EMPIRIA Magazin VI. évfolyam 2. szám - Kuliffay Hanna írása

 

 

MITIKUS FŐNIX:

 

ÚJJÁÉLEDŐ BÉKEMOZGALOM AMERIKÁBAN

 

 

Január 23-án a Kapitóliumban évenként megtartott országgyűlési beszámoló során egy meglehetősen visszafogott hangvitelű George W. Bush a siker „legjobb esélyeként’’ jelentette be Irak, elsősorban Bagdad új stabilizációs tervét. A szenátus Külföldi Kapcsolatok Bizottsága azonban másnap azzal utasította el az eszkalációhoz igényelt 20 ezret meghaladó csapatlétszám növelést: „a nemzeti érdek nem indokolja”. Szombaton, 27-én pedig szerte az országban nagygyűléseket és tüntetéseket tartva százezrek fejezték ki a megszállás folytatása és a haderő növelése miatti heves tiltakozásukat.

 

Három órás nagygyűlés résztvevői Washingtonban a Kapitólium előtt (Kuliffay felvétel)

 

Amennyiben az eszkaláció bejelentésével kapcsolatban a Fehér Házban legfeljebb majd tavaszi ellen-offenzívára számítottak, ugyancsak meglepődhettek. Igaz ugyan, hogy a novemberi választások során mindkét házban a (bizonyos témákban ellenzéki) demokraták kerültek többségbe, ennek ellenére a demokrata pártvezetőség és befolyásos szenátorok, képviselők továbbra sem igyekeztek a háborúellenes mozgalommal azonosulni. Az elmúlt években a kongresszus mindkét szárnya – elszámolás nélküli biankó csekkeket osztogatva a Pentagonnak – éppen úgy figyelmen kívül hagyta a többség rendszeresen kifejezésre juttatott békevágyát, mint a kormány. Ezen a vonalon hirtelen változásra, pláne jeges-fagyos januárban a békemozgalom megújulására aligha számítottak Washingtonban.

 

Judith LeBlanc, a Békéért és Igazságért Egyesület (United for Peace and Justice, UFPJ) koalíció társvezetője viszont a hóakadályok ellenére úgy ítélte meg, az Elnök eszkalációt közlő beszéde a békemozgalom beindítása szempontjából „tökéletes vihart” kavart.  Az eddig határozatlan, esetleg lezseren érdektelen tv nézők milliói számára ugyanis egyszerre nyilvánvalóvá vált, Bush csak formálisan kér – azután hogy már lépett is. Választ sem várva egyszerűen semmibe veszi az ország többségének a novemberi szavazás által közölt elvárásait.  A dolog itt sokak számára személyessé vált, mint egy arculcsapás. Mások az alkotmány megsértéseként könyvelték el, ami nem találtak kevésbé felháborítónak.

 

A kormány tevékenységét az iraki intervenció óta éles szemmel figyelő UFPJ koalíciónak 1400 békeszervezet, polgárjogi egyesület, ifjúsági szervezet, etnikai csoportosulás, szociális jellegű érdekvédelmi szervezet, jogvédelmi egyesület, természetvédelmi egylet és vallási alapon pacifista közösség a tagja. (Egy korábban magyar tollal írott leegyszerűsítő vélemény, miszerint a békemozgalmak résztvevői csupán "régi maoisták, mindenfajta balos szekták, naiv széplelkek és az új divat, az antiglobalizmus anarchistái!", nagyobb ívben el sem kerülhette volna a sokrétű valóságot.)

 

LeBlanc tájékoztatása szerint a koalíciónak a lobbikhoz hasonlóan sikerült személyes kapcsolatot kialakítani a Bush külpolitikát ellenző kongresszusi képviselőkkel – köztük republikánusokkal is –, akik az eszkalációt ellenzőket arra bíztatták, „maradjatok az utcákon, legyetek hangosak, lármázzatok, mert ez a mi hátszelünk”. A reménytelenség és kiábrándultság miatti passzivitásból – ami a tavalyi évet jellemezte – a felrázás, reménykeltés, sőt belelkesítés egyáltalán nem látszott könnyű feladatnak. (Utoljára 2005 őszén volt egy 300 ezres tüntetés Washingtonban.)

 

Az UFPJ mindezek ellenére szervezkedni kezdett, elsősorban a világhálón, de teljesen új stratégiára alapozottan: ahelyett, hogy továbbra is a kormányt támadná, a kongresszust veszi célba. Új üzenetében még csak nem is szerepel a Bush név, hanem a Kongresszust szólítja fel, "fejezd be a háborút.” Hogy ez a követelés mennyire reális, mikor az amerikai elnök egyben a legfőbb katonai parancsnok? Mindenesetre nem csak lóg a levegőben. Létezik például egy részleteiben kidolgozott törvényjavaslat – a 2007-es Hozzuk Haza a Csapatainkat és az Irak Szuverenitásának Helyreállítása Határozat – amely politikailag indokoltnak és gyakorlatilag kivitelezhetőnek tartja 6 hónapon belül hazaszállítani az amerikai hadsereget. A demokrata képviselő, Lynn Woolsey szerint az intézkedés még csak nem is igényelne többlet kiadást, mivel a megszállás fedezetére korábban előjegyzett hatalmas összegekből finanszírozható lenne.

 

Más hasonló jellegű demokrata elképzelések is léteznek, többek között az elnökjelöltségre pályázó Dennis Kucinich okosan átgondolt visszavonulási terve, ugyanakkor az eszkalációt ellenző republikánusok is kilátásba helyezték egy módosító terv kidolgozását. Dick Cheney azonban a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának elutasító válaszát követően mindjárt úgy nyilatkozott a televízióban, az Elnök a sikerhez vivő egyetlen utat választotta a további 21500 katona Irakba rendelésével és ebben semmi, még az anyagi fedezet esetleges megtagadása (a kongresszus kiváltsága és egyetlen ellenfegyvere) sem akadályozhatja meg.

 

 

Az Avaaz.org nemzetközi szervezet több mint 100 önkéntese vitte több tucat ország zászlóit a felvonuláson azokat a száz és százezreket képviselve,

akik 165 ország határait átívelve próbálnak összefogni globális ügyek – háború, szegénység, emberi jogok, környezetvédelem és más égető problémák –

rendezése és megoldása érdekében.  (Kuliffay felvétel)

 

 

A leggyakoribb kérdés, amit Európában egy amerikai barátnak vagy közeli ismerősnek mostanában feltesznek, hogyan engedheti meg, hogyan tűri el az amerikai nép az „új világrend” kovácsolása során az utóbbi évek szörnyűségeit és jogtalanságait? Eric Alterman, a Világ Politikai Intézet rangidős tagja, író, publicista és média kritikus úgy ítéli meg, nem arról van szó, hogy a publikum egyszerűen érdektelen lenne, hanem arról, hogy fogalma sincsen, milyen eszközökkel és módszerekkel tudná rákényszeríteni a kormányt, hogy az érdekeit és az értékrendszerét képviselje.  Ugyanis, ahogy ez nyilvánvaló, az idealista „azért a víz az úr” törvényszerűséggel ellentétben a tömegek sokkal inkább sodródnak az árral, minthogy befolyásolni tudnák az irányát.

 

Ez mára is, de nem csak a mára jellemző.  Az Egyesült Államokban szinte hagyomány a politikai- és média elit azon meggyőződése, hogy az átlagember a geopolitikai és globális társadalmi viszonyok iránti tájékozatlanságában alkalmatlan külpolitikai jellegű döntéshozatalra. Mondhatjuk elitizmusnak vagy arcpirító arroganciának, a lényegen mit se változtat.  A kérdés viszont, amit Alterman könyvében feltesz, annál inkább lényeges: „Végül is hogy vallhatja magát az Egyesült Államok működő demokráciának, mikor a közérdek egyik legdöntőbb aspektusa nélkülözi a demokratikus részvétel lehetőségét?” Nélkülözi a „nagypolitikába” való beleszólás jogát akkor is, ha véráldozatba és súlyos anyagiakba kerül? A szerző erre vonatkozó következtetése: sehogy

 

A szervilis médiának köszönhetően azonban – a status quo óriási szerencséjére – a nagy többség valójában nincs tudatában, hogy a neokonzervatívok kényszerképzetekénti „új világrend” kialakítása során háború és béke kérdésében már nem a kongresszus, hanem kizárólag az elnök dönt. Így történhetett meg, hogy bár, a novemberi időközi választások eredményei, és statisztikák egész sora bizonyítja, hogy az emberek döntő hányada véget akar vetni a közel-keleti háborúknak, Bush mégis elrendelhette az afgán és iraki eszkalációt.

 

Az országgyűlési beszámolójában Bush azt állította, hogy informálta a kongresszust Bagdad és egyes vidéki városok sürgős, nagy horderejű stabilizálási tervéről. Lehetséges, hogy beszélt néhány vezető republikánussal, nincs kizárva, Nancy Pelosi, a kongresszus új, demokrata szóvivője viszont úgy nyilatkozott, ő csak utólag értesült az elnök döntéséről. Csak utólag hallott a(z újabb) szolgálatra sürgősen behívott, vagy szolgálati idő meghosszabbításával sújtott 21500 katonáról. Megdöbbentő? Felháborító? Demokrata szenátorok és képviselők karjukat széttárva mégis azt közlik, hogy bár az Elnök kongresszusi konzultáció nélkül, abszolút „felelőtlenül” hozott döntést egy országos kihatású, sorsdöntő kérdésben, szimbolikus elítélésnél többet nem lehet ellene tenni.

 

Csendes beletörődés helyett itt próbál aktívan közbelépni az a békemozgalom, amelyet az elmúlt háborús évek során már többször leírtak; ennek ellenére – mint a mitikus főnix – január közepén ismét újjáéledt, sőt erőre kapott: Amerikaiak az Iraki Eszkaláció Ellen néven pár hét alatt egy új koalíció alakult, amely híveitől ripsz-ropsz másfél millió dollárt gyűjtött össze, és  rendkívüli lépésként a háborúellenessé váló szakszervezeteket egyesíti a koalíciós béke szervezetekkel és a közös célú veterán mozgalommal.

 

A szakszervezeti vezetőség megelégedésére szolgálhatott a 150-200 ezerre becsült washingtoni nagygyűlés és látványos felvonulás, amely azon túlmenően, hogy általánosságban tiltakozott a közel-keleti háborúk és kapcsolódó eszkalációs tervek ellen, konkrét figyelmeztetéssel szolgált a kongresszusnak: figyelemmel kíséri a tevékenységét, és felelősnek tartja a többségi akarat végrehajtásáért. Amennyiben a Fehér Házban továbbra is a népakarat kizárásával döntenek, a békeaktivisták elvárják, hogy a kongresszus támogassa az elnöknek megelőlegezett jogkör és bizalom visszavonását.

 

A Szolgáltatóipari Alkalmazottak Nemzetközi Egyesülete, az ország legnagyobb szakszervezete, szervezői és anyagi támogatásáról biztosította az új koalíciót. Az egyesület elnöke, Andrew L. Stern úgy nyilatkozott, a novemberi választásból nyilvánvaló konzekvencia volt levonható. Éppen ezért „a demokratákra háruló kötelesség, hogy kifejezésre juttassák szembenállásukat az elnökkel.” 

 

A közadakozásból induló, új stratégiai elképzelésekre építő koalíció többek között olyan híres támogatókra számíthat, mint a szombati nagygyűlés szónokai: John Conyers, Dennis Kucinich és Maxine Waters képviselők, Russ Feingold szenátor, aki egyéb elfoglaltsága miatt levélben köszöntötte és lelkesítette a résztvevőket, Tim Robbins, Sean Penn, Susan Sarandon, a polgárjogi harcos Jesse Jackson és Jane Fonda, aki a vietnami háború idején egészen fiatalon képes volt felmérni az ország érdekét, és ennek megfelelően vállalta a hálátlan és veszélyes feladatot: a háború nyilvános elítélését.

 

 

 

Palesztin zászlók alatt IGAZSÁG PALESZTINFÖLD SZÁMÁRA!  ÁLLJON MEG AZ ARABOK ÉS MUZULMÁNOK ELLENI RASSZISTA HÁBORÚ!

és AMERIKAI CSAPATOK KI IRAKBÓL! feliratú táblákkal gyülekező tüntetők Washingtonban

 

 

Az egyre szélesedő koalíció részben azt bizonyítja, mind többen realizálják, aktivizálódni, szervezkedni kell, nem lehet ölbe tett kézzel számítani a demokrata „ellenzéki” pártra. Az idézőjel magyarázatára álljon itt a kiváló történész, Gore Vidal ezzel kapcsolatos véleménye. Mikor egy interjú kapcsán a "demokrata ellenzéki pártról" kapott kérdést, az öreg Vidal dühösen kifakadt: "Nem ellenzéki párt. Állandóan mondom már vagy ezer éve, hogy az Egyesült Államokban csak egy párt van – a tulajdonjogi párt.  A nagy korporációs vállalatok pártja, a pénz pártja. Ennek két szárnya van, az egyik a demokrata, a másik a republikánus." 

 

Vidal ennek a hatalmi koncentrációnak és következményeként a háborúknak tulajdonítja, hogy a gyötrelmesnek ígérkező rekonstrukció két, sőt három generációt is ki fog tenni. Ezt azzal indokolja, a jelenlegi Bush-Cheney kormány "totális terminusokban" gondolkodik, és uralja a hadsereget, a kongresszust és a törvényhozást. Mint epigrammatikusan összefoglalta: "Ennek a bagázsnak az ember nem számít." Mintegy Vidal igazolására a szombati békefelvonulás napján, miközben az ország 50 nagyvárosában – köztük Los Angelesben, San Franciscoban és Seattle városában – százezrek tüntettek a Bush-Cheney külpolitika ellen, újabb 7 amerikai katona vesztette életét a Tigris völgyében és valószínűleg tízszer annyi iraki civil és ellenálló. A tavaszra várt és beígért békemozgalom céljai közül a legszentebb  egy olyan politikai világ születésénél való bábáskodás kell legyen, ahol mindenek előtt az ember számít.

 

2007. február

 

(A beszámoló eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg 2007. január 29-én. További közlésre a következő hírportálok vették át: exergum.org hírközpont, Hírfal.hu, JobbHírek)

 

Ebben a témában lásd még: Önző vágyak háborúja ellen

 

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az Empiria Magazin címoldalára