott piacot és az amerikai mintájú (sikeresen kontrollálható, K. H.) demokráciát – ha lehet kölcsönös együttműködés révén, ha viszont a szükség úgy hozza, akkor fegyverrel. Akik rászánják az időt a háttérzaj figyelésére, folyamatosan hallhatják a harci dobpergést. A változás csak annyi, a jobboldali demokraták nem akarják, hogy Amerika egyedül viselje a megszállások és a soron következő háborúk anyagi terheit és véráldozatát – amiért is Kerry feladata lenne az intervenciókat és terror elleni kampányokat sietősen nemzetközi síkra terelni.
Az új 'progresszív internacionalisták' A demokratikus nemzetbiztonsági stratégia című irányadó tanulmányuk saját besorolása szerint a neo-imperialisztikus jobboldal és az intervenció- és megszállásellenes baloldal között helyezkednek el. Látszatra középutas stratégiájuk trükkje azonban, hogy míg centiméterekre van a szélsőjobbtól, addig kilométerekre van a békés, valódi demokráciára alapozott politikát követelő középtől és baloldaltól. Harwood megvallja, hogy nem lát lényegi különbséget a demokraták megújult nemzetvédelmi stratégiája és a Bush-érában meghonosodott imperialista törekvések között. Véleménye szerint az előbbi olyan, mint egy szacharinnal megédesített próbálkozás az amerikai hegemónia elfogadtatására, a multilateralizmus (jótékonyan rejtő) fátylán keresztül. Miközben csak kicsit is odafigyelve a háttérzajból mindvégig kiszűrhető a harci dobok folyamatos, monoton verése.
*1 Egyesített USA Today, CNN és Gallup felmérés
*2 Biztos nyerőnek érezve magát John Kerry idén júniusra megváltoztatta korábbi állásfoglalását, és a falat „önvédelmi” jellegénél fogva legálisnak könyvelte el, míg a fal által annektált területek és lakosok jogi helyzetéről és jövőjéről csak annyit nyilatkozott, „a demográfiai realitásokat számításba véve számos települési tömb valószínűleg Izrael része fog maradni”. Kerry Bush-sal egyetértésben elveti az őslakosság visszatelepülési és kártérítési jogát.
*3 2002-ben az amerikai olaj importnak csupán 30%-a származott arab országokból, abból is a baráti Szaúdi Arábiából a legtöbb, 16,9%, míg Irakból nem több, mint 11,4%. Mivel az Államok olaj importja kb. 55%-a az ország olaj fogyasztásának, ennek megfelelően csak elenyésző hányadát, 15%-át szolgáltatják az arab országok. Amerika számára nagyobb jelentősége van a venezuelai, a mexikói vagy a kanadai olajnak, mint az irakinak. Miért nem amiatt aggódik Cheney, hogy Mexikó veszélyeztetheti az Államok gazdasági önállóságát?
*4 "Senator Kerry can't have it both ways. He can't on the one hand, tout his foreign policy expertise, political savvy and experience, and on the other hand be so callow as to claim to have been deceived by the Bush gang into voting for the war." (Kevin Martin: Kerry and Me)
*5 A séma sablonos, önállótlan, leegyszerűsített gondolkodásmód, automatikusan és kritikátlanul követett hitvilág, politikai állásfoglalás vagy eljárásmód
2004. július
A témakörben lásd még: A Bush adminisztráció extrém; Lapszemlék 2004. I. félév, 21. írás; Howard Deanről ill. a preventív háborúról: Lapszemlék 2003. II. félév, 59. és 60. írás (utolsó szakasz) Kerry Venezuelai kapcsolatos állásfoglalásáról: 2004. II. félév, 9. írás
Addendum
2004. augusztus 5: "Kerry cannot honestly say he was not aware of the paucity of verifiable intelligence concerning the existence of WMD in Iraq on the eve of war. I personally discussed this matter with Kerry in April 2000 and again with his senior staff in June 2002. I asked Kerry to allow me to testify before the Senate Foreign Relations Committee during its hearing on Iraq in July-August 2002 but was denied. Kerry knew that there was a viable case to be made to debunk the president's statements regarding the threat posed by Iraq's WMD, but he chose not to act on it." Scott Ritter: Challenging Kerry on his Iraq vote. Boston Globe) [Ritter szerint Kerry nem mondhatja becsülettel, hogy nem tudott az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek létezését megbízhatóan igazoló információk hiányáról, mivel vele és stábjával is folytatott erről megbeszélést. Mi több 2002. áprilisában felajánlotta, hogy (eskü alatt, A Szerk.) tanuskodik az ügyben a Szenátus Külföldi Kapcsolatok Bizottságának meghallgatásán, Kerry azonban megtagadta tőle ennek a lehetőségét. (Ritter egyébként "életre szóló" republikánusnak vallotta magát, és 2000-ben még George W. Bushra szavazott.)
The hell of US invasions and
occupation is an ever unfolding list. At times, it has taken root in Iran, at
others in Guatemala, Dominican Republic, Korea, Vietnam of course, Haiti, El
Salvador, Nicaragua, East Timor, Cuba, Chile-and Afghanistan. Ronald Reagan’s
death was celebrated in the rightwing neoliberal press as the passing of the man
who “beat communism”. But it was Jimmy Carter-a Democrat-who sparked the final
battle, that is, to provide the USSR with its Vietnam in Afghanistan. And it was
Bill Clinton who led the incessant bombing and enforced the U.N. embargo which
made Iraq bleed for eight years. In the meantime, under his presidency the U.S.
decided to assume the right to wage preventive war, all without Bush’s hoopla.
The Democrat Party is no ally of progressives. (Norman Madarasz:
Contra Kerry.
2004)
"I could never agree with those in the
antiwar movement who dismissed our troops as war criminals or our country as the
villain in the drama. That's one reason, in fact, that I eventually parted ways
with the VVAW [Vietnam Veterans Against the War] organizations and instead
helped found the Vietnam Veterans of America. (...) As a veteran of
both the Vietnam War and the Vietnam protest movement, I say to both
conservative and liberal misinterpretations of that war that it's time to get
over it and recognize it as an exception, not as a ruling example, of the U.S.
military engagements of the twentieth century. If those of us who carried the
physical and emotional burdens of that conflict can regain perspective and move
on, so can those whose involvement was vicarious or who knew nothing of the war
other than ideology and legend." (John
Kerry: A Call to Service. My Vision for A Better America. 2004
"Kerry echoed the Bush Administration’s statement, stating that he was “deeply disappointed” by the World Court’s ruling, claiming that “Israel’s fence is a legitimate response to terror that only exists in response to the wave of terror attacks against Israel. The fence is an important tool in Israel’s fight against terrorism.” At least President George W. Bush was able to say, “I think the wall is a problem. It is very difficult to develop confidence between the Palestinians and the Israelis with a wall snaking through the West Bank.” Kerry, however, placed himself even further to the right than the Bush Administration by joining 78 senators – including his running mate Senator John Edwards of North Carolina – in signing a strongly-worded letter to Kofi Annan which criticized the UN Secretary General for backing the UN General Assembly’s decision to ask the ICJ to consider the legal questions involved. In the letter, Kerry, Edwards and their Senate colleagues declared that the wall was a justifiable and necessary defensive measure by Israel and any such questioning of the Israeli policy brought into doubt the chief UN official’s opposition to terrorism." (Stephen Zunes: Attacks against World Court by Bush, Kerry and Congress Reveals Growing Bipartisan Hostility to International Law. August 7, 2004)
2004. szeptember 15: "Despite the denials of his supporters, Kerry either knew or refused ample opportunity to learn that Iraq no longer had any weapons of mass destruction, ongoing WMD programs, or delivery systems that seriously threatened other countries. (. . . ) In short, not only does the Democratic presidential nominee share President Bush's penchant for unilateralism, the undermining of international legal institutions, the support of occupation armies, and the imposition of military solutions to complex political problems, but Kerry appears to be decidedly reluctant to even consider reasoned and credible analyses that might challenge militaristic ideological assumptions that the way to defend America's security interests is through the support of invasion, occupation and repression." (Stephen Zunes: Is Kerry Really More Open then Bush to Alternative Foreign Policy Perspectives?)
Kerry az iraki háború kirobbantása érdekében hangoztatta, hogy a "brutális, gyilkos diktátor", "Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekkel való fenyegetése valóságos veszély". "We are in possession of what I think to be compelling evidence that Saddam Hussein has, and has had for a number of years, a developing capacity for the production and storage of weapons of mass destruction. Without question, we need to disarm Saddam Hussein. He is a brutal, murderous dictator, leading an oppressive regime. (. . .) He represents a particularly grievous threat because he is so consistently prone to miscalculation. And now he has continued deceit and his consistent grasp for weapons of mass destruction. . . So the threat of Saddam with weapons of mass destruction is real." (John Kerry. January 23, 2003)
The moratorium on anti-war protests in 2004 was designed to help elect the Democratic presidential candidate, Sen. John Kerry. It was a foolish and humiliating concession. Kerry snapped to salute like a windup doll when he was nominated. He talked endlessly about victory in Iraq. He assured the country that he would not have withdrawn from Fallujah. And by the time George W. Bush was elected for another term the anti-war movement had lost its momentum. (Chris Hedges: Even Lost Wars Make Corporations Rich. January 10, 2011. TruthDig.com)
I don't think anyone is as good as he ought to be. I had a conversation with
Kerry. It was pretty disheartening. I asked how he felt about civil liberties.
He said, "I'm for 'em!" That's great, but how do you feel about Section 215 of
the Patriot Act? He said, "What's that?" I said, it basically says any privately
generated database is available for public scrutiny with an administrative
subpoena. He says, "It says that?" I say, "You voted for it!" He says, "Well, it
was a long bill...." Then he went off on this riff about how we had to take some
serious measures to stop this terrorist threat, etc. I said, "I fail to see how
terrorists present anything like as big a threat to liberty in America as you
guys do by passing this kind of legislation. The founding principles of this
republic are not being defended where they need to be defended." He seemed
somewhat receptive, but he's a very political guy. Even among his kind. I think
he's been in the U.S. Senate long enough to have his backbone dissolved. (John
Perry Barlow author, lyricist, cyber right activist. [Brian
Doherty: John Perry Barlow -- The Thomas
Jefferson of cyberspace reinvents his body and his politics.] Interview.
Reason. 2004
For there are millions of voters who would have been willing to actively campaign and vote for Dennis Kucinich, Howard Dean, Wesley Clark or any other Democrat who opposed the invasion, but who have too much respect for the U.S. Constitution and the UN Charter to support someone like John Kerry. Should Senator Kerry get the nomination, these voters will raise the legitimate question as to why Americans should bother to defeat President Bush in November if he will simply be replaced by someone who essentially supports the same reckless foreign policy agenda? The outcome of nominating the pro-war Senator Kerry, then, could be the same as when the Democrats chose the pro-war vice-president, Hubert Humphrey, as their presidential nominee back in 1968: by alienating the party’s anti-war majority, it could make possible a Republican victory in November. (Stephen Zunes: Kerry’s Support for the Invasion of Iraq and the Bush Doctrine Still Unexplained. CommonDreams.org. March 1, 2004)
(Kerry)
Voted for the 2002 authorization for the Iraq war. Stated at the time: “Why is Saddam Hussein
attempting to develop nuclear weapons when most nations don’t even try? …
According to intelligence, Iraq has chemical and biological weapons … Iraq is
developing unmanned aerial vehicles capable of delivering chemical and
biological warfare agents…” (Oct. 9, 2002)
A Clinton-külpolitika baklövéseiért nagyban felelős
botcsinálta tanácsadó, Sandy Berger, bűnügyi eljárás következtében lemondásra
kényszerült John Kerry nemzetbiztonsági ügyekben felelős tanácsadói
testületéből: Sandy Berger, the former Clinton Administration National Security
Advisor, said he made a "mistake" and was just "sloppy" when an FBI
investigation revealed that he had stolen Top Secret memos and documents from
the National Archives relating to the events surrounding al-Qaida attacks on
America during the 1990s and in the year 2000. Archive security notified the FBI
when they discovered documents missing, and saw Berger stuffing papers into his
pants, socks, and a leather briefcase. Upon investigation, Berger admitted that
he had "made a mistake," and took them. Unfortunately, Berger says he "lost"
some of the documents, but that he returned some of them after his the FBI
searched his home. Amazingly, he even returned some documents that the Archive
hadn't yet noted were missing! He apologized and said he had just been "sloppy."
This, from the former "National Security" advisor to the previous President of
the United States, and security advisor to the current Democratic candidate for
president. A "mistake" is not a crime in most instances. Theft of Top Secret
documents is a Federal crime that is supposed to carry extremely serious
consequences. Being "sloppy" isn't a crime. Clinton's affairs might be described
as "sloppy." Lying under oath about them IS a crime worthy of impeachment,
depending apparently upon one's definition of the word "is." Mr. Berger would
have us believe that he was simply unaware of the procedures surrounding the
security of Top Secret documents. He says he should have known that stuffing
them in his pants and walking out might be a breach of security. For his
"mistake" Mr. Berger has resigned as John Kerry's advisor on national security
affairs. (Bob
Wilson: Sandy Berger's Little Mistake. The
Ethical Spectacle. August 2004
America’s working and non-working poor have no active voice by which to bolster their vote. (...) Outside of political action, there has been a long process of translating social ills into religious solutions. At times, they have culminated into salvationist visions of UFOs. Meanwhile, real grassroots from-the-people-by-the-people political solutions and reforms have been swiftly side-lined by the ruling establishment as “contrary” or “foreign” to the American way. (Norman Madarasz: Contra Kerry. 2004)
“All U.S. intelligence experts agree that Iraq is
seeking nuclear weapons. There is little question that Saddam Hussein wants to
develop nuclear weapons.” (Sen. John F. Kerry (D-Mass.) October. 9, 2002
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára