EMPIRIA Magazin  VIII. ÉVFOLYAM 3. szám - Kuliffay Hanna írása

OBAMA BUSH CSÓNAKJÁBAN EVEZGET

Barack Obama kampányának egyik jelszava volt: „MEGVÁLTOZTATJUK AZ ORSZÁGOT,  MEGVÁLTOZTATJUK A VILÁGOT!” A napokban, már elnökként azonban mégis aláírt egy 79.9 milliárd dolláros rendkívüli pótlékot az iraki  és afganisztáni fegyveres megszállás, illetve a Pakisztánba irányuló expanzió fedezetére, ami valójában nem más, mint a Bush-féle külpolitika folytatásának nyilvánvaló bizonyítéka.

Az olaj tirannizmusa” című könyv szerzője, Antonia Juhasz szerint az olajipar soha nem szorongatta jobban a torkunkat. Tavaly novemberben egy interjú során a Bush-korszak döntő jellegzetességeként határozta meg a politikai és a gazdasági hatalom egymásra utalt, célirányos összefonódását:

„A Bush-kormány, az olajvállalatok és az al-Maliki-kormány azonos zónában ügyködnek azon, hogy véglegesítsék az amerikai katonai jelenlétet Irakban: az al Maliki kormánynak ez az egyetlen reménye a hatalmon maradásra, és az amerikai olajvállalatoknak is egyetlen reményük, hogy a segítségével meg tudják valósítani régen tervbe vett ellenőrzésüket az iraki olaj felett.”

(Kép: Az eredetileg lelkes Obama-hívő/támogató grafikus Shepard Fairey legújabb alkotása.)

Bush önelégülten – mint mondta: „emelt fővel” – távozott Washingtonból. Természetesen nem az iraki demokrácia sikeres meghonosítása miatt, amivel korábban dicsekedett (ezt még ő sem gondolhatta komolyan), hanem amiatt, hogy – vér és könnyek árán – megteremtette a lehetőséget Nouri al Maliki kormányának a hatalmon maradásra. Úgy vélte, hogy ennek folytán az amerikai katonaság június 30-i határidővel kivonulhat a városokból, és vidéki állásaiból majd sikeresebben felügyelhet a kőolajtermelés és -feldolgozás, valamint a szállítás zavartalanságára. Ennek köszönhetően  Amerikának mindig folyamatosan lesz olaja, és a felesleget olyan áron fogja tudni értékesíteni, amilyenen akarja – akár még az irakiaknak is.

Katonai körökben azonban többeket aggasztott, vajon az iraki kormány Tomahawk rakéták nélkül is fenn tudja-e tartani magát, hogy eleget tehessen az olajügyi szerződéseknek? E tekintetben a Fehér Házban birodalmi terveket szövögetőket is kétségek gyötörték. Ezért a tavaly novemberben aláírt amerikai-iraki biztonsági egyezménybe beékeltek egy olyan kitételt, amely szerint bárminemű zavargások esetén a vidéki vagy városszéli amerikai katonaság azonnal „segítségére siethet” a városok iraki parancsnokainak.  Elég egy telefonhívás a polgármestertől, és az utcák, terek felett máris körözni kezdenek a gépfegyveres helikopterek, és megjelennek a lánctalpasok, hogy megregulázzák a demokrácia ellenségeit. Nagyobb zűr esetén egy-két Pokoltűz rakétát is belőnek a nép sűrűjébe. Mi lehet ennél megnyugtatóbb az al-Maliki kormány számára?

A sokat hangoztatott csapatleépítésről tehát komolyan soha szó sem volt, annál inkább csapatátrendezésről, és ez Obamának mindig is tökéletesen megfelelt. Egyes alakulatok hatalmas – biztonságosabb, kényelmesebb – vidéki bázisokra költöznek, mások Afganisztánban nyújtanak „baráti segítséget” a szintén bizonytalan Hamid Karzai-kormánynak. Június közepén Ray Odierno generális, az Irakban állomásozó amerikai csapatok főparancsnoka úgy nyilatkozott, hogy 142 bázist már át is adtak az iraki katonaságnak.  Azt azonban nem közölte, hogy a fennmaradó 320 közül hány van a nagyobb, fontosabb városokban.

Arról sem nyilatkozott, mi a valószínűsége annak, hogy a stratégiailag legfontosabb nagyvárosi bázisokat mégsem adják át, vagy, hogy bizonyos katonai alakulatok mondvacsinált indokokkal továbbra is ott maradnak – esetleg még a fővárosban is. Ez korántsem olyan abszurd feltételezés, mint amilyennek hangzik. A hónap elején Robert Gates védelmi miniszter már halkan pedzegette, hogy 14 „közös” bázist a kivonulási határidő lejártával is fenn akar tartani Bagdadban. Hogyan? Bagdadban? Milyen alapon? És vajon milyen arányban közöset? 70%-ban irakit és 30-ban amerikait, vagy éppen fordítva?

Murray brigadér-generális, a bagdadi amerikai erők parancsnokhelyettese a Sadr Cityben levő bázis megtartását például „kritikusnak" nyilvánította, mivel mostanig innen felügyelték a síita militaristákat. . . Na igen, ez köztudott, de a múlt év novemberi szerződéskötése szerint... Ugyan kérem, ki figyel már arra? Csakhogy a Sadr City bázis tényleges (trükkök és megjátszás nélküli) átengedése nélkül a főváros nem válik szabaddá. Nagyon valószínű tehát, hogy az Obama által beígért változás – mint annyi minden másra – a megszállt Bagdad helyzetére sem fog vonatkozni.  Al Maliki és Obama közös érdeknek tekintik a Bush-sal kötött egyezség betartásának látszatát, de nem tényleges szabadságot, hanem csak szabadságérzetet akarnak adni az iraki népnek.

 CINIKUS, DE REÁLIS JÖVŐKÉP

John R. MacArthur “Obama egy nagyon lezser hazudozó” című cikke cinikusnak tűnhet a Fehér Ház szándékait illetően, de korántsem alaptalan:

“Obama azt ígérte Irakkal kapcsolatban, hogy visszavonja az összes csapatot, hacsak. . . – ami azt jelenti, hogy valójában nem távozunk. Akár az úgynevezett iraki kormány "meghívására' fog 50 ezer katonája ott maradni (vagy legalább annyi, hogy fenntartsa a 14 állandó katonai bázist), akár az USA katonai személyzete és 50 ezer feletti magán zsoldosainak együttese, [ez végül is azt jelenti, hogy] a hadseregünk a 2012. január 1-i végleges határidőn túl is Irakban fog maradni.”

Vajon hogy fog reagálni erre a nyílt szerződésszegésre az iraki parlament? A nemzetközi jogvédelem? A megalázott, meggyötört, felszabadulásában még mindig reménykedő lakosság? Egy napokban megjelent helyszíni beszámoló szerint a nagymúltú Moszul város híres szállodájához, a Bagdad-szállóhoz vezető út évek óta el van barikádozva.  A főbejáratot szögesdrótok erdeje torlaszolja el. A környékbeli utazási irodák és üzletek omladoznak, kirakataik betáblázva, a hirdetések betűi a földre potyogva.  Mivel a környéken amerikaiak tanyáznak, senki még a közelébe se mehet a szállónak. „Nem tudsz beszélni velük, és így érvelni sem tudsz az amerikaiaknak” – panaszolta az igazgató, Amir Hussein Salman. A közeli, valamikor nyüzsgő Dawasa-piac hordárja, a 28 éves Ahmed Salih helyzete hasonlóképpen nehéz: “Az élet itt kihalt az amerikaiak jelenléte miatt. Teljesen kétségbe vagyunk esve, nincs munka, nincs jövedelem, kizárólag őmiattuk.” Személyes panaszáradatnak tűnhet, de a meginterjúvoltak milliók kilátástalanságának, hatodik éve tartó kiszolgáltatottságának adtak hiteles hangot.

Érdekes egy pillanatra visszagondolni, hogy éppen 5 évvel ezelőtt, 2004 június végén, közvetlenül a (formális) hatalomátvétel előtt Iyad Allawi azt ígérte a tüntető, lázongó népnek, hogy Irakban pár nap múlva(!) stabil és biztonságos állapotok lesznek. Alig 72 órával később Donald Rumsfeld, Bush első védelmi minisztere tv-riporterekkel mintegy cáfolatként közölte, hogy a folyamatban lévő lázadás „öt, hat, nyolc, tíz, tizenkét évig is eltarthat”, amivel arra utalt, hogy az elfojtása ugyanennyi időt fog igénybe venni – tehát Irak hosszú távú megszállására kell számítani.

Bár vezető politikai és média körökben ma is többségi támogatása van ennek a szemléletnek, akadnak Washingtonban olyanok is, akik ellenzik a személyi és anyagi áldozatokkal mit sem törődő birodalmi törekvéseket.  „Nem látom semmi okát, hogy továbbra is ott tartsuk a csapatainkat Irakban” – nyilatkozta június hónap közepén Lynn Wolsey, a Képviselői Házban szervezett Progressive Caucus (Progresszív Politikai Csoport) társelnöke. Ezzel az állásfoglalásával a kaliforniai képviselőnő ahhoz az elszánt, de hatalmi befolyás nélküli kisebbséghez tartozik, amely rendre alul marad a közel-keleti háborúk és megszállások fővédnöke, Nancy Pelosi korrupt, fenyegető, sőt gyakran zsaroló politikai manőverezéseivel szemben.  A kilátástalanság azonban nem kényszeríti megalkuvásra, sőt hallgatásra sem:

"A javaslat szerint ez a pénzügyi fedezet két dolgot fog biztosítani: meg fogja hosszabbítani az iraki megszállásunkat legalább 2011-ig, és végletek nélkül elmélyíti és kiszélesíti az afganisztáni jelenlétünket. Én egyiket sem támogatom. Az Afganisztánban és Irakban tornyosuló problémák katonai megoldásával való próbálkozás helyett Obama elnöknek mindkét országban alapvetően meg kell változtatni a küldetést, és megbékélésre, gazdasági fejlesztésre, humanitárius segélyekre és regionális diplomáciai erőfeszítésekre kell összpontosítania.”

(Kép: A demokrata progresszívek egyik vezéregyénisége: Lynn Wolsey)

Wolsey csak nemrégen váratlan támogatót kapott Kalifornia 14. kongresszusi kerületének képviselője, Jackie Speier személyében, aki 2008-2013 között a közel-keleti háborúk, szankciók, provokációk és hosszú távú megszállások elfogadtatásának "gőzkalapácsaként" volt ismeretes. Annak ellenére, hogy Tom Lantos halála után rendkívüli szavazáson elnyerte az ő jelentősebb,  U.S. képviselői mandátumát, mégis következőképen nyilatkozott, mikor Obama, a költségvetésbe foglalt hatalmas háborús kiadásokon túlmenően 100 milliárd fölötti kiegészítést követelt a kongresszustól: „Komoly ellenérzéseim vannak ezekkel a jelenlegi háborúkkal szemben, és nem hiszem, hogy a konfliktus fokozása és kiszélesítése Amerikát vagy a világot biztonságosabbá tenné.”  

Figyelemre méltó, hogy míg a Bush-években Obama  nem volt híve ezen elszámolás nélkül felhasználható, milliárdos szuplementerek (kiegészítő katonai költőpénzek) osztogatásának, most annál inkább szorgalmazza, hogy kiszélesíthesse Pakisztán és Irán felé az “afganisztáni jó háborút”. Meglepő fordulat? Nem igazán, ha számításba vesszük, hogy a VÁLTOZÁS szólama ellenére kiöregedett háborús héják nevei sorakoznak az elnök különmegbízotti és tanácsadói listáján – Madeleine Albright, Sandy Berger, Dennis Ross, Richard Holbrooke, Bill Richardson, Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski. . . 

Még kevésbé meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy John Brennan, aki most Obama helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója, a Bush-érában először George Tenet igazgatói stábjának főmuftija volt, majd a CIA helyettes ügyintéző igazgatójává léptették elő. Brennan továbbra is támogatója és nyilvános védelmezője maradt a Bush-korszakban bevezetett intézkedéseknek: a vádemelés nélküli fogva tartásnak, a kínvallatás általi információszerzésnek, valamint a “rendition” eljárásnak, amely alatt “idegen hatalomnak való titkos kiszolgáltatás” értendő – kínvallatás, börtönben tartás, esetleg nyom nélküli likvidálás céljából.

OBAMA MEGOSZTJA A SAJÁT PÁRTJÁT 

Norman Solomon “Obama és a háborúellenes demokraták” című cikkében azt írja, az elnök annyira elszánt expanziós terveit illetően, hogy jelezte, “hajlandó aláásni egyes háborúellenes kongresszusi demokraták politikai jövőjét”. Ebben az esetben nyilván Dennis Kucinich képviselő áll a listája élén, aki béke és nemzetfelemelési programjával ugyan kétszer is sikertelenül próbálkozott megszerezni a demokrata párt elnöki jelöltségét, mégsem adta fel a hátrányos helyzetűek és a kisemberek – többek között a katonák és családjaik – érdekképviseletét. Április végén ő is (akárcsak Woolsey) nyilvános közleményt adott ki arról, hogy nem támogatja Obama és a demokrata pártvezetés fokozódó háborús költekezését:

“Elkötelezett szándékomban áll minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy hazánk visszakerüljön a gazdasági stabilitás útjára. Én nem fogok egy olyan költségvetésre szavazni, amely hozzáköti a katonai kiadásokat a kormány fenntartási alapjához. Ebben az évben 130 milliárd dollár értékű katonai kiadás van belefoglalva a költségvetésbe. Tovább fokozzuk a háborút Afganisztánban, közben még meg kell találnunk a módját, hogy befejezzük az iraki háborút. A napokban közölt médiariportok szerint 2010-re valószínűleg megduplázzuk a csapatlétszámunkat Afganisztánban. Ez a költségvetési terv hozzájárulás az expanzió engedélyezéséhez, és én nem vagyok hajlandó támogatni egy olyan költségvetést, amely még több bátor férfit és nőt küld egy végeláthatatlan háborúba.”

Kucinich Bush és Dick Cheney felelősségre vonásának egyik legmarkánsabb követelőjeként erkölcstelenséggel vádolta Pelosit, amiért a Képviselői Házban visszautasított minden kivizsgálásukra benyújtott indítványt, és figyelmen kívül hagyta állampolgárok százezreinek petícióit. Mint mondta, „Ha a felelősségre vonás többé nem jöhet számításba, akkor az igazság sem jöhet számításba. Ha viszont az igazság nem jöhet számításba, akkor ez a testület egy hazugságban él”.

Obama ugyan soha nem kifogásolta Pelosi hatalmi visszaéléseit – mint ahogy Bush és Cheney hazai és nemzetközi jogokat sértő rendelkezéseit sem –, viszont a választási kampánya során azt ígérte, amennyiben indokoltnak és jogosnak bizonyul, sor kerülhet bizonyos ügyek kivizsgálására. 2008. október 13-án Toledoban egy új korszak  eljövetelét ígérte, amelyben mind a Wall Street, mind Washington felelős és elszámoltatható lesz. Az eltelt hónapok alatt azonban semmilyen vizsgálati tevékenységre nem került sor, sőt Obama többször is hangoztatta, nem kíván visszanézni: „Előre haladva hozzuk rendbe a dolgokat”.

Mára tehát nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanazon párthoz való tartozásuk ellenére ég és föld távolságára került egymástól a kettőjük véleménye. Pedig emlékszünk még rá, hogy 2007-ben a döntő jelentőségű Iowa állambeli előválasztást megelőzően Kucinich felszólította híveit, hogy másodikként Obamára adják a voksukat, mondván, a jelöltségért indulók közül az Illinois-i  szenátor álláspontja áll legközelebb az övéhez. Így, ha ő esetleg kiesik, a szavazataik Hillary Clinton ellenében Obamát erősítik. Ezt méltányolva Obama kiadott egy közleményt, amelyben ez volt olvasható: 

“Nagyfokú elismeréssel adózom Kucinich képviselőnek, és megtiszteltetésnek veszem, hogy így döntött,, mivel mindketten mélyen hiszünk az alapvető változás szükségességében. Ő és én számos esetben ugyanazokért a fontos principiumokért  harcoltunk, beleértve az iraki háború befejezését – ezt a háborút mindketten kezdettől fogva elleneztük –, Washington megreformálását és a dolgozó amerikai családok számára egy jobb jövő kialakítását.”

Pálfordulásai ellenére Obama magabiztosan evezget Bush csónakjában, ami pedig egyre távolabbi, egyre veszélyesebb vizekre viszi az őt korábban ünneplő, békére, emberségre és némi ódivatú tisztességre vágyó tömegektől – nem kevésbé saját meghirdetett programjától. “Hát igen. Ez most már a demokraták saját háborúja” – jegyezte meg lemondóan Obama első kiegészítő jellegű háborús költségének megszavazása alkalmával Jane Hamsher képviselőnő, aki 31 demokrata képviselőtársával együtt szembeszállt a saját pártja és saját pártjabeli elnöke elhibázottnak és felelőtlennek ítélt politizálásával. Annak ellenére, hogy sikertelennek bizonyultak, bátor és önzetlen kiállásuk a demokrata párt történelmének elismerésre méltó epizódja.

2009. június

Ez a politikai elemzés eredetileg a gondola.hu Külpolitika rovatában jelent meg. További közlésre átvették: hirfal.hu, hirstart.hu, oldal.info, hirgyujto.hu, Alternatív Hírportál (althir.hu), foldilaszlo.hu-hirek, 2450884.html,  jobbhirek.hu,  hirek.hirliget.hu, hírmutató.hu/hírek

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2009 I. félév. 24., 22. és 14. írás

Addenda:

While a lot of the media hype today focuses on the U.S. "withdrawal," that is hardly the reality. As previously reported, U.S. military commanders have said they are preparing for an Iraq presence for another 15-20 years, the U.S. embassy is the size of Vatican City, there is no official plan for the withdrawal of contractors and new corporate mercenary contracts are being awarded. The Status of Forces Agreement (SoFA) between the U.S. and Iraq gives the U.S. the right to extend the occupation indefinitely and to continue intervening militarily in Iraq ad infinitum. Article 27 of the SoFA allows the U.S. to undertake military action, "or any other measure," inside Iraq's borders "In the event of any external or internal threat or aggression against Iraq." (Jeremy Scahill: Iraq’s “National Sovereignity Day” is U.S.-Stile Hallmark Hype. June 30, 2009) 

"The national united government succeeded in putting down the sectarian war that was threatening the unity and the sovereignty of Iraq. Those who think that Iraqis are unable to defend their country are committing a fatal mistake." (Iraqi Prime Minister Nouri al Maliki. June 30, 2009) 

“If security deteriorates in coming months and hot-button political issues are not settled, the 2011 deadline should be renegotiated. Regardless of whether things go well or things deteriorate, there is going to be a strong connection between the United States and Iraq. The nature of that relationship will depend on whether things improve or deteriorate. The U.S. has invested too much in this effort just to walk away." (Qubad Talabani son of Iraqi President Jalal Talabani and the Washington representative of the semiautonomous Kurdish regional government in northern Iraq.)

The puppet government in Iraq has named June 30 as "National Sovereignity Day," and -- without mentioning the hundreds of thousands of Iraqis maimed, killed, tortured or made refugees by the U.S. invasion and occupation -- thanked the occupiers for placing them in power. "President" Jalal Talabani termed today "a glorious day," saying,  “While we celebrate this day, we express our thanks and gratitude to our friends in the coalition forces who faced risks and responsibilities and sustained casualties and damage while helping Iraq to get rid from the ugliest dictatorship and during the joint effort to impose security and stability.” (Jeremy Scahill: Iraq’s “National Sovereignty Day” is U.S.-Stile Hallmark Hype. June 30, 2009)

“Just six years ago, only the old and very religious were covered, women were employed everywhere and Baghdad University was bustling with young women. Now it is bleak. Zainab (Salbi, of Women for Women International) was able to go uncovered, but it is still mandatory for the Iraqi women. Most businesses she visited had no women working, not to say they did not try, but they’re just fired within days.  Some older women were able to keep their jobs but young women have no way in. (. . .) Women, young women, have been sent back to the dark ages.  Now the only flourishing work for women is prostitution – often against their will. Young women – teens, preteens – may be abducted, “sold,” shipped abroad, used as prostitutes till they’re used up, then shipped back to Iraq, where, lacking papers, they often wind up in prison. Oh, and prostitution-related abortions are also way up in liberated and sovereign Iraq. (Jodie Evans: Six years of U.S. occupation have left women’s rights dead in the desert)

VISSZA a Jelenkor rovat címlistájához

VISSZA  az EMPIRIA Magazin címoldalára