EMPIRIA Magazin VI. évfolyam 5. szám Kuliffay Hanna írása

 

 

 

AZ IRAKI NEMZETI ELLENÁLLÁS RUGÓI

 

 

 

Paul "Jerry" Bremer, aki 2004-ig töltötte be Irak prokonzuli  posztját, úgy nyilatkozott az ideiglenes kormánynak való hatalomátadáskor, hogy az amerikai haderő kizárólag a fogadó ország belegyezésével marad bárhol: “Ha az átmeneti kormány felszólítana, hogy távozzunk, akkor (természetesen) távoznánk” jelentette ki. Vajon kinek szánta ezt a nyilvánvaló hazugságot?

 

Bremer leginkább Washington jó hírnevét igyekezett kelteni, mikor 2004-ben egy a Diyala provinciából Bagdadba látogató küldöttséget biztosított a kamerák előtt Irak küszöbön álló szuverenitásáról és az új kormány önálló döntésjogáról.  Tette ezt annak ellenére, hogy nagyon jól tudta, megbízója, a Pentagon, éppen a megszállás hosszú távú stratégiai tervén és a haditechnológia ehhez szükséges fejlesztési költségvetésén dolgozik.

 

Azt is tudnia kellett, közvetlen főnöke, Donald Rumsfeld ugyan nyilvánosan azt állította, az Egyesült Államok nem akarja olyan országokban állomásoztatni a csapatait, ahol nem látják szívesen, zárt körökben viszont azt hangoztatta, hogy az iraki “insurgency”, tehát a fegyveres ellenállás eltarthat 10-12 évig is – következésképpen a megszállás is.  Ezzel a közlésével Rumsfeld mintegy megindokolta a permanens katonai bázisok, kapcsolódó repülőpályák és maximális biztonságú börtönök építését.

 

(Kép: Mindennapos jelenet a bagdadi halottasház bejáratánál. AP/Hadi Mizban)

 

Egyéb bizonyíték is van rá, hogy a snájdig Bremer – aki a 90-es években Henry Kissinger nemzetközi tanácsadó cégének egyik vezető pozícióját töltötte be nagyon is tisztában volt az Irakra váró jövőt illetően: 2003-ban egy vezető üzletembereknek tartott előadásán a Cincinnati Business Courier cikke szerint azt mondta: „Mi (amerikaiak) katonaként és civilként is évekig leszünk Irak földjén, és mint valami kolóniát fogjuk irányítani.”

 

Ezt a szégyenletesen cinikus epizódot az idézte fel, hogy a „kolonizáltak” 4 év multán végsőkig megelégelve helyzetüket távozásra szólították fel a megszállókat. Az iraki parlament döntő hányada, 144 bátor, mindenre elszánt képviselője május 8-án beadványban követelte Washingtontól a fegyveres csapatok kivonási menetrendjének közlését és az ország területén levő idegen fegyveres erők fokozatos leépítését. (A 275 tagú parlament 170 tagja  már tavaly ősszel is próbálkozott hasonló beadvánnyal, de minden eredmény nélkül.) 

 

Következő lépésként az iraki parlament szóvivőjének kell újabb szavazást elrendelnie ahhoz, hogy a többségi javaslat jogerőre emelkedjen. A rendkívüli eseményt az amerikai közmédia teljesen figyelmen kívül hagyta, viszont a DemocracyRising.US két újságírója, Raed Jarrar és Joshua Holland – akik egyébként „óriási jelentőségű fejleményként” méltatták –- ennek kapcsán figyelmeztettek rá, hogy félrevezető információk keringenek az iraki parlament és közvetve az ország  politikai megosztottságának lényegét illetően.

 

„Teljesen nyilvánvaló, hogy mialatt az Egyesült Államok kongresszusa határidőkön és mérföldköveken vitatkozik, Bagdad a saját politikai mérkőzéseit vívja. A fő törésvonal az iraki politikában nem a szunniták és a síiták vagy támogatóik, és nem is az iraki kormány és a ’kormányellenes erők’ között van, még csak nem is a ’mérsékeltek’ és ’radikálisok’ között van összeütközés; Irak számára politikai vonalon a meghatározó csata ma az iraki államot összetartó nemzetiek és az Egyesült Államok és Britannia által mindeddig támogatott szeparatisták között van.  Valójában Irak folyamatos megszállása és az iraki nyersanyagforrások – elsősorban a hatalmas olaj és természetes gáz telepek – elosztása azok a meghatározó tényezők, amelyek az iraki parlamentben elválasztják egymástól az egyre türelmetlenebb nemzeti tábort és Nouri al-Maliki miniszterelnök szeparatisták által dominált adminisztrációját.”

 

SZABADSÁGHARCOSOK vagy TERRORISTÁK?

 

A két tábor nem is lehetne messzebb egymástól. Az irakiak által bábkormánynak minősített al-Maliki adminisztráció tavaly novemberben a parlament kizárásával adott illegális felhatalmazást az ENSZ Biztonsági Tanácsának a megszállás egy éves hosszabbítására. (Ezt az önkényes döntési jogot idén a nemzetérdekű ellenzék meg szándékozik vonni tőle.) A kormány továbbá, washingtoni nyomásra és a saját túlélése érdekében, tudomásul vette az amerikai haderő folyamatos növelését, hajlandó szabadabb kezet adni a provinciális kormányoknak a központi kormány rovására, kényszeredetten, de beleegyezett a demarkációs falak építésébe, és támogatja az olaj és a gáz privatizálását, illetve a petróleum feldolgozás és -értékesítés decentralizálását.

 

Az eredetileg a Pentagon által emigrációból visszatelepített Ahmad Chalabi, majd Iyad Allawi köré csoportosuló szeparatisták programjának fő népszerűsítője Irakban az amerikai dollárból fenntartott média, amely akárcsak az USA-ban, minden robbantást, szabotázs akciót és „rejtélyes” kivégzést idegen terroristák, felbérelt gengszterek, muzulmán fanatikusok és Szaddám Huszein volt követői számlájára ír.  Csak nagyon ritkán akad olyan helyszínelő riporter, mint a CNN-es Walter Rodgers, aki megvallotta, hogy az ellenállók többsége a helyi lakosságból toborzódott önkéntes, akiket Washingtonban ugyan terroristának mondanak, Bagdadban viszont szabadságharcosnak.

 

Chalabi, aki többek között az alelnök Dick Cheney, védelmi miniszter Donald Rumsfeld, helyettese Paul Wolfowitz, valamint John McCain és Joe Lieberman szenátorok támogatását élvezi, az utóbbi időben kormányösszekötőként ügyködik, mintegy ugrásra készen, ha kormányválságra kerülne sor. Al-Malikinek viszont éppen mostanában sikerült a régióban váratlan támogatókat találni. Mert mi másnak is tűnne, mint támogatásnak (akármilyen kényszeredett és fogatlan is) a hónap elején Egyiptomban tartott arab külügyminiszteri találkozó összehívása. Ezen a szokásos szócséplés összegezéseként olyan “ambiciózus” terv született (International Compact with Iraq), amely politikai és gazdasági határköveket sorakoztatott fel egy “stabil, egységes, demokratikus Irak” megvalósításához – öt, írd és mondd öt éves határidővel. 

 

Aki ezen elkövetkezendő öt év várható polgári áldozatainak számát firtatná, valószínűleg ugyanazt a választ kapná az arab külügyminiszterektől, amit annakidején az Amerikai Központi Parancsnokság tábornoka, Tommy Franks adott egy újságírónak: "mi nem tartjuk számon a halottakat".  Legalább is az ellenségét. Ezt az elvetemült szemléletet tárta a világ elé Bob Dylan, mikor azt írta a vietnami háború edején: "...és nem számlálod a halottakat, mikor Isten a te oldaladon van..." (With God on your side" 1963)

 

 

NEMZETIEK? RADIKÁLISOK?

 

Az egységes Irakot, erős, centralizált kormányt és a Made in USA alkotmány helyett saját törvénykönyvet követelő többség az elmúlt évek minden adata – többek között a University of Maryland felmérése – szerint is a mielőbbi amerikai kivonulás, az állami vagyon védelme, az olajszektor állami kézbentartása és az állandó jelenlétre tervezett amerikai támaszpontok felszámolásának híve.  Washingtonban a nemzeti érdekvédelem iraki képviselőit és védelmezőit (Iránból és Szíriából átdobott) zsoldos banditáknak, terroristáknak, radikálisoknak, vallási fanatikusoknak, és újabban mindenkit egy kalap alá véve extrémistáknak kiáltják ki, akiknek likvidálására a legdrasztikusabb eszközök bevetése is indokolt.

 

Haifa Zangana, aki Szaddam Huszein idejében emigrált nyugatra, és könyvet is írt Bagdadtól Londonig ívelő életszakaszáról, a Guardianban áprilisban publikált cikkében azt írja, hogy az iraki rezisztencia minden formája a „brutális megszállás” következménye. Nem csak férfiak, de 2003 óta már 7 nő is követett el öngyilkos merényletet, ami egyedülálló jelenség az iraki történelemben, és nem más, mint „végtelen keserűség kiváltotta kétségbeesés és önpusztítás”.

 

Zangana szerint a megszállás a hivatalosan szentesített politikai eljárásmódon kívül egyáltalán nem hagyott lehetőséget semmilyen önálló kezdeményezésre. Ráadásul megszűnt az a társadalmi moderáló és kiegyensúlyozó erő, amely egy civilizált társadalomban a politikai megosztottságot áthidalandó békés ellenzékként és érdekképviseletként szokott fellépni.

 

„Nagyon fontos annak az elismerése, hogy az ellenállás nem ideológiai, vallási vagy patriotikus elkötelezettségű, hanem reakció a megszállás és az adminisztráció brutális akcióira” – írja Zangana. „Válasz az önkényes behatolásokra, megalázó motozásokra, letartóztatásokra, bebörtönzésekre és kínzásokra.  A Vörös Kereszt adatai szerint ’2006 óta a börtönbe vetettek és internáltak száma 40%-kal növekedett. Ezzel egy időben az iraki hatóságok által letartóztatottak száma is jelentősen megnőtt’.”

 

Zangana, aki állítása szerint Szaddám Huszein egyik börtönét is megjárta, cáfolja a közkedvelt nyugati beállítást, miszerint az irakiak nagy polgárháborús kedvükben egymást irtják. Saját meggyőződésének alátámasztására – miszerint azért folyik ötödik éve a gerillaháború, mert „az irakiak gyűlölik a megszállást” – nem mást, mint a független Brookings Intézet kutatási eredményét közli: az iraki támadások 75%-a a megszálló erőket célozza meg (nem mindig sikerrel), míg 17% az iraki kormányszervek védelmezőit, a rendőrséget és a katonai járőröket. Az elmúlt évben napi 185 támadást regisztráltak, túlnyomórészt házi készítésű bombákkal, aknákkal és régi Kalasnyikovokkal a világ legkorszerűbben felszerelt hadserege ellen.

 

Egy amerikai tengerész káplán, Adam Kokesh, aki Irakot megjárva csatlakozott az Iraki Veteránok a Háború Ellen nevezetű aktivista csoporthoz úgy nyilatkozott, „semmi esély az ország (Irak) számára, hogy érvényesítse a törvény hatalmát, amíg idegen katonaság tartja statárium alatt.”

 

Alla Saad, a bagdadi Mezőgazdasági Minisztérium egyik mérnöke 2004 márciusában úgy festette le az ország helyzetét a Knight-Ridder újságírójának: „Nincs stabilitás, nincs biztonság, nincs belátható jövő. Mindez a megalázottság érzetével párosulva.”  (Ez a tudatosan alkalmazott ”reálpolitika” fényes eredménye: Bob Woodward A tagadás állapota című könyvében idézte Henry Kissingert, aki azt javasolta  a közel-keleti (nem zsidó) népekre vonatkoztatva, hogy ”meg kell aláznunk őket”.) 

 

Zangana, Saad és Kokesh egyértelműen rámutatattak az iraki "terrorizmus", öngyilkos merényletek, vagy ha úgy tetszik a radikális muzulmán ellenállás fő mozgató rugóira, amelyeket Washingtonban folyamatosan tagadnak. A tagadás azonban nem megoldás a valós problémákra, nem orvosság a valós tragédiákra. Mint ahogy az sem, hogy Bush a maga leegyszerűsítő módján arra redukálta a közel-keleti Amerika ellenességet, hogy „gyűlölik a szabadságunkat”.

 

EGYSZEMÉLYI PUCCS

 

Akik némi figyelemmel kísérik a Fehér Ház erőszakra alapozott, kudarcoktól hemzsegő, pénzügyi, jogi és szexuális botrányokkal terhes éveit, nyilván emlékeznek rá, az elnök többször is azzal vágott el minden ellenvéleményt és kritikát, ő a “döntéshozó fickó”, aki senkinek nem tartozik elszámolással. Bár ez úgyis vehető, mint valamiféle felelősségvállalás, erről azonban szó sem volt – akkor már régen lemondott volna.  A figyelmeztetés inkább arra volt hivatott emlékeztetni mindenkit, nincs apelláta, népakarat, vagy kongresszusi beleszólás, mivel isteni jóváhagyással övé a végső szó.

 

Az alkotmányszakértők véleménye szerint azonban az elnök ez alkalommal is tévúton jár, hacsak nem tartja birodalmi uralkodónak vagy diktátornak magát. David J. Baron, a Har- vard Egyetem jogi fakultásának tagja az idei év januárjában tartott kongresszusi meghallgatáson úgy nyilatkozott, hogy nem az elnök, hanem a kongresszus alkotmány biztosította joga a folyamatban levő katonai beavatkozások szabályozása, beleértve a megszüntetését is.

 

Ezzel teljes egyetértésben Louis Fisher, a Kongresszusi Könyvtár alkotmányszakértője is azt hangoztatta, „semmi alapja azt feltételezni, hogy hadviselés folyamán az elnök autoritása (hivatalos hatalma) felsőbbrendű lenne a választott képviselők kollektív ítéleténél. A kongresszusnak alkotmányos felhatalmazása és egyben kötelessége a nemzeti irányvonal mindenkori megőrzése és hitelesítése.”

 

Ezek az egyenes, felelősségteljes szakértői vélemények szerint Bush öntelt melldöngetése ellenére nem az egyedüli és megkérdőjelezhetetlen döntéshozó háború és béke kérdésében, csak a katonaság legfőbb parancsnoka. Bush még akkor is alkotmánysértést követ el, ha arra tud hivatkozni, hogy a kongresszus (egyes tagjai ugyan nyomásnak, sőt fenyegetésnek engedve) átruházta rá a döntéshozó szerepét.

 

A hatalmi koncentrációt jellemzően még az „igazi” ellenséget is a Fehér Házban jelölik ki, pillanatnyi érzelmek, találgatások és gyakran változó érdekek szerint. A listán egymást követték Szaddám Huszein, a miniszterei, tudósai, a fiai, az al-Kaida, a Baathisták, bin-Laden, szír és iráni terroristák, vallási zelóták, „barbár gyilkosok”, al-Zarkávi és még sorolhatnánk. Jelenleg, május végén az egyes számú közellenségnek ismét a világveszélyt jelentő globális al-Kaida terrorszervezet lett kikiáltva, amelyről többek között a BBC dokumentum műsora révén ismeretes, hogy soha nem létezett a nyugati propaganda által beállított centralizált és hierarchikus formájában.

 

Ettől függetlenül Bush azzal próbálja riogatni, akik még egyáltalán figyelnek rá, hogy az al-Kaida Irakban fokozni akarja a szektarianizmust (a veszély Bushra nézve éppen a shíiták és szunniták egymáshoz való közeledésében rejlik), míg hazai földön meg akarja törni a háború támogatottságát. A háború töretlen hazai támogatottsága Bush saját whiskyszagú fantáziavilágának szüleménye, akárcsak az, hogy az al-Kaida közvetlen „fenyegetés a gyermekeinknek”, Irak pedig „fiatal demokrácia”, amely az USA oldalán harcol a közös ellenség ellen.

 

Fiatal demokrácia? És ezt éppen Bush mondja?  Vagy már opálos ködökbe veszett nála a tavalyi megdöbbentő eset, mikor az iraki kormányválság idején a  nagykövete, Zalmay Khalilzad által „közérthető és direkt” üzenetben közölte az iraki parlamenttel, hogy „nem akarja, nem támogatja, és nem fogadja el” a korábbi ideiglenes miniszterelnök, Ibrahim al-Jaafari újraválasztását?  Lehet ilyesmiről, a saját egyszemélyi puccsodról csak úgy lazán elfelejtkezni?

 

Végül is az ő tiltásának következtében lett az „egységes” új kormány elnöke a repatriált, politikai körökben szinte ismeretlen Nuri al-Maliki. Hogy mitől lett persona non grata a legálisan megválasztott al-Jaafari?  Attól, hogy 2005-ös Washingtoni látogatása során közölte Bush elnökkel, szorosabb kapcsolatokat kíván kiépíteni az élelmet, rekonstrukciós támogatást és katonai kiképzést ajánló Iránnal, és elvárja, hogy „az idegen csapatok minél előbb hagyják el az országot”.  Az ilyesmi aligha hangzik jól egy olajszagú távlati terveket szövögető megszálló füleinek.

 

EL A KEZEKKEL IRAKTÓL

 

A naiv idealistaként egy tényleges szuverén Irakban hívő al-Jaafarin kívül mások is visszavonulásra szólították fel Amerikát. Íme egy részlet jelen sorok írójának egy tavaly júliusi cikkéből:

 

„Egy Bagdadban rendezett és az Egyesült Nemzetek által szponzorált kétnapos konferencián az iraki parlament szóvivője, Mahmud al-Mashhadani nyilvánosan elítélte azt a tarthatatlan állapotot, amit az amerikai megszállás jelent népe számára. Az Agence France Presse (AFP) beszámolója szerint ezzel feszengésre és állítólag grimaszolásra késztette a konferencia pódiumon ülő nemzetközi vendéglátóit.  Hja, az igazság tud kényelmetlen lenni, pláne, ha a résztvevők tipikus ENSZ-bürokratákhoz híven hajbókolásra számítottak. Al-Mashhadani azonban az elvárásokkal és az illemmel mit se törődve az amerikai katonaságot „mészárlással” vádolta, és ennek megfelelően a kivonulásukat követelte: ’El a kezekkel Iraktól, az iraki néptől és a muzulmán országoktól, és akkor minden rendben lesz!’

 

Al-Mashhadanihoz hasonlóan al-Maliki is felháborodottan tiltakozott a Hadithában elkövetett vérengzés miatt, amelynek híre akkor bejárta a világot, az ismert Irak szakértő, Juan Cole(*1), a University of Michigan professzora azonban úgy vélekedett, szóbeli kritikánál többet sem az elnök, sem a kabinetje nem tehet. „A kormány nehéz helyzetben van, mivel nincs rá lehetősége, hogy utasítsa az amerikaiakat, távozzanak az országból, vagy hogy megmondja nekik, mit csináljanak (és mit ne), ugyanakkor valahogy le kell nyugtatnia a népet, amely azzal vádolja, megengedi, hogy  az amerikai katonák önhatalmúlag terrorizálják az országot.”

 

Mondható-e akár fiatal, akár valós demokráciának bármely ország államrendje, ahol a kongresszus döntése a világ másik végéből megvétózható, vagy ahol az államfőnek nincs joga és lehetősége, hogy – akár népfelháborodás esetén –  kiutasítsa országából a törvénytelenségeket elkövető megszállókat? „A Hadithában elkövetett bűntény és mizéria elborzasztó bűncselekmény, amelynek során gyermekeket és asszonyokat likvidáltak” – nyilatkozta al-Maliki a sajtónak, majd hozzátette, „A civilek elleni fegyveres erőszak általános a multinacionális katonaság körében, mivel sokan nem respektálják a civileket, szétzúzzák a kocsiikat, és gyanú vagy puszta sejtés alapján gyilkolják őket.”

 

Hogy a szavak olcsók és mit sem érnek? Könnyű messziről, békés biztonságból ítélni. Patrick Cockburn(*2), aki személyes tapasztalatok és kapcsolatok alapján kiváló ismerője az iraki helyzetnek, nem régen azt írta az Independent/UK hasábjain, hogy „Az Iraki Védelmi Minisztérium nagyrészt amerikai kontroll alatt áll – az egyik magas rangú iraki katonatiszt, aki tavaly télen közvetlen parancsot teljesített al-Maliki úr megbízásából, egyenest az amerikai katonai börtönök egyikében találta magát.”

 

Tavaly júniusban Mowaffak al-Rubaie, iraki nemzetbiztonsági tanácsadó arra hívta fel a figyelmet a Washington Postban, „az irakiak az idegen csapatokat felszabadítók helyett megszállóknak tartják, éppen ezért a kivonásuk megerősítené a szárnyait próbálgató kormányt.” Na igen, természetesen, amennyiben erős, egységes, független, felvirágzást és biztonságot teremtő  központi kormány lenne az angolszász és izraeli érdek és cél . . .

 

MÁRTÍRSÁGRA KÉSZ

 

A koalíciós megszállás leghevesebb nyílt ellenzője Szaddám Huszein hajdani ellensége, a populista Muktada al-Sadr, aki 2003-ban még olyan illuzórikus terveket szőtt, felelős nemzeti kormányt alapít, és megteremti a "szabadság és demokrácia államát". Az amerikai haderő 2004-ben figyelmeztetésként al-Sadr mozgását, kapcsolatait korlátozta, újságját betiltatta, szerkesztőségét felszámolta, híveivel fegyveres összeütközéseket provokált, bizalmasai és a mozgalom vezetői közül pedig többeket letartóztatott vagy fegyverrel likvidált.

 

Az állandó fenyegetettség ellenére al-Sadr követői 2005-ben részt vettek az országos választásokon, és 32 helyet szereztek a parlamentben, sőt az új kormány kabinetjében is helyet kaptak.  A nemzeti vonal hiábavaló küzdelmei és állandó fenyegetettsége ellenére al-Sadr kitartott, és csak most, májusban hívta vissza 6 miniszterét a parlamentből, mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy 1 milliós Amerika ellenes tüntetések (legutóbb áprilisban) és hatalmas véráldozat sem tudta rábírni al-Maliki kormányát, hogy visszavonulási menetrendet követelve ultimátumot adjon Washingtonnak.

 

Al-Sadr fekete papi köpenye felett a mártírok fehér leplét viselve Kufában 6 ezer hívő előtt mondott beszédében megújította korábbi követelését al-Maliki kormánya felé, hogy „egyetlen nappal tovább se engedje a megszállás hosszabbítását”. A bagdadi Zöld övezetben és Washingtonban azonban senki sem vesz tudomást róla, hogy az irakiak 98%-a a koalíciós erőket megszállónak tartja, és szabadulni akar tőle.

 

A nemzeti egységre törekvő Nemzeti Dialógus Front vezetője, Saleh Al-Mutlaq azt állítja, miután helyet kaptak a parlamentben, mindent elkövettek, hogy kapcsolatot találjanak az amerikai kongresszusi képviselőkkel, a Külügyi Minisztériummal és a Pentagonnal, de mindenhol falakba ütköztek. A szekuláris nacionalisták felekezettől függetlenül következetesen együtt szavaznak az Al-Fadhila képviselőcsoporttal, amelynek vezetője, Hassan al-Shammari arról számolt be, hogy kidolgoztak egy koprodukciós béke tervet, de állandó nyomás és mindennapos támadások miatt képtelenek megvalósítani.

 

(Kép: Amerikai halálbrigádok félemlítik meg az iraki ellenzéket)

 

Mi több, al-Shammari attól tart, hogy nem fognak tudni ellenállni a megfélemlítésnek és a rájuk nehezedő kényszerítő erőnek, és végül meg fogják szavazni az új olajtörvényt. „Nem akarjuk jóváhagyni, mivel tudjuk, hogy még rosszabbá fogja tenni a helyzetet, de félünk ellenszegülni, nehogy a következő napon bombázva legyünk vagy letartóztassanak.”

 

KÍNOS ÖNGÓL

 

Számos hasonló példa bizonyítja az Irakra vonatkoztatott „fiatal demokrácia” meghatározás abszurditását, de Bush tavaly tavasszal még külön rárakott egy lapáttal, mikor kijelentette: „Nem fogadhatjuk el, hogy lehetőség lenne szabad demokratikus választásra egy idegen katonai megszállás alatt levő országban.” Ezt nevezik jaj de kínos öngólnak. Bush ugyanis ezt akkor éppen az igazság és jog bajnokának szerepét játszva Libanonra vonatkoztatta – mindenki más viszont Irakra.

 

A fentiekből nyilvánvaló, ha Bremer és Rumsfeld igazat mondtak volna, akkor az iraki függetlenségi követeléseknek eleget téve az amerikai hadsereg már régen sátrat bontott volna. De miért is várjuk el, hogy a Fehér Házban odafigyeljenek egy legyőzött, nyomorult, megalázott nép kétségbeesésére, mikor a saját népük elvárásait és sokrétű áldozathozatalát is semmibe veszik?

 

Fel sem merül például, hogy politikai irányt változtatnának, amiért a kormánypárti CBS/New York Times májusi statisztikája szerint az amerikaiak 72%-a ellenzi az iraki megszállást, és elege van a vérontásból. Vagy azért, mert eddig 65 város tanácsa nyújtott be bizalmatlansági rezolúciót az elmúlt két hétben Detroit és San Francisco az elnök vagy Dick Cheney vagy mindkettőjük felelősségre vonását követelve.

 

Május 23-án az MSNBC politika rovatában élő szavazás során, ahol az eldöntendő kérdés az volt, vajon Bush elnök hivatalos eljárása, mint  a saját állampolgárai ellen folytatott illegális kémkedése, a háborút előidéző félrevezetései és egyéb törvénytelenségei elég indokként szolgálnak-e a törvény előtti felelősségre vonásához? pár óra alatt majdnem fél millió válasz futott be.

 

Ennek óriási fölénnyel döntő 88%-a úgy ítélte meg, hogy igen, az elnöknek megelőlegezett bizalom kétségbevonása és döntéseinek kivizsgálása jogos. Csak 4,2% találta úgy, hogy nem jogos, mivel Bush, a többi elnökhöz hasonlóan ugyan elkövetett néhány félrelépést, de semmi komolyat. A maradék 5,7% pedig úgy vélte, hogy az elnök „abszolút semmi rosszat” nem tett, a kérdőre vonása tehát politikai lincselés lenne. (1.8%-nak nem volt véleménye.)

 

Az itt említett 72% és 88%, milliók és milliók vágya, véleménye, követelése, háborgása, dühe, tragédiája, vagy vesztesége az ország vezetésének mit sem számít, mi több, a kongresszusban sincs képviselete. A demokrata pártvezetőség kitart eredeti döntése mellett, történjen akármi, borítson mindenki fátylat a dicstelen múltra, tegyen kötést az amputált csonkokra, és külpolitika helyett szenteljen még több figyelmet a Tehetséges Amerikaiak  vetélkedőnek. Aki mégis odafigyelne, az pedig vegye tudomásul, az új kongresszus is megszavazta a kért csekket Bushnak a megszállás folytatására és a támaszpontok továbbépítésére.  Akinek nem tetszik, költözzön Kanadába.

 

A vietnami veterán Andrew J. Bacevich, aki nyugdíjazott katonai ezredesként a Boston University oktatója, nem régen vesztette el a fiát valahol a Tigris-Eufrátesz völgyében. Konzervatív nézetei ellenére Bacevich korán felismerte a Bush adminisztráció túlkapásait, és publikációiban „katasztrofális kudarcnak” minősítette az iraki inváziót. Személyes tragédiája kapcsán azonban még tovább lépve felvetette a nagy kérdést, amellyel előbb-utóbb minden amerikainak szembe kell nézni: milyen demokrácia az, ahol a nép nyilatkozik, és az emberek hangja egyértelmű – ennek ellenére semmi befolyása nincs?

 

*1  A Közel-Kelet szakértő Juan Cole (foreignpolicy.com)  Donald Rumsfeld idézetéhez  hozzátette, hogy mindazok a dolgok közül, amelyeket Rumsfeld valaha is mondott, ez az egy megfelel a valóságnak.

*2   Patrick Cockburn: The Great Wall of Baghdad May Be Going Up, but There’s Still Carnage on the Streets. Independent/UK.

 

2006. május

 

A fenti elemzés eredetileg  a gondola.hu közlésében a gondola háttér rovatban jelent meg, lábjegyzetek nélkül. További közlésre átvették: OBSERVER BUDAPEST, Alternatív HírportálHÍRÖSSZEFOGLALÓ.hu,  Lapszemle.hu,  RSCAT.HU RSS-katalógus, Nyilvános Könyvtár, Észbontó.hu<hírolvasó, LHPHírcentrum.

 

Addendum:

 

Ebben az évben eddig 18 magánvállalati szerződéssel dolgozó külföldi vesztette életét Irakban, közöttük egy május végéig meg nem nevezett magyar. A lista természetesen nem teljes, de ez nem csak politikai döntés következménye. Gyakran a családok kérésére nem hozzák nyilvánosságra az iraki ellenállásnak áldozatul esettek nevét, mivel szégyellik, és titokban kívánják tartani, hogy hozzátartozójuk egy világviszonylatban jogtalannak és igazságtalannak ítélt, százezrek halálát okozó megszállás aktív részesei. A január 23-án lelőtt helikopternek mind az 5 amerikai áldozata biztonsági cégek fegyverviselő alkalmazottja volt. A halotti lista egyik érdekessége, hogy az első 5 hónapban különböző dátummal ugyan, de két amerikai  teherautó sofőr esett „friendly fire”, vagyis amerikai golyók áldozatául, ami ékes bizonyítéka annak az iraki állításnak: az amerikaiak gyakran  lövöldöznek minden indok és meggondolás nélkül, aminek ártatlan civilek ezrei esnek áldozatul. A másik érdekes adat azt bizonyítja, hogy az egyenlőtlen és kilátástalan helyzet ellenére az iraki ellenállás még mindig küzd, még bízva bízik: korszerűtlen és pontatlan rakétáikkal ismét eltalálták a jól védett Zöld Zónát, ahol március 27-én egy amerikai civil alkalmazott, majd május 2-án  4 meg nem nevezett filippínó esett a támadás áldozatául. Az utóbbiak munkakörét hivatalosan nem közölték.

 

Iraki hivatalos közlemények szerint májusban 726 azonosítatlan holttestet találtak Bagdad különböző kerületeiben.

 

Június 4-én kora reggel Jibalában ismeretlen tettesek agyonlőtték Sheik Abdul-Rahim Mohammed Naief muzulmán papot, aki al-Sadr helyi hivatalának megbízott vezetője volt.  Szintén 4-én, éjszaka  iraki gerillák Iskandriyah közelében kézifegyverekkel és gránátokkal megtámadtak egy amerikai konvojt – az egyik üzemanyagszállító kigyulladt és a tűz martaléka lett. A Chinaview.cn június 6-i jelentése szerint Najafban három fegyveres tüzet nyitott és megölte Sheikh Raheem al-Hasnawit, Grand Ayatollah Ali al-Sistani magasrangú képviselőjét. Al-Hasnawi az idei év elején vállalta el megbizatását a szent város legfőbb egyházügyi hivatalában.

 

 

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez