EMPIRIA Magazin VIII. évfolyam. 1. szám – Kuliffay Hanna írása

 

WASHINGTONI MÉZESHETEK

 

Barack Obama jelképes azonosulásként Lincoln elnök egykori  bibliájára tette le a hivatali esküt. Eric Foner szerint  Abraham Lincoln politikusi nagysága abban rejlett, hogy képes volt a fejlődésre. Az általa beígért (és Obama által idézett) „újjászülető szabadság” megvalósítása iránti törekvéseiben jelentős szerepet játszott az a „komplex kapcsolat, amelyet korának radikálisaival folytatott”. Obamának megvan a széleskörű támogatottsága és minden adottsága, hogy a szimbolizmuson túllépve Lincoln tényleges követőjévé váljék. Miért tűnik ez mégis egyre valószínűtlenebbnek?

 

Obama a népszerűség csúcsán 2008 novemberében. (Archívum)

Az amerikai elnökök sorában ritka jelenség, hogy karizma és intellektuális adottság, fiatalos energia, ambíció és társadalmi kohéziós készség olyan reménykeltő módon egyesüljön, mint ahogy Obamában.  Az iránta való lelkesedés és a belé vetett bizalom tetőfokára hágott a választási célegyenesben, és végül több mint 66 millióan adták rá a voksukat. Elnöki pályája indulásakor Obama hatalmas politikai tőkével, 68%-os támogatással kezdhette meg az úgynevezett 'mézesheteket'.

Azt a rövid átmeneti időszakot nevezik 'mézesheteknek', amikor az elnök megkezdi beilleszkedését új munkakörébe; megalakítja kormányát, tanácsadó testületét, konkretizálja politikai irányvonalát, népszerűsíti programját, felméri a kongresszushoz és a különböző érdekcsoportokhoz való viszonyát, előnyös kapcsolatot próbál kiépíteni a médiával, miközben némely halaszthatatlan ügyben intézkedik.

Az új elnök kezdeti, nem éppen könnyű 100 napja afféle türelmi időszak, amikor nem illik és nem is szokás a Fehér Ház újonc lakóját hátulról gáncsolni, túl agresszíven támadni. Viszont ezekben a gyakorlati hónapokban az elnöknek mintegy lehetősége nyílik arra, hogy eleget tegyen legfőbb támogatói „szívügyeinek”, vagyis bizonyos politikai és társadalmi szervezetek legfontosabb követeléseit kielégítő rendeleteket hozzon. Obama esetében: hogy megtegye a beígért gyökeres VÁLTOZÁS egyes nyitólépéseit. 

Obama az elnökségért való versengés során azzal nyerte meg szavazók millióit, hogy kétpólusú változást ígért: egyiket Washingtonban, a másikat a Wall Streeten. Nemcsak azt ígérte, hogy befejezi az iraki háborút (értsd megszállást) és hazahozza a katonákat, de azt is, hogy véget vet a „washingtoni háborús mentalitásnak”. Ez a fajta Lincolnhoz méltó távlatokban gondolkodás arra engedett következtetni, hogy Obama elhatárolódik a Bush-Cheney féle mesterséges félelemkeltéstől, az alkotmány semmibe vételétől és újabb intervenciós szándékoktól.

A háborús mentalitás megszüntetésének ígérete méltán keltette sorsdöntő változások reményét Obama híveiben. Egy más országok belügyeibe be nem avatkozó, békés együttműködésre átváltó szemléletmód ugyanis több szinten is pozitív hatást válthat ki, az észbontóan magas fegyverkezési kiadások csökkentésétől kezdve a leszerelési kísérleteken keresztül a nemzetközi egyezmények betartásáig.

Még az a remény sem keltette túlzott optimizmus látszatát, hogy kivizsgálásra kerülhetnének a szeptember 11-i terrorakció körülményei (többek között a főváros és a Pentagon védelmének teljes kudarca), a demokratikus polgárjogok  megsértése (egyének és legális szervezetek titkos lehallgatása, kémek beépítése) és az emberi jogok elleni bűntettek (kínvallatás, emberrablás elnöki jóváhagyása), mivel maga Obama hangoztatta 2007-es kampánya során: „Én alkotmányjogi professzor voltam, ez pedig azt jelenti, hogy a jelenlegi elnökkel ellentétben én valóban tiszteletben tartom az Alkotmányt.”

A kutya viszont ott van elásva, hogy a BushCheney-kormány bűnügyi listája igencsak hosszú a Mother Jones magazin jogi szakértője, Karen Greenberg 269 hazai és nemzetközi törvénysértést regisztrált –, ezért Obama számos kedvező intézkedést hozhat, sőt, egyes területeken tényleges változásokat is produkálhat anélkül, hogy a 8 éve betájolt, a kongresszus által támogatott és finanszírozott politikai irányvonalon, elsősorban a közel-keleti hegemónia megvalósítási tervén alapvetően változtatna.

Például semmit sem ér, ha látszólag pozitív intézkedésként felszámolja a Guantanamo-börtönt Kubában, miközben kibővíti a hírhedt bagrami fogolytábort Afganisztánban. Hasonlóképpen értéktelen, ha csökkenti a katonai létszámot Irakban miközben 30 ezres létszám növelést rendel el az afgán-pakisztáni határon. És csak látszat változás, ha elnöki szintű és előzetes feltételek nélküli tárgyalásokat helyez kilátásba Iránnal, miközben az ország nemzetközi elszigetelésével és gazdasági-kereskedelmi szankciók fokozásával továbbra is destabilizálja annak kormányát.

Éppen ezért Obama lehengerlő mosolya mit sem változtat azokon a szakértői véleményeken, amelyek szerint ha nem kerül sor a BushCheney-éra hatalmi visszaéléseinek és bűncselekményeinek mielőbbi teljes feltárására és a magas szintű felelősök elszámoltatására, akkor Washingtonban  minden marad a régiben.  Ha csupán ügyeskedő retorikai fogás volt Obama részéről azt hangoztatni, hogy „senki nem áll a törvények felett”, akkor a háttérből ugyanazok az érdekcsoportok továbbra is rángathatják a politikai marionett figurákat, írathatják a vezércikkeket, manipulálhatják a Wall Streetet és fennhatóságuk alatt tarthatják a szabadpiacot – mert miért is ne?

OBAMA ÁLLÁSPONTJA = BUSH ÁLLÁSPONTJA?

Obama január 22-én a Külügyi Minisztériumban tett látogatása során azt hangsúlyozta, hogy az ország rendkívüli, komplex és egymással globálisan összefüggő kihívásokkal néz szembe, s közülük elsőként a „terror elleni háborút” említette. Lehet, hogy nemcsak Bush védelmi miniszterét, de vezető szövegíróját is megtartotta? A „terror elleni háború” ugyanis mint fogalmi abszurdum már évek óta lejáratott: a terror lényegében nem más, mint egyfajta megfélemlítő taktika, amit ennél fogva nem lehet rakétákkal megsemmisíteni.

A Bush–Cheney-kormány egyébként soha nem szolgált semmilyen bizonyítékkal, hogy a Világkereskedelmi Központ (WTC) és a Pentagon egy hierarchikus, Osama bin Laden által centralizált terrorszervezet áldozata lett volna. A CIA soha nem tette bin Ladent a „most wanted”, a „leginkább körözött” bűnözők listájára, sőt egy idő után Bush is letett a kerestetéséről. Ráadásul a BBC az évekkel ezelőtt készült dokumentumfilmjében (A rémálmok hatalma) megállapította, hogy semmilyen bizonyíték nincs az al Kaida létezésére – ez természetesen bin Laden irányítói szerepét is megtorpedózta. A BBC végül arra a végkövetkeztetésre jutott:  “A Bush-kormányzat tudatosan rémisztgeti az embereket, hogy az általános félelmet felhasználhassa politikai céljai eléréséhez.” 

Amennyiben a lejáratott, érvényüket vesztett terminológiák túlélik a kormányváltást, nyilván a propagandaeszközként való felhasználásuk is folytatódni fog.  Szintén az említett minisztériumi beszéde során Obama a palesztin-izraeli konfliktus kapcsán azt hangoztatta, teljesen elkötelezett  Izraelnek a biztonsághoz való jogát illetően, viszont egy szóval sem említette ugyanezt a palesztinok vonatkozásában; az állásfoglalása valójában pont úgy hangzott, mint Bush, Cheney, Rice és köreik utóhangja.

Ezért nem is különösen meglepő, hogy Noam Chomsky „nagyjából Bush álláspontjának” nyilvánította Obama szóban forgó nyilatkozatát.  (Úgy látszik, az elnök figyelmét elkerülte, vagy talán nem akart tudomást venni róla, hogy Simon Peres a hangzatos „biztonsághoz való jog” és „jogos önvédelem” helyett a bombázások és a teljes embargó „nyilvánvaló céljának” azt jelölte: „nem hajlandók megengedni, hogy Gáza Irán csatlósa legyen”.)

Chomskyt látszik igazolni Obamának az a felelősséget másokra hárító közlése is, miszerint „az amerikaiak nem kértek abból a teherből, amelynek vállalását a történelem elvárja tőlük, de Amerika vállalni fogja, mert vállalnia kell”. Annak hangoztatása, hogy Amerika mintegy belekényszerült Irak és Afganisztán megtámadásába, majd több éves megszállásukba, az nem más, mint a Bush-Cheney kormány véráztatta külpolitikájának tisztára mosása, és közvetve a felelősség alóli felmentés. Ennek pedig csak egyetlen kimenete lehet: a beígért változás helyett az eddigiek folytatása következik.

A közeljövőben esedékes State of the Union Address (évi beszámoló az ország helyzetéről) alkalmával Obamának valami nagyon jelentős, nagyon komoly dologgal kell feljönnie, ha meg akarja akadályozni egyre jobban aggódó és egyre csalódottabb híveinek lemorzsolódását. Az őt hatalomra juttató fiatal, művelt, aktív, „radikális” tömegbázis – a 18-39 éves választók 64%-a –, amely gyökeres változásként valójában a Lincoln-örökség, az „újjászülető szabadság” követelőjeként lépett színre, az Internetnek köszönhetően jól tájékozott. Nem sokáig vezethető félre, és megveti a hipokrízist, a politikai manipulációt.

Obamának például alkalma és lehetősége lenne rá, hogy 180 fokos fordulatot téve nyisson Latin-Amerika felé: a közép- és dél-amerikai országok szuverenitása, gazdasági, kereskedelmi és monetáris önállósága elismeréseként eltörölhetné az ún. Monroe-doktrínát, amely a határtól délre fekvő országokat évszázadok óta az Egyesült Államok befolyási szférájának, mintegy „hátsó udvarának” tekinti.  Vagy mondjuk rendeletileg megtilthatná, hogy az ő elnöksége alatt az amerikai „árnyékvilág” a „stratégiai feszültségkeltés” néven ismeretes pszichológiai hadviselést alkalmazza akár a saját, akár más országok állampolgárai ellen.

Az efféle jelentős, fordulatszerű intézkedések korai valószínűsége persze elenyésző – ha sorra kerülnek egyáltalán –, de legalább annyi joggal elvárható, hogy a Bush–Cheney-érától öröklött pénzügyi- és gazdasági csődöt, a családok millióinak okozott tragédiákat felmérve Obama annak tudatában rendelkezzen: a politikai és a gazdasági bűnözés kart karba öltve járnak, egymást támogatva használják ki a jónépet.  Lehetetlen elképzelés azt feltételezni, hogy Washington és a Wall Street korlátokat nem ismerő hatalmi elitje saját elhatározásból, vagy Obama varázsának hatására meg tudna tisztulni, s fel tudna nőni a jelenleg égetően szükséges országmentő feladathoz.

Az Obama által hangoztatott „bi-partisanship” – a két párt együttműködése – messze túlértékelt, és fatális tévedés az a szemlélet, hogy az együttműködés reményében utólag senki nem tehető felelőssé milliók haláláért és a küszöbön álló depresszióért. Obama vagy katasztrofálisan naiv, vagy nem volt beleszólása, hogy a Rubinista” (minden pénzügyi szabályozót ellenző), adócsalást is elkövető Timothy Geithner lett a pénzügyminiszter (akinek ráadásul egyes számú embere a Goldman Sachs korábbi lobbistája). 

Komolyan vehető egy pillanatig is, hogy Geithnernek ténylegesen szándékában állna korlátok közé szorítani a Wall Streetet, minden valószínűség szerint a következő munkaadóját? Ennek az esélye éppen annyi, minthogy a republikánus kormányból átvett védelmi miniszter, Robert Gates egyszeriben megtagadja a Bush-doktrinát, s a béke olajágát nyújtja az amerikai expanzionista törekvések szempontjából stratégiailag fontos országoknak.

Az említettek lehetetlenségét felmérve nyilatkozta a Nation kiadója, Katrina Vanden Heuvel (végre valaki!) Paul Jaynek: Az Obama-kormánynak ezekben a kezdeti napjaiban erősen szorgalmazni kell az amerikai csapatok Irakból való kivonását, a hazai politizálás ugyanis nem különíthető el a külfölditől.” 

A BELPOLITIKA NEM KÜLÖNÍTHETŐ EL A KÜLPOLITIKÁTÓL

Ezért Vanden Heuvel szerint a progresszíveknek mindent el kell követniük, hogy a Pentagon pazarló költségvetését csökkentsék. (Márpedig Afganisztánban a  beavatkozás további fokozása, illetve a pakisztáni határon nyitott harmadik front éppen növeli a kiadásokat.) Vanden Heuvel úgy véli, hogy e két fontos cél érdekében létre kellene hozni egy, az Obamát hatalomra segítő mozgalomtól független (centralizáltabb? agresszívebb? K. H.) progresszív mozgalmat.

(Nagyon érdekes és sokat mondó, hogy ez a balközépről származó javaslat már a “mézeshetek” első harmadában elhangzott. Ezen is érzékelhető, hogy az országra nehezedő veszély- és bizonytalanságérzettől szinte felgyorsult az idő.)

Talán nem véletlen, hogy Obama a minap a történelmi tényezők és azon belül a „történelmi momentum” jelentőségét méltatta. Mint mondta, egy személy önmagában csak nagy nehézségek árán képes jelentős változást előidézni, viszont amikor a történelmi hullám feltűnik, az ember segíteni tud az irányításában”.   Arra a kérdésre, hogy jelenleg egy ilyen hullámtaréjon vagyunk-e, az elnök azt válaszolta, Igen, erről határozottan meg vagyok győződve”.

A diktatúrákkal és a látszatdemokráciákkal ellentétben a valós demokráciák elnöke nem egyedül néz szembe a jelentős változások előidézésének feladatával. A munkájában különösen fontos szerepet játszanak a kormánykinevezettjei és a tanácsadó köre, akikre feltétel nélkül számíthat. Éppen ezért sokaknak érthetetlen, Obama miért bástyázta magát körül olyan személyekkel, akikről nem tételezhető fel, hogy a saját bőrükből kibújva, korábbi ideológiai és monetáris elkötelezettségeiknek hátat fordítva őszinte segítői lennének eredetileg meghirdetett programjának.

A kinevezettek között van adócsaló, szégyentelenül hazudozó, áldemokrata, Clintonista, Bushista, neokonzervatív szimpatizáns és olyan is, akinek az apja korábban terroristákat pénzelt.  Viszont nincs köztük egyetlenegy, a hatalmi érdekcsoportoktól független, haladó gondolkodású, háborút és megszállást ellenző politikus sem. Nincs köztük olyan, aki annak a bizonyos 68 milliónak az érdekeit és ideáit képviselné, akik kitárták Obama előtt a Fehér Ház ajtaját.

Az AOL február 19-i felmérése szerint több mint 11000 szavazóból 64% elégedetlen Obama kabinetjével. A szélsőjobboldali republikánusok és a neokonzervatívok viszont annál elégedettebbek Obama minden jelöltjével, mivel, mint mondják, John McCain vagy Hillary Clinton sem tudott volna kedvükre valóbb kormányt összeállítani. Joe Lieberman szenátor, aki csak nemrégen a republikánus elnökhelyettesi pozíciójára pályázott, azt nyilatkozta, hogy Obama kabinet választása „mondhatni, tökéletes”. 

Ezt az elégedettséget csak fokozta, hogy Obama a tervbe vett leszerelési tárgyalások előkészítéseként a diplomáciai helyzet kipuhatolására Henry Kissingert küldte Moszkvába a brit Guardian szerint “teljes csendben”. (Kissinger egyébként  az elnökválasztás során az eredetileg tervezett McCain-Lieberman, majd az utolsó hetekben a McCain-Palin párost támogatta.)  Milyen üzenetet közvetít ez nemcsak Moszkva, de a Közel-Kelet, Latin Amerika és Európa felé is?  A nagy fanfárral beharangozott „változás” reményteli üzenetét?

Ahogy az országot nyomasztó veszély- és bizonytalanságérzettől szinte felgyorsult az idő, a „mézeshetek” szokásos türelmi időszaka ellenére az Obama-kormány alakulása és kezdeti lépései miatt aggódók már azzal foglalkoznak, hogyan lehetne rákényszeríteni az elnököt, hogy betartsa a szavazóinak tett ígéreteit. Hogyan lehetne tényleges változásokat elérni és mentőkötelet dobni a szakadék szélén toporgó országnak. Az elképzelések közül figyelemre méltó a neves tényfeltáró újságíró, publicista, a Los Angeles Vanguard alapító főszerkesztője és több könyv szerzője, Dave Lindorf véleménye:

“Arra kell összpontosítanunk, hogy a progresszív változás érdekében tömegmozgalmat indítsunk – egy olyan mozgalmat, amely emberek sokaságát viszi az utcára, különösen Washingtonban, de az összes többi nagyvárosban és kisvárosban is –, hogy az emberek együttesen követeljék az ország céltalan háborúinak befejezését, követeljék a katonai költségvetés nagymérvű csökkentését, össznépi egészségügyi ellátást, a nagy bankok és részvénytársaságok monopóliumának megtörését, a nemzetbiztonsági államiság megszüntetését, a munkaügyi törvények reformját és egy valóban progresszív adórendszer visszaállítását. Nem a harmadik pártok formálják Amerika történelmét, hanem a tömegmozgalmak. Határtalan nagy szükségünk van ilyenre.”

2009. február

Ez az elemzés eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg. További közlésre többek között átvették tőle: Hírstart<Hírek; Hírkereső; Hírgyűjtő; Alternatív Hírportál; Friss Hírek; Hírvilág; Lapszemle.hu; deviza.hu;  Politika jobbról-balról; RSCAT.HU;  RSS-katalógus; SMSFriss.hu; aproda.hu

 

Addendum:

A változások elindítója, a remény elhozója és az új Kennedy mellet volt még egy nagyon fontos „címke”, amelynek része volt Obama sikerében. Ez pedig az „első afro-amerikai amerikai elnök” megnevezés. Lányi Gusztáv szerint ez, bár kitűnő reklámfogás, nem teljesen igaz. „Ebben a média-prezentációban tálalt sugallatban nem a tiszta történeti tények igazsága van jelen, hanem egy bizonytalanságból fakadó, megoldást kereső elvárásról van szó. A történeti tény ugyanis az, hogy Obama nem az első bi-racial -- fordítsuk így: kevertvérű -- elnök a Fehér Házban,” -- mondja, és az Empiria Magazin egy cikkére hivatkozva felsorolja, hogy Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Abraham Lincoln, Warren Harding, Calvin Coolidge és Dwight Eisenhower családjában is voltak afrikai ősök. Csakhogy ezt nem emlegetik, mert ez történelmi tabu. „Tehát Obama nem az első afro-amerikai elnök, de az első, akinek a kampányában először tematizálták úgy a faji kérdést, mint az atipikus pozitív változót” – magyarázza Lányi. Obama a fehérek közt fekete, viszont a feketék közül is kilóg, hisz nem fekete közösségben nőtt fel. Volt, aki megjegyezte róla, hogy telefonon beszélgetve vele, nem lehet megmondani róla, hogy afroamerikai. „Obama azért vált ikonikus négerré és autentikus feketévé, mert ő egy határ-ember. A legjobban testesíti meg a fehér és a fekete ember vágyait. Az ilyen típusú ember képes ugyanakkor leginkább meghaladni mindkettő történelmi szégyeneit is” – hivatkozik Lányi Shelby Steele amerikai író, 2008-ban megjelent The Bound Man könyvében leírtakra. (Részlet Maul Ági: Barck Obama – elnök, divatikon és szupersztár című cikkéből.  Kultúr Part. 2009. február 18)

There is certainly much clamor from the political center that Afghanistan is the right war to fight and the surge the right strategy to take. The folks at Center for American Progress are spinning the surge as not only the fulfillment of a campaign pledge but "the beginning of the drawdown in Iraq, where these troops were originally headed." If we view U.S. wars abroad as a zero-sum game -- troops withdrawn from one place only to be redeployed to another -- then we'll truly be locked in permanent global conflict.  (John Feffer: Where is Obama's Big Ear for Afghanistan? Foreign Policy In Focus)

“Az első univerzális gyógyszer egy rosszul vezetett nemzet számára a fizetőeszköz inflálása; a második a háború. Mindkettő ideiglenes felvirágzást hoz; mindkettő végleges romlást idéz elő. Mindkettő a politikai és gazdasági opportunisták menedéke.” (Ernest Hemingway)

The plan (the Obama administration's Financial Stability Plan, H. K.) immediately was attacked by many as too vague and ineffective. Part of the trouble, critics say, is that Geithner isn't part of the solution, he's part of the problem -- former head of the Federal Reserve in New York and a protégé of Clinton Treasury Secretary Robert Rubin, who last month retired as senior counselor at Citigroup. That's the bank the government agreed to insure against projected losses of $306 billion, on top of bailouts totaling $45 billion. In other words, Geithner's a player.  The New York Times reported that in preparing the plan, Geithner opposed tougher conditions on investment firms sought by others in the White House. Geithner, the Times wrote, "successfully fought against more severe limits on executive pay for companies receiving government aid . . . resisted those who wanted to dictate how banks would spend their rescue money. And he prevailed over top administration aides who wanted to replace bank executives. . . " (Michael Winship: The Oligarchy's Bailout Balltruthout. February 14, 2009)

Government and airline officers knew immediately that planes had been hijacked, yet no interceptors appeared in the air until after the attacks were completed.  Who stripped away the normal security protection of America on 9/11? In the case of Flight 77, which reportedly slammed into the Pentagon, an hour and 45 minutes elapsed with no interception. (. . .) Would leaders allow a public disaster to happen with an eye toward advancing agendas? It's happened before. . . in Nero's burning Rome, Germany's gutted Reichstag, at Pearl Harbor and again at the Gulf of Tonkin.  (Jim  Marrs' Internet piece. September 12, 2001)

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára