KULIFFAY HANNA

EMPIRIA Magazin VII. évfolyam 1. szám – Kuliffay Hanna írása

Eredeti megjelenés: gondola.hu Háttér rovat. 2008 január

MÉG SZÁZ ÉVIG IRAKBAN?

A republikánus párt elnökjelöltségére pályázó szenátor, John McCain azzal büszkélkedik, hogy “katonai győzedelmet arattunk (Irakban)”. Nem titkolt alelnöki választottja, Joe Lieberman szenátor, akivel rendre együtt korteskedik, szintén azt hangoztatja, hogy “győztesek vagyunk”, mivel “a modern hadtörténelem legjelentősebb fordulataként haladást értünk el.” David Petraeus generális azonban a győzelmi harsonák fújása helyett újabb türelmi időt kér a kongresszustól.

A maguk kreálta szemfényvesztő propagandát vég nélkül hangoztató szélsőjobboldali és neokonzervatív politikusokkal szemben Petraeus generális – a Republikánus Párt Westmorelandje(*1) – január közepén kényszeredetten bevallotta, hogy az iraki helyzet még mindig bizonytalan és kilátástalan. “További hat hónapra van szükségem, hogy eldöntsem, vajon elértük-e a fordulópontot” – közölte az NBC News riporterével.

(Kép: John McCain szenátor)

További hat hónapra van szüksége... Már megint? Hányszor volt ez már hallható tőle, és az időhúzás során további hány katonáját vesztette el! Petraeus félévenként ugyanezt hajtogatja, ráadásul minden alkalommal csapatleépítést is ígér – amire persze nem kerül sor. Furcsa, hogy a média nem kéri számon, milyen alapon szónokol „győzelemről” a McCain–Lieberman-páros, mikor a generális diadalív és girlandok helyett egyelőre a szerencse forgandóságában reménykedik.

Ez a bizalomkeltést szolgáló, hitegető-halogató taktikázás médiatrükként is ismeretes. Nem más mint a New York Times nagyágyúja, Thomas Friedman az iraki intervenció „győzelme” után különböző fórumokon legalább 14 alkalommal adott le 6 hónapos távlatú előrejelzést; ennek során a helyzet tragikumát tompítva, és halvány, gyakran fiktív biztató jeleket hangsúlyozva minden alkalommal egy ideiglenes megszállás látszatát próbálta kelteni.

A politikai és gazdasági vezetés és médiaelit közös érdeke, hogy minél kevesebb agyban tudatosuljon a megszállás véglegesítése, holott ez a Közel-Kelet átrendezési tervének egyes számú célkitűzése. Közös érdek, hogy minél kevesebben számoljanak utána, az eszkaláció kezdete óta 196 ezer bejegyzett privátszerződéses – túlnyomórészt a Pentagon által bérelt zsoldosok és a Külügyi Minisztérium megbízottai – közreműködésével több mint 350 ezren építik az adófizetők pénzéből az iraki demokráciát.

Ez naponta 250 millió dollárnyi plusz kiadást jelent, aminek következtében az ország történelmében először a nemzeti adósság jóval túllépte a 9 milliárd dollárt. A Reuters közlése szerint a háborús kiadások összege évente növekszik: 2003-2005 között átlagosan 93 milliárd dollár volt, 2006-ban már 120 milliárd, 2007-ben 171 milliárd, és legutóbb Bush 193 milliárdot követelt a kongresszustól az idei évre.

Robert Gates védelmi miniszter azonban nem zavartatja magát a vészesen nekivadult számoktól, sőt a hadsereg fegyverarzenáljának állandó növelésével már az új kormány számára is biztosítani igyekszik a „demokráciát védelmező” fegyverellátás folyamatosságát. Természetesen a használatukkal sem fukarkodik. Január 10-én például 10 perces erőbevetéssel 38 nagyhatóerejű bombát (18 tonna robbanóanyagot) dobatott egy Bagdad közeli „al-Kaida-gyanús” farmra. Az AP jelentése szerint ez volt az iraki háború egyik legintenzívebb légitámadása. Maga Jahve sem végzett alaposabb irtó hadjáratot az izraeliták védelmében, mikor az amalekiták emlékét is eltörölte a föld színéről.

Gates Afganisztánt sem hanyagolja el. 500 vadonatúj aknaálló harckocsit (MRAP-t) szándékozik az ottani hadtesteknek küldeni, amint lekerülnek a futószalagról. A Pentagon először 12 ezer fokozott védelmű harckocsit rendelt, de egy márciusra beütemezett utórendeléssel együtt végül 15400-at vásárol, több mint 22,4 milliárd dollár értékben. Az intervenciós politika és az ingatlanspekuláció okozta recesszió viharfelhői és a közhangulat romlása ellenére Bush január 12-én közölte, személy szerint neki semmi kifogása ellene, ha a generálisai úgy döntenek, hogy nem csökkentik jelentősen az Irakban állomásozó csapatok létszámát. Az eszkaláció folyamatos szinten tartását nem sokkal azután jelentette be, hogy mintegy vállrándítással elintézve az ország tudtára adta, az Egyesült Államok hosszú távú iraki jelenlétére lehet számítani, ami „könnyen” eltarthat egy egész évtizedig is.

BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY PELOSI ELLEN

Hogy mi volt az egy évtizedes megszállás, „the colonization of Iraq” eshetőségének hallatán a demokrata párt, az elnökjelöltségre pályázó demokraták és a demokrata képviselők, szenátorok reakciója? Semmi. Ésszerű elvárásokkal ellentétben nem vitatták meg a döntést a parlamentben, és nem ítélték nyilvánosan el. Nem szólították fel a választóikat és szimpatizánsaikat sem, hogy tiltakozzanak a megszállást véglegesítő törekvés ellen, amely további katonai veszteségeket jelent, és hatalmas kiadások terhét rója az eladósodott országra.

Nancy Pelosi tudja, hiszen maga mondta, mikor a parlament szóvivője lett, hogy „az amerikai nép új irányt akar”, ennek ellenére lényegében semmit sem tett a szavazók egyik jelentős követelése, a megszállás befejezése érdekében, sőt! Biankó csekkek folyamatos osztogatásával támogatja az afganisztáni és iraki eszkalációt – közvetve az elnöki párosnak a Közel-Keletet gyökeresen átrendező ambícióját.

Pelosi figyelmen kívül hagy minden olyan szakértői tanácsot, amely emberség, társadalmi viszonyok, történelmi precedens és praktikus ésszerűség szempontjából értékelve a helyzetet az idegen fegyveres erők távozását ítéli a régió stabilitásának alapjául. A Free Inquiry 2006 február-márciusi száma Szabad Irak címmel közölt írásában James P. Sterba, a University of Notre Dame filozófia professzora és 24 könyv szerzője kiáll amellett, hogy az Államoknak mielőbb el kell hagyni Irakot annak érdekében, hogy a különböző frakciók ismét együtt tudjanak működni.

Sterba emlékeztet rá, hogy a szunniták és shiíták korábban nagyon hatásoson tudtak kooperálni a külső ellenség ellen, amire ismét számítani lehet, ha az idegen csapatok kivonásával lehetőséget kapnak rá. Ami a cikk egyik legfontosabb állítása – annál is inkább, mivel a közmédiában egyértelműen elhallgatott –, hogy „bizonyítékok vannak rá, a koalíciós erők vannak a három fő csoport jelenlegi konfliktusai mögött, megpróbálva ellentétet szítani köztük az oszd meg és uralkodj elvre alapozottan.”

Ezen felül az a konkrét vád merült fel ellene, hogy észszerű konszenzusépítés helyett megosztja a pártját – aki nincs az egyetértők és a megalkuvók között, az belső ellenség. Szűk körű klikkjével most azon ügyködik a háttérből, hogy megakadályozza egy jogi szakértők által támogatott pártjabeli kis csoport próbálkozását Bush és Cheney felelősségre vonására. Az említettekre alapozva Pelosi ellen bizalmatlansági indítvány beterjesztését szervezik hivatali esküjének megszegése és alkotmányos kötelességeinek elmulasztása miatt.

A petíciók szervezői tudják, nincs esélyük rá, hogy az egyes számú demokratát bármiért is felelőssé tegyék, de a parlament bizonyos visszaéléseit dokumentálni akarják az utókor számára. Az intézményes felelősség kapcsán a jogi szakértőnek és politikai kommentátornak, publicistának egyaránt kiváló Glenn Greenwald a következőt írta:

"Már régen nem vádolom a Bush kormányt kizárólagosan azért, ami politikai rendszerünkben történt. Ugyan a kormány volt elsődlegesen a felelős, de az ország többi intézménye is felelős – a média, a parlament, az "ellenzéki párt", a bíróságok –, amiért engedték, hogy megtörténjen mindaz (ami történt) azzal, hogy nem csinált semmit – vagy támogatta (a visszaéléseket) – amikor sorban lelepleződtek."

Az elnökválasztási cécóba és a Kétségbeesett háziasszonyok blőd valóság-showjába felejtkezve Afganisztán és Irak tragikus sorsa lefutott téma az átlagember számára. Az érdektelenséggel visszaélve a média nem jelzi a demokrata elit neokonzervatívizmus felé tendálását, egyeseknél a teljes, kritikától mentes azonosulást. Leginkább az alternatív médiában megjelenő kritikus cikkekhez való internetes hozzászólásokból nyilvánvaló, hogy az ország helyzetének romlása miatt nemcsak a republikánusok, hanem az 'ellenzéki' demokraták is forró vízben vannak. Egyre többen látják, kétségbeesetten, hogy a kormánypolitikával szemben nincs ellenerő, de még fékező erő sem.

Ha valahol, ezt nagyon jól tudják a Fehér Házban. Ezért mondta Bush minden különösebb aggodalom és mentegetődzés nélkül a napokban, hogy még 10 évig is „könnyen” a Tigris és Eufrátesz völgyében sátorozhatnak a katonái. A republikánus pártban utódjának szánt McCain viszont még rajta is túltett, mikor azt mondta, hogy tőle akár száz évig is ott rostokolhatnak.(*2) Megdöbbentő közönyük, felháborító cinizmusuk és felelőtlenségük ellenére azonban a sajtó nem kezdte ki őket, nehogy nyilvános fórumot kapva vitalehetőséggé váljék a megdöbbentő közlés lényege: a megszállást hosszabbra tervezik, mint Kelet-Európa oroszok általi megszállását.

A Bagdad és Washington közötti egyezménykötés lényege annak biztosítása, hogy az idén érvényét vesztő ENSZ-határozat idei lejártával továbbra is maradhasson nehézfegyveres amerikai haderő Irakban – természetesen a korábbi jogokkal és kiváltságokkal. Aki nyilvánosan és határozottan tiltakozott e jogilag kétséges, a szuverenitás és emberi jogok szempontjából elfogadhatatlan „baráti egyezmény” javaslata miatt az nem Pelosi, vagy éppen a demokrata szenátorok vezére, Harry Reid volt, hanem Moira Mack, a megszállás hatásfokának növelését ellenző országos kampány, az Amerikaiak az Iraki Eszkaláció Ellen (Americans Against Escalation in Iraq) vezetője. Mint mondta:

„Az amerikai közvéleménynek elfogadhatatlan, hogy további tíz évig Irakban legyenek lekötve a csapataink. Csaknem ötévi háborúskodás, több mint 3900 amerikai (katonai) veszteség és 30 ezer sebesült és sérült után (nyilvánvaló, hogy) Amerika elég áldozatot hozott” – mondta Mack, majd hozzátette: “Itt az idő biztonságosan és felelősséggel hazahozni a katonáinkat.”

A szenátusban Jim Webb, Virginia állam demokrata szenátora a nemzetközi jogra támaszkodva írásban jelezte aggályait a bilaterális egyezmény több pontját illetően. Egy telefoninterjú során jelezte, hogy a demokraták meg akarják akadályozni a tervezett egyezmény ratifikálását, ha az amerikai kormány nem fogja tisztázni Irakkal kapcsolatos tényleges szándékait. Webb kiemelte, hogy “a dokumentumban szó sincs kivonulási stratégiáról, mivel a Bush kormánynak ilyen nincs is”.

Valóban nincs. Miért is lenne egy globális terveket szövögető hódítónak? Bush jelenleg éppen azon ügyködik, hogy 5 év után végre 'törvényesítse', kamatoztassa és véglegesítse a „sikerét”. A Fehér Ház sajtótitkára, Tony Fratto tájékoztatása szerint Bush még nem írt alá semmilyen dokumentumot a háború folytatására, de riporterek kérdésére nem tagadta, hogy előkészületben van egy egyezmény az USA és Irak közti kapcsolat “összecementezésére”. Gates a megszállást véglegesítő deklarációt “közös egyezségen alapuló megállapodásnak” nevezte, amely eufémia a “hosszú és tartós" jelenlétre. Mármint katonai jelenlétre.

TOVÁBBI HÁBORÚK KILÁTÁSBAN

Nemcsak Bush sorsdöntő közlései nem vertek hullámokat a révedező, tájékozatlan, személyes problémákkal terhelt és cirkusszal szórakoztatott amerikaiak körében, hanem az iraki védelmi miniszter, Abdul Kadir (Qadir) váratlan és megdöbbentő nyilatkozata sem, holott különös figyelmet érdemelt volna. A radikális ideológiájú militánsok aranyszavú bülbülje ugyanis, akit Washingtonban kormányszinten fogadtak, azt adta az amerikaiak tudtára, hogy 2012-ig nem lesznek képesek Irak belső biztonságáért teljes felelősséget vállalni, mi több, 2018-ig nem fogják tudni megvédeni az ország határait sem.

Ezekhez a feladatokhoz szerinte folyamatos amerikai jelenlét szükséges, és a szavaiból, hozzáállásából arra lehetett következtetni, hogy ha Nouri al-Maliki feltételeket szab, vagy vonakodik aláírni Bush-sal a hosszú távú (100 éves?) megszállást jóváhagyó egyezményt, ő hajlandó lesz. Senki ne tételezze fel, hogy Quadir ne lenne tisztában vele, milyen következményekre nyit kaput egy ilyen, országa helyzetéről negatívan prognosztizáló tájékoztatással. Nagyon is jól tudja, hogy a kilátástalanság és tehetetlenség hangoztatásával mintegy jogi és erkölcsi alapot teremt a tervbe vett egyezmény első kitételéhez, amely kimondja, hogy az USA megvédi Irak demokratikus rendszerét minden külső és belső ellenségtől.

Az ennek kapcsán felmerülő, de fel nem tett kérdések – az egész Közép-Kelet jövője szempontjából leglényegesebb, mégis elhallgatott kérdések: Vajon ki fogja eldönteni, hogy ki a külső és ki a belső ellenség? És kinek a törvényei szerint lesz ideiglenes, vagy véglegesen kiiktatva – letartóztatva, fogva tartva, vallatva, kivégezve, bombázva, rakétával, tankkal és golyószóróval lőve – akit ellenségnek nyilvánítanak?

A vietnami háborút megjárt (mentalitásában ott rekedt), 71. évét taposó elnökjelölt, McCain előző vasárnap azt mondta egy választói gyűlésen: “Kemény háborúban vagyunk. Nem lesz vége egyik napról a másikra. További háborúk vannak kilátásban.” És ha valaki esetleg ennyiből nem vette volna kellőképpen komolyan a Bush-doktrína követőjének és politikai örökösének “egyenes beszédét” – mellyel büszkélkedni szokott –, annak még hozzátette: “Sajnálom, hogy ezt kell mondanom önöknek, de további háborúk lesznek. Soha nem fogjuk megadni magunkat, de újabb háborúk lesznek.”

McCain még az újabb háborúk, újabb vérontások gondolatára is érezhetően gerjedt állapotba kerül. Justin Frank, a pszichiátria professzora ugyan Bush kórképét megrajzolva írta a következőt, de McCainre is ragyogóan illik: „A szociopata a többi embert tárgynak tekinti, akiket manipulálni és használni kell, úgy, ahogy többségünk egy csavarhúzót vagy egy papír zsebkendőt használ. A szociopata nem érez empátiát mások iránt (bár megjátszhatja), és nem érez szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt.” A szenátornak nyilván nem voltak álmatlan éjszakái miatta, hogy 2001-ben Szaddám Husszeint minden tényszerű bizonyíték híján a 9-11-es terrortámadásban való részvétellel vádolta, és már akkor dörzsölgette a tenyerét, hogy Afganisztán romhalmazzá lövése után "Irak lesz a következő lépés."

Akik emlékeznek rá, hogy a New York Times annak idején támogatta az Afganisztán, majd Irak elleni intervenciót, azoknak nyilván nem lesz meglepetés, hogy a vezető napilap a napokban bejelentette, McCaint támogatja az elnöki pozícióra esélyes republikánusok közül. Teszi ezt annak ellenére, hogy a CBS News és a Times januári közös felmérése is azt bizonyította, a lakosság két harmada politikai és gazdasági vonalon egyaránt ellenzi a Bush–Cheney-kormány irányvonalát: a válaszadók 75%-a szerint az ország rossz vágányon van.

Tom Brokaw, az NBC News visszavonult sztárbemondója egy interjú során azt állította, rendszeresen járva az országot arra a következtetésre jutott, hogy nemcsak a demokraták és a függetlenek dühösek, hanem a republikánusok köreiben is széleskörű és nagyfokú az elégedetlenség. Vajon miért akarja a Times ezt az állapotot a következő 4 évre meghosszabbítani?

A nagyfokú elégedetlenség ellenére a közmédia jóvoltából az emberek döntő többségének, bármelyik pártban van is, fogalma sincs az iraki megszállást véglegesítő tervről, az újabb intervenciót sejtető fegyverkezési hajszáról, a recesszió, a deficit és az intervenciós politika kölcsönös viszonyáról, a dollár iránti növekvő bizalmatlanságról, a tényleges katonai veszteségekről, a tényleges iraki veszteségekről, az újabb háborúk veszélyéről vagy arról, hogy a Közel-Kelet poklából visszatérve százával lesznek öngyilkosok az amerikai katonák...

*1 Az az állítás, hogy a győzelem kéznél van, éppen annyira ostoba és megalapozatlan az iraki háborúban, mint Westmoreland hite volt 1968-ban, mikor „látta a fényt az alagút végén”. A Bagdadból származó optimista nyilatkozat ellenére, miszerint „a polgári halálesetek száma 62%-kal csökkent”, a ("győzelem" felé) haladás eredményessége semmivel sem hihetőbb, mint 40 évvel ezelőtt Vietnam esetében volt. Valójában az iraki katonai kalandorkodás még inkább megalapozatlan, mint Vietnamban volt. (Thomas A. Bass & Maurice Isserman: Iraq of ‘08 Eerily Like Vietnam of ’68. The Times Union)

*2 McCain kezdettől fogva élen járt az Irak elleni háborús uszításban: "Abszolút nyilvánvaló bizonyíték volt rá, hogy Szaddám szerepet játszott a 9-11-es támadásokban. (...) Amint valamiféle minimális életképességű kormány lesz Kabulban, a következő lépés Irak." John McCain-interjú a CNN tv-adón. 2001. október 29.

2008. január

(Ez az elemzés eredetileg a gondola.hu Háttér rovatában jelent meg. Továbbközlésre átvették tőle: Hírstart.hu; Hírvilág.com; RSCAT.hu; Hírkereső; Észbontó.hu<Hírolvasó; HÍRFAL.HU, magyarorszag.ma, TŐZSDEHírek)

Addendum:

Claims that victory is at hand in the Iraq war are as fatuous and unsubstantiated as Westmoreland’s belief in 1968 that he was seeing “the light at the end of the tunnel.” In spite of the optimistic talk coming from Baghdad that “civilian deaths have decreased by 62 percent,” the metrics measuring progress in Iraq are no more believable than they were 40 years ago in Vietnam. In fact, America’s military adventure in Iraq is even less sustainable than it was in Vietnam. (Thomas A. Bass and Maurice Isserman: Iraq of ‘08 Eerily Like Vietnam of ’68. The Times Union)

I long ago stopped blaming the Bush administration — at least exclusively — for what has happened to our political system. They were responsible in the first instance, but the rest of the country’s institutions — its media, its Congress, the “opposition” party, even the courts — all allowed it to happen, choosing to do nothing — or to endorse it — once it all began to be disclosed. It wouldn’t have surprised the Founders that we would have corrupt and lawbreaking political leaders, including in the White House. The idea was that there would be numerous checks on that corruption. But when those other institutions fail, or are complicit, the fault is collective. (Glenn Greenwald: Mukasey’s Radical Worldview Is Now the Norm. Salon.co. January 31, 2008)

“There was very clear evidence that Saddam had played a role in the 9/11 attacks.” (. . .) As soon as there's a government of some kind of minimal viability in Kabul, the next step is Iraq." Senator John McCain. CNN. October 29, 2001)

Csak pár hónappal ezelőtt Bush létszámcsökkentést jelentett be Irakban, most viszont azt közli, hogy a létszám valószínűleg magasabb marad, mint az eszkalációt megelőző időkben: President Bush, just months after announcing troop reductions in Iraq, is now indicating that the number of troops in Iraq may remain higher than last year's pre-escalation troop level. "As the mother of a soldier who is now fighting in a war that I and the majority of voters disapprove of, I am appalled that the President would rather continue risking my son's life than admit to the American people that his so-called ' surge' has failed to bring real security and political reconciliation to Iraq," said MFSO member Marge Haracz of Mundelein, IL, whose son is currently in serving with the Army in Iraq. "I am also appalled by the failure of the Congress to use their ' power of the purse' to end this war. (Military Families Speak Out. January 31. 2008)

The Bush policy of unintended consequences had taught us one thing: One person can change the world. In just seven excrutiatingly long years, Bush's arrogance has destroyed the United States as the last remaining superpower. It's OK. I was never comfortable with all that unseemly messianic, imperial chestthumping. (...) Bush and his buddies have greased the skids of our decline and finally lost one for the Gipper. Guantánamo and torture made our national symbol the American Spread Eagle. Welcome to Post-America. When not slightly heartbroken, I'm oddly relieved. (Kate Clinton: Bush as Belichick. The Progressive. January 2008)

VISSZA a Jelenkor rovat címlistájára

VISSZA az Empiria Magazin nyitólapjára