EMPIRIA Magazin VI. évfolyam 1. szám - Kuliffay Hanna írása

A DEMOKRÁCIA MINT EXPORT-TERMÉK?

IRAKI ESZKALÁCIÓS TERVEK

Politikai elemzők, katonai szakértők, sőt politikusok köreiben is az az általános, történelmileg is alátámasztott vélemény, hogy az urbánus gerillaháború, népfelkelés jellegű rezisztencia vagy polgárháború nem fegyveres, hanem politikai megoldást igényel. Miért rendel Washington mégis egyre több katonát Bagdadba és miért küld folyamatosan újabb szállítmányokat a félelmetes Buffalo és Cougar harckocsikból a Tigris és Eufrátesz völgyébe?

Valószínűleg azért, mert az életben minden, így az elnöki döntéshozatal is nézőpont és egyéni értelmezés következménye. Bár a novemberi kongresszusi választások eredményei számszerűleg azt bizonyították, hogy az amerikaiak többsége a kormánypolitikát ellenezve az iraki megszállás mielőbbi befejezésének híve, George W. Bush viszont úgy véli, korántsem erről van szó. Szerinte az emberek csupán „elégedetlenek a haladás ütemével”, türelmetlenek, mert (kellő bölcsesség híján?) még mindig nem látják a fényt az alagút végén.

Mintegy megnyugtatásukra Bush tehát azt közölte tavaly novemberben, a demokrata hatalomátvételt közvetlen követően, hogy az újévben több energiával és nagyobb lendülettel fognak küzdeni a „sikerért” – ami az új varázsszó az elérhetetlennek bizonyult „győzelem” helyett. A nép feladata ennek megvalósításában az lesz, hogy kellő türelemmel és további áldozatvállalással támogassa a „new way forward”, az „új úton-módon előre” stratégiát.  (A hadikiadások okozta botrányosan növekvő deficitről ilyen alkalmakkor nem illik említést tenni.)

Ez a stratégiai fordulatot ígérő elnöki retorika azonban gyanús mindazoknak, akik még emlékeznek Dick Cheneynek, az amerikai történelem legbefolyásosabb alelnökének novemberi tv-nyilatkozatára: „Az Elnök célja: győzelem Irakban, és teljes sebességgel haladunk a megadott irányba.” A hangsúly értelemszerűen a „megadott” szón volt, és áltatja magát, aki azt hiszi, hogy Bush újmódinak beharangozott taktikája más irányba terelné.

Az elmúlt hat év során sokan megtanulták, némelyek a saját bőrükön, hogy a színfalak mögötti bábmester, egyszersmind főrendező szavaira mindenki másénál jobban oda kell figyelni. Ahogy erre Nixon volt tanácsadója, John Dean ironizálása is utalt: Dick Cheney géniuszának egyik megnyilvánulása, minden reggel azzal a gondolattal engedi Busht ébredni, hogy ő az Elnök.

Cheney zsenialításának másik megnyilvánulásaként könyvelhető el, hogy az általa képviselt neokonzervatív ideológiai irányvonal végcélját, gyakorlatban megvalósító lépéseit és döntéseit úgy táplálja az elnök agyába, mintha eredetileg a sajátjai lettek volna. Cheney nagy valószínűséggel tanulmányozta Jungot, aki szerint semminek nincs olyan meggyőző ereje, mint annak a hazugságnak, amelyet az ember maga talál ki önmaga meggyőzésére.

Ez a Cheneyvel, ideológiájával és radikalizmusával való részben ösztönös, részben önmeggyőzésen alapuló azonosulás adja Bushnak azt az öntudatot, mellyel nemrég visszautasított egypár aggodalmaskodó riportert: „I am the decider” (vagyis „én vagyok a döntéshozó”), és ahogy egy másik alkalommal mondta, „én nem tartozom senkinek elszámolással”. 

Az új kongresszus megosztottsága, a saját (republikánus) pártjabeli csalódott és egyre nyugtalanabb kritikusok, a békét követelő tömegek, több mint háromezer amerikai katona halála, vagy éppen emberjogi rekordjának nemzetközi elítélése semmi hatást nem gyakorolnak rá külpolitikai irányvonalát illetően. Annál inkább befolyásolják – és mi lehet ennél furcsább? – az (eddigi sikertelen) iraki háború architektusai, a neokonzervatív American Enterprise Institute (AEI) fő ideológusai, akik kudarcukon könnyedén túllépve most az egész közel-keleti régió biztonságát veszélyeztető eszkaláció agresszív propagandistái.

Közülük a történész Frederick Kagan, az Új Világrend lelkes híve már 2005 januárjában azzal házalt a kongresszusban, hogy az elkövetkezendő években 80-100 ezer fővel növelje meg a hadsereg és a tengerészet létszámát, és mielőbb küldjön 25 ezer katonát Irakba, akik a határ menti katonai bázisokról „megfélemlítenék” (ugyanakkor puszta jelenlétükkel is provokálnák – K. H.) a szomszédos országokat. Donald Rumsfeld azonban a modern haditechnológia híveként – bár nagyon lehetséges, hogy újabb frontok nyitásának ellenzőjeként is – figyelmen kívül hagyta Kagan ügyködését, és a képviselőház sem reagált rá.

Most azonban, két évvel később, hirtelen fordult a kocka. Rumsfeld lemondásra kényszerült, és nem más, mint Dick Cheney kérte fel Kagant, hogy állítson össze egy alternatív tervet az iraki helyzet megoldására a (hivatalos kormányfelkérésre) készített Baker–Hamilton-terv ellenében. Hogy a kettő közül melyiket fogadta el az elnök? Szerda esti tv-nyilatkozatában Bush – bár tavaly még azt hangoztatta, a hadszíntéren levő, a helyzetet legjobban átlátó katonai vezetésre hallgat – most némi kényszeredettséggel azt közölte: 21 ezer katonát küld Bagdad és környéke megregulázására, a következő években pedig 92 ezer fővel kívánja növelni az aktív katonaság létszámát. Arról viszont valahogy elfelejtett említést tenni, hogy az építésnek milyen stádiumában vannak a Kagan-terv szerinti „megfélemlítésre” szolgáló katonai bázisok.

*

Egy vezető beosztású politikai bennfentes nemrég azzal vádolta az AEI-vel szoros kapcsolatban álló Cheneyt, hogy szűk körű gárdájával egyetemben elorozta, és kisajátította a fontos nemzetbiztonsági intézkedések jogát, beleértve a Közel-Keletre vonatkozó posztháborús rendelkezések és döntések jogát. Lawrence Wilkerson, nyugalmazott vezérezredes, Colin Powell külügyminisztériumi titkárságának volt vezetője és 16 éven keresztül tanácsadója személyes tapasztalataira támaszkodva azt állította, egy "Cheney–Rumsfeld-kabal", amolyan titkos szövetség, a Bush-kormányzat és az állami bürokrácia kizárásával, mindenki tudta nélkül hozott országos jelentőségű döntéseket: „Arra jöttem rá, hogy egy Pentagonban székelő (zártkörű) csoport révén a hírszerzés politizálva lett. (. . .) Úgy vélem, (idővel) odáig mentek, hogy a cél szentesítette számukra az eszközt.”

Cheney évekig egyetértett Rumsfelddel abban, hogy a villámháborút követő megszállás tényét valamelyest palástolandó viszonylag kis létszámú hadsereget alkalmazzanak Irakban, amelynek az ENSZ és a Washingtonban szimpatizánsnak elkönyvelt arab országok felé közvetített feladataként  a stabilizáció megteremtését jelölték meg. Ennek legelemibb tényezője – a belső közbiztonság és a régióbeli biztonság megszilárdításának céljával – az új, egységes, önálló iraki hadsereg felállítása és kiképzése lett volna, amire aztán különböző okokból és meggondolásokból nem került, majd később már nem is kerülhetett sor.  

A vietnami háborúból ismeretes, egy helyben küszködő, vérzivataros ún. mocsárhelyzet – amelynek létrejöttét egyébként decemberben Bush is beismerte, mondván: "nem nyerünk és nem is veszítünk" Irakban – kezdeti kaotikus, de viszonylagos kontrollálhatóságából tavaly februárban az Askariya mecset felrobbantásával az anarchia küszöbéig taszította az országot. (Ne feledjük a kérdést feltenni: Cui prodest? Kinek az érdeke?) A híres Arany dóm és minaretek elpusztítása végül is a washingtoni neokonzervatív erők malmára hajtotta a vizet; szóvivőik a további 'terrorhelyzetre' hivatkozva a megszálló csapatok létszámának növelésén kívül katonai támaszpontok és maximális biztonságú börtönök építését, a fegyverkezés fokozását és további közel-keleti  (Szíria, Pakisztán, Libanon, Irán elleni) intervenciókat sürgettek.

Joseph L. Galloway a Knight Ridder újságok volt katonai tudósítója úgy véli, lehet róla vitatkozni, hogy Bush végül is mennyit tudott háború és béke kérdéséről, a diplomácia jelentőségéről és magáról a tisztességes kormányzásról, viszont az alelnök nagyon is értett mindezekhez a dolgokhoz, tehát a felelősség nagy része őt terheli az elmúlt 6 év tévutas politizálásáért. Ehhez mintegy figyelmeztetésként hozzáteszi, hogy az iraki és az afgán helyzet súlyosbodása miatt különösen oda kell figyelni Cheneyre, mivel „kétségbeesett emberek kétségbeesett tettekre vetemedhetnek”.

Különösen akkor, mikor a biztosra vett nyerés és dicsőség helyett felrémlik előttük a vesztés lehetősége.  Éppen ezért itt és most érdemes visszaidézni Rumsfeld nem titkolt cinizmusának egyik jellemző megnyilvánulását: ha nagy bajba kerülsz, amiből látszólag nincs kiút, kreálj egy nála sokkal nagyobbat. (Ezzel nem csak a problémáról, de az egyéni  felelősségről, a feladatra való alkalmatlanságról is elterelhető a figyelem.)

Lehetséges, hogy Ehud Olmert részben azért fog beleugrani Irán vagy Szíria (egyébként érthetetlenül) elsietett bombázásába, hogy a libanoni fiaskóról elterelje a figyelmet?  Lehet, hogy erről van szó Bush és Cheney esetében is? Végül is mi terelheti el leginkább az erőszakos demokráciaterjesztés ideájával kudarcot vallott neokonzervatívizmus kínos felsüléséről, a 650 ezer iraki áldozatról, 40 ezer körüli amerikai sebesültről és hadirokkantról, Abu Ghraibról és Haditháról, rejtélyes halálbrigádokról vagy a végleges katonai támaszpontok építéséről a világ figyelmét, mint egy újabb háború?

*

Még akik nem sokra tartják Busht sem tételezhetik fel, hogy az elnök azért hallgat Cheneyre, mert az megbízható navigátor, aki az évek során bizonyította, hogy másoknál jobban méri fel a helyzetet. Az alelnök végül is  2003-ban biztosra vette, hogy Bagdadban a nép virággal fogja ünnepelni a győztes amerikai katonákat, tavaly ilyentájt pedig úgy vélte, hogy történelmi távlatból ítélve a 2005-ös év sorsfordulónak fog számítani az irakiak életében, mivel az elmúlt másfél évben „rendkívüli haladást” értek el.  Rendkívüli haladást? 2004-ben? Irakban?

Sokkal valószínűbb, hogy Bushnak nincs más választása, minthogy maga is kövesse az adott irányvonalat, mikor Cheney retorikáját hangoztatja:  az iraki választás „még várható fegyveres összetűzések ellenére is a szabadság történelmének határköve, amely alkotmányos demokráciát fog teremteni a Közel-Kelet szívében”. Majdnem lehetetlen, hogy a kaotikus afgán és iraki helyzetet figyelemmel kísérve idővel ne döbbent volna rá, hogy kínos kudarcot vallott a neokon ötlet, amely szerint az amerikai demokrácia Tomahawk rakétákkal exportálható.

Bush figyelmét aligha kerülhette el, hogy a kettőjük által oly nagyra értékelt (részben bojkottált, részben hatóságilag akadályozott, részben manipulált) választást hamarosan a rezisztencia kiszélesedése és fokozódása követte, aminek következtében 2006 az egyik legvéresebb, legkaotikusabb, legreménytelenebb évként fog az iraki megszállás történelmébe kerülni. Bár a Pentagon az évek során, legutóbb tavaly nyáron, próbálkozott már ideiglenes csapatlétszám-növeléssel győzelmet aratni, az ellenállást azonban nem sikerült elfojtani, sőt, az iraki államhatalmat képviselő rendőrség és a katonaság kötelékébe tartozók, valamint kormány tisztségviselők, hivatalnokok, bírák, tolmácsok, olajiparban dolgozók és egyéb kollaboránsnak nyilvánítottak megbüntetése, sőt likvidálása gyakori közítéletté vált.

Hivatalát decemberben elhagyva Kofi Annan búcsúbeszédében kimondta a kimondhatatlant: a megszállás sokkal rosszabb helyzetet teremtett Irakban, mint ami Szaddám Huszein kormányzása alatt volt. 

A McLaughlin politikai vitakör (ritkán egyetértő) résztvevői szerint a Fehér Ház  más módon előre („new way forward”)  taktikája teljesen irreveláns – mivel az eleve elhibázott döntésen alapuló háború törvényszerűen csak rosszul végződhet. Egyedül a Washington Times főmunkatársa vélte úgy, hogy komoly csapaterősítésekkel és a polgárvédelmi csapatok (Mahdy army) felszámolása révén Bagdad végleges stabilizálásával Bush és Cheney a mocsárhelyzetből kikászálódva győztesnek nyilváníthatják magukat. (Az ún.  Mahdy „army” (hadsereg) nemzeti és erősen szociális érzelmű gerilla csapatokból, nekikeseredett, nyomorgó munkanélküliekből, lelkes, sőt elszánt, de valójában szinte szervezetlen, csupán könnyűfegyverekkel felszerelt rezisztensekből áll.)

Bush elnök hetek óta játssza, hogy a hogyan tovább eldöntésére mindenkit meghallgat, aki szakértelmével és tanácsaival hasznára tud lenni. A háborús dobverés és a propagandagépezet működése azonban ez idő alatt egy percre sem szűnt meg. Kuvaitban állomásozó friss csapatok már a héten érkeznek Irakba, és egészen tavaszig Amerika-szerte tartalékosok és nemzetvédelemre felesküdött paramilitárisok ezrei fognak újabb behívót találni a postaládájukban.

A jelenlegi iraki helyzetet a maga realitásában értékelő szaktekintély, William Odom nyugalmazott alezredes többszöri nyilvános kiállása a katonaság mielőbbi teljes visszavonása mellett pusztába kiáltott szó maradt. A fegyveres erők parancsnokságától kongresszusi meghallgatások alkalmával többször is elhangzott, hogy a (Fehér Ház által mindvégig meghatározatlan) „győzelem” nem egyenes arányú függvénye a katonaság létszámának.

Az amerikai hadsereg számára nemrég felújított stratégiai kézikönyv szerint „Minél több erőszakot alkalmazol, annál hatástalanabb. (. . .)  A leghatásosabb fegyver az ellenállással szemben, nem lőni.” Máshol pedig azt írja, hogy a katonai eljárás önmagában nem elegendő: nagy ívű politikai tervezettel kell kombinálni. Ennek ellenére fel kell készülni rá, hogy a gerillák elleni háborúk hosszú lefolyásúak, tehát komoly hazai támogatás nélkül eleve sikertelenségre vannak ítélve.” Olvasta vajon ezt Mr. Bush, a Legfőbb Parancsnok? Vagy ezt is félrelökte, mint a Baker–Hamilton-bizottság jelentését, amely 2008-ra hazarendelte volna Irakból az utolsó amerikai katonát?

Még a neokonzervatív irányzatú Washington Post  is lehozta, hogy a katonaság Egyesült Vezérkari Főnöksége „egységesen ellenzi” a Fehér Ház politikáját, amely „agresszíven hirdeti és támogatja a (hadtesterősítés) koncepcióját. (. . . ) A Vezérkari Főnökség véleménye szerint a Fehér Háznak több hónapos megbeszélések után még mindig nincs meghatározott küldetési célja.” Ami sokkal valószínűbb, hogy Cheney utolsó percig teljes titokban akarja tartani a közeljövőre vonatkozó, csak sejthető terveit.

Mindenesetre az utóbbi napok eseményeként az „akadékoskodó”, esetleg ellenvéleményt is nyilvánító katonai vezetőket, többek között John Abizaid és George Casey vezérezredeseket gyors ütemben lecserélték. A libanoni származású Abizaid nemrég a New York Timesnak úgy nyilatkozott, „A bagdadi helyzet több iraki katonát igényel, nem több amerikait. A problémát nemzetközivé kell tenni, diplomáciai úton kell támadni, geostratégiailag.”  Sorsát megpecsételendő valószínűleg ezek a mondatok tették fel (a Pentagonban? Cheney hivatalában?) az i-re a pontot.

Rumsfeld utódja, Robert Gates, viszont pontosan olyan nyilatkozatot adott a CBS riporterének, amilyet a Fehér Házban elvártak tőle: “Ahogy az elnök erre rávilágított, egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy kudarcot valljunk a Közel-Keleten. Ez a mostani útkereszteződésnél különösen szerencsétlen dolog lenne, mivel hosszú távon kísértené nemzetünket, korlátozná a hitelképességünket és veszélyeztetné az amerikaiak eljövendő generációit.”

*

Bárv a katonaság eredetileg támogatója volt Bush intervenciós törekvéseinek, mostanra egyre pesszimistábbá válik. A honvédség lapja, a Military Times Poll tavalyi adatai szerint a háború óta először ellenzi több katona Bush főparancsnoki döntését, mint amennyi támogatja. Csupán egy harmada a megkérdezetteknek helyeselte az előre beharangozott eszkalációt.

Juan Cole professzor, a közel-keleti helyzet elismert szaktekintélye világhálós blogján emlékeztet rá, hogy a gerillák eltiprására tavaly Bagdadba rendelt 15 ezer katona nem oldotta meg, sőt fokozta a vércsapolást. Az oka? „Az Egyesült Államok eljátszotta a szíveket és a lelkeket. „(Az irakiak) gyűlölnek minket, emberek. Nem akarják, hogy ott legyünk.” Éppen ideje volt, hogy valaki átérezve iraki szemszögből nézve is ismertesse a washingtoni döntések kiváltotta szenvedélyeket.

Ted Kennedy demokrata szenátor véleménye szerint amerikai katonák újabb tízezrei még fokozottabb ellenérzést fognak Bagdadban kiváltani a megszállás iránt. Mint mondta, egy ilyen eszkaláció politikai kétségbeesés következménye, amely (a valóság) tagadásán és képzelődésen alapul. Valójában nem más, mint a korábbi „tartsd az irányt” stratégia, csak más néven nevezve. Az eszkaláció nem fogja megoldani az iraki háborút, és az amerikai veszteségek révén tovább fogja gyengíteni a nemzetet, sőt „még gyűlöltebbé fogja tenni Amerikát a világban, és meg inkább nehezíteni fogja a terrorizmus elleni győzelmet.”

Az új AP-Ipsos felmérés szerint Bush iraki politikáját a lakosságnak csupán 29%-a támogatja, míg 68% ellenzi. Érthető, hiszen az eszkaláció anyagi terhet is jelent; várhatóan legalább 5 és fél milliárdba fog kerülni. A televízió Eye on Washington című politikai műsorában az egyik kommentátor fejét csóválva úgy foglalta össze a helyzetképet: Bush eleve rossz fogadást tett, és most megduplázza. Kérdés, vajon sejti-e, hogy a kockázaton, amit az eszkalációval vállal, veszíthet is? Vagy igaz lenne, hogy már régen túl messze került a fontolgató-mérlegelő szemlélettől?

Ha semmi más, az visszazökkentheti virtuális világából a valóságba, hogy most már a saját pártjából is egyre többen bírálják – és nem is csak titokban, virágnyelven. A republikánus Chuck Hagel szenátor nyilvános fórumon, kamerák előtt helytelenítette az eszkalációs tervet: „Véleményem szerint az elnök tegnap esti beszéde Vietnam óta a legveszélyesebb külpolitikai baklövést reprezentálja, amennyiben sort kerítene rá.” Amennyiben? Könnyen, nagyon könnyen megtörténhet.

2007. január

(A fenti cikk eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg 2007. január 12-én. További közlésre többek között átvették: Hírgyűjtő,  JobbHírek, GoldenCity ONLINE < Hírek, Hírstart.hu, Alternatív hírportál)

Addenda:

Március 10-én Bush újabb 3.2 milliárd dollárért folyamodott a kongresszushoz, mivel a nemrégen kinevezett iraki főparancsnok, David Petraeus generális további 8200 katonát és katonai rendőrt igényel a szűnni nem akaró iraki és afgán ellenállás letörésére.  A trükk elég nyilvánvaló: januárban úgy ítélték meg, nem valami jól néz ki, sőt kétségbeesettnek tűnhet, ha egyszerre 30 ezerrel bővítik a létszámot, ezért akkor 21.500 katona mozgósítását jelentették be, amit most, alig két hónappal később, minden nagyobb feltűnés keltése nélkül  kerekítenek ki.  Bush a korrekciós lépést azzal indokolta, hogy a katonai vezetésnek minden eszköznek, beleértve az emberanyagot is, rendelkezésére kell álljon a végső cél – "a demokratikus és biztonságos, terrorizmustól mentes Irak és Afganisztán" – megvalósításához. A Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője, Gordon Johndroe szerint Petraeus jelezte, a folyamatban levő bagdadi biztonsági intézkedések során a letartóztatott személyek száma tovább fog növekedni, ezért van szükség további 2200 katonai rendőr átirányítására.  A megszállás terrorja tehát annak ellenére folytatódik, sőt fokozódik, hogy az amerikaiak többsége minden statisztika szerint értelmetlennek és  indokolatlannak tartja.

A feljebb idézett januári adatokhoz hasonlítva (AP–Ipsos: Bush iraki politikáját a lakosság 29%-a támogatja, míg 68% ellenzi) a CBS News júniusi felmérése azt mutatja, tovább növekedett azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a Bush–Cheney-duó rossz irányba viszi az országot: 75% ellenében csak 19% tart ki azon meggyőződése mellett, hogy jó sínen vagyunk:

Direction of the Country

    Wrong track
    75%
    Right direction
    19%

VISSZA  a Jelenidő rovat  címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára