EMPIRIA Magazin  VI. évfolyam 4. szám- Kuliffay Hanna írása

 

 

 

 

JÓ IRÁNYT DIKTÁL BUSH?  CSAK 22% SZALUTÁL

 

“Egy bizalmatlansági eljárás indítása elengedhetetlen feltétele az alkotmányos demokrácia visszaállításának.” véli Daniel Ellsberg, aki szerint amennyiben a kongresszus eltekint George W. Bush és az elnökhelyettes, Dick Cheney felelősségre vonásától, akkor egyértelműen bűnrészes az alkotmány és a törvényszabályok elleni vétségekben.

 

 

 

Április 28-án az impeach.org felhívására

több mint 125 helyen tüntettek Bush felelősségre vonásáért

 

A titkosított Pentagon papírokat(*1) 1971-ben nyilvánosságra hozó Ellsberg – aki idős kora ellenére lelkes háborúellenes aktivista - szigorúan ítélkezik azok fölött, akik elfogadják, sőt exportálni akarják a Bush-féle látszat demokráciát. Azok a republikánusok, akik visszautasítják a jelenlegi elnök, vagy elnökhelyettes bűntetteinek számbavételét, azok szerinte elsősorban republikánusok, és csak másodjára – messze lemaradva – amerikaiak. 

 

Egyes demokratákról azonban még elítélőbb a véleménye: azok a demokraták, akik óvatosan távol tartják magukat attól a politikai kockázattól, amivel az elnöki kettős – és esetleg más felelős, magas rangú hivatalnokok – eltávolítási kísérlete jár, azok hozzájárulnak a törvénysértő politika folytatásához (mint a „megelőző” háború indítása, a fogolykínzás, a habeas corpus felfüggesztése és a Guantanamo-szerű fogolytáborok), ennél fogva „nem igazi elkötelezettjei sem a respublikának, sem a demokráciának”. 

 

A Bush kül- és belpolitika bírálóinak egy része szerint a hivatalos közegek, mint a demokrata párt vagy a kongresszus, feladata és egyben kötelessége, hogy az elnök eltávolítása révén helyrebillentse a jelenlegi katasztrofális politikai helyzetet, leállítsa az újabb agressziós terveket, és visszakapcsolja Amerikát a nemzetközi közösségbe.  

 

Mások szerint, így a kaliforniai politikai aktivista és író-publicista, Tom Hayden szerint is, a történelem azt igazolja, a lényeges társadalmi változások, a nagy megújulások alapvetően nem politikai pártkezdeményezések, hanem alulról építkező társadalmi mozgalmak következményei. 2004-ben a Progresszív Demokraták alakuló ülésén Lincoln, Roosevelt és Kennedy elnököket nyilvánította a legjelentősebb progresszíveknek, hozzátéve, hogy mindhárman azért folytatták azt a politikát, amiért végül is nagyra tartják őket, mert a korabeli társadalmi mozgalmak által rá lettek kényszerítve.

 

A demokrata Jan Schakowsky, a képviselőház ellenzéki csoportja, a Ki Irakból vezetőségi tagja is úgy nyilatkozott, az Irakból való visszavonulás határidejét sokkal inkább helyi tényezők, és a közvélemény fogja meghatározni, mint a törvényhozó testületek. A társadalmi haladás vagy megújulás szervező vagy legalábbis irányító szerepét azonban minden időkben visszafogja egy széles réteg türelmes elnézése, ami leginkább tudatlanságból és érdektelenségből fakad, s amely mintegy feljogosítja a (nagy)hatalmi ambíciók agresszív erőit a szabadságjogok korlátozására és a különféle visszaélésekre. Lassan 40 éve, Martin Luther King hidegvérű legyilkolása alkalmával mondott híres beszédében Robert (Bobby) Kennedy azzal vádolta Amerikát, hogy sok vonatkozásban toleráns az erőszakkal szemben legyen az távoli földek civil lakosságának irtása, a fokozatosan eldurvuló szórakoztató ipar, vagy a könnyű fegyverszerzési  lehetőség.

 

Megítélése szerint az amerikaiak annak ellenére túlzottan toleránsak, hogy az agresszivitás és erőszak „az egész nemzetet degradálja”. Pontosan emiatt a lealacsonyító, globálisan is lejárató politikája miatt gyűlöli Busht és körét egy jelentős értelmiségi réteg és a középosztály nagy hányada.  Időben ugyan messze távolodtunk a Kennedy időktől, a hódító ideológiára és a high-tech hadiiparra támaszkodó imperialisztikus tendenciák következtében azonban az erőszak és eltűrése terén Amerika a múltban ragadt.

 

Howard Zinn A HATALOM, amelyet a kormány nem tud elfojtani címmel idén megjelent könyvében kulturális gyökérzetűnek tartja a status quo malmára vizet hajtó politikai passzivitást, a részben félretájékoztatásból adódóan visszahúzó erejű toleranciát:

 

„A kultúránk – a média, az oktatási rendszer – mindent elkövet, hogy annak kivételével, ki lesz az elnök, és ki kerül a Legfelsőbb Bíróságban, minden mást kiszorítson politikai tudatunkból, mintha ezek lennének a legfontosabbak döntések. Pedig nem azok. Ezek (csak) távol tartanak a legfontosabb polgári teendőktől, mint a demokrácia energiákkal való feltöltése szervezkedés, protestálás és információcsere révén, és (ha kell) polgári engedetlenséghez való folyamodás a rendszer megváltoztatására.”

 

Az iraki háborút kezdettől fogva ellenző Zinn figyelmeztet rá, nincs az a legfelsőbb bíróság legyen liberális vagy konzervatív –, amely megállítaná az iraki háborút, igazságosan újraosztaná az ország javait, vagy biztosítaná az olyan alapvető jogokat, mint a szegényeknek járó ingyenes egészségügyi ellátás. Ilyen lényegi változásokat kizárólag felvilágosított, szervezetté váló állampolgárok tudnak elérni azzal a követelésükkel, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat ígérete – egyenlő jogok az élethez, szabadsághoz és a boldogsághoz – váljon gyakorlattá.

 

NEMES ÜGY VAGY OCSMÁNY VALÓSÁG?

 

A közelmúlt eseményei azt bizonyították, a Zinn-féle önállósulási nézet egyre szélesebb körökben válik elfogadottá és az Internet adta szervezési lehetőséggel élve komoly próbálkozások történtek a nemzeti érdekek és az alkotmányos jogok védelmére. Ennek társadalomtudományi szempontból az egyik legjelentősebb megnyilvánulásaként George W. Bush iraki intervencióját hónapokkal megelőzően hatalmas tiltakozási hullám söpört végig Amerikán.

 

Az ország történelme során először aktivizálódtak a társadalom számottevő tömegei egy közelgő háború veszélyét megelőzően, mielőtt egyetlen puska elsült volna a Közel-Keleten. A Bush-Cheney adminisztráció egyes számú célját korán felismerve, kis és  nagy városok milliói számos alkalommal tüntettek a NEM (ÁLDOZUNK) VÉRT OLAJÉRT!  jelszóval. A történelem folyamán először történt meg, hogy veteránokból, a katonai és nemzetőri szolgálatot erkölcsi vagy jogi alapon megtagadókból és családjaikból a háborús konfliktus ideje alatt tiltakozó szervezetek alakultak, amelyek együttműködtek a békéért küzdő társadalmi és egyházi szervezetekkel.

 

Az Internet jóvoltából széles körökhöz jutott el Robert Jensen professzornak eredetileg a Dallas Morning News-ban közölt írása, amely szerint minden nagyhatalom azt állítja, hogy nemes ügy érdekében indít háborút, a nemes ügy azonban rendszerint ocsmány valóságot takar, és ezen a téren az Egyesült Államok sem  különb a többinél.Ha becsületesek akarunk lenni az USA háborús terveit illetően” – írta Jensen – „(akkor be kell vallanunk), hogy a csapataink nem a szabadságunkat védelmezik, hanem az (áhított) amerikai kontrollt a Közép-Kelet stratégiailag döntő fontosságú energia forrásai felett.”

 

Ezt ezzel egészítette ki: ne áltassuk magunkat, „a birodalom szolgálatában álló katonaság mindig a hatalom és (az uralkodó) kevesek profitjáért harcol, nem a többség szabadságáért”. Amiből következik, hogy  legkevésbé sem távoli földek, idegen népek álmaiért.

 

A hazai és nemzetközi ügyek neves professzora, Loch Johnson, az elmúlt évek tanulságát összegezve az új világrendet forszírozó neokonzervatív ideológiát mintegy cáfolva ezt írta: „Az Egyesült Államok csupán korlátozott befolyást tud gyakorolni más népek ügyvitelére. Amerika indokínai tapasztalata, mintegy tanulságként bele kellett volna, hogy vésődjön az emberek agyába.” 

 

Sokan, elsősorban a vietnami háborút megélt generációból, azért tanultak a múltból, és ezt igyekeznek is tovább adni. A „világcsendőr” szerepet és a „vért olajért” üzletelést elutasító alternatív média és könyvkiadás jóvoltából, valamint a társadalom tiltakozó mozgalmainak következtében a megszállás folytatása mellett kiálló republikánusok a 2004-es elnökválasztáson csak szervezett csalások sorozata révén tudtak hatalmon maradni. A 2006-os kongresszusi választásokon viszont már az illegális választási trükkök és manipulációk sem tudták őket nyeregben tartani: a demokraták mindkét házban átvették az irányítást.

 

Ez az eltúlzottan „forradalminak” kikiáltott lépés azonban sokak csalódására nem jelenti azt, hogy többségre jutva a demokraták automatikusan elszámoltatnák, és felelősségre vonnák az ország legfőbb vezetőit, akik jogtalan és értelmetlen háborúba vezényelték az országot, és azóta is mindent elkövetnek – még a véres provokációktól sem riadva vissza –, hogy az afgán és iraki megszállást vég nélkül prolongálják.

 

Nancy Pelosi, a kongresszus új szóvivője a novemberi választást közvetlen megelőző tévéinterjúja során a demokrata vezetőség nevében kategorikusan kijelentette, „impeachment is off the table”,  vagyis szó sem lehet az elnök iránti bizalom megvonásáról, az illegálisnak nyilvánított döntéseinek felülvizsgálatáról, hazugságainak, elhallgatásainak számonkéréséről.  Ez annak a korábbi két-párti politikának változatlan folytatása, amely elhallgattatta, sőt eltávolította a kongresszusból azokat, akik a rájuk ruházott felelősségre hivatkozva szorgalmazni próbálták egy Bush-ellenes bizalmatlansági indítvány benyújtását.

 

A PLAYBOY NYUSZI FONTOSABB

 

Az elnök elleni bizalmatlansági indítvány (tulajdonképpen vádirat) pontjai és jogi megalapozottsága lényegében nem vitatható – ilyesmit Pelosi sem állított. Az indok viszont, amivel elutasította, nevetségesen gyengécskére sikeredett: a demokraták nem vádaskodnak, mert nem akarják megismételni (mintegy a bosszúállás látszatát keltve) Clinton elnök meghurcolását – hát nem nagylelkű?! –, és nem akarják, hogy egy hosszas jogi procedúra hátráltassa a munkájukat. „Őszintén szólva George W. Bush egyszerűen nem éri meg” – próbálta a pártvezetőség határozatának sorsdöntő jelentőségét elütni Pelosi.

 

Ezek után nem volt váratlan, mégis megdöbbentő volt, hogy az új, demokrata többségű kongresszus vezető egyéniségei (Nancy Pelosi, Harry Reids és a nyíltan neokonzervatívok vagy a "csendestársként" elkötelezett szimpatizánsok, mint Steny Hoyer, Carl Levin, Charles Schumer, Rahm Emanuel) éppen úgy elzárkóztak egy bizalmatlansági indítvány benyújtásától, mint a hithű, háborús uszító republikánusok. Természetesen a kábítós Playboy nyuszi, Anna Nicole Smith halálára koncentráló közmédia figyelmét nem keltette fel ez a rendkívüli ellentmondásosság: az u. n. ellenzéki demokrata párt vezetőegyéniségei a nemzetellenes és közbűntényekkel vádolt, az alkotmányt sutba vágó republikánus elnök szekerét tolják – hegynek fölfelé.

 

Szerencsére akadt egy elszánt és kellő felelősségtudattal rendelkező tagja a képviselőháznak, aki nem értve egyet a demokrata vezetőség megalkuvásával maga vette kézbe a dolgot: Dennis Kucinich április 24-én nyilvános sajtótájékoztatón jelentette be, hogy bizalmatlansági eljárás indítását javasolta – bár meglepetésre nem az elnök, hanem az alelnök, Dick Cheney ellen.  Ezt a döntését azzal indokolta, ha Bush ellen indulna vizsgálat, felmerülhetne az eset, hogy Cheney ölébe pottyanna az elnökségi poszt, ami még tragikusabbá tenné az ország helyzetét.

 

Neves politikusoktól, ismert társadalmi aktivistáktól és híres művészektől körülvéve Kucinich a következőket mondta ezen a jelentős napon:

 

„Nem engedhetjük meg, hogy az adminisztráció ennél is messzebbre menjen tovább ezen az úton, tönkretéve a demokratikus irányítást, szemétre hányva az alkotmányunkat, semmibe véve nemzetünk tényleges célját.  Amerika soha nem volt az a nemzet, amelynek az örökös háborúk útján való haladás lett volna a szándéka.  A terv az volt, hogy olyan nemzetté legyen, amely a lehetőségeit kiaknázva általános jólétet biztosít. (Éppen ezért) szükséges, hogy hivatalos eljárás során újraértékeljük a jelenlegi adminisztráció irányvonalát, vajon kellő hűséggel követi-e nemzetünk törvényeit.”

 

Kucinich rámutatott arra a jelenlegi furcsa és ellentmondásos politikai helyzetre, amelynek során az elnöknek megelőlegezett bizalom visszavonása, a törvénytelenségek és nemzetellenes bűntények miatti felelősségre vonása szóba sem jöhet a parlamentben, viszont egy Irán ellenes támadás lehetősége állandó téma. Aki figyelemmel kíséri a tömegtájékoztatást, tanúja lehet, hogy Washingtonban minden bizonyíték híján, rendszeresen elhangzik a vád Teherán ellen: harcosokat és fegyvereket küld az al-Maliki kormány megdöntésére és az idegen csapatok kiűzésére, na és persze mindent elkövet az izraeli-palesztin – amúgy évek óta megfeneklett, komolyan soha nem vett – béketárgyalások akadályozására.   

 

Kucinich felhívta a kongresszus figyelmét, hogy a Fehér Ház sorozatosan megsérti az ENSZ egyezményeket, mikor háborút is kilátásba helyezve  állandóan fenyegeti Iránt - annál is inkább, mivel Irán nem képes és nincs is szándékában az Államokat megtámadni. (A Nürnbergi Egyezmény szerint a tényleges indok nélküli háború kezdeményezése a legsúlyosabb nemzetközi bűntény, amelynek elkövetőit magas pozíciójuk se mentesíti a felelősségre vonás alól.)

 

A nemzetközi törvényekre való hivatkozásával Kucinich csak még inkább maga ellen hangolta a politikában és a médiában egyaránt domináns neokonzervatívokat, akik szerint Amerika kizárólag a saját megítélése szerint dönt háború és béke, megszállás és kivonulás kérdésében. Éppen ezért – az alternatív média kivételével – ritkaság számba megy az olyan elismerő értékelés a rendkívüli politikai éleslátással rendelkező képviselőről, mint amilyet az MSNBC nemzetközi ügyek rovatának szakértője, Tom Curry írt:

“Washingtonban néhányan excentrikusnak tartják Kucinich-t, holott  végül is elnökjelöltként már 2004-ben azt mondta, amit a demokraták (csak) most mondanak: Az iraki háború alapvető hiba és az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia.  Irakra vonatkozóan, a pártján belül Kucinich megelőzte a saját korát.”

A sors iróniája, hogy éppen amiatt hallgat Kucinichról a média, amire Curry mint érdemére utalt: másokat megelőzve kiválóan felméri a washingtoni nagypolitika szövevényeit, átlátja a hatalmi érdekek összefonódását, felismeri a Bush-Cheney kormány valódi célját, globális terveit, hatalmi ambícióit. A 2008-as elnökválasztáson induló demokraták közül ő az egyetlen, aki az iraki invázió ellen szavazott(*2), és azóta is rendszeresen ellene szavaz a megszállást fedező, és az elszámolási kötelezettség nélküli „rendkívüli sürgősségi” biankó csekkek osztogatásának. „Minden alkalommal, mikor valaki a háború finanszírozására szavaz, új és ismételt felhatalmazást ad a háborúra” figyelmeztette a napokban képviselőtársait.

Lényegében három konkrét vádponton alapul a Dick Cheney elleni Kucinich-beadvány, s ezek egyenként is súlyos bírósági ítéletet érdemelnének:

 

·        Nem létező iraki tömegpusztító fegyverek fenyegetésével indokolt egy szükségtelen, előkészítetlen háborút

·        Háború indítás céljával koholt vádként az al-Kaidával való kapcsolattartással vádolta Szaddám Huszeint

·        Jelenleg az irakihoz hasonló módon háborús ürügyet fabrikál Irán megtámadásához

Nem véletlenül koncentrálnak Kucinichen kívül mások is az elnökhelyettesre, aki a hajdani szovjet világuralmi törekvések mai megtestesítőjeként cinikus gyalázkodással éppen a békét hirdetőket, a jogtalan profitszerzés és hataloméhség visszautasítóit vádolja baloldali radikalizmussal: “Bár országunkban a jelenlegi politikai légkör a korai 70-es évek szélső baloldalát idézik, Amerika nem fogja visszavonulva újra eljátszani a cserbenhagyás régi jeleneteit, majd utólag (ismét) megbánni. Nem, ez alkalommal nem, nem a mi felügyeletünk alatt. (. . .)  Mi eltökélten folytatjuk a küldetésünket és az eseményeket győzelemre visszük.”

Cheney, aki minden statisztika szerint Bushnál is népszerűtlenebb, ezzel aligha szerez új híveket, sőt a pártjában is sokakat elidegenít győzelmi retorikájával. A kormánypárti NBC News áprilisi felmérése szerint arra a kérdésre, jó irányba halad-e az ország, 66% nemmel válaszolt, 12% nem volt biztos benne és csupán kínosan alacsony 22% válaszolt igennel. Korábban, január elején, az iraki eszkaláció bejelentésekor még 28% bízott a Fehér Ház külpolitikájában – bár az is nagyon gyenge támogatottság volt.  Ötvenhét százalék viszont már akkor sem.  

BUSH NIXONON IS TÚLTESZ

Washingtonon kívül, az ország számos államában és városi tanácsában vetődött fel a bizalommegvonás és vele a felelősségrevonás kérdése. Április 20-án az észak-nyugati Vermont állam szenátorai 16:9 arányban megszavazták Bush és Cheney hivatalos számonkérését, mivel  több döntésük külföldön és belföldön egyaránt „komoly kérdéseket vet fel a közösség alkotmányos és törvények által szabályozott jogaival szemben elkövetett visszaéléseket illetően”.  (Ezt megelőzően, márciusban, az évenként szokásos városi nagygyűléseken 42 Vermontbeli város szavazott Bushék felelősségre vonását követelve.)

Vermonthoz hasonlóan legalább 8 másik államban, többek között Kaliforniában, Texasban, Wisconsinban, és Marylandben próbálkoznak bizalmatlansági indítvány benyújtásával az iraki megszállást és a kormány belpolitikáját több síkon is ellenzők. Ebben nem csak a republikánus, de a demokrata pártvezetés is gyakran igyekszik „tisztességtelen karcsavarásokkal” akadályozni őket annak ellenére, hogy már a tavalyi országos statisztikák szerint is 50% fölött volt a kormány számonkérése és leváltása mellett kiállók aránya.

A nehézségek ellenére sem teljesen kilátástalan a küzdelem: ha bármelyik államban sikerül egy kétkamarás törvényhozási javaslatot megszavazni, amely felszólítja a képviselőházat a bizalmatlansági eljárás elrendelésére, akkor a Thomas Jefferson által elrendelt szabályok (Manuel) értelmében Washingtonban kötelesek eskü alatt tett hivatalos meghallgatásokat elrendelni.

Dave Lindorff az időhiányra és a kongresszus túlterheltségére hivatkozókat megnyugtatja, hogy bizonyos esetekben az elnök szándékos törvénysértései és visszaélései olyan nyilvánvalóak és olyan jól dokumentáltak, hogy az Igazságügyi Bizottságnak sokszor nincs is szüksége tanúk kihallgatására – egy Cheny-elleni eljárás tehát viszonylag rövid időn belül lebonyolítható lenne.

„A határozott véleményem az, hogy a Cheney-Bush csapat komolyabb visszaéléseket követett el, mint amelyek a hivatalukból való távozásra késztették Nixont, Spiro Agnew elnökhelyettest és az igazságügyi minisztert, John Mitchell generálist”, írta meg a nyilvánvalót George S. McGovern. „Sőt, mivel az alkotmány és a szövetségi törvények ismételt megszegése, akárcsak a nemzetközi törvények elutasítása fokozott mérlegelésnek néz majd elébe, arra számítok, hogy Cheney és Bush még a 2008-as év vége előtt lemondásra fog kényszerülni.”

 

Az erőviszonyok ismeretében – nem kevésbé a kettőjük hatalmi arroganciáját, szerzésvágyát, az emberi szenvedés és kínhalál iránti közömbösségét is belekalkulálva önkéntes lemondásukra semmiképpen sem lehet számítani. Hogy az idők folyamán végül rá lesznek-e kényszerítve jogi úton a távozásra, ez számtalan tényezőtől függ.  Így Iraktól, más közel-keleti országoktól, az iráni helyzettől, a katonai veszteségektől (legalább 104 halott áprilisban, 3351 összesen), a republikánusok lemorzsolódási arányától, a bizonytalankodó gazdasági helyzettől, a deficittől, a felszín alatt fortyogó tömeghangulattól, és nem utolsó sorban a médiától. . . nem kötelezően ebben a sorrendben.

 

Mindenesetre, akik azt mondják, hogy minden tüntetés, minden tiltakozó gyűlés, minden könyvkiadás, cikk- és levélírás, minden szavazás hiábavaló, minden felelősségre vonási kísérlet felesleges időpazarlás, azok jobb, ha felidézik Margaret Meade, a neves amerikai kultúr-antropológus egyik figyelmet érdemlő mondását: „Egy ezer mérföldes utazás (útkeresés) is egyetlen lépéssel kezdődik. Soha nem szabad azt mondani, hogy elszánt egyének kis csapata nem okozhat monumentális változást; valójában az egyetlen dolog, ami valaha is fog.”

 

*1 A New York Timesban közölt leleplező dokumentum tovább korrodálta a Johnson kormány hitelképességét és megnehezítette a Nixon adminisztráció háborús tevékenységét.

*2 Barack Obama, a másik háborút ellenző demokrata elnökjelölt  nem szavazott az ügyben, mivel csak 2004-ben lett szenátor

 

Megjelenési idő: 2007. április

 

(Ez a politikai elemzés eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg, ahonnan a következő hírportálok vették át: Hirfal.hu, magyarcentrum.hu, Hírgyűjtő, Alternatív Hírportál, Hírstart-Sajtójözpont, SMSFriss.hu, Hírkereső)

 

Addenda:

 

Who wins the next election is of minor importance in comparison to the question of whether future administrations are bound to operate under the rule of law and to do so openly in full compliance with the Constitution. We need to establish, once and for all time, that we are not to be dragged into war based upon lies, that we will not tolerate torture, that we expect full compliance with the Constitution and the Bill of Rights, and that we will not tolerate signing statements that change the meaning of laws. The purpose of impeachment is to set standards for future administrations. Even to begin impeachment hearings will serve notice that they will be held accountable. (Nancy Sullo, Tom Moore, Liz Robinson and Bruce Robinson: Impeachment Critical to Set Standards for Future Administrations. The Boulder Daily Camera. February, 2008)

 

 

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez