EMPIRIA Magazin 2003. II. évfolyam 2. szám - Kuliffay Hanna írása

 

NE VIDD HÁBORÚBA AZ ORSZÁGOT

HAZUGSÁGOK SZÁRNYAIN

 

Egyes elvárások szerint a közel-keleti rezsimek destabilizációja során az “arab kuglizóban” a Szaddám Huszeinnek szánt golyó valójában másokat is ledönthet. Legalább is, egy jól irányzott célzás Bagdadon kívül felborogathatja az iráni, szíriai, libanoni, szaúdi és kisebb emirátusok, sejkségek autokratikus rendszereit  is. Végső fázisként Izrael végre demokratikus rezsimekkel lenne körülvéve, ami legalább egy generáció idejére békét és biztonságot adhatna – foglalta össze 1996-ban az elkövetkezendő évek politikai stratégiáját egy amerikai affiliációs izraeli intézmény, az Institute for Advanced Strategic and Political Studies. (IASPS)   

Ennek a destabilizációs politikai irányvonalnak a megvitatásában és vázlatos kidolgozásában annak idején részt vett az IASPS elegáns, washingtoni hivatalában  a jelenlegi Bush–Cheney-adminisztráció számos irányadó és vezető pozícióban levő személyisége is.  Közülük Richard Perle(*1) a Honvédelmi Politikai Bizottság (DPB) jelenlegi befolyásos elnöke azt nyilatkozta az NBC tv-adó egyik politikai fórumának vendégeként, “nem látom, mi lenne rossz abban, ha Izraelt demokráciákkal vennénk körbe. Valójában ha az egész világ demokratikus lenne, sokkal biztonságosabb körülmények között élnénk, mivel a demokráciák nem viselnek agresszív háborúkat.” Ha egyszer majd valaki a szégyentelen hipokrízis szobrát akarná megmintázni...

Valójában nemcsak a magyar, de az amerikai olvasók vagy nézők számára is ismeretlen lehet Richard  Perle neve, bár washingtoni politikai körökben már a Reagan-idők óta súlya van. Ekkor lépett ugyanis határozottan színre az a korábban a zsinórokat csak a színfalak mögül rángató klikk, amelynek tagjai a konzervatívizmusnak egy új vállfaját képviselték, a "peace through strength", az "erőszakkal megvalósított béke" ideáját: Jeane Kirkpatrick, Kenneth Edelman, Max Kempelman, Douglas Feith és a közép-amerikai népírtások kapcsán ismert, a hatalmi pozíciójával sorozatosan visszaélő Elliott Abrams mellett a Pentagonban a sötétség hercegeként ismeretes Richard Perle is.

Fareed Marjaee meghatározása szerint a neokonzervatívizmus egy kohézív, mégis alig ismert fenomén, egy olyan politikai mozgalom Washington legbelsőbb köreiben, amely teljesen ismeretlen az átlag népség-katonaság számára. A sajtó szándékos elhallgatása révén a politikusok, szellemi műhelyek és egy szűk körű értelmiségi réteg köreiből hosszú évekig nem szivárgott ki, az új világrendet  propagáló neokonzervatívok (neokonok) legfontosabb célja: Izrael határainak kiterjesztése és általános érdekvédelme. Minden más csak ez után következik. Ez az elkötelezettség befolyásolja minden országos, sőt globális politikai döntésüket, ezen alapszik minden ideológiai tervezetük, politikai tanácsuk és gyakorlati lépéseik is.   

A neokonok alapvető axiómája: “csak egy militárisan erős és folyamatosan intervencionista Amerika tudja garantálni Izrael biztonságát”.  Ennek megfelelően a neo-konok elkötelezett hívei az unilateralizmusnak, a fegyverkezés fokozása érdekében a militáris költségvetés állandó növelésére,  a haditechnológia állami pénzből való fejlesztésének, valamint a költséges külföldi támaszpontok fenntartásának, a polgári szabadságjogok korlátozásának és nem utolsó sorban a média és a különböző nemzetközi szervezetek kontrollálásának. Az axiómát érvényesítve az országot érintő  gazdasági és szociális döntések politikai döntéseknek, míg a politikai döntések az élmezőny csoportérdekeinek lesznek alárendelve. 

És akiknek ez nem tetszik? Azoknak pechük van. A neokonoknak ugyanis nincs sok toleranciája az ellenvélemény iránt. Egyik aktivistájuk, Michael Ledden, akinek neve korábbról – sokatmondóan – Oliver North nevével kapcsolódik össze, tavaly márciusban a következőt tanácsolta a Bush adminisztrációnak  a National Review internetes kiadásában: eljött az ideje, hogy a  régimódi  párttisztogatási módszereket alkalmazva elfojtsa a környezetvédelmisek és “radikális feminácik” aktivítását és kiszórja mindazokat az „idegen irányvonalat” (önálló palesztin államiság, „területért béke” program, pacifista mozgalmak, K. H.) képviselőket a Nemzet Biztonsági Tanácsból (NSC) valamint a CIA és a Honvédelmi Minisztérium kötelékéből, akik még mindig Bill Clinton örökségét próbálják megvalósítani a Közel-Keleten. 

Ledden sehogy sem tudta lenyelni, hogy a lassú víz partot mos Richard Cohen és Madeline Albright nem voltak hajlandók az IASPS agresszív irányvonalával azonosulni, amely 2000-re központi feladatának tüzte ki Szaddám Huszein trónfosztását, mint "fontos izraeli stratégiai objektumot". Albright a háborús készülődés szelét érezve többször is hangoztatta kamerák előtt, hogy Szaddám Huszein gúzsba kötve nem jelent veszélyt a Közel-Kelet, pláne a világ számára.

A republikánus hatalomátvétel után fenyegető felhők tornyosultak nemcsak a  politikusok, de az akadémia házatáján is. Egyes szélsőjobboldali ideológiai műhelyek és intézmények is, mint az American Council of Trustees and Alumni – amely az elnökhelyettes feleségét, a vérmes Lynne Cheneyt is soraiban tudja – támadásba lendültek. Az említett ACTA, tipikus moszkovita módszerekre emlékeztetően A civilizáció védelme címmel dokumentumot adott közre, amely vagy száz akadémikust nevez meg, akik kritikusak, számonkérők  vagy éppen ellenzékiek, tehát a civilizáció – ami számukra egyenlő a neokonzervatívizmussal – ellenségei.

Innen már csak egy sánta bakugrás a haza és a nép ellenségének lenni. A dokumentum közli a munkáltató egyetemek, intézmények nevét, és idéz az akadémikusok tudományos munkájából, aminek alapján a bűnlistára kerültek. Ennek köszönhetően aztán aligha számíthatnak előmenetelre, díjakra, publikálási lehetőségre vagy éppen gyertyafényes halvacsorára Cheneyék elegáns washingtoni rezidenciáján.

BUSH–SHARON-DOKTRINA

Ahogy az EMPIRIA Magazin már korábban is beszámolt róla, Shimon Peres egy nyilvános beszédében megvallotta, hogy a korábbi amerikai békeközvetítő elnökök, és a nemzetközi szervezetek is tulajdonképpen egy politikai színjáték naiv marionett figurái voltak – Tel-Aviv ugyanis csak időhúzó taktikai fogásként vett részt az izraeli-palesztin béketárgyalásokon.  A brutális erőpolitikát Washingtonból támogató hívei ugyanis ideiglenesen háttérbe szorultak  a Clinton–Gore-évek alatt, és ki kellett várniuk, míg ismét hatalmi pozícióba tudtak kerülni. Eközben, nem kis feladatként egy megválasztható balekot kerestek, aki 'Isten ostorának' képzeli magát.  

"HOGY VÁRHATJÁK EL, HOGY TÁRGYALJUNK, HA NEM HAJLANDÓK MEGTAGADNI A VIOLENCIÁT!"   (Rajz: Matt Wuerker)

Az ezredfordulós izraeli radikalizálódással párhuzamosan az USA-ban is beköszöntött a szélsőséges jobbra tolódás és Bush megválasztásával megszületett a „Bush–Sharon-doktrina”, amelyről legfeljebb az alternatív médiában lehetett olvasni. Mint Arnaud de Borschgrave a UPI által közölt cikkében írta, az "igaz barát" és mentor, Ariel Sharon (Saron) a Fehér Ház gyakori vendége sikeresen meggyőzte a fogékony és mélyen vallásos Busht, hogy a palesztin terrorizmus, az al Kaida és Szaddám Huszein a maga tömegpusztító fegyvereivel tulajdonképpen egy és ugyanaz a judeo-kereszténység ellen támadó három ágú vasvilla.

A túl szorossá váló kapcsolat leplezésére egyidőben az adminisztráció porhintésként mesterséges ellentéteket kreált Bush és Sharon, aztán pedig a Pentagon és a Külügyi Minisztérium között, így terelve el a figyelmet bizonyos kétoldali háttér megállapodásokról és az egyre inkább a Fehér Házban összpontosuló hatalom (jogi és biztonsági) kérdéséről. Később azonban a szeptember 11-i tragédiát kihasználva nyilvánosságra hozható lett a szorosra fűzött kölcsönös együttműködés a világterrorizmus két ártatlan áldozata, az USA és Izrael között.

 

Dr. Lev Grinberg, politológus, a Ben Gurion Egyetem tanszék vezető docense szerint ha valaki, akkor Sharon tudja, hogy a háborúban „minden lehetséges”.  Éppen ezért  nagyon elégedett Bush közel-keleti terveivel, amelyben megkapta a „regionális csendőr” szerepét azzal az engedéllyel, hogy mikor eljön az ideje, a saját hatáskörében – a megszállt területeken kívül Libanon, Szíria és Jordánia – ő alakíthatja ki a maga új világrendjét.

 

„Bush Sharonnal együtt indul globális háborúba, ami a mi saját Sharonnal való tapasztalataink szerint katasztrofális lesz.” – írta a liberális Tikkun egyik tavalyi számában Grinberg, majd felhívta a figyelmet rá, hogy „háborús időkben a polgári társadalom, a demokrácia és a véleményszabadság háttérbe szorul, tehát a várható háború megkezdése előtti időszakban kell kritikusnak lenni, annál is inkább, mivel a kemény realitás figyelmen kívül hagyása soha nem produkált eredményt.”

 

Sharon washingtoni befolyása ugyan az odafigyelőknek nem újdonság, mégis meglepő volt, hogy a nemzetközileg ismert Washington Post február 9-én leközölte Bob Kaiser  minden mellébeszélés nélküli cikkét az addig csak az alternatív médiában, diplomata körökben és négy fal közti beszélgetések során tárgyalt nyílt titokról, miszerint „Bush hivatali eskütétele óta a washingtoni likudnikok – Ariel Sharon nagyhatalmú támogatói a Bush adminisztrációban – irányítják az USA közel-keleti politikáját”.  

 

A hatalomból kiszorított tradicionális konzervatívok aggodalma szerint is  Izrael  a saját érdekében röpteti az amerikai sast és egyre inkább az AIPAC, az Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága lesz az USA igazi kormánya. Bár a konzervatív keresztények 62%-a Izrael-barát, mégis közülük is sokak fejében szöget ütött, hogy bár Washington váltig állítja, bizonyítani azonban nem tudja az Osama bin Laden és Szaddám Huszein közti állítólagos kapcsolatot, a Bagdad kreálta nukleáris világveszélyt és vele az USA pillanatnyi és egyre növekvő fenyegetettségét. 

 

Ugyanakkor csak nem régen dokumentális bizonyítékok kerültek nyilvánosságra, amelyek szerint Irak megszállásáról a 9-11-es tragédiát egy teljes évvel megelőzően született döntés.(*2) A New York Timesban a minap Tom Friedman elítélő hangú cikkében cáfolta a kormány ún. 'terhelő bizonyítékait', és visszaidézett egy a vietnámi háborúval kapcsolatos intelmet: „Ne vidd háborúba az országot hazugságok szárnyain.” 

 

Mint ahogy koholt vádak, titkosított célok, csoportérdekek, mesterségesen hergelt félelmek alapján sem.

 

A kitűnő alternatív forrás, a CommonDreams.org egyik elemző cikke szerint, amennyiben az iraki háborúnak semmi köze a terrorizmushoz, hiszen egy egész évvel korábbi döntésre alapozott, és semmi köze a népakarathoz, amely többségében ellenzi, akkor „a jelenlegi adminisztráció csupán eszköz, amelynek segítségével  a világ újjáalakításáról sokkal régebben kiötlött politikai célkitűzéseket fog megvalósítani, aláaknázva az amerikai  demokrácia (nyitott és participációs döntésre alapozott, K. H.) alaptételeit.”

 

A cikk írója, Joy-Ann Lomena Reid szerint amennyiben az amerikai elnökségek a felvetődő események és a közakarat figyelembevétele nélkül döntenek, akkor semmivel se jobbak, mint más ideológiai diktatúrák, a kormányok pedig pont olyan titkos intézmények, amilyenekről a konspirációs teoretikusok beszélnek –  akik szerint mellesleg George W. Bush az apja által beindított, ultracionista érdekeltségű, a Közel-Keletet és Kis-Ázsiát újra felosztó terv végrehajtója.

 

Reid megemlíti, az Új Amerikai Évszázad Terve(*2) néven alakult neokonzervatív ideológiai műhely jelenleg pozícióban levő vezéregyéniségei – Cheney, Rumsfeld, Wolfowitz, Kissinger, Jeb Bush és mások – az ország jövőjét ún. demokrácia terjesztő hódításokban látják. A kormány fő feladataként írja elő, hogy biztosítsa az USA katonai és gazdasági fölényét a világban, méghozzá sorozatos, ha kell szimultán "teátrális" győzelmekkel (koordinált légi-, tengeri- és szárazföldi támadás), majd a közel-keleti országokat követően Kínában és Észak-Koreában is rezsimváltás kikényszerítését javasolja. A távlati cél? "Full spectrum dominance", vagyis teljes és kétségbevonhatatlan kontroll gazdasági, katonai és politikai vonalon.

"A gonoszság tengelye" - béketüntetés San Franciscoban (Tamas Keller felvétele)

Reid saját véleménye szerint a jelenlegi Bush rezsim nem a világ demokratikus újjászervezését, nem is etnikai tisztogatások, vagy egyéb ember jogi visszaélések megfékezését vette célba, hanem egy mostanig precedens nélküli globális birodalom létrehozását – eltaposva a rivális nemzetek vagy szabad országok minden ellenkezését, bárhol a világban. „Ez valójában a szabadság elfojtását jelenti, nem a terjesztését”, véli nem csak aggódva, de a pipogya demokrata ellenzéket, a bólogató  kongresszust és az összejátszó médiát is vádolva Reid.

 

"A neoimperializmus nem tartozik a konzervatív virtusok közé, akármilyen is az öltözéke, pontosabban a  fügefalevele”, nyilatkozta William B. Reynolds, a Reagan rezsim igazságügyi minisztériumának egykori tisztségviselője. Ennek ellenére csak két konzervatív képviselő szavazott az unilaterális „megelőző honvédő támadást” jogosító rezolúció ellen, ami pedig veszélyesen síkos útra tereli világszerte az államközi viszonyokat.

 

Egyikük, John Hostettler azzal hívta fel a figyelmet a döntés fontosságára,  a megelőző támadásra vonatkozó szavazás mértékadó lesz a jövőre nézve, amihez a világ Amerikát is tartani fogja, melyet aztán érthetően más országok is követni fognak. Nyilván Izraelre célzott, ahol csak arra várnak, Amerika dobja le Bagdadra az első bombákat, aztán a zavarosban halászva az eddiginél is kíméletlenebb „megelőző” akciókba kezdenek a saját portájuk környékén.  A csak gyanúra alapozott, provokáció és bizonyítékok híján indított háborúk, a diplomácia teljes kiküszöbölése és a nemzetközi szervezetek sorozatos lejáratása egy kaotikus jövőjű világképet tárnak az emberiség elé.

 

A neves történész, író, és „korunk esszéíró nagymestere”, Gore Vidal tavaly kiadott Örök háború örök békéért című esszékötetében idegen országok belügyeibe való beavatkozás helyett Amerika saját égető belső problémáinak megoldását forszírozza. Első lépésként  a „Pentagon hadúrjai” és kongresszusi konspirációs társaik, valamint a korporatív Amerika igazgatósági tanácsainak hatalmát javasolja tövig visszavágni. Ugyanakkor felhívja rá a figyelmet,  az alkotmányban eredetileg „az emberek által és az emberek érdekében” létrehozott képviseleti kormányzat mára csak elhalványult emlék.

„Bár állandóan szélhámosként stigmatizálunk más társadalmakat, mi magunk váltunk a legnagyobb szálhámossá. Mi vagyunk, akik nem tartjuk be az egyezményeket. Mi utasítjuk gorombán el a nemzetközi  bíróságokat. Mi támadunk unilaterálisan, amikor úgy tetszik. Mi panaszkodunk terrorizmus miatt, holott a mi birodalmunk lett a legnagyobb terrorista. Mi bombázunk, szállunk meg, gyűrünk magunk alá más államokat.”

Vidal messzemenő következtetése szerint az USA képviselet nélkül maradt népe ugyanolyan áldozata a paramilitarizált kormánynak, mint a panamaiak, irakiak vagy a szomáliaiak. Kemény szavak. Kétségbeesettek. Kiutat keresők. Vidal már 1986-ban „Izrael publicistáinak” nevezte a neokonok vezéregyéniségeit és felhívta a figyelmet az új hullám veszélyes taktikájára, amelynek során a szovjet veszélyt eltúlozva hatalmas fegyverkezési kiadásokat szavaztattak meg a kongresszusban, ugyanakkor a közel-keleti veszélyt felnagyítva milliárdokat Izrael támogatására. Visszavágásként a neokonok propagandistái a szokásos módon lekomcsizták, és antiszemitizmussal vádolták az apai ágon zsidó származású Vidalt.

 

A neokonok annál is inkább dühödten támadták, mivel nem csak egy tyúkszemükre lépett.  Esszéjében arra is rámutatott, hogy az izraeli érdekképviseletek odáig süllyedtek, „a közös ügy érdekében a félnótások gyülekezetével szövetkeztek”.  Vidal, a vérbeli  entellektüel számára ugyanis semmi sem lehet lealacsonyítóbb, mint a déli bibliai övezet fundamentalista, korlátolt, elmaradott, fanatikus, világvégét váró keresztény réteggel való  összefogás.

 

BIZARR KAPCSOLAT

A kényszerű összefogás alapja, hogy ezek az ultra jobboldali fundamentalista keresztények a radikálisan expanziós, nagyrészt ortodox izraeliek legmegbízhatóbb szövetségeseiként és pénzügyi támogatóiként a cionizmus kritikátlan és rendíthetetlen bástyái. A fundamentalisták, akik Isten szavának tekintik, és ezért szó szerint veszik a Bibliát, a mennyországba való igyekezetük során sokszor kerülnek hátrányos helyzetbe, vagy esnek áldozatul a saját dogmatizmusuknak. Olyan állításokra kénytelenek AMENt mondani, ami állandó társadalmi alárendeltséget, gyakran megalázottságot, szellemi önerőszakot, de felesleges (vér)áldozat vállalást (pl. önkéntes katonai szolgálat) is jelenthet számukra. 

 

Titokban ugyan teokráciáról ábrándoznak, de addig is Saul-Pál apostol rendelkezését tartják mérvadónak,  miszerint  a mindenkori uralkodó Isten örökös szolgája... és Isten szolgájaként a gonosz tettek megtorlója. Ha valamelyik éppen úgy ítéli meg, akkor a máshitűek vérében tocsogó "szent" háborúval.  Ugyanígy Péter apostol egyik megdöbbentő utasítását, ami arra szólít fel, hogy engedelmeskedj uraidnak, nemcsak azoknak, akik jók és moderáltak, hanem azoknak is, akik felháborítóak és igazságtalanok. Ha ez ember szava, akkor is kíméletlen és abszolút felelőtlen – na de Istené?

 

Bár humorosnak is felfogható, ugyanakkor morális síkon elítélendő, hogy a hitük szerint Jézus második eljövetelét előkészítő, Izraelt lelkesen kiszolgáló keresztényeket Tel Avivban maximálisan kihasználják – leplombált üvegcsékben akár Mária Magdolna könnyét is eladják nekik. Hozzátartozik azonban, hogy  a keresztes háborúra uszító „félnótások” önként vállalt meggyőződésből pénzelik Izrael államot, ugyanakkor bibliai megalapozottságú hitük szerint Jézus második, küszöbön álló eljövetele előtt – amit ők buzgón siettetnek – a zsidók vagy tömegesen megtérnek, vagy büntetésből mind elpusztulnak. Mind. Akár millió számra.

 

Ha a kívülállónak abszolút érthetetlen is ez a bizarr kapcsolat, annyi mindenesetre nyilvánvalónak látszik, mindkét szélsőséges irányzat akár Belzebubbal magával is hajlandó lenne szövetkezni szentnek tartott céljai érdekében. Mindketten külön-külön hatalmas összegek felett rendelkeznek, döntő pozícióban levő személyiségeknek dirigálnak, befolyásolják a médiát és fanatizmusukuk nem ismer határt. Egyikük sem riad vissza a fenyegetés, zsarolás és ha az idő úgy hozza, a tömeggyilkosság eszközeitől. Országhatároknak fittyet hányva, egymást támogatva és erősítve nemcsak Amerikában, hanem nemzetközi viszonylatban is lehengerlő erőként vannak jelen.

 

A déliek hittársa és bálványa, George W. Bush annyira meg van győződve küldetésének igazáról, hogy még csak meg sem hajlandó hallgatni a palesztinokkal egyezkedni hajlandó izraeli ellenzék álláspontját, ugyanígy a háború ellenes progresszív egyházak országos szövetségének képviselője, Robert Edgar aggodalmait sem, aki.pedig felekezeti testvére. Ugyanakkor február elején személyesen utazott le Nashvillebe a buzgón hallelújázó vallási rádió adók országos találkozójára, ahol üdvözlő beszédében megragadta az alkalmat, hogy az amerikai alkotmányt kellőképpen megtaposva ismét összekösse a politikát a vallással.

 

Elegánsan kikerülve, hogy megalomániára alapozott fegyverkezési és háborús kiadásaival, kölcsönökből költekező ún. argentin gazdaságpolitikájával csőd felé sodorja az országot, azzal bíztatta a jelenlevőket, „a hit segítségére számítok  a nemzet legkomolyabb problémáinak megoldásában”.   

 

A Bagdad bombázását és az izraeli fennhatóság alatt egyesített Jeruzsálem gondolatát kitartóan támogató fundamentalista tömegbázisának pedig azt üzente az elnök: az Irak elleni támadás „országunk legmagasabb szintű morális tradíciója”. Nem lehet tudni vajon ez egy Sharon-idézet, vagy csak szimplán az újjászületett  lélek rejtelmes mélyéből természetesen fakadó képmutató hazugság?

 

Bushnak persze édesmindegy, hogyan ítélkeznek róla szerte a világban a nagypolitikához mit sem értő, gyáván pacifista, 'Isten- és Amerika-ellenes' tömegek. Számára sokkal fontosabb – ezért is utazott le Nashvillebe – lelkesednek-e még érte a milliók elsatnyult agysejtjeit naponta klopfoló konzervatív rádió- és tv-adó tekintélytisztelő zelótái. Megnyugodhat. Nemcsak lelkesednek, hanem rajonganak érte! Az egyházi adóállomások szövetségének feje, maga Glenn Plummer sorozatos AMENoktól kísérve úgy nyilatkozott: „Az Egyesült Államokat maga Isten áldotta meg azzal, hogy George W. Bush az elnöke.”    

 

*1   While the Defense Policy  Board is an advisory panel, its new chief, Richard Perle  has an office in the E-Ring of the Pentagon.  Known as the “Prince of darkness”, he previously worked as Assistant Secretary of Defense for International Security Policy in the Reagan administration. In Seymour Hersh’s book on Henry Kissinger (who presently also has an office in the Pentagon, K. H.) The Price of Power, we learn that the FBI wiretaps had heard Richard Perle  – then foreign policy aide to Senator Jackson – passing NSC classified material to the Israeli Embassy.

*2  "Rebuilding America’s Defenses: Strategies, Forces, and Resources for a New Century" (by the Project for the New American Century)

 

2003. február

 

Addenda:

 

 

The current Bush administration discusses Iraq in starkly moralistic terms to further its goal of persuading a skeptical world that a preemptive and premeditated attack on Iraq could and should be supported as a "just war." The documents included in this briefing book reflect the realpolitik that determined this country's policies during the years when Iraq was actually employing chemical weapons. Actual rather than rhetorical opposition to such use was evidently not perceived to serve U.S. interests; instead, the Reagan administration did not deviate from its determination that Iraq was to serve as the instrument to prevent an Iranian victory. Chemical warfare was viewed as a potentially embarrassing public relations problem that complicated efforts to provide assistance. The Iraqi government's repressive internal policies, though well known to the U.S. government at the time, did not figure at all in the presidential directives that established U.S. policy toward the Iran-Iraq war. The U.S. was concerned with its ability to project military force in the Middle East, and to keep the oil flowing. (Shaking Hands with Saddam Hussein: The U.S. Tilts toward Iraq, 1980-1984. National Security Archive Electronic Briefing Book No. 82.  Edited by Joyce Battle.  February 25, 2003)

Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék 1997-2001. II. rész, 19., 18., 17. írás ; Lapszemlék 2002. II. félév 3. írás;  Lapszemlék 2002. I. félév 5. írás;  Lapszemlék 2003. I. félév 5. írás és, 1. írás 10. szakasza; Lenin árnya a Fehér Házban

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára