EMPIRIA Magazin II. évfolyam 4. szám - Kuliffay Hanna írása

HÁBORÚS MÍTOSZOK,  ILLÚZIÓK, DÉLIBÁBOK

A hírszerző szolgálatok az Atlanti-óceán mindkét partján dühösek, mivel a háborút forszírozó vezető politikusok érdekeiknek megfelelően eltorzították  összefoglaló jelentéseiket – állítja magas rangú brit forrásra hivatkozva Raymond Whitaker, az Independent News újságírója. „Egyszerűen figyelmen kívül hagyták azokat a hírszerzői közléseket, amelyek szerint Irak nem jelentett a világra nézve veszélyt.” A bagdadi kormányt mentesítő egyéb információkat meghatározatlan időre titkosítottak, vagyis elérhetetlenné tették a döntéshozók és a média számára.  Whitaker maga is úgy ítéli meg, a cél szentesíti az eszközt értelemben a kormányok csak szelektíven támaszkodtak a hírszerzés anyagára, amellett eltúloztak, felnagyítottak bizonyos dolgokat vagy köztudottan diszkreditált forrásoknak adtak hitelt – a szándékos "házi" kitalációkról nem is beszélve. 

Selejtezés közben egy fiók mélyén akadtam erre a több mint egy évtizeddel korábbi  feljegyzésemre:

Az amerikai szárazföldi haderő vezérkari akadémiájának, US Army War College, 1990-ben készült tanulmánya – „Iraqi Power and US Security in the Middle East” (Iraki hatalom és amerikai biztonság a Közel-Keleten) – azt írta, Washington azzal vádolta Szaddám Huszeint, hogy a katonái kémiai fegyverekkel irtották az országuk területén élő kurd nemzeti kisebbséget. A tényfeltáró iratok szerint az iraki-iráni háború során Bagdad a külső iráni ellenség mellett összeütközésbe került a belső kurd ellenzékkel is, amely a zavarosban halászva – iráni bíztatásra és anyagi támogatással – fordult ellene. A háború végén, vagy már a befejezése után Szaddám Huszein megtorlásként állítólag büntető osztagokat küldött a kurd vidékekre, és az amerikai Külügyi Minisztérium állítása szerint ekkor mérgesgázok bevetésére is sor került. Az iraki kormány ugyan határozottan tagadta és visszautasította a vádat, George Shultz államtitkár azonban kitartott mellette, és a kongresszus az ő személyes követelésére szigorú gazdasági szankciókkal sújtotta Irakot.

Az  amerikai kormányszerveket bizalmasan tájékoztató tanulmány szerint „Az összes hivatalos dokumentum áttekintése ellenére lehetetlennek találtuk bizonyítani a külügyminisztériumnak az iraki gáztámadásra vonatkozó állítását.” Ennek ellenére a szenátus 24 órán belül (ami rekord teljesítmény!) szigorú szankciókat szavazott meg Irak ellen, anélkül, hogy  bárminemű bizonyítékot követelt volna: a vádnak nem volt egyetlen tanúja sem.  „Elvárhattuk volna, hogy ilyen súlyos esetben a kongresszus körültekintően és megfelelő gonddal járjon el” – írja a tanulmány, majd más helyen így folytatja: „Úgy tűnik, hogy Irak megbüntetésére szolgáló indokként a kongresszus egy korábban, még a háború ideje alatt történt esetet használt fel, amelynek során 1988-ban Irán bombázta a HalbJah (Halabja) nevű iraki kurd várost. ... nagyon valószínűnek látszik, hogy ténylegesen az iráni bombázás kémiai fegyverei pusztították el az ott élő  kurdokat.” 

Ez a szigorúan belső használatra készült tanulmány konkrétan cáfolta Bush elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója, Condoleezza Rice közelmúltban több ízben hangoztatott indokát a „rezsimváltásra”: Szaddám Huszein mindenre képes, hiszen tömeg pusztító fegyverekkel irtotta a saját népét.  Ha jelen sorok írója tudott a War College tanulmányáról (emlékezetből utaltam is rá korábban),  nyilván Rice sameszai is tudtak róla, mint ahogy a Pentagon, a Külügyminisztérium és a CIA  illetékesei is, mégis teljesen figyelmen kívül hagyták.  Ha ehhez hozzávesszük a média hallgatását is a témában, akkor vagy kollektív amnéziának könyvelhetjük el, vagy magas szintű konspirációnak.

Bár eredetileg az Irak-ellenes intervenció oka a „világot fenyegető” nagy hatósugarú tömegpusztító fegyverek leszerelése, majd az Amerikát is veszélyeztető világterrorizmus állítólagos bagdadi kapcsolatának felszámolása volt, a háború közeledtével azonban hirtelen előráncigálták és a „megelőzés” indokainak élvonalába állították a több mint egy évtizeddel korábbi, többek által Iránnak tulajdonított gáztámadást. 

A  kurdok elleni kémiai jellegű támadás hadi-akadémiai cáfolata önmagán túlmutatva is érdekes kérdéseket vet fel. Amennyiben csak közönséges dezinformáció – mint ahogy a belső információra alapozott iratok szerint annak látszik – és csak a szent cél érdekében lett Szaddám Huszein nyakába varrva, óhatatlanul felveti a kérdést, mennyire hihetőek és megbízhatóak a kormány egyéb  háborúval kapcsolatos közlései, elsősorban az indokot és célokat illetően?  Megbízható és komolyan vehető-e ezek után a legutóbbi hivatalos verzió?

David Olive részletes elemzései során arra a következtetésre jutott, a Bush-adminisztráció külpolitikáját a félrevezetések sorozata jellemzi. „Ez mindjárt a kezdeti sikertől számítható, mikor a háború kongresszusi jóváhagyását Szaddám veszélyének eltúlzásával szerezték meg, és folyatódott az ENSZ Biztonsági Tanácsában kiváltott kudarcával, aminek oka a pro-háborús szavazat nyerés érdekében hamisított iraki nukleáris tervezet dokumentációjának leleplezése volt.” – írta Olive a kanadai Toronto Starban.

A MEGELŐZÉS DOKTRÍNÁJA 

A Reuters tavaly augusztusban közölte Alan Eisner írását a készülő iraki invázióval kapcsolatban, amelyben többek között megemlítette, Henry Kissinger többször is kijelentette, egy Irak elleni támadás azzal lenne igazolható illetve elfogadtatható, ha Szaddám Huszein támadó jellegű fenyegetésére – kémiai, biológiai és atomfegyvereinek közvetlen veszélyére és a terroristákkal való összejátszására – lenne alapozva.  A Kissinger-i reálpolitika szerint valódi háborús indokok helyett (olaj-, víz-, területszerzés, hadi támaszpontok létesítése) meg kell találni, vagy ki kell találni azt az okot, ami a legjobban eladhatóvá teszi. 

Mivel ma az emberek a világon mindenhol rettegnek a kémiai és biológiai fegyverektől, az a legkönnyebben népszerűsíthető indok. Ha idővel kiderül, hogy egyik sincs az ellenségnek, akkor a tengereket átívelő terrorizmus azonnali veszélyét kell hangsúlyozni. De ha a terroristák hónapok elteltével se támadnak, mert nem képesek rá, és  a jó polgárok rájönnek, hogy félre lettek vezetve, akkor legokosabb gyorsan lovat váltani és a gonosz diktátor múltbéli kegyetlenségét meglovagolni. Annál is inkább, mivel a tömegnek nincs kollektív memóriája – fogalma sincs mi történt valójában a világ másik végén egy évtizeddel korábban.  Még afelől  is bizonytalan, Irak vagy Irán ma a gonoszság birodalma?

A kérdés persze felmerül, el lehet-e várni a túlterhelt, mindennapi élet küzdelmeibe és nyűgeibe belefáradt emberektől, emlékezzenek rá, hogy a 90-es években a Nemzetközi Atomenergia Bizottságtól azt nyilatkozta egy fegyverszakértő, hogy lezárták az összes nukleáris berendezéseket és aktivitásokat? Aligha emlékezhet arra is valaki, 1991-ben Dick Cheney volt az, aki ezzel egyetértőleg azzal nyugtatgatta Izraelt, “Szaddám Huszein kint van a nukleáris businessből.”  Nem jószántából persze, hanem nemzetközi nyomásnak és megsemmisítő akcióknak engedve. Erre a franciák, németek, oroszok, kanadaiak, mexikóiak emlékeztek is, Washingtonban viszont senki. Még Cheney sem, pedig állítólag nem az agyával, hanem a szívével van baj.

Egyébként jóval közelebbi nyilvános állítások is feledésbe merültek.  Colin Powell 2001 februárjában közölte, hogy Szaddám Huszein “nem fejlesztett ki jelentős képességet a tömegpusztító fegyverek terén. (Mi több,) képtelenné vált egy szomszédjai elleni konvencionális támadás szervezésére.”  Abban az időben Condoleezza Rice is azt bizonygatta, a kezét lefogva megakadályozták, hogy a katonai erejét újjá építse. Viszont éppen ő volt az, aki a 2001. szeptember 11-i tragikus események után praktikusan  mindjárt azt vetette fel, „hogy lehetne hasznot húzni a felmerülő lehetőségekből?”

Bush elnök korábban és többször is hangoztatta, hogy a szokásos módszerek, mint gazdasági embargó vagy diplomáciai elszigetelés nem működik az „ármányos terrorszervezetek” és „tömegpusztító fegyverekkel, ballisztikus rakéta technológiával bíró kiszámíthatatlan diktátorok ellen”. Bár tényszerűleg egyik meghatározás sem lett volna vonatkoztatható Szaddám Huszeinre, mégis mindenki tudta, hogy az elnök konkrétan rá célzott.

„A biztonságunk érdeke minden amerikaitól megköveteli, hogy előrelátó és rugalmas legyen, és amennyiben a szükség úgy hozza  készen álljon megelőző jellegű (katonai) akcióra, a szabadságunk és az életünk védelmében.” – mondta Bush a West Pointon tartott nagy jelentőségű beszédében és bár ez ismételten nem lett volna Irakra vonatkoztatható, mivel soha nem veszélyeztette Amerika szabadságát és túlélését, mégis mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a fenyegetés elsősorban Szaddám Huszeinnek szólt.

A West Point-beszéd fókusza,  az  ún. „megelőző doktrína” – a feltételezett potenciális veszélyt valós provokatív veszéllyel vagy nyílt támadással egyenrangúnak tartó elmélet – egy valóban demokratikus, hazai- és a nemzetközi jogszabályokra adó társadalomban zűrzavart, felháborodást és komoly aggodalmakat keltett volna.  Egy nemzetérdekű és egyben globális felelősségtudatú kongresszusban óriási vitákat eredményezett volna.  Egy el nem kötelezett médiában pedig több dimenziós elemzést és széleskörű vitafórumot kapott volna,  a világ döbbenetére azonban ezek közül egyikre sem került sor. Az Egyesült Államok átlépett a Rubiconon anélkül, hogy észrevette volna.  

A média meg sem kérdőjelezte, nem hogy konkrét bizonyítékokat kért volna Bush elnöktől, aki a felelősséget cinikusan áthárítva Irakot tette felelőssé egy esetleges háborúért: „Ha Irak nem hajlandó lefegyverkezni és ezzel háborúba kényszerít minket, olyan ellenséggel fogunk megütközni, aki a polgári lakosság mögé bújtatja a katonai erőit, melynek rettenetes fegyverei vannak, és aki bármilyen bűntettre képes.”(*1) 

Bushnak az Amerikai Intézetben mondott beszéde szerint nemcsak a hazai lakosság, hanem az egész Közel-Kelet, sőt az egész világ veszélyben van Szaddám Huszeintől, aki „olyan nagyhatású fegyvereket épít és rejteget, ami képessé tehetné, hogy uralja az egész Közel-Keletet és sakkba tartsa az egész civilizált világot.”  (Egymás túllicitálásában Tony Blair odáig ment a halandzsában, hogy a BBC által is közvetített parlamenti beszédében azt állította, Bagdad 45 perc alatt  képes egy Angliát veszélyeztető kémiai vagy biológiai jellegű terrorista támadásra.)

Bruce Ackerman, a Yale egyetem jogász professzora azon kevesek közé tartozott, aki felmérte és a Washington Post hasábján felhívta a figyelmet a (fentebb említett) West Pointon elhangzott Bush-beszéd jelentőségére és jogi értelemben kétséges voltára. „A doktrína szabadossága lélegzetállító, átlépi az eddigi  politikai meghatározók minden fenntartását. A II. világháború óta egyetlen katonai intervenciónk sem követelte a nemzetközi jog ilyen mértékben kificamított  revízióját.” 

Mikor végül is a legális csűrés-csavarás és fenyegető retorika nem éri el célját, mert nem képes sem igazolni, sem tovább palástolni az igazi  (vagyis a hátsó) indokot és szándékot, akkor már csak maga a puszta erőszak marad hátra. Bush júniusi beszédére alapozva az eseményeket figyelemmel kísérők megpecsételve látták Irak sorsát és az előkészületi időt figyelembe véve késő őszre, legkésőbb kora tavaszra jósolták a háború kezdetét.  

SOROZATOS MELLÉFOGÁSOK 

A Toronto Sun kommentátora, Eric Margolis Tony Blair őrült – vagy egyszerűen csak ostoba? című cikkében sorra vette a két nagyhatalom által felsorolt, azonnali háborút követelő indokokat és mindet elvetette. Mint írja, a brit és az amerikai (és a szorosan együttműködő izraeli) titkosszolgálat által feltételezett tömegpusztító fegyvert előállító és raktározó helyek mindegyike tiszta volt, mikor ENSZ inspekcióra került sor. A csalfa délibábokat kergető fegyverellenőröket buzgón követő média sorban tanúja és közvetítője volt a sorozatos melléfogásoknak.  A fegyver rejtegetéssel gyanúsított iskolákban gyerekek tanultak, a mecsetekben a hívek bombagyártás helyett imádkoztak. Az informátorok szerint Bagdad központjában működő Szaddám Huszein kórház pincéjében működő titkos biológia laboratórium az UNMOVIC inspektorai szerint soha nem létezett. Egy fegyvergyárnak kikiáltott festékgyárban szétbombázása után egyetlen Kalasnyikovot találtak, az éjjeliőrét. Egy másik gyanús épületről kiderült, hogy baba-tejpor raktár volt.

Április közepén amerikai katonák tömegpusztító fegyverek után kutattak egy iraki iskolában,

de mint máshol, itt sem találtak (A Washington Timesban közölt felvéte)

Az elnöki paloták köré szőtt mítoszokról  – amelyek szerint a pompa és gazdagság atomfegyverek rejtegetésére szolgált, míg a földalatti bunkerekben halált kevergető vegyi laboratóriumok működtek – szintén az derült ki, hogy minden alapot nélkülöztek. A parkokkal, tavakkal körülvett hatalmas épület komplexumok nem voltak mások, mint egy önimádó diktátor megalomániájának szomorú bizonyítékai.

Kínosan ostoba és mellesleg szánalmasan nevetséges volt az a többször ismételt média közlés, miszerint a bagdadi rezsim több ezer amerikai egyenruhát rendelt az Interneten, hogy Bush lejáratására amerikai katonáknak álcázva gyilkolja halomra az iraki civil lakosságot. A háborús propaganda témája nem véletlenül került április 7-én terítékre a CNN-en, ahol a Paula Zahnnal beszélgető Jeff Greenfield azt nyilatkozta, amit a németekről a II. világháborúban állítottak, hogy nőket csonkítottak meg és csecsemőket gyilkoltak halomra stb., mind csak kitaláció volt, propaganda eszköz. Ennek ellenére némelyek fél évszázadot is túléltek – utólag újak is születtek – és ma már dogmává váltak.

Az állítólagos hatalmas mennyiségű ideggáznak, amely 5 év után egyébként is elévül, a szakemberek nyomát sem lelték. A 150 km-es hatósugarú, tehát rövidtávú al-Saoud rakéták, amelyek állítólag 10-15 km-rel meghaladták az Irak „megfékezésére” előírt ENSZ szabályokat, Hans Blix felügyelete alatt lettek megsemmisítve – utolsó védelmétől is megfosztva az országot.

A Colin Powell által a Biztonsági Tanács előtt nagy hűhóval beharangozott „halálos baktériumtenyészetet” előállító teherautókról kiderült, mobil élelmiszer ellenőrző laboratóriumok voltak. Egy állítólagos kémiai fegyvereket tároló gödörről, hogy uszoda, egy halálos vegyi anyagok gyáráról pedig hogy likőr desztilláló. Március elején hírlapi kacsának is beillő titkosszolgálati remeklés volt  az „égi halálszórók” felfedezése, Három rozoga repülőmodellé, amelyek Margolis szerint az I. világháborúra is méltatlanok voltak, nemhogy halálos baktériumok széleskörű permetezésére, ahogy a Pentagon állította. A háromból csak egy gép indult be és repült két, azaz kettő mérföldet.

Az egyetlen elszámolatlan potenciális tömegpusztító fegyver, ami túlélhetett Irakban az a VX ideggáz, de mint Margolis rámutat a lényegre, Iraknak nem volt meg a technológiája hosszú távú eljuttatására, tehát veszélytelen volt a világra, de még Izraelre nézve is. Ahogy a  CIA igazgatója, George Tenet maga informálta a kongresszust, Irak esetében a VX esetleges használati lehetősége kizárólag védelmi jellegű lehetne.

Margolis szintén kiüti a Bush–Blair-vádat, miszerint Szaddám Huszein egyik veszélye, hogy kémiai és biológia fegyverekkel látná el az Amerika-ellenes terrorista csoportokat. Ha ez lett volna a szándéka, írta Margolis, ezerszer megtehette volna 1990 és 2003 között, mikor a koalíció naponta bombázta és minden eszközzel próbálta megbuktatni a kormányt. Azonban a CIA minden igyekezete ellenére sem tudott kapcsolatot találni Bagdad és a terrorista szervezetek között.

Mint említettük, a Nemzetközi Atomenergia Ellenőrző Bizottság az elmúlt évek során állandó kapcsolatban volt Bagdaddal, figyelemmel kísérte a honvédelmi minisztérium minden lépését és többször is kijelentette, a hivatalos szervek nemhogy gátolták volna a munkájukat, de maximálisan kooperáltak velük. Mikor a nyugati hatalmak politikai menedékjogot ajánlottak Szaddám Huszeinnek és Tarek Aziznek, kerek perec visszautasították, mondván, ők Irakban születtek és a hazájukban fognak meghalni – de ez természetesen nem jelentette azt, mindegy volt nekik, hogy hogyan és mikor. Éppen ellenkezőleg. Mindent elkövettek, évekig mélyrepülésben voltak, hogy túléljenek, és hogy megkíméljék korábbi háborúktól és szankcióktól legyengült, védtelen országukat.

Az Unió helyzetéről évente beszámoló februári beszédében Bush elnök még konkrét adatokat hozott fel a világveszélyt jelentő iraki fegyverarzenálról: 25 ezer liter anthraxról beszélt, 38 ezer liter botulinom toxin előállításához szükséges alapanyagokról, és 500 tonna sarin-, mustár- és idegölő gázról. Ezek óriási tároló helyeket, speciális körülményeket, modern laboratóriumokat, fegyveres biztonsági felügyeletet stb. igényeltek volna, amiknek eddig senki sem jutott  a nyomára. Helyette pár régen elásott, viharvert vashordót talált az amerikai katonaság, néhány gyanús üveget, kémiai támadás elleni gyógyszereket, idejét múlt gázmaszkokat. Washingtonban eljött az idő lovat váltani. 

Ennek megfelelően Donald Rumsfeld, védelmi miniszter  váratlanul kijelentette, hogy a kiemelt hadicél mégsem a világot fenyegető hatalmas fegyverarzenál felderítése és felszámolása, hanem  a sokat szenvedett iraki nép felszabadítása.(*2)  Hogyan lehetséges, hogy 25 ezer liter gyilkos anthrax isten tudja kinek a kezében, kinek a felügyelete alatt nem volt, és továbbra sem veszélyes a megszálló hadseregre nézve? Miért nem aggódott Rumsfeld egy percig sem amiatt, Szaddám Huszein az utolsó pillanatban Bagdad védelmében valami őrültségre szánhatja magát és katasztrófát zúdíthat a megszálló csapatokra? 

Azért nem aggódott, mert tisztában volt a központilag gyártott háborús mítoszok és a propagandisztikus képzelet szülte délibábok valótlanságával. Az ENSZ évek óta tartó megfigyeléseiből és hivatalos jelentéseiből, a beépített amerikai kémektől, disszidens iraki tudósok "szavahihető" tájékoztatásából, a CIA belső használatú jelentéseiből és a felderítő műholdak közvetítéséből Washington, London és Tel Aviv teljes tudatában volt, hogy Iraknak nincsenek atomfegyverei vagy hirtelen, komoly támadásra aktivizálható kémiai-biológia fegyverei. 

MINT KÉS A VAJBAN 

Azért hatolt Rumsfeld olyan magabiztosan, könnyeden és rohamtempóban előre Bagdad felé, mint kés a vajban, mert tudta, hogy Irak leszerelése a 90-es években sikerrel zárult. Ezt követően Clinton odacsapásai, majd a háborút megelőző hónapokban a Bush-Blair eérendelte szőnyegbombázások,  és az UNSCOM, majd átszervezve az UNMOVIC felügyelete alatti fegyver megsemmisítési program tették végleg fel az i-re a pontot. Ahogy az EMPIRIA korábban közölte, Irak az első Perzsa-öböl háború óta nem tudott magához térni.  Szankcióktól és folyamatos bombázásoktól lebénítva nem hogy támadásra, de önmaga védelmére is képtelenné vált. 

Ennek ellenére Colin Powell, de Tony Blair is, szemrebbenés nélkül állították a Biztonsági Tanács ülésein, a két ország egyes számú feladata és célja Bagdad küszöbön álló végzetes támadásának megelőző elhárítása.  Ezért semmilyen árat nem találtak túl nagynak, semmilyen eszközt elriasztóan tisztességtelennek. Hans Blix viszont azt nyilatkozta a spanyol El Pais napilapban, „az emberben egy csomó kérdés vetődik fel, mikor tanúja volt mindazoknak a dolgoknak, amire (az amerikaiak) képesek voltak, hogy úgy tüntessék fel, az irakiaknak  volt atom fegyverük – gondolok itt (többek között) a Nigéria és Irak közti hamisított szerződésre”.

Ha korábban volt is olyan elképzelés, hogy mindenáron eredményt kell produkálni, vagyis kémiai-biológiai fegyvereket kell Irakban találni, időközben valószínűleg el lett vetve. A bizonyíték elhelyezésének komplikáltsága és ebből fakadóan egy esetleges újabb lelepleződés – főleg a Biztonsági Tanács és Hans Blix(*3) éber figyelme következtében – valószínűleg nem éri meg a kockázatot. (Mikor Blix közelgő nyugdíjazását követően további szolgálatait felajánlva azt nyilatkozta a napokban, véleménye szerint az UNMOVIC tárgyilagosságának és függetlenségének nemzetközi hitele van, az egyben célzás volt arra, nem mindenki, aki őt támadja mondhatja ugyanezt el magáról.) Mi válthatja fel az eredeti elképzelést?

Ahogy a mítoszok megdőlnek, hamis vádak összeomlanak, délibábok semmivé foszlanak, ismét lovat kell váltani. Az AOL hírszolgálata úgy ítélte meg, hogy  a Fehér Ház  előző napi, 23-i sajtótájékoztatójából nyilvánvalónak látszik, „a Fehér Ház próbálja csillapítani az elvárásokat, hogy valaha is tömegpusztító fegyvereket fognak Irakban találni”. Ebből az a következtetés volt levonható, nem Szaddám Huszein, aki tagadta, hazudott a világnak, és nem is Hans Blix, aki kétségbe vonta a létezésüket.

A Pentagon közlése szerint a háborút megelőzően az amerikai kémszolgálat száz pontot jelölt meg a térképen, mint a nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyverek legvalószínűbb lelőhelyeit. Ezekből az amerikai katonai szakértők eddig 90-et vizsgáltak át, minden eredmény nélkül. Az AOL hírösszefoglalója emlékeztet rá: „A tömegpusztító fegyverek léte – és emiatt Irak lefegyverzése – volt az adminisztráció fő indoka a háborúra – ami egyébként nem kapott jóváhagyást az ENSZ-től.” Tegyük hozzá, hogy az Európai Uniótól és a NATO-tól sem. 

Egy közel-keleti újság figyelmeztető várakozásának adott hangot, miszerint Washingtonnak előbb-utóbb bizonyítékot kell produkálni, mert ha nem, az egész világ úgy fogja megítélni, a háborúhoz vezető utat hazugságokkal kövezte ki. Kérdés, hogy a győztes Hatalom szükségét érzi-e, hogy foglalkozzon a csip-csup részletekkel. A mások elvárásaival. A nemzetközi megítéléssel. Aki a gyermekáldozatok tízezreit a konfrontáció természetes velejárójának tekinti, nyilván Susan Wright, a Michigan University leszerelési szakértőjének megállapítását sem veszi túlzottan a szívére, amely szerint a történelem során ez lehet az első háború, amely túlnyomó részt megtévesztésre alapozott. Végül még az is kiderülhet, hogy teljes egészében.

*1  Az ügyeletes ellenfél durva pocskondiázása a modern politizálás elfogadott eszköze. Ronald Reagan egy sajtókonferencián „őrült kutyának” nevezte Kadaffi líbiai elnököt.

*2  Bush elnök is váltig  hangoztatta, „Az irakiak élete és szabadsága nagyon számít nekünk”.

*3  Az USA - újabb konfrontációban a franciákkal, németekkel, oroszokkal és kanadaiakkal - nem hajlandó beleegyezni, hogy Blix Irakba visszatérve folytassa a feltételezett tömegpusztító fegyverek keresését. A New Zealand Herald szerint Washington Blix bűnének könyveli el, hogy „az ENSZ fegyverinspekció számára való időnyeréssel mindenáron el akarta kerülni a háborút”.

 2003. április

Addenda:

The US is…. the country with the most vibrant economy, the most fervent devotion to liberty and the most powerful military. In the 19th century Britain battled the "enemies of all mankind", such as slave traders and pirates, and kept the world's seas open to free trade. Today the only nation capable of playing an equivalent role is the US. Allies will be needed but America is, as Madeleine Albright said, "the indispensable nation". (…) In 1904, President Theodore Roosevelt declared: "Chronic wrongdoing, or an impotence which results in a general loosening of the ties of civilised society, may ultimately require intervention by some civilised nation, and in the western hemisphere the adherence of the United States to the Monroe Doctrine may force the United States, however reluctantly, in flagrant cases of such wrongdoing or impotence, to the exercise of an international police power." (…) When Roosevelt wrote those words, the western hemisphere was the only place where the US exercised military hegemony. (….) Today, America exercises almost as much power everywhere around the world as it once had only in the Caribbean. In fact, it has more power in both relative and absolute terms than any other state in history. (Max Boot: America's Destiny Is to Police the World. Financial Times. February 19, 2003)

“We are confident that Saddam Hussein has hidden weapons of mass destruction and production facilities in Iraq.” (Neoconservative John Bolton, Under Secretary of State for Arms Control and International Security. November 2002)

The hope of idealistic liberals for more than a century has been that some international organisation would punish the wicked. But the League of Nations was a dismal failure, and the UN is not much better. It is hard to take seriously a body whose human rights commission is chaired by Libya and whose disarmament commission will soon be chaired by Iraq. The UN provides a useful forum for palaver, but as an effective police force it is a joke, as shown by its failure to stop bloodlettings in Bosnia, Rwanda and elsewhere. It is almost impossible to get a consensus among the UN's member states, even when it comes to a threat as well documented as that posed by Saddam Hussein. (Max Boot: America's Destiny Is to Police the World. Financial Times. February 19, 2003)  [A neokonzervatív Boot állásfoglalása -- többek között az iraki elnök "jól dokumentált világveszélyére" való utalása -- nem meglepő, sőt érthető, ha az olvasó figyelembe veszi, hogy Jeane J. Kirkpatrick Senior Fellow-ként a National Security Studies álláspontját tükrözi és tagja a Council on Foreign Relations-nak New Yorkban.]

Ebben a témában lásd még: Hogyan tovább?

VISSZA  a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin címlapjára