EMPIRIA Magazin  I. évfolyam 6. szám – Kuliffay Hanna írása

2002. július

BOLONDOK MISSZIÓJA

Az iraki háborús veszély nyomában

Rohanunk a háborúba. De kinek a háborújába? Kikkel szövetkezve? És főleg, miért?  Megannyi kérdés, amire kapásból csak találgatás vagy némi vállvonogatás a válasz. Nem mintha lehetetlen lenne kibogozni, mit történik Washingtonban, vagy éppen a Közel-Keleten, de kinek van ideje a mindennapi robot és nyűgök mellett a nemzetközi gubancokat szálaira bontani?  Elvben persze ez lenne a média és a politológusok szerepe. Hangadóik azonban éppen az összekuszálás és megtévesztés nagymesterei, úgy, hogy a jópolgárnak magának kell a politikai undokságok kifürkészése mellett a média taktikázását is kiismerni. Kiszűrni az információ-torzítást, levakarni a szervezett népbutítás agysejtekre rakódó guanóját.

Nem tudjuk végül is megállítani, hogy hülyének nézzenek, de némi elégtételt jelent – tudjuk, hogy hülyének néznek. “Ha Bush elnök a saját logikáját követve kényszeríti az adminisztrációját, hogy kövesse Irak és Irán ellen, akkor egy új, biztonságosabb, liberálisabb rend magját hinti el a Közép-Keleten” – írja a Weekly Standard.  Hát most mit kezdjen egy ilyen leegyszerűsített, félrevezető ostobasággal az ember?

Az amerikai média évek óta döngöli az agyunkba, meg kell szabadulni a világ pestisétől, a gonoszság megtestesítőjétől, az ázsiai Lucifertől. Nincs apelláta. Szaddám Huszeint végleg el kell intézni, mert tömegpusztító fegyvereivel veszélyezteti a világbékét. Arról viszont hallgatni illik, mélyen hallgatni, hogy ha van, honnan van, és még inkább hogy honnan volt már a 80-as években Szaddám Huszeinnek kémiai és biológia fegyvere. Mert nem Moszkvától, ha valaki arra tippelt volna. Nem Moszkvától, hanem elsősorban az Egyesült Államoktól. Amerika volt az, aki az angolokkal, franciákkal és németekkel együtt ellátta Bagdadot az előállításhoz szükséges nyersanyagokkal és technológiával.  Igaz, Irak akkor még nyugati szövetséges volt, és ebben a kiváltságos helyzetében állítólag (nem bizonyítottan) a kurdokon próbálta ki új fegyverei hatásfokát. Ami, ha igaz volt, teljesen érthetetlen (vagy még sem?), hogy miért is nem keltett világraszóló botrányt.

Hónapok óta nap mint nap zakatolják a fülünkbe, Irakot meg kell büntetni. Irakot meg kell büntetni. George W. Bush szavaival Irak gonosz ország. Gonosz ország, mert nem engedi vissza az ENSZ fegyver-ellenőreit. Arra persze  nem illik emlékezni, és mégkevésbé felhozni, miért is hadakozik ellene. Évekkel ezelőtt ugyanis egy volt amerikai tengerészkapitány, Scott Ritter, aki a fegyverellenőrzést és -megsemmisítést intéző nemzetközi szervezet, az UNSCOM amerikai részlegének vezetőjeként több évi kémkedés után lebukott, és ennek következtében kiutasíttatott Bagdadból. A hivatalos eljárás során  később kiderült, Ritter nemcsak a CIA-nek, hanem  párhuzamosan a Moszadnak is kémkedett. A kínos helyzetet elkerülendő Ritter önként lemondott.

A főnökét, Richard Butlert azonban nem rántotta automatikusan magával, és belső átszervezésre is csak később került sor. Ha semmi más, ez jogos bizalmatlanságra adott okot Iraknak: nem volt biztosítéka, mint ahogy ma sincs, hogy az UNSCOM utódszervezeténél nincs több beépített, a nemzetközi szabályokkal és kötelezettségekkel visszaélő ügynök.

Az 1991-ben életbe léptetett, civilek százezreinek halálát és gazdasági katasztrófát jelentő büntető szankciók fellazítása céljából Szaddám Huszein többször is kaput nyitott volna egy (amerikai participáció nélküli) nemzetközi fegyverellenőrző bizottságnak. Madeleine Albright a Clinton kormány kabinet-minisztereként azonban kijelentette, hiába egyezkedik Bagdad az ENSZ főtitkárral, hiába állítja  ügye mellé az Európaiakat, vagy a fél világot, nem változtat a helyzeten:  a kereskedelmi és gazdasági blokád addig marad érvényben, amig ő akarja. Aztán hozzátette, ő pedig addig akarja, amíg Szaddám Huszein hatalmon van.  

Az elmúlt évtizedben több, mint másfél millió ember életet, ebből kb. fél millió 5 év alatti gyermek életét követelte a washingtoni politizálgatás. A volt legfőbb ügyész, Ramsey Clark azt nyilatkozta 1996-ban, “A milleneum utolsó évtizedében nem létezik a földön az emberi jogoknak komolyabb megsértése, mint az Irak elleni szankciók.”   Bush a szankciók életbentartásával  a Clintontól szabadkezet kapott Albright nyomdokain halad – bár sokkal messzebbre akar jutni.  Albright az iraki nép mindennapi életét elviselhetetlenné téve népfelkelést akart kiprovokáln,i vagy sorsdöntő palota-puccsot. Bush viszont végső leszámolást akar, Szaddám Huszein fejét kardhegyre tűzve – bármi áron.

A politikai fineszt sokszor siralmasan nélkülőző Albright még ENSZ nagykövetként sorozatos elvi összeütközései során egyszer kijelentette, “Amerika multilaterálisan együttműködik, mikor lehet, de unilaterálisan cselekszik, mikor úgy hozza a szükség”.  Bár éppen túlzott unilaterizmusa miatt arrogánsnak tartott Albright nemzetközi  utálatnak örvendett (a rovására írják többek között Boutros Boutros-Ghali, volt ENSZ főtitkár leváltását), Bush azonban nem okult belőle. Nem okult belőle, vagy abszolút nem érdekli, mit gondol a világ, ugyanis  Albrighthoz hasonlóan rendszeresen lejáratja  a nemzetközi fórumokat nyíltan hangoztatva, hogy büntető- és megelőző hadjárataihoz nincs szüksége a jóváhagyásukra. Ami egyben azt is jelenti, hogy senkiére.  

A tálibok leverése és az al-Kaidára mért csapás gazdasági nyereségvágyán és sratégiai célján túlmenően a világ tűrőképességének tesztelésére is szolgált ,és mint ilyen bebizonyította,  hogy a szuperhatalomnak még háborús veszély esetén sem kell tárgyalni, egyezkedni, és egy tessék-lássék koalíció összetákolásához sem kell valós indokkal, bizonyítékkal szolgálni. Még látszólag sem kell a nemzetközi törvényeket és a nemzetközi szervezetek véleményét figyelembe venni. A Fehér Ház szóvívője, Ari Fleischer tavaly bejelentette, ha úgy adódik, az USA egyedül indul támadásra Irak ellen.  Nem hallatszott puszta frázis puffogtatásnak.

A háttérben persze ennek ellenére lázas diplomáciai alkudozások folytak és a szokásos megvesztegetések zajlottak az elmúlt hetekben, legalább formai támogatók toborzására és a tervezett elnökgyilkosságot elvi meggondolásból az átlagnál hangosabban ellenzők csitítgatására. Washington számára stratégiai szempontból Kuvait és Jordánia (esetleg Türkmenisztán), de elsősorban Törökország támogatása  a legfontosabb.

Éppen ezért a Pentagon második embere, a háborús zelótizmusáról ismert Paul Wolfowitz, védelmi miniszterhelyettes maga utazott Ankarába, hogy a közvélemény tiltakozása ellenére megnyerje a közös anglo-amerikai-izraeli érdekeknek a kormányt, és nem hiába! Az évek óta folyósított nagyösszegű amerikai és izraeli támogatás ellenére is gazdasági nehézségekkel küszködő Törökország hatalmas államadósságának eltörlése és egyéb juttatások fejében komolyan fontolóra veszi, hogy közreműködjön az Irak ellenes háborúban, és némi hajlandóságot mutat támaszpontokat biztosítani az angol és amerikai bombázók részére. Ankara feltételként szabta meg  – és Wolfowitz könnyű szívvel megígérte, mert miért is ne –, hogy Amerika nem egyezik bele a felszabadított Észak-Irakban egy független kurd állam létrejöttébe.

CLINTON ÉS BUSH HÁZIÖLEBE

Tony Blair az idén tavasszal azt nyilatkozta, “Amerikában egyesek komolytalannak elkönyvelve puszta kézlegyintéssel intézik el Európát, ugyanakkor Európában olyan hangok hallhatók, amelyek súrolják az anti-amerikanizmus határait”. Bush és közvetve az amerikaiak népszerűtlensége világszerte nyilvánvalóvá vált az elnök európai útját kísérő ellenséges médiafedezet és sorozatos béke-protestációk során.  Éppen ezért az angolokat sokkhatásként érte, hogy Blair a nyár közepére nyíltan elkötelezte magát a totális háborúval fenyegetődző amerikai politika mellett. Az a Blair, akit a választópolgárok tavaly a Bagdad környéki bombázásban való részvétele miatt lehurrogtak és  paradicsommal dobáltak meg.

A parlamentben természetesen nagyon is tudják, hogy a polgárok többsége évek óta forszírozza a blokád feloldását, angol jótékonysági intézmények fittyet hányva a tilalmaknak segítik az iraki lakosságot, és a júniusi felmérések adatai szerint közel 60% (egyes felmérések szerint 70%) ellenzi az Irak ellenes fegyveres intervenciót. Blair megteheti, hogy nem vesz tudomást a néphangulatról, de nagy kockázatot vállal. Annál is inkább, mivel a politikusok között is van ellenzéke. A parlament 100 tagja, Blair saját pártjából, petícióban követelte Irak szuverenitásának tiszteletben tartását és a költségesnek ígérkező invázió tervezésének  felfüggesztését – természetesen minden eredmény nélkül.

A brit újságok azt írják, közös angol-amerikai felderítő csapatok és speciálisan kiképzett diverzáns brigádok már a határokon belül vannak, és aktívan próbálják aláásni Szaddám Huszein hatalmát. Állítólag az ország északi és déli határvonalai mentén, amerikai légvédelem mellett, gondosan koordinált katonai előkészületek folynak. A háború tehát, a béke lehetőségének színlelése ellenére, már megkezdődött.

A korábban Clinton, most pedig Bush háziölebének csúfolt Blair 30 ezer katonát ígért Bushnak, 50 sugárhajtású harcirepülőt, egy teljesen felszerelt anyahajó flottát és egy tengeralattjárót. Milyen pénzből varázsol rá fedezetet? Az éppen megemelt honvédelmi keretből.  Ugyanis Blair is a haza védelmében akarja szőnyegbombázni Bagdadot. Bush retorikáját magáévá téve szintén önvédelemből  akarja megindítani a maga kis fals háborúját.

John Edgar Wideman ugyan az Afganisztán elleni fals háborúról írt elgondolkoztató esszét, de számos megállapítása ugyanazon politikai törekvések szerves részeként Irakra is vonatkoztatható.  Véleménye szerint “a szeptember 11-i támadás és az ezt követő afganisztáni  katonai beavatkozás is folyamatos, kíméletlen vetélkedés láncszemeiként – izraeli buszok bombázása, palesztin otthonok elpusztítása, Irak ellenes (élelmet és gyógyszert is megvonó)  gazdasági szankciók sora, légiforgalmat-tiltó zónák, a Sivatagi viharok fedőnévvel jelzett hadjárat, követségi bombázások – mind-mind a közel-keleti olajért és geopolitikai kontrollért való versengés tényezői.”

Wideman szerint az afgán háború, akárcsak az iraki, egy indokolt, jogos, önvédelmi jellegű háborúval ellentétben “hamis háború, mivel hivatalosan kitűzött célja – a terrorizmus végső felszámolása – valójában megvalósíthatatlan lehetlenség, ugyanakkor eltitkolt, ijesztően behatárolatlan célokat rejteget, amellett, hogy mintegy  feltáró expedícióként alkalmat ad Amerikának megfélemlítő fegyverarzenáljának kipróbálására, szövetségesei (és a térségben jelentős tényezőként szereplő egyéb országok, K. H.) hűségének újraértékelésére és arra, hogy (érdemeik elismeréseként, K. H.) felhatalmazza őket belső ellenségeik eltiprására.” Ez az újraértékelés promócionálta a baráti listára Oroszországot, és lökte ugyanakkor áldozatul a senki által meg nem gyászolt Csecsen földet.

Tony Blair annakidején azt állította, az al-Kaida és a Tálibok elleni háború fő oka az Európát elözönlő ópiumszállítmányok feltartóztatása. A Bush-adminisztráció szerint a világterror befagyasztása. Laura Bush szerint az afgán nők emancipálása. Egyes média hangadók szerint viszont a  nyugaton meghonosodott “civilizált értékrendszer” bevezetése. Hasonló mellébeszélésként a volt CIA igazgató, James Woolsey egy rádióvitában azt közölte, Amerika célja Bagdadban egy demokratikus rendszer hatalomra juttatása.    

Vitapartnere, Ramsey Clark, az IAC politológusa ezt abszolút komolytalannak találta. “Mikor Washington lecserélte Mossadeght Iránban, a sahot rakta a helyére. Mikor Chilében Allende egy-két jól irányzott lövéssel el lett távolítva, Pinochet diktatúrája követte. Lumumba meggyilkolása után pedig Mobutu 35 éves rémuralma szakadt Kongóra. Az amerikai intervenciók soha nem teremtettek demokráciát” – tette helyre Clark Woolseyt. Feltételezi valaki is, hogy  (nemzetközileg tiltott)  fürtösbombák szórásával, katonai megszállással és bábkormányok felállításával stabilitást és igazi demokráciát lehet varázsolni?

Mégcsak az sem biztos, hogy mindenkinek igénye van a demokráciára. Ez csak nyugati feltételezés. Egyfajta nyugati kényszerképzet. Számos ázsiai, közel-keleti és távol-keleti ország idegenkedik a nyugati demokráciával társuló kulturális és társadalmi értékítélettől. Nem a Coca-Colát és nem is  Donald kacsát próbálják kétségbeesetten kirekeszteni az életükből, ahogy a média próbálta a tragikus szeptemberi események idején beállítani, hanem a szekularizált  közoktatást, vegyes iskolákat, könnyű válási lehetőséget, a pornókultuszt, a homoszexualitás dicsőítését,  csonka családot, karrier miatti gyerektelenséget, házasságnélküli együttélést és nem utolsó sorban az individualizmust, amely az egyéni érdeket helyezi a társadalmi érdek elé. Miért ne lenne joguk hozzá?

Jogról persze szó sem volt egy 41 külpolitikai szakértő által Bushnak  küldött nyilvános levélben, amely mintegy erősen rekomendált hadi-menetrendként Izrael ős ellenségének, a Hezbollahnak  katonai megsemmisítése mellett Irak, Szíria és Irán elleni fegyveres megtorló akciót javasolt.  A levél figyelmeztette az elnököt, ha nem vesz fegyveres elégtételt ezeken  az országokon, elveszti támogatásukat (huh!), mivel véleményük szerint megadja magát a nemzetközi terrorizmusnak.

Az aláírók között volt a provokatív erőszakosságáról ismert Jeanne Kirkpatrick és William Bennett, volt oktatásügyi miniszter, ultrajobboldali ideológus, aki arra buzdította a kongresszust, üzenjen háborút a militáns iszlámnak otthont adó, terrorszponzor országoknak mint Libanon, Szíria, Líbia, Irak, Irán és nem utolsó sorban Kína.(*1)   Vagyis, égjen, hamvadjon porrá a fél világ!

Hasonlóképpen a Wall Street Journal  valamelyik vérmes tollforgatója légitámadást javasolt Szíria, Líbia, Algéria, sőt Egyiptom állítólagos terrorista kiképző táborai ellen. A listák megdöbbentőek, bár nem egészen új keletűek. Benjamin Netanyahu a Terror Birodalmának nyilvánította annakidején Palesztin földön kívül Iránt, Irakot és a tálib Afganisztánt. Ariel Sharon és Shimon Peres regionális kontrolljuk kiterjesztésében bízva nyíltan fenyegetik Iránt és Irakot. Ezek hallatán a neo-konzervatívok háborús uszításától megrettent konzervatív publicista, Patrick Buchanan tavaly szeptemberben felvetette a háttérbe szorult középutas konzervatívokban motoszkáló kérdést: “Amerika háborújává tesszük Izrael minden (áhított) háborúját?”

AZ ELLENTERROR HATÁSTALAN

Az intervenciós neokonzervatív külpolitikusokkal szemben a háborús agressziót ellenző neves rabbi, Michael Lerner, a Tikkun szerkesztője úgy látja, hogy Amerikának a  szeptemberi eseményekből adódó indokolt és érthető dühe ellenére a fegyveres megtorlás, vagyis “az ellenterror hatástalan.” Mint írja, “tanulhatnánk az izraeli-palesztin küzdelem jelenlegi fázisából, ami egyértelmű bizonyíték rá, hogy a terrort válaszként követő violencia – a kérdés feltevése helyett, hogy hogyan változtathatnánk meg az eredeti kiváltó tényezőket – a jövőben újabb violenciát fog szülni.”  

Ki tudja, vajon a muzulmán világ birkaként tűrné-e, mikor a palesztin és afgán civil lakosság bombázása után az irakiakra kerülne sor, vagy megelégelve a vérontást tiltakozó terrorizmushoz folyamodna? A Pentagon azt reméli, hogy  az elmúlt hónapokban Afganisztánban példát statuáltak, mi történik a renitenskedőkkel, és így sikeresen mindenkinek kedvét szegték a terrorizmusban megnyilvánuló ellenállástól és tiltakozástól. Azonban soha nem lehet mindenkit megfélemlíteni.

Ira Chernus, a  University of Colorado professzora, író, publicista és rádiós kommentátor, 2001 szeptembere óta több fórumon, minden alkalmat megragadva  figyelmeztetett rá: “Bushék minden háborús indoka kitaláció. A tervezett iraki háború csak további szenvedést fog zúdítani egy agyongyötört népre, anélkül, hogy tényleges remény és kilátás lenne valódi demokratizálódásra.” A kitalált indokok mellett mindenki igyekszik elhallgatni a leglényegesebbet, miszerint Irak jelenleg együttműködik a nukleáris programokat ellenőrző Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel (IAEA) amelynek jelenlegi vezetője azt nyilatkozta, hogy az iraki atomenergia bizottság kooperativ, és maximálisan segítségükre volt a legutolsó inspekció alkalmával. Ha ez korábban a nemzetközi szabályokra alapozottan, a semlegessé nyilvánításhoz hasonlóan meg nem támadást, egyfajta védelmet ígért, ma viszont éppen ellenkezőleg: a nukleáris fegyverek bizonyított hiánya bárkit az atomhatalmak prédájává tehet.

A Bush-adminisztráció militarizálódó külpolitikája miatt aggódó akadémikusok, szakértők és ellenzéki újságírók, akik a várható kedvezőtlen konzekvenciák ellenére is megállapították,  mivel Irak hajdani tömegirtó fegyverei régen megsemmisítve, honvédelme felszámolva, ipara, út-, és energiahálózata, kommunikációs központjai szétzúzva, egészséges vízellátása minimalizálva, népe megnyomorítva, az ország nemcsak támadásra, hanem védekezésre is képtelen, sőt puszta túlélése is gyötrelmes  mindennapi küzdelem.

“Irak megszállása költséges, de értelmetlennek tűnő beavatkozás lenne, ami visszájára is elsülhet. Az egyetlen létező válasz a szeptember 11-i eseményre az amerikai külpolitika megváltoztatása” – írta a New Politics (Új Politika) részletesen elemző, havonta megjelenő publicisztikájában Thomas Harrison. “Akik ez ellen azzal érvelnek, hogy a külpolitika megváltoztatása nem azonnali eredményt hozó megoldás, azokat fel kell világosítani, hogy nem is létezik ilyen megoldás, míg a jelenlegi  pszeudomegoldások erkölcstelenek és hatástalanok.”

Bush holdudvara, a neokonzervatívok és velük egy húron pendülő hangadói  – Donald Rumsfeld  védelmi miniszter, Paul Wolfowitz, a helyettese, az Ariel Sharon szegregációs politikája iránt szélsőségesen elfogult másodhelyettes, Douglas Feith, a volt CIA főnök, ostobaságig elvakult James Woolsey, a "sötétség hercegeként" ismert Richard Perle, aki a döntő befolyással bíró, Henry Kissingert, Harold Brownt és Newt Gingrichet is tagjai közé számító Védelmi Terv Tanácsának feje és mások – azonban mindent elkövetnek, hogy  a beindított, feltartóztathatatlan erejű háborús mechanizmus kellőképpen olajozottan készenlétbe álljon, és adott pillanatban teljes gőzzel, mindent lehengerelve nyomuljon előre.

Frank Shor, aki kora őszre jósolja Irak megtámadását, azt írja: “Végiggondolva a Pentagon háborús héjáinak majdhogynem vallási zelótizmusát és Bush evangelizáló mániákusságát a végzet beteljesedését illetően – aminek szerves része a világ megszabadítása a gonoszság tengelyétől – nem nehéz elképzelni az ilyen politikai végrehajtók  erkölcsileg elvakult, az őrültséggel határos rámenősségét az Irak ellenes háborút illetően.” Számukra a kérdés már régen nem az, hogy legyen-e háború, hanem az, hogy hogyan kéne megvívni és mikor. Természetesen valaki mindig beleköphet, sőt egy döglött macska is  belekerülhet a levesbe – de csak átmeneti hátráltatóként.

A TŐZSDEKRACH MINT DÖGLÖTT MACSKA 

Minek könyvelhető el Jordánia frissen bejelentett kiugrása? Aggasztó csalódásnak, de nem tragédiának. Az amerikai média állandóan és kitartóan azt sulykolja a fejekbe, hogy az arab kormányok maguk is meg akarnak szabadulni Szaddám Huszeintől, alig várják, hogy a nyugat helyettük elintézze.  Már lassan azon a ponton vannak, hogy ezt maguk is elhiszik. A valóság viszont az, hogy az arabok ugyan megosztottak és időről időre megvívják egymás közt a maguk harcát,  Irak elnökének viszont már régen megbocsátottak, és puszi jobbról-puszi balról, ismét maguk közé számítják. A legkevésbé sem akarják a fejét ezüst tálcán, győzelmi körmenetben hordozva látni.

Amman már korábban is jelezte, hogy ellenzi Bagdad megszállását, de ezt a külügyminiszter, Marwan Mausher most ismét vastagon aláhúzta, mikor határozottan kijelentette, “Jordánia területe nem lesz kilövőhelyként használva semmilyen Irak ellenes akció során, se most, se a jövőben.” Szaud-Arábia már az év elején véglegesen lezárta az USA-val a katonai együttműködést (ami döglött macskának számított, de állítólag elég gyorsan kihalászták).(*2) Egyiptom és az Egyesült Arab Emirátus nyilvánosan ellenzi az Irak elleni támadást, Kuvait hadügyminisztere pedig kizárólag nemzetközi határozat alapján, koalicióba tömörülve hajlandó együttműködni. Mind Jordánia, mind Kuvait pótolhatók, tehát nem mérgezik meg a levest. Sőt mindketten meg is változtathatják a döntésüket, ahogy Ankara is "lazítgat" rajta február óta.

Ami aggodalomra adhat okot a Pentagonnak, hogy Szaddám Huszein is megváltoztathatja korábbi passzivitását, ami amerikai emberáldozatot jelenthet. Az előző háborúban az iraki elnök csak túlélni akart, és ezért úgy döntött nem használja fel biológiai és kémiai fegyvereit, amelyek azóta természetesen elavultak, vagy meg lettek semmisítve. Clinton bombázása idején, már szinte teljesen fegyvertelenül, csak behúzta a nyakát és várt.  Nem próbált utána sem bosszút állni, a Nyugat ellen szervezkedni, terrorakciókat finanszírozni.

Bin Ladennel, akit karizmája és népszerűsége miatt nyilván vetélytársának tart, soha nem működött együtt, akárhogy is próbálták az alelnöki hivatalban és a Pentagonban egyesek minden fondorlattal rá bizonyítani. Szekuláris despota lévén esze ágában sincs támogatni,  még kevésbé lenne atomfegyverekkel ellátni (amivel jelenleg nem is rendelkezik) egy vallási ikont, illetve a környező muzulmán országok anarchista mollahjait. Elég mafla ötlet mégcsak feltételezni is (ha nem a céltudatos rágalmak egyike), hogy saját maga és követőjeként kiszemelt fia alatt vágva a fát az iszlám teokrácia térhódításán ügyködne. Szaddám Huszein az elmúlt évtizedben nem tett mást mint várta az idő múlását.

Mivel Irak minden tekintetben sokkal rosszabb állapotban van, mint tíz évvel ezelőtt, senkinek a régióban nem jelent veszélyt – legkevésbé a legkorszerűbb fegyverzettel felszerelt, atomhatalmú Izraelnek. Személy szerint Sharon utálhatja, ahogy Netanyahu és Albright is utálta, Bush gonosznak is mondhatja, ami teljesen szubjektív vélemény, a nemzetközi jog szerint azonban egyik sem elfogadható indok fegyveres invázióra. Persze nemcsak jogilag, de morálisan sem elfogadható indok fiatal katonák életét kockára tenni. A New York Times szerint az iraki háború és megszállás (a közel 4 milliós Bagdad bevétele és stabilizálása) 250 ezer katona bevetését igényelné.

Az utóbbi hetek belső ellentétét tükrözi, hogy a Time magazin leközölte, a generálisok nem akarják a fiúkat olyan veszélyhelyzetnek kitenni, amely véleményük szerint bolondok missziója, vagyis kockázatos, ha nem hiábavaló erőfeszítés. Ugyanakkor az ügy anyagi oldalát nézve az akadémikus Alan J. Kuperman azt írta, “Amíg Szaddám nem sért meg alapvető amerikai érdekeket, az elmozdítása nem éri meg a várható kiadásokat”.

A kérdés persze az, felülkerekedhet-e a  józan ész a személyes bosszúvágyon és az imperialisztikus hatalmi érdekeken? “Az amerikai hadsereg és az amerikai részvénytársaságok egy katasztrofálisan irracionális és embertelen  világrend felett uralkodnak” – írja Thomas Harrison. Nem is csak tavaly karácsony óta, tehetnénk hozzá. Mi tartóztathatja fel vagy vetheti vissza a jelenlegi nyersanyagigény és hatalmi vetélkedés kiváltotta krízishelyzetet? Kizárólag egy gazdasági válság. Egy tőzsdekrach, vagy fokozott munkanélküliséggel járó, hosszabban tartó depresszió útját állhatja  a legelszántabb generálisok, a legmegalkuvóbb politikusok és a legcinikusabb részvényesek törekvéseinek.

A tulajdonképpeni (talán nem is olyan távlati) stratégiai cél  Irán körbezárása(*3) – Afganisztán és Irak tartós megszállása által –, hatalmas összegek felemésztését jelenti, amit csak egy felfutó vagy erős gazdaság és nemzetközi bizalmat élvező tőzsde tehet lehetővé. Vagy a korábbi látszat szövetségek helyett egy szívvel-lélekkel kooperáló, pénzt, fegyvereket, embervért nagylelkűen áldozó, tényleges nemzetközi összefogás – erre azonban minimális  esély sincs. A hónap közepén egyes kormányhivatalnokok azt kezdték híresztelni, jelentős iraki provokáció nélkül Bush nem indít offenzívát. Puszta megtévesztés? Vagy még sem eszik olyan forrón Washingtonban... a kissé már macskaszőrös levest?

*1 Észak-Korea, a gonoszság tengelyének harmadik tagja feltételezett atomfegyvereinek köszönheti, hogy egyelőre senki konkrét bosszú-listáján nem szerepel

*2  Lásd részletesen a Jelenidő rovatban: Miért gyűlölnek minket?

*3 Washingtonban a leggonoszabb terroristák listáján az eddigi listavaezető Szaddám Huszein helyébe a korábban moderáltnak mondott, demokratikusan megválasztott iráni elnököt, Mohammad Khatamit és a megújult Irán keresztapjaként tisztelt legfőbb papot, Ali Khameneit tették.  Következésképpen (az atomfegyvereket egyelőre nem birtokló) Irán lett a "legveszélyesebb" terrorista állam.

2002. július

Addenda:

Az arab tiltakozásról és feltételekről:  "Everywhere he went – Jordan, Egypt, Yemen, Oman, Saudi Arabia – (Dick) Cheney encountered blunt opposition to the idea of ousting Saddam Hussein.  Before they would consider joining such a campaign, Arab leaders demanded the U.S. would have to use its influence to restart the peace process, preferably by leaning on Israel’s Ariel Sharon.”  (James Carney traveling with Cheney. Time. March 25, 2002)

Tony Blair leleplező közlése nem sok vizet zavart: “To be truthful about it, there was no way we could have got the public consent to have suddenly launched a campaign on Afghanistan but for what happened on September 11.” (Tony Blair comments to the Commons liaison committee. (London) Times. July 17, 2002)

“Sen. Joe Biden is running a sham hearing. It is clear that Biden and most of the Congressional leadership have pre-ordained a conclusion that seeks to remove Saddam Hussein from power regardless of the facts, and are using these hearings to provide political cover for a massive military attack on Iraq. These hearings have nothing to do with an objective search for the truth, but rather seek to line up like-minded witnesses who will buttress this pre-determined result…. This isn’t American democracy in action, it’s the failure of American democracy. (Scott Ritter. July 29, 2002) (Ritter was chief UN weapons inspector in Iraq, is the author of Endgame: Solving the Iraqi Problem Once and For All) 

“Evidence of al-Qaida/lraq collaboration does not exist…. Six years of revisions to sanctions policy on Baghdad have repeatedly promised ‘mitigation’ of civilian suffering. Yet, in 1999, UNICEF confirmed an estimated 5,000 excess child deaths every month above the 1989 pre-sanctions rate. Four months ago, UNICEF reported that more than 22 per cent of the country’s young children remain chronically malnourished. Credible opposition groups outside Iraq have called for delinking economic and military sanctions. At the March Arab summit in Beirut, all 22 Arab governments (including Kuwait) called for the same. If the economic embargo on Iraq is not in their interest, then in whose interest is it?” (Hans Von Sponeck. July 29, 2002) [Von Sponeck is former UN Assistant Secretary General. He headed the UN “oil-for-food” program until he resigned in 2000 in protest over the continued sanctions on Iraq. He was in Iraq two weeks ago, visited sites purported to be weapons sites and found them to be “defunct and destroyed.”]

"Az Amerikai Egyesült Államok veszélyt jelent a világra nézve" -- nyilatkozta az iraki háború egyik leghevesebb ellenzője, Nelson Mandela. “If you look at those matters, you will come to the conclusion that the attitude of the United States of America is a threat to world peace. Because  what [America] is saying is that if you are afraid of a veto in the Security Council, you can go outside and take action and violate the sovereignty of other countries. That is the message they are sending to the world.  That must be condemned in the strongest terms. And you will notice that France, Germany Russia, China are against this decision. It is clearly a decision that is motivated by George W. Bush’s desire to please the arms and oil industries in the United States of America.” (Nelson Mandela: The United States of America is a Threat to World Peace. In a rare interview with Tom Masland, the South African demands that George W. Bush win United Nations support before attacking Iraq. September 10, 2002)

The Project for the New American Century (PNAC) ) document supports a ''blueprint for maintaining global US pre-eminence, precluding the rise of a great-power rival, and shaping the international security order in line with American principles and interests''. This ''American grand strategy'' must be advanced ''as far into the future as possible'', the report says. It also calls for the US to ''fight and decisively win multiple, simultaneous major theatre wars'' as a ''core mission''. The report describes American armed forces abroad as ''the cavalry on the new American frontier''. The PNAC blueprint supports an earlier document written by Wolfowitz and Libby that said the US must ''discourage advanced industrial nations from challenging our leadership or even aspiring to a larger regional or global role''. (Neil Mackay: Bush planned Iraq 'regime change' before becoming President. Sunday Herald. September 15, 2002)

Tam Dalyell, the Labour MP, father of the House of Commons and one of the leading rebel voices against war with Iraq, said: ''This is garbage from right-wing think-tanks stuffed with chicken-hawks - men who have never seen the horror of war but are in love with the idea of war. Men like Cheney, who were draft-dodgers during the Vietnam war. ''This is a blueprint for US world domination - a new world order of their making. These are the thought processes of fantasist Americans who want to control the world. I am appalled that a British Labour Prime Minister should have got into bed with a crew which has this moral standing.'' (Neil Mackay: Bush planned Iraq 'regime change' before becoming President. Sunday Herald. September 15, 2002)

Robin Miller Visszajátszás: Szaddám genocídium vádja messze nem bizonyított című cikkének végkövetkeztetése:  So what, then, does all this evidence tell us? We know Saddam is a bad guy. We know he has killed people. But those aren't the questions. The allegations at issue are vastly more serious: that he purposefully murdered at least 50,000 (or 100,000, or 200,000, depending on the speaker's fervor) in an attempt to decimate Iraqi Kurds as a people, and that he used chemical weapons on 40 occasions during this campaign. What hard evidence is there? One grave with 26 (or 27) bodies of people killed by bullets, not chemicals, and traces of two gasses at one location where four people died. That's it. Only someone who wanted to be deceived would consider this adequate proof of genocide. And why should we even be concerned about the veracity of these allegations? Not in any attempt -- doomed to be futile -- to rehabilitate Saddam Hussein, but because the search for truth is its own justification, because the word "genocide" must not be cheapened, and because the U.S. government must not be handed another pretext to attack Iraq. (Robin Miller: Flashback: Claims of Saddam's Genocide Far from Proven. Media Monitors Network. February 11, 2003)

Commentator Hal C. points out that: "Jeffrey Goldberg is the guy who almost single-handedly created the Halabja poison gas story into its present form. His was the story that Bush made famous. (Halabja appears to have been caught in the crossfire of two armies using gas in the Iran/Iraq war and was unintentional collateral damage in an obscene war)." The Goldberg story is called "The Great Terror". Hal C. refers to Jude Wanniski's "Memo on the Margin" on the subject. Wanniski has been writing about this issue for a long time, and has suffered withering attacks for it, but appears to have been vindicated. We'll never know what happened at Halabja, which means we'll never know who was responsible for the death of the Kurds. What is clear is that this episode is part of a Kurdish, and almost certainly Zionist, propaganda war against Saddam. Jeffrey Goldberg is the main sprayer of the gas on the Halabja poison gas story, one of the first to make an explicit Saddam-al Qaeda connection, a guy that Douglas Feith feels comfortable speaking to, and the author of an amazing whitewash on the AIPAC/Israel spy scandal. He's starting to look like another version of Judith Miller.  (Xymphora: More on Jeffrey Goldberg. June 30, 2005)

Ebben a témában lásd még: Lapszemle 2002. I. félév, 18,15, 6, 3, 1, és 2002. II. félév, 21,12, 11, 6, 2 cikk; és a Jelenidő rovatban: Kész őrültség;

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára