EMPIRIA Magazin V. évfolyam 1. szám - Kuliffay Hanna írása

 

 

LATIN-AMERIKAI BALRA ÁT

 

 

Ha nem értitek meg,

hogy az élet célja a szabadság,

akkor nem tesztek mást, mint  

elméletek, hitelvek, bölcseletek és vallások

kitalálásával kalitkátok rácsait aranyozzátok.

Jiddu Krishnamurti

 

 

Akár bevallja, akár nem, mindenki tudja, hogy George W. Bush elszúrta Afganisztánt és Irakot. Emellett Amerika ellen hangolta a régióban Szíriát, Libanont és Iránt, széleskörű indiai, indonéz, szaúdi és egyiptomi tömegeket, és legutóbb egy családi ünnepség szétbombázásával egész Pakisztánt. De odafigyelt rá valaki is, hogy Bush szintén elszúrta Latin-Amerikát? Aggódik-e valaki is a kormányban amiatt, hogy tömeges elszegényedést okozó globalizációs manőverezésével, az emberi jogok megtiprásával és nyíltan imperialisztikus törekvéseivel elidegenítette a szomszédokat? Vajon az amerikai elnök és ideológiai köre képes felfogni a déli kontinensen hirtelen fordulattal bekövetkezett „balra át” döntő jelentőségét?

 

 

 

 

Michael Shifter azzal vádolja Hugo Chavezt, „magának követeli a társadalmi igazság zászlaját,

hogy hazai földön konszolidálja a hatalmát és kiterjessze befolyását a régióban.”

(The Washington Post, 2005)  Kép: Archívum.

 

Ahogy a független államok szövetségeként északon létrejöhetett az Egyesült Államok, elképzelhető, hogy egy napon a déli kontinensen megalakul egy United South America? Miért is ne? A csatlakozó országoknak nem kellene feltétlen egy elnök alá tartozni, viszont a határokat eltörölve közös érdekszövetséget alkothatnának közös célokkal, és közös védelmi rendszert dolgozhatnának ki.

 

A hónap utolsó hetében Caracasban ülésező Világ Társadalmi Fórum (World Social Forum. WSF), amely elsősorban a nyugati félteke háború és globalizáció ellenes fórumának tekinthető, egyik szlogenjével éppen erre a lehetőségre utalt: ANOTHER WORLD, ANOTHER AMERICAS ARE POSSIBLE. A társadalmi összefogás felemelő erejében bízó, optimista elszántsággal átitatott világtalálkozó azzal a gondolattal kacérkodik, EGY MÁSIK VILÁG, MÁS AMERIKÁK LEHETSÉGESEK –  olyanok, ahol a nemzetépítés magasztos ideája és a népek testvérisége fokozott jelentőséggel bír.

 

A latin-amerikai országokban hagyományosan szeparált az intézményesített politika és a társadalmi mozgalmak világa – az utóbbi gyakran diktatórikusan alárendelve, sőt lebénítva a „piszkos politika” által. A ciklikusan változó alá és fölérendeltségi viszonyok során azonban az utóbbi évtizedben a fokozatos demokratizálódási folyamatok utat nyitottak a legideálisabb változatnak, amelynek során a politikai erők figyelembe veszik a társadalmi mozgalmak követeléseit, sőt, mint Venezuelában is, a saját szekerük elé fogják.

 

A francia zsurnaliszta, Ignacio Ramonet, a Le Monde Diplomatique igazgatója és a fórum egyik meghívott szónoka úgy jellemezte a találkozót: a WSF „az ‘emberiség gyülekezetének’ embriója, amely nem vár el homogén gondolkodásmódot, sőt éppenséggel beleegyezően támogatja, különböző mozgalmak koordinálódjanak anélkül, hogy alárendelnék magukat egy egységesített gondolatiságnak.”

 

Ha semmi más, ez annyira „forradalmi” és annyival emelkedettebb a világ hegemóniára törő és amőbaként minden más elképzelést maga alá gyűrő neokonzervatív ideológiánál, hogy vonzónak tűnhet olyanoknak is, akiket egyébként a déli féltekén nekilóduló XXI. századi szocializmus ideája XX. századi asszociációja révén eleve elriasztana. (Az 1850-es évek óta vitatott "tökéletes társadalmi rendszer", amely a szocialista gondolkodásmód politikai megvalósításán alapult, a megbuktatására szövetkező kritikusa szerint  már egy évtizeddel később elitista módszerekkel dolgozó "utópista szocializmusnak" lett nyilvánítva, és ezzel gyakorlatilag ki lett ütve –  utat törve a későbbi elvtársi torzításoknak és diktatórikus tévutaknak. A szocialisták ma közel 60 nézetileg különböző csoportba sorolhatók.)

 

A jelenlegi dél-amerikai szocialisták célja –  amihez végül is a világ bármelyik országa csatlakozhat –  az eredeti, demokratikus alapú ideológiára alapozott. Lényege a szegénység és politikai kiszolgáltatottság felszámolása, méghozzá társadalmi és gazdasági fejlesztés kölcsönhatásán alapuló, egymással kooperáló rendszerek kialakítása révén. 

 

Mi sem lehet idegenebb és irritálóbb, mint ez az integrálódási folyamat az Egyesült Államok jelenlegi  hatalmi köre számára. Olyannyira idegen és irritáló számukra, hogy még az elcsépelt régi trükkjeikkel is próbálkoznak: az internacionalista baloldaliság és a gazdaság politizálásának súlyos veszélyével rémisztgetik a latin-amerikai országokat, mintha Moszkva és Havanna(?) ma is világuralmi terveket szőve keresne szövetségeseket az oktondiak és esendők földjén   – ami ellen természetesen az egyetlen védelmet a hatalmasabb és okosabb szomszéd jelenti, Bush elnök önzetlen vezérletével. A média szócséplők "populizmussal" vádolja Chavezt, Kirchnert és Moralest, mintha a romlás veszélyét hoznák népeikre azzal, hogy a maguk útját járva ki akarnak lábalni a rájuk kényszerített nyomorból és elmaradottságból.

 

Azt természetesen túlzás lenne állítani, hogy a XXI. századi szocializmus kizárólag társadalmi jelenség és egyáltalán nem politizált, mivel a világon minden politizált, de kétségtelenül nem dogmatizált, és nincsenek fejvesztés terhe mellett kötelező elvárásai – hacsak nem tekintjük a szabad választásokon alapuló demokratikus államforma követelményét annak. De mindettől függetlenül az egyre inkább polarizálódó nyugati féltekén az észak-amerikai radikális jobbratolódás következtében, amely egyes elemzőit a fasizálódás kezdeti folyamatára emlékezteti, a dél-amerikai ellenzék nem tudott és ma sem tud mást csinálni, mint balra tendálni. Milyen más vértelen választása lenne?

 

Washington nemcsak Fidel Castroval és a világkommunizmus kimúlt mumusával rémisztgeti Latin-Amerikát, és próbál elidegeníteni minden szociális öntudatú szimpatizánst, de megvesztegető és zsaroló módszerei mellett politikai beavatkozással is rendre próbálkozik. Tavaly nyáron az USA külügyminisztérium rá akarta venni az Organization of American States (OAS) 34 tagállamát, alakítsanak bizottságot, amelynek feladata lenne a tagországokon belüli demokrácia gyakorlatának felügyelete.

 

Az ötlet Condolezza Rice-tól származott és kiválóan tükrözi veszélyes „control freak” mentalítását. Az OAS azonban  az évek során kiismerve minden alantas trükkjét kerek-perec elutasította.  Először is a diplomaták többsége rájött, hogy az ötlet elsősorban Hugo Chavez kiütését célozta meg, amihez semmiképpen nem nyújtottak volna segítő kezet, de amúgy sem voltak hajlandók Rice felügyelete alatt „valami demokratikus csendőrség félét” magukra uszítani.

 

Tulajdonképpen az egész (közép-kelet európai fülnek paradoxonnak hangzó) demokratikus alapú baloldali fordulat az unfair globalizáció – mint a nem szabad „szabad kereskedelem”, monopolizált árrendszer, a status quot védelmező protekcionizmus –, és a velejáró politikai visszaélések miatti kiábrándultság reakciójaként következett be. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kétségbeesésből elkövetett terrorista akciókhoz hasonlóan a latin „balra át” is kiváltott reakció. Még csak nem is mindenkinek teljesen váratlan meglepetésként. Ahogy Noam Chomsky professzor a napokban szavakba foglalta a Free and Fair Trade újságírójának, Maria Ahmednek:

 

„A globalizáció, amely nem tartja prioritásának az ember jogait, nagy valószínűséggel egy fajta tirannizmussá degenerálódik, talán oligarchikus és oligopolitikai tirannizmussá, az állami és privát szektor szorosan kapcsolódó hatalmi koncentrációjára alapozottan, túlnyomórészt a köznek való elszámolás felelőssége nélkül.”

 

A WSF tagállamai ebből érthető módon ki akarnak maradni. Az unfair globalizáció, a látszat demokrácia csapdái és a neokonzervatív ideológia kényszerhatása következtében beindult új utak keresése az ezredfordulón még nem rendelkezett kész orvossággal, de kezdettől fogva számíthatott és épített is a függetlenségi és önállósulási vágy, a nemzetközi szolidaritás és a szociál-konstruktivizmus hatalmas lendítőerejére.

 

Az IMF és a World Bank kizsákmányoló pénzügyi politikája és a globalizáció ártalmainak megvitatására jött létre 2001-ben az első helyzet felmérő konferencia a brazíliai Porto Alegrében, amihez ideológiaának csökkentése miatti kritika, és egy következetes kiállás a Bush adminisztráció megosztó és ennek során Venezuelát elszigetelő manőverezései elleni.

 

Az Inter Press Service Cararcasból jelentő tudósítója, Humbert Márquez  az idei fórumról írt kiváló tudósításaiban jelezte, hogy a globálisan jelentkező társadalmi és gazdasági problémák feltárásán és a globalizátorok visszaéléseinek leleplezésén túlmenően már tavaly felvetődött, és idén még erősebbé vált az igény a gyakorlati megoldások keresésére. Mivel eddig semmi jele, tehát remény sincs rá, hogy az Egyesült Államok jobb szárnya képes lenne megfékezni a saját radikálisait, aminek következtében a közép felé tudna tendálni, éppen ezért a megoldás csak a baloldalról és a fórumon vele szorosan együttműködő bal-középről, illetve az önként  társuló "egyéb" nézetvilágú szimpatizánsok segítségével kaphat lábra.(*1)

 

Az Egyesült Államok médiája kézlegyintéssel intézi el az WSF  találkozóit, mint az anti-globális világmozgalom számos lényegében tehetetlen próbálkozásának egyikét, a számok azonban több figyelmet érdemelnének. Idén 70 ezer regisztrált résztvevő érkezett Caracasba, és több mint 2000  társadalmi kérdésekkel foglalkozó civil csoport 1800 programot szervezett nagygyűlésektől, szemináriumoktól és szimpóziumoktól kezdve organizációs és tervkészítő üléseken keresztül éjszakába nyúló színes, karneválszerű felvonulásokig.

 

A kérdés persze túl korai, milyen mértékben fognak az említett számok eredményt produkálni.  Vajon a helyzet felmérése és felismerése után sikerült-e a hatodik WSF-nek széles körben megvalósítható alternatívát kidolgozni, vagy az egész déli félteke társadalmi felemelése és a fejlődő világ vérkeringésébe való bekapcsolása inkább csak utópisztikus ábránd marad? A párhuzamosan Davosban ülésező fórumon Dél-Amerikáról szinte nem esett szó, mintha elveszett bárányként mindenki leírta volna. Lehet, hogy a Fehér Ház végül is jól méri fel, mikor minden energiájával Izrael vélt vagy valós ellenségeinek felszámolására koncentrálva nem szentel túl sok figyelmet a déli szomszédok vágyainak és küzdelmeinek?

 

 

VIGYÁZÓ SZEMETEK CARACASRA VESSÉTEK

 

Az új évezred dél-amerikai társadalmi mozgalmai az ENSZ Milleneumi Fejlesztési Program (UN Milleneum Development Program), a Világ Társadalmi Fórum (World Social Forum) és a kivitelezésben döntő szerepet játszó Bolivár Társadalmi Forradalom (Bolivarian Social Revolution) tartópillérein nyugszanak.

 

„A dél-amerikai demokráciák felnőtté válásuk során egyre inkább hasonlóak is válnak” – állapította meg Caracas neves egyeteme, a University of Brasilia politikai elemzője, David Fleischer annak kapcsán, hogy Uruguay 2004-ben csatlakozott a domináns dél-amerikai klubhoz, ahol az alapító tagok Argentína, Brazília, Chile és Venezuela voltak. „Ez azt jelenti, hogy Dél-Amerikának különböző területeken több egyeztethető álláspontja lesz az Egyesült Államokkal való szembehelyezkedése során – többek között a kereskedelem terén.” Az említett egymáshoz való idomulást illusztráló másik példa az egységesülő világnézet kialakulása, amelynek következtében a hatalmas washingtoni nyomás ellenére a déli szomszédok (Salvador kivételével) nem voltak hajlandók az Irak elleni háborúban és megszállásban részt vállalni.

 

Mintegy Fleischer véleményét igazolandó a caracasi fórumon részvevő küldöttek közös céljaként kristályosodott ki az ENSZ által megfogalmazott társadalomfejlesztési (Milleneum Development) program átültetése a mindennapi életbe, amely a béke lángjának őrzése mellett multilaterális kooperációt sürgetett az elszegényedett és saját érdekvédelmétől megfosztott népek felemelése érdekében. Míg ez 6 évvel ezelőtt Dél-Amerikában szinte példanélküli, naivan utópisztikus elképzelésnek tűnhetett, mára a dél-amerikai klub, és ezen belül is leginkább a történelmileg kisemmizett Venezuela sikereinek és felemelkedésének példáját látva a realitás dimenziójába került. 

 

Voltak, akik kizárólag azért jöttek Brazíliából, Kanadából, Németországból vagy éppen Kolumbiából Caracasba, hogy saját szemükkel meggyőződve tapasztalatot gyűjtsenek a híres Bolivár Társadalmi Forradalom eredményeiről. Határtalan az érdeklődés a karizmatikus, 52. évében járó Hugo Chavez személye iránt is, de még inkább az iránt, mit lehet átvenni és hazatérve megvalósítani a kiváló eredményeket produkáló politikus és népszerű államférfi manifesztumából, amely nemzet felemelő politikájának részeként számos népjóléti és népnevelő intézkedést valósított meg az elmúlt években.

 

Richard Gott a Guardianban tavaly augusztusban publikált cikkében azt írta, Chavez „eredeti forradalmi figura, egyike azoknak az életnagyságúnál nagyobb karaktereknek, akik rendszeresen felbukkannak Latin Amerika történelmében – és talán kétszer egy évszázadban hatalomra is kerülnek.” Chavez példaképének és mesterének vallja a XIX. század hírességet, Simón Bolivart(2*), aki hazájában közvetítője volt az európai felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek, és aki a kontinens nagy részét felszabadította a spanyol uralom alól. 

 

A Bolivár Társadalmi Forradalom legnagyobb jelentősége – és egyben Chavez 70%-os népszerűségének alapja – hogy Dél-Amerika történelmében először kerül sor egy ország közös tulajdonjogú természeti kincséből, az olajból származó bevétel felhasználására a lakosság életszínvonalának emelésére, milliók életkörülményeinek gyökeres megváltoztatására.  A nemzetépítés folyamata azonban nem csak gazdasági jellegű és nem is csak fentről, állami szintről próbálja felszámolni az évszázados elnyomatás és gazdasági kihasználás következményeit, hanem alulról felfelé építkezve is, aktív össznépi részvétellel: a polgári jogok gyakorlásától kezdve az analfabetizmus felszámolásáig, amelynek során 1,5 millió felnőtt sokan munka mellett, mások nyugdíjasként vagy reménytelenül tengődő munkanélküliként  ült be ez iskolapadokba.

 

Míg azonban Chavez a progresszív Bolivár alternatívát népszerűsíti a régióban, addig  Bush továbbra is a 80-as években szégyenletes kudarcot vallott szabadkereskedelmi és privatizációs politikáját erőlteti, átlagosan kevesebb, mint fejenkénti 5%-os jövedelem növekedéssel. (1980 és 2000 között a régió összesített személyenkénti jövedelme 9%-kal növekedett, míg 2000 és 2005 között csupán 1%-kal.) A nyomor jajszava nem hallatszik el a Fehér Házba vagy a Wall Streetre még akkor sem, ha 222 millió ember szívéből szakad fel. Ez a latin-amerikai lakosság 43%-át jelenti, akik közül 96 millióan naponta kevesebb, mint egy (1) dollárból vegetálnak.

 

Mára azok az országok érték el a leggyorsabb gazdasági növekedést, amelyek kellő mértékben el tudtak távolodni a washingtoni gazdasági ortodoxia irányításától és kényszerítő erejétől: Venezuela, Uruguay és Argentína. (Argentína gazdasága például Nestor Kirchner 3 éve alatt évi 9%-kal emelkedett, míg Venezueláé a politikai stabilitás utóbbi két évében 28%-kal) A North American Free Trade Agreement (NAFTA) kudarcát követően Washington célja az elmúlt évtizedben az Amerikák szabad kereskedelmi egyezménye lett volna (Free Trade Area of the Americas, FTAA), amelyet a latin-amerikai érdekek védelmében azonban jól szervezett ellenállás révén (Argentínával az élen) sikerült holtpontra juttatni. Ahogy Chavez mondta, „Mar del Plata  lett az FTAA sírboltja!”

 

Deborah James tavaly novemberben az argentin csúcstalálkozó idején megjelent tanulmányában (Summit of the Americas, Argentina: Tomb of the FTAA), amely kitűnő forrás a latin-amerikai helyzet iránt érdeklődőknek, azt írta:

 

„Latin Amerika vezetői sikeresebben szállnak szembe a Bush adminisztráció politizálásával, mint a demokraták az Egyesült Államokban, mivel az ő Bush-sal szembenállásuk egy valóban alternatív gazdasági modell elképzelésén alapszik. A regionális integráció a latin-amerikai és karib-tengeri nemzetek közti bizalomra épülő szorosabb kapcsolaton alapszik, a munkaerőbe invesztálás és a kollektív erőforrások összefogása révén keresve megoldást a fejlesztési problémákra.  Ez az új regionális integráció leggyakrabban ALBA-ként említett, amely elnevezést Chavez elnök adott a neki: Bolivarian Alternative for the Americas.  (A mozgalom) olyan princípiumokon alapszik, mint egymás kiegészítése (versengés helyett), szolidaritás (dominálás helyett), kooperáció (kizsákmányolás helyett), és szuverenitás (a multinacionális cégek uralma helyett).” (ALBA, Allternativa Bolivariana para las Americas rövidítése Bolivár alternatíva az Amerikák számára. A Szerk.)

 

A nemzetközi média elit igyekszik úgy feltüntetni, hogy Chavez elszigetelt, magányos farkas, akinek a régióban a mumus Fidel Castro az egyetlen társa és reménye. Donald Rumsfeld azonban ennél jobban informált, éppen ezért 2005. augusztusában személyesen utazott Peruba és Paraguayba szövetséget keresve Chavez hermetikus elszigetelésére.  Chavez ugyanis állandóan borsot tör Washington orra alá, mikor nyakas lóként nem akar a Bush adminisztráció ostorcsapásaira galoppozni, ráadásul megvesztegetni se hagyja magát. Ráadásul mindenről bosszantó véleményt nyilvánít. Éppen 2005 augusztusában is nyilvánvaló hátrányait átlátva elítélte azt a kereskedelmi egyezményt, amit az Egyesült Államok hosszas huzavona után rákényszerített a törpe gazdaságú közép-amerikai államocskákra. A Bush-sal ellentétben hazájában határtalanul népszerű Evo Morales csak rárakott egy lapáttal, mikor azzal járatta le az amerikai elnök szabadkereskedelmi doktrínáját: az FTAAegyezség az Amerikák kolonizálásának legalizálására”.

 

A doktrína értelmében feloldják az Államok és Costa Rica, Salvador, Guatemala, Honduras, Nicaragua és a Dominikai Köztársaság közti kereskedelem korlátozó szabályzókat. Hosszas alkudozások után a képviselőház is megszavazta 217:215 arányban a szenátus egy hónappal korábban hozott döntését. Ettől persze még Chavez szemében továbbra is hátrányos maradt a kis országok számára, és köztudottan jó adottsága van a komplex gazdasági folyamatok és következményeik átlátására.  Ezt a képességét felismerve a legnagyobb latin-amerikai országok kormányai egyre inkább azonosulnak a venezuelai elnök nézeteivel és céljaival, politikai, gazdasági(*3) és kulturális szövetségekre lépve vele, míg az Egyesült Államok expanzionizmusa és állítólagos „terrorizmus” elleni háborúskodása feszültséget és bizalmatlanságot kelt bennük: hol a határ? Ki lesz a következő „igazi demokráciára” ítélt?  Vagy éppen szabad kereskedelembe bombázott?

 

NEM AKCIÓ, REAKCIÓ 

 

A washingtoni külpolitika tisztán látó, éles hangú kritikusa William Blum történész éppen erre próbálja felhívni a figyelmet, mikor azt írja, az amerikai intervenciók külföldön ellenségeket szereznek az országnak. Többek között Dél-Amerikában. „Brooklyn radikális fia” –  ahogy a Washington Post burkoltan utal progresszív mentalitására és zsidó származására – egyszerű és azonnal ható pirulát ajánl a világ bajára:

 

„Ha én lennék az elnök, pár napon belül meg tudnám állítani az Egyesült Államok elleni terrortámadásokat. Először is bocsánatot kérnék - teljesen nyilvánosan és nagyon őszintén - az összes özvegytől és árvától, az elszegényítettektől és a megkínzottaktól és az amerikai imperializmus több milliós áldozatától.  Aztán bejelenteném, hogy Amerika beavatkozása a világ nemzeteinek ügyeibe egyszer s mindenkorra be van fejezve.”(*4)

 

Blum természetesen elítéli a végzetes szeptember 11-i támadást, de nem a „szabadság és demokrácia gyűlöletének”, hanem Washington elhibázott külpolitikai döntéseinek tulajdonítja. „Amiket az Egyesült Államok kormánya tesz, az dühíti fel az embereket az egész világban.” –  jelenti ki a nyilvánvalót. Ezt állították többek között Ira Chernus és Noam Chomsky is, már az iraki háborút megelőzően: amennyiben a kormány csak egy csapat fanatikus őrültnek tulajdonítja az anti-amerikanizmust, és nem szünteti meg a tényleges kiváltó okokat – „mint a közel-keleti és latin amerikai diktátorok támogatását, a régiók katonai bázisait és börtöneit és az izraeli-palesztin kérdés elfogult megítélését” , akkor a terror elleni háború a kábítószer elleni háborúhoz hasonlóan kudarcot fog vallani.

 

Számos vonalon különbözik Washington és Caracas véleménye, de még a New York Times is bevallja, Chavez csak akkor vált „nekikeseredetten” Washington ellenessé, mikor a Bush adminisztráció titokban támogatta az ellene kirobbantott 2002-es puccsot, amely az amerikai média izgatott tapsikolásától kísérve 48 órára el is távolította hivatalából. Talán lesznek, akik emlékeznek rá, Chavez korábban eredményesen együtt működött Bill Clintonnal, aki – Cheneyvel és Rumsfelddel ellentétben –  még a volt hidegháborús ellenséggel, Castroval való kapcsolatát sem kifogásolta.  Ebből is látszik, sok minden akkor válik problémává – mint ahogy a szomszéd is ellenséggé – , mikor valamilyen hátsó indokkal annak nyilvánítjuk.

 

A Pentagon szerint Chavez „állandó bajkeverő”, többek között Bolíviában, Peruban és Paraguayban. Ezért is került sor tavaly a védelmi miniszter dél-amerikai szövetség-toborzó körútjára, mert Washingtonban úgymond attól tartottak, hogy Bolíviában komoly zavargásokra, és a (nem létező) stabilitás felborítására kerülhet sor a decemberi választások alkalmával. „Bizonyítékaink vannak” – nyilatkozta Rumsfeld, "hogy Kuba és Venezuela egyáltalán nem segítőkész módon folytak bele a bolíviai szituációba.” Ez attól függ. Ugyanis ami nem segítőkész mód a szélső jobboldalnak, az valószínűleg az a középnek és a balnak. Ami nem segítőkészség az USA szimpatizáns státusz quonak, az nagyon is az lehet az évszázadok óta kizsigerelt helyi lakosság millióinak.

 

Evo Morales, az IMF okozta gazdasági kudarcba belerokkant Bolívia új "populistának" bélyegzett elnöke, aki Chavez híve és barátja, szintén az ország természeti kincse, az ő esetében a természetes gáz nacionalizálásával akarja felépíteni a gazdaságot, amelynek hasznát eddig teljes egészében külföldi vállalatok fölözték le. „Mi nem csak neoliberaizmus ellenesek vagyunk, hanem anti-imperialisták is.” – jelentette ki az óriási fölénnyel, 54%-kal nyerő Morales. Ez a végtelen felháborodás kitörő hangja egy olyan ország elnökétől, aki mélyebbről nem is kezdhetné a nemzetépítést: a személyi jövedelem évente 2800 dollár Bolíviában, ami a 8,200 dolláros latin-amerikai átlaghoz viszonyítva is döbbenetesen alacsony, de az Egyesült Államok 42 000 dolláros átlagához viszonyítva az ott vegetálók számára joggal vérforralóan felháborító.

 

Az egy főre eső jövedelem ma alacsonyabb Bolíviában, mint 25 évvel ezelőtt volt, mikor az IMF és az Inter-American Development Bank „kézbe vette” és irányítani kezdte az ország fejlesztését, és úgymond a globalizált szabadpiacra való betörését. Ma a lakosság 63%-a él a hivatalos szegénységi szint alatt, az ország pedig nyakig úszik a nemzetközi bankoknak tartozó adósságban. A dél-amerikai országok természetesen jóval arányosabban költhetnének gazdasági és népjóléti fejlesztésre, ha nem éreznék veszélyeztetve – gyakran idegen bujtogatásra – frissen elért demokráciájukat és önállósodási törekvéseiket.

 

Patrick Seale azt írta tavaly az egyiptomi Al-Ahram Weekly egyik júniusi számában, és ez nyilván a dél-amerikai országok figyelmét sem kerülte el, hogy az Egyesült Államok Országos Katonai Akadémiájához tartozó források egyike szerint Szíriát már júniusban majdnem megtámadták, de a Fehér Ház kénytelen volt lefújni a dolgot, mivel a hadsereg vezetősége erélyesen tiltakozott egy újabb intervenciós kaland ellen.  Ami érdekes, hogy Izrael is úgy látta, jobban jár egy ellenszenves, de politikailag stabil szomszéddal, akit gazdasági eszközökkel és nemzetközi szankciókkal kontrollálni tud, mint egy másik Irakkal.

 

Valójában a latin-amerikai országok joggal érezhetik úgy, és köztük is elsőként Venezuela, hogy időt nyertek: az Egyesült Államokon belüli gazdasági gondokra, az arab olaj minden áron való megszerzésére, a megszállt országok hosszú távú dominanciájára, valamint a palesztin-izraeli illetve izraeli-iráni konfliktusra koncentrálva a figyelem elterelődött róluk. Chavez ennek tudatában próbálja a nyert időt katonai egyezménykötésekre, fokozott fegyverkezésre és gazdasági erőgyűjtésre kihasználni.  Michael Shifter azzal vádolja Hugo Chavezt, hogy „magának követeli a társadalmi igazság zászlaját, azért, hogy hazai földön konszolidálja a hatalmát és kiterjessze befolyását a régióban.” Mindenesetre nem dobál fürtös-bombákat senkire, nem reptet távirányítású kémrepülőket senki feje felett, nem épít maximális biztonságú börtönöket senki véráztatta földjén.

 

Chavez, a sokszor demagógiába átcsapó nagyhangú volt katonatiszt, aki meghunyászkodás helyett éppenséggel „virul támadás idején”, tisztában van vele, hogy a személyének szóló életveszélyes fenyegetések, a belső ellenzék USA-ból való jelentős dollár-támogatása, a sztrájk lehetőségével való folyamatos zsarolás és az állandó puccs veszély elfajulva bármikor megingathatja a helyzetét.  A sikertelen nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice, aki azért bukott előre, hogy fekete arcot adjon a kockázatos neokonzervatív külpolitikának, bizonyára szívesen adna leckét Chaveznek, aki  vele ellentétben a saját tehetségéből és népe iránti elkötelezettségtől hajtva küzdötte fel magát a tényleges hatalommal bíró elnöki pozícióba.

 

A történelmi visszatekintés azt mutatja, hogy 1903 óta, mikor is amerikai haderők elsőként megszállták „Amerika érdekeinek védelmében” Panamát, az uralmi vágytól áthatott imperialisztikus szemlélet semmit sem változott.  Saul Landau kiváló tanulmányában, amelyet a bolíviai demokratikus választás kapcsán írt, felsorolja az évszázadok során egymást követő fegyveres intervenciókat Közép- és Dél Amerikában – hosszú és szomorú lista –, amelyeknek csak a megnevezése zavarta Woodrow Wilson elnököt.  Éppen ezért 1913-ban az érdekvédelmi megszállás tervét sokkal szimpatikusabb hivatalos címkével látta el:  „A jószomszédi politizálás”. 

 

Gúny vagy cinizmus? Végül is az intervenciók áldozatai szempontjából ma már mindegy. A jövő szempontjából azonban komoly odafigyelést és szervezett védelem kiépítését igényli, amennyiben a nem szimpatikus demokratikusan választott elnökök nem akarnak a (szintén demokratikusan választott) guatemalai Jacobo Arbenz vagy a chilei Salvador Allende végzetes sorsára jutni.

 

Mióta Chavez hatalomra került Venezuelában, másfél millió írástudatlan tanulta meg a betűvetést, sok esetben érett felnőtt korára. Az ország lakosságának 80%-a részesül ingyenes egészségügyi- és gyógyszer ellátásban. Olcsó olajért cserébe Kuba 20 ezer orvost küldött Venezuela szakembert nélkülöző távoli vagy elmaradott országrészeibe, míg a szegények dotáltan kapnak élelmet és fűtőanyagot. A kis keresetű dolgozó szülők gyerekei ingyenes napközivel kombinált iskolába járhatnak, és ha tehetségesek, állami támogatás révén nyitva áll előttük a felsőfokú képzés lehetősége.  Mi több, kampány ígéretének hódolva Chavez földet oszt az elhagyott vagy megműveletlen haciendákból, jövőt és reményt adva a nincsteleneknek.

 

Az Atlantában székelő CNN propaganda műsorainak ellensúlyozására TeleSur néven tv csatornát létesítettek a dél-amerikai országok. A Caracasból sugárzó kábel adást Brazilia, Uruguay, Argentína, Kuba és természetesen Venezuela közösen finanszírozzák. A függetlenné válás alapvető feltételeként regionális bankok nyitása is tervbe van véve. Mi sem hangozhat majd egyszer szebben az ott élők fülének, mint a sokat mondó név: Bank of the South.  A Dél Bankja.

 

A régió felemelésére Chavez kedvezményes kölcsönt ad az IMF-től szorongatott és elszegényített baráti-rokoni országoknak 950 milliót Argentínának! –, és kedvezményes áron juttat olajt a környező testvérnépeknek, de szintén kedvezményes áron juttat az amerikai nagyvárosok nyomornegyedeibe is.  Fricska Bushnak? Természetesen.  Propaganda  fogás? A legnemesebbek közül való. Az Egyesült Államok és 37 millió elszegényedett állampolgára joggal várhatná el, hogy a háborúra költött milliárdok helyett a Bush-Cheney duó is szociális juttatások és népjóléti intézkedések propagandájával, akár egy délről koppintott "új populizmussal" szolgálná a nyakig eladósodott USA érdekeit.  És ha ők nem, akkor valaki más.

 

*1  A tavalyi fórumon 60% vallotta magát baloldalinak, míg majdnem 20% bal-középen állónak, 20% pedig egyéb elkötelezettségűnek.

*2  Simon Bolivár, ateista hazafi, Venezuela, Ecuador, Columbia, Peru és Bolivia nemzeti hőse

*3  Venezuela hatalmas barter egyezményeket köt a baráti országokkal, amelyek mindkét félre nézve előnyösek. Azzal, hogy kedvezményes áron juttat olajt Argentínának és cserébe marhahúst és tejtermékeket vesz át, nagyban hozzájárul Argentína gazdasági fellendüléséhez. Caracas nagy mennyiségben vásárolt az elmúlt években közkötvényeket  Argentínától és Ecuadortól, amivel enyhítette a külföldi befektető piac nyomását és a tőle való függést. (James)

*4  William Blum: Rogue State: A Guide to the World’s Only Superpower 

 

Megjelenési idő: 2006 január

 

 

Venezueláról olvasható továbbá: Lapszemlék 2002. I. félév. 13. írás; 2004. I. félév 24. 11. és 5. írás, 7. szakasz;  2004. II. félév, 9. írás; 2005. II. félév, 5. írás 2006. I. félév 15. írás;  2010. I. félév, 10. írás; Hugo Chavez győzelme;

 

 

Addendum:

 

“The billionaires' and the White House's anger and hostility toward President Hugo Chavez of Venezuela are precisely because he is reversing the policies which create billionaires and mass poverty: he is re-nationalizing energy resources, public utilities and expropriating some large landed estates. Chavez is not only challenging US hegemony in Latin America but also the entire PDD edifice that built the economic empires of the billionaires in Latin America, Russia, China and elsewhere.” (James Petras.) [Petras is the author of more than 62 books published in 29 languages, and over 600 articles in professional journals.]

Mainstream media coverage repeatedly noted that Bush is the most unpopular president in Latin America in history, and that in a recent poll of 37 countries, Bush is most unloved by Argentines who even dislike him more than the Iraqis.  Their country is still ravaged by an economic meltdown widely attributed to the International Monetary Fund. While Bush expressed support at the summit for Argentina's President Kirchner's economic program, Kirchner's comments were widely seen as critical of Bush and the IMF.  (. . .)  The "free trade" Washington Consensus corporate globalization model is losing its grip on the world's imagination, because the model is a failure." (Deborah James: Summit of the Americas, Argentina: Tomb of the FTAA)

Az amerikai külügyminiszter Hugo Chavezt csak napokkal cikkünk megjelenése után Adolf Hitlerhez hasonlította a washingtoni National Press Clubban tartott előadása során. Jellemző módon még kabinetminiszteri szinten sincsenek egyesek tisztába vele, Hitler jobboldali és nem baloldali politikus volt, és bár igaz, hogy ahogy Rumsfeld is említette, Hitler is “demokratikusan lett megválasztva”, azt viszont elfelejtette hozzátenni, hogy amerikai pénzemberek és a nemzetközi (ipari és pénzügyi) burzsoázia befolyása és hathatós támogatása révén.

Defense Secretary Donald H. Rumsfeld likened Venezuelan President Hugo Chavez to Adolf Hitler, reflecting continuing tension in relations between the United States and the Latin American government. Rumsfeld, asked during a National Press Club appearance Thursday about indications of a deteriorating general relationship between Washington and parts of Latin America, said he believes such a characterization "misses the mark." "We saw dictatorships there. And then we saw most of those countries, with the exception of Cuba, for the most part move towards democracies," he said. "We also saw corruption in that part of the world. And corruption is something that is corrosive of democracy." The secretary acknowledged that "we've seen some populist leadership appealing to masses of people in those countries. And elections like Evo Morales in Bolivia take place that clearly are worrisome." "I mean, we've got Chavez in Venezuela with a lot of oil money," Rumsfeld added. "He's a person who was elected legally — just as Adolf Hitler was elected legally — and then consolidated power and now is, of course, working closely with Fidel Castro and Mr. Morales and others." (AP jelentés, 2006. január 3)

A szándékos megtévesztésen alapuló háborús izgatás a novemberi választások felé haladva egyre inkább helyet kap a populáris kultúrában is. Az alábbi feliratokkal máris megrendelhetők az Interneten a „kelendőnek” nyilvánított trikók, sapkák. Nem tudni, mennyire nyugtatja meg Chavezt, vagy mennyire szórakoztatja, hogy Hillary Clintont is kommunistának kiáltják ki, aki pedig a Bush-Cheney háborúskodást és fegyverkezést támogatva és számos más vonalon is megalkudva ténylegesen a (viszonyítottan) "baloldali ellenzék” jobb szélén áll.  Ennél már csak a „Reagan revolúció”(?) utólagos éltetése bizarrabb.

CARACAS, Venezuela (Feb. 18) - Venezuelan President Hugo Chavez warned on Friday he could cut off oil exports to the United States if Washington goes "over the line" in what he has said are attempts to destabilize his government. Chavez made his threat a day after Secretary of State Condoleezza Rice said that the Venezuelan government posed "one of the biggest problems" in the region and that its ties to Cuba were "particularly dangerous" to democracy in Latin America.

 

Why have relations with Latin America disintegrated to this point? A big part of the problem is that the Bush administration has been treating the region as if it is our backyard. All too often, both in the substance of our policy and in our ambassadors' rhetoric, we seem to expect that once the US stipulates its position, Latin Americans should fall in line. The long history of US intervention in the hemisphere has engendered a lasting sensitivity there to imperious diplomacy. And the Bush administration approach is raising hackles at a time when the stakes are very high. Oftentimes, the US isn't engaging Latin Americans on the issues they find most pressing. There is widespread disgust with the US-sanctioned neoliberal reforms of the 1980s and '90s, which failed to improve the lives of most of the continent's poor - about 40 percent of the population. Job creation and economic development are top priorities in the region, but after the failure of market-oriented economic reforms sanctioned by the US, known as the "Washington consensus," the Bush administration hasn't had much to offer on either topic. Instead, the administration has pushed its own concerns to the forefront of the agenda, and bullied countries in the region into adopting its positions. Bush administration officials made a strong push for Latin American countries to support the war in Iraq, and they were livid when Chile and Mexico, Latin America's representatives on the Security Council in 2003, opposed a resolution endorsing the invasion. Another Washington priority that has become a point of contention is the International Criminal Court in The Hague. Twelve Latin American countries have bucked pressure from the Bush administration to sign immunity agreements with the United States that would shield US citizens from being tried at the court. As a result, Washington has cut the funding it supplies to those nations for military training. While Secretary Rice declared on a recent trip to Chile that she'd like to revisit the policy, she made no promises that changes would be forthcoming. (. . .) The Bush administration has pressed regional leaders to speak out against Chávez, but aside from Mexican President Vicente Fox, it has found no takers.  (Alexandra Starr: How the US went wrong in Latin America. The Christian Science Monitor. March 2006)

 

It is possible that a moderate left, represented by the Brazilian and Argentinean governments, will try to put pressure on more socialist- and populist-oriented leaderships, such as those of Hugo Chavez and Evo Morales, in order to limit their strong economic nationalism; additionally, the moderate left may call for more coordinated energy policies for the whole Latin American continent. Similar to the European Union, energy security is perceived by Latin American decision-makers as a regional issue and one that needs consistent regional policies.  (The Power and Interest News Report. April 2006)

 

My guess is that if Chavez succeeds in Venezuela -- a big "if" in a country of endemic corruption, poverty and crime, in the backyard of the U.S. superpower -- its economic system will end up looking more like Sweden than Cuba.  What's not debatable is that the poor have found hope in the Chavez administration -- which is why he's perhaps the most popular president in our hemisphere.  [Az az érzésem, ha Chavez sikeres lesz Venezuelában -- nagy "ha" a helyi korrupció, szegénység és bűnözés országában, (ráadásul) az amerikai szuperhatalom hátsó udvarában -- a gazdasági rendszere végül is sokkal inkább úgy fog kinézni, mint Svédországé, nem mint Kubáé.  Ami nem vitatható, hogy a szegények reményt találtak a Chavez kormányban  -- aminek következtében talán a legnépszerűbb elnök a féltekénken.] (Jeff Cohen: Go to Venezuela, You Idiot. June 2006)

 

"You know, I don't know about this doctrine of assassination, but if he thinks we're trying to assassinate him, I think that we really ought to go ahead and do it. It's a whole lot cheaper than starting a war. We have the ability to take him out, and I think the time has come that we exercise that ability. We don't need another $200 billion war to get rid of one, you know, strong-arm dictator. It's a whole lot easier to have some of the covert operatives do the job and then get it over with." (Pat Robertson called for the assassination of Hugo Chavez. Broadcast of The 700 Club. August 22, 2005)

 

“. . . time and again in the United States, pundits, elected officials, everyday folks and even journalists use the word "democracy" as an excuse to de-legitimize extremely democratic groups and governments. They say, "Venezuela is threatening democracy in the region," and yet, depending on your definition, Venezuela is perhaps the most democratic country in the region -- much more so than the United States. But these realities are very subtle, and if you have never been to Venezuela, or Brazil or Bolivia or Ecuador (or if you go and only stay at the resorts and the upper-class part of town), then you're never going to know what to believe because the mainstream media are quick to repeat the manipulations. There are some mainstream media that actually call Venezuelan President Hugo Chavez a dictator, despite the fact that during his ten years in office there have been more than a dozen free and fair elections in Venezuela, legitimately recognized by international observers from around the world, and that he has always respected the Venezuelan Constitution and the laws. He may be a very charismatic, domineering and powerful figure, but he's not a dictator. (Benjamin Dangl: Beyond Elections in the Americas: An Interview With Michael Fox. 2009)

 

Chavez’s independent foreign policy is what antagonizes the United States: his opposition to Plan Colombia; his criticism of the U.S. war in Afghanistan and the worldwide imperial offensive; his cordial relations with Iraq, Libya, Iran, and Cuba; and his refusal to allow the United States to colonize Venezuelan airspace. Unfortunately, this foreign policy has not been adequately complemented by a series of comprehensive socioeconomic reforms affecting the welfare of millions of his unemployed and poorly paid supporters living in the slums and shanty towns. U.S. efforts to overthrow Chavez are based on his refusal, in early October, to back Washington’s worldwide imperial offensive—the so-called war against terrorism. Close advisers to President Chavez informed me that a delegation of high officials from Washington visited Chavez and bluntly informed him that he would “pay a high price for his opposition to President Bush.” (James Petras: U.S. Offensive in Latin America -- Coups, Retreats, and Radicalization. May 2002)

 

VISSZA  a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára