EMPIRIA Magazin IV. évfolyam 4. szám – Kuliffay Hanna írása

2005. április 

LÁTSZAT ÉS REALITÁS

Mivel a nemzetközi terrorizmus számadata 2004-ben az előző évhez viszonyítva háromszorosára növekedett, az amerikai külügyminisztérium suttyomban beszüntette a témában évente kiadott hivatalos  közleményét. Vajon azt tételezi fel Condoleezza Rice, amennyiben sikeresen eltitkoltatja az áldozatul esettek növekvő számát, a biztonság illúzióját keltve meg is oldotta a problémát?  Ha befagyasztja az információt, akkor nincsenek többet ellenállók, öngyilkos merénylők, gerillaháborúk?  Egyébként hasonló manipulatív módszerekkel ügyködik a Vatikán is. Nem áll szándékában a hívekkel utólag sem közölni II. János Pál pápa híveket és klérust megosztó ortodoxiájának negatív következményeit, vagy az egyházon belüli pedofil szubkultúra és a püspökök bűnpártolásának elidegenítő hatását.  Ezek szerint a Vatikánban is azt hiszik, hogy az elhallgatás a problémák és bűnök szemfedője? Legalábbis úgy tűnik, hogy az egyházi és a világi hatalom egyformán arra játszik, a látszat megőrzése, a dolgok manipulálása és  félrevezető interpretációja révén saját érdekeinek megfelelően transzformálhatja a realitást.” Mindkét város számára a realitás hitre és hiszékenységre alapozott transzformációja, kétséges, sőt tisztességtelen interpretációja biztosítja a tájékozatlan és érdektelen tömegek kontrollját.”

A lebombázott bagdadi minaretek egyike

A januári iraki választást követően gyakran volt hallható a televízióban kommentátoroktól, katonai szakértőktől, politikusoktól egyaránt, az ellenállás ereje fogyóban, elszántsága csökkenőben, ráadásul az amerikai hírszolgálat egyre több kezére játszó besúgást kap az iraki lakosság köréből.(*1) Paul Wolfowitz, a Pentagon második embere már tavaly nyáron azt állította, hogy a provizórikus kormányhoz hű iraki hadtestek és katonai-rendőrségi osztagok kiképzése sikeresebben halad a vártnál: „Egy csomó jó dolog fog történni ebben az évben.”  

A „sikeres kiképzés” azóta, mint annyi minden más a Bush adminisztráció idején, kényszerképzetnek, ha úgy tetszik szimpla hazugságnak bizonyult.  Az Irakot többször megjárt Joe Biden szenátor a Rolling Stone-nak adott interjújában a tényleges 5-10 ezerről 100 ezerre felsrófolt számot „kormányszintű becsapásnak” nyilvánította. Ennek ellenére illetékesek idén még azt is bedobták a köztudatba, hogy Donald Rumsfeld (aki bagdadi villámlátogatásai során az orrát sem dugta ki az erődítményszerű Zöld-zónából) annyira pozitívnak értékeli az iraki helyzetet, hogy karcsúsítani szándékozik győzedelmes hadseregét. 

A javuló tendencia elhitetésének megfelelően a híradóban egyre kevesebbet hallottunk katonai veszteségeinkről, soha a sebesültekről és csak elvétve az egyébként továbbra is gyakori olajvezetékek elleni szabotázs akciókról. Az ellenállás hírei és tragédiái az újságokban egyre hátrébb, a cikkekben egyre lejjebb eltemetve lettek olvashatók.  Ha még emlékszik rá valaki, az intervenciós Bush külpolitika, az Új Világrend egyik főideológusa, Richard Perle már 2004 tavaszára nyugodt-békés légkört, csökkentett létszámú hadsereget és nagyütemű kereskedelmi/gazdasági fellendülést jósolt Irakban, mi több, a nyugati demokrácia feltartóztathatatlan térhódítását  az egész Közel-Keleten. Öngyilkos merényletek százairól, Amerika-ellenességről, kollektív idegen gyűlöletről, a kollaboránsok kivégzéséről, etnikai konfrontációkról szó sem volt.

Colin Powell ennek a Perle-jóslatnak alájátszva hamisította meg a 2003-as évi terrortámadásokról tavaly ilyenkor közölt hivatalos jelentés adatait, de egy demokrata szenátor éberségének köszönhetően kiderült – mégha a média „érdektelensége” miatt botrány nem is lett belőle:  

Újabb hazugságok leleplezése Washingtonban. Lassan egy homlokráncolást sem okoz, ha a Colin Powell vezette Külügyi Minisztérium saját maga korrekciójára kényszerül, mint tegnap is, mikor bejelentette, hogy az április végén közreadott hivatalos beszámolója – amely szerint a nemzetközi terrorista akciók és az áldozatok száma az elmúlt évben csökkent – téves és hiányos adatokra épült, tehát nem fedi a valóságot. Riportereknek arra a kérdésére, elképzelhető-e, hogy a számokat szándékosan manipulálták azzal a céllal, hogy a Bush-adminisztráció jól nézzen ki, Powell visszautasítóan azt válaszolta: Természetesen nem.  Jóval később, június 22-én a State Department nyilvánosan közölte a korrigált adatokat, amelyek szerint a terrorista akciók száma növekedést, az akciók során súlyosan sérültek száma pedig meredek emelkedést mutat. Rahm Emanuel, demokrata képviselő szerint: "Sajnos, ez nem az első, a második, vagy a harmadik alkalom, hogy egy Bush-kabinetminiszternek újra kell írni a saját minisztériuma beszámolóját." A konkrét esetek felsorolása után hozzátette, "Az első változat mindig az adminisztráció ideológiáját és politikai célját tükrözi, míg a második reflektálja a tényeket." (Kivonat: EMPIRIA Magazin, Lapszemlék 2004. I. félév, 34. írás)

Mivel a 2004-es évben a terrorakciók, áldozataik és az olajvédelmi szabotázsok száma ehhez az előző évihez viszonyítva ismét növekedett, sőt 1985 óta nem látott rekordot ért el, Rice zár alá helyezte a közleményt, nehogy ütközzön a Pentagon és a Fehér Ház rózsás-virágos jóslataival. A dokumentum megjelenése szinte egybeesett volna két helikopter, a Kabulban landolni készülő katonai és a Bagdadból Tikritbe igyekvő civil helikopter lelövésével. Az utóbbi, az Mi-8–as bulgár üzemeltetésű helikopter (filmen megörökített, tehát eltitkolhatatlan) rakéta támadás áldozata lett.  Az eset kapcsán természetesen fény derült rá, hogy az iraki utak a „gyors javulás” ellenére még mindig olyan veszélyesek, egyre több diplomata és üzletember veszi igénybe a lassan beinduló polgári légi közlekedést. 

PORHINTÉS, SZEMFÉNYVESZTÉS

A külügy természetesen tagadja, hogy politikai oka lenne, amiért a 175-ról  625-re emelkedő „jelentős” terrorista támadást elhallgatták. Ráadásul, és az egész ügyben ez a legabszurdabb, a megháromszorozódott szám még csak nem is foglalja magába az amerikai katonákat Irakban és Afganisztánban ért fegyveres támadásokat, annak ellenére, hogy Bush elnök csak nemrégen, április 12-én Irakot „a terrorizmus elleni háború központi frontjának” nevezte. A száraz-alkoholista speciálisan következetlen logikájával kell rendelkezni annak, aki úgy véli, hogy a terrorizmus elleni háború által kiváltott fegyveres, 50%-ban végzetes kimenetelű iraki és afgán támadások százainak egyike sem tartozik a „jelentős” terrorista akciók listájára.  

A Bush-adminisztrációt jellemző vastag ceruzájú központi cenzúra,  az alkalmanként  velejáró önkényes hír- és adatzárlat és a szinte mindenre kiterjedő titkosítás számos területen volt megfigyelhető az évek folyamán.  Mikor például a választások előtt rohamosan megugrott a leépítések száma és a kormány számára hátrányos politikai tényezővé kezdett válni, a Munkaügyi Minisztérium egyszerűen befagyasztotta a munkanélküliekre vonatkozó adatgyűjtést.  

Mikor pedig a megszállással párhuzamosan az egyes államok kormányzói háborogni kezdtek a szövetségi állami hozzájárulások drasztikus csökkentése és az ebből adódó lokális problémák miatt, a Fehér Ház ripsz-ropsz beszüntette az államháztartásra vonatkozó információk publikálását.  Kész. Probléma lerendezve.  Ha nincsenek konkrét hivatkozási adatok, nincs min háborogni. És akkor milyen alapon állíthatná bárki is, hogy nincs minden a legnagyobb rendben. 

Hogy a Fehér Ház se maradjon ki a porhintésből, érdemes felidézni az Irak-ellenes koalíció tagállamairól a világhálón közreadott ismertetőjét. Azután hogy közölte a koalíció célját (az iraki tömegpusztító fegyverek leszerelése és az ENSZ 17. rezolúciójának érvényesítése) és a különböző hozzájárulási lehetőségeket (legalább humanitárius és rekonstrukciós segélynyújtás), felsorolja a nyilvánosan elkötelezett 48 országot. (Egy vicc, hogy Izrael nincs a listán, holott világviszonylatban köztudott a szerepvállalása, fizikai jelenléte mindkét intervencióban.  Feltételezi valaki is, ha nincs a listán, eltitkolhatja, esetleg a történelem számára letagadhatja  aktív részvételét?)

A lista nem említi, hogy a 48-ból csak 38 ország adott katonai egységeket, aminek következtében a kíváncsi ember puszta találgatásra van utalva, vajon kik?  Talán Mikronézia? A Salamon-szigetek? Esetleg Palau? Az különösen felcsigázza az érdeklődést, vajon Palau mivel is szállt be, igaz? Egyébként a Salamon-szigetek miniszterelnöke meg volt döbbenve, mikor felhívták rá a figyelmét, hogy szerepel a koalíciós listán. „Egyáltalán nem tudtam róla” – nyilatkozta. Lehetséges, hogy hozzá hasonlóan mások sem.

Mindenesetre mi magyarok biztosan tudjuk, hogy „Hungary” igyekezett bedolgozni magát abba a „megtévesztett”, a valóságot tudni nem is akaró koalíciós közösségbe, amelynek a Fehér Ház szerint „minden tagállama érti Szaddám Huszein fegyvereinek világot fenyegető veszélyét, és azt a pusztulást, amit a rezsimje mért az iraki népre.”  Amennyiben a „tagállam értette” is a „világot fenyegető” veszélyt, a magyar középosztály és az értelmiség döntő hányada viszont időben felismerte, és elítélte az olajmonopóliumért és támaszpontokért indított harcot – nem mintha az ország világszínpadon kiosztott szerepe szempontjából bármi jelentősége lett volna.

Valahogy valakik a cseheket is rátornászták a koalíciós listára, holott mint annak idején beszámoltunk róla, az uralmon levő Szocialista Demokratikus Párt is elfogadta azt a parlamenti rezolúciót, amely  jogi megalapozottság híján illegálisnak nyilvánította az Irak elleni háborút. A köztársaság elnöke, Vaclav Klaus pedig úgy nyilatkozott az amerikai nagykövetnek, az ötlet, hogy valaki katonai erő igénybevételével erőszakolhat ki demokráciát, számára egy másik korba tartozik.

Az igazi  szemfényvesztés azonban csak ezután következett: a kormány dokumentum a koalíciós országok lakosságát mintegy monolitikus Bush külpolitikát támogató egységeknek feltüntetve közölte a 22 milliós(*2) Irak elleni összefogásban résztvevők meghökkentő számát: 1.23 milliárd fő.  Mint írta, ebben a számban a világ minden fő faja, vallása és etnikuma képviselve van és minden nemzet a föld minden kontinenséről.  És, ha már felmerült a név, Palau, akkor akár azt is mondhatjuk, a parányi szigeten keresztül a világ minden tengere és minden szigete képviselve van. Huh! Hátborzongató!  Lenyűgöző! Hogy ennek a milliárdnyi embernek több mint fele, ha nem kétharmada helyesebbnek találná többet fizetni az olajért, mint gyilkolni érte, az persze ebből a közleményből  nem derült ki.

Nem utolsó sorban a háborús költségek miatti aggodalmakat elkerülendő a Fehér Ház közölte, hogy a koalíciós országok összesített nemzeti jövedelme 22 trillió dollár.  Ez az átlag ember számára szinte felfoghatatlan összeg, mégis nyilvánvaló, hogy óriási, pláne az évek óta gazdasági és kereskedelmi szankciók alatt sínylődő Irak kasszájához viszonyítva.  Tehát semmi kétség nem fért hozzá, hogy a koalíció könnyedén képes fedezni a háború és az azt követő több évtizedes megszállás költségeit.

Na igen. Képes lett volna rá, éppen csak nem hajlandó. Az újabb és újabb  milliárdos kiadások több, mint 90 %-át  az Államok egyedül fizeti, méghozzá abban a reményben, hogy egy részét fokozatosan behajtja  a nyomorult Irakon.(*3) Addig is, amíg erre sor kerül, minden állampolgár – a háborút ellenző, békéért tüntető milliók, a szegénységgel küszködők és az árvákat nevelő új katonaözvegyek is – köteles hozzájárulni, bár a koalíció ismertetője egészen mást, közös áldozatvállalást és tehermegosztást sugallt.  Délibábos látszat keltés, és vele szemben a mindennapi realitás.  

GUERNICA és GROZNI után FALUDZSA

Hivatalos iraki közlemény szerint Falludzsában 36 ezer ház és 8400 üzlet lett földig rombolva az amerikai rakéták, tankok és bombázók által. 60 óvoda és iskola, 65 mecset és kegyhely esett áldozatul az esztelen pusztításnak. Daud Salman, iraki újságíró, aki április közepén járt a városban, azt tapasztalta, hogy  a lakosság 75%-a nem tudott visszatérni a katonai zárlat, víz- és áramhiány, lerombolt vagy életveszélyes épületek és járványveszély miatt.

Az Iraki Vörös Félholdat  még mindig nem engedik be a városba, hogy gondozza a sebesülteket, gyógyszerrel lássa el a rászorulókat, friss ivóvizet osszon szét legalább a gyerekek között. Falludzsa nem más, mint egy hatalmas, végsőkig kiszolgáltatott, világtól elzárt börtön.

Burhan Fasa’a, a Lebanese Broadcasting Company operatőre  jelentette az ostrom idején, hogy azokat a halottakat, akiket ki lehetett ásni a romok alól, a kertekben temették el, mert nem tudták kivinni a temetőbe. Legtöbbjük, mint ahogy a hónapok óta romok alatt enyészők is, semmilyen halállistán nem szerepelnek. Szemtanúk beszámolója, sőt egy-egy eredeti felvétel szerint is az amerikai katonák a fehér zászlóval menekülő civileket is lőtték. A holttesteket a tankhoz kötötték, és úgy vonszolták végig az utcákon – győzteseket megillető trófeaként.

A Guardian/UK cikke április 27-én This is our Guernica (Ez a mi Guernicánk) címmel idézte vissza ezeket az eseményeket a következő alcímmel: A lerombolt, kordonnal körbezárt Faludzsa az évtized brutalitásának emlékműve. Nem felejtette el megemlíteni, hogy az ostromot megelőző kormánypropaganda szerint a város az USA éppen ügyeletes legádázabb ellenségét, Abu Musab al-Zarkawit bújtatta. A városi atyák, akik tudták, nincs köztük, a veszélyt elhárítani próbálkozva felajánlották, hogy az amerikai parancsnokság küldjön csapatokat, kutasson át mindent, és állítsa maga elő, ha megtalálja.  

Al-Zarkawi keresésére ugyan nem kerítettek sort, de válaszként a katonaság angol segítséggel körbe vette és hermetikusan lezárta Faludzsát. Ezután a nők, gyerekek többségét evakuálta, de a fegyverfogásra alkalmas férfiakat ott tartotta. Aztán mindent elsöprő erőfölénnyel, nagy hatóerejű, kísérleti jellegű fegyvereket is bevetve a földdel egyenlővé tette a 150 mecsetjéről és minaretjeiről híres várost. Al-Zarkawi persze nem volt sem a túlélők, sem a halottak között.  Úgy látszik megszökött, hallottuk a tv-híradóban. Megszökött – vagy soha ott sem volt.

Ha a brit Guardian nyíltan vádló cikke újdonságként vágja mellbe az interneten odatévedt amerikai olvasót, az teljesen érthető. A legtöbb, amit annak idején láthatott a képernyőn, az a temetőben bujkáló ellenállók, és a rájuk helikopterekből vadászó amerikai katonák egyenlőtlen tűzharca volt. A nehézfegyveres pusztítást, a frissen hantolt sírokat, az utcákon, tereken fekvő temetetlen holttesteket, a tanktámadásnak egyidőben áldozatul esett 30 nő tetemét, az éhségtől és hullaszagtól megvadult, emberi maradványokon rágódó kutyákat a riporterek és a dokumentumfilmesek nem örökíthették meg, mivel ki voltak tiltva a városból. Ha sem angolul tudó túlélő, sem film, videó, vagy elfogulatlan tanú nincs, történt-e egyáltalán bűntény?

Ami végül is nyilvánosságra került, az a szigorú katonai cenzúrát kijátszó, titokban, hatalmas kockázatot vállalva megörökített  amatőr képek révén jutott ki a világba. Ezek és egy-két helyszíni beszámoló nagyrészt az Al Jazeera jóvoltából került az Internetre, de aki nincs a világhálón honnan is tudhatná, hogy az amerikai katonák a mentőautókra, mentőorvosokra is lőttek, megtagadták az iraki vöröskeresztnek  a sebesültek elszállítását, élelem- víz- és gyógyszer szállítást, vagy azt, hogy a civil áldozatok részben nők és gyermekek voltak.

A Pentagon a külügyhöz hasonlóan nem nyilatkozott, mondhatnánk elengedte a füle mellett a Vörös Kereszt és különböző emberjogi szervezetek Falludzsával kapcsolatos vádjait és követeléseit. Az amerikai média nem foglalkozott a túlélők beszámolóival, mint ahogy a képi bizonyítékokkal sem, azt az illúziót keltve, hogy ha az atrocitások meg is történtek, nem érdemelnek különösebb figyelmet – pláne a halottakért mondott ökunemikus imát. 

Hogy néz ki ez a mentalitás a humanista szemszögéből? John V. Whitebeck tavaly tavasszal azt írta A Moment to Pause and Reflect  (Egy pillanatnyi szünet és reflektálás) című cikkében:

"A jelenleg meghirdetett amerikai szándék, potenciálisan az európaiak által is támogatva, hogy ‘megváltoztassa a Közel-Kelet arculatát‘ – főleg, hogy a régiót kevésbé fenyegetővé tegyék Amerika és beleértve Izrael számára – látványosan sikertelennek igérkezik. Ebből a régióból nézve, főleg aki hozzájut a nyugati médiához, könnyen azt a benyomást lehet nyerni (nem is irracionálisan), hogy a nyugatiak szemében a zsidó és keresztény életnek végtelen értéke van, míg a muzulmán életnek nincs semmi. Ebben a vonatkozásban érdemes visszaidézni 1996 decemberét, mikor az Egyesült Államok ENSZ nagykövete, Madeleine Albright nyilvánosan hangoztatta, hogy az UNICEF által jelentett 500 ezer, szankciók kiváltotta gyermekhalál „megéri az árat” Amerika iraki politikájáért. Ez az állítás nem váltott ki felháborodást Amerikában. Sőt, egy hónappal később (Albright) külügyminiszter lett."

(Ez persze majdnem lehetetlen, mikor a tudatlan, félrevezetett ember lelke bosszúvággyal mérgezett.  Egy amerikai katona saját szavai szerint a felrobbantott World Trade Center egyik képe az ágya felett lóg, egy másikat pedig állandóan a katonai dzsekije zsebében hordja. „Bármikor sajnálatot érzek ezek az emberek iránt, a képre nézek és azt gondolom: ‘Ők (támadtak és) találtak el először minket otthon, és most mi vagyunk soron.’ ”) 

Egy másik zsurnaliszta, aki számon kéri a globálisan is egyre inkább eluralkodó hipokrízist – az elvben uralkodó princípium (látszat) és a gyakorlati valóság (realitás) közti hatalmas szakadékot – az az ausztrál The Age zsurnalisztája, Waleed Aly; tavaly egy cikke azzal a címmel jelent meg, Hány ártatlanul halott iraki túl sok?

"Egy nemrég publikált beszámoló az orvostudományi szakzsurnál, The Lancet hasábjain 100 ezerre taksálja az invázió során elhalálozott irakiak számát. A fele nő és gyermek. Majdnem mind a koalíciós légitámadások áldozatai. (...)  Bár őrülten meghaladja a korábban közölt számadatokat, a The Lancet felmérése hihető, sőt független statisztikusok szerint, akik analizálták az adatokat és metódusában megbízhatónak találták, még konzervatívnak is ítélték."

Ami megdöbbenti, és szinte számon kérővé teszi Alyt, hogy ezekre az iraki halottakra, akár 50 ezer, akár 100 ezer, nem gondolunk úgy, mint a szeptember 11-i, a Bali, Madridi vagy a Beslani terrortámadás áldozataira. „Az irakiakért nem tartunk ökumenikus istentiszteleteket, (hivatalos) évfordulós megemlékezéseket, és nem adunk nekik emberi arcot. Talán egyes ártatlan életek szentebbek és sérthetetlenebbek, mint mások.”  Ez a különbségtétel egyébként egy régi, máskor is tapasztalt, sokaknak fájó jelenség legújabb felvetése.

Aly érezhetően felháborítónak találja, hogy az iraki civil halottakat, még ha 100 ezren vannak is, az Államokban nem áldozatnak, hanem járulékos veszteségnek tekintjük. Az ausztrál jog ezt minden eufemizmustól mentesen reckless murdernek, gondatlanságból elkövetett gyilkosságnak nyilvánítja. Mégis – jogi súlya ellenére – a kormány  Canberrában sem vesz tudomást róla.

Viszont lehetetlen, hogy a szövetséges kormányok maguk között ne aggódnának miatta, vajon  meddig fogják tudni az emberekkel sikeresen elhitetni, hogy az egyéni vagy legfeljebb csoportos terrorakciók minden valós indok nélkül, de szándékosan gyilkolnak civileket, míg az állami terror a szituációba kényszerítve, de minden ártó szándék nélkül  torolja meg. Az elkerülhetetlen kérdés, vajon mennyi ideig tudják elkerülni, hogy a népek összehasonlítsák az egyéni és az állami terror civil áldozatainak számát? Mennyi ideig tudják elhitetni velük és a katonáikkal, hogy a szegénységből, egyenlőtlenségből és igazságtalanságból fakadó terror akciókra a  totális háború, a kollektív büntetés az egyetlen válasz?

A Bush-kormánynak már rá kellett jönnie, hogy minden probléma, amit  független gondolkodású akadémikusok, elfogulatlan politológusok, békeaktivisták és ellenzéki újságírók jósoltak az iraki háborúval, és még inkább az azt követő nemzetépítéssel kapcsolatban, az megvalósult, vagy sietve afelé halad, tehát a valóság nem hitelesítette a politikájuk alapjául választott elveket. A közeljövő legnagyobb kérdése, Washington meddig fog még  próbálkozni, és hány amerikai életét fogja feláldozni, hogy  a több ízben lejáratott és kudarcot vallott ideológiájához  próbálja idomítani a véráztatta valóságot? 

*1 Mivel iraki kormányadatok szerint a lakosságnak csak 2%-a tekinti felszabadítójának Amerikát, az együttműködés, sőt besúgás minimális szintű lehet, és nagyon valószerűtlen, hogy az idővel arányosan emelkedő tendenciát mutatna.

*2  2000-es adat

*3  Jelenleg még mindig amerikai bankokban van, és szépen kamatozik az iraki állam Szaddám Huszein idejében befagyasztott 1.7 milliárdja, amelyet állítólag egyszer az ország újjáépítésére és beruházásokra fognak fordítani.  A nagy kérdés, vajon az új kormánynak lesz-e bármi döntési joga a felhasználást illetően, vagy mint más területeken is – olaj és egyéb természeti kincsek kitermelése, feldolgozása, értékesítése – meg lesz kötve a keze.

2005. április

Addenda

'The president thinks the most immoral act of all would be if Saddam Hussein would somehow transfer his weapons to terrorists who could use them against us. And so, the president does view the use of force as a matter of legality, as a matter of morality, and as a matter of protecting the American people." (Ari Fleischer,  White House spokesman. Derrick Z. Jackson: A pope of peace and Bush's war. The Boston Globe. April 6, 2005)

After Bush gave his 48-hour ultimatum to Saddam, the Vatican warned that ''whoever decides that all peaceful means under international law have been exhausted is assuming a grave responsibility before God, his conscience, and before history." Secretary of State Colin Powell responded by saying, ''We understand the Holy Father's concerns, but sometimes issues come before us that cannot be avoided because we are peace-loving and we hope they'll go away." (Derrick Z. Jackson: A pope of peace and Bush's war. The Boston Globe.) [Of course, we have learned since then that the invasion has likely cost tens of thousands of lives (we do not know for sure because, despite the US insistence it was doing ''everything possible," it refused to attempt to count the casualties. Jackson]

We conclude that the Intelligence Community was dead wrong in almost all of its pre-war judgments about Iraq's weapons of mass destruction. This was a major intelligence failure. Its principal causes were the Intelligence Community's inability to collect good information about Iraq's WMD programs, serious errors in analyzing what information it could gather, and a failure to make clear just how much of its analysis was based on assumptions, rather than good evidence. On a matter of this importance, we simply cannot afford failures of this magnitude. After a thorough review, the Commission found no indication that the Intelligence Community distorted the evidence regarding Iraq's weapons of mass destruction. What the intelligence professionals told you about Saddam Hussein's programs was what they believed. They were simply wrong. (…) The first lesson is that the Intelligence Community cannot analyze and disseminate information that it does not have. The Community’s Iraq assessment was crippled by its inability to collect meaningful intelligence on Iraq’s nuclear, biological, and chemical weapons programs. The second lesson follows from the first: lacking good intelligence, analysts and collectors fell back on old assumptions and inferences drawn from Iraq’s past behavior and intentions. (The Commission on the Intelligence Capabilities of the United States Regarding Weapons of Mass Destruction. Report to the President of the United States March 31, 2005) [A döntőbizottság szégyentelen szélhámos aláírói:  Very respectfully:  Laurence H. Silberman Co-Chairman, Charles S. Robb Co-Chairman,  Richard C. Levin, John McCain, Henry S. Rowen, Walter B. Slocombe, William 0. Studeman, Patricia M. Wald, Charles M. Vest, Lloyd Cutler (Of Counsel) ]

A Robb--Silberman-bizottság végkövetkeztetése szerint az amerikai titkosszolgálatok milliókért sem találtak hazaárulókat Irakban: Human intelligence collection in Iraq suffered from two major flaws: too few human sources, and the questionable reliability of those few sources the Intelligence Community had. After 1998, the CIA had no dedicated unilateral sources in Iraq reporting on Iraq’s nuclear, biological, and chemical programs; indeed, the CIA had only a handful of Iraqi assets in total as of 2001. Furthermore, several of the liaison and defector sources relied upon by the Intelligence Community, most prominently Curveball, proved to be fabricators. Several systemic impediments to effective collection contributed to this dearth of human intelligence. (The Commission on the Intelligence Capabilities of the United States Regarding Weapons of Mass Destruction. Report to the President of the United States March 31, 2005)

A cikk folytatása, amely az egyházpolitika látszat és realitás konfliktusát fogja elemezni a Jelenidő rovat  jövő havi számában lesz olvasható Látszat kontra realitás címmel.

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára