EMPIRIA Magazin. 2004.  III. évfolyam 6. szám – Kuliffay Hanna írása 

IRAK – BUSH VIETNÁMJA                          

                                                                                   (Arthur Schlesinger)                                                                                   

Mit gondol az olvasó, meg tudná vajon mondani, melyik amerikai elnökről íródtak az idézett sorok? „A háború és az irányított politizálás  kontrollja  egy olyan elnök kezében összpontosul, aki teljesen maga szabta pályán halad, és akár személyes büszkeségből, akár mert képtelen megérteni, mi is történik valójában, nem hajlandó ettől eltérni, ezen módosítani, vagy irányt változtatni. Mivel mostanra nyilvánvaló, hogy az elnök képtelen a pálya korrigálásra, a háború tehát nem lesz beszüntetve és nem is fogunk tudni kijutni belőle a kormány leváltása nélkül.”

Akiknek automatikusan George W. Bush neve ugrott be, meg fognak lepődni, mert tévedtek. A történész, Barbara W. Tuchman ugyanis nem Bushról, hanem Lyndon B. Johnsonról írta a fenti sorokat, mint ahogy nem Irakról, hanem Vietnámról állapította meg a következőket is:  „A helyzet – az ‘agressziótól való szabadulást’ és a demokratikus intézményeket illetően, az emberek mindennapi életéről nem is beszélve – még rosszabb, mint volt, mielőtt az Egyesült Államok bevonult.  (Ezzel együtt) az Egyesült Államok reputációja is folyamatosan romlott a katonai beavatkozás kezdete óta.”

A Bush adminisztráció természetesen kétségbeesetten tiltakozik a kudarcot vallott vietnámi háborúval való asszociáció ellen – hogy is hasonlítható össze egy sivatagi hadjárat dzsungelháborúkkal? – holott a korabeli és a mai politikai helyzetet, kíméletlen és dehumanizáló módszereket, klikk mentalitásból adódó, végzetesen elhibázott hivatalos döntéseket  összevetve számos közös vonás található.

Amennyiben Bush olvasott és tájékozott lenne mint ahogy nem az, ismerhette volna Tuchman történelmi realizmuson alapuló következtetését: „Az, hogy a világ megszabadítható az agressziótól, csak szlogen, nem egy (tényleges) lehetőség.”(*1) Ha a 60-as évekbeli „agresszió” szóhasználatot a ma divatos „terrorizmus” változattal helyettesítette volna be, és úgy alkalmazta volna a szeptember 11-i tragédiára, egészen más irányba terelődött volna a Fehér Ház  külpolitikája, és elkerülhető lett volna egy ártatlan nép évtizedekre kiható tragédiája.

Elnökünk azonban nem akarta hallani a múlt jelenhez szóló üzenetét, miszerint a világnak a terrorizmustól való megszabadítása nem reális lehetőség.  Azt sem akarta hallani, mint ahogy a körülötte nyüzsgő, öntelt klikkje sem,  hogy a nehézfegyveres háború nem válasz és még kevésbé megoldás  a gerilla harcokra, elszigetelt, csapatjellegű öngyilkos akciókra.

A kollektív történelmi retrospekció (és a tanulságok leszűrése, gyakorlati hasznosítása) nem jellemzi a magabiztos Amerikát. A volt politikusok visszatekintő elemzései is csak ritkán jutnak arra az erkölcsi magaslatra, ahonnan a múlt hibáit és bűneit utólag megvallva felhívnák a figyelmet a téves és tragikus politizálás ismétlődésének kísértő veszélyére.

A ritka kivételek közé tartozik a volt hadügyminiszter, Robert McNamara, aki  In Retrospect című emlékirataiban sorra vette a tudatlanságból, egyfajta téves jogosságérzetből és eurocentrista(*2) fölényességből adódó elhibázott, értelmetlenül kegyetlen és sikertelen Vietnám ellenes politikát:

„Tévesen ítéltük meg – mint ahogy azóta is – az ellenfelünk geopolitikai szándékait ... és eltúloztuk az Egyesült Államok iránti  (katonai) akcióik (lehetőségének) veszélyességét.  ... Abszolút rosszul mértük fel az (ellenséges) országon belüli politikai erőket.  ...  Aláértékeltük a nacionalizmus hatóerejét, amely motiválja az embereket, hogy harcoljanak és az életüket adják a meggyőződésükért és az értékrendszerükért. ... Nincs istenadta jogunk, hogy minden nemzetet a saját képünkre vagy saját elhatározásunk szerint formáljunk.  ....”

Henry Kissinger, aki számára teljesen ismeretlen volt az említett önfeláldozó nemzeti érzés, még utólag sem értette – vagy önmaga mentségére nem akarta megérteni –, miért nevezték egy idő után a korabeli újságok a vietnami háborút tragikusnak és immorálisnak, mint ahogy valószínűleg azt sem értette, miért hívták a bagdadiak az intervenciót megelőzően a „másik Indokínának” szerencsétlen hazájukat. Bush többi tanácsadói és kabinetminiszterei azonban nagyon is értik a párhuzam jelentőségét, azért kapálódznak ellene kézzel-lábbal, hogy bárki is azonosítsa a két provokálatlan háborút.

Néhány szakember, többek között a történész Arthur Schlesinger, John Kennedy hajdani különtanácsadója azonban figyelmen kívül hagyva a Fehér Ház elvárásait azt írta: „Az iraki háború Bush Vietnámja – rossz időben és rossz helyen vívott, elhibázott háború.”

Ez nem jelenti, hogy ne lett volna tisztában olyan lényeges eltérésekkel, minthogy Vietnámban egy polgárháborúba történt beavatkozás, míg Irakban hamis indokokra alapozott intervencióra került sor. Ennél azonban fontosabbnak ítélte  a politikai és kulturális háttér, valamint bizonyos szituációk és következmények párhuzamait, mint  a „mocsár” helyzetnek nevezett kiúttalanságot valamint a régióra vonatkozó történelmi tapasztalat és kulturális ismeretek hiányát, és az ebből fakadó, sikertelenségbe torkolló ignoranciát és arroganciát.  

ISMERŐS TRÜKKÖK

A két háború közti hasonlatosságok sora azonban ennél sokkal hosszabb. Közéjük tartozik, hogy egyik megtámadott ország sem jelentett politikai, katonai, vagy gazdasági veszélyt az Államokra nézve, tehát mindkét háború önként „választott”, indokolatlan és nem szükségszerű háború volt. A Johnson és a Bush kormány is az ideiglenes  beavatkozás látszatát keltette a világ felé, egy hosszú távú megszállás és stratégiai támaszpontok telepítésének hátsó gondolatával.

Az intervencionális döntéshozatalnál és tervkészítésnél mindkét kormány teljesen figyelmen kívül hagyta a szakértői véleményeket, a felmerülő ésszerű kétségeket, esetleges humanitárius aggodalmakat. James F. Welles kiváló analizációja szerint a Johnson kormány szándékosan hagyta félrevezetni magát a vietnámi események téves interpretációja által. A sikeres önámítást követően pedig azt hitették el az átlag emberrel, a kommunizmus Amerikát is fenyegető térhódítása ellen kell harcba szállni, figyelmen kívül rekesztve, sőt tagadva, hogy a vietnámiak a kolonializmus ellen küzdöttek.

„1945-től kezdve következetesen félremagyaráztunk minden bizonyítékot, ami a nacionalizmusra és egy független Vietnam utáni vágyra utalt.” – írta a Butaság megértése című könyvében Welles. Véleménye  szerint a Johnson kormány kudarcát az okozta, hogy képtelen volt releváns összefüggésbe helyezni és értelmezni a Vietnámmal, majd a háborúval kapcsolatos tényeket.

Hogy ténylegesen képtelen volt, vagy nem is akarta? Mintha bizonyos mértékben Welles is az utóbbi feltételezés felé hajlana, mikor korábban következetes félremagyarázásról beszélt, majd azzal vádolja a korabeli Washingtont, kitartóan ragaszkodott hozzá, hogy a vietnámi szabadságharcot a világuralomra törő kommunista konspiráció globális problémakörébe vonja. Johnson szó szerint azzal tartotta sakkba az országot, ha nem harcol Vietnámban, hamarosan a nyugati tengerparton kell csatároznia. Mindenesetre kísértetiesen hasonló szemfényvesztés zajlott le Irak esetében, mikor Washington az iraki nemzeti ellenállást a globális terrorizmus részének tüntette fel és adja el ma is minden tyúkeszűnek, aki vevő rá.  Ennek megfelelően a Bush kormány többször is  hangoztatta, inkább Irak legyen a hadszintér, mint New York és Washington környéke.

Nicholas D. Kristof azzal próbálja mentegetni Busht a New York Timesban, nem az a fő problémája, hogy hazudozott Irakot illetően, hanem az, hogy önámított állapotban zelótaként hajszolta az eseményeket. Túladagolta magának a morális fensőbbség tudatot és gőgös önelégültséget és magáévá tette a hasonló gondolkodású zelóták „konspirációs teóriáját”. Azzal, hogy Szaddám Huszeint Amerika halálos ellenségévé tették „becsapták magukat és vele a népet, bár ez sokkal általánosabb probléma kormány szinten, mint a nyílt hazugság.” Manipulativ okoskodás és játék a szavakkal. Meg a hülyének nézett olvasó türelmével. Egy hasonló logikájú védelemmel a világ minden  agresszora, a nemzetközi szabályok minden felrúgója mentesíthető a felelősség alól. 

További azonosságok közé tartozik, hogy mindkét háború először polarizálta az országot, majd fokozatosan lett egyre szélesebb körben egyre népszerűtlenebb. Mindkét háború során csorbult az ország nemzetközi tekintélye, önbecsülése, korlátozódtak a hazai polgárjogok – a katonai morál csökkenéséről nem is beszélve.

A naponta véráldozatot követelő iraki ellenállást figyelemmel kísérve és párhuzamosan Tuchmant olvasva újabb hasonlóságra bukkanunk, mikor „szégyenteljesnek” és „hiábavalónak” ítélve az Észak-Vietnámiakkal és a Viet-Konggal szembeni amerikai stratégiát Tuchman azzal indokolta a gerillák sikereit, „ők a saját országukért és a saját ügyükért harcolnak, ami a mienknél jóval hatékonyabb motiváció a kitartásra.”

Az irakiak, az egyik legősibb gyökerű kultúrnép rendelkezett azzal a deep hystorical sense-szel, azzal a mély történelmi érzékkel, amiről a Washingtont dirigáló neo-konzervatívoknak fogalma sem volt, és amivel éppen ezért a döntéseik során nem számoltak.  Erre a történelmi tudatra alapozottan – a saját kolonializmus elleni harcaik dicsőségét és gazdag tapasztalatait felhasználva és a vietnámiak küzdelmeinek és önfeláldozó áldozatvállalásának ismeretében – szervezték meg az irakiak stratégiájukat egy katonailag feltartóztathatatlan ellenséggel szemben.

Az amerikaiakkal ellentétben nem létezett olyan vietnámi, mint ahogy iraki sem, aki ne értette volna Tarek Aziznak a háborút közvetlenül megelőző szavait: „Legyenek a városaink a mocsaraink és az épületeink a dzsungeljeink!” Ennek a felszólításnak eleget téve Irak az elmúlt évben, akárcsak annak idején Vietnám, elszánt gerillataktikához folyamodott, amelynek legfontosabb tényezőiként említhetők a decentralizáció, a tömeg mobilizáció és a lehetőséggel, illetve alkalommal élő gyors és rugalmas döntés- és cselekvőképesség. 

A tömegmobilizációt, vagyis a civilek beszervezését és mozgósítását valójában az esztelen bombázásokat és tömeges letartóztatásokat elrendelő amerikai hadvezetés  maga végezte mindkét országban. Az aktívan harcolók mellett a lakosság folyamatosan ellátja és rejtegeti az ellenállókat, a rendőrség és a katonaság nagy része pedig szabotálja vagy megtagadja az amerikai fennhatóságú parancsokat. Nem létezik olyan gerillaháború, amely képes lenne hosszabb távon működni a lakosság és a helyi rendőrség támogatása nélkül.

Érdekes még megemlíteni, hogy mindkét kormányprogram tervezőinek hatalmas baklövése volt a dominóhatás feltételezése – amennyiben ténylegesen feltételezés volt és nem a tudatos félrevezetés eszköze.  Mint már említettük, Johnson emberei azzal riogatták a katonai veszteségei miatt háborgó országot, Vietnám elvesztését követően feltartóztathatatlanná válik, egyik ország után a másikat elnyelve megvalósul a bolsevikok által beígért világkommunizmus. Bush hívei azzal kecsegtették a népség-katonaságot, Szaddám Huszein megbuktatásának következtében megoldódik az izraeli-palesztin konfliktus(?), és egymás után felvirágzanak a Közel-Keleten az amerikai mintájú, amerikai kultúrájú demokráciák. Mert mi más is lenne mindenki álma?

Az elfogulatlan politológusok, történészek és zsurnaliszták szemében ugyan mindkét kormány propagandája kezdettől fogva tudatlanságot meglovagoló fantazmagóriának látszott, ennek ellenére jelentős ellenpropaganda hiányában és hatalmi kiegyensúlyozatlanság következtében amerikai fiatalok tízezreinek kellett érte messzi idegenben, sivatagokban és dzsungelekben meghalni. 

Bár Welles a diktatórikus rendszerekről írta, bizonyos vonatkozásokban azonban minden szélsőséges állami vezetés és kolonizáló hatalom magára ismerhet a leírásban:

„Az ilyen rendszerek mind szlogeneket és szimbólumokat  használnak a hit megerősítésére; társadalmi kohéziót alakítanak ki azáltal, hogy táplálják az elkötelezettek egzaltált (egyedül üdvözítő, K. H.) igazságérzetét, és megakadályozzák a mindenkori aktuális helyzet megértését és kritikáját.”

Az elnyomás ezen eszközeit használó rezsimek a végsőkig kitartanak megrögzött ideológiájuk mellett.  Mikor 1965-ben egyre tarthatatlanabbá vált a kormány sorozatos manipulatív hazugságain alapuló belpolitikai helyzet, Johnson határozottan kijelentette: „Nem fogunk visszavonulni, se nyíltan, se értéktelen egyezmények leple alatt.”  És mit mondott a jelenlegi hasonlóan szégyenteljes helyzetben Bush elnök, aki szerint az ügy, amit szolgálunk igaz ügy? „A kijelölt pályán kell maradnunk és a kijelölt pályán fogunk maradni.” 

Ezek után tekinthető véletlennek, hogy a múltat ismerőket a Guantanamo 'ketrecek' és más válogatott fogolykínzások a vietnámi börtönök embertelenségére emlékeztették?

BOSSZÚÁLLÓ ANGYAL? 

A felsorolt azonosságok mellett azonban ne feledkezzünk el egy jelentős különbségről: míg a vietnámi ellenállókat két nagyhatalom, a hajdani Szovjetúnió és Kína támogatta bőkezűen, addig Irak teljesen elszigetelten, minden állami szintű segítség nélkül próbálkozik függetlensége visszaszerzésére. 

Kissinger – akit háborús bűneinek „lemoshatatlan mocskáért” soha nem vontak felelősségre, és még csak fel se rótták neki azokat az évekig tartó arrogáns és teljesen eredménytelen diplomáciai manővereit, amelyek alatt tovább folyt Vietnámban, majd átterjedt Kambodzsára is az esztelen öldöklés és rombolás(*3) – bizalmasként és befolyásos Bush–Cheney–Rumsfeld-tanácsadóként saját irodával rendelkezik a Pentagonban. Ennek ellenére nyilvánosan mindhárman tartják tőle a távolságot. Különösen mióta Bush a 9-11-es tragédiát kivizsgáló bizottság elnökének akarta Kissingert kinevezni, ami olyan széleskörű és csitíthatatlan felháborodást váltott ki, hogy kénytelen volt visszakozni.

Kissinger Amerika „ártatlan” mentőangyal szerepére, „naiv idealizmusára” hivatkozott a vietnámi intervenció (és saját  főszerepének) utólagos elemezgetése-magyarázgatása során. Nem lenne meglepő, ha éppen tőle illetve közvetlen köreiből származott volna az ötlet, hogy a háborús hazugságok lehetetlenné válása után az eredetileg bosszúálló angyalként feltüntetett Busht hirtelen fordulattal az idealizmus bajnokának, a hálából virághintő iraki nép istenfélő szabadítójának tüntessék fel. 

Schlesinger is felhívta a figyelmet  erre a cinikus (Bush részéről még önámítással is átitatott) politikai húzásra, amelynek eredményeképpen „minden más ok – az olaj, Izrael, amerikai katonai bázisok gondja Szaúdi Arábiában vagy Irak felszabadítása egy szörnyeteg tirannizmusa alól – csak másodlagossá vált ahhoz a történelmi küldetéshez mérve, amelyre a Mindenható jelölte.”

A Time adatai szerint az elkötelezett Bushra szavazók 85%-a szerint vallásos hite erős és megbízható vezéregyéniséggé teszi. Ezt a meggyőződésüket megrögzött hazudozása, gyilkos bosszúszomja, a hadifoglyok közvetve engedélyezett kálváriája, a szegények és árvák iránti részvétlensége cseppet sem befolyásolta. John Kerry szavazói közül ugyanakkor csak 15% véli úgy, hogy Bush vallásossága előnyére szolgál a kormányzásban, míg 65% szerint éppenséggel korlátozza az ítélőképességét.

A választásokhoz rohamosan közeledve a Bush-tanácsadók egyik legkomolyabb feladata annak felmérése, mit tagadjon és kiktől határolódjon minél jobban el az elnök. Hogy verje ki a legmakacsabb fejekből is a  vietnámi fiaskóval való azonosítást? Másik oldalról viszont megcsorbult nimbusza kiköszörülése érdekében politikai döntéseit dicsőséges történelmi eseményekkel, személyét pedig nagytiszteletű, pozitív emlékezetű államférfiakkal próbálják összekapcsolni.  

A normandiai partraszállás 60. évfordulója alkalmából rendezett európai megemlékezés, washingtoni ünnepségsorozat és a jócskán megkésett világháborús emlékmű felavatása kiváló alkalmul szolgált, hogy Bush tovább fokozza azt a leegyszerűsített, már-már mitikus hiedelmet, hogy az angolszász erők szabadították meg Hitlertől Európát. Ettől a hősies epizódtól – Vietnámot nagy ívben átugorva  – szárnyalhat tovább a (bármi felemelőre kiéhezett) gondolat a mai „felszabadító” háborúk hősi küzdelmeihez Afganisztánban és Irakban.

A normandiai 6 ezres amerikai veszteség legfeljebb európai szemmel nézve számít aránytalanul túlértékeltnek a keleti front több milliónyi áldozatához viszonyítva. Amerikában a múltból legfeljebb a saját szerepüket és a holocaust storyt ismerve, és sokkal inkább a jelenre koncentrálva nem értik, miért hogy az európaiak nem hajlandók ha másért nem, „hálából” Bush háborúját támogatni? Felszínes, szelektív történelmi ismereteik miatt nem tudják, amit Európában sokan számon tartanak, hogy a szovjetek 27.6 milliós veszteséget szenvedtek a világháborúban.  Ezeknek két harmada civil áldozat volt.

A Bush ellen tüntető Nyugat-Európával ellentétben hazai berkekben a Normandi partraszállás áldozatvállalásának dicsőítése, Bush többször bejátszott ünnepélyes európai fogadtatása és a világháborús veteránok képviseletének magas szintű méltatása a vártnak megfelelően újabb híveket toborzott elnökünknek a maga olajbűzű keresztes háborúcskájának elfogadtatásához. És ami a legfontosabb, a győzelmi mámort felidézve Vietnámot egy időre sikerült az össznépi gondolatkörből kiiktatni.

Ami az elnöknek tanácsolt személyes távolságtartását illetve azonosulását illeti, érdekes volt megfigyelni, hogy az iraki háború tervbevételével egy időben Bush fokozatosan elhatárolódott az intervenciót ellenző apjától, és ez az elvi nézeteltérés okozta törés valószínűleg azóta sem gyógyult teljesen.  Bob Woodwardnak azt nyilatkozta már a megszállás ideje alatt, a háborút megelőzően, hogy nem konzultált a külügyminiszterével, és nem tartott igényt az apja erőt adó bíztatására sem, mivel „egy magasabban lévő atyával” konzultált.

Ezzel a nyilvánvalóan célzatos vallomással nemcsak elejét vette számos további kérdésnek, de mindjárt át is hárította a felhők fölötti Mindenhatóra a bombák által miszlikbe szabdalt, börtönökben agyonvert, ezerszámra „eltűnt” afgánok és irakiak  miatti felelősséget. Azóta ugyan nyilvánvalóvá vált a gyakorlatias amerikaiak  közel 60 százaléka számára, hogy a háború „nem érte meg”, tehát elhibázott döntés volt, azonban – mint magától az elnöktől tudjuk – nem a konzultálásból gyakran kihagyott Powell vagy a mellőzött öreg Bush hibájából.

Az utóbbi időkben az elnök közvetlen köre és a média azt próbálja minden áron elérni, hogy az idősebb Bush egyfordulós elnökségéről elfelejtkezve, illetve a vietnámihoz hasonló bakugrással kihagyva, Busht a  betegsége alatt felmagasztosított, éppen csak szentté nem avatott Ronald Reagan politikai örökösének tekintsék. 

Az ifjú Ron Reagan azonban júniusban erősen kifakadt ez ellen a Salon.com-nak adott interjúban: „Bush embereinek nincs joga, hogy apám nevében nyilatkozzanak, különösen a mostani állapota miatt nincs. Igen, igaz, a jelenlegi politika néhány szempontból a 80-as évek politikájának folytatása. De ennek az adminisztrációnak a minden vonalon törtetése nem az apámé, ezek az emberek túlzottan terjeszkednek, túlzottan agresszívek, túlzottan titkolódzók és szimplán korruptak.” 

A ma 45 éves zsurnaliszta és tv-személyiség, a CNN-es Judy Woodruffnak adott interjújában finoman érzékeltette, tisztában van vele, hogy a körülmények, mint az igazságtalan háború, az Abu Ghraib borzalmak és a Genfi egyezmény (mint kiderült engedélyezett) megszegése mind hozzájárultak a Ron apja iránti (és az apja halála iránti) felfokozott érzelmekhez, mivel az emberek vágyakoztak valaki után, akit respektálhatnak, aki egyszerűen „jó ember” volt.

Aki „jó ember” volt. Éppen ezt a pozitív kisugárzást, barátságos és közvetlen modort, kedves humort és a milliókban részvétet keltő kegyetlen betegséget próbálja a saját érdekében kihasználni és Bush javára fordítani a neokonzervatív establishment. Aktív éveiben a média ajnározta és mindent elnézett Reagannak  – még az aprócska, alig 5 milliós Nicaragua kíméletlen bombázását is, ezért nevezték „teflon-elnöknek” – hosszú betegsége alatt pedig utolsó szerepének megfelelően bálványozta, és mint Woodruff is felhozta, George Bush mentorának kiáltotta ki. 

Az ifjú Reagan azonban a CNN-en is blokkolta ezeket az azonosítási  kísérleteket, mikor kijelentette, mindez csak kitaláció, az apja nem is ismerte, meg se tudta volna különböztetni másoktól George W. Busht. Ami azonban leginkább agyon fogja ütni a képzeletbeli mentor és tanítvány kapcsolat széleskörű propagálását, az Reagannak a temetésen mondott búcsúbeszédéből való idézet: „Apám egy mélyen, szégyenkezés nélkül vallásos ember volt. De sohasem követte el azt a végzetes hibát, amit annyi politikus, hogy politikai előnyszerzés céljából nyíltan fitogtatta volna a vallásosságát.”  Itt lenne az ideje Bushnak új (ezúttal talán gyermektelen?) mentort és hivatkozásra való bálványt keresni. 

*1  Bár a Colin Powell vezette State Department még az adatok meghamisítására is képes volt, hogy bizonyítsa a világnak Bush győzelmét az „agresszió”, tehát a „terrorizmus” felett, a korrekt adatok szerint azonban az elmúlt évben nemhogy élesen csökkent, de sok téren  határozottan fokozódott a világterrorizmus.

*2  Az eurocentrikus nézet szerint a világkultúra csúcsa az európai kultúra, amely belső indíttatású, vagyis a (barbár) afrikai és ázsiai kultúrák hatásától függetlenül alakult ki és lett naggyá.

*3  Irakhoz hasonlóan a helyi lakosság veszteségei akkor sem számítottak, de 19-20 ezerre becsülik a háború felesleges elhúzásából adódó halottak számát.

2004 június

Addendum

"Since we learned nothing from Vietnam, we are doomed to repeat its agony, this time in horrifying slow-motion in Iraq... When the newscaster David Brinkley appealed by the carnage in Vietnam, asked Lyndon Johnson why he didn't just bring the troops home, Johnson replied, "I'm not going to be the first American president to lose a war."  George Bush is now trapped in Iraq as Johnson was in Vietnam.  The war is going badly.  The president's own intelligence estimates are pessimistic.  There is no plan to actually win the war in Iraq, and no willingness to concede a defeat.  I wonder who the last man or woman will be to die for this colossal mistake." (Bob Herbert:  This is Bush's Vietnam.  The New York Times. 2004. szeptember 17)

A Vietnámra emlékeztető iraki "mocsárhelyzet" cáfolatára közölte a Washington Post  David Petraeus ellenőrizhetetlenül optimista beszámolóját az iraki helyzetről, az amerikaiakkal együttműködő, egyre megbízhatóbb iraki hadsereg, rendőrség és nemzetőrség felelősségvállalásáról, a feladathoz való felnövésről:

Iraq's borders are long, stretching more than 2,200 miles. Reducing the flow of extremists and their resources across the borders is critical to success in the counterinsurgency. As a result, with support from the Department of Homeland Security, specialized training for Iraq's border enforcement elements began earlier this month in Jordan.  Regional academies in Iraq have begun training as well, and more will come online soon. In the months ahead, the 16,000-strong border force will expand to 24,000 and then 32,000. In addition, these forces will be provided with modern technology, including vehicle X-ray machines, explosive-detection devices and ground sensors.  Outfitting hundreds of thousands of new Iraqi security forces is difficult and complex, and many of the units are not yet fully equipped. But equipment has begun flowing. Since July 1, for example, more than 39,000 weapons and 22 million rounds of ammunition have been delivered to Iraqi forces, in addition to 42,000 sets of body armor, 4,400 vehicles, 16,000 radios and more than 235,000 uniforms.  Nonetheless, there are reasons for optimism. Today approximately 164,000 Iraqi police and soldiers (of which about 100,000 are trained and equipped) and an additional 74,000 facility protection forces are performing a wide variety of security missions. Equipment is being delivered. Training is on track and increasing in capacity. Infrastructure is being repaired. Command and control structures and institutions are being reestablished. Six battalions of the Iraqi regular army and the Iraqi Intervention Force are now conducting operations. Two of these battalions, along with the Iraqi commando battalion, the counterterrorist force, two Iraqi National Guard battalions and thousands of policemen recently contributed to successful operations in Najaf. (David H. Petraeus: Battling for Iraq. The Washington Post. September 26, 2004)

"Has Afghanistan turned into Barack Obama's Vietnam? Most Americans think so, and that may be one reason why they oppose sending more U.S. troops to that country.  Older Americans are most likely to see parallels between Afghanistan and Vietnam -- possibly because they remember the Vietnam War, rather than reading about it in textbooks." (CNN Polling Director Keating Holland. 2009)

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára