EMPIRIA Magazin XIV. évfolyam. 1. szám. © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.

 

 

 

Kuliffay Hanna

 

 

A Bush és a szabadság áldása című politikai elemzésem eredetileg 2007-ben jelent meg a gondola.hu Külföld rovatában. Tőlük más elektronikus hírszolgálatok is átvették másodközlésre, viszont az EMPIRIA havonta megjelenő Jelenkor rovatából az aktuális témák torlódása miatt kimaradt.  Egy nyomtatott példányát csak a napokban felfedezve, és a gondola.hu portálján újra olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy a média, a könyvkiadók és egyetemi előadások révén ma is népszerűsített, sőt ünnepelt, párthűsége miatt pedig búsásan jutalmazott washingtoni politikusok korabeli megnyilatkozásai miatt érdemes utólag lehozni. Érdemes közülük néhányat feleleveníteni, még mielőtt a lezser vagy balzsamos feledés az elmékből kiszorítja, a bűntudat (hogy hagyhattuk?) önvédelemből felmenti, a média és a történelmi revizionizmus pedig letagadja az antihumánus főszereplők háborús uszítását, álcázott felforgató tevékenységét,  hazúg ígéreteit.  Ahogy megdöbbentő, sőt lélekölő  volt pár év távlatából visszaidézni a tudatmanipulálás  mindennapi példáit, ugyanígy felháborító és fájdalmasan nehéz 2015-ben is. Szinte hihetetlen, hogy egy magát szabadnak, rendkívülinek, inspirációnak és istenfélőnek tartó nagy nép ismét hagyta magát "belehajszolni a halál és pusztítás orgiájába", amelyből megbélyegezetten, folyamatos emberáldozat, hatalmas adósság és anyagi-erkölcsi veszteségek ellenére az Afganisztán ellen 2001 őszén indított “villámháború” óta nem volt képes szabadulni.

     

BUSH ÉS A SZABADSÁG ÁLDÁSA

 

Condoleezza Rice 2005 októberében a Szenátus Külföldi Kapcsolatok Bizottságának meghallgatásán közölte, hogy „az Egyesült Államok Afganisztánban a már sikeresen megvalósult iraki modellt fogja követni”. Vajon az iráni rezsimváltás jelenlegi szorgalmazói szintén az afgán modelt, vagy a  Dick Cheney szavaival „rendkívüli teljesítményű iraki példát" tartják szem előtt? 

Akik a kérdés felvetése hallatán harsányan hahotázni kezdenek, azok valamiért nem értékelik kellőképen, vagy el sem hiszik azokat az „óriási eredményeket”, amelyekkel George W. Bush és Dick Cheney rendre büszkélkednek: a felszabadított Irak a demokrácia útjára lépett, az ország szuverenitását és belső rendjét új alkotmány biztosítja, a nép pedig világveszélyt jelentő diktátorától szabadulva demokratikus szavazás útján választott egységes és végleges kormányt.  

Ráadásul, amerikai tanácsadók és gazdasági szakértők nagylelkű segítségével szaporodnak az új olajtörvény zárt ajtók mögött szerkesztett paragrafusai, amelyek az elkövetkező évtizedek olajipari fejlesztéséről, a kitermelés és értékesítés jogairól és az olajbevételből származó hatalmas nyereségek elosztásáról döntenek. A nemzetközi törvények értelmében ugyan egy katonailag megszállt, naponta bombázott ország kétes jogosultságú kormánya nem köthet a nép jövőjét döntően befolyásoló hosszú távú, pláne titkos szerződéseket, Washingtonban azonban ettől elegánsan eltekintenek.

Az olajüggyel kapcsolatban 'piszkos hátsó gondolatokat' dajkálók – mint például a háborúellenes tüntetéseken Nem adunk vért olajért! harsogó oktondi tömegek – saját megnyugtatásukra idézzék vissza a Time magazin szerint rendkívüli integritásáról híres, neokonzervatív elkötelezettségű szenátor, Joe Lieberman személyes jótállását: "Az irakiaknak és az egész világnak tudni kell, hogy az iraki olajra vonatkozó kritikus döntéseket az irakiak maguk fogják meghozni."  Na igen. Hogy is lehetne másként egy szuverén országban...?

Akiket Bush eme kedvenc demokratájának, majd választási bukása után kedvenc "független" szenátorának ne sikerült volna Irak önrendelkezési jogosultságról meggyőzni, azok emlékezzenek csak vissza a rendkívüli jelenetre, mikor Donald Rumsfeld, volt hadügyminiszter egyik sajtótájékoztatóján felháborodottan utasított vissza egy aggodalmaskodó riportert: „Mi (amerikaiak) nem használunk erőszakot, hogy a világot körbejárva próbálgassuk elvenni mások olaját.” 

Elsősorban az amerikai tömegkommunikációnak, de rögtön utána az irányított oktatásnak köszönhetően biztosra vehető, hogy következő generációk George W. Busht éppen a fent említett „óriási eredmények” miatt ítélik majd „nagy” elnöknek – talán még repülőteret is neveznek el róla mint Ronald Reaganról. Ugyan ki emlékszik majd annyi év távlatából, hogy még republikánus körökben is akadtak, akik kezdettől fogva nyílt kritikával illették. A karrierpolitikus Brent Scowcroft, Richard Nixon katonai asszisztense, később Gerald Ford, majd George H. W. Bush nemzetbiztonsági tanácsadója például  azt nyilatkozta a háborút megelőzően a New Yorker riporterének, hogy a neokonzervatívok, akik a második Öböl-háború legvadabb hajszolói, azt hiszik, hogy a demokrácia exportálható ha a szükség úgy hozza, akkor erőszak árán„Hogy hogyan is képzelik ezt a demokrácia meghonosítást Irakban?” tette fel leplezetlen felháborodással Scowroft a kérdést, és adta meg rögtön a választ is: „Invázió, fenyegetés és (politikai) nyomás, evangelizálás útján.”

Egy másik neves republikánus, Melvin Laird, Richard Nixon egykori hadügyminisztere pedig azt mondta 2005-ben, tartozunk annyival az embereknek, hogy tudtukra adjuk, van kivonulási stratégiánk. És ami még ennél is fontosabb, ezzel tartozunk az iraki népnek is. A jelenlétünk az, ami élteti az ellenállást. Fokozatos visszavonulásunk viszont erősítené az átlag iraki bizalmát és képességét, hogy szembeszálljon a belső ellenállókkal.

Giulietto Chiesa, az Európai Parlament olasz tagja mintegy a Scowcroft által említett fenyegető politikai nyomást igazolva úgy nyilatkozott: "Bármilyen kísérlet, amely a(z iraki) választásokat érvényesnek akarja feltüntetni, arra szolgáló próbálkozás, hogy bolonddá tegye a világot." Véleményét vastagon aláhúzta, hogy a washingtoni beavatkozást felmérve egyetlen nemzetközi szervezet sem volt hajlandó választási tanácsadók és helyszíni megfigyelők küldésére.

* 

Bush gyakran hangoztatott, gyermeteg hiedelme egyébként, hogy egy ún. szabad választás egyszerre amerikai stílusú demokráciát teremt bárhol a világon. Ez hasonló bárgyúság mint hogy a piacgazdaság meghonosítása automatikusan demokratizál, vagy nyomorgó országokban hirtelen gazdasági fellendülést eredményez. Annak az illúziónak, hogy a „lila ujj” behelyettesíti a nemzetépítés (vagy a nemzeti megújulás) komplex, több fázisú, gyakran fájdalmas folyamatát, Bushon kívül nem sok dajkája lehetett még Washingtonban sem.

Az elnök számára viszont az volt a legkényelmesebb és legmegnyugtatóbb elgondolás, hogy a demokratikus(nak nyilvánított) szavazás olyan átütő erejű és olyan eredményes lesz, hogy minimálisra csökkenti az időt és a költségeket, amit az amerikai tanácsadóknak, fegyverszakértőknek, különleges alakulatoknak és biztonsági erőknek a demokrácia gyakorlati meghonosítására kell áldozni. 

2003 februárjában, még háborús láztól hajtva, Bush azt ígérte: “Az új iraki rezsim drámai és inspiráló példaként fog szolgálni a régió többi nemzetének. Valószínűleg azt képzelte, hogy az amerikai katonákat virágesővel fogadó irakiak milliói kapásból rá fognak állni a Washingtonból kijelölt vágányra, és onnan már minden száguld majd tovább a maga útján – ő pedig a „gonoszság tengelyének” másik három jelöltje, Irán, Szíria  és Észak-Korea megregulázására koncentrálhat.

Bush kihasználói rejtett gúnymosollyal szemlélik, ahogy valójában értetlenül áll a tény előtt: a világ legkorszerűbben felszerelt hadserege negyedik éve tapos egy helyben az iraki ingoványban, annál is inkább, mivel saját bevallása szerinti „ösztönemberként” szó szerint vette Donald Rumsfeld 2003-as jóslatát: "A háború tarthat hat napig, hat hétig, (de) kétlem, hogy hat hónapig."

Bush fel sem tételezte, hogy 2007-ben a hadserege még mindig tankokat, harckocsikat és felfegyverzett helikoptereket fog veszíteni.  Egy percig sem hitte, hogy életüket kockáztató iraki szabotőrök még mindig akadályozni fogják az olaj folyamatos exportját, és urbánus gerillák rakétákkal lövik szét a Bagdad közeli fegyverlerakatait. Legrosszabb álmában sem képzelte, hogy a kormány Veteránok Adminisztrációs Hivatala idővel képtelenné válik megfelelően ellátni és gondozni több, mint 230 ezer sebesült, agysérült, megvakult, csontig égett, nyomorék, szellemileg leépült, ismert és ismeretlen betegséggel küszködő katonáját.

Az illúziók Rumsfeld által fabrikált bölcsőjében ringott Condoleezza Rice is, aki 2005 őszén a következőket jósolta a rangos hivatalos fórum, a Szenátus Külpolitikai Kapcsolatok Bizottságának meghallgatásán: „Semmi kétségem afelől, hogy amint az iraki biztonsági erők hatékonyabbak lesznek – mint ahogy egyre hatékonyabbak –, és megtartják a (visszafoglalt) területeket, és mindezt minimális segítséggel képesek elérni, akkor csökkenthetjük a haderőnket. És afelől sincs semmi kétségem, hogy ez egy reális időn belül fog megtörténni.”  Vajon mennyivel a (Rumsfeld által maximált) 6 hónapon túl tekinthető „reálisnak” Rice szerint a csapatcsökkentés? Tíz évvel? Hússzal? 

A minden kétség nélküli Rice azóta impotens nemzetbiztonsági tanácsadóból hasonlóképen impotens külügyminiszterré avanzsált, aki a fontolóra vett ésszerű, fokozatos visszavonulás helyett lelkes támogatója Bush és Cheney eszkalációs politikájának, amely most további 21500 katonát rendelt Irakba. Az elnöki döntést a kamerák előtt indokló csacsogását továbbra sem árnyalja aggodalom amiatt, hogy január 20-tól február végéig 8 katonai helikopter lőttek le az iraki ellenállók, és az utóbbi 4 hónapban több katonát vesztett az amerikai hadsereg, mint a közel négy éves háború bármelyik másik négy egymást követő hónapjában.  

A digitális hírszolgálat időnként rákényszeríti a vezetékes és nyomtatott médiát, hogy közölje Irakból a rossz, sőt tragikus híreket. Ilyenkor mi mást tehet Bush, mint hogy a figyelmet elterelendő a vér- és könnyáztatta földről kellő pátosszal az égre mutat: „A szabadság nem Amerika ajándéka a világnak. Az a Mindenható Isten ajándéka a világ minden emberének és asszonyának.” Ebből a vele egy hullámhosszon levő támogatói továbbra is azt a következtetést vonják le, Amerika az isteni akarat eszköze, elnökük pedig a szent elvárás áldozatos, hite miatt elkötelezett megvalósítója – olajnak, víznek, stratégiai előnyt biztosító támaszpontoknak semmi közük az egészhez.

„Én hiszek a szabadság univerzalitásában, és hiszem, hogy ez az ország, a mi nagyszerű országunk köteles (más) népek segítségére lenni a szabadság áldásának (világmértű) megvalósításában” szőtte beszédébe Bush a neokonzervatív teoretikusok és stratégák fellegvára, a washingtoni American Enterprise Institute februári meghívása alkalmával.

Ez az önigazoló retorika nem véletlenül hangzott el szinte egyidőben Bushnak azzal a rendelkezésével, amely hadihajókat, rombolókat és aknakeresőket irányított a Perzsa-öbölhöz. Szintén nem véletlenül egy németországi amerikai bázisról egyszerre 16 darab F-16-os harcirepülőgép, valamint több korai előjelző rendszerű AWACS repülőgép és több üzemanyag szállító érkezett a törökországi Incirlik légibázisra. (Az ankarai amerikai nagykövet és a török külügyminisztérium egyaránt közös hadgyakorlatnak nyilvánította a látogatást, de ne feledjük, 2003-ban Incirlik északi háttérbázisként szolgált az Irakot megtámadó amerikai légierőnek, és azóta is folyamatosan logisztikai támogatást nyújt az amerikai hadseregnek.)

Aligha tekinthető véletlennek, hogy az eszkalációt (és valószínűleg Irán megtámadását is) tapasztalati alapon óvakodva ellenző John Abizaid generálist a központi irányítás, a CENTCOM éléről leváltották, és helyébe nem szárazföldi, hanem légi háború koordinálásában kimagasló tekintély, „Fox” Fallon generális került. Elgondolkoztató. Vajon tényleg az ő speciális hozzáértésére és tapasztalatára lenne szükség Sadr City kalasnyikovos gerillái ellen?

Mindenesetre a britek sem akarnak lemaradni a nagy testvér mögött, ha puskaport és vérszagot szimatolnak. Éppen ezért október óta megduplázták tengeri csatahajóik számát a Perzsa-öbölben. Természetesen ők is ártatlan hadgyakorlatokra hivatkozva.

*

Mint köztudott, lehet az Scowcroft, Laird vagy Chiesa, az Arab Liga elnöke, a NATO főparancsnoka, vagy éppen Tony Blair, a BushCheney-duó senkire sem hallgat. Minden kritika is lepereg róla. Semmi hatást nem ért el náluk a republikánus William Odom altábornagy sem – aki Ronald Reagan alatt volt a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője –, mikor kimondta, hogy a jelenlegi iraki politizálás folytatása „aggasztóbb” és komolyabb kárt okoz az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekeinek, mint Vietnam.

Az egyik legelismertebb és messze a legtájékozottabb Közel-Kelet szakértő, Juan Cole, már 2005 augusztusában visszavonulást sürgetett, mivel a katasztrofális helyzetben semmi jelét sem látta a rövid távú javulásnak. Sokak számára nagy kérdőjel, miért hogy a Bush-kormányzat továbbra sem veszi figyelembe azokat az akadémikusokat, politikai szakértőket és hivatásos stratégákat, akiknek tanácsa, véleménye, jóslata mára beigazolódott? Miért nem veszi figyelembe a katonai vezetés kétségeit? A republikánus pártban jelentkező törésvonal okait? A csapataikat Irakból kivonó szövetségesek indokait?

Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges. Eddig minden bejött nekik. Minden botrányuk elsimult, minden hazugságukra, minden visszaélésükre fátylat borított a média és a kongresszus. És amíg tartani tudják az eredeti külpolitikai irányvonalat, amíg nincs nemzetközi botrány, de még tiltakozás sincs újabb kiszolgáltatott országokban létesített támaszpontjaik miatt, amíg a fontos diplomáciai kapcsolataik szilárdak, amíg a kongresszus hajlandó fedezni a hatalmas, az eszkalációval tovább növekvő kiadásokat, és az ellenzéki demokraták még látszatra se próbálják megtorpedózni a haditerveiket, addig jogosan úgy ítélik meg, hogy a hatalmuk töretlen és a külpolitikai teljesítményük, nos, az mi más is volna mint maga a siker?

Ha ehhez még figyelembe vesszük, hogy a Washingtonban uralkodó  – erőfölényre alapozott kissingeri reálpolitika kíméletlen világában minden csak nézőpont kérdése, akkor még inkább érthetővé válik Bush kitartása és Cheney töretlen magabiztossága. A politikájukat meghatározó neokonzervatív ideológián alapuló „Új Világrend” kialakításához szükséges eredeti terv lényeges pontjai közül ugyanis számos már realizálódott, vagy éppen megvalósulóban van. Félretéve a sajátunkat, nézzük egy pillanatra az ő szemüvegükön keresztül:  

Mikor el nem kötelezett, reális szemléletű politológusok és az alternatív média zsurnalisztái azt kezdték hangoztatni, hogy Bush elvesztette a háborút, majd később, hogy elvesztette a békét is, a Fehér Házban valószínűleg lenézően vigyorogtak: el vannak ezek tájolva. Míg a köznép háborog, hogy már 3164 amerikai katona halt meg Irakban, addig az elnök közvetlen köre szerint még csak 3164 – halvány töredéke az 50 ezret is meghaladó vietnami veszteségnek.  

A CBS Evening News legendás hírű, Vietnamot is megjárt hírközlője, Walter Cronkite a minap azt mondta, az emberveszteség és a nyomorékok miatt az iraki háború borzalmas tragédia, ráadásul még csak nincs is meghatározható célja. Nincs meghatározható célja? Már hogyne volna! Washingtonnak azonban esze ágában sincs felvilágosítani őt, vagy bárki mást, hogy a (tagadhatatlan) kudarcok és kilátástalanság ellenére a szerzésvágyon és világhatalmi uralomvágyon alapuló neokonzervatív ideológia győzelme érdekében elszántak és kitartóak. Érdemes az emlékezetbe vésni, hogy Bush nyilvánosan a közeljövő célkitűzéseire utalt, mikor azt mondta, az új iraki rezsim drámai és inspiráló példaadó a régió többi nemzetének.

Az olyan adatok, mint például 150-200 ezernyi trauma kiváltotta stressz szindrómától szenvedő amerikai katona tragédiája, közel 1000 Irakban dolgozó civil amerikai halála, 3,8 millió otthonát vesztett iraki nyomora és keserűsége vagy a zsúfolásig telt afgán és iraki börtönök minden kínja mit sem zavarja Bush és Cheney sikerélményét. 

Néha ki lehet ugratni a nyulat a bokorból, el lehet csípni a titkolt valóságot, mint ahogy Russ Feingold demokrata szenátornak is sikerült, mikor 2005-ben a Szenátus Külpolitikai Viszonylatok Bizottságának meghallgatásán nem hagyta szokása szerint mellébeszélni Bush akkori nemzetbiztonsági tanácsadóját. Condoleezza Rice arra az ismételt kérdésére, miért  nem hajlandó a Bush-adminisztráció határidőt adni az Irakból való visszavonulásra, végül a következő magyarázatot adta:

Mi úgy képzeljük el a visszavonulásunkkal és a csapataink létszámának csökkentésével kapcsolatos tárgyalásokat, hogy azok az eredményeken alapuljanak, függetlenítve az időtől. (...) Olyan stratégiánk van, amely az elért eredményeken alapszik. Ez a lényeg.”  

A Fehér Ház számára Bagdad stabilizálása, amire a média és a publikum koncentrál, csupán részletkérdés, egyike a megoldásra váró hadászati feladatoknak. A lényeg sokkal inkább a Rice által említett „időtől függetlenített, eredményeken alapuló stratégia”: a hosszú távú afgán és iraki megszállás és a permanens katonai támaszpontok telepítése ugyanis a geo-stratégiai előnyszerzés célját szolgálja, amely a távlati terv, az egész közel-keleti régió feletti kontroll megszerzésének és a határos országok sakkban tartásának döntő előfeltétele.

*

Mikor Bush azt hangoztatja, Things are good!, vagyis a dolgok rendbe vannak, nem jelenti azt, hogy fogalma sincs az esztelen iraki öldöklésről és pusztításról, vagy a saját hazai és nemzetközi népszerűtlenségéről. Még azt sem jelenti, hogy nem érdekli. Sokkal valószínűbb, hogy Cheney és neokonzervatív tanácsadói révén hagyta magát meggyőzni, hogy ez az ára az áhított sikernek, a „végső győzelemnek”, és nem utolsó sorban az elnöki nagyságnak.

Bush a személyes megítélését illetően hideg cinizmussal arra számít, hogy a történészek és a média az átlagemberhez hasonlóan a győzelmi zászló röptetésének csodálói, az erő és a hatalom rajongói. Ahogy a kiváló ír-ausztrál történész, Robert Higgins megállapította:

„Az az elnök, aki kiemelt helyre vágyik a történelmi krónikákban, arra kell törekedjen, hogy belehajszolja az amerikai népet a halál és pusztítás orgiájába. Nem számít, hogy milyen gonoszul kiagyalt az esetleges háború.”

Egy 2005 őszén tartott beszédében Bush még azt mondta, aggodalmai ellenére azért nem támogatja további csapatok küldését Irakba, mert „az emberek még azt hinnék, hogy örökre ott maradunk.” Mára ezt a logikusnak tűnő döntését az eszkaláció bejelentésével kiütötte, aztán hatalmas tempóban ezt a jelentős fordulópontot is maga mögött hagyta.

Nincs ugyan nagydobra verve, de nem is hadititok, hogy a USS John C. Stennis repülőgép-anyahajó valamint számos kísérő csatahajó és szállítóhajó elnöki rendelkezésére csatlakozott a Perzsa-öbölben tartózkodó USS Dwight D. Eisenhower anyahajóhoz.  Az iraki háború kitörése óta ez az első alkalom, hogy a kettő ismét egy időben fog a Közel-Kelet zavaros vizein úszkálni. Kérdés, hogy mi végett? Fenyegetésként? Zsarolásként? Újabb háború előjeleként?

Februárban az eszkalációs intézkedését közölve Bush szerét ejtette, hogy megvádolja Teheránt, anyagi támogatást nyújt az amerikai csapatok elleni akciókhoz. Ezt nyílt fenyegetés követte: „Fel fogjuk kutatni, és meg fogjuk semmisíteni azokat a hálózatokat, amelyek fejlett fegyverekkel látják el, és kiképzést adnak az ellenségeinknek Irakban.”

A republikánus Patrick J. Buchanan tavaly márciusban azt írta a The American Conservative magazinban, a Pentagonban az Új világrend előfeltételének tekintik a neokonzervatívok által megálmodott „iszlám-fasizmus elleni IV. világháborút.  Véleménye szerint „jó ideje már nyilvánvaló, bin Laden és a neokonok végül is ugyanazt akarják: harcolni a végkimerülésig, függetlenül attól, hány inváziót jelent, függetlenül attól, hány életbe kerül.”

Míg az újabb világháború tűzével való játszadozásnak, illetve a hódító világbirodalmi ambícióknak számos jele tapasztalható, a párhuzam azonban erősen sántít.  Bin Laden ugyanis önvédelmi jellegű politikaként az idegen nagyhatalmi jelenlétet akarta megszüntetni a Közel-Keleten – a szovjet megszállást Afganisztánban és az amerikai támaszpontokat hazájában, Szaúd-Arábiában. A neokonzervatívok ezzel szemben támadó jellegű politizálást folyatnak, melynek során Afganisztánból remélik sakkba tartani Iránt, Pakisztánt és az oroszokat, míg bagdadi diplomáciai és hadiközponttal állandó amerikai jelenlétet akarnak megvalósítani a Közel-Keleten az olaj feletti döntésjog biztosítása és az izraeli atomhegemónia védelmében.

Cheney, aki február végén többek között Ausztráliát és Japánt is megjárta, továbbra is azt hangoztatta, hogy az iraki háború rendkívüli teljesítmény, miközben az amerikai haderő a Bagdaddal való kíméletlen leszámolás mellett folyamatosan bombázza a teljesen védtelen és elszigetelt Diayali falvait, a többször megszenvedett Ramadi városát, Faludzsát és folyamatos ostrom alatt tartja a szír határ menti, tragikus sorsú Al-Ratba és Haditha városokat. „Rendkívüli teljesítménynek” leginkább az mondható, hogy a bombázók még mindig találnak pusztításra érdemes célpontot.

Mivel Cheneyt diplomáciai körútja során mindenhol fogadták és szívélyesen vendégül látták, ezért úgy véli, hogy a szövetségesek helyeslik az Operation Imposing Law fedőnevű büntetőhadjáratot, amely ugyan Bagdadra koncentrál, de nem csak a fővárosra korlátozódik.  Még az sem váltott ki diplomáciai feszültséget, pláne nemzetközi tiltakozást, mikor Iránra vonatkoztatva rendre hangoztatta, hogy a jelenlegi feszült helyzet megoldására minden lehetőség fennáll.

Cheney annakidején azzal próbálta letrompfolni a közel-keleti háborúkat ellenzőket, „mikor győzni fogunk Bagdadban, minden kritikusunk bolondnak fog látszani”. Lekezelő, nyílt fenyegetődzése a nem túl távoli múlt rémisztő árnyait idézi: Bush 2002-ben az iraki háborút közvetlen megelőzően a West Point Katonai Akadémia évzáró ünnepségének szónokaként közölte, az Egyesült Államok politikája, hogy megelőzés céljából unilaterális katonai beavatkozáshoz folyamodjon, ahol, és amikor szükségesnek ítéli.  Vagyis, ma Irakban, holnap Iránban, holnapután talán Szíriában vagy Venezuelában.

A  szeptember 11-i tragédiát követően a kongresszus átruházta Bush elnökre a háborúindítás végső jogát, és ezt sorozatos jogtalanságok és visszaélések ellenére azóta sem vonta meg tőle. Ezért indokolt az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok egyik óráról a másikra újabb konfrontációba, sőt háborúba sodorható – akár a Pentagon vagy a CIA, akár a Moszad és az izraeli légierő évek óta fontolgatott, gondosan előkészített Irán elleni provokációja révén. Kérdés, hogy egy teheráni "győzelem" után pár évvel ki látszana majd bolondnak, Cheney, vagy a kritikusai?

*

Az iskolai oktatás általános színvonalának folyamatos hanyatlása és  a fokozottabban politizált történelemoktatás ferdítései és szomorú hiányosságai miatt Amerikában egyre kevesebben ismerik felvilágosult, szekuláris indíttatású, humanista elkötelezettségű nagyjaik útmutató intéseit. George Washington, Thomas Jefferson és James Madison elnökök egyaránt figyelmeztettek rá, hogy az idegen földek meghódítása éppen olyan kegyetlen és zsarnok megszálló hatalommá fogja tenni az Államokat mint ami ellen fellázadtak. Jefferson pedig 1791-ben azt írta, ha csak egyetlen princípium lehetne mélyebbre vésve minden amerikai elméjébe, az kellene legyen, hogy soha ne bonyolódjanak hódításba. (Ehhez Higgins professzor intése szervesen kapcsolódhatna: ... és ne hagyják, ne tűrjék, hogy belehajszolják őket a halál és pusztítás orgiájába.)

 

Addenda

Eredetileg az Egyesült Államokra és Angliára való végveszély rágalmával indokolták 2001-ben az  Afganisztán elleni villámháborút. Ez a "nemzetbiztonsági érdekvédelem" botor Bush és a békedíjas Barack Obama után a szépreményű Donald Trump elnökség alatt is tovább folytatódik annak ellenére, hogy már elnyerte az "Amerika leghosszabb háborúja" rangos címet. (Nyilván a legsikertelenebb és a legköltségesebb listán is elit helyezésre törekszik.) "Nincs tárgyalás a Talibánnal -- jelentette ki Trump. -- Befejezzük, amit be kell fejezni." Ennek megfelelően az idei költségvetés keretéből a Pentagon óhajára kiegészítésként még 45 milliárd dollárt szánnak további stratégiai tervek megvalósítására. Ezek érdekében a jelenleg folyamatosan ott tartózkodó megszálló csapatok létszámát is emelni fogják -- természetesen a nyilvánosan bevallottnál pár ezerrel többel. A látszólag tárgyilagos (csak szelektíven kritikus) washingtoni politikai újság és website, The Hill közlése szerint: Trump himself seemed to undercut that basic tenet if his strategy in January when he quashed the possibility of negotiating with the terrorist group.  "So there's no talking to the Taliban. We don't want to talk to the Taliban. We're going to finish what we have to finish," Trump said, days after the Taliban claimed responsibility for a car bombing that killed roughly 100 people in Kabul. Trump in August announced he would send more U.S. troops to Afghanistan in a new strategy to train, assist and advise more Afghan fighters. The plan has no end date and has increased the number of forces in the country from 8,400 to 14,000.  (Pentagon: War in Afghanistan will cost $45 billion in 2018. The Hill. February 7, 2018)

“Billions are just being thrown down a hatch in Afghanistan, and the Afghans still don't seem to be able to defend themselves. I think there's an argument to be made that our national security is actually made more perilous the more we spend and the longer we stay there. (...) We're in an impossible situation. I just don't think there is a military solution." (Sen. Rand Paul. Senate Foreign Relations Committee meeting. 2018)

"I think our policy acknowledges that there isn't a military solution or a complete solution. I understand it's America's longest war, but our security interests in Afghanistan, in the region are significant enough...to back the Afghan government in their struggle against the Taliban."  (Deputy Secretary of State John Sullivan. Senate Foreign Relations Committee meeting. 2018)

  

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára