EMPIRIA Magazin VI. évfolyam 2. szám - Kuliffay Hanna írása
gondola.hu közlése, Külföld rovat 2007. január 29
MITIKUS FŐNIX:
ÚJJÁÉLEDŐ BÉKEMOZGALOM AMERIKÁBAN
Január 23-án a Kapitóliumban évenként megtartott országgyűlési beszámoló során egy meglehetősen visszafogott hangvételű George W. Bush a siker „legjobb esélyeként’’ jelentette be Irak, elsősorban Bagdad új stabilizációs tervét. A szenátus Külföldi Kapcsolatok Bizottsága azonban másnap azzal utasította el az eszkalációhoz igényelt 20 ezret meghaladó csapatlétszám növelést: „a nemzeti érdek nem indokolja”. Szombaton, 27-én pedig szerte az országban nagygyűléseket és tüntetéseket tartva százezrek fejezték ki a megszállás folytatása és a haderő növelése miatti heves tiltakozásukat.
Háromórás nagygyűlés résztvevői Washingtonban a Kapitólium, az amerikai országház előtt (Kuliffay felvétel. 2007. január 27)
Amennyiben az eszkaláció bejelentésével kapcsolatban a Fehér Házban legfeljebb majd tavaszi ellen-offenzívára számítottak, ugyancsak meglepődhettek. Igaz ugyan, hogy a novemberi választások során mindkét házban a (bizonyos témákban ellenzéki) demokraták kerültek többségbe, ennek ellenére a demokrata pártvezetőség és befolyásos szenátorok, képviselők továbbra sem igyekeztek a háborúellenes mozgalommal azonosulni. Az elmúlt években a kongresszus mindkét szárnya – elszámolás nélküli biankó csekkeket osztogatva a Pentagonnak – éppen úgy figyelmen kívül hagyta a többség rendszeresen kifejezésre juttatott békevágyát, mint a kormány. Ezen a vonalon hirtelen változásra, pláne jeges-fagyos januárban a békemozgalom megújulására aligha számítottak Washingtonban.
Judith LeBlanc, a Békéért és Igazságért Egyesület (United for Peace and Justice, UFPJ) koalíció társvezetője viszont a hóakadályok ellenére úgy ítélte meg, az Elnök eszkalációt közlő beszéde a békemozgalom beindítása szempontjából „tökéletes vihart” kavart. Az eddig határozatlan, esetleg lezseren érdektelen tv nézők milliói számára ugyanis egyszerre nyilvánvalóvá vált, Bush csak formálisan kér – azután hogy már lépett is. Választ sem várva egyszerűen semmibe veszi az ország többségének a novemberi szavazás által közölt elvárásait. A dolog itt sokak számára személyessé vált, mint egy arculcsapás. Mások az alkotmány megsértéseként könyvelték el, ami nem találtak kevésbé felháborítónak.
A kormány tevékenységét az iraki intervenció óta éles szemmel figyelő UFPJ koalíciónak 1400 békeszervezet, polgárjogi egyesület, ifjúsági szervezet, etnikai csoportosulás, szociális jellegű érdekvédelmi szervezet, jogvédelmi egyesület, természetvédelmi egylet és vallási alapon pacifista közösség a tagja. (Egy korábban magyar tollal írott leegyszerűsítő vélemény, miszerint a békemozgalmak résztvevői csupán "régi maoisták, mindenfajta balos szekták, naiv széplelkek és az új divat, az antiglobalizmus anarchistái!", nagyobb ívben el sem kerülhette volna a sokrétű valóságot.)
LeBlanc tájékoztatása szerint a koalíciónak a lobbikhoz hasonlóan sikerült személyes kapcsolatot kialakítani a Bush külpolitikát ellenző kongresszusi képviselőkkel – köztük republikánusokkal is –, akik az eszkalációt ellenzőket arra bíztatták, „maradjatok az utcákon, legyetek hangosak, lármázzatok, mert ez a mi hátszelünk”. A reménytelenség és kiábrándultság miatti passzivitásból – ami a tavalyi évet jellemezte – a felrázás, reménykeltés, sőt belelkesítés egyáltalán nem látszott könnyű feladatnak. (Utoljára 2005 őszén volt egy 300 ezres tüntetés Washingtonban.)
Az UFPJ mindezek ellenére szervezkedni kezdett, elsősorban a világhálón, de teljesen új stratégiára alapozottan: ahelyett, hogy továbbra is a kormányt támadná, a kongresszust veszi célba. Új üzenetében még csak nem is szerepel a Bush név, hanem a Kongresszust szólítja fel, "fejezd be a háborút.” Hogy ez a követelés mennyire reális, mikor az amerikai elnök egyben a legfőbb katonai parancsnok? Mindenesetre nem csak lóg a levegőben. Létezik például egy részleteiben kidolgozott törvényjavaslat – a 2007-es Hozzuk Haza a Csapatainkat és az Irak Szuverenitásának Helyreállítása Határozat – amely politikailag indokoltnak és gyakorlatilag kivitelezhetőnek tartja 6 hónapon belül hazaszállítani az amerikai hadsereget. A demokrata képviselő, Lynn Woolsey szerint az intézkedés még csak nem is igényelne többlet kiadást, mivel a megszállás fedezetére korábban előjegyzett hatalmas összegekből finanszírozható lenne.
Más hasonló jellegű demokrata elképzelések is léteznek, többek között az elnökjelöltségre pályázó Dennis Kucinich okosan átgondolt visszavonulási terve, ugyanakkor az eszkalációt ellenző republikánusok is kilátásba helyezték egy módosító terv kidolgozását. Dick Cheney azonban a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának elutasító válaszát követően mindjárt úgy nyilatkozott a televízióban, az Elnök a sikerhez vivő egyetlen utat választotta a további 21500 katona Irakba rendelésével és ebben semmi, még az anyagi fedezet esetleges megtagadása (a kongresszus kiváltsága és egyetlen ellenfegyvere) sem akadályozhatja meg.
Az Avaaz nemzetközi szervezet több mint 100 önkéntese vitte több tucat ország zászlóit a felvonuláson azokat a száz és százezreket képviselve, akik 165 ország határait átívelőn próbálnak összefogni globális ügyek – háború, szegénység, emberi jogok, környezetvédelem és más égető társadalmi problémák – rendezése és végső megoldása érdekében. (Kuliffay Hanna felvétele. 2007. január 27)
A leggyakoribb kérdés, amit Európában egy amerikai barátnak vagy közeli ismerősnek mostanában feltesznek, hogyan engedheti meg, hogyan tűri el az amerikai nép az „új világrend” kovácsolása során az utóbbi évek szörnyűségeit és jogtalanságait? Eric Alterman, a Világpolitikai Intézet rangidős tagja, író, publicista és médiakritikus úgy ítéli meg, nem arról van szó, hogy a publikum egyszerűen érdektelen lenne, hanem arról, hogy fogalma sincsen, milyen eszközökkel és módszerekkel tudná rávenni a kormányt, hogy az érdekeit és az értékrendszerét képviselje. Ugyanis, ahogy ez nyilvánvaló, az idealista „azért a víz az úr” törvényszerűséggel ellentétben a tömegek sokkal inkább sodródnak az árral, minthogy befolyásolni tudnák az irányát.
Ez mára is, de nem csak a mára jellemző. Az Egyesült Államokban szinte hagyomány a politikai- és média elit azon meggyőződése, hogy az átlagember a geopolitikai és globális társadalmi viszonyok iránti tájékozatlanságában alkalmatlan külpolitikai jellegű döntéshozatalra. Mondhatjuk elitizmusnak vagy arcpirító arroganciának, a lényegen mit se változtat. A kérdés viszont, amit Alterman könyvében feltesz, annál inkább lényeges: „Végül is hogy vallhatja magát az Egyesült Államok működő demokráciának, mikor a közérdek egyik legdöntőbb aspektusa nélkülözi a demokratikus részvétel lehetőségét?” Nélkülözi a „nagypolitikába” való beleszólás jogát akkor is, ha véráldozatba és súlyos anyagiakba kerül? A szerző erre vonatkozó következtetése: sehogy.
A szervilis médiának köszönhetően azonban – a status quo óriási szerencséjére – a túlnyomó többség valójában nincs tudatában, hogy a neokonzervatívok kényszerképzetekénti „új világrend” kialakítása során háború és béke kérdésében már nem a kongresszus, hanem kizárólag az elnök dönt. Így történhetett meg, hogy bár a novemberi időközi választások eredményei, és statisztikák egész sora bizonyítja, hogy az emberek döntő hányada véget akar vetni a közel-keleti háborúknak, Bush mégis elrendelhette az afganisztáni és iraki eszkalációt.
Az országgyűlési beszámolójában Bush azt állította, hogy informálta a kongresszust Bagdad és egyes vidéki városok sürgős, nagyhorderejű stabilizálási tervéről. Lehetséges, hogy beszélt néhány vezető republikánussal, ez nincs kizárva, Nancy Pelosi, a kongresszus új, demokrata szóvivője viszont úgy nyilatkozott, ő csak utólag értesült az elnök döntéséről. Ő csak utólag hallott a(z újabb) szolgálatra sürgősen behívott, vagy szolgálati idő meghosszabbításával sújtott 21500 katonáról. Megdöbbentő? Felháborító? Demokrata szenátorok és képviselők karjukat széttárva mégis azt közlik, hogy bár az Elnök kongresszusi konzultáció nélkül, abszolút „felelőtlenül” hozott döntést egy országos kihatású, sorsdöntő kérdésben, szimbolikus elítélésnél többet azonban nem lehet ellene tenni.
Csendes beletörődés helyett itt próbál aktívan közbelépni az a békemozgalom, amelyet az elmúlt háborús évek során már többször leírtak. Ennek ellenére – mint a mitikus főnix – január közepén ismét újjáéledt, sőt erőre kapott: Amerikaiak az Iraki Eszkaláció Ellen néven pár hét alatt egy új koalíció alakult, amely híveitől ripsz-ropsz másfél millió dollárt gyűjtött össze, és rendkívüli lépésként a háborúellenessé váló szakszervezeteket egyesíti a koalíciós békeszervezetekkel és a közös célú veterán mozgalommal.
A szakszervezeti vezetőség megelégedésére szolgálhatott a 150-200 ezerre becsült washingtoni nagygyűlés és látványos felvonulás, amely azon túlmenően, hogy általánosságban tiltakozott a közel-keleti háborúk és kapcsolódó eszkalációs tervek ellen, konkrét figyelmeztetéssel szolgált a kongresszusnak: figyelemmel kíséri a tevékenységét, és felelősnek tartja a többségi akarat végrehajtásáért. Amennyiben a Fehér Házban továbbra is a népakarat kizárásával döntenek, a békeaktivisták elvárják, hogy a kongresszus támogassa az elnöknek megelőlegezett jogkör és bizalom visszavonását.
A Szolgáltatóipari Alkalmazottak Nemzetközi Egyesülete, az ország legnagyobb szakszervezete, szervezői és anyagi támogatásáról biztosította az új koalíciót. Az egyesület elnöke, Andrew L. Stern úgy nyilatkozott, hogy a novemberi választásból nyilvánvaló konzekvencia volt levonható. Éppen ezért „a demokratákra háruló kötelesség, hogy kifejezésre juttassák szembenállásukat az elnökkel.”
A közadakozásból induló, új stratégiai elképzelésekre építő koalíció többek között olyan híres támogatókra számíthat mint a szombati nagygyűlés szónokai: John Conyers, Dennis Kucinich és Maxine Waters képviselők, Russ Feingold szenátor, aki egyéb elfoglaltsága miatt levélben köszöntötte és lelkesítette a résztvevőket, Tim Robbins, Sean Penn, Susan Sarandon, a polgárjogi harcos Jesse Jackson és természetesen Jane Fonda, aki a vietnami háború idején egészen fiatalon képes volt felmérni az ország érdekét, és ennek megfelelően vállalta a hálátlan és veszélyes feladatot: a háború nyilvános elítélését.
A világbéke sokrétű vágya: AMERIKAI CSAPATOK KI IRAKBÓL! IGAZSÁG PALESZTINFÖLD SZÁMÁRA! és ÁLLJON MEG AZ ARABOK ÉS MUZULMÁNOK ELLENI RASSZISTA HÁBORÚ! feliratú táblákkal gyülekező tüntetők Washingtonban (Kuliffay Hanna felvétele. 2007. január 27)
Az egyre szélesedő koalíció részben azt bizonyítja, mind többen realizálják, aktivizálódni, szervezkedni kell, nem lehet ölbe tett kézzel számítani a "demokrata ellenzéki” pártra. Az idézőjel magyarázatára álljon itt a kiváló történész, Gore Vidal ezzel kapcsolatos véleménye. Mikor egy interjú kapcsán a "demokrata ellenzéki pártról" kapott kérdést, az öreg Vidal dühösen kifakadt:
"Nem ellenzéki párt. Állandóan mondom már vagy ezer éve, hogy az Egyesült Államokban csak egy párt van – a tulajdonjogi párt. A nagy korporációs vállalatok pártja, a pénz pártja. Ennek két szárnya van, az egyik a demokrata, másik a republikánus."
Vidal ennek a hatalmi és monetáris koncentrációnak és következményükként a háborúknak tulajdonítja, hogy a gyötrelmesnek ígérkező rekonstrukció két, sőt három generációt is ki fog tenni. Ezt azzal indokolja, a jelenlegi Bush–Cheney-kormány "totális terminusokban" gondolkodik, és uralja a hadsereget, a kongresszust és a törvényhozást. Mint epigrammatikusan összefoglalta: "Ennek a bagázsnak az ember nem számít." Mintegy Vidal igazolására a szombati békefelvonulás napján, miközben az ország 50 nagyvárosában – köztük Los Angelesben, San Franciscoban és Seattle városában – százezrek tüntettek a Bush–Cheney- külpolitika ellen, újabb 7 amerikai katona vesztette életét a Tigris völgyében és valószínűleg tízszer annyi iraki civil és ellenálló. A tavaszra várt és beígért békemozgalom céljai közül a legszentebb egy olyan politikai világ születésénél való bábáskodás kell legyen, ahol mindenek előtt az ember számít.
(A beszámoló eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg 2007. január 29-én. További közlésre többek között átvették a következő hírportálok: exergum.org hírközpont, Hírfal.hu, JobbHírek, magyarország.ma)
Addenda
A múlt század 60-as éveinek feszült háborúellenes és polgárjogi
küzdelmektől terhes időszakában Robert Kennedy figyelmeztette a politikai
tájékozatlanságot és társadalmi elmaradottságot meglovagló, arogáns
establishmentet: "Those who make peaceful change impossible make violent change
inevitable." Vagyis, akik lehetetlenné teszik a békés változást, elkerülhetetlenné
teszik az erőszakos változtatást. Ennek megelőzésére a mai status quot
kiszolgáló média igyekszik úgy beállítani és népszerűtlenné tenni a
békemozgalmat, mint az ország és a demokrácia, illetve a demokrácia
"önfeláldozó" terjesztésének ellenségét. Bár Bush támogatói, hívei és politikai
irányadói között – akárcsak az apja és Ronald Reagan esetében – számos marxista,
leninista, trockista, (volt) sztálinista vagy velük szimpatizáns és ezek
leszármazottja (volt) található, – ahogy a neokonzervatívizmus fő ideológusai
(az eszközökben nem válogatós élcsapat) és sajtója is baloldali gyökérzetű –,
mégis a média az országot anyagi romlásba sodró olajháborúk, koráltlan katonai
megszállás és a nemzetközi jogokat áthágó birodalmi terjeszkedés ellenzőinek
sokmilliós táborát vádolja baloldali indíttatású demokrácia- és
szabadságellenességgel, bolsevizmussal, marxizmussal, Izrael-ellenességgel és
nem utolsó sorban hazafiatlansággal...
gondola.hu
Mitikus főnix
Újjáéledő békemozgalom Amerikában
washingtoni politikai elemzőnktől
Amennyiben az eszkaláció bejelentésével kapcsolatban a Fehér Házban legfeljebb
tavaszra számítottak ellenoffenzívára, ugyancsak meglepődhettek. 27-én szombaton
szerte az országban nagygyűléseket és tüntetéseket tartva százezrek tüntettek.
2007. január 29. 09:37
Így fejezték ki a megszállás folytatása és a haderő növelése miatti heves
tiltakozásukat.
A múlt kedden, január 23-án a Kapitóliumban évenként megtartott országgyűlési
beszámoló során egy meglehetősen visszafogott hangvételű George W. Bush a siker
„legjobb esélyeként’’ jelentette be Irak, elsősorban Bagdad új stabilizációs
tervét. A szenátus Külföldi Kapcsolatok Bizottsága azonban másnap azzal
utasította el az eszkalációhoz igényelt 20 ezret meghaladó csapatlétszám
növelést: „a nemzeti érdek nem indokolja”. 27-én szombaton pedig szerte az
országban nagygyűléseket és tüntetéseket tartva százezrek fejezték ki a
megszállás folytatása és a haderő növelése miatti heves tiltakozásukat.
Amennyiben az eszkaláció bejelentésével kapcsolatban a Fehér Házban legfeljebb
tavaszra számítottak ellenoffenzívára, ugyancsak meglepődhettek. Igaz ugyan,
hogy a novemberi választások során mindkét házban a (bizonyos témákban
ellenzéki) demokraták kerültek többségbe, a demokrata pártvezetőség és
befolyásos szenátorok, képviselők azonban továbbra sem igyekeztek a
háborúellenes mozgalommal azonosulni. Az elmúlt években a kongresszus mindkét
szárnya - elszámolás nélküli biankó csekkeket osztogatva a Pentagonnak - éppen
úgy figyelmen kívül hagyta a többség rendszeresen kifejezésre juttatott
békevágyát, mint a kormány. Ezen a vonalon hirtelen változásra, hát még
jeges-fagyos januárban a békemozgalom megújulására aligha számítottak
Washingtonban.
Judith LeBlanc, a Békéért és Igazságért Egyesület (United for Peace and Justice,
UFPJ) koalíció társvezetője viszont a hóakadályok ellenére úgy ítélte meg, az
Elnök eszkalációt közlő beszéde a békemozgalom beindítása szempontjából
„tökéletes vihart” kavart. Az eddig határozatlan, esetleg lezseren érdektelen tv
nézők milliói számára ugyanis egyszerre nyilvánvalóvá vált, Bush csak formálisan
kér – azután hogy már lépett is. Választ se várva, egyszerűen semmibe veszi az
ország többségének a novemberi szavazás által közölt elvárásait. A dolog itt
sokak számára személyessé vált, mint egy arculcsapás. Mások az alkotmány
megsértéseként könyvelték el, ami nem kevésbé felháborító.
(részlet)
VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára