EMPIRIA Magazin VII. évfolyam 3. szám - Kuliffay Hanna írása

BUSH SZERINT:

VITATHATATLAN SIKER AZ IRAKI TIRANNIZMUS ROMJAIN

Az iraki invázió ötödik évfordulója alkalmából érdemes visszaidézni George W. Bushnak az intervenció szükségét sürgető szavait: “Irak része a terror elleni háborúnak. Olyan ország, amely terroristákat képez ki, és terroristákat tud felfegyverezni. Szaddám Huszein és fegyverei közvetlen veszélyt jelentenek országunknak.” Annak ellenére, hogy ebből semmi sem volt igaz, Irak ma is bokáig áll a vérben – iraki és amerikai vérben.

(Baszra bombázása elleni tüntetés Bagdadban. 2008 március 27. Wissam al-Okaili felvétele. AFO/Getty Images)

Azért érdemes egy pillanatra visszaidézni az iraki háború elnöki indokait, mert John McCain szenátor ezen agresszív, megfélemlítő, az emberéletet semmibe vevő külpolitikai irányvonal töretlen folytatójaként a republikánus párt elnökjelöltségi várományosa. Nincs kizárva, hogy az Egyesült Államok következő elnöke. Egy korabeli videó felvételen McCain így szajkózta a Bush kormány álláspontját: “Szaddám Huszein azzal a kitartó igyekezetével, hogy tömegpusztító fegyvereket szerezzen, nyilvánvaló és valós veszély az Amerikai Egyesült Államok számára.” (Később ő is, mint a felelős vezető körök többi tagja, tagadta a tagadhatatlant.)

Bush az ötödik évforduló alkalmából „vitathatatlan sikernek” nyilvánította a neokozervatív Új világrend alakulását, méghozzá azzal az indokkal, hogy „helyes döntés volt Szaddám Huszein hatalomból való eltávolítása és ez az a harc, amit Amerika meg tud és meg kell, hogy nyerjen”. Joe Kline tavaly tavasszal azt írta a Time magazinban, Bush személyiségét három dolog jellemzi: arrogancia, (pozícióra való) alkalmatlanság és cinizmus. Ez a valóságtól elrugaszkodott, mindenáron nyerni akaró megnyilatkozás kitűnő bizonyítéka Kline karakterizálásának.

Bush megemlékezése során azt állította, hogy a tavaly január óta tartó eszkaláció (30 ezres létszámemelés, légitámadások fokozása, Bagdad betonfalakkal való gettósítása, tömeges letartóztatások) „többet tett, mint pusztán megfordította Irakban a szituációt – ajtót nyitott a kiszélesedő terror elleni háború döntő jellegű stratégia győzelmére.” Arra nem tért ki – holott igencsak fontos lett volna –, hogy milyen irányban szélesedik ki a terror elleni háború, pedig az országnak joga lenne tudni, milyen további áldozatvállalásra akarja kényszeríteni.

McCain mindent elkövet, hogy alátámassza a sikert és küszöbön álló győzelmet sugalló elnöki fantazmagóriát. Egyhetes tengerentúli útjáról március végén hazatérve azt közölte a nehézfegyveres iraki demokratizálásra vonatkoztatva: “Sikerre visszük. Nem érdekel, akármit is mondanak mások. Én (saját szememmel) láttam a tényeket a helyszínen.” Vajon milyen tényekre utalt? McCainen kívül legfeljebb az alelnökségre pályázó útitársa, Joe Lieberman fantáziájában születhetett olyan képtelenség, hogy hirtelen-váratlan stabilizáció vette volna át a káosz, erőszak és kétségbeesett bizonytalanság helyét.

Nem véletlen, hogy McCain végül is azt közölte, ő nem változtatna Irakban a jelenlegi stratégián, hacsak David Petraeus generális kifejezetten nem javasolná. McCain a vele való hivatalos bagdadi megbeszélések révén nagyon jól tudja, hogy Petraeus áprilisi kongresszusi beszámolójában a hónapok óta sikeresnek zengett eszkaláció ismételt hosszabbítása mellett fog kiállni, annak ellenére, hogy az amerikaiak két harmada, valamint számos városi tanács, szakszervezet, polgárjogi és társadalmi szervezet hosszú idő óta a csapatok visszavonását szorgalmazza. 

Mint idővel ismeretessé vált, Petraeus a neokonzervatív politikai irányvonal leplezetlen kiszolgálója. Nem tekinthető véletlen egybeesésnek, hogy Frederick Kagan, az American Enterprise Institute vezető ideológusa, a háború fő architektusa és az eszkaláció legbefolyásosabb patrónusa a kongresszusi beszámolót mintegy megelőzve beharangozta, hogy bár a biztonsági helyzet jobb lett Irakban, nem elég jó ahhoz, hogy a kezdeti csapatleépítéseket júniusban folytatni lehetne. Ez több holmi véleménynél. Tanácsadásnál. Sokkal inkább utasítás, miszerint a kijelölt irányvonalat tartani kell. 

A HALÁL MÉRFÖLDKÖVEI

McCain a rengeteg iraki civil áldozatot követelő brutális stratégia további támogatását egy időben jelentette be a Pentagon március 24-i közlésével, amely szerint Bagdadban egy katonai jármű felrobbantása következtében egyszerre 4 katona elvesztésével a fegyveres konfrontációban elesett amerikaiak száma elérte a 4 ezret. Tragikus mérföldkő egyeseknek, csupán katonadolog másoknak.

Washingtonban mindig kimérten visszautasítják a halál mérföldkövei kapcsán felerősödő háborgást és számonkérést – most azzal a cinikus érvvel, hogy a 4 ezredik halott nem különb a 3910.-nél –, és fittyet hánynak a megszállás folytatása elleni tüntetéseknek leginkább azzal indokolva, hogy a vietnámi háborúban ennek tízszeresénél is több katonát vesztett az ország.  Az analógia azonban erősen sántít. Vietnámban ugyanis tényleges háború zajlott, tank tank ellen, míg Irakban tornacipős fiúk házi gyártmányú gránátokkal és öreg Kalasnyikovokkal próbálnak szabadulni a bábkormányt és az olajkutakat rakétákkal és nehézbombázókkal védelmező megszállóktól.

Csak napokkal a „vitathatatlan siker” elnöki bejelentése és McCain ráduplázása után az iraki katonai parancsnokság kijárási tilalmat rendelt el a napok óta lázongó, tüntető, több helyen halálos kimenetelű fegyveres konfrontációba provokált bagdadiak megfékezésére. Három napra lebénítva a fővárost minden jármű és gyalogos ki lett tiltva az utcákról, mialatt iraki rendőri és katonai egységek amerikai felügyelet alatt, amerikai felderítésre támaszkodva és amerikai légi-fedezet kíséretében „rendet teremtenek".

A pénteki istentiszteleteken szerte az országban amerikai helikopterek félelmes zaja által gyakran elnyomva vádolták az imámok a bábkormány fejét, Nouri Al-Malikit, amiért a demokrácia nevében ezreket börtönzött be, törvénytelen szerződéskötésekre készül Washingtonnal és az olajbárókkal, és amiért halomra gyilkolja a Bagdaddal ellentétbe kerülő városok polgárait.

Letartóztatási hullám sodort végig az ország déli kétharmadán, bár a börtönök eddig is túlzsúfoltak, a vallató helyiségek maximálisan kihasználtak voltak. A hét végére a 6 napos harcnak még az amerikai katonai jelentések szerint is több mint 400 iraki áldozata lett, a sebesültek száma százakra rúg, míg az AP hírügynökség jelentése szerint Baszra (Al Bashra) közelében újabb szabotázsakcióként felrobbantották az egyik fő olajvezetéket. 

Az amerikai haderő harci helikopterekkel, tankokkal és nagy hatóerejű Hellfire (Pokoltűz) rakéták bevetésével igyekszik megfékezni a főváros és Baszra egyes városnegyedeit. Ennek kapcsán talán nem árt felidézni Craig White, az NBC híradó operatőrének – aki 2003-ban az amerikai haderővel kelt át a sivatagon Kuvaitból Bagdadba tartva – figyelmeztető intését, miszerint a modern hadviselés egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. “Mikor valakit meglőnek, nem egy nagy piros folt lesz rajta, amitől az illető hanyatt esik, és meghal. A (valóságban) az emberek cafatokká szakadnak. Az emberek szétrobbannak.”

Máskor csontig égnek, végtagjaikat vesztve elvéreznek, vagy napokig rohadnak romok alatt. . .  Vajon Bush vagy az elnöki aspiráns McCain szemszögéből nézve ezek az esetek százezres nagyságrendben elemei a sikernek, vagy magát a Sikert jelentik?

 Ma már szinte komikusnak hangzik –- bár egyben határtalanul felháborítónak is – McCain 2002 novemberében elhangzott prognózisa a CNN-en: “Nem fogunk közelharcba harcba bonyolódni Bagdadban. Valószínűleg meg kell semmisítenünk néhány épületet, de nem lesz vérontás . . . Nem gondolom, hogy másokat idézve ‘könnyű’ lesz, de abban hiszek, hogy átütő erejű győzelmet fogunk aratni egy nagyon rövid időn belül.”  Átütő erejű győzelem? Vérontás nélkül? Rövid időn belül? Az elmúlt kegyetlenül hosszú 5 évben más sem volt Irakban, mint vérontás.

2005 decemberében a szégyenkezés nélkül hazudozó McCain azzal bíztatta kollégáit és az egyre inkább kétkedő országot, hogy "mostantól számítva egy évre komoly előrehaladást fogunk elérni, ha követjük az eddigi irányvonalat".  Nem jött be. Akkor se.  Ez sem. (Hogy következik ebből, hogy a legfőbb helyen, a Fehér Ház ovális hivatalában lenne a szenátor helye?)

A jelenlegi hasonlóan kilátástalan helyzet kapcsán Bush azzal próbálja leszerelni a szivárványos progresszivitásban kétkedőket, hogy hatalmas feladat áll az iraki kormány előtt, mivel 30 éves tirannizmus romjain próbál modern demokráciát teremteni egy olyan régióban, amely „ellenséges a szabadsággal szemben”. (Ugyanezzel a képtelen ostobasággal, szabadságellenességgel vádolta a szeptember 11-es tragédia [állítólagos] elkövetőit is.) Azzal igyekszik „szükségszerűségként” elfogadtatni a 4 ezres katonai veszteséget, hogy Irakban működik „a történelem egyik legbrutálisabb terrorhálózata”.

GAZEMBEREK VAGY SZABADSÁGHARCOSOK? 

A március 29-i amerikai katonai jelentés szerint Bagdadban három nap alatt legalább 78 „gazfickót” likvidáltak. A kormány shíita fegyveresek és „bűnbandák” felszámolását jelezte. Bush szerint „kriminális elemek” teszik próbára az iraki kormányt, akik azt hiszik, hogy a törvények felett állnak. „USA légitámadás Bagdadban 41 ‘bűnözővel‘ végzett” – hírdette a YAHOO! hírek  tudósításának címe. Bagdadban az amerikai katonai szóvivő a szerinte diszkrimináció nélkül lövöldöző „extrémistákat” (volt arcbőrük a Zöld zónát is bemérni!) „bűnözőknek és terroristáknak” nyilvánította, akik „megérdemlik a halált”.

A Közel-Keleten azonban továbbra is „szabadságharcosoknak” mondják, haláluk esetén „mártíroknak” tekintik az iraki ellenállókat. A kis csapatokban, többnyire szervezetlenül védekező urbánus gerillák – sokan köztük a nemzeti egységet és függetlenséget követelő Muktada al-Sadr (Moqtada al-Sadr) hívei – politikai indíttatású leszámolással(*1) vádolják a provokáló kormánycsapatokat. Zbigniew Brzezinski, Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója azt írja a Washington Postban, hogy az Amerika-ellenes rezisztencia – McCain állításával ellentétben – nem al-Kaida támogatott vagy inspirált, hanem helyi dzsihadista csoportokból tevődik össze, és a gyűlölt idegen megszállók elleni közös harc adja a küzdőszellemét.

A populista Al-Sadr pártjából többeknek volt miniszteri pozíciója al-Maliki kabinetjében, tavaly azonban tiltakozásképpen egységesen lemondtak, mivel a kormányfő nem volt hajlandó határidőt szabni Washingtonnak a csapatok visszavonására.  Ezért sokan kollaboránsnak tartják, akinek egy lyukas kalpagot sem ér az élete. A bábkormány megalkuvását elfogadni képtelen, lázongó csoportosulások joggal tartanak végső leszámolástól, mivel a Washington és Bagdad közötti, titokban kidolgozás alatt álló baráti és segélynyújtási egyezmény közelgő megkötése – vagyis az ország hosszú távú megszállásának hivatalos megpecsételése –, és az irakiakra nézve hátrányos olajtörvény várható jóváhagyása miatt a konfrontációs helyzet a végsőkig fokozódott. 

A  DemocracyRising.US két kiváló újságírója, Raed Jarrar és Joshua Holland már 2006 májusában figyelmeztettek rá, hogy a washingtoni hivatalos szervek és a média félrevezető információkat keringtetnek mind az iraki parlament, mind pedig az iraki nép megosztottságának lényegét illetően. Érdemes visszaidézni: 

“A fő törésvonal az iraki politikában nem a szunniták és a síiták, vagy támogatóik, és nem is az iraki kormány és a ’kormányellenes erők’ között van, még csak nem is a ’mérsékeltek’ és ’radikálisok’ között van összeütközés; Irak számára politikai vonalon a meghatározó csata ma az iraki államot összetartó nemzetiek és az Egyesült Államok és Britannia által mindeddig támogatott szeparatisták között van.  Valójában Irak folyamatos megszállása, és az iraki nyersanyagforrások – elsősorban a hatalmas olaj és természetes gáz telepek – elosztása azok a meghatározó tényezők, amelyek az iraki parlamentben elválasztják egymástól az egyre türelmetlenebb nemzeti tábort és Nouri al-Maliki miniszterelnök szeparatisták által dominált adminisztrációját.”

Antonia Juhasz, A Bush előirányzat: megszállni a világot, alkalmanként egy-egy gazdaságot című könyv szerzője, tényszerűen alátámasztja Jarrar és Holland kiváló elemzésének egyik kitételét:

„Öt évvel az invázió után ugyanazok az olajvállalatok, amelyek az I. Világháború végétől a korai 1970-es években zajló nacionalizálásig birtokolták és kontrollálták Irak olaját – Exxon Mobil, Chevron, BP, Shell és Total – most készen állnak a nagyvonalú visszatérésre. Jelenleg mindegyiknek műszaki jellegű szolgáltatásra érvényesített szerződései vannak az iraki kormánnyal, amelyek Irak 5 legnagyobb olajmezején jogosítják fel őket munkavállalásra. Ezek a szerződések ugyan csak azt biztosítják, hogy betegyék az ajtón a lábukat (ugyanakkor hogy kirekesszenek mindenki mást, K. H.) viszont mind a vállalatok, mind pedig a Bush-kormány kellő nyomást gyakorol az irakiakra, hogy hagyják jóvá az új olajtörvényt és adják meg az említett vállalatoknak a Nagy Díjat: a megújított tulajdonjogot és az iraki olaj kontrollját.” 

Juhasz még hozzáteszi, hogy az olaj volt 5 évvel ezelőtt a háború kirobbantásának indoka, és az olajérdek miatt van mai napig is Amerika belebonyolódva az iraki háborúba.  Nem kisebbítve szakértői véleményét azonban annyival ki kellene egészíteni, hogy az olaj volt az egyik indok.(*2) Gazdasági szakemberek hajlamosak háttérbe tuszkolni a nem kevésbé jelentős politikai jellegű háborús indokokat – az iraki agresszió esetében a stratégiai előnyszerzést (állandó katonai támaszpontok létesítése, kikötők, határállomások kontrollálása) és Izrael regionális dominálásának biztosítását (gazdasági szankciókkal, pénzügyi blokáddal, diplomáciai elszigeteléssel, politikai ellentétek szításával, nemzeti, etnikai, vallási megosztással, fegyveres beavatkozással). 

Alan Greenspan, a Szövetségi Jegybank elnöke nyugdíjba vonulása után –  mikor már nem volt vesztenivalója –, legalább azzal rukkolt elő, hogy „az iraki háború nagyrészt az olaj miatt van”. Nagyrészt. Az arányokon természetesen vitatkozni lehet. Viszont az olajérdekeket (saját részesedését is) mindig a szívén viselő Cheney biztos, hogy nem véletlenül mondta legutóbbi váratlan Bagdadi látogatása során, hogy az Irakban töltött öt év “nagyon megérte az erőfeszítést”. Egyeseknek ugyanis tényleg nagyon megérte. A szolgálatban életét vesztett 4 ezer katonának, az évente több ezer öngyilkosságba menekülő veteránnak, az amputálttá, bénává, vakká, süketté, őrültté, pszichológiai rokkanttá váló tíz és tízezreknek nem annyira.  Hogy az irakiakat, akiket nem szoktak, ne is említsük...

Robert Byrd, demokrata szenátor, aki 5 évvel ezelőtt a Kapitóliumban drámai szónoklattal próbálta rábírni kollégáit az iraki invázió blokkolására, az évfordulón az amerikai történelem egyik végzetes politikai baklövésének ítéli a Bush-Cheny intervenciót. Brzezinski pedig azt írja, hogy az iraki háború nemzeti tragédia, gazdasági katasztrófa, regionális szerencsétlenség és globális bumeráng az Egyesült Államok számára –  amiért is  a legfontosabb nemzeti érdek befejezni. 

George W. Bush azonban egészen másképpen látja. Szerinte a nemzeti érdek éppen a folytatásban, a végső győzelemig való kitartásban rejlik – akármit is ért végső győzelem alatt. Véleménye szerint a fegyveres erőszaktétel a demokratikus fejlődés szükséges velejárója, és a bűnözőkkel, törvényen kívüli elemekkel való konfrontáció „meghatározó momentuma a szabad Irak történelmének.” Szabad Irak? Mármint a Tigris-Eufrátesz folyamközben? De miért is a kérdés?! Ez nyilván ugyanúgy „vitathatatlan”, mint az alakuló Új Világrend sikere a tirannizmus romjain.

*1 Az InterPress április 2-i közlése szerint Falah Shenshal, egy al-Sadr pártjával szövetséges párt képviselője március 26-án szintén azt nyilatkozta, hogy al-Maliki politikai leszámolást folytatott: "Falah Shenshal, an MP allied to al-Sadr, told al-Jazeera Mar. 26 that al-Maliki was targeting political opponents. 'They say they target outlaw gangs, but why do they start with the areas where the sons of the Sadr movement are located? This is a political battle... for the political interests of one party (al-Maliki’s Dawa party) because the local elections are coming soon (due later this year).'"

*2 John Gray szintén azt mondja a Guardianban, hogy az olaj volt Irak inváziójának egyik célja: "This new round of the Great Game did not start yesterday. It began with the last big conflict of the 20th century, which was an oil war and nothing else. No one pretended the first Gulf War was fought to combat terrorism or spread democracy. As George Bush Snr and John Major admitted at the time, it was aimed at securing global oil supplies, pure and simple. Despite the denials of a less honest generation of politicians, there can be no doubt that controlling the country’s oil was one of the objectives of the later invasion of Iraq."  (John Gray: Those Who Control Oil and Water Will Control The World. The Guardian/UK)

 2008. március

 Addendum:

Police sources in the Shi’ite city of Hilla said five people were killed in Thursday’s predawn clash and helicopter strike, including four policemen. U.S. forces said the clash erupted when gunmen fired on them as they attempted an arrest. A U.S. military spokesman said an air strike in Basra killed “one enemy” late on Wednesday. Reuters television pictures showed a woman’s body in the rubble and rescue workers searching for more dead. Police sources said at least three people had died including a mother, father and son, and three were seriously wounded. Hundreds died, making March the deadliest month for Iraqi civilians since last August, according to government figures. (Peter Graff and Ahmed Rasheed: Iraq’s Sadr Calls Million-Strong March Against US. Reuters April 3, 2008)

Joe Lieberman minden katonai (és politikai) sikertelenség ellenére azt nyilatkozta, hogy a "surge", az egy évvel korábbi 30 ezres katonai létszámemelés sikert hozott Irakban -- ami szerinte McCaint igazolta -- majd azt állítja, hogy ha Bush Obama ellenzésének engedett volna (Hillary Clintont nem említi, holott ő is az ellenzők táborában volt), akkor ma "az al-Kaida kontrollálná egész Irakot."  Továbbá azt a szintén nyilvánvaló képtelenséget állítja hogy ennek  következtében "Az egész Közel-Kelet zűrzavarban volna, és Amerika biztonsága és hitelképessége veszélyhelyzetben lenne." "Well, I think that -- let me say generally that Sen. Obama doesn't come to this debate with a lot of credibility. Basically on the question of Iraq, John McCain has had the guts to stand out on his own arguing for what he thought was right. And it turned out that he was right about the surge working to improve conditions in Iraq. If we did what Sen. Obama wanted us to do last year, Al-Qaeda in Iran would be in control of Iraq today. The whole Middle East would be in turmoil and American security and credibility would be jeopardized." (Lieberman Slams Obama On Fox News. The Huffington Post. April 3, 2008)

More than 1,000 Iraqi soldiers and policemen either refused to fight or simply abandoned their posts during the inconclusive assault against Shiite militias in Basra last week, a senior Iraqi government official said Thursday. Iraqi military officials said the group included dozens of officers, including at least two senior field commanders in the battle.  (Stephen Farrell and James Glanz: More Than 1,000 in Iraq’s Forces Quit Basra Fight. Tuskalooza News. April 4, 2008)

 Szintén ebben a témában: Még 100 évig Irakban?

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára