EMPIRIA Magazin VIII. évfolyam. 1. szám – Kuliffay Hanna írása

 Eredeti: Gondola.hu 2009. február

WASHINGTONI MÉZESHETEK

Barack Obama jelképes azonosulásként Lincoln elnök egykori  bibliájára tette le a hivatali esküt. Eric Foner szerint  Abraham Lincoln politikusi nagysága abban rejlett, hogy képes volt a fejlődésre. Az általa beígért (és az új elnök által idézett) „újjászülető szabadság” megvalósítása iránti törekvéseiben jelentős szerepet játszott az a „komplex kapcsolat, amelyet korának radikálisaival folytatott”. Obamának széleskörű támogatottsága van és minden adottsága is megvan hozzá, hogy a szimbolizmuson túllépve Lincoln tényleges követőjévé váljék. Miért tűnik ez mégis egyre valószínűtlenebbnek?

Az elnökjelölt Obama népszerűsége csúcsán, 2008 novemberében. (Archívum)

Az amerikai elnökök sorában ritka jelenség, hogy karizma és intellektuális adottság, fiatalos energia, ambíció és társadalmi kohéziót teremtő készség olyan reménykeltő módon egyesüljön, mint ahogy Obamában.  Az iránta való lelkesedés és a belé vetett bizalom tetőfokára hágott a választási célegyenesben, és végül több mint 66 millióan adták rá a voksukat. Elnöki pályája indulásakor Obama tehát hatalmas politikai tőkével, 68%-os támogatottsggal kezdhette meg az úgynevezett 'mézesheteket'.

'Mézesheteknek' azt a rövid átmeneti időszakot nevezik az Egyesült Államokban, amikor az elnök megkezdi beilleszkedését új munkakörébe; megalakítja kormányát, tanácsadói testületét, konkretizálja politikai irányvonalát, népszerűsíti programját, felméri a kongresszushoz és a különböző érdekcsoportokhoz való viszonyá és, előnyös kapcsolatot igyekszik kiépíteni a médiával, miközben halaszthatatlan ügyekben intézkedik is.

Az új elnök kezdeti, nem éppen könnyű 100 napja afféle türelmi időszak, amikor nem illik és nem is szokás a Fehér Ház újonc lakóját hátulról gáncsolni, túl agresszíven támadni. Viszont ezekben a gyakorlati hónapokban az elnöknek mintegy lehetősége nyílik arra, hogy eleget tegyen legfőbb támogatói 'szívügyeinek', legalább is előkészületeket tegyen jelentős politikai és társadalmi szervezetek legfontosabb követeléseit kielégítő rendeletek hozására. Obama esetében széleskörű elvárás, hogy kellő lendülettel megtegye a beígért gyökeres VÁLTOZÁS nyitólépéseit. 

Obama az elnökségért való versengés során ugyanis azzal nyerte meg szavazók millióit, hogy kétpólusú változást ígért: egyiket Washingtonban, a másikat a Wall Streeten. Nemcsak azt ígérte, hogy befejezi az iraki háborút (értsd a folyamatos megszállást) és hazahozza a katonákat, hanem azt is, hogy véget vet a „washingtoni háborús mentalitásnak”. Ez a fajta Lincolnhoz méltó távlatokban gondolkodás arra engedett következtetni, hogy Obama elhatárolódik a Bush-Cheney–Rumsfeld–Rice-féle tűzzel-vassal demokratizálástól, 9/11-szerű terrortámadásokkal riogatástól, az alkotmány semmibe vételétől és újabb intervenciós szándékoktól.

A háborús mentalitás megszüntetésének ígérete méltán keltette sorsdöntő változások reményét Obama híveiben. Egy más országok belügyeibe nem avatkozó, békés együttműködésre átváltó szemléletmód ugyanis több szinten is pozitív hatást válthat ki, az észbontóan magas fegyverkezési kiadások csökkentésétől kezdve a leszerelési kísérleteken keresztül a nemzetközi egyezmények betartásáig.

Talán még az a remény sem tűnt vadul túlzó optimizmusnak, hogy kivizsgáltatná a szeptember 11-i terrorakció körülményeit (többek között a Fehér Ház és a Pentagon légvédelmének teljes kudarcát), a demokratikus polgárjogok  gyakori megsértését (egyének és legális szervezetek titkos lehallgatását, 'megfigyelők' beépítését) és az emberi jogok elleni bűntetteket (mint kínvallatás, emberrablás, zsarolás washingtoni jóváhagyását), mivel maga Obama hangoztatta 2007-es kampánya során: „Én alkotmányjogi professzor voltam, ez pedig azt jelenti, hogy a jelenlegi elnökkel ellentétben én valóban tiszteletben tartom az Alkotmányt.”

Óvatosan kétkedők szerint azonban nem árthat  a részletekre is figyelni. Ugyanis, mivel az előző, Bush–Cheney-kormány bűnügyi listája igencsak hosszú – a Mother Jones magazin jogi szakértője, Karen Greenberg 269 hazai és nemzetközi törvénysértést regisztrált –, Obama hozhat számos népszerű intézkedést, sőt, egyes területeken tényleges változásokat is produkálhat anélkül, hogy a 8 éve betájolt, a kongresszus által támogatott és finanszírozott politikai irányvonalon,  elsősorban a közel-keleti hegemónia törvénytelenségekre alapozott megvalósítási tervén alapvetően változtatna.

Semmit sem érne például, ha tervei szerint sikeresen felszámolná Kubában a szégyenletes Guantanamo-börtönkomplexumot, de közben tovább bővítené Afganisztánban a hírhedt bagrami fogolytábort. Hasonlóképpen értéktelen intézkedés lehet a tervbe vett iraki létszámcsökkentés, ha eközben 30 ezres létszámnövelésre kerül sor az afgán-pakisztáni határon. És csak látszatváltozás, ha a Fehér Ház kormányszintű és előzetes feltételek nélküli tárgyalásokat helyez kilátásba Iránnal, miközben az ország nemzetközi elszigetelésével és gazdasági-kereskedelmi szankcióinak fokozásával továbbra is destabilizálja annak kormányát.

Éppen ezért Obama lehengerlő mosolya mit sem változtat azokon a szakértői véleményeken, amelyek szerint ha nem kerül sor a Bush–Cheney-éra hatalmi visszaéléseinek és bűncselekményeinek mielőbbi teljes feltárására és a magas szintű felelősök elszámoltatására, akkor Washingtonban  minden marad a régiben.  Ha az elnök csupán ügyeskedő retorikai fogásként hangoztatta, hogy „senki sem áll a törvények felett”, akkor a háttérből ugyanazok az érdekcsoportok továbbra is rángathatják a politikai marionett figurákat, írathatják bértollnokokkal a vezércikkeket, manipulálhatják a Wall Streetet és fennhatóságuk alatt tarthatják az ún. szabadpiacot – mert miért is ne?

OBAMA ÁLLÁSPONTJA BUSH ÁLLÁSPONTJA?

Obama január 22-én a Külügyminisztériumban tett látogatása során azt hangsúlyozta, hogy az ország rendkívüli, komplex és egymással globálisan összefüggő kihívásokkal néz szembe, s közülük elsőként a „terror elleni háborút” említette. Lehet, hogy nemcsak George Bush védelmi miniszterét, hanem a szövegíróját is megtartotta? A „terror elleni háború” ugyanis fogalmilag abszurd, és már évek óta lejáratott: a terrorizmus lényegében nem más, mint egyénileg, csoportosan, esetleg államilag szervezett megfélemlítő taktika, amit nem lehet rakétákkal megsemmisíteni.

A Bush–Cheney-kormány egyébként soha sem szolgált semmilyen bizonyítékkal, hogy a Világkereskedelmi Központ (WTC) és a Pentagon egy hierarchikus, Osama bin Laden által centralizált terrorszervezet áldozata lett volna. A CIA soha nem tette bin Ladent a 'most wanted', a 'leginkább körözött' bűnözők listájára, sőt egy idő után Bush is letett a felkutatásáról. Ráadásul a BBC egy évvel ezelőtt készült dokumentumfilmjében (A rémálmok hatalmában) megállapította, hogy nincs bizonyíték mág az al Kaida létezésére sem. Ezzal természetesen bin Laden irányítói szerepét is megtorpedózta. A BBC végül arra a végkövetkeztetésre jutott:  “A Bush-kormányzat tudatosan rémisztgeti az embereket, hogy az általános félelmet felhasználhassa politikai céljai eléréséhez.” 

Amennyiben a megkopott, érvényüket vesztett terminológiák és lejáratott hivatalos szólamok túlélik a kormányváltást, nyilván a propagandaeszközként való felhasználásuk is folytatódni fog.  Szintén az említett minisztériumi beszéde során Obama a palesztin-izraeli konfliktus kapcsán politikus társaihoz hasonlóan azt hangoztatta, hogy maximálisan elkötelezett  Izraelnek a biztonsághoz való jogát illetően, viszont egy szóval sem említette ugyanezt a palesztinok vonatkozásában; az állásfoglalása úgy hangzott, mint Bush, Cheney, Rice, Wolfowitz, Clinton, Pelosi és köreik visszhangja.

Ezért nem is különösen meglepő, hogy Noam Chomsky „nagyjából Bush álláspontjának” nyilvánította Obama szóban forgó nyilatkozatát.  (Úgy látszik, az elnök figyelmét elkerülte, vagy talán nem akart tudomást venni róla, hogy Simon Peres a hangzatos „biztonsághoz való jog” és „jogos önvédelem” helyett a bombázások és a teljes embargó „nyilvánvaló céljának” azt jelölte: „nem hajlandók megengedni, hogy Gáza Irán csatlósa legyen”.)

Chomskyt látszik igazolni Obamának az a felelősséget elhárító közlése is, miszerint „az amerikaiak nem kértek abból a ('világ csendőri'?) teherből, amelynek vállalását a történelem elvárja tőlük, Amerika mégis vállalni fogja, mert vállalnia kell”. Annak hangoztatása, hogy Amerika mintegy belekényszerült Irak és Afganisztán megtámadásába, majd többéves megszállásukba, az nem más, mint a Bush–Cheney-kormány véráztatta külpolitikájának tisztára súrolása, és közvetve a felelősség alóli felmentése. Ennek pedig csak egyetlen végkimenetele lehet: a beígért változások helyett az eddigiek folytatása következik.

A közeljövőben esedékes State of the Union Address (évenkénti beszámoló az ország helyzetéről) alkalmával Obamának valami nagyon jelentős, nagyon komoly programmal kell előállni, ha meg akarja akadályozni egyre inkább aggódó és egyre csalódottabb híveinek lemorzsolódását. Az őt hatalomra juttató fiatal, művelt, aktív, részben radikalizálható tömegbázis – a 18-39 éves választók 64%-a –, amely gyökeres változásként valójában a Lincoln-örökség, az „újjászülető szabadság” várományosaként  lépett színre, a széleskörű tömegkommunikációs lehetőségek révén jól tájékozott. Nem sokáig vezethető félre, és megveti a hipokrízist, a politikai manipulációt.

Népszerűségét meglovagolva Obamának most lenne alkalma és lehetősége arra, hogy 180 fokos fordulatot véve nyisson Latin-Amerika felé: a közép- és dél-amerikai országok szuverenitása, gazdasági, kereskedelmi és monetáris önállósága elismeréseként például eltörölhetné az ún. Monroe-doktrínát, amely ezeket az országokat évszázadok óta az Egyesült Államok befolyási szférájának, mintegy 'hátsó udvarának' tekinti.  Vagy rendeletileg megtilthatná, hogy az ő elnöksége alatt a titkos amerikai 'árnyékvilág' stratégiai feszültségkeltés néven ismeretes pszichológiai hadviselést (fenyegetés, szankcionálás, álhírterjesztés, zsarolás) alkalmazzon ezek népei ellen.

Az efféle jelentős, fordulatszerű intézkedések korai valószínűsége persze csekély – ha sorra kerülnek egyáltalán. Legalább annyi azonban joggal elvárható, hogy a Bush–Cheney-érától átöröklött 'Nagy Recesszió' pénzügyi- és gazdasági problémáit, családok millióit érintő tragédiákat felmérve Obama annak tudatában rendelkezzen: a politikai és a gazdasági bűnözés kart karba öltve járnak, egymást támogatva zsigerelik ki a jónépet. Lehetetlen elképzelés azt feltételezni, hogy a két pólus, Washington és a New York-i Wall Street irányító elitje saját elhatározásból hirtelen fordulatot véve fel széndékozik nőni az égetően szükséges országmentő feladatokhoz.

Éppen ezért Obama részéről minél előbb határozott irányadás szükséges és megindokolt, nyomatékkal hangoztatott elvárás. Belügyi programja megvalósításához pedig befolyásos, elszánt pártszövetségesekre van szüksége, valamint kitartó média- és tömegtámogatásra. Az idő azonban sürgető. A recesszió következtében ugyanis túl gyorsan túl sokan süllyednek túl mélyre ahhoz, hogy munkalehetőség híján, jelentős állami támogatás (mint gyors segélyezés, ingyenes közétkeztetés, családi menhelyek biztosítása) és érvényes egészségügyi ellátásra jogosultság nélkül vissza tudják valaha is tornászni magukat korábbi életszínvonalukra.(*1)

A helyzetet komplexitását átlátva nyilatkozta a Nation kiadója, Katrina Vanden Heuvel (végre valaki!) Paul Jaynek: „Az Obama-kormánynak ezekben a kezdeti napjaiban erősen szorgalmazni kell az amerikai csapatok Irakból való kivonását, a belföldi  politizálás ugyanis nem függetleníthető a külfölditől.” 

A BELPOLITIKA NEM FÜGGETLEN A KÜLPOLITIKÁTÓL

Ezért, Vanden Heuvel szerint a progresszíveknek mindent el kell követniük, hogy az Új Világrend megalapozásán ügyködő Pentagon évente nővekvő és pazarló költségvetését csökkentsék. (Márpedig Afganisztánban a  beavatkozás további fokozása, illetve a pakisztáni határon nyitott harmadik front éppen növeli a kiadásokat.) Vanden Heuvel úgy véli, hogy e két fontos cél érdekében létre kellene hozni egy, az Obamát hatalomra segítő mozgalomtól független (centralizáltabb? agresszívebb? K. H.) progresszív mozgalmat.

(Érdekes és sokatmondó, hogy ez a balközépről származó javaslat már a 'mézeshetek' első harmadában elhangzott. Ezen is érzékelhető, hogy az országra nehezedő veszély- és bizonytalanságérzettől szinte felgyorsult az idő.)

Talán nem véletlen, hogy Obama a minap a történelmi tényezők és azok közül  a „történelmi momentum” jelentőségét méltatta. Mint mondta, egy személy önmagában csak nagy nehézségek árán képes jelentős változást előidézni, viszont mikor „egy történelmi hullám feltűnik, az ember segíteni tud annak irányításában”.  Arra a kérdésre, hogy jelenleg egy ilyen hullámtaréjon vagyunk-e, az elnök azt válaszolta, „Igen, erről határozottan meg vagyok győződve”.

A diktatúrákkal és a látszatdemokráciákkal ellentétben a valódi demokráciák elnöke nem egyedül néz szembe a jelentős változások előidézésének feladatával. A munkájában különösen fontos szerepet játszanak a kormánykinevezettjei és tanácsadóinak köre, akikre feltétel nélkül számíthat. Éppen ezért sokaknak érthetetlen, Obama miért bástyázta magát körül olyan személyekkel – többek között a Bush-kormánytól átvett  Robert Gates hadügyminiszter, vagy a 'Rubinista' (minden monetáris szabályozást ellenző), adócsalást is elkövető Timothy Geithnert –, akikről nem tételezhető fel, hogy a saját bőrükből kibújva, korábbi ideológiai és anyagi elkötelezettségeiknek hátat fordítva őszinte segítői lennének eredetileg meghirdetett programjának.

A kinevezettek között van áldemokrata, adócsaló, szégyentelenül hazudozó, Clintonista, Bushista, neokonzervatív szimpatizáns és olyan is, akinek az apja korábban terroristákat pénzelt.  Viszont nincs köztük egyetlenegy, a hatalmi érdekcsoportoktól független, fegyverkezést, háborút és megszállást ellenző politikus sem. Nincs köztük olyan, aki annak a 68 milliónak az érdekeit és ideáit képviselné, akik kitárták Obama előtt a Fehér Ház ajtaját.

A New York-i AOL webportál február 19-i felmérése szerint több mint 11000 szavazóból 64% elégedetlen Obama kabinetjével. A szélsőjobboldali republikánusok és a neokonzervatívok viszont annál elégedettebbek a jelöltjeivel, mivel – mint élcelődve mondják – John McCain vagy Hillary Clinton sem tudott volna kedvükre valóbb kormányt összeállítani. Joe Lieberman szenátor, aki csak nemrégen a republikánus elnökhelyettesi pozíciójára pályázott, azt nyilatkozta, Obama kabinetjelölése szerinte "tökéletesnek mondható”. 

Ezt az elégedettséget csak fokozta, hogy Obama a tervbe vett leszerelési tárgyalások előkészítéseként a diplomáciai helyzet kipuhatolására Henry Kissingert küldte Moszkvába – a brit Guardian szerint “teljes csendben”. (Kissinger egyébként  az elnökválasztás során az eredetileg tervezett McCain-Lieberman, majd az utolsó hetekben a McCain–Palin-párost támogatta.)  Milyen üzenetet közvetít ez Moszkva, a Közel-Kelet, Latin Amerika és Európa felé?  A nagy fanfárral beharangozott „változás” reményteli üzenetét?

Ahogy az országot nyomasztó veszély- és bizonytalanságérzettől szinte felgyorsult az idő, a „mézeshetek” szokásos türelmi időszaka ellenére az Obama-kormány alakulása és kezdeti lépései miatt aggódók már azzal foglalkoznak, hogyan lehetne rákényszeríteni az elnököt, hogy betartsa a szavazóinak tett ígéreteit. Hogyan lehetne tényleges változásokat elérni és mentőkötelet dobni egy mélyülő szakadék szélén toporgó országnak. Az elképzelések közül figyelemre méltó a neves tényfeltáró újságíró, publicista, a Los Angeles Vanguard alapító főszerkesztője és több könyv szerzője, Dave Lindorf véleménye:

“Arra kell összpontosítanunk, hogy a progresszív változás érdekében tömegmozgalmat indítsunk – egy olyan mozgalmat, amely emberek sokaságát viszi az utcára, különösen Washingtonban, de az összes többi nagyvárosban és kisvárosban is –, hogy az emberek együttesen követeljék az ország céltalan háborúinak befejezését, követeljék a katonai költségvetés nagymérvű csökkentését, össznépi egészségügyi ellátást, a nagy bankok és részvénytársaságok monopóliumának megtörését, a nemzetbiztonsági államiság megszüntetését, a munkaügyi törvények reformját és egy valóban progresszív adórendszer visszaállítását. Nem pártonkívüliek vagy harmadik pártok formálnák Amerika történelmét, hanem tömegmozgalmak. Határtalan nagy szükségünk lenne rájuk.”

*1 Sok éves trükk, hogy hivatalos statisztikákban manipulálják a munkanélküliek, a szociális juttatások nélkül részidőben foglalkoztatottak, ill. a minimál bérből küszködők számát, miközben olyan híres villágvárosokban, mint Los Angeles, San Francisco vagy New York, rohamosan növekszik a folyamatos élelmiszersegélyből, egyházi támogatásból és más közadakozásokból éppencsak túlélők és az utcára vagy hídalatti sátorba kényszerült családok száma.

A fenti szociálpolitikai írás eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg, lábjegyzet nélkül.  További közlésre többek között átvették tőle: Hírstart<Hírek; Hírkereső; Hírgyűjtő; Alternatív Hírportál;  Friss Hírek; Hírvilág; Lapszemle.hu; deviza.hu;  Politika jobbról-balról; RSCAT.HU;  RSS-katalógus;  magyarorszag.ma;  SMSFriss.hu;  aproda.hu

Addendum:

A "változások indítója", a "remények hozója" és "az új Kennedy" mellett volt még egy nagyon fontos 'címke', amelynek része volt Obama sikerében. Ez pedig az „első afro-amerikai amerikai elnök” megnevezés. Lányi Gusztáv szerint ez, bár kitűnő reklámfogás, nem teljesen igaz. „Ebben a média-prezentációban tálalt sugallatban nem a tiszta történeti tények igazsága van jelen, hanem egy bizonytalanságból fakadó, megoldást kereső elvárásról van szó. A történeti tény ugyanis az, hogy Obama nem az első bi-racial -- fordítsuk így: kevertvérű -- elnök a Fehér Házban,” -- mondja, és az Empiria Magazin egy cikkére hivatkozva felsorolja, hogy Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Abraham Lincoln, Warren Harding, Calvin Coolidge és Dwight Eisenhower családjában is voltak afrikai ősök. Csakhogy ezt nem emlegetik, mert ez történelmi tabu. „Tehát Obama nem az első afro-amerikai elnök, de az első, akinek a kampányában először tematizálták úgy a faji kérdést, mint az atipikus pozitív változót” – magyarázza Lányi. Obama a fehérek közt fekete, viszont a feketék közül is kilóg, hisz nem fekete közösségben nőtt fel. Volt, aki megjegyezte róla, hogy telefonon beszélgetve vele, nem lehet megmondani róla, hogy afroamerikai. „Obama azért vált ikonikus négerré és autentikus feketévé, mert ő egy határ-ember. A legjobban testesíti meg a fehér és a fekete ember vágyait. Az ilyen típusú ember képes ugyanakkor leginkább meghaladni mindkettő történelmi szégyeneit is” – hivatkozik Lányi Shelby Steele amerikai író, 2008-ban megjelent The Bound Man könyvében leírtakra. (Részlet Maul Ági: Barack Obama – elnök, divatikon és szupersztár című cikkéből.  Kultúr Part. 2009. február 18)

Megalapozottnak tűnt az a remény 2009-ben, hogy Obama ígéretéhez híven kivizsgáltatná a szeptember 11-i terrorakció körülményeit, elsősorban  a Fehér Ház és a Pentagon légvédelmének teljes kudarcát. Ez ugyanis már 2001 óta foglalkoztatja az országot és többek között Jim Marrs újságírót, a New York Times listázása szerint egyik "legtöbb könyvet eladó" szerzőt is. Mint írja: "Government and airline officers knew immediately that planes had been hijacked, yet no interceptors appeared in the air until after the attacks were completed.  Who stripped away the normal security protection of America on 9/11? In the case of Flight 77, which reportedly slammed into the Pentagon, an hour and 45 minutes elapsed with no interception. (...) Would leaders allow a public disaster to happen with an eye toward advancing agendas? It's happened before... in Nero's burning Rome, Germany's gutted Reichstag, at Pearl Harbor and again at the Gulf of Tonkin.  (Jim  Marrs' Internet piece. September 12, 2001)

There is certainly much clamor from the political center that Afghanistan is the right war to fight and the surge the right strategy to take. The folks at Center for American Progress are spinning the surge as not only the fulfillment of a campaign pledge but "the beginning of the drawdown in Iraq, where these troops were originally headed." If we view U.S. wars abroad as a zero-sum game -- troops withdrawn from one place only to be redeployed to another -- then we'll truly be locked in permanent global conflict.  (John Feffer: Where is Obama's Big Ear for Afghanistan? Foreign Policy In Focus)

“Az első univerzális gyógyszer egy rosszul vezetett nemzet számára a fizetőeszköz inflálása; a második a háború. Mindkettő ideiglenes felvirágzást hoz; mindkettő végleges romlást idéz elő. Mindkettő a politikai és gazdasági opportunisták menedéke.” (Ernest Hemingway)

The plan (the Obama administration's Financial Stability Plan, H. K.) immediately was attacked by many as too vague and ineffective. Part of the trouble, critics say, is that Geithner isn't part of the solution, he's part of the problem -- former head of the Federal Reserve in New York and a protégé of Clinton Treasury Secretary Robert Rubin, who last month retired as senior counselor at Citigroup. That's the bank the government agreed to insure against projected losses of $306 billion, on top of bailouts totaling $45 billion. In other words, Geithner's a player. The New York Times reported that in preparing the plan, Geithner opposed tougher conditions on investment firms sought by others in the White House. Geithner, the Times wrote, "successfully fought against more severe limits on executive pay for companies receiving government aid ... resisted those who wanted to dictate how banks would spend their rescue money. And he prevailed over top administration aides who wanted to replace bank executives..." (Michael Winship: The Oligarchy's Bailout Ball.  truthout. February 14, 2009)

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára