EMPIRIA Magazin II. évfolyam 8. szám – Kuliffay Hanna írása 

2003. augusztus 

HOGYAN TOVÁBB ?

Az amerikai népnek az lett bemesélve, az irakiak virágesővel és tárt karokkal várják a katonáikat mint hős felszabadítókat. Azt is elhitették velük, a bagdadi szivarkereskedők és a sivatagi tevehajcsárok egyformán amerikai jellegű demokráciáról és tömegkultúráról álmodoznak, és mit se bánják, ha  üveggyöngyökért cserébe idegenek fölözik le az olajkincseik és ópiummezőik hasznát. Még ha egyesek kicsit berzenkednének is, a Playboy importjával, pár Starbuck kávéházzal és gigantikus bevásárló központokkal elbolondítva, illetve Szaddam Huszein börtöneit (micsoda irónia!) újra zsúfolásig megtöltve majd csak tudomásul veszik, sőt keblükre is ölelik a szabadság gépfegyveres őrangyalait.

A nyár végéhez közeledve azonban úgy néz ki, meggyengült Amerikában a hazugságokra épülő mítoszokba vetett hit.  A valóság nem volt hajlandó idomulni a háborús uszítók ígéreteihez és ez egyre kevésbé titkolható a tömegek elől. Még George Bush korábbi támogatói is próbálják átrostálni, mi volt az elmúlt időkben a  hazugság és  mi is a valóság? Mert amíg a ködösítéstől és a hazafias melldöngetés zajától nem mérhető fel a realitás, addig nem is szolgálhat kiinduló pontjául a megoldásnak. Nem lehet startvonal az egyre kétségbeesettebben sürgető kérdéseknek: vajon merre és hogyan tovább? 

„Még nem Mogadishu, de a helyzet hasonlóképpen komoly” – közölte egy helyszínelő riporter a bagdadi ENSZ irodák bombázásának első napján. Nyilván nem csak az iraki rezisztencia mindennapos fegyveres támadásaira és nagy szabású szabotázs akcióira gondolt, hanem az általánosan fenyegető néphangulatra, a szemekből nyíltan sugárzó gyűlöletre, a tankokra köveket hajigáló gyerekekre, a felrobbantott katonai járművek és megcsonkított idegen holttestek láttán kitörő üdvrivalgásra.  Még nem Mogadishu, de tragikusan hasonló. 

(Kép: elfogott amerikai pilóta brutális meghurcolása a szomáliai Mogadishuban. Archívum)

Még akik annak idején a ledöntött Szaddám Huszein szobrot verték papucsaikkal a tv-kameráknak, ma azok is a kiégett amerikai harckocsik roncsaira kapaszkodva lobogtatják egyik kézben az iraki zászlót és mutatják a másikkal a győzelem nemzetközi jelét.  „Ahelyett, hogy demokrácia virágzana a sivatagban, a mindennapi valóság folyamatos vérontás és fokozott terror – egy fantáziából és hazugságokból szőtt politika fizetsége.” – írta a hónap vége felé a  New York Times hasábjain egyik legjobbja, Bob Herbert.

Az amerikaiak annakidején Mogadishu esetében sem értették, hogyan fajulhatott  végletekig az idegenek elleni gyűlölet, és sokan most is döbbent hitetlenkedéssel figyelik az iraki fegyveres támadások és öngyilkos merényletek naponkénti híradásait. Soha nem lévén megszállva az amerikaiak nem ismerik az otthon feldúlásának, a haza elvesztésének kínzó fájdalmát, a totális létbizonytalanság és jövőtlenség súlyát, a megaláztatás és a kiszolgáltatottság maró gyötrelmét, az iszonyú félelem vagy fájdalom végletes reakcióit.

„A lázongásokból, váratlan rajtaütésekből, tűzharcokból, öngyilkos bombázásokból, szabotázsokból, véletlen  balesetekből és egyéb halálos kimenetelű összeütközésekből származó vérontás csak fokozódik.  Akárcsak az amerikai csapatok és általában az amerikaiak elleni gyűlölet.” – írta Herbert. És mindenki ellen – tehetnénk hozzá –, akit azonosítanak velük.(*1) 

Az ENSZ-irodák felrobbantásának napján a CNN egész napos programja során, de az esti világhíradókban is újra és újra felvetették a kérdést, vajon kik voltak és miért választották célpontnak azt a jótékonykodó és áldozatkész szervezetet, amely etetni jött az éhező helyieket és takaróval ellátni a sivatagi éjszakában fázókat. Bár a szájukon volt, éppen csak ki nem mondták, a kutya nem szokta megharapni a koncot dobó kezet.

A megkérdezett  politikusok,  hírmagyarázók és Irak-szakértők persze tudták jól a kérdésekre a választ, de ugyanakkor azt is tudták, az átlag amerikai nem emlékszik a korábbi, kiváltó-megelőző eseményekre vagy soha nem is hallott róluk. Jó esély van tehát rá, hogy ügyesen irányítva elfogadja a hivatalos verziót. (Az amerikai átlagolvasó aligha figyelt fel például arra, hogy az ENSZ rohamléptekben megszavazta az USA és Anglia teljes jogú felhatalmazását az iraki olajkészletek kitermelésére és tetszés szerinti értékesítésére, és sietve elfogadta azt a Pentagonból kijelölt, korlátozott jogú, végső soron minden döntésre amerikai pecsétet igénylő kormányzó csoportot is, amelyet az Arab Liga és számos belső politikai csoportosulás nem volt hajlandó elismerni.)

A kérdés felháborodott és szapora ismételgetése – „ki csinálhatott ilyet?” vagy „ez hogy történhetett meg?” – és a folyamatos sopánkodás – „pedig mind milyen jó emberek voltak, csak segíteni akartak” – elterelték a figyelmet a tényről, hogy az egyénektől függetlenítve magának a szervezetnek megítélése az utóbbi évtizedekben gyökeresen megváltozott:  az USA állandó (bár néha vonakodó) kiszolgálójaként az ENSZ, de különösen a Biztonsági Tanács, a világ számos pontján elvesztette hajdani nimbuszát, míg az angol-amerikai-izraeli expanzionista politika közvetlen szenvedő alanyainak megítélése szerint számos emberiség elleni bűntettben (mint például az irakiak millióit sújtó és életek százezreit követelő 12 éves embargó) bűnrészes.

Az ENSZ mindig a hivatalos rendszerrel működik együtt, Afganisztán és Irak esetében azonban szuverén hatalom híján legitimációja a megszálló hatóságokhoz csatolta. Ennek következtében sokaknak az amerikai hatalom csápjának tűnik.  Nyilván ezért vélte jogosan úgy a neves angol zsurnaliszta, Robert Fisk is az ENSZ főhadiszállás robbantása utáni napon, hogy „a tegnapi támadás valójában az Egyesült Államok ellen irányult.”

Éppen ennek a következtetésnek levonását elkerülendő sietett Bush elnök rögtönzött nyilatkozatában minél előbb kijelenteni, ő maga a szabadság, sőt a világszabadság dicső eszméjét látta megtámadva, ezzel elárulva az iránti ignoranciáját, hogy már jó ideje nem tekintik a szabadság védangyalának a Közel-Keleten az ENSZ-et  – mint ahogy a világ számos más pontján sem.

BÁRMILYEN "TERRORISTA" MEGTESZI

Fisk szerint az ENSZ-elleni támadásra könnyen megjósolható az anglo-amerikai reakció. „Mivel a keserű vádak napi adagja tovább nem zúdítható Szaddám volt embereire, az amerikaiaknak külföldi intervenciót kell (a semmiből) varázsolni. Szaúdi „terroristák”, al-Kaida „terroristák”, szír érdekeltségű „terroristák”, pro-iráni „terroristák” – valójában bármilyen fantom „terroristák” megteszik, amennyiben feltételezett létezésükkel el lehet tussolni, hogy a megszállás összekovácsolt egy belföldön toborzódott valóságos gerilla hadsereget, amely képes a világ legnagyobb hatalmát megalázni.”

A „megalázás” persze a Hatalomnak nem okoz szükségszerűen szégyenérzetet, mint ahogy meghátrálásra sem kényszeríti, sőt! Egyre inkább úgy tűnik, bármilyen irányba haladnak a dolgok, bármennyi tragédia történik, bármennyi áldozat vérzik el és bármennyire kínosnak tűnik egy-egy sikeres ellenállási akció, a Cheney-Wolfowitz-Pearl-Kissinger kvartett némi fondorlattal mindent a maga javára fordítva halad tovább az előre kijelölt, olajtól sikamlós úton.  Szaddám Huszein rezsimjének lecseréléséhez, a távoli vidékek  olajkutjainak átvételéhez, de még Bagdad bevételéhez sem kellett volna az egész ország mechanizmusát lebénítani, infrastruktúráját teljesen elpusztítani, társadalmi szerkezetét szétzilálni, százezreket éhező, gyászoló hontalanná tenni. Katonai szempontból, ellenállás híján nem volt indokolt az ország hosszú évtizedekre való visszavetése, mégis ez lett parancsba kiadva. És teljesítve.

Mint olvashattuk, „A cionista Harlan Ullmann  ’Sokk és Megfélemlítés’ elnevezésű brutális militáris stratégiája, elrémisztő vámot szedett az iraki gyermekeken és több tonnás bombáival és rakétáival elrettentő pusztítást vitt végbe a felnőtt civil lakosság köreiben.” A  Pentagon rövid távú célja a sokkhatást követő kaotikus állapot fenntartása. Egy félelmetes, lezüllesztő, lealacsonyító, fizikailag-idegileg kimerítő, de kontrollált káoszé.  A kellőképpen megtört nép nem tud harcolni, szervezkedni, mint ahogy segítség nélkül talpra állni sem.

(A Nagy Terv szellemi atyja, Paul Wolfowitz. (Fotó: Alex Wong, TIME Magazin)

Az előidézett káosz valójában a hosszú távú cél, a Közép-Keletet újra felosztó Nagy Terv (az Új Világrend része) gyakorlati megvalósításának előkészítő periódusa. A káosz teszi szükségessé, ugyanakkor nemzetközileg elfogadhatóvá a fegyveres megszállást, kijárási tilalmat, cenzúrát, gyülekezési tilalmat és ha úgy adódik, a statáriumot.  A káosz bizonyítja, hogy a nép még nem érett az önállóságra, a szabad sajtóra, választásokra. A káosz indokolja, hogy a kijelölt „ideiglenes” bábkormány akár hosszú évekig is hatalmon maradjon, miközben kidolgozza az új alkotmányt, amelynek alapján megvalósítható lesz a szigorú kontrollra alapozott látszat demokrácia és az amerikai támaszpontok kiépítése.  

Ez a politika azonban nem kockázatmentes. Ha valami váratlan közbejön – mondjuk tömegesen eluralkodik a nihilizmus nincs mit veszteni érzése, vagy polgárháború tör ki, esetleg Allah megelégelve a dolgok menetét dzsihádot rendel el –, akkor a mesterségesen kreált és irányított káosz könnyen anarchiába csaphat át, aminek veszélye kisebb mértékben ott lebeg Afganisztán és vészjóslóan nagy mértékben Irak fölött.

A Toronto Sunban publikáló kiváló újságíró, Eric Margolis azt írta augusztus 24-én:

„Bush, botrányosan alkalmatlan nemzetbiztonsági tanácsadói és a média úgy nevezett „Irak szakértői” képtelenek voltak felmérni, hogy a megszállás félelmetes, költséges és véres zűrzavar lesz”.

Kivételesen úgy tűnik, még ő se látja át tökéletesen a helyzetet. Mint ahogy H.D.S. Greenway se, aki a Boston Globe-ban júliusban lemondásra szólította fel Rumsfeldet és Wolfowitzot, akik „gőgjük és alkalmatlanságuk révén elszúrták az egész ügyet”.  Greenway szintén csak a látszatból következtet erre, nem realizálva a terrorizmus állítólagos felszámolása vagy az olaj megszerzése mögött mindvégig meghúzódó grandiózusabb tervet.

A megszállás kiadásait, 5 billió dollár havonta, nyilván ki tudták kalkulálni, de a Margolis által említett intervencionistákat ez nem aggasztotta. Köztudott, hogy két dologra, háborúskodásra és fegyverkezésre mindig van pénz Washingtonban. A „megszállás félelmetes és véres zűrzavara” pedig egyáltalán nem érte váratlanul „a botrányosan alkalmatlan nemzetbiztonsági tanácsadókat”.  Nagyon is jól tudták a nagyhatású bombázások és nehézfegyveres terrorakciók következményeit – Rumsfeld nem egyszer a kameráknak dicsekedett, ilyen pusztító erejű fegyvereket még sehol nem vetettek be.  Egy percig sem tételezték fel, hogy a romok alól kikászálódók virággal fogják üdvözölni a hadseregét.  A kontrollált káosz nem tévedések és véletlenek sorozata.  A kontrollált káoszban minden tervszerűen sikertelen. Minden átgondoltan kegyetlen, torz  és irányát vesztett. 

Ennek az elgondolásnak megfelelően nem rendeltek Irakba elég katonát, rendfenntartót és tolmácsot. Ezért nem sietnek 5. hónapja helyreállítani a közbiztonságot, ezért számolták fel a túlélő intézményeket és ezért rombolták szét szinte helyrehozhatatlanul az elektromos- és vízszolgáltató berendezéseket.  Még egy-két szabotázs is belefér a dologba. Ha furcsának is tűnik, de a kialakuló gerilla háború maga is a kontrollált káosz és a Közel-Keletet átrendező Nagy Terv része, akárcsak válaszként a súlyosbodó fegyveres retorziók – egészen a végső megadás halotti csendjéig.

A valószínű elképzelés, hogy minél több (de mégse túl sok) amerikai katonát ölnek meg és minél félelmetesebbnek tűnik messziről az iraki anarchia (ami etnikai- és vallási ellentétek szításával, szabadrablás bátorításával, a nemzeti identitás bomlasztásával, igazságtalan joggyakorlattal, áram- és vízhiánnyal stb. állandósítható), annál valószínűbb, hogy az amerikai nép simán  tudomásul fogja venni, mikor egy ködös koraőszi napon Bush elnök pentagonbeli tanácsadói folyamatos noszogatására további csapatokat fog odarendelni, majd „önvédelemből” és „a zsenge demokrácia megmentése érdekében” bombázni kezdi a szomszédos Irak „terrorista bázisait”.

A nép már csak azért is tudomásul fogja venni, mert nincs más választása. Mint az EMPIRIA korábban megírta, a jelenlegi elnök egyedüli és korlátlan döntési joggal bír a terrorizmus elleni háború minden lépését illetően. Gyakorlatilag megállíthatatlan, ha úgy dönt, hogy kiszélesíti a háborút. „A neokonzervatívok hite szerint a pusztítás kreativítást eredményez.” – írja William Pfaff az International Herald Tribune hasábjain. A gondolat nem új.  A XIX. századi orosz anarchista Mikhail Bakunin is azt vallotta: „A pusztítás szenvedélye is kreatív szenvedély.”

„(A neokonzervatívok) azt hiszik, hogy szétzúzni és leverni annyi, mint győztesnek lenni.” – folytatja Pfaff. „Ebben Ariel Sharon, az izraeli miniszterelnök befolyása érezhető, bár az ember azt gondolná, talán mostanra észrevették Izraelben, hogy a ‘szétzúz és lever’ politika gyakorlata nem hozott Sharon számára győzelmet se Libanonban, se a Palesztin területeken.”  A játszma azonban, tegyük hozzá, még nincs lejátszva, és Sharon, az iraki zavarosban halászva, pillanatnyilag egyre közelebb jár a győzelemhez, Nagy Izrael tervének megvalósításához, mint eddig bármikor.

BUSH NEM ADJA ALÁBB

Kofi Annan, aki egy ideig talán feltételezte, hogy lehetőség van egy független, demokratikus jellegű Irak megteremtésére, vagy legalábbis megjátszotta, július 18.-án közzétett összefoglalójában határozottan sürgette az Államokat és Angliát, minél gyorsabban ruházzák át a hatalmat az irakiakra és adjanak konkrét időpontot a megszálló csapatok kivonására. “Nagyon fontos, hogy az irakiak pontos időrendi táblázatot lássanak maguk előtt szuverenitásuk teljes visszanyeréséről.” írta Annan. „Nagy szükség van rá, hogy áttekinthető és meghatározott sorrendbe helyezzék a katonai megszállás beszüntetéséhez vezető lépések sorát.” 

A témában elhangzó kijelentések az adminisztráció részéről azonban augusztus végén se mutatnak túl a korábbi általánosításon, miszerint a csapatok addig maradnak Irakban, amíg megoldásra váró feladat van.  „A terror hatására való visszavonulás(*2) csak további és még komolyabb támadásokat váltana ki” nyilatkozta augusztus 26-án a külföldön szolgált veteránok szövetségének gyűlésén Bush elnök. „A terror elleni háborúban az egyetlen célunk, az egyetlen lehetőségünk a totális győzelem.”

Sergio Vieira de Mello, Kofi Annan jóhiszemű (azóta tragikusan elhalálozott) bagdadi képviselője, a Biztonsági Tanács előtt júliusban tartott beszámolójában a választásokat sürgetve a hivatalos szavazó listák összeállításához egy általános választói regisztráció mielőbbi megkezdését javasolta. Ehhez tudni kell, hogy Washington és az ENSZ között kezdettől fogva nézeteltérés volt a rekonstrukció feladatainak időrendi sorrendjét illetően.

Vieira de Mello véleménye az volt, hogy az irakiaknak első lépésként törvényes kormányt és tisztségviselőket kellene választani az új nemzeti alkotmány kidolgozásának felügyeletére és felülvizsgálatára. Washington ezzel szemben az általa kijelölt ideiglenes kormányzó testület (valójában a Pentagon) felügyelete alatt, New York-i szakértők bevonásával tervezi az új alkotmány kidolgozását, és csak utána, mikor erre alapozottan megszilárdították a helyzetet, engedélyez választásokat.

Néhány pozitív próbálkozása ellenére az ENSZ népszerűtlenségét nagyban  fokozta az iraki nemzeti ellenállás szemében – aminek feltételezhetően Vieira de Mello szimbolikusan az áldozata lett –, hogy a Biztonsági Tanács elismerte a Washington által kijelölt kormányzó testületet, amelynek vezetőjévé ha formailag nem is, de  gyakorlatilag az arab világban hírhedt, széles körben megvetett Ahmad Chalabit tették meg. Az 1992-ben milliós pénzügyi visszaélések miatt börtönre ítélt gazdag bankár a CIA és a State Department tiltakozása ellenére Dick Cheney, Paul Wolfowitz, Douglas Feith és Michael Rubin személyes támogatottjaként lett „emigrációjából” visszaröptetve (az amerikai adófizetők pénzéből) Bagdadba és a béke első napjától az amerikai katonaság állandó fegyveres védelme alatt tesz-vesz és nyilatkozgat a megszállók által kijelölt pozíciójából. 

„Bár az irakiak talán nem kedvelik, de Chalabi az amerikai zsidó szervezetek, elsősorban a Jewish Institute for National Security Association kedvence” – olvashatjuk róla az alternatív médiában. Áprilisban a Northern California Jewish Bulletin szerint – köztörvényes bűnöző múltja ellenére – bizalmi tárgyalásokat folytatott Washington és Jeruzsálem között az Irakból Izraelbe történő közvetlen olajszállításokról, elsősorban a Szaddám Huszein által visszautasított Mosul–Haifa-olajvezeték újjáépítéséről.

Chalabi az Al-Ahramnak adott interjújában hazugságnak minősítette a Jewish Buletin híradását, ami múltjának ismeretében valószínűleg nem lepte meg különösebben a szerkesztőket. Chalabi meglehetősen kusza és szimplifikált válaszai közül figyelemre méltó volt az a közlése, hogy az Iraki Nemzeti Kongresszus (INC) ugyan megszűnik mint a frakciókat összefogó ellenzéki szervezet, de politikai pártként tovább fog működni – természetesen az ő vezetése alatt.  Ez persze ellentmond annak, amit váltig hangoztat, hogy (bár pillanatnyilag is az egyik legfontosabb pozícióban ül) nem pályázik politikai babérokra.  

Chalabi és az INC  a szabad gazdálkodás, a privatizálás és az amerikai mintájú szociálpolitika híve. Az utóbbi természetesen azt jelenti, hogy az irakiak elvesztik a Szaddám Huszein által biztosított ingyenes egészségügyi kórházi és gyógyszer ellátásukat, élelmiszer jegyeiket és egyéb szociális juttatásaikat, megszűnik az  olcsó olaj és víz szolgáltatás és az ingyenes oktatás, ami lehetővé tette, hogy a legszegényebb környezetből kikerült tehetségek is tanulhassanak közép- és felsőfokú intézményekben.

Az INC platformja szerint ugyanakkor az Iszlám vallás a törvényhozás egyik forrása lesz, ami ha megvalósul, visszalépést fog jelenteni Szaddám Huszein modern alkotmányához képest, amely a nyugati demokráciákkal egyezően szekuláris volt, vagyis állam és egyház szeparáltságán alapult.  

A riporter kérdésére, milyen külpolitikai vonalat fog követni Irak arab és nem-arab szomszédjai felé, Chalabi kijelentette: „Irak most, mint állam(?) már nem tartozik az arab vezetés klubjába.”  Mindenesetre gyors döntés volt elszigetelni a testvérnépektől, villámgyors.  Hogy pontosan kinek az utasítására, az nem derült ki a beszélgetésből. Mint ahogy az sem, miért is előnyös ez az elszigetelődés az iraki nép számára? 

Amit sikerült kihámozni szavaiból az valahogy úgy szól, mivel az arab országokat sivatagok választják el Iraktól, Törökország és Irán viszont földrajzilag közelebb van hozzá, (mintha diplomáciai szempontból ez számítana) Chalabi szorosabb kapcsolatot akar nem-arab szomszédaival és azon fogadkozik, tovább nem szolgáltatnak bázist vagy menekülési lehetőséget az irániak és törökök elleni terrorizmusnak és konspirációnak.  Bár a CIA nyomát se találta Irakban terrorista bázisoknak és konspirációs ügyleteknek, pedig ügynökei ugyan csak keresték, nem lehet tudni, miről is beszél.  

Chalabi továbbá azt nyilatkozta, és ezért a cserfességéért még az orrára koppinthatnak, nagy tervük az, hogy "rávegyék Amerikát", tartson állandó katonai támaszpontokat Irakban. Végre valaki kibökte a Washingtonban fogant közös Nagy Terv lényegét, amit az amerikai és a nyugati médiában egyelőre jobbnak látnak nem hangoztatni. „Az iraki nép a választások után egy választott kormány révén egy védelmi jellegű, biztonságot jelentő államközi egyezményt fog javasolni az Egyesült Államoknak.”  Vajon honnan tudja ezt teljes bizonyossággal előre a politikai babérokra még véletlenül sem pályázó Chalabi? És pontosan kinek a nevében nyilatkozik?

A riporter aggodalmára, hogy nem lesz-e majd az amerikai jelenlét destabilizáló erő Irakban, sőt a régióban, Chalabi megnyugtatta, hogy „egyáltalán nem.” Miért is lenne? Éppen csak azt nem mondta, amit már mintha hallottunk volna (magával a háborúval kapcsolatban), hogy az irakiak virágesővel fogják üdvözölni a végleges támaszpontokra települő amerikai katonákat.

*1 Az ENSZ hivatal szétbombázása nem az első jele volt annak, az iraki ellenállók nem tesznek különbséget a katonai megszállók és polgári támogatóik vagy kiszolgálóik között. A múlt hónapban már agyonlőttek egy ENSZ alkalmazottat és korábban két Vörös Kereszt alkalmazott is iraki gépfegyverek áldozata lett. Tikritben augusztus elején szerződéses amerikai munkavállalókat öltek meg és egy angol újságírót a múlt hónapban Bagdadban. A helyzetet felmérve a Vörös Kereszt vezető beosztású küldöttje készülődik hazafelé, a Nemzetközi Valuta Alap és a Világ Bank  képviselői pedig már haza is utaztak.

*2 Annan minden fogadkozása ellenére csak maroknyira csökkentett önkéntes csapatot fog az elkövetkezendő időkben Bagdadban állomásoztatni, akik ezután még látszólagos függetlenségüket is kénytelenek lesznek feladni. A Jordániából tudósító palesztin riporter –- a Pentagon szerint véletlen – agyonlövése ugyanakkor komoly figyelmeztetés volt minden külföldi riporternek, ne üsse az orrát a nagyok dolgába.

Addenda

A káosz fenntartásának szükségéről fent írottak alátámasztására:

"If it's true that at least some of the chaos in Iraq has, to one degree or another, been consciously let loose on the land, the broadest reason is obvious. As Ali (an Iraqi friend who worked for the UN before a suicide bombing drove that organization out of the country) explained, "One thing is clear; it is impossible to build a peaceful alternative to the occupation when the chaos reaches its current levels."  Clearly, as long as the violence continues at anything near present levels, the chance of building a truly democratic, progressive alternative to the status quo is nil. Indeed, perhaps the worst thing about the chaos ruling Iraq, along with the insecurity it brings, is that it denies civil society the possibility of promoting any alternatives to collaboration with or violent religious opposition to the occupation... Watching a similar dynamic at work for over a decade in the Occupied Territories, I had grown ever more frustrated with Palestinian society for not being able to build a nonviolent means of resisting an occupation that only digs in deeper in response to the violent resistance it breeds. But seeing the dynamic evolve before my eyes in Iraq has given me a better understanding of why it's so difficult for Palestinians, or Iraqis, to build such a movement. What Colgate University Professor Nancy Ries calls the "planned chaos" of an occupation, coupled with the economic "structural adjustment" that is a euphemism for the harsh imposition of a market economy controlled by corporate giants on "socialist" systems, steamrolls over any attempts at resistance through the kinds of tactics favored by Gandhi or Martin Luther King.  The question is: How much of the chaos is deliberate and how much due to arrogance, incompetence, and stupidity? There would seem to be at least three circles of chaos involved in the occupation of Iraq. I don't know official Washington well enough to determine exactly who fits into which category, but it's likely that President Bush and some of his senior military planners and top political advisors fall into the first circle of offenders – the arrogant, incompetent, and just plain stupid.  Whoever comprises this group, they are certainly responsible for the lack of coherent post-occupation planning and the innumerable political and cultural miscues of the American administration in Iraq, which are now much commented upon in the press. It is this group, both politically and militarily, that can be considered "that incompetent," as a leading scholar of Iraq described them to me.  However, there are two other groups within the American governmental system who are definitely not that incompetent: the radical right-wing ideologues in the White House and the Pentagon and their corporate sponsors. And they make up the final two circles of chaos-creators in Iraq. The two groups, not at all distinct, are embodied in the personage of former Defense Secretary and former Halliburton CEO Vice President Dick Cheney. On the more directly political level, neocon officials and their media allies such as Paul Wolfowitz, Douglas Feith, Richard Perle, Richard Armitrage, Michael Ledeen, George Will, Daniel Pipes and other stalwarts neither expected the occupation of Iraq to be a "cakewalk," nor cared if it spread chaos to other countries, as long as it furthered their aim to reconfigure the political map of the region." (Mark Levin: Whose Chaos is This Anyway?)

The US is…. the country with the most vibrant economy, the most fervent devotion to liberty and the most powerful military. In the 19th century Britain battled the "enemies of all mankind", such as slave traders and pirates, and kept the world's seas open to free trade. Today the only nation capable of playing an equivalent role is the US. Allies will be needed but America is, as Madeleine Albright said, "the indispensable nation". (…) In 1904, President Theodore Roosevelt declared: "Chronic wrongdoing, or an impotence which results in a general loosening of the ties of civilised society, may ultimately require intervention by some civilised nation, and in the western hemisphere the adherence of the United States to the Monroe Doctrine may force the United States, however reluctantly, in flagrant cases of such wrongdoing or impotence, to the exercise of an international police power." (…) When Roosevelt wrote those words, the western hemisphere was the only place where the US exercised military hegemony. (….) Today, America exercises almost as much power everywhere around the world as it once had only in the Caribbean. In fact, it has more power in both relative and absolute terms than any other state in history. (Max Boot: America's Destiny Is to Police the World. Financial Times. February 19, 2003)

The hope of idealistic liberals for more than a century has been that some international organisation would punish the wicked. But the League of Nations was a dismal failure, and the UN is not much better. It is hard to take seriously a body whose human rights commission is chaired by Libya and whose disarmament commission will soon be chaired by Iraq. The UN provides a useful forum for palaver, but as an effective police force it is a joke, as shown by its failure to stop bloodlettings in Bosnia, Rwanda and elsewhere. It is almost impossible to get a consensus among the UN's member states, even when it comes to a threat as well documented as that posed by Saddam Hussein. (Max Boot: America's Destiny Is to Police the World. Financial Times. February 19, 2003) [A neokonzervatív Boot állásfoglalása -- többek között az iraki elnök "jól dokumentált világveszélyére" való utalása -- nem meglepő, sőt érthető, ha az olvasó figyelembe veszi, hogy Jeane J. Kirkpatrick Senior Fellow-ként a National Security Studies álláspontját tükrözi és tagja a Council of Foreign Relations-nak New Yorkban.]

A témakörhöz csatlakozó írások: Háborús mítoszok;  Pofonok Amerikának;  Lapszemlék 2003 I. félév  25., 16. cikk; Lapszemlék 2003 II. félév 29. írás

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára