EMPIRIA Magazin  - Kuliffay Hanna

 

 

 

BUSH 71 SZÁZALÉKOS NÉPSZERŰTLENSÉGE ELLENÉRE

 

POLITIKAI HARAKIRI NEM VÁRHATÓ

 

  

“Iraknak fő műsoridőben kellene témának lennie: az állandó harcoknak és halálnak, a szenvedésnek, a vitáknak, a politikának a rendkívüli költségeknek” – figyelmeztette honfitársait a nyár elején Bill Moyers, majd Bush időhúzó taktikázására célozva hozzátette: “Hónapok vannak még hátra szeptemberig.  Ez a háború viszont most gyilkol minket, testileg és lelkileg.”

 

 

Még az erősen kormánypárti CBS News/New York Times statisztika szerint is 27% ellenében az amerikaiak 66%-a  támogatja az Irakból való visszavonulást. Az ennek megfelelően készített térkép azokat a kongresszusi körzeteket mutatja kék színben, ahol a lakosság többsége ellenzi a jelenlegi Bush-Cheney külpolitikát és a megszállást. Hawaii és Alaszka, bár nincsenek a térképen, szintén kék színűek. (*1)  (Chris Bowers: Support for troops reduction by congressional districts)

Természetesen csak az érzi gyilkosnak az elnök által beígért „győzelemre” várakozást, aki mint az amerikai író, publicista és politikai műsorvezető Moyers törődik vele és odafigyel. Az érzi lélekölőnek, aki még mindig nem fáradt bele, hogy rengeteg időt és energiát töltve magának kell felkutatni a megközelítő valóságot, kibogozni a burkolt hazugságot. Aki sorompókba ütközve, megcsúfolva, mellőzve, sőt meghurcolva sem adta fel a béke reményét. Sokan persze egyre letargikusabbá válnak, aminek következtében – úgysem igénylik! felkiáltással a tömegkommunikációs csatornák még kevesebb fontos, sőt, döntő jelentőségű információt közölnek.

 

A megszállás kezdetén egyetlen amerikai katona halálát is bemondta  a televízió, ma viszont ha öten égnek benn egy Hamwee harckocsiban, azt sem tartják közlésre érdemesnek. Nem hír, hogy a sebesültek, nyomorékok, betegek, pszichológiailag sérültek és amputáltak hivatalos száma egyes hírforrások szerint meghaladta a 400 ezret.

 

Senki nem említi, hogy az amerikai katonák naponta 45-50 alkalommal igényelnek légi fedezést az urbánus gerillák ellen – az ebből adódó („járulékos veszteségként” elkönyvelt) iraki civil áldozatok száma azonban hivatalosan mai napig sincs regisztrálva. Ha minden rakéta becsapódás, minden bombarobbanás csak egyetlen 6 tagú családot pusztít el, csak egyetlen zarándokokkal tömött „gyanús” kocsit semmisít meg, az is napi 270-300 halott, akik közül sokat a romok alól kiásva a hátsókertben, vagy éppen az útszéli árokban temetnek el. Egy rakéta vagy bomba azonban soha nem csak egyetlen házat vagy egyetlen autót pusztít el. . .

 

A munkája közben súlyosan sebesült közel-keleti tudósító, Kimberly Dozier az amerikai fásultságot és mérhetetlen kiábrándultságot realizálva óvva intette honfitársait: az amerikaiak elvonatkoztathatnak az iraki háborútól, de a világ többi része figyelemmel kíséri, és ennek a háborúnak alapján lesznek megítélve.

 

A statisztikák azt mutatják, George W. Bush nem tud olyan törvénytelenséget elkövetni, nem tud olyan mérvű emberveszteséget előidézni, hogy egy 20-30%-os hívőtábor ne támogatná. Ez a makacs korlátoltság nagyrészt annak a történelemszemléletnek, média propagandának és hazafiaskodó nevelésnek következménye, amely Norman Solomon megfogalmazásában Amerikát igazságos és nemes szuperhatalomnak állítja be, tisztességes vezetőkkel, akik mindent elkövetnek a háborúk elkerülésére, ugyanakkor az ellenség vezetőjét agresszív, Hitler-szerű figurának maszkírozza, aki megtiporja az emberi jogokat, és aki rengeteg kárt tudna okozni, amennyiben az Egyesült Államok közbelépve nem akadályozná meg.

 

A befolyásolhatósággal és tájékozatlansággal való visszaélés természetesen minden időkben bevált kontrolláló eszköz volt. Ha viszont a zseniális Orwell kötelező tananyag lenne, az iraki intervenció talán meg se történt volna, és ma nem tervezhetnék a Fehér Házban új közel-keleti frontok nyitását, mivel az általánosból (kollektív félrevezetés) mindenki következtetni tudna az egyedire – ami vele, a saját idejében történik: „Mikor közeledik a háború, vagy azt közvetlen megelőzően, nem háborúnak van beállítva, hanem egy mániákus gyilkos elleni (jogos) önvédelemnek.” írta Orwell.

 

Az ellenség pedig még ha a saját földjét, kultúráját, vallását védi is –, nos az ellenség mindig és mindenkor Belzebub cimborája. Joseph F. Fol generális, a Bagdadi Multinacionális Részleg főparancsnoka úgy nyilatkozott, hogy a napi küzdelem „extrémisták” ellen folyik, akik mindenre elszántak. ”Az ellenség kegyetlen. Olyan vérszomjas, amilyet egész életemben sehol máshol nem láttam.”

 

Azt természetesen nem tette hozzá – holott tudnia kellett –, hogy az első lövéseket nem ez a vérszomjas ellenség adta le, mint ahogy az első rakétákat sem ez a vérszomjas ellenség lőtte ki az alvó Bagdadra.  Nyilván azt is tudja, hogy iraki statisztikák szerint a lakosság 98%-a nem felszabadítónak, hanem megszállónak tartja Amerikát, és az iraki parlamenti többség régóta követeli az idegen csapatok távozási időpontjának meghatározását.  

 

Tavaly júniusban – nem kis meglepetésre  – a Washington Post Vélemény rovatában közölte Mowaffak al-Rubaie, iraki nemzetbiztonsági tanácsadó írását, amelyben leszögezte, „az irakiak az idegen csapatokat felszabadítók helyett megszállóknak tartják, éppen ezért a kivonásuk megerősítené a szárnyait próbálgató kormányt.”  Ezt nem lehet félreérteni vagy félremagyarázni, viszont sikerült teljesen figyelmen kívül hagyni. Washingtonban az a meggyőződés uralkodik, Irak sorsát itt, helyben, és nem Bagdadban kell eldönteni.

 

 

A NÉP SZAVA NEM ISTEN SZAVA

 

A nyári pangás és érdektelennek tűnő közhangulat ellenére minden statisztika azt mutatja, az amerikaiak döntő többsége jogtalannak ítélve véget akar vetni az iraki megszállásnak és a további vérontásnak. A CBS News júniusi felmérése szerint 77% szerint a háború (értsd megszállás) rosszul megy Irakban, míg 22% továbbra is sikeresnek véli. Viszont egyre zsugorodik azoknak a száma, akik úgy gondolják, hogy a Bush-Cheney duó mindent összevetve jó irányba viszi az országot 75% ellenében csak 19% éljenzi kitartóan.

 

Mi sem jellemzi jobban az általános elégedetlenséget, minthogy július 23-án békeaktivisták, tüntetők csapataitól kísérve, több mint 1 millió összegyűjtött aláírást adtak át a Jogi Bizottság demokrata vezetője, John Conyers hivatalának azok képviseletében, akik évek óta követelik George W. Bush és Dick Cheney elleni bizalmatlansági eljárás megindítását. Bár a Kapitólium folyosóin tüntetők közül 45 személyt letartóztattak, az esti híradók elhallgatták az eseményt – természetesen a hivatalos felelősségre vonást szorgalmazó 1 milliós petícióval egyetemben.  

 

Arra a kérdésre, hogy milyen csapatlétszám lenne megfelelő Irakban? csupán 11% javasolt további növekedést, 17% tartaná a jelenlegi állományt, 26% az irakiaknak nagyobb felelősséget adva csökkentené az ott tartózkodók számát, míg 40% mindenkit azonnali hatállyal hazarendelne. Ennek a 40%-nak számottevő befolyásának kellene lenni a kongresszusban, és Bushnak is figyelembe kellene venni az elvárásaikat – legalábbis egy működőképes, valódi demokráciában. 

 

Ezzel szemben éppen ennek a 40%-nak nincs befolyásos képviselője, és így a szélsőjobboldali 11% javára teljesen kiszorul a hatalmi döntésekből. Az egyetlen demokrata elnökjelölt, aki kellő politikai tisztánlátással és tiszteletreméltó integritással az iraki intervenció ellen szavazott, és azóta is folyamatosan a megszállás beszüntetéséért száll síkra, Dennis Kucinich, pária a saját pártján belül. A demokrata kongresszusi szárny vezetői Nancy Pelosival az élen – rendkívüli döntésként megtagadták tőle a rendszabályok szerint neki járó bizottságvezetői(*2) tisztséget. Lehetetlenné teszik számára, hogy bármilyen vonalon képviselje a megszállásokat ellenzők érdekeit.

 

Hiába támogatta Kucinich 14 kollégája a Dick Cheney elleni bizalmatlansági indítványát (House Resolution 333), a kongresszus nem hajlandó foglalkozni vele, annak ellenére, hogy ezzel egy időben országos mozgalom szerveződött az elnökhelyettes felelősségre vonására és az ImpeachCheney.org petícióját  több mint 115 ezren írták alá.

 

Talán egy napokkal korábbi Kucinichtól származó idézet hozzájárulhat a megértéséhez, hogy miért kényszeríti a perifériára a demokrata vezetőség és ennek megfelelően miért nézi levegőnek a média :

 

„Tegnap az Elnök további hosszabbítást kért a kongresszustól mielőtt döntést hozna az iraki háborús stratégiáját illetően. Az Elnöknek küldetése van: pénzt kell szereznie a háborújához. A kongresszus viszont felelősséggel tartozik (a választóinak), és nem eshet újra az Adminisztráció csapdájába. Van rá elég pénzünk, hogy hazahozzuk a katonáinkat. Még szavazás sem szükséges hozzá. Amit igényel, az egyszerű elhatározás és igazságérzet.”

Kucinich neve ott szerepel azon 70 kongresszusi képviselő neve között, akik a napokban nyilatkozatot adtak közre, nem hajlandók az ősszel további pénzeket megszavazni Bush iraki hadikiadásainak fedezetére, amennyiben nem kapnak biztosítékot a hadsereg teljes visszavonására. Ez komoly előrelépés, ugyanis a progresszív demokraták legutóbb, Pelosira való tekintettel hátha a kongresszus szóvivőjeként valamiféle konszenzust tud elérni nem szabtak feltételeket biankó csekkjük megszavazásakor, mostanra azonban elfogyott a türelmük.

Az a 26%, amely az irakiaknak nagyobb felelősséget adva csökkentené az ott tartózkodó csapatok számát, teljes kilátástalansága ellenére is nagyon népszerű a demokrata pártvezetőségben, a neokonzervatív elkötelezettségű vagy az irányzattal szimpatizáló demokrata politikusok köreiben és a jövő évi elnökválasztáson induló szenátoroknál, többek között az éllovas Hillary Clintonnál.  Ennek az elképzelésnek kevésbé hangoztatott, tehát kevéssé ismert lényege, hogy a jelenlegi létszám felét, 60-80 ezer katonát véglegesen az iraki katonai bázisokon szándékoznak tartani.

 

A demokraták célja ezzel – kár is mellébeszélni nem egy egységes, szabad és független Irak létrehozása, hanem a közelharcok, közvetve a további katonai veszteség elkerülése, és vele a hazai néphangulat lehűtése. Maga Harry Reid, a szenátus demokrata vezetője a NewsHournak adott interjújában bevallotta, hogy nem tényleges visszavonulás, amiről az éjszakába nyúló szenátusi viták folynak, hanem a katonai egységek „átcsoportosítása”. Hatalmas különbség!

 

Reid nem tagadja, tisztában van vele, hogy mikor az amerikaiak az iraki helyzet radikális változtatását követelik, nem katonai átszervezésre gondolnak, ugyanakkor azt a látszatot kelti, mint aki erőtlen ahhoz, hogy szembeszegüljön az „új világrendet” kovácsoló neokonzervatív szándékokkal és tervekkel. Akárhogy is, Pelosi mellett ő a másik felelős, amiért a kongresszus pozitív értékelése folyamatosan 25% alatt van és így Dick Cheney népszerűtlenségével vetekszik.

 

Mikrofonközelség és pénz híján kevesen tudják, hogy az elnökségre pályázó demokraták közül Kucinich mellett Bill Richardson, New Mexico kormányzója a totális visszavonulás másik híve, de ő nem elvi vagy erkölcsi alapon, hanem annak elkerülése végett, hogy az amerikai csapatok célpontul szolgáljanak egy polgárháborúban – értsd a megszállás elkövetkezendő éveiben. "Én egyáltalán semmilyen csapatokat nem hagynék Irakban." jelentette ki. "A különbség köztem és a többi jelölt között, hogy ők hagynának ott végleges csapatokat, én viszont nem." És tényleg ez a döntő különbség, éppen csak  nem az ő javára.

 

A demokrata pártvezetőségnek, politikusoknak és a kongresszus demokrata hatalmi elitjének ugyanis az az eltökélt szándéka, hogy az előválasztásokra olyan élmezőny alakuljon ki, amelynek részvevői támogatták az iraki intervenciót, elfogadják és pénzelik a vég nélküli megszállást, és nem ellenzik újabb közel-keleti frontok nyitását, akár Iránban, akár máshol.  Ezeknek a feltételeknek a három legtömöttebb pénztárcával rendelkező és legtöbb média figyelmet kapó elnöki aspiráns közül leginkább Hillary Clinton felel meg – éppen ezért élvezi többek között az iraki megszállás és az „új világrend” híve és Tony Blair bizalmasa, a sajtómágnás Rupert Murdoch anyagi támogatását.

 

 

POLITIKAI HARAKIRI NEM VÁRHATÓ

 

A Reuters július 10-i cikke szerint a háború ellenzése újabb csúcsára jutott, ami zárt falak mögött valószínűleg megdöbbentette és elgondolkoztatta a republikánusokat. A USA Today/Gallup statisztika szerint tízből több mint 7 amerikai 2008. áprilisáig vissza akarja vonni Irakból a teljes katonai állományt, míg Bush negatív értékelése 71%. Egy funkcionáló demokráciában 71%-os népszerűtlenséggel az elnök politikai harakirit követne el.

 

Különösen nagy jelentőséggel bír, és az utolsó hetekben nagy kavarodást okozott a Fehér Házban, hogy a republikánus párton belül  tovább növekszik a hajszálrepedés a Busht mindenáron támogatók és azok között, akik némileg az afgán és az iraki realitást is számba veszik. Bush az első terminusában 92%-os népszerűséget élvezett pártja körében, második terminusának kezdetén még mindig 82%-os elismerést, mostanra viszont már csak 68% tart ki mellette.

 

Ezek a számok önmagukért beszélnek és a republikánusok közül többen vették is az üzenetet.  Kérdés, hogy a Fehér Ház és a párt vezetősége komolyan veszi-e a növekvő elégedetlenséget, vagy egy vállrándítás kíséretében úgy könyveli el, ez a hosszantartó megszállás óhatatlan következménye; a lényeg, hogy ha szavazásra vagy lényeges döntésre kerül a sor, a párt  kongresszusi szárnya, a média és a választói tömegbázis kötelességszerűen kitartson a Bush-Cheney ideológia irányzat mellett.

 

A hajszálrepedés külső szemlélők számára január elején kezdett feltűnővé válni, mikor Chuck Hagel szenátort követően Olympia Snowe szenátor is a Bush tervezte eszkaláció ellen fordult.  Hagel azzal fogadkozott, minden tőle telhetőt el fog követni, hogy megakadályozza a csapatlétszám növelését, mivel „veszélyesen felelőtlennek” tartja. Snowe pedig kijelentette, hogy támogatna egy olyan demokrata rezolúciót, amely rögzítené a szenátusi állásfoglalást: az USA iraki elkötelezettsége nem tartható fenn az amerikai közvélemény és a kongresszus beleegyezése nélkül. Ki gondolta volna, hogy létezik még republikánus idealizmus? Alkotmánytisztelet?

 

Július elején Condoleezza Rice személyes telefonhívás alkalmával próbálta megkörnyékezni Snowe-t, hogy várjon szeptemberig az iraki eszkaláció sikertelenségének nyilvános hangoztatásával, Snowe azonban konkrét iraki eseményekre hivatkozva elutasította. (Hozzá kell tennünk, hogy jövőre újraválasztásnak néz elébe.)

 

Ezt a 2007-es nyarat nemcsak most, de egyszer utólag visszanézve is jellemezni fogja, hogy a népakarattól messze lemaradva, de végre hangot kapott republikánus berkekből is az elégedetlenség.  Pete Domenici szenátor riportereknek kijelentette, hogy az országnak új irányra és új stratégiára van szüksége. Lamar Alexander szenátor szinte vele egy időben nyilatkozta a Los Angeles Times újságírójának, „Új stratégiára van szükség. Az iraki politizálásunk félresiklott.” (Igaz, mindjárt azt is hozzátette, bízik benne, hogy a Fehér Házban észhez térnek: „A parádé alakulóban van. Reméljük, hogy (az elnök) az élére fog állni.”)

 

Annak ellenére, hogy Alexander az iraki politika tragikus zátonyra futását enyhítve-szépítve „félresiklásnak” nevezte, és „parádénak” a tiltakozók felsorakozását, Bush az újraértékelés, megértés, pláne a parádéhoz való csatlakozás semmi jelét nem mutatja. Beszédeiben és nyilatkozataiban továbbra is a korábbi kihívó keménykedés, logikátlanság, felelőtlenség, rögeszmés makacsság nyilvánul meg. Nem kétséges, fogalma sincs, mi a dolga. Valószínűleg soha nem hallotta a meghatározást, amely szerint „a modern elnökség lényege az a potenciális képesség, amellyel megoldja a társadalmi konfliktusokat”. És mi ennek az egyes számú alapfeltétele? Természetesen a kongresszussal való együttműködés.

 

Erre pedig nincs sok remény. A Fehér Ház szóvivője, Tony Snow egy januári sajtótájékoztatón kijelentette, a kongresszus hozhat bármilyen határozatokat, ezek azonban nem fogják befolyásolni Bush döntését. „Az elnöknek, mint Legfőbb Parancsnoknak vannak bizonyos kötelezettségei. És ő ehhez tartva magát végre fogja hajtani őket.” Ez a lekicsinylő félresöprés nagyobb arculcsapás a republikánusoknak, mint azoknak, akik fel sem tételezik Bushról, hogy érti, mit jelent az alkotmányos demokrácia.

 

Nyilván az alkotmányos krízis veszélye miatt is vert a szokásosnál nagyobb média hullámokat, mikor Indiana állam szenátora, a konzervatív körökben nagyra tartott Richard Lugar a szenátusban a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának republikánus vezetője minden előzetes bejelentés nélkül 45 perces beszédet tartott.  "Azért emelkedem ma szólásra, hogy közöljem a megfigyeléseimet az Egyesült Államok folyamatos  iraki  bonyodalmát illetően. (. . .) Megszakadt a kapcsolat a (megadott) iraki útvonalunk és a közel-keleti, sőt az azon túli érdekeink között" mondta.

 

Többféleképpen is értékelték  a hozzászólását, pro és kontra, ami azonban a legfigyelemkeltőbb volt, hogy azt mondta, a Bush stratégia, amely a fegyveres kontrollon és diktáláson alapszik, nem működik. Nem valószínű ugyan, hogy tudatosan, de ezzel a megállapításával valójában az egész neokonzervatív ideológiát kétségbe vonta, amely hangzatos szólamaival ellentétben (szuverenitás, demokráciaterjesztés, nemzetépítés) a fegyveres erőszakon alapszik. Lugar tekintélye, higgadtsága, több évtizedes politikai tapasztalata révén mostanig biztos támasza volt a Bush-Cheney kettős birodalomépítő terveinek, az idei nyáron azonban hajlandónak mutatkozik - a pártján belüli nyomás csökkentésére lazítani a csavarokon.

 

Egyesek szerint ennél többről is van szó. Vagy egészen másról?

 

 

„ÉLES KIHÍVÁS” – UGYAN KÉREM!

 

Lugar, és egy másik vezető republikánus szenátor, John Warner a közelgő nyári szabadságolásokat megelőzően közös törvényjavaslatot nyújtott be, amely az AP hírügynökség és mások véleménye szerint "éles kihívás" Bushnak. Erről azonban szó sincs. Valójában inkább lehetőséget teremt a számára, hogy időt nyerjen, és mentve a menthetőt akár még drasztikusabb lépésekre szánja magát.

 

Javaslatuk szerint ugyanis az elnöknek nem a napokban és nem is szeptemberben, hanem majd csak október közepéig kellene feljönni egy katonai tervezettel, amely "dramatikusan lecsökkentené" az amerikai csapatok küldetését Irakban.  A januárban beindított eszkalációval ellentétben amelynek fő célja Bagdad stabilizálása volt a tél folyamán a harci alakulatok a fővárostól és nagyobb városoktól távol, biztonságos támaszpontokra helyezve feladnának a "polgári viszálykodások és a szektariánus fegyveres erőszak feletti rendőri felügyeleten", és helyette Irak határvédelmére, a terroristák likvidálására és az "amerikai vagyoni érdekeltség" védelmére koncentrálnának. Nem fejtette ki, de nem is volt rá szükség, mi is „Amerika vagyoni érdekeltsége” Irakban.

 

Warner évekig volt a Fegyveres Szolgálati Bizottság elnöke, Lugar pedig a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának jelenlegi vezető republikánusa. A párton belül mindketten a neokonzervatív irányvonalat támogatják, és így Bush külpolitikájának mindig csak a kivitelezését kifogásolják, soha nem az erőszakon alapuló expanzionista ideológiáját. Az utóbbi hónapok egyre növekvő elégedetlenséget érzékelve nyíltan szembeszállnak a Fehér Ház csökönyösségével mondván, hogy ők az elnök "nyerésre állunk" illúziója helyett a hadszíntér és az iraki parlament (tehetetlenségének) realitásához kívánják közelíteni a katonai és diplomáciai stratégiát.

 

Ezt azzal a rendkívüli megállapítással indokolják, hogy Irakban a vallási tagozódás és az ebből fakadó politikai fragmentálódás a közeljövőben nem fog megszűnni, mi több, "nagy valószínűséggel nem is lehet föntről kontrollálni".  Az utóbbi feltételezést természetesen könnyedén cáfolja a megszállást megelőző évtizedek történelme, amelynek során Szaddám Huszein akit hívei a haza atyjaként tiszteltek sikeresen megteremtette a nemzeti egységet, és egy szekuláris központi hatalomra építve, mondhatnánk "föntről irányítva" az ellenségei szerint diktatórikusan társadalmilag, gazdaságilag és katonailag is felemelte országát a XX. századhoz. Úgy tűnik, Washingtonban nem realizálják, hogy a több mint negyedik éve tartó öldöklés és nyomorúság, megszállás és rombolás, jogtiprás és sikoltó félelem akárcsak a kitartó ellenállás újabb és újabb levél Szaddám Huszein vastagon aranyozott babérkoszorújához.

 

A média népszerűsítésre törekvő beállításával ellentétben Warner és Lugar nem igazán kritikusai Bush külpolitikájának. Eszük ágában sincs letérni a Dick Cheney által kijelölt útról. Más hangsúllyal ugyan, de ugyanazt a kormányvonalat képviselik, amely nem vesz róla tudomást, sőt tagadja, hogy a fő probléma Irakban nem vallási fanatizmus, nem is valamiféle törzsi torzsalkodás, vagy a hipp-hopp al-Kaida jelenlét, hanem az idegen megszállás. Lugar nyilvánosan állítja, "majdnem lehetetlen, hogy az Egyesült Államok egy stabil, több felekezetből összeálló kormányt tudna felállítani egy elfogadható időn belül", de elegánsan eltekint tőle, hogy ez nem is Amerika feladata. Ez kizárólag az irakiak saját joga és belügye kellene, hogy legyen.

 

Ugyanez az eltájolódás tapasztalható katonai vonalon is. Lugar a közös beadványban az enyhén selypes tv kommentátorra, David Brooksra hivatkozik, aki a New York Timesban azt írta, "az az elvárás, hogy a katonai kiképzésünk egy hatékony, kormányhű iraki hadsereget tudna létrehozni, még mindig csak egy reményteli terv a jövőre nézve." Érdekes módon Washingtonban senkiben fel se merül, és a média sem veti fel, ha Szaddám Huszein annakidején talált megbízható, rátermett embert a saját hadserege felállítására, akkor nyilván most is akadna tehetséges iraki erre a feladatra - semmi szükség tehát angol, izraeli és amerikai tanácsadókra, mindenféle idegen „szakértőkre” és katonai kiképzőkre. 

 

Brooks kormányhű hadseregről ábrándozik – egyelőre azonban egy népszerűtlen bábkormány van Irakban, amely nehezen gerjeszt pozitív érzelmeket. Nade és ez a döntő kérdés , akar-e egyáltalán, megengedhet-e a Fehér Ház egy önálló, jól felfegyverzett hadsereget, amely végül is bármikor megszállói és gazdasági kihasználói ellen fordulhat?

 

Amennyiben Irakban ténylegesen a demokrácia és függetlenség megvalósítása lenne a cél, akkor Lugar nem mondta volna, hogy az Egyesült Államok biztonsági érdekét a csapat redukció mellett a haderő átcsoportosítása szolgálja. (Az átcsoportosítás szó egy idő óta teljesen átvette a visszavonulás vagy csapatkivonás szavak helyét.)

 

„Egy bizonyos szintű amerikai katonai jelenlét Irakban növelné az esélyeket, hogy reagáljunk a terrorfenyegetésekre, biztosítsuk az olajtermelés folyamatosságát, és segítséget nyújtsunk a regionális háborúk megakadályozására” közölte nagylelkű és nemes szándékú elképzelését Lugar. Beszédében nem csak hivatkozott a hasonlóan imperialisztikus terveivel a maga idejében kudarcot vallott Henry Kissingerre aki a mostani második terminusban is Bush tanácsadója , hanem azonosult is tisztességtelen körmönfontságával, mikor azt mondta: „Az Irakból való teljes visszavonulás ütközik a saját biztonsági érdekeinkkel.”

 

És ugye nem létezik olyan alacsony IQ, olyan kerge agy, amelynek Lugar nyíltan hangoztatott célja, „biztosítsuk az olaj folyamatosságát” esetleg nem egyértelmű? A kör tehát bezárult.  Hol itt az „éles kihívás”?  

 

Robert Shetterly, az Igazmondó Amerikaiak című könyv szerzője a következő elgondolkodtató sorokat írta tavasszal az iraki eszkalációs terv és a felhozott ellenérvek kapcsán:

 

„Az eszkalációt ellenző tervek egyike sem utasítja vissza az általunk ismeretes eredeti célokat – az iraki olaj kontrollját és a hatalmas, permanens amerikai bázisok építését. Úgyszintén az ajánlott javaslatok egyike sem vetette fel a felelősséggel tartozás kérdését, a tényt, hogy ez a háború háborús bűn, bűntény a demokráciánk ellen, az Alkotmányunk ellen, az Iraki nép ellen, a nemzetközi jogszabályok ellen, és a saját katonáink ellen. Felelősségre vonás nélkül azonban a demokráciánk teljesen értéktelen.”

 

 

*1  I produced this map by taking the partisan voting index of every congressional district and comparing it to the 66%-27% figure.  The partisan voting index, produced by the Cook Political Report, measures how pro-Republican or pro-Democratic congressional districts are relative to the rest of the nation. Assuming a general correlation between how pro-Democratic or pro-Republican a district is and how pro-troop reduction that district is, it would take a congressional district with a partisan voting index of greater than Republican +19.5 in order for even a plurality of the voters in any congressional district to oppose troop withdrawal. One district, the Indiana 5th, has a partisan index of precisely R +19.5 (shown in yellow), while eleven others have a partisan index even more favorable to Republicans: Alabama 6, Georgia 7, Georgia 10, Kansas 1, Nebraska 3, Texas 8, Texas 11, Texas 13, Texas 19, Utah 1 and Utah 3.  The other 423 congressional districts in the United States all currently have either pluralities or, far more often, majorities in favor of troop reduction.  In fact, the number is probably higher than 423, because according to this methodology 15 districts are more than 100% pro-troop reduction, and because I do not have the updated figures on the partisan indexes of Georgia's newly redrawn congressional districts.  At least three or four of the districts I listed above as anti-troop reduction probably have pluralities in favor of troop reduction, too. (Chris Bowers: Support for troops reduction by congressional districts)

*2  National Security and Foreign Affairs Subcommittee
 

2007.  július

 

(Az elemzés eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg, lábjegyzetek nélkül, Bush-t 71% utasítja el – Politikai harakiri nem várható címmel. Közlésre átvették tőlük: LAPSZEMLE.hu, Hírstart.hu, JobbHírek, Alternatív Hírportál, Hírkereső, SMSFriss.hu<Lapszemle rovat, Aproda.hu, észbonto.hu<hírolvasó,  fRiSSinfo<Hírösszefoglaló, HÍRBLOKK.hu, Holnap.ro<Közélet-Politika)

 

 

VISSZA az Empiria Magazin címlapjára

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez