EMPIRIA Magazin XII. évfolyam 1. szám. © Kuliffay. Minden jog fenntartva.

 

 

Kuliffay Hanna

 

AZ ISTENNŐ(K) LÁBNYOMAI

 

 

Az ókori világot nyugatorientált szemszögből elemzők mindössze legendának tartották a közép-ázsiai civilizációk értékeit, annak ellenére, hogy kereskedelem, migráció és interkulturális kapcsolatok során a nyugati intellektus szépen gazdagodott általuk. Az eurocentrizmus beidegződése következtében történhetett meg például, hogy a gréko-baktriai Ai Khanum-ot  a 'szakma' csak kihelyezett  görög-makedón katonai állásnak, majd a Nagy Sándor által hátra hagyott jellegtelen helyőrségek egyikének tartotta, melynek felkutatására nem érdemes pénzt vagy energiát áldozni. Csak akkor kapott végül is figyelmet az UNESCO-tól, mikor egy előkelő afgán gémvadász műértő szeme észrevett egy korinthoszi oszlopfőt az Oxusz folyót tápláló Pamj mocsárvilágában. Személyes közbenjárására miszerint ahol oszlopfő van, ott nyilván oszlop is van...  1965-ben megkezdődött az egykori királyi város feltárása. A 15 szezonos ásatás gazdag leletanyaga része lett egy Afganisztán kulturhistóriáját számos világvárosban bemutató egzotikus kiállításnak, amely Washingtonban is felejthetetlen élményt nyújtott a látogatóknak.

 

 

1. kép. Ősi istentriász az Ai Khanumban talált ezüst korong égboltján

 

Mint  a Baktria arany kincsei című esszé korábban már beszámolt róla, a vándorkiállítás egyik szenzációja a fenti arany lemezekkel dekorált ezüst korong volt, amelyet a lerombolt Ai Khanum romjai alatt találtak.(*1)  A minden valószínűséggel kultikus tükör hátlapját díszítő objektum nemcsak az első, úz és besenyő csapatokkal kiegészülő szaka-szkíta támadást vészelte át szerencsésen a sekrestye padlózata alatti rejtekhelyen, hanem a másodikat, a  Thien Shan  hegység környékéről nyugatra nyomuló jüe-tsi (Ta Yüeh-shih) törzsek közül való, birodalmi ambíciójú  kusánok általi lerohanást  is. A National Geography 303 oldalas kiállítási katalógusában az Ai Khanummal és a közép-ázsiai hellenizmussal  foglalkozó fejezet archeológia szakértője, Paul Bernard szerint a korong 2300 évnél "valószínűleg nem régebbi, mivel a Cybele-kultusz nem juthatott el Iránba és Közép Ázsiába Nagy Sándor hódítása előtt".

 

Vagyis, nem juthatott el lándzsák és fokosok nélkül? Ez a túlzottan leegyszerűsítő kormeghatározás arra enged következtetni, Bernard nem méltatta figyelemre a 'békebeli' kulturdiffúziót, holott a mítoszok és kultuszok átvételére, szimbólumok, piktogramok, építészeti, ábrázolási vagy díszítő stílusok széleskörű kölcsönhatására folyamatosan volt példa a politeista világban.(*2) A fenti nap-holdsarló-csillag szentháromság egyik legősibb ábrázolás például egy sumér kőfaragásról ismeretes, melyen Nanna Holdisten és Utu Napisten mellett a csillag Innana istennőt szimbolizálta.

 

(Egy szintén mezopotámiai pecsétnyomón a szárnyas Innan(a)  a Vénusz fényözönében megdicsőülve látható, egyik lábát egy oroszlán vagy párduc hátán nyugtatva akárcsak egy jóval későbbi ábrázoláson Anahita, aki  i.e. 400 körül oroszlánja hátára helyezett trónján ülve szintén szárnyakkal ábrázolt. Az asszír-babiloni csillagászati szentháromságot Szin (Sin) holdisten és Samas napisten mellett Istár (Isthar) alkotta, akinek később Istár-Asztartéként, a Mennyek királynőjeként áldoztak többek között Libanonban, Föníciában és Izrael jeruzsálemi templomában is. [Istár korábban a Hold(isten) szülőanyja volt, későbbi háttérbe szorítása során viszont, némi zűrzavart keltve, a lányaként is szerepeltették.] Szin sziderikus jeleként alkalmazták a holdsarlóban nyugvó esthajnalcsillagot, amely Holdistennőként Anahitát is szimbolizálta.)

 

Mint ahogy a fenti ezüst korong (és triásza)  nem csak a hódító görög-makedón kultúrából kerülhetett az Oxusz vidékére, ugyanúgy a fríg és hettita Cybele (Kübele), az élő természet nagyhatalmú istenasszonya sem csak Nagy Sándor diadalmi pajzsán szállítva kerülhetett Baktriába. Ha egyáltalán máshonnan került oda...! Az utóbbi másfél évtized tudományos kutatásai során ugyanis kétségessé vált, vajon 'nyugati  jövevény' volt-e, vagy szomszédos, esetleg helybéli ősanya a mitikus macskafélén ülő Istennő az Oxusz vidékén és a kapcsolatban levő területeken.  És ez korántsem csak afféle mellékes, sőt lényegtelen kérdés. Az utóbbi esetben ugyanis az Ai Khanumban talált csodálatos ezüst korong nem más mint  a belső-ázsiai szkíta törzsek, törzsszövetségek, klánok, népek ősi Magna Materének hellenizált interpretációja

 

(2. kép. Régészeti szenzáció: mitikus macskafélén ülő, szoláris diszkosszal ábrázolt szkíta Istennő az i. e. 18-17. századi Baktriából. Bővebb ismertetés lejjebb.)

 

Korábbi vélemények szerint az oroszlánon vagy hótigrisen oldalvást ülő asszony misztikája a közép-ázsiai Tian Shan-hegység környékéről Szíriába került, majd onnan Anatóliába, ahol integrálódott a trák-fríg orgiasztikus rituálékkal. Hívei a nyugat-ázsiai területeken már Cybele néven tekintették mindenható anyaistennőjüknek. Jeannine Davis-Kimball, a kaliforniai Berkeley Egyetem "eurázsiai nomádokat" tanulmányozó központjának (Center for the Study of Eurasian Nomads) kutatója azt írja, Cybele az i.e. VII. században tűnt fel Lídiában, és az V. században már ismert volt az ottani görög telepesek körében is.

(3. kép. Mint oroszlánjai és (Dagon halisten által is viselt) hal-fejdísze jelzi, Kübelét egyaránt tekintették a vízi és a szárazföldi 'Állatvilág Úrnőjének'.)

 

Hérodotosz szerint idővel annyira népszerű lett egész Anatóliában, hogy i. e. 540 körül jelentős templomkomplexuma volt az egykori királyság fővárosában, Sardisban. Az Istennő tovább fokozódó, nemzetközivé váló jelentőségét bizonyítja, hogy i.e. 205 körül, háborús hisztériakeltés ürügyén Kis-Ázsiából hivatalos döntésre áttelepítették Róma védelmére. Biztos, ami biztos. Ha másért nem, önvédelemből le kell sújtson a város ellenségeire.

 

A 90-es években megalapozott kutatásait újabb archeológiai felfedezések tanulmányozásával kiegészítve Davis-Kimball egy új lehetőséggel is számolt. Felvetette, hogy a szimbolikus 'Cybele motívum', a ragadozó nagymacskaféléken ülő méltóságteljes asszonyalak képviselte ősi kultusz vagy a  Kelet-Anatólia és a határos Mitanni észak-szíriai területéről került Baktriába, vagy éppen ellenkezőleg, Baktriából került Észak-Mezopotámiába, majd Szíriába, ahonnan különböző utakon és közvetítők révén más kultúrákba, többek között a görögökébe, amiről Hérodotosz is említést tett.

 

Úgy tűnik, nemcsak kollégáit, de bizonyos mértékig magát Davis-Kimballt is váratlanul érte, mikor a fenti, 2. képen látható bronz lelet rádöbbentette, hogy a tudományos establishment által 'elnézett' közhittel ellentétben minden európai érték a görögöktől származik az évezredeken keresztüli kelet-nyugat irányú kulturhatás egyik jelentős bizonyítékára bukkant:

 

Bár az viszonylag könnyen elképzelhető, hogy egy Cybelével asszociált orgiasztikus kultusz (vagy más hasonló kultusz) érkezett Greco-Baktriából, Trákiából, vagy a Római-Baktria világából Baktriába, viszont meglepő egy stilárisan teljesen kialakult 'Cybele motívumot' (macskafélén lovagló nőt) találni egy i. e. 18.-17. századi baktriai 'kompartmentalizált pecséten'. (Davis-Kimball zárójelezése. 2. kép)

[Érdekes módon a művészettörténet és archeológia doktora nem fűzött további kommentárt az osztott medáliaszerűségen (talizmánon?) láthatókhoz. Ő tudja miért, de hallgatott róla, hogy a nőalak válla fölött látható szarvasok az ősi szkíta Istennőt azonosítják be, akiről az Altáj-hegység táji  őshazában már a bronzkorban találtak olyan sziklavésetet, (4. kép), amelyen az állatvilág nagyon magas, hosszú ruhás Úrnője nyújtott (áldó?) kézzel közelít a vadászokkal és gazdag állatvilággal körülvett Csodaszarvas  Napisten (Fény) jelkép felé. Davis-Kimball még zárójelben sem jegyezte meg, hogy a fenti 2. kép nőalakjának ruhátlan felsőteste, ékszernélkülisége  és pikkelyes, halfarkú alsóteste annak jele, az általa tanulmányozott "eurázsiai-nomádok" és a velük kapcsolatban lévők a legkorábbi teremtő, oltalmazó Anyaistennőt hal ill. kígyó megjelenítésben vízistennőnek tartották. A ölében nyugvó, közepén lyukas kozmikus korong vagy világkerék juttatta kifejezésre dualisztikus lényét, világteremtő (matéria) és természetet (biodiverzitás) éltető, szaporító, védelmező szerepét. (A kultikus korongnak később is jelentős szerepe volt többek között a manicheus vallásban és a kelta mitológiában. Egy-egy kőből faragott, közepén szintén lyukas, rovásírásos példányát találták a nagy jelentőségű tatárlaki leletek között, és egy fekete kőből gondosan csiszolt, szintén rovott példányát őrzik a Kolozsvári Történeti Múzeumban.)]

 

4. kép - 3500 éves sziklavéset az Altáj hegységben. (Photo: Gary Tepfer)

(A két fő figura rendkívüli mérete jelzi természetfölötti státuszukat.)

 

Hérodotosz már az i.e. V. századi utazásai során felfigyelt az egyéni vagy csoportos közvetítők kereskedők, papok, zarándokok, felfedezők általi kulturális szinkretizmus társadalomformáló szerepére. Az észak-afrikai, általa  feketének elismert őslakosság évezredes kultúráját személyesen is tanulmányozva a Nílus deltájától eljutott egészen a núbiai Asszuánig (Aswan), amely Szvenett (Swenet) istennő által védett virágzó kereskedelmi gócpont volt. Felfedező útja során Hérodotosz meggyőződésévé vált, hogy a görög panteon bizonyos istenei és istennői eredetileg a sokkal ősibb Egyiptomból, illetve Núbiából származtak, és szerepük, a velük kapcsolatos kultuszok és ikonográfia a Földközi-tenger hajósainak közvetítésével érkeztek Hellász földjére.(*3)

 

Hérodotosz a görög panteon istennői közül Hérát (Szeléne holdistennő), Hesztiát (Hestia) és Gaia lányát, Temisz (Themis) istennőket  nem sorolta az ősegyiptomi származásúak közé, de nem ügyeskedett ógörögként kisajátítani sem őket.(*4)  Hesztia istennőt például a történelmi szemlélet ősatyja nyíltan import istennőnek nyilvánította. Mint írta, eredetileg a szkíta tűzistennőben, Tabitiben  megtestesülő  az isteneket is teremtő, az emberiséget és a természetet is oltalmazó istennő fogalma már a bronzkorban eljutott Kis-Ázsiából egészen a Peloponnézosz déli részéig. Új hívei azonban már görögösített nevén, Hestia vagy Histiaként fordultak a tűz és a világ központját jelképező Szent Tűzhely védnökéhez az állam, az egészséges nagycsalád és a biztonságos otthon érdekében.(*5)

 

Kis- és Közép-Ázsiában már Nagy Sándor hódítása előtt is építettek templomokat és szentélyeket más, vagy korábbi kultúrák (mezopotámiai, pártus, asszír) stílusjegyeivel a helyi és a 'jövevény' istenségeknek. Így történhetett például meg, hogy az Ai Khanumban épült, a pártus főváros, Nisa, Vörös templomának stílusát utánzó templomban Hermesz, Mitrász és Heraklész mellett Hesztiának és Kübelének hódoltak a hívek, akiknek személyében, átvitt értelemben  a nyári napfordulót is jelképező Tabitinek és az élővilág küzdelmes fennmaradását biztosító Anahita vízistennőnek. Az utóbbinak akinek kerecsensólyom toteme az 1. számú képen az áldozó mágus főpap süvegéről tartja szemmel az ünnepi szertartást kelta közvetítés következtében az ókori Európa szívében is hódoltak, még ha talán más néven is. (Armentia?) Egy  i.e. VI. századi kelta halomsír feltárása során találták azt a rendkívüli szépségű bronz vázát (5. kép), amelyen a keleti őshazából elszármazott szárnyas Istennő  szelíd és vadállatoktól körülvéve látható, fejdíszén a sztyeppék fenséges ragadozó madarával, amely a Naptól (Napistentől) származás őshitét volt hivatott hirdetni a világnak.

 

 

5. kép. Kelta bronz váza üzenete: szoláris és természetistennő(k) Anahita-Argimpasza/Armentia az állatvilágnak is úrnője

 

Az animizmus és más hiedelmek, a szakrális jelképek és ceremóniák vagy az absztrakt koncepciók megszemélyesítése és művészi ábrázolásai többnyire egyszerű interregionális és interkulturális  kapcsolatoknak köszönhetően terjedtek, vagyis migráció, kereskedelem, piackutatás vagy  mágusoknak, kulturhéroszoknak, építészeknek, tudós-gyógyító táltosoknak és javasasszonyoknak köszönhetően civilizáló szándékok révén. Ahova azonban  a görög telepesek betették a lábukat, ott hamarosan 'megjelentek' a görög istenségek is, és előbb utóbb hellenizálták vagy kiszorították a helyi ősisteneket, vagy éppen ellenkezőleg, bekebelezték a saját panteonjukba. Az egyiptomi Naukratiszban a Hellenion néven ismertté vált hatalmas és jelentős templomkomplexumban Afrodité (Aphrodite), Artemisz és Héra istennőnek is hódoltak az ott élő görögök kereskedők, hajósok, papok, mesteremberek, európai zsoldosok. A legkorábbi szentéjek és kapcsolódó épületek maradványait az archeológia az  i.e. 570 körüli időkre datálja. A görög betelepülés során tehát a korábban asszimilált istennők is közrejátszottak az etnikai kohézió kialakításában, aminek az idegen környezetben, a fáraók rendelkezéseitől is függő viszonyban fokozott szükség volt.

 

Egy régi epigramma szerint a meggazdagodott görög kereskedők egyike Afroditének, többek között a 'navigáció patrónusának' szobrát hálája jeléül és további támogatása reményében átszállíttatta a Földközi tengeren az Istennő naukratiszi templomába.  A hajók nemcsak értékes áruval megrakodva tértek vissza Európába, hanem kulturálisan is gazdagították kereskedelmi partnereket többek között a núbiai eredetű Ízisz-Hator (Isis-Hathor) Nap és Hold Istennő rejtélyes kultuszával, szimbólumaival, himnuszaival, intelmeivel, impozáns építő és díszítő művészetével. Már a második egyiptomi dinasztia idejében voltak templomai a Sínai-félsziget gyarmatosított részén, néhány kikötőjében és Kánaánban. Az Ua Zit kobraistennőt asszimiláló Ízisz hódító útja kapcsán írta Parlagi Gáspár professzor:

 

Kultusza azonban nem állt meg Egyiptom határainál. Már a hellénisztikus kor kezdete előtt volt szentélye Pireusban, és egyes régészeti leletek (így egy Kr. e. 8. század végére tehető eleusisi sírból előkerült fajansz Isis-szobrocska) még korábbra teszik megjelenését Hellasban. A görög gondolkodás már mint a leghatalmasabb egyiptomi istennőt, korán elkezdte beilleszteni saját rendszerébe: Hérodotos már azonosította őt Déméterrel, és még több istennővel (például Aphroditével) is "elegyítették" őt az idők folyamán.

 

Stephen L. Harris és Gloria Platzner a  Klasszikus Mitológia (Classical Mythology) című jelentős összeállításukban szintén Hérodotoszra hivatkozva írják Afroditéről, hogy  más istennőkkel azonosítható, és ezek közül elsőként az élővilág szkíta úrnőjét, Argimpaszát(*6) említi (6. kép, jobbra), majd őt követően a sumér főistennőket.  

 

A francia asszirológus, Jean Battéro, 1992-ben megjelent Mezopotámia című munkájában a következőt írja a Tigris-Eufrátesz folyóközből nyugat felé kisugárzó sumér hatásokkal kapcsolatban:

 

Ez a (mezopotámiai) történelem tekinthető a leginkább jelentősnek egy civilizáció kialakításában, amely az emberiség múltjában talán elsőként érdemelte valójában ki ezt a megnevezést. Mindenestre, három évezreden keresztül felvilágosította, inspirálta és útba igazította az ősi Közel-Kelet minden népét, hatást gyakorolt a görög világra is, és a görög civilizáción keresztül ránk.

 

A legfőbb Anyaistennő fogalma, aki teremtő, gondviselő és termékenységet biztosító, a világ számtalan pontján volt ismeretes,  mivel az ember mindenhol  választ keresett a Föld keletkezésére és az emberiség létezésének rejtélyére, mi több, támogatást remélt a betegség, nyomor, háborúskodás, ártó démonok ellen. A szakralitásban, a kollektív tudatalatti (főleg ösztönszerűen védekező, elhárító) mechanizmusában eredetileg nőnemű volt a világmindenség mindenható teremtője és működtetője.

 

Baba, Bau, Kunbaba, "Ba-ú-anya", a  sumér-akkád-babiloni-pártus hitvilág gyermekáldás, termékenység, vegetáció,  víz és bőség istennője valamint kicsiny bálványokon többnyire várandósnak  megmintázott prehisztorikus elődjei , későbbi korok népszerű istennő(i)be olvadva adott hitet és reményt még nagyon sokáig a hozzá fordulóknak. A szírek és hettiták Kubaba, a frígek Kubileja (Kubileya), míg a görögök és mások Kübelé/Cybele néven foglalták imájukba. Már számos múlt századvégi kutató is jelét látta annak, mások bizonyítékokat sorakoztattak fel, hogy ősrégi, egymástól távol eső kultúrkörökben az Egy az Isten ideát messze megelőzte az Egy az Istennő idea.

 

Természetesen az Istennő(k) dicsősége harcok és hódítások révén is terjedt, ahogy az Isten(ek)é is. Ez azonban nem minimalizálhatja vagy zárhatja ki a folyamatos kulturdiffúzió jelentőségét. Nem kétséges például, hogy Pannóniában és Dáciában az Ízisz- misztériumvallás (a Szerapisz [Serapis] ill. Mitrász [Mithras] Napisten-kultusz melletti) térhódítása a Római Birodalom  tervszerű integráló törekvésének volt a következménye, mint ahogy az sem, hogy a kereszténység (és vele az alárendelt, engedelmes nőideálként a Mária-kultusz) elfogadtatása a Kárpát-medencében az erőszakkal centralizáló (kellő cinizmussal csak korabeli reálpolitikus) magyar uralkodók fegyverei mellett germán és más nemzetiségű zsoldos fegyverek kényszerének tudható be.(*7)

 

Latin hódítói érdekek következtében lett 'bekebelezve' az oroszlánját szőrén megülő, királynői jogart hordozó szír Atargatisz is az univerzális jellegű római panteonba. ('Ha nem lehet eltiporni, ki kell sajátítani' meggondolásból.) Az Észak-Szíria Földjeinek Nagyasszonyaként és a Mennyek Úrnőjeként imádott Dea Syria élővilág, termékenység, víz (ciklikusság) és Vénusz istennő volt, legjelentősebb totemje pedig a szerelem, csáberő és nemzés szimbólumaként a galamb, míg asztrológiai jelképeként a hal. Érthető tehát, hogy a térítő-hódító szándékú keresztény egyházstratégia a közel-keleti Magna Mater(ek) legismertebb jelképeiként ezeket sajátította ki az ellenállással küszködő új vallás elfogadtatására, népszerűsítésére.

7. kép. Egy X. századi francia kéziratban a zodiákus közepén a Hold allegóriája még mindig az Istennő

Az emberekhez hasonlóan az istenek is gyakran vetélkedtek egymás között hacsak az égi  ranglétrán való lecsúszások vagy éppen felemelkedések nem tulajdoníthatók a földi helytartók számító valláspolitikai döntéseinek... A zoroasztrizmus (mazdaizmus) hajnalán például (i.e. IX. sz.) Apam-Napat teremtő és vízisten másodposztjától egyszer csak háttérbe kényszerült, majd el is tűnt, és Anahita, a Vizek Úrnője, akinek ebben az aspektusában lótuszvirág volt a szimbóluma,  lépett a helyébe. Így vált a Szaszanida-dinasztia patrónusaként a korszak legtekintélyesebb istenségévé. Merlin Stone ennek kapcsán azt írja, negyedik századi iráni szövegek szerint "Anahita istennő az egész világmindenség felelőse."  Ebből egy pillanatra úgy tűnhet az olvasónak, mintha visszanyerte volna  eredeti domináns hatalmát... Nem éppen. A  szöveg ugyanis úgy folytatódik: "Ahura Mazda bízta meg a feladattal, hogy felügyeljen minden teremtményre." Tehát csak egy 'nagyfőnöki' utasításról van szó.

 

Anahita másodhegedűs szerepének diplomatikus hangoztatása azonban nem igazán meglepő, még ha  Stone szerint furcsa is. Bár a patriarchatus azokban az időkben már végzetszerűen felülkerekedett, a Mazda-papság mégis veszélyesnek érezte magára nézve Anahita széleskörű népszerűségét, és féltékenyen irigyelte templomainak óriási gazdagságát. Ezért mindent elkövetett, hogy megelőzze az anyaközpontú "aranykorba"  való visszatérés lehetőségének még a gondolatát is. Ez az esetleges 180 fokos fordulat azonban nem csak az ő folytonos aggodalmuk volt.

 

Az ószövetségi írások szerint  annyira kiéleződött a helyileg elfogadott istenségek közötti vetélkedés valójában a politeista 'bálványozó' hagyomány és az egyiptomi eredetű (Akhenatoni) monoteizmus közötti antagonizmus , hogy az izraelita főpapságnak hivatalos érvényű végleges döntést kellett hozni. Az egyetlen isten, Jahve javára hozott döntés következményeként a legfőbb vetélytárs, Bál-Baál-Bél isten 'kiütése' után  teljes 'kiiktatásra' ítéltetett a "bűnös babiloni" Asztarté-Aséra is, az izraeliták által régóta imádott kánaáni és föniciai Nagy Istennő. Az eljárás érdekessége, hogy a főpapokkal szövetkező írástudók az ősi  hagyományokat célszerűen átdolgozva és az áldozatbemutatás több száz éves gyakorlatát letagadva Asérát utólag 'megférfiasították', vagyis férfi bálványnak nyilvánították, és Ashtoreth néven Jahvével azonos nemű és súlycsoportú vetélytársnak állították be, akit dicsőség volt véglegesen és örökre legyőzni. A vallástörténet és közvetve a közel-keleti történelem meghamisításának célja volt letörölni a választott nép homlokáról a lealacsonyító szégyenfoltot, hogy más népekkel együtt hódolt a 'felvilágosult' Ég Királynőjének, akinek áldására faji, etnikai, származási, bőrszín szerinti megkülönböztetés nélkül bárki számíthatott.

 

Az Istenanyától való tragikus eltiltás az izraeliek körében is, mint mindenhol máshol, kollektív neurózist és kétségbeesést okozott, heves és hosszantartó ellenállást váltva ki. Korábban ez volt olvasható erről az EMPIRIA Magazinban:

 

Az i.e. VI. században a politeista zsidóság még elszántan ragaszkodott a pogány főistennőhöz, akit (Baáltól elcsábítottan) Jahve asszonyának tekintett. A vallási vezetők minden tiltása ellenére a nép újra és újra visszatért hozzá, áldozva neki, ahogy ősei  tették a 'régi szép időkben'. Jeremiás próféta közvetítése szerint "... továbbra is úgy akarunk tenni, amint megfogadtuk, tehát tömjénáldozatot mutatunk be az Ég Királynőjének, és italáldozatot mutatunk be neki, miképpen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin, mert akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi bajt nem láttunk.  De mióta abbahagytuk, hogy tömjénáldozatot mutassunk be az Ég Királynőjének, mindenben hiányt szenvedünk, sőt kard és éhinség által kell elpusztulnunk." (Jeremiás 44. 17-19)

A  Ha'aretz Magazin 1999 októberében YHWH és az ő Asherah-ja  című leleplező cikkében azt jósolta, olvasói közül sokakat kellemetlen sokkhatásként fog érni a tény, hogy Izrael istenének, Jahvénak volt egy női hitvestársa, és hogy a korai izraelita vallás csak a monarchia végső periódusában adoptálta a monoteizmust, és nem a Sinai hegyen. Erről azonban valószínűleg szó sem volt, ugyanis igazi sokkhatás csak olyanokat érhet, akik felvilágosító tények hallatán, bizonyítékok láttán  maguktól rádöbbennek becsapottságukra, jóhiszeműségüket kihasználó megalázottságukra.  Sokkal inkább feltételezhető, hogy a Ha'aretz olvasói egyszerűen nem hitték el a sehonnan előkerülő "női hitvestársat",  mint ahogy nem fogadták el az isteni vegyes házasságot sem, és nem voltak hajlandók a bibliák nyilvánvaló hímsovinizmusát sem elítélni  ahogy a másik két fővallás  hívei is rendre elzárkóznak a modernkori újraértékeléstől. ("Méghogy csak  mese lett volna a kőtábla és az égő csipkebokor?!") Az emberek többsége, és nem is csak az ortodoxok, azt akarják mindenáron hinni és követni, amit nevelésük oltott beléjük, és ragaszkodnak a viktoriánus illúzióhoz, hogy az örök haladás következtében elődeiknél mindig fejlettebb társadalmi rendben és igazabb hitben élnek.

 

Az ugariti triászban Anat (Anya, Anahita) istenasszony úgy kényszerült második helyre, hogy idővel Él főisten feleségévé tették, mielőtt mindketten eltűntek a történelem sorsszerű viharaiban. Az akkád/asszír/babiloni Samas (Shamash) napistenről olvasható, hogy a fény hozója, a törvény és rend biztosítója eredetileg Nap-istennő volt, akire személynevében, Ummi-Shamash (Anyám-Samas) történik utalás. A föniciaiak a Sapas (Shapash) névváltozatban ugyanezeket a funkciókat tulajdonítottak  a szárnyas istennőnek, de mindent látónak is vélték, aki figyelemmel kíséri a nappal zajló földi eseményeket, ugyanakkor (akárcsak Ninhurszág istennő) az alvilágba került holtak sorsát is, sőt, a kortárs istenek konfrontációra is ő talál békéltető megoldást.

 

Messze túlélte őket a magyar ősvallás Boldogasszony-anyaistennője, akinek a Kárpát-medencében még a X. századon túl is tömegesen hódoltak paralelben a keresztény Atyaistennel.  Zajti Ferenc professzor A Hun-magyar őstörténelem című munkájában  a következőt írta 1928-ban "a magyar őstörténet új szempontok szerinti értékelése" kapcsán Anahita istennőről és (a kiállítás kapcsán a régmúlt homályából körvonalazódó) Baktriáról is :

 

Az Aveszta szerint a kaukázusi máguspapság és a kaukázusi Aderbeizsánban született, a turánföldi úgynevezett ősi hun törzsekhez tartozott Zarathustra és hívei (Fryana népe), – ugyanúgy Turán és Baktria királyai és népeik egyformán áldoztak a természetet éltető Ardevisura Anahytának, e nép „Boldogasszonyának”. A jüetsi avagy jueti (skytha hun) törzsekkel rokon jazygok (jászok), géták, más néven dákok (dáhák), már a Ke.-i V-ik századtól kezdve uralkodtak a mai Magyarország, illetve Erdély területén.  Területük lenyulott egészen a Fekete tengerig: A dákok nagy királya, Decebal idején a rómaiak még adót is fizettek a dákok fejedelmének. Az ő fővárosukban Sarmisegetusában, a mai Erdély területén, Várhelyen állott az Anahytának, a turáni hunok ősi védő istenasszonyának szentelt híres Mithra templom. A reánk maradt értékes szoborcsoportozatok valóban e templom nagyszerű volta mellett tanúskodnak. Szent Gregor a Kaukázus alján a Ku.-i V.-ik században még Anahyta hiten levőket térített át a keresztyén vallásra.

 

Nem véletlen, hogy viszonylag még mindig kevés tudható  a nagymúltú női vallásokról, fokozatos háttérbe szorításukról és betiltásukról, az Istennő(k) hajdani dicsőségéről, majd híveinek tűzzel-vassal irtásáról. Kevesen tudják, milyen agresszív központi nyomás és terror következtében  lett az elmaradottság jelképe a politeizmus, amely lényegében, mélységében és történelmi hatásában szinte ismeretlen a haladó és kutató szellemére büszke modernkori ember előtt.  Az sem véletlen, hogy mai napig is kényszerű hallgatás övezi a türelmes, kapcsolatépítő és befogadó jellegű vallási szinkretizmust: hátrányos lenne a neokonzervatív világuralmi tervek eszközéül szolgáló  'oszd meg és uralkodj' politikára nézve. 

 

Akik úgy vélik, tiszta őrültség manapság az Anyaistennő kiegyensúlyozó szerepét, oltalmát(*8) hiányolni,  vagy annak jelentőséget tulajdonítani, hogy eredetileg az istenek véleményét és szándékait az emberiség érdekében közvetítő szent Piton (Python) is nőnemű volt, csak a késői görögök változtatták hímneművé, azok vagy nem ismerik fel az intézményesített szakrális és világi csalárdságok, ferdítések, hazugságok mindenkori sakkban tartó szerepét és a tervszerűen kiélezett társadalmi (többek között a nemek közti) differenciáltság bomlasztó hatását, vagy  a történelmi távlatok, összefüggések ismeretének hiányában, hatalmi konspirációk, népbutító propaganda kampányok  és tragikus következményeik felmérése nélkül csupán vallási meggyőződésből ítélkeznek. A békés új 'aranykor' akkor fog eljönni,  mikor magától értetődően köztudomású lesz, hogy az istenek sem örökéletűek, és a szent könyvek sem szentek.

 

 

*1 Az elpusztult Oxusz-menti királyságok hajdani gazdagságára alig más emlékeztetett, mint a görög-baktriai uralkodók finom megmunkálású pénzérméi néhány európai, indiai és orosz múzeumi tárlóban vagy numizmatikai árverésen. Az Ai Khanum nevet, ami Hold kisasszonyt jelent, a középkorban a helyi tadzsik lakosság adta a citadellának és vele a régen görög nevét vesztett romvárosnak.

*2 A  Fekete-tenger bolgár partvonalán levő Balchikban Kübelének főoltára volt az ókori hettita nagytemplomban. 

*3 Arthur Evans, a híres angol archeológus kultikus leletekre támaszkodva állította, hogy a krétai kígyókultusz, a bölcs és látnok Kobra Istennő hódolata már i.e. 3000 körüli időkben eljutott a Nílus völgyéből a szigetre. Az i. e. 800 körül épült Thonis illeve Heraklion néven ismert, a mai Aboukir tengeröböl vízébe süllyedt ókori vámközpont évszázadokig kulcsfontosságú szerepet játszott Egyiptom és a Földközi-tenger más jelentős országai közti  kapcsolatokban.

*4 Érdekes módon a külföldi istennők felsorolásában Herodotosz nem említi Artemiszt, holott egy i. e. 500 körül készült, sok emlőjű görög szobor - valószínűleg a núbiai Izisz-Hathor-Neit(h) termékenységi és gondviselő aspektusaként - fekete bőrű istennőnek ábrázolja.

 *5 Hérodotosz révén a görögök a szkíta Api istennőről is hallottak, de megjelenítésével  valószínűleg nem tudtak azonosulni, mivel nem értették kígyó altestének szimbolizmusát, hogy a világmindenség úrnőjeként a forrásoknak, talajvizeknek, ciszternáknak, sőt az alvilágnak is úrnője. Tiszta véletlen lenne, hogy Venezuela északi partvonalán még túlélő karib/kalina indiánok őshite szerint a kígyó altestű Amana istennő alkotta és népesítette be a Földet, aki a lét állandó megújulása és a vizek istennője volt?

*6 Hérodotosz a görög Afroditével és Urániával azonosítja Argimpaszát (IV. 59, 67), aki eredetileg valószínűleg a szkíta rokonnép, a szarmata argippeiek  főistennője volt.

*7 Mesterházy Zsolt így ír erről A magyar őstörténet kincsesháza előszavában: Nagy Gyula tudósításai után megállapíthatjuk azt is, hogy őshazánkból magunkkal hozott és leírt emlékeink pusztításában közreműködésük kétségbevonhatatlan, népünk ősi kultúrája ellen határozottan felléptek itthon is. Nevesül, hogy az ősi, honfoglalás kori magyar írott irodalom, regék, mondák túlnyomó többsége és a táltosok maguk a római egyház áldozatául estek, még ha Szent István is adta ki a megsemmisítési parancsot. E szörnyűségek a magyar inkvizíció fedőnéven a XIV. szd.-ban fejeződtek be, természetesen külföldiekkel együtt végrehajtva. Vatikán és könyvtára ezzel is adósunk még.

*8 Marija Gimbutas a matriarchátus békés 'aranykorát', amely mentes volt az osztálytársadalom antagonizmusától,  i.e. 6500-3500-ra becsülte az "Öreg Európában".

 

2016. március

 

Addenda

 

"It will come as an unpleasant shock to many that the God of Israel, YHWH, had a female consort and that the early Israelite religion adopted monotheism only in the waning period of the monarchy and not at Mount Sinai." (YHWH and his Asherah. Ha'aretz Magazine. October, 1999)

 

Oláh Imre „A Nimrud Hagyomány” c. könyvében a következőket írja a Kusán fővárosról: Baktria ősi voltát már az is igazolja, hogy fővárosának, Balk-nak története, emberemlékezet előtti, mitológiai korba nyúlik vissza. A híres görög drámairó, Euripides, Bacchanalia című művében például Bacchus (Kus) nemzetős indiai vándorútjának egyik állomását Balk városába teszi. Szerinte a Baktrus folyót, ahol Balk városa épült, Bacchusról nevezték el. (…) A baktriai birodalom fővárosáról továbbmenően "A magyarság alap-népelemét képező fehér-hunokról" írott tanulmányában gr. Kuun Géza a következőket jegyezte még fel: "A kusan nép fővárosa Balch volt, Báhl, a név régebbi iráni alakja Bachdhi, az indiai eposzokban Bahlika, régen Zariaspa néven, a chinai íróknál Polo, melyről az a véleményünk, hogy azonos a Theophylactus Bakath alakjával. Bakath városát ezen író tanusága szerint az unnogurok alapították. Ezt a várost Priscus Balaán alakban írja. V. ö. a név Bahl, Balch alakjával." Nimrud keleti-khusán birodalmának székhelyét az őshagyományok Baktria tartomány fővárosába, a legendás hírű Balkba helyezik. Azt az országot viszont, ahol uralkodott, a történészek különböző módon hol Perzsiának, hol pedig Hunniának nevezik.” (Kiemelés Tóth Gyulától, a Szkítiától Maghrebig című tanulmány szerzőjétől. 2011)

 

The Star of Venus also called the Star of Ishtar is an ancient symbol originating in Iraq used as early as 2000 BCE that represents the planet Venus, historically to represent the Assyrian and Babylonian Goddess Ishtar that are connected with Venus, as well as being historically used by Phoenician culture to represent Venus and the goddess Astarte - a counterpart of Ishtar. (Carl G. Liungman: Symbols: Encyclopedia of Western Signs and Ideograms. 2004)

 

Aruru istennő, aki Enkidut teremtette, a „sumir” pantheon egyik legfontosabb istennője, Ninmah, Ninhurság és Nintu néven is ismert. (…) A-anni-padda, az I. Ur dinasztia második királya építtette Ninhurság istennő tiszteletére az Al Ubaid-i templomot, mely a matriáchális hitszemléletet bizonyítja, sőt a templomépítő király szabir eredetére utal. S valóban a régészek feltételezik, hogy ez a Ninhurság istennő tiszteletére épített templom az utolsó maradványa egy előző, hasonló hitszemléletű templomsorozatnak. C. Gadd azt is feltételezte, hogy mindezek a korai templomok szintén Ninhurság tiszteletére épültek. Nunhursag, aki a “sumir’ hitvilágban is nagy tiszteletnek örvendett, ’táplálta a fiatalokat és megvédte a halottakat’. Feltételezhető, hogy a tavaszi ünnepségek idején búcsújárást rendeztek ide egy ma is felismerhető csatorna partját követve. Ugyancsak a búcsújárást látszik igazolni a templom mellett felhalmozott hatalmas ’kerámiadomb’ is, ami a búcsújárók áldozati ajándékaiból emelkedett. Sok arra vonatkozó bizonyíték maradt fenn, hogy a lakosság mennyire tisztelte az istenanyát, az ’Ubaid kori Ur városának sírjaiból gyermekét szoptató istenanya figurák egész sora került napvilágra. (Bíró József: A szabir-magyarok a “sumirok” tanítómesterei. 2002)

The sun Goddesses represent the power and force of the light of the sun. Today we are more likely to associate the Goddess with the energy and phases of the moon. This perhaps represents the power shift away from the ancient matriarchal society. This shift in power is represented in many of the myths of the sun deities, like the story of Akycha who fled to the sky after she was raped by her own brother and the myth of the Djanggawul Sisters whose power objects were stolen from them by their brothers. (Goddess-Guide.com)

Összegezve: a kultúrák folytonosságát, sőt egy kulturális koinét figyelhetünk meg a Mezopotámiából kiindulva Szírián és Palesztínán keresztül Anatóliáig és Egyiptomig. A görög világot mindhárom irányból elérték bizonyos csatornák.  Befolyásuk tetten érhető a kozmológiai, illetve az isteni csatákról szóló mítoszokban, amelyekben a hettita hagyományoknak kiemelt szerep jutott, és különösen erősen működött az epikus költészet területén, különösen az istenekhez kapcsolódó történetekben, úgy a kozmológiai utalásokban, mint egyes tipikus jelenetekben.  Az akkád klasszikusokkal való párhuzam alkalmanként olyan erős, hogy már-már fordításról beszélhetünk.  El kell fogadnunk az irodalmi kölcsönzés tényét, még ha a kapcsolódási pontok,  feltehetőleg a föniciai-arámi változatok útján – eltűntek azokkal a pusztuló anyagokkal együtt, amelyekre feljegyezték őket. (Walter Burkert: A homéroszi eposzok és az ókori Kelet. Böröczki Tamás fordítása)

 

A mágusok világszerte központokat létesítettek, s ezek között évezredeken át tartották a kapcsolatot (McKie, 1977, 173-199; Csáji, 2004, 8; Govedarica, 2004, 21; GKE-GA, 152, 194, 196-202). Ilyen mágus-központ lehetett hazánkban Polgár-Csőszhalomnál i.e. 4 800-tól (GKE-GA, 2006, 15-16, 24, 71). Stonehenge építtetője i.e. 2 300 körül magyar-hun mágus volt a Kárpát-medencéből (GKE-GA, 25-29). Országrésznyi mágus-központ volt az ókori médek mágus törzsének földje (a médek országának a neve Indiában: Madra; lásd id. mű, 111, 116, 125. o.), de hasonló mágus-központok léteztek a szkíta pártusok országában, Baktriában, Khorezmben, Egyiptomban. A Hindu Kus hegység és az Oxus folyó (ma: Amu Darja) közti országokat az indiaiak Szakasztánnak, Szkíta-országnaknevezték, és azt tartották, hogy ott volt az Aranykor. (Grandpierre Atilla: Királyi Mágusok)

 

Sztrabón görög földrajztudós a tokhárokról és a szakaraukákról mint két különböző népcsoportról beszél, s megadja az utóbbiak nevének jelentését is: According to the Greek chronicler Strabo, Bactria was taken by nomads like "the Asioi and the Pasianoi, and the Tocharoi (Τόχαροι) and the Sakaraukai, who originally came from the other side of the Iaxartou river (Syr Darya) that adjoins that of the Sakai and the Sogdoanou and was occupied by the Saki." Szerinte az elnevezésük annyit tett: 'a szakák királyai'. Ezek a népek özönlötték el tehát a Szir-darja túlpartjáról jőve Baktriát és Szogdiát a hunok nyomására Kr. e. 130 körül. Vagyis a szakaraukák és a tokhárok, úz (ász) és besenyő csoportok társaságában. Közülük a szakaraukák nevének első fele afféle összefoglaló elnevezés volt. Hérodotosz óta tudjuk ugyanis, hogy a perzsák a sztyeppe lovasait emlegették így, miként a pontuszi sztyeppére vonuló és ott nagyállattenyésztésbe fogó elő-ázsiai népeket a görögök egyre inkább szkítának hívták (úgyannyira, hogy a két terminus a történetírás atyjának korára másodlagos értelmében, vagyis mint toposz egymás szinonimájává is vált). Harmatta János mutatott rá az ind szaka-murunda- és a kínai sai-wang szemantikai azonosságára, kiemelve, hogy mindkettő 'szakák királya(i)' jelentéssel bír. Szerinte a sztrabóni -rauk- szótag is a khotáni szaka nyelv rūkya- szavából értelmezendő a fentieknek megfelelően, 'parancsnok'-ként, ill. 'úr'-ként. (B.N. Puri és G.F. Etemadi szerk.: History of Civilizations of Central Asia; vol. II., Delhi, 1999, 409.) (segédnick, INDEX fórum)

Az inka panteon jelentős istennői: Hold istennő, (Mama)Quilla, Inti napisten felesége és Föld istennő, Pachamama, és tengeristennő, Mamacocha.

„A régi hunok és pedig az Aveszta keletkezése idejében (tehát Ke. 1000 körül) szerepet játszó hunok, vallásukat illetőleg kifejezetten a legszorosabb kapcsolatban voltak a régi Iránok (Baktrok) vallásával, söt ugyanegy vallásnak tekinthető mindkettő. Ezt látjuk abból is, hogy az Aban Jasht (V. 53. 58.) adatai szerint a turánok és irániak (baktriaiak) könyörgéseinél szerepet játszó külsőséges formák ugyanazok voltak. Ugyané Yasht más soraiból az tűnik ki, hogy mindkettő és pedig az iráni Tusa és a hun Vaesaka ugyanazzal a ceremóniákkal áldoznak Ardvisura Anahytának. Mindkettő 100 paripát 1000 ökröt és 10.000 juhot áldozott.” (J.J. Modi indiai párszi professzor. 1923)

The Decree of Sais, for example – a magnificent black stele that stands two metres high and is carved with perfectly preserved hieroglyphics from the early fourth century BC – was unearthed on the site of a temple to supreme god of the Egyptians, Amun-Gereb, at Thonis-Heracleion. The stele reveals some of the intricacies of contemporary taxation in Egypt: “His Majesty [Pharaoh Nectanebo I] decreed: Let there be given one-tenth of the gold, of the silver, of the timber, of the processed wood and of all things coming from the sea of the Hau-Nebut [the Mediterranean] … to become divine offerings to my mother Neith,” reads its edict. But the stele has done more than flesh out our understanding of ancient Egyptian tariffs. Its discovery has also helped solve a long-running mystery: by comparing it to other inscribed monuments, experts were able to determine that Thonis and Heracleion were not, as previously believed, two different towns, but rather one single city known by both its Egyptian and Greek name respectively. The interplay between Pharaonic and Greek societies in Thonis-Heracleion is a constant feature of the city’s remnants: Hellenic helmets were nestled in the seabed alongside their Egyptian counterparts, as were Cypriot statuettes and incense burners, Athenian perfume bottles, and ancient anchors from Greek ships. (Lost cities: how Thonis-Heracleion resurfaced after 1,000 years under water -- Ancient Egypt’s gateway to the Mediterranean – submerged and buried under layers of sand. TheGuardian.com, 2016)

 

"Every Pharaoh had to be the Son of God and a human mother in order that he should be the Incarnate God, the Giver of Fertility to his country and people." (Egyptologist M.A. Murray. 1949)

The cult of the Heliopolitan Triad was Phoenician in essence but the Romans adopted it when they conquered the city of Baalbeck in the Beqaa Valley of Lebanon. The Phoenician deity, Hadad became Jupiter Heliopolitanus, Astarte (or, later, Atargatis) became Venus Heliopolitana and Adon, the god of spring turned into Mercury. The Romans built magnificent temples for the Heliopolitan Triad in the ancient city of Baalbeck, or Heliopolis, the City of the Sun. Votives dedicated to the cult were also found in the village of Bechouat in Lebanon.

 

A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA

 

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.

Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.

Ady Endre

 

Tény, hogy e két felkelés nem volt országos méretű, de azt jól mutatja, hogy még a XIII. század második felében is forrongott az ország papjainak és vallásának elvesztése miatt. A keresztény királyok sora mindezen történésekkel párhuzamosan törvényekben tiltotta meg a régi hit gyakorlását. Ismeretes László dekrétuma, mely szerint törvényt sért az, "aki pogány szokás szerint kutak mellett áldozik vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visz". De még négyszáz évvel később, az 1595. évi Medgyesi zsinat is törvényeket tett a mágusokról és jósokról, kikhez a nép folyamodott: "Akik varázslókhoz és jósokhoz fordulnak, hogy valamilyen betegségre éppen tőle kérjenek bárminemű orvosságot és enyhülést, azokat meg kell fosztani az úrvacsora élvezetétől. Ha pedig lelkipásztorok tesznek így, egy hónapon belül távolítsák el őket hivatalukból a község vénei jelenlétében és a káptalan részesítse őket méltó büntetésben." De még később is kemény megtorlás várt elsősorban a mágusokra és jósokra, mert mint Ipolyi idézi (Magyar Mythologia, 415 o.) az 1616. év kapcsán: "Ez idő tájt Magyarországon sok varázslót és jósnőt küldtek mágiára. Az a hír járta, hogy ezek varázsigékkel egész Magyarországra és Erdélyre jégesőt akartak hozni, hogy az egész gabona- és szőlőtermés tönkremenjen". (Mireisz László: A magyar vallás)

 

A magyarságot teremtő mítoszoktól (turul, csodaszarvas, vérszerződés) Vajk-István fosztotta meg a nemzetet, miközben másikat adott helyettük. A Szent István-mítoszra Trianon mért halálos csapást, s azóta nem is több nosztalgiázásnál. A mítosz megtagadása vagy kicserélése az első és legfontosabb lépés egy nemzet elpusztításához, mert eltéríti azt az őt teremtő és éltető gyökerektől, beteljesítendő céltól. Az idegen mítosz más, nem nemzetérdekű irányba viszi a nemzetet. Megszűnik létének öncélúsága, és idegen célokat követ. A magyar történelem sok példája jól mutatja, hogy az idegen mítoszt hiába tette magáévá a nemzet, annak beteljesítésre való törekvése gyakran volt ellentétes mind az örök, mind a konkrét nemzeti érdekkel. Minden ilyen esetből tovább gyengülve kerültünk ki. Vagyis egy idegen mítosz, mely annak teremtő népét élteti, másra „átruházva” annak kárára válik. (...) „Minden nemzet első és fő feladata, hogy mítoszt teremtsen magának és abban éljen. A magyar nemzet mítosza már régen él, s abban különbözik minden más alkotástól, hogy nem a képzelet szüleménye, hanem valóság. Ez a mítosz a magyar őstörténet.” Alfred Rosenberg. (Bognár József: A mítoszok természete. Magyar Demokrata. Műhely rovat. 2009)

 

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára