Empiria Magazin - © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.

 

 Kuliffay Hanna

 

 EGYIPTOM ÁRNYÉKÁBAN

AZ ÍJ FÖLDJE: NÚBIA

 

 

Egyiptomhoz hasonlóan Núbia is a Nílus ajándéka, bár egy szerényebb változatban. A kereskedelmet biztosító vízi út, az iszaptól termékeny földsávok, gazdag állatvilág és az öntözéses gazdálkodás évezredeken keresztül kényelmes megélhetést biztosított az ott élőknek. Az ismeretterjesztő irodalom és a legtöbb szakértői vélemény szerint azonban természeti adottságai ellenére Núbia messze elmaradt északi szomszédjától: centralizált államforma helyett csupán lazán kapcsolódó, civilizálatlan törzsközösségekből állt. Mindenkori elmarasztalói geográfiai elszigeteltsége mellett leginkább társadalmi elmaradottságnak tulajdonítják, hogy az egyiptomi fáraók gyakran aranyszandáljuk alá tudták kényszeríteni a „primitív feketék” nyakát.

 

Amanishhakheto királynő karkötője – Meroe, i.e. I. évszázad

 

 

Ezt az általánosítást a legkorábbi időktől fogva felsőbbrendű egyiptomi civilizációról, illetve a núbiaiak társadalmi-kulturális fejlődésképtelenségről az utóbbi évtizedben több szakértő is kétségbe vonta, sőt cáfolta, a híre azonban nem igen jutott túl szakmai körökön.  A könyvkiadók, lapszerkesztők, film producerek egyként azzal mentegetődznek, hogy kockázatos, és többnyire nem kifizetődő a státus quo megkérdőjelezése. Mint mondják, az emberek konvencionálisak. Nem veszik szívesen, mikor azzal szembesülnek, hogy amit tudnak, rosszul tudják, amiben tegnap hittek, mára köddé vált. Faji és etnikai kérdésekben pedig az amerikaiak többsége úgy véli, jobb nem bolygatni a dolgokat. Lekopogni való, hogy pillanatnyilag társadalmi és akadémiai körökben egyaránt szélcsend van.

 

A részben talán igaz kifogások azonban lehetőséget, sőt fedezéket nyújtanak a jelentős, de nem szimpatikus felfedezések, modern meglátások, revizionikus szakvélemények elhallgatására.  Ez ugyan nem új jelenség, de a média és publikálási koncentrálódás következtében egyre fokozottabban gátja a szakmai fejlődésnek és az informálódáshoz való jognak.   Éppen ezért komoly jelentőséggel bír, hogy az utóbbi évtizedben feltűnt  – igaz, szinte kizárólag egyetemi kiadók jóvoltából – egy-két kiváló könyv a Nílus-völgyi népek történelméről, kultúrájáról és archeológiájáról, amelyek szemléletükben, szakmai megítélésükben eltávolodnak a korábban faji és etnikai előítéletekből adódó ridegen eurocentrikus szemlélettől, sőt bizonyos mértékig  le is járatják.  

 

Megtorlásként azonban idejétmúlt, és valószínűleg hiábavaló lenne szerzőiket az ortodoxok korábbi mesterkedéseit folytatva afrocentrizmussal vádolni. Ahogy a francia-szenegáli származású neves költő és patrióta, Léopold Sédar Senghor – aki “fehér kezeket” vádolt  Afrika ősi kultúrájának elnyomásáért – nyilatkozta az őt ért támadásokra a 60-as években: “Valójában nem vagyok pán-afrikanista. (Egyszerűen) humanista vagyok.” A maga védelmében, de sokunk nevében szólt. Mintha egyre többen értenének vele egyet, hogy az ember nincs mindig valamiért, mint ahogy nincs is mindig valami ellen. Nem minden kétség, elemzés, vagy vélemény pro vagy kontra. Sokan csak választ kereső humanistaként próbáljuk (pillanatnyilag elérhető) valójában megközelíteni a múltat, hogy az ismeretében interpretálhassuk a jelent és álmodhassuk a jövőt.

  

EGYIPTOM RIVÁLISA

 

Ha bárki feltenné a kérdést, érvényesnek mondható-e ma is az oxfordi végzettségű történész, Arnold Toynbee(*1) véleménye, aki azt állította, hogy „a fekete faj az egyetlen, amely nem járult kreatívan hozzá a huszonegy civilizáció egyikéhez sem”, vagy a német gondolkodó, G. W. Hegel (A történelem filozófiája) állítása, miszerint „A (néger) szellemi állapota képtelen akár fejlődésre, akár a tudomány elsajátítására.”, nyilván mindenki  megbotránkozna.  Nyugati történészek, afrikanisták, egyiptológusok a médiával kórusban  sápítoznák, hogy lehet ilyet még kérdezni is, holott  többségükben ma is a szilárdan álló régi gerendázatra építenek.

 

Az EMPIRIÁ-ban is visszakereshető jelen sorok billentyűzőjének 1996-ban megjelent írása a Washington Post több hasábos cikke kapcsán, amelyben a klasszikafilológus Mary Lefkowitz azzal vádolta afro-amerikai professzor kollégáit, hogy diákjaikat félrevezetve egy „képzeletbeli fekete civilizációt” próbálnak kreálni a Nílus völgyében, aminek semmi nyoma a valóságban.  Mi ez, ha nem Toynbee rasszizmusával való cinkosság?(*2) Lefkowitznak a témában írt Not Out of Africa című könyvéért – amelyben kétségbe vonta a Nílus-menti népek kölcsönhatásokon alapuló közös kultúrkörét, és minimalizálta Egyiptom Görögországra és a Közel Keletre gyakorolt, valójában sokrétű hatását – az akadémiai "elit" díszdoktorátussal jutalmazta, annak ellenére, hogy szakmai körökben ismeretes volt, modern régészeti kutatások már évek óta az ellenvélemény alapjait betonozták.

 

Kép: Egy 1970-es exkaváció folytán talált, eddig soha ki nem állított vagy publikált(!) szobor III. Thutmose fáraóról (Kmt, 2004. George B. Johnson felvétele)

 

David O’Connor figyelemre méltó könyve, Ősi Núbia – Egyiptom riválisa Afrikában(*3) két évvel Lefkowitz könyvét megelőzően jelent meg.  A professzornő és köre vagy nem tudott, vagy nem akart tudni róla. Mindenesetre a másoknak szánt intelme, „veszélyes dolog megengedni, hogy a propaganda kisajátítsa a történelmi igazságot”, leginkább a saját kiadójára és a Washington Postra vonatkoztatható. Dr. O’Connor fontos pontokat tárgyalt, és forradalmian új  megállapításokat tett archeológiai kutatásokon alapuló, progresszív szakmai körökben elismert könyvében. Többek között azt állította, hogy minden híresztelés ellenére Núbiának már a bronz korban (i. e. 3000-1000), majd természetesen a Napatan-Meroitic peródusban (i. e. 1000 - i. u. 350) volt civilizációja, vagyis „előrehaladott stádiumban levő társadalmi fejlettsége”.  A korai bronz korban pedig (minimális időbeni csúszással) az egyiptomi proto-királyságokhoz hasonlóan Núbia egy része az államisághoz vezető utat járta.   

 

„Núbia tipikusan nem annyira függvénye, sokkal inkább riválisa volt Egyiptomnak, mikor a két hatalmi erő vég nélkül versengett  területekért és kereskedelmi útvonalakért . . .”  írta O’ Connor.  A középső bronz korszakban Felső-Núbia Kerma körül centralizálódva birodalommá alakult, amelynek jól szervezett hatalmától és katonai inváziójától tartva III. Senwosret a határvonalon masszív védelmi vonalat épített ki. (*4) Ahol mások Egyiptomnak való kiszolgáltatottságot tételeztek fel,  teljes elszigeteltséget, vagy csupán regionális jellegű árú csere-berét gyanítottak és kisstílű politizálást, ott a régészet tudományára támaszkodva O’Connor (közvetlen és közvetett) export-import forgalomra, társadalmi komplexitásra, központosított irányításra utaló jeleket talált.

 

A szolgai másolással vádolt núbiai kultúra védelmében pedig arra mutatott rá, hogy Núbia és Egyiptom történelmének tagadhatatlanul szoros összefonódása ellenére civilizációja (tradícióit megőrizve) önmaga maradt még akkor is, mikor az egyiptomi művészet, szóhasználat és egyes koncepciók bizonyos mértékig beépültek a kultúrkörébe. 

 

Egyébként O’Connort és néhány kollégáját olvasva a modern régészet eredményeit nem lehet eléggé méltányolni. Stanley Burstein például egy sokkal későbbi korral foglalkozva ugyan, de szintén komoly méltánylója az archeológiai kutatásoknak. Mint Ancient African Civilizations – Kush and Axum című könyvében írta, a Meriotic civilizáció XX. századi archeológiai feltárásai gyönyörűen alátámasztották  azokat a hajdani Ptolemaic udvarból Hellász földjére küldött jelentéseket, amelyek annak idején „szoros kulturális  kapcsolatról számoltak be  a kusiták (kushiták) és a fáraó korabeli Egyiptom között”.  De miért is fontos mindez, ha egyáltalán?

 

Kép: Núbiai királynő nyaklánc függője: negroid arcberendezésű Hathor fejjel ékesített, i.e. VIII. századból való hegyikristály amulett

 

A múlt értékelésének időnkénti revíziója azért fontos, mert a tudományos, intellektuális és társadalmi igényen kívül etikai igényt is kielégít, aminek következtében mintegy kezdőlépés a tényeken/adatokon alapuló  elfogulatlan szemlélethez és a történelmi fejlődés hűséges nyomon követéséhez való visszatérésnek.  Témánknál maradva, például túl sokáig lett elhallgatva és a tankönyvekből kifelejtve, hogy a núbiai piramisok, sziklába vájt szentéjek, templomok és királysírok építése több évezredes múltból üzenő fekete-afrikai tradíció – a szomorúan eltájolt Toynbee meghatározásával  „kreatív hozzájárulás a világcivilizációhoz”.(*5)

 

 

TILTOTT BIZONYÍTÉKOK

 

Richard Poe 1997-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelem előtti időkben a Nílus völgyi kulturális befolyás iránya évszázadokon keresztül kitartóan délről haladt északi irányba.  A legősibb, i.e. 7000-re datált, Közép-Szudánban felfedezett Khartoum Mesolithic kultúra az afrikai civilizáció legősibb láncszeme. Stephan Seidlmayer szavaival  a közelmúlt ásatásaira alapozottan „a dinamikus kulturális fejlődés bölcsője”.

 

Mikor régészek ezer évvel későbbi Egyiptomban, többek között Hierakonpolisban letelepedett ősközösségek nyomaira bukkantak, sírjaikban a Khartoum kultúrához megdöbbentően hasonló díszítésű edényeket, figurákat, kozmetikai palettákat és más tárgyakat találtak – a tőle délre fekvő korábbi kultúra másolásának illetve transzportálásának vitathatatlan jeleit.  Ugyanakkor Merimda Beni Salamnál, 50 kilométerre Kairótól a legrégebbi neolitkori feltárás során núbiai kőből készült baltákat, csont szigonyokat és más hasznos szerszámokat találtak, amelyek a messzi északon is „a dél korai intellektuális fejlődését bizonyították.”

 

A kérdés magától adódik, miért ne lehetne elképzelni, hogy Egyiptom későbbi korokban továbbra is merített és kölcsönzött a dél gazdag kulturális tárházából?  Poe véleménye szerint az, hogy az egyiptomi és núbiai uralkodók azonos hatalmi jelvényeket használtak az időszámítás előtti 3300-as években, legalább is „testvéri kötelékre” utal, és növeli annak a (nemrégen felvetődött) feltételezésnek a hitelét, hogy a núbiai és egyiptomi  monarchiák szinte egy időben alakultak ki.

 

A közeli párhuzamosság hangoztatása már egy lépés előre a jó irányba, de ha lehetőség és főleg pénz lenne Núbia archeológiai feltérképezésére – mint ahogy nincs , már ezen is túlléptünk volna. Az ún. akadémiai rasszizmus természetesen továbbra is igyekszik  távol tartani a publikumtól a Poe-hoz hasonló „nem kívánatos” véleményeket és régészeti bizonyítékokat.  Emlékezzünk csak vissza rá, mi történt, mikor Bruce Williams, a Chicagoi Orientális Intézet régészprofesszora 1962-64 közötti ásatásai során több ezer meglepően értékes és míves ókori leletet hozott felszínre az Abu Simbel melletti, mindaddig primitívnek vélt Qustul sírjaiból!  

 

A felfedezés szenzáció lehetett volna, de mivel ezek a kultikus tárgyak és míves ékszerek Alsó-Núbia virágzó monarchiáinak emelkedett civilizációját bizonyították, az idegenből származó tárgyak pedig aktív cserekereskedelemre utaltak, a döntő jelentőségű felfedezés tényét eltitkolták. 15 évig egyáltalán nem került nyilvánosságra. Sokat mondó leletei katalogizálatlanul porosodtak múzeumi raktárakban, és még másfél évtized elteltével is csak egyetlen publikáció, a Time magazin méltatta említésre.

 

A Királyok völgyében talált „túl fekete” fáraók, házastársak, rokonok és előkelőségek múmiái múzeumok pincéjébe zárva folytatják örök álmukat, szobraiknak a kiállítótermekben soha nem jut egy sarok. A modern idők első érintetlen sírjának feltárása azért nem kapott figyelmet vagy utólagos publicitást, mert tulajdonosa, a szurokfekete Maiherpra herceg minden kapcsolata, rangja, gazdagsága és a fáraó elismerése ellenére a múzeumi kurátorok és a média érdektelen mellékszereplőnek ítélte. Ezen az sem változtatott, hogy sírjának gazdagsága és a fáraó sírjához szorosan közeli elhelyezése miatt egyes szakemberek szerint II. Amenhotep fia volt.

 

A philadelphiai University of Pennsylvania Museum of Archeolgy & Anthropology fáraói gyűjteményében szereplő, a mellékelt képen látható aranyozott bronz Tutankhamen szobor soha nem szerepel a róla vagy a XVIII. dinasztiáról kiadott könyvekben. Vajon miért? Talán túlzottan núbiai? Nyilván ez lehetett az oka annak is, hogy a cikkünk elején látható, fenséges III. Thutmose szobor kiállítására az elmúlt több mint 30 év alatt soha nem sikerült sort keríteni.

 

(Kép: Relatív ismeretlenségben tartott  Tutankhamen szobor)

 

A kicsit lejjebb látható vonzó és elegáns, szakmai körökön kívül ismeretlen falfestmény pedig, amely az egyenrangú társként uralkodó, kezét természetes bizalommal férje karján nyugtató Nofertitit és II. Ramszeszt ábrázolja, nyilván nem véletlenül az afrikai-amerikai olvasóközönséghez szóló Ebony magazinban jelent meg. De miért nem szorítottak neki helyet például az atlasz méretű, több kilós súlya miatt csak a padlószőnyegen hasalva olvasható (szerző személyes tapasztalata) 538 oldalas, 800 képpel és térképpel dicsekvő Egyiptom A fáraók világa (Egypt  The World of the Pharaohs) című történelmi jellegű ismertetőben? Éppen ez ne fért volna bele?

 

Egyébként érdekes, hogy bár O’Connor a núbiai civilizációt a megillető helyre, a 'fő civilizációk' közé sorolja, mégsem támogatja azt a nézetet, amely  az egyiptomiakat délről származtatja, vagy amely közös gyökerűnek könyveli el a két kultúrát.  Ha egyet is ért Williams megállapításával, aki szerint minél inkább Afrika mélyére tekint valaki, annál közelebb kerül az egyiptomi kultúra forrásához, Sir Wallis Budge nézetének viszont látszólag nem tulajdonít jelentőséget, aki szerint az egyiptomiak történelem előtti ősei délről, Uganda vagy Punt környékéről valók.

 

Ha el is fogadja a német tudós, Eugen Georg meggyőződését, hogy a „Feketék voltak az elsők, akik szántották a Nílus iszapját, a sötétbőrű, göndör hajú Kushiták”, nyilván csak a folyó egy szakaszára vonatkoztatta  – Aswantól délre. Pedig a sors, illetve inkább a régészet kiszámíthatatlansága folytán Budge véleménye nem régen újabb kézzel fogható támogatást nyert a délről származásra.  A Szahara dél-keleti részén Alsó-Núbiában, Abu Simbeltől 100 kilométerre nyugatra felfedezett Nabta Playa település ugyanis a  történelem előtti kusita északra vándorlás egyik állomásának tekinthető. Az 1992-es ásatások során itt találták meg a világ legrégibb kalendáriumának maradványait, amely a Stonehenge miniatűr változataként 2000 évvel korábban jelezte maximális pontossággal a nyár, illetve a helyi esős évszak kezdetét. Lehet, hogy a képe egy napon Afrika ismertetőiben helyet fog kapni a sámán maszkok és faragott hokedlik között?

 

 

 Miniatűr Stonehenge, Nabta Playa, Alsó-Núbia. Az exkaválás társigazgatója, Romuald Schild

szemrevételezi a világ legrégebbi kalendáriumát.

 

Vivian Davis és Renée Friedman, akik a Kendőzetlen Egyiptom (Egypt Uncovered) című könyvükben számolnak be a 8000 évesnek ítélt Nabta Playa kultúráról, a felfedezések során hatalmas megmunkált homokkő oszlopokat, sőt csiszolt-pattintott megalitokat találtak, amelyek „az egyiptomiak nagy kövek iránti rajongásának kezdetét jelenthették”.  A szerzők szerint a leletek világviszonylatban a legkorábbi bizonyítékai a közösségen belüli organizációs készség, céltudatosság és elkötelezettség gyakorlati hasznosításának, amelyek mai napig is az eredményes közmunka alapjait képezik.  Mikor pedig az őslakók az elsivatagosodás következtében a mai Szudán északi részéből az életet jelentő Nílus felé, majd onnan tovább vándoroltak északra, magukkal vitték Egyiptomba azokat a tulajdonságokat, amelyek aztán megkülönböztették a világ minden más régiójától. Davis és Friedman vállalkozott annak a kimondására, amire O’Connor sehogy sem tudta rászánni magát. „Nagyon lehetséges, hogy a sivatagban korábban tanultak adták meg Egyiptomnak azt a szomszédjaival szembeni versenyképességbeli előnyt, ami arra az ösvényre rakta őket, amely végül az egyiptomi nép kialakulásához vezetett.”

 

Davies és Friedman (1998-ban publikált) érdekes képanyagon és régészeti dokumentáción nyugvó könyvének következtetése az egyiptomi civilizáció déli gyökereiről hatalmas előrelépés a Nílus völgyének reális, faji és etnográfiai előítéletektől mentes revíziója szempontjából. Nabta Playa nomád őslakói a kezdeti időktől fogva foglalkoztak szarvasmarha tenyésztéssel – az állat tejét és vérét fogyasztva voltak képesek túlélni a sivatagban – , amelynek szakértelmét korábbi núbiai állomáshelyükről hozhatták magukkal.  A szarvasmarha észak-kelet Afrika tradicionális státuszszimbóluma. A nagy csorda tulajdonosának ma ugyanúgy presztízst biztosít a társadalomban, és ugyanúgy anyagi biztonságot ad, mint évezredekkel ezelőtt.  Gamal Nkrumah és mások szerint eredetileg a mai Szudán szavannáin kezdődött a hosszú, ívelt, kürtszerű szarvakkal bíró marha háziasítása és tenyésztése, és onnan terjedt át a mai Etiópiába, Ugandába és Egyiptomba.

 

ISTENEK HAZÁJA

 

Mi sem látszik valószínűbbnek, mint hogy a pre-dinasztikus tehén istennő, a szentnek tartott állattal azonos vonalvezetésű szarvakkal és fülekkel ábrázolt Hathor a gondviselés, táplálás, nemzés és szaporodás istennőjeként a dél dús legelőinek tájékáról származott. A vallástörténelem megkérdőjelezetlenül egyiptomi istennőnek tartja, holott az újszövetségi szentháromságot évezredekkel megelőző szent triászban a Hathorral azonosított Ízisznek éppen a Fekete Szent Bika címet viselő déli isten, Ozírisz a párja.

 

Heliopoliszbeli írások szerint Ozírisz és Ízisz-Hathor fia, a civilizációt "otthonról", Núbiából Kemetbe (Egyiptom) vivő, „években gazdag” Hórusz az „Erős Bika” címet viselte. Valószínűleg a későbbi egyiptomi fáraók apa és fia tiszteletére, vagy a tőlük való származás bizonyítékaként vették fel maguk is.

 

Kép: Hathor istennő I. Sety [Sethos] fáraóval

 

„Az emberiség elpusztítása” című (nem túl épületesnek tűnő) ősi mitikus szöveg érdekes apró adalékkal szolgál a fentiekhez: Hathor istennő szent áldozati itala, a sör – amit a többi istenek sem vetettek meg – az Alsó-Núbia határmenti Elephantine-ból származott. Mikor Ré megkívánta, az írott hagyomány szerint onnan rendelt friss csapolást. 

 

Mint köztudott, az Istennő a korai időktől komoly tiszteletnek örvendett Egyiptomban, hiszen eredeti megjelenítésében, tehénfülekkel és szarvakkal a nagy jelentőségű Narmer paletta mindkét oldalán fő helyről (szent hegy csúcsáról? az égből?) kíséri figyelemmel a fáraó országegyesítő győzelmét. Ez azonban nem bizonyíték rá, hogy származásilag egyiptomi istennő.

 

Ami viszont bizonyos, hogy Núbiában is tradicionálisan nagy becsben tartották a formásan karcsú Istennőt divinális szerepkörét megosztó alteregójával, a „fekete madonnaként” imádott Ízisszel együtt: a királysírok egyikében talált ezüst amuletten a legteljesebb azonosulás ábrázolására Hathor az uralkodót szoptatja  – ami kizárólag núbiai koncepció volt.  Nagy Ramszesz (Ramesses) kedvenc felesége, az ébenfekete Nefertari istennővé szentelésében pedig személyesen működött közre. Talán nem véletlen, hogy éppen az Alsó-Núbia közeli Thébából származó Teje (Tiye) királynő szívesen viselte a Hathorral való azonosulást jelképező  szoláris fejdíszt.

 

A Martin Bernal által is „nyilvánvalóan feketének” ítélt XVIII. dinasztiának az őshon, a Ta-Seti iránti tiszteletét példázza egy részlet a vallási himnuszok egyik legszebb és legkorábbi darabjában. Akhenatennek a legfőbb Atenhez (Aton) írt dicsőítő  soraiban a teremtés sorrendjében elsőnek a hegyvidéki országokat, Khort és Kusht említi és csak utánuk Egyiptomot. A sorrend nem véletlen, hanem azt a (ritkán hangoztatott) tradíciót  tükrözi, amely szerint a Kezdet és vele az istenek világa eredetileg délen volt, aminek  megfelelően a fáraó családja és az egyiptomi nép is délről, Ta-Setiből, az ősi Khor és Kush szent földjéről származott. (*4)

 

Kép: Nefertari és II. Ramszesz fáraó a trónteremben

 

A fáraó szerint a napkorongban megtestesülő istenség (megfelelő) helyére tette és szükségletei szerint ellátta az embereket, és mindenkinek kimérte az idejét. Az emberek nyelve viszont különböző, mint ahogy a karakterük és bőrszínük is az. Ez a Nílus mentén északra vándorló, Hóruszt követő honfoglaló néptömeg Akhenaten idejében még mindig annyira homogén lehetett,  hogy a bőrszín különbözősége téma volt. Az eltérést a fáraó azzal indokolta, a teremtő isten meg akarta különböztetni fiaitól az „idegen népeket”, akik az évszázadok során fokozatosan szivárogtak be az országba. A délről származó fáraók közül II. Ramszesz Abydos templomfalán olvasható önéletrajzában szintén Akhenaten rangsorát  követi, mikor azzal dicsekszik, "Azok ketten, Dél és Észak a lábam alatt voltak. . . " 

  

A XVIII. dinasztiától kezdve Amon (Amun, Amen) a monarchia főistenévé lett, sőt a fáraók világhatalmi törekvései következtében univerzálissá, az „istenek királyává” vált, ugyanakkor a núbiai panteonnak is főistene volt. Származása azonban Hathoréhoz hasonlóan misztikus ősködökbe vész.  Mint  Sir Wallis Budge is utalt rá, „Amen dicsősége, hírneve és hatalma a különböző uralkodók győzelmével egyenes arányban nőtt, papjai az „Istenek királyának” titulálták, és azt  állították, hogy Egyiptom megalakulása előtt is létezett.”  A kérdés, hogy hol?

 

Az Amon-hitnek Théba mellett Luxorban és Karnakban is voltak híres kultikus központjai, de míg az egyiptomi papság szerint thébai volt, addig más „égett arcúak” szerint Jebel Barkalból, tehát a mai Szudán északi részéből terjedt az imádata északra.  Amit a szudáni eredet alátámasztásaként Budge is észrevett, hogy Amon neve nem szerepelt a Holtak Könyvének legkorábbi thébai recenziójában. „Ebből következtethetően az Istennek nem volt tényleges jogköre Ozírisz királyságában” – írta az 1930-as években.  Más szóval azokban az időkben még nem jutott el Thébába. Ez azt a véleményt erősíti, hogy Amon őshazája a Ta-Sti, az Íj Földje volt – és miért is ne éppen az ősrégi hit szerinti Jebel Barkal?(*5)

 

ŐSI PROPAGANDA

 

Mint korábban utaltunk rá, a University of Chicago által fedezett ásatások során Qustulban 1962-64 között hatalmas és gazdag királysírokat tártak fel, amelyekben nagy mennyiségben találtak az első egyiptomi dinasztia idejéből, de Kis-Ázsiából is származó import cserépedényeket és más tárgyakat.  Bruce Wiliams, a feltárás vezetője és szakértője Afrika legkorábbi fáraósírjainak könyvelte el az architektúrájukban is impozáns nyugvóhelyeket.

 

Az alsó núbiai  Dakka, Seyala és Qustul környéki „A” csoport vagy klasszikus periódus régészeti leletei szerint „az időszak uralkodócsaládjainak életszínvonala és luxusigénye megegyezett a korabeli egyiptomi elitével”. A Seyala közeli előkelő, családi jellegű uralkodói sírokban a hatalmat jelképező rézbalták mellett értékes kultikus tárgyak, bor- és olajtárló edények és csiszolt csillámkő tükrök között egy olyan aranybevonatos, magas szintű technikai és művészi igénnyel megmunkált jogart találtak, amelynek nyelén síkdomborműves megjelenítésben, pontosan a híres Narmer paletta stílusában ábrázolt totemállatok, elefánt, zsiráf, oroszlán kígyó és antilopok láthatók. Helyi kézműves munka, vagy az egyiptomi udvar faragómestereitől származó alkotás?  

Kép: Amanishhakheto királynői ékszere: a núbiai oroszlánisten aranyba foglalása

Bizonyíték egyik állításra sincs, viszont régészek 1992-ben a Nílus menti szavannákon és stratégiai pontok, sivatagi kereskedelmi vonalak mentén a tünékeny „A” csoport további nyomaira bukkantak. A régész Maria Gatto egy tavalyi cikkében megerősítette, hogy Qustulban a  felső-egyiptomi fehér korona (és jogar,  K. H.) viselésével a törzsfőnökök/királyok a kora egyiptomi fáraókhoz hasonlóan reprezentálták  hatalmukat.

 

De vajon ki lehet egyértelműen zárni, hogy éppen fordítva történt, és a kora egyiptomi fáraók reprezentálták magukat az alsó-núbiai uralkodók mintájára? Esetleg az Alsó-Núbiából északra vándorló, kereskedelemből és állattenyésztésből meggazdagodott uralkodók lettek az egyiptomi fáraók?  Ha már a bőrszín szerinti osztályozásról volt szó,  ennél a feltételezésnél figyelembe véve több esetben is az utóbbit látszik igazolni.

 

Mindenesetre Gatto megerősítette a korábban említett szarvasmarhakultusz és kapcsolódó szokások északi irányba terjedését, mikor felhívta a figyelmet rá, hogy az első és harmadik vízesés között több helyen nyomot hagyott „A” csoport speciálisan tervezett-kiképzett elit sírjaival teljesen azonosat találtak a fáraók előtti idők legdélibb városa, az egyiptomi Hierakonpolis elitjének fenntartott nekropoliszában: a núbiai hagyomány pontos követéseként a sírt leölt szarvasmarha tetemekkel vették körbe.

 

Azt, hogy egyéb núbiai nyomokra nemigen találtak Hierakonpolisban, azt Gatto azzal indokolta, hogy az „A” csoport társadalma olyan hasonló volt a predinasztikus Felső-Egyiptom társadalmához, hogy szinte megkülönböztethetetlenek voltak egymástól.  „Ezek a Núbiaiak nem a predinasztikus egyiptomi fáraók árnyékában éltek, mint ahogy nem is voltak az alárendeltjei a koloniális értelemben.”  Úgy tűnik, kiváltságokkal és önrendelkezési jogokkal bírtak, akár kereskedelmi közvetítő szerepük, 'hazai' kapcsolataik, kumulatív  gazdagságuk vagy éppen a szokásos „sógorság-komaság” révén.

 

Kép: Ahmes-Nefertari, I. Amenhotep istennővé avatott anyjának faragott, feketére pigmentált és aranyozott szobra

 

Robert G. Morkot 2000-ben A fekete fáraók – Egyiptom núbiai uralkodói (The Black Pharaohs   Egypt’s Nubian Rulers) címmel Londonban megjelentetett könyvében a legutóbbi időkben végzett antropológiai kutatásokra utalva igazolta Gatto megállapítását. Véleménye szerint „a predinasztikus felső-egyiptomi lelőhelyek csontvázai bizonyítják, hogy a népesség teljesen egyező volt  Núbia és a Felső-Nílus lakosságával”. 

 

Mi mással is, mint faji, etnikai és kulturális azonosulással lenne magyarázható, hogy mikor Egyiptom belső zűrzavartól, vagy külső ellenségtől tartott, gyakran Núbiától  várt segítséget? Az I. Amenemhat (Amenemhet) idejében írt (de ügyeskedve évszázadokkal korábbi történelmi időkbe helyezett) Nefertiti próféciája című dokumentum jóslata szerint az országmentő király délről fog érkezni: „Ta-Seti egyik asszonyának fia, Felső-Egyiptom gyermeke”, aki a fehér és a vörös koronát is viselni fogja. (Ta-Seti eredeti értelmezésében Felső Egyiptomot – az Elephantine-től Edfuig terjedő részt  – és Núbiát foglalta magában.)

 

A prófécia  – valójában az egyik legkorábbi propaganda  – megfontolt előkészítője volt egy újabb Thébából származó núbiai-egyiptomi király trónfoglalásának, aki anyai vonalon a déli Elephantine környékéről származott. Amit a jós előre nem tudhatott, hogy Amenemhat nagy fáraó lett, aki majdnem 30 évig uralkodott, 200 éve nem élvezett stabilitást és gazdasági felvirágzást teremtve az ősi Kemetben.

 

 

*1  Toynbeent (1889-1975) a szakma több síkon is kritizálta, többek között azért, mert – micsoda irónia!  – „túlértékelte a vallás regeneratív erejét”

*2  W.Y Adams elnézően úgy kommentálta, „a rasszista szemlélet, amely a núbiai történelem szinte minden tanítványát jellemezte, inkább a korról mond ítéletet, mint az emberről”. Ez talán mentség lehet a  XVIII. századi történészek és rabszolgakereskedők számára (bár nem egy szekuláris humanista szemében), de semmiképpen sem lehet mentség  a tanulmányaikat és munkásságukat a XX. században folytató értelmiségiek számára.

*3  A könyv kiadója: University Museum of Archeology and Anthropology – University of Pennsylvania

*4  Kerma tényleges gazdagságát és befolyását még csak mostanában kezdik ténylegesen felmérni. A klasszikus időszakában masszív védőfalak mögött monumentális, téglából épült templommal és (egy csak nem régen feltárt) hatalmas palotával rendelkezett. Korai uralkodóit 90 méter átmérőjű kurgánok alá temette, minden földi értékével, esetleg több száz háremhölgyével és szolgájával együtt.

 *5  Bár az első történelmileg jegyzett uralkodók Memphisből uralták Egyiptomot, ennek ellenére tőle kb. 300 mérföldre délre temetkeztek, Thinisbe. A legkorábbiak, Aha, Djer, vagy Khasekhemui mauzóleumából, amelyeket Abydos szikláiba vájtak, csupán romok maradtak, és ma már senki sem tudja, hogy a szent templomváros melyik részében nyugszik a legendák szerint Thinisben örök nyugovóra tért Ozírisz.  A sziklasírok és szentélyek maradványai az időszámítás előtti III. évezredből Kalabshában, Abu Simbelben, Beit al-Waliban ma is láthatók. Abu Simbel és Philae között valamikor 14 templom szolgálta és dicsőítette az isteneket.

 *6  Feltételezések szerint a második kusita monarchia idején a száműzött thébai papok közül egyesek Núbiába menekültek és Jebel Barkalban  a leromlott állapotban levő ősi Amon templomot restaurálva ismét jelentős és népszerű vallási központtá avatták. Az első egyiptomi uralkodó III. Thutmose volt, aki Jebel Barkalban, el-Kurru közvetlen szomszédságában szentélyt épített Amonnak, majd Horemheb (vagy Seti I.) emelt egy kisebb méretű templomot, ami később II. Ramszesz, Piye és Taharka fáraók Núbia legnagyobb templomává bővítettek. (Napatában az i.e. X. században már szintén komoly múlttal rendelkező, „szilárdan megalapozott” kultusza volt a legfőbb istennek.)

 

2004. szeptember

 

 

Addenda:

 

“Historical amnesia is a dangerous phenomenon, not only because it undermines moral and intellectual integrity, but also because it lays the groundwork for crimes that still lie ahead.” (Noam Chomsky: Unexceptional Americans: Why We Can't See the Trees or the Forest -- The Torture Memos and Historical Amnesia.  TomDispatch.com)

 

"The key to the (Nabtan) inhabitants' survival was the ability to predict when and if the rains would come, for after the last well ran dry, two days at most separated life from death. In 1992 the (international) team (led by Professor Fred Wendorf and Dr Romuald Schild) discovered the ingenious way in which the ancient Nabtans solved this problem. A circle of small upright stone slabs, only 4m (13 ft) in diameter, looks like a miniature version of Stonehenge and was used perhaps in a similar way, but over 2000 years earlier.  Co-director Romuald Schild explains how this, the oldest calendar ever found, worked: "Four pairs of slabs in the circle are longer and set closer together than the others.  These are called gates.  Two pairs on opposite sides of the circle are aligned exactly north-south, while the other two are aligned at 70 degrees east of north.  This direction points to the position of the sun on 21 June.  That is the beginning of summer and was the beginning if the rainy season in this belt of Africa." (Vivian Davies and Renée Friedman: Egypt Uncovered. Stewart, Tabori &Chang. New York, 1998)

"Zimbabwe is definitely a product of indigenous (Black, H. K.) architecture, however unpleasant this fact may be for the present government of Rhodesia." (Werner Keller: The Bible as History)

Rosalie David szerint is “a legősibbnek tartott hieroglifikus írás már i. e. 3100-ban, ha nem korábban, használatos volt szövegírásra, és képes volt a teljesen kialakult nyelv visszaadására mondattanilag, grammatikailag és szókincsében egyaránt.” (empiriamagazin.com/Jelenido/EgyiptomÁrnyékában.htm) Ugyanezt a megállapítást támasztja alá egy 1999-ben megjelenő újsághír is. A Kairótól körülbelül 500 kilométerre délre fekvő Abydosban postabélyegnél alig nagyobb agyagtáblákon 170, edénytöredékeken pedig 100 feliratot találtak az I. Skorpió király sírjában. A most megtalált több száz felirat, a szénizotópos vizsgálatok szerint, i.e. 3200-3300 között készült. „Ez egyúttal azt is jelentheti, hogy az írást Egyiptomban és nem Mezopotámiában fejlesztették ki – jelentette be Günter Dreyer, az intézet egyiptomi igazgatója. (Merthogy ilyen gyanú is felmerült már az egyiptomi írással kapcsolatban. Végül is, valahonnan csak érkeznie kellett.) A feliratok mintegy kétharmadát sikerült értelmezni – nyilatkozta Dreyer. A jelek sokkal egyértelműbbek, mint azok, amelyek Mezopotámiából, illetve Egyiptom későbbi korszakából kerültek elő. Minden szimbólum egy mássalhangzót jelent és szótagokat egészít ki, míg az ékírásban minden szótaghoz társul jel. A most megtalált írásban például Ba-set város neve a következőképpen van leírva: egy trónnal (Bát jelenti) és egy gólyával (fészek, székhely). (Georgina Gravel: Világtörténelem hajnala)

 

©  Kuliffay Hanna.  Minden jog fenntartva.

 

  

Ebben a témában lásd még: Minden más sötétség Amerikai afrocentristák

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára