EMPIRIA Magazin VI. évfolyam 12. szám Kuliffay Hanna írása

 

A SZABADSÁG MÁST JELENT WASHINGTONBAN,

MINT BAGDADBAN

 

 

A mesterségesen fenntartott tévhitek egyike, hogy az Egyesült Államok "háborút" vív Irakban.  A másik, hogy Washington ennek az állítólagos háborúnak a befejezésére és a katonák hazahozatalára törekszik. 

Az Irak elleni háború 2003 május elsején véget ért. Ez volt az a nevezetes nap, mikor George W. Bush ünnepélyes keretek között jelentette az országnak: „A küldetés teljesítve.” (Taps, éljenzés, üdvrivalgás.) Valójában minden, ami ez után, a poszt-háborús évek kezdeti időszakában történt – az átmeneti kormány felállítása, ideiglenes alkotmány elfogadtatása, a CIA-kapcsolatú iraki, Iyad Allawi kormányfővé tétele, majd a szükségállapot bevezetésére való feljogosítása – már egy hosszú távra tervezett megszállás nyitánya volt.

A villámháború elborzasztó pusztítása és vérvesztesége után megcsappant azoknak a száma, akik annak idején komolyan vették Bushnak az iraki néphez szóló üzenetét: “Ha katonai hadjáratra kerülne sor, az az országot dirigáló törvényszegő személyek ellen fog irányulni, nem ellenetek.” De még akkor is maradtak, akik – titkos távlati terveiről mit sem sejtve  – hittek hangzatos szavainak: „Az új iraki rezsim a szabadság drámai és inspiráló példájaként fog szolgálni a régió többi nemzete számára.” A szabadság szón azonban, mint kiderült, nem ugyanazt értik a Fehér Házban, mint Bagdadban,  vagy akár máshol is a Közel-Keleten.

(Rumsfeld: AZ AMERIKAI CSAPATOK VISSZA FOGNAK VONULNI IRAKBÓL, MIHELYT BEFEJEZZÜK AZ ÁLLANDÓ KATONAI BÁZISAINK FELÉPÍTÉSÉT.  A Z Magazin 2005. szeptemberi címlapja már utalt a megszállás véglegesítési tervére.) 

Csak hat héttel az után, hogy Bush hivatalosan győzelmet nyilvánított Irak felett, John Abizaid generális, a szövetséges erők főparancsnoka közölte, hogy „gerilla-típusú hadjárat” indult ellenük, emiatt az elkövetkezendő években fegyveres csapatok folyamatos ott tartózkodására lesz szükség. Lehetett ezt félreérteni? 

L. Paul Bremer mint a Marsh Crisis Consulting üzleti tanácsadó- és biztosítási cég elnöke és egyben vezérigazgatója közvetlenül a háború előtt azzal próbálta felcsigázni pénzemberek és üzleti vállalkozók beruházó kedvét, hogy Irak hosszadalmas újjáépítése során „majdnem kolóniaként lesz irányítva”. Csak pár hónappal később Irakban – már mintegy prokonzuli rangban  Bush főmegbízottjaként –, egy provinciális vezetőkkel tartott bagdadi megbeszélésen arra a nyílt tudakozódásra, hogy felszabadítóként vagy megszállóként tartózkodnak-e az országban, Bremer azt válaszolta: „Ez ugyan egy kényes szó, de (kimondom), igen, megszállóként vagyunk itt.” 

Az Independent UK beszámolója szerint 2004 június végén, közvetlenül a (formális) hatalomátvétel előtt Allawi azt ígérte a tüntető, lázongó népnek, hogy Irakban pár nap múlva stabil és biztonságos állapotok lesznek. 72 órával később Donald Rumsfeld, az akkori védelmi miniszter viszont azt jósolta az amerikai televízióban, hogy a folyamatban lévő (iraki) lázadás „öt, hat, nyolc, tíz, tizenkét évig is eltarthat” – aminek az elfojtása, nyilvánvalóan, ugyanennyi ideig fog tartani. 

Rumsfeld megdöbbentő közlése a legjobb indulattal sem volt másnak vélhető, mint arra való burkolt utalásnak, hogy Washingtonban véglegesen eldöntötték Irak hosszú távú megszállását. Évekkel később próbálkozások kezdődtek a szerecsenmosdatásra. 2007 júniusában Thomas E. Ricks A katonaság hosszabb tartózkodásnak néz elébe címmel azt írta a Washington Postban: 

Az Egyesült Államok hivatalos köreinek vélekedése szerint az Amerika-ellenes retorika mögött még a síita radikálisok, mint Muktada al-Sadr sem akarják igazán a teljes amerikai kivonulást, különösen azért nem, mert fenyegetve érzik magukat a szunnita felkelőktől. Szintén hivatalos vélemény, hogy minden iraki kormány akar majd egy kisebb amerikai harci egységet tartani (az országban), hogy megakadályozza az idegen intervenciót.

Ez az alattomos ravaszkodás, amely az irakiak titkolt kívánságának próbálja feltüntetni a megszállás véglegesítését, aligha illethető mással, mint a szégyenletes jelzővel, annál is inkább, mivel al-Sadr éppen az előző hónapokban sikeresen fogta össze, majd vonultatta az utcára a síitákat és szunnitákat a közös ellenségnek nyilvánított idegen csapatok ellen.  (Az 1 milliós tüntetéstől annak idején sikerült a vezető amerikai híradók kameráit távol tartani.) 

Amerika valóságos szándékára csupán néhány elszólás utalt – a felelős személyek nem óhajtották beismerni a nyilvánvalót. Mikor 2003-ban a New York Timesban cikk jelent meg a Pentagonnak állandó bázis építésére vonatkozó terveivel kapcsolatban, Donald Rumsfeld azzal ütötte el a riporterek kérdezősködését, lehetetlen ötlet, hogy akár végleges, akár hosszú távú bázisokat akarnának létesíteni Irakban. A közmédia, kellőképpen megnyugodva, ezek után évekig nem tért vissza a témára. 

2005 októberében a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának meghallgatásán az iraki megszállást ellenző demokrata szenátor, Russ Feingold számonkérésére Condoleezza Rice leplezetlenül elutasító hangnemben kijelentette, hogy (a kormány részéről) mindig is nyíltan kifejezésre juttatták, nem akarnak Irakban maradni

(Cheney ugyanebben az évben burkoltan utalt ennek pontosan az ellenkezőjére, mikor azt mondta, az amerikai haderők valószínűleg már 2006-ban egy „pár helyre” fognak visszavonulni, és ez távlatilag [az urbánus gerillaakcióktól eltávolodva, K. H.] létszámcsökkentésre ad majd lehetőséget. Nem véletlen, hogy ez a rendkívüli jelentőségű közlés a Washington Postban csak a 19. oldalon eltemetve jelent meg, és annak tisztázása nélkül, hogy vajon milyen „pár helyre” is utalt az elnökhelyettes.) 

Csak hetekkel ezelőtt, december elején Dana Perino, a Fehér Ház jelenlegi szóvivője rezzenéstelen arccal közölte egy sajtókonferencián: „Nem törekszünk állandó bázisok (létesítésére) Irakban.” Nyilván abban reménykedik, hogy ma már senki sem emlékszik a Washington Post 2005 májusában megjelent cikkére, amely úgy mutatta be az épülő 14-ből a 4 legfontosabb katonai bázist, mint tipikus amerikai városokat, repülőtérrel, üzletekkel, sportpályákkal, autószalonnal, kórházzal, mozival, saját víz- és csatornahálózattal, elektromos központtal. . . Természetesen egyikből sem hiányozhat a Burger King és a McDonald’s

Az ország nyugati régiójában az  Al-Asad támaszpont óriás teherszállító gépek fogadására kiterjesztett repülőtere és az iraki városokat messze elkerülő utánpótlási vonalai következtében 18-20 ezer katona, privát szerződéses zsoldos és szolgáltatóipari bérmunkás folyamatos ellátását képes biztosítani. A hatalmas parlagterületekkel övezett, betonfalakkal és barikádokkal körülvett, távirányítású elektromos berendezésekkel és nehézfegyverekkel védelmezett bázisokról az amerikai katonaság elsősorban légi támadások révén, minimális személyi veszteséggel fogja tudni hatalmon tartani a mindenkori iraki bábkormányt és biztosítani az elsősorban amerikai érdekeltségű olajkitermelés és szállítás folyamatosságát. 

Mindezekből az elnökjelöltségre pályázók közül csak Dennis Kucinich demokrata képviselő vonta le azt a következtetést, hogy a Bush-kormányzat nyilvánvalóan meghatározatlan időre akar Irakban maradni, és különböző eszközökkel próbálja elfogadtatni a néppel a megszállás folytatásának tényét.

A NEMZETI KIEGYEZÉS KULCSA 

Mikor a poszt-háborús Irakban az ellenállás a vártnál elszántabbnak bizonyult, és nyilvánvalóvá vált, hogy a megfékezésére több katona, több fegyver, több pénz és hosszabb idő lesz szükséges, megszállás helyett az illetékesek egyre gyakrabban háborúról kezdtek beszélni. Háborúra ugyanis mindig van pénz Washingtonban. Sok, sok pénz. Számolatlanul. 

Ráadásul a háború lélektanilag jóval könnyebben elfogadtatható a tömeggel, mint a megszállás. Helmuth von Moltke porosz generális annak idején az Isten irányította világmindenség integráns részének nyilvánította a háborút, ennek során ugyanis véleménye szerint a “legnemesebb erények játszanak szerepet”, mint a bátorság, hűség, kötelességérzet és az áldozatkészség. Dicsőített-e valaki, valahol, valaha is hasonlóképpen egy megszállást? 

Ami még fontosabb, háborúskodásra mindig lehet forrófejű legényeket kapni, különösen, ha a kormány el tudja hitetni, hogy a haza végveszélyben van. A szeptember 11-i terrortámadás után is szép számmal léptek be a hadseregbe, mióta azonban sokan megtudták (még mindig nem elegen), hogy Szaddám Huszein-nek semmi köze sem volt hozzá, és Iraknak nem is voltak tömegpusztító fegyverei, azóta a katonaság még komoly beugrópénz fizetése ellenére is állandó emberhiánnyal küszködik. Aligha lenne jobb bizonyíték rá, hogy az átlag amerikai szemében nem dicsőség megszálló hadsereg katonájának lenni. 

A Pentagonban és a Fehér Házban nagyon is jól tudják, hogy bár ők háborúnak nevezik, az irakiak (és általában az európai és közel-keleti népek) megszállásnak tekintik az utóbbi 4 és fél évet. Korábbi helyzetfelmérések szerint az irakiak 92–98 százaléka tartotta megszállásnak a koalíciós erők jelenlétét. (Még sejteni sem lehet, hogyan vélekednek Európában és a Közel-Keleten Dick Cheneyről, aki még 2005. decemberében is azt nyilatkozta, hogy Irakban „a nagy többség úgy tekint ránk, mint felszabadítókra.”) 

A washingtonpost.com december 19-i cikkében Karen deYoung ismerteti azt az amerikai katonai vezetés megbízásából készített felmérést, amely szerint az irakiak minden vallási ága és etnikai csoportja úgy véli, hogy az Egyesült Államok katonai inváziója a legfőbb gyökere a köztük levő (a nyugati médiában vallási gyökerű polgárháborúnak beállított) ellentéteknek, és mindannyian a „megszálló erők távozását tartják a nemzeti kiegyezés  kulcsának”

A polgári jellegű felmérések során ugyanez igazolódott be. Az eddigi legszélesebb körű statisztikát egy Virginia állambeli cég végezte idén szeptemberben, és az adatok azt bizonyították, hogy az irakiak széleskörű véleménye szerint „a helyzet kizárólag az amerikai csapatok távozásával fog jobbra fordulni”.  A legismertebb és nagy tudású (az eredeti arab nyelvű médiából és szakirodalomból napi folyamatossággal tájékozódó) Irak szakértő, Juan Cole csak nem régen azt írta, hogy az irakiak egységesen azon a véleményen vannak, a konfliktusaik főképpen az amerikai katonai jelenlét következményei, és türelmetlenül várják, hogy véget érjen

Az Egyesült Államok külügyminisztériumának belső használatra készült felmérése 2006-ban ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott. Éppen csak politikai döntéshozatala során erről sem az iraki, sem az amerikai kormány nem hajlandó tudomást venni. Talán a legmegdöbbentőbb – és nincs, nem is lehet mentség rá –, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete sem. 

JÓVÁHAGYOTT MEGSZÁLLÁS 

December 18-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyetlen ellenszavazat nélkül újabb egy évre jóváhagyta Iraknak az USA vezette koalíció által való megszállását, továbbra is „elsöprő hatalmat” biztosítva az amerikai hadvezetésnek, beleértve a gyülekezési szabadság korlátozását, kijárási tilalom elrendelését, statáriális jogot, a média felügyeletét, a közlekedés korlátozását (útlezárásokat, forgalomelterelést, beton válaszfalak építését), és szintén beleértve, hogy letartóztathassa, vallathassa és vádemelés nélkül bármeddig fogságba tarthassa a gyanúsnak nyilvánított irakiakat. 

A 15 tagú bizottság teljesen figyelmen kívül hagyta az ügyben az Arab Liga állásfoglalását, és annak ellenére hagyta jóvá Nuri al-Maliki kormányfőnek és kabinetjének a megszállás fenntartására vonatkozó kérvényét, hogy az iraki parlament áprilisban alkotmányellenesnek nyilvánította a korábbi engedélyadást, és tiltakozott az ellen, hogy meghosszabbítsák a koalíció tartózkodási engedélyét 2008-ra. Ezt a döntéshozatalt hivatalos úton közölte is az ENSZ bagdadi hivatalával és a Liga kormányaival.

James Paul, az ENSZ működését megfigyelő szervezetek egyike, a Global Policy Forum (Globális Politikai Fórum) vezetője nemrégen ismét rámutatott arra, hogy május 27-én az iraki parlament jogerős törvényt hozott, amely megerősítette az alkotmány vonatkozó határozatát és elrendelte, hogy az al-Maliki kabinet nemzetközi szerződéseket és egyezségeket illetően nem hozhat egyoldalú döntést – mindenkor a parlament kétharmados támogatására van szüksége az érvényesítéséhez. Nem ez lenne a természetes egy valamelyest is működő demokráciában? 

A Biztonsági Tanács további egy évre meghosszabbította az olaj, olajtermékek és a földgáz exportjából származó bevétel hasznosításáról szóló rendelkezést is, így ennek felügyelete továbbra is az International Advisory and Monitoring Board kezében, tehát külföldi kézben marad. Ugyanez érvényes az olajkitermelés rekonstrukciójára, ami elsősorban angol és amerikai tervezők, kivitelezők és biztonsági cégek felügyelete alatt történik. 

És kik ügyködnek Irak energiaproblémáinak megoldásán? Kik állítják össze és kik dolgozzák ki az új olajtörvényt? Kik biztosítják az amerikai befektetők érdekeit? A New York Times szerint a Fehér Ház számos vezető beosztású kormányhivatalnokot rendelt Bagdadba, hogy „együttműködjenek iraki partnereikkel a törvényalkotás és módosítás különböző területein. Ennyit röviden a fokozódó iraki önállóságról. Példaadó szabadságról. Az 5 éve beígért szuverén államiságról. 

Raed Jarrar, az American Friends Service Committee (Amerikai Barátok Szolgáltató Bizottságának) Irakkal foglalkozó konzultánsa a hónap elején úgy ítélte meg az ENSZ-től kapott amerikai mandátumot, mint jellemző példát arra, hogy hogyan „hidalják át” (és járatják le, teszik lehetetlenné, K. H.) a választott parlamentet az iraki és az amerikai kormányszervek. 

Mialatt az irakiak és az amerikaiak többsége, valamint az iraki parlamenti képviselők és az amerikai kongresszus tagjainak nagy része utat igyekszik találni ahhoz, hogy véget vessen Irak megszállásának, a Bush- és Maliki-kormány továbbra sem vesz tudomást a saját népe követeléséről. Ha az Egyesült Nemzetek mandátumának meghosszabbítása nem kerül vissza (szavazásra) a parlamentbe,  ez újabb közösen tett illegális lépés lesz az Egyesült Államok által vezetett megszállás hosszabbítására. 

A parlament „áthidalásának”, vagyis semmibe vételének legjelentősebb bizonyítéka a Bush és al-Maliki által november 26-án közösen aláírt dokumentum (rövidített címén Declaration of Principles), amely a két ország közötti távlati kapcsolatépítés és együttműködés „tartós” tervének kidolgozását készíti elő. (A véglegességet kifejező „permanent” szó helyett a köztudatba bedobott új, könnyebben emészthető jelző a ’tartós, maradandó, hosszú távú’ értelemben használatos „enduring”.) 

Ez a „tartós baráti együttműködési egyezmény” valójában történelmi jelentőségű, mivel írásos bizonyítéka annak, amit a kormány és a szervilis média évek óta váltig tagadott: Washington hosszú távú iraki tartózkodásra készül, méghozzá azzal a „nemes szándékkal”, hogy megvédje az iraki kormányt egy belső puccstól és külső ellenségeitől. 

Al-Malikinek legfeljebb formálisan lesz beleszólása, mi is kerül majd a végleges egyezménybe. Washington mindent elkövet, hogy éreztesse vele megalázó kiszolgáltatottságát, tudtára adja, hogy nincs hatalma és a szava semmit sem ér. Kora ősszel, mikor az amerikai katonaság hatalmas betonelemekkel kezdte felszabdalni Bagdadot, hogy némely kerületeket és városrészeket elszigeteljen egymástól, al-Maliki egy villám sajtótájékoztatón felháborodottan elítélte, mondván, hogy az eljárás jogtalan, szükségtelen és azonnal le fogja állítani. A katonai vezetés azonban rá sem hederített, méghozzá azzal a halványlila indokkal folytatva a munkálatokat, hogy ez nem politikai, hanem biztonsági intézkedés. 

Ugyanez történt a Blackwater ügyben. A hírhedt amerikai biztonsági cég egyik alkalmazottja (vagy alkalmazottjai, ez még nincs tisztázva) novemberben egyszerre 17 ártatlan polgári személyt golyószórózott (vagy golyószóróztak) le. Mivel a cég korábban is számos indokolatlan gyilkosságért volt felelős Irakban, al-Maliki a televízió nyilvánossága előtt felelősségre vonást ígért és a cég távozását követelte. Egyelőre egyik sem következett be, és továbbra is érvényben van Paul Bremer azon rendelete, amely szerint az amerikai katonák, a kormánynak dolgozó civilek és a privát szerződéses munkavállalók semmilyen tettükért és bűncselekményükért nem vonhatók felelősségre Irak földjén. Tömeggyilkosságért sem. 

A kérdést, hogy ilyen jogfosztott körülmények között lehetséges-e védelmi jellegű, „tartós baráti kapcsolatépítésről” beszélni, nem is érdemes feltenni. A Bush-Maliki egyezmény azonban, bár nyilvánvaló, hogy az elnyomás „szentesítése” lesz, retorikai bravúrként azonban úgy lesz megfogalmazva, olyan hangzatos szlogenekkel lesz megtűzdelve, hogy a szabadság és testvéri segítőkészség himnuszának fog hangzani. 

A SZABADSÁG ÉS TESTVÉRISÉG HIMNUSZA 

Az Al-Ahram Weekly szerint az iraki kormány és az Egyesült Államok magas beosztású hivatalnokai és képviselői között már novemberben előzetes egyetértés alakult ki a hosszú távú amerikai jelenlétet illetőleg, ám ezt – érthető óvatosságból – nem verték nagydobra. A hivatalos találkozó során az iraki fél belegyezett, hogy „Irak érdekében” 50-70 ezer katona, valamint  harckocsikkal és helikopterekkel felszerelt cégek 80-100 ezer, nagyrészt fegyveres alkalmazottja tartózkodjon meghatározatlan időre az országban. 

Az elgondolás korántsem új keletű, sőt, sok éves múltja van. Ahmad Chalabi – az a gazdag, sikkasztás miatt elítélt bankár, akit a neokonzervatívok az „új, szabad Irak” elnöki posztjára szántak, de még a parlamentbe sem tudott bekerülni – az amerikai intervenciót megelőzően  az Al-Ahramnak adott interjújában elkotyogta a Fehér Ház és a Pentagon forgatókönyvének leglényegesebb részét: ”Az iraki nép a választások után egy választott kormány révén egy védelmi jellegű, [Iraknak] biztonságot jelentő államközi egyezményt fog javasolni az Egyesült Államoknak.” 

Ha Chalabit sikerült volna a bábkormány élére rakni, az egyezményen már réges-régen megszáradt volna a tinta. Nélküle azonban biztosra vehető, hogy az iraki parlament (külső kényszerítő hatás nélkül) nem egyezne bele egy ilyen jellegű kapcsolat ratifikálásába. Iraki hivatalos személyek máris jelezték, hogy a „tartós” katonai bázisok és „tartós” kapcsolatépítés gondolata igencsak népszerűtlen az országban. 

A Muslim Scholars Association nevű, a megszállást elszántan és kitartóan ellenző tudományos egyesület azért utasította el a végső pontosításra váró egyezményt, mert az „továbbra is fenntartja az Egyesült Államok jogát, hogy gyilkoljon, romboljon és megalázza az irakiakat.” 

Az al-Arabiya televíziónak nyilatkozó jelenlegi nemzetbiztonsági tanácsadó, Mowaffaq al-Rubaie szükségesnek ítélt ugyan bizonyos mérvű amerikai támogatást, de hangsúlyozta, hogy Irak soha nem egyezne bele állandó bázisok létesítésébe – itt húzva meg azt a piros határvonalat, amely egyetlen nemzeti érzelmű iraki által sem fogadható el. 

Ezeken az ellenérzéseken a deklaráció azon félrevezetően bizalmat keltő, pozitív kicsengésűnek szánt szövegezése sem fog tudni változtatni, amely szerint az Egyesült Államok biztonsági garanciákkal szolgál és kötelezettségeket vállal, hogy megvédelmezze az Iraki Köztársaságot minden idegen agresszió ellen, amely megsérti a szuverenitását és a territoriális, vízi és légtéri integritását.” (Mintha szó szerint ezt jelölte volna annak idején Moszkva az ”ideiglenesen” Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatok kötelezettségeként.) Ezen kívül az Egyesült Államok a külső és belső ellenségtől egyaránt védelmezni fogja a demokratikus rendszert és az iraki nép akaratának kifejeződését látva benne respektálja és védelmezi az alkotmányt. . . 

Tom Engelhardt iraki helyzetelemzésében úgy ítélte meg, hogy a ”tartósan maradandó kapcsolat” egyezménye nem csak hogy minden tiltakozás ellenére el lesz fogadtatva, de túl fogja élni Bush távozását, sőt túl fogja élni az elkövetkező kormányokat is. (Az elnöki posztra pályázó demokraták közül a médiában leginkább népszerűsítettek már bejelentették, hogy első terminusukban nem szándékozzák hazarendelni Irakból az amerikai katonaságot.) 

Mi lehet a hivatalos módja, hogyan fog végül is sor kerülni ennek a véglegesített megszállásnak az elfogadtatására? Washingtonban már tudják a megfelelő megoldást. Államközi szerződés helyett – amihez parlamenti illetve kongresszusi jóváhagyás lenne szükséges – egy kétoldalú védelmi vagy biztonsági együttműködésre és kölcsönös gazdasági kooperációra fognak egyezséget kötni. Ez a képviselők megkerülésével, csupán a végrehajtó szervek közös közreműködésével és a két államfő aláírásával érvényesíthető. 

A hatalom megosztása során tehát az a vezető republikánusok és neokonzervatívok által korábban abszurdnak és Amerika-ellenesnek nyilvánított feltételezés látszik megvalósulni, amely szerint az iraki kormány felügyelete alá fog tartozni a 4 milliós Bagdad (az erődítményszerű amerikai követség körüli u. n. Zöld zóna és a repülőtér kivételével) és a többi városok, az amerikai kormány fennhatósága alá pedig a határ menti vidékek, vízi utak, repülőterek, valamint az olajvidékek és szállítási vonalak, amelyeket az amerikai katonaság támaszpontjairól fog ellenőrizni és ha kell, védelmezni. 

Az egyezmény szerint Irak cserébe vállalja, hogy a nyugati elvárásoknak megfelelően integrálódik a regionális és nemzetközi pénzügyi és gazdasági szervezetekbe, elfogadja a Milton Friedman-féle, szabad-piac elvén alapuló „gazdasági sokk doktrínát”, és előmozdítja a külföldi befektetések sorát, különösen az amerikai rekonstrukciós és újjáépítő befektetéseket. (Mi sem lehet jobb üzleti lehetőség Bremernek, aki időközben a legmagasabb elnöki kitüntetést is megkapta.) 

A fentiek ismeretében felmerül az értetlenkedő kérdés, hogyan vélhető – ha egyáltalán – Bush látomása az új Irakról, mint a szabadságvágy közel-keleti inspirációja? Mintha részben éppen erre adna választ Ellen Knickmeyer. A Washington Postnak tavaly ősszel Szíriából küldött tudósításában Maan Abdul Salam damaszkuszi kiadót idézi, aki szerint az iraki megszállás következtében a demokrácia hirdetőit Amerika támogatóiként (kollaboránsként) azonosítják, és „árulónak” tartják. 

”Manapság nagyon nehéz és érzékeny dologgá vált demokráciáról és szabadságról beszélni” – nyilatkozta Salam. ”Az emberek többé nem hisznek az ilyen jellegű ideákban.  Mikor az Egyesült Államok Irakba jött, a demokrácia és szabadság nevében jött. De mi mást sem látunk, csak hullákat, hullákat és hullákat.” A szintén Knickmeyer által meginterjúvolt filmrendező, Omar Amiralay szerint Bush, aki Irak átalakításával példát akart állítani más országok elé, éppen az ellenkezőjét érte el. Mint mondta, „manapság mindenki azt hajtogatja, nem akarunk olyanok lenni, mint Irak.” Miért akarna bárki is?

2007. december

 

A fenti cikk eredetileg a gondola.hu  Háttér rovatában jelent meg. További közlésre átvették tőlük: Lapszemle.hu, LHP Hírcentrum, Alternatív hírportál, Hírkereső, SMSFriss.hu

Addenda:

A végleges megszállás témájával többek között már 2003 augusztusában is foglalkoztam a Hogyan tovább című elemzésben és 2005 augusztusában a Menni vagy maradni  címmel megjelent elemzésben:

Az előidézett káosz valójában a hosszú távú cél, a Közel-Keletet újra felosztó Nagy Terv (az Új Világrend része) gyakorlati megvalósításának előkészítő periódusa. A káosz teszi szükségessé, ugyanakkor nemzetközileg elfogadhatóvá a fegyveres megszállást, kijárási tilalmat, cenzúrát, gyülekezési tilalmat, és ha úgy adódik, a statáriumot.  A káosz bizonyítja, hogy a nép még nem érett az önállóságra, a szabad sajtóra, tényleges választásokra. A káosz indokolja, hogy a kijelölt „ideiglenes” bábkormány akár hosszú évekig is hatalmon maradjon, miközben kidolgozza az új alkotmányt, amelynek alapján majd megvalósítható lesz a szigorú kontrollra alapozott látszat demokrácia és az állandó amerikai támaszpontok kiépítése. (2003. augusztus)

Nyilván a távlati terveknél is a fegyveres indulatok korlátozása és az olajkitermelés zavartalan biztosítása lesznek a legfontosabb szempontok. Ennél azonban jóval többről is szó van, mikor az amerikai hadsereg főparancsnoka, Peter Schoomaker generális olyan kijelentést tesz, az elkövetkezendő négy évre 100 ezret is meghaladó hadtest folyamatos állomásoztatását készítik elő a Tigris-Eufrátesz völgyében. Ezzel az alternatív médiában korábban megjelent jóslatok látszanak valóra válni, amelyek szerint az állandósított megszálló erő számára épülő korszerűen felszerelt erődítmények egyben fontos katonai bázisok lesznek a régióban tervbe vett büntető jellegű akciók vagy hódító jellegű intervenciók számára. (2005. augusztus)

John Edwards a sajtó által figyelemre érdemesített elnökjelöltek közül az egyetlen, aki “megszállásnak”, méghozzá a lakosság akarata ellenére történő "illegális megszállásnak "nyilvánította Bush iraki olajszerző kalandját és hozzátette, mivel "egy megszállást nem lehet megnyerni ", ezért távozni kellene az országból:

“To me, that is a continuation of the occupation of Iraq,” Edwards said in a 40-minute interview on Sunday aboard his campaign bus as it rumbled through western Iowa. It’s nice to see a presidential candidate call Iraq what it is. It is an illegal occupation of a country against the will of it’s people. There is no way to “win” an occupation, so the only sensible thing to do now is to leave. (Comment by bilbobaggins — January 2, 2008)

I first went to Iraq in the summer of 2003, and by the time I finished my report for The New Yorker that fall, I had 25,000 words on my hands. This felt like the seed of a book--not because of the length so much as the scale and complexity and historic nature of the subject, which was the American occupation of Iraq. In Baghdad, I had imagined a non-fiction work that would read to some extent like a novel: that is, a book that told the story of the war and occupation through the experiences of a dozen or so characters, Americans and Iraqis. (George Packer: On writing The Assassins' Gate)

Patrick Cockburn cikkének címe, amelyből eredetiben idézünk: Az egyetlen dolog, ami egyesíti Irakot: Az USA iránti gyűlölet.

American politicians continually throw up their hands in disgust that Iraqis cannot reconcile or agree on how to share power. But equally destabilizing is the presence of a large US army in Iraq and the uncertainty about what role the US will play in future. However much Iraqis may fight among themselves, a central political fact in Iraq remains the unpopularity of the US-led occupation outside Kurdistan. This has grown year by year since the fall of Saddam Hussein. . . . Nothing is resolved in Iraq.  (Patrick Cockburn: Only One Thing Unites Iraq: Hatred of the US.  The Independent/UK)

These political tensions will come to a head as President Bush and Prime Minister Maliki move forward in signing a formal agreement for the future U.S. troop presence. This agreement, scheduled for completion by July 31, will likely coincide with the completion of the U.S. embassy. Both of these events will signal what Iraqis feared when the U.S. invaded-that the occupation will become permanent, giving the United States a dominant position with military bases, preferential access to oil and open access to Iraqi markets. With opponents in the parliament, the militias, the insurgency, and Maliki being in an extremely weak position, completion of this agreement could easily send the country into chaos. (Erik Leaver: Iraq Outlook 2008.  January 10, 2008. Foreign Policy)

A gyakran eltájolt neokonzervatív politikai guru, Bill Kristol az iraki háború sikeres végeredményének bekövetkeztét jósolja 2007 nyarán: I suppose I'll merely expose myself to harmless ridicule if I make the following assertion: George W. Bush's presidency will probably be a successful one.  Let's step back from the unnecessary mistakes and the self-inflicted wounds that have characterized the Bush administration. Let's look at the broad forest rather than the often unlovely trees. What do we see? First, no second terrorist attack on U.S. soil -- not something we could have taken for granted. Second, a strong economy -- also something that wasn't inevitable.  And third, and most important, a war in Iraq that has been very difficult, but where -- despite some confusion engendered by an almost meaningless "benchmark" report last week -- we now seem to be on course to a successful outcome. (William (Bill) Kristol: Why Bush Will Be A Winner. Network News. July 15, 2007)

The surge has bought time for the US but achieved nothing to prepare the way for an end to the occupation. On the contrary, Bush recently signed an agreement with Prime Minister Nouri al-Maliki for a long-term presence in the country. On Monday, a spokesman for what is regarded as the largest Sunni-based resistance group in Iraq, the Islamic Army, rejected any cooperation with the awakening councils and pledged to “resist the US forces as long as they are in Iraq”. Meanwhile, focus-group surveys carried out for Petraeus in five Iraqi cities last month found that all sectarian and ethnic groups believe the US invasion is the primary cause of violence in the country and regard the withdrawal of all occupying forces as the key to national reconciliation. Those who preach democracy for Iraq should listen to its people. (Seumas Milne: Those Who Talk Democracy Should Listen to Iraq’s People -- The surge has only bought time for the US in Iraq. There will be no reconciliation without complete withdrawal. January 9, 2008. The Guardian/UK)

"The President does not have power under the Constitution to unilaterally authorize a military attack in a situation that does not involve stopping an actual or imminent threat to the nation." (Senator Barack Obama during an interview with Charlie Savage. December 20, 2007)

"The president has no constitutional authority ... to take this nation to war ... unless we're attacked or unless there is proof we are about to be attacked.  And if he does, if he does, I would move to impeach him." (Senator Joe Biden during a television interview. 2007)

VISSZA a Jelenidő rovat címlistájára

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára