EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írásai

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2004 - II. félév

 

29. írás

December 31.

Visszatekintve az elmúlt év bejegyzéseire nagyon sötét, szívszorongatóan lehangoló képsor tárul az olvasó elé. Éppen ezért a tradíciókat követve szeretnénk valami vidám, nagyon humoros dologgal zárni a decemberi Lapszemlét, aminek felszabadult hangulata aztán velünk is maradna a szilveszter utáni szépreményű jövőben.

És micsoda szerencse, még az év utolsó perceiben is  találtunk egy ilyen aranyosan szórakoztató új hírt, amitől egyesek a térdüket csapkodva, mások hétrét görnyedve fognak hahotázni: Az iraki választások nemzetközi megfigyelő gárdája nem Irakból, hanem a szomszédos Jordániából fogja ellenőrizni az első szabad választás érvényességét és kétségbevonhatatlan tisztaságát.

Aki ennek hallatán nem fuldoklik a röhögéstől és nem lép át bizakodó vigyorral az arcán a felhőtlennek ígérkező 2005-ös évbe, annak nem tudni, mi baja van és főleg, hogy mi a csuda szórakoztatja.

Az AP hírügynökség jelentése szerint az Ottawában tartott előkészítő ülésen a fő választási megbízott, Jean-Pierre Kingsley azt állította, a nemzetközi gárda nagyon hatásosan fog tudni működni Ammanból. Egyáltalán nem jelent problémát,  hogy csak helyi iraki megfigyelők lesznek a helyszínen -- ahol ugye folyamatos szükségállapot van. Kicsit olyan ez a Bagdad helyett Amman távellenőrzési ötlet, mintha valaki Londonba igyekezve a párizsi gépre szállna.  Meg lehet csinálni, éppen csak célba jutni nem lehet vele -- és akkor minek?

Hogy ítéli meg mindezt a világ? Akiknek nemzetközi vonalon abszurdnak tűnik a „szabad választás” egy unkonvencionális fegyverekkel sakkba tartott országban, azok nyilván a távellenőrzés gondolatát se tartják másnak. Az Egyesült Nemzetek választási főnöke, Carina Perelli -- aki szerint „A nemzetközi megfigyelő szervezetek egy extra réteg hitelességet adnak a választási eljárásnak.” -- sürgetőleg, már már könyörögve invitál vonakodó illetékeseket és szervezeteket a részvételre.

Na de éppen hitelességről lévén szó, ami itt a döntő szó, az európai Organization of Security and Cooperation, (biztonsági és kooperációs szervezet) már karácsony előtt bejelentette, rájuk ne számítsanak, a korábban 50 országos szavazásnál felügyelő Carter Center szintén nem vállalkozott a részvételre, de az Európai Unió is hasonlóképpen döntött. Talán csak azon egyszerű okból, nem hajlandók még a világsikernek ígérkező kabaré szereplőiként sem kiröhögtetni magukat.

Addendum:

2005. január 10:  Kevesebb, mint három héttel a választások előtt kiderült, hogy az eredetileg 15 millióra választóra tervezett 40 ezer választási állomás helyett talán 25 ezer lesz működőképes. Az iraki választási bizottság képtelen nem csak a megfelelő számú, (150 ezernyi) de a minimálisan szükséges 40 ezernyi választási biztost se találni (egyes tudósítások szerint eddig 6 ezret sikerült verbúválni és kiképezni), ezért a kormány a tanárokat és iskolai adminisztrátorokat próbálja beszervezni. Az ENSZ az Európai Únióhoz hasonlóan nem vesz részt a választások bonyolításában. Jelenleg 35 alkalmazottja dolgozik Irakban, akik közül csak 3 választási specialista. (Afganisztánban az ENSZ 600 tagú nemzetközi küldöttséggel képviseltette magát, akikből 266 specialista volt -- bár természetesen ez a magas létszámú előkészítő, népszerűsítő és ellenőrző tábor se tudta megakadályozni a választási csalásokat.) December végére 8 oldalas ENSZ memorandum készült az iraki választásokkal kapcsolatos megoldhatatlannak látszó problémákról, amelyből kiolvasható, egy Washington szerint is háborúban levő -- legalább is rendszeresen bombázott és kétségbeesett ellenállást kifejtő ország --  messze nem kész egy érvényes, szabadnak nyilvánítható választásra.

2005. január 22: Az Európai Parlament olasz tagja, Giulietto Chiesa azt nyilatkozta: "Bármilyen kísérlet, amely a(z iraki) választásokat érvényesnek akarja feltüntetni, arra szolgáló kísérlet, hogy bolonddá tegye a világot."

 

28. írás

December 24.

Mialatt az amerikaiak Jézus születése kapcsán a szeretet, béke és a testvériség ünneplésével elfoglaltak, az éhező, fagyoskodó hontalanok tömegeinek osztanak meleg ételt az ingyen konyhákon  és karácsonyi csomagokat postáznak távoli országokban gyötrő honvággyal küszködő katonáknak, újonnan választott elnökük és köre a közel keleti háború kiszélesítésén ügyködik.  Egy egyre nagyobb valószínűséggel várható szíriai  intervenció alaprajza adott, mivel követendő példaként ott áll előtte az iraki demokrácia sikeres kivívása, gazdaságának biztos jövőt jelentő felvirágoztatása és a béke keleti galambjainak felszabadult reptetése.

Az EMPIRIA olvasói talán emlékezni fognak rá, többször is foglalkoztunk azokkal a súlyos gazdasági szankciókkal és politikai elszigeteltséggel, amelyekkel a Bush kormányzat Szíriát sújtva és legyengítve Irak 90-es évekbeli sorsára ítélte.  Ennek kapcsán idéztük Robert Owent, aki figyelmeztetett rá, "A gazdasági függetlenség elvesztése nem csupán megelőzi a politikai függetlenség elvesztését, de valójában előkészíti az utóbbi megvalósítását."  Mint írtuk: 

A Bush külpolitika egyik legnyíltabb ellenzője, a demokrata Robert Byrd szenátor azzal indokolta a Szíria felelősségre vonhatósága és Libanon szuverenitása határozat elleni szavazatát,  a törvény tervezet később alapja lehet egy Szíria elleni katonai intervenciónak. Byrd nagyon is látja -- vagy idős koránál fogva, politikai karrierje végéhez közeledve már megengedheti, hogy lássa - ugyanazokkal a trükkökkel, hazugságokkal és kényszer-manipulációkkal veszi rá a kemény vonal a kongresszust az újabb intervenciós politika engedélyezésére, mint annak idején Irak esetében. "A határozat az USA elleni 'ellenséges szír akciókról' beszél" -- nyilatkozta Byrd. "Én azonban nem láttam semmi bizonyítékot, ami alapján hihető lenne, hogy a szíriai kormány felelős az Irakban levő csapataink elleni támadásokért." 

 

Ennek ellenére a december 24-én megjelent Jerusalem Post éppen arról tájékoztat, a Bush adminisztráció meg nem nevezett, vezető beosztásúnak mondott hivatalnoka szerint Washingtonban feltételezik, a Mosul menti amerikai támaszpont  elleni öngyilkos merénylet, amely legalább 22 áldozatot követelt, „Szíria belterületén lett koordinálva”. 

 

Valljuk meg, elég buta feltételezés, annál is inkább, mivel egy (1) személy cselekedete aligha kíván különösebb „koordinációt”, sokkal inkább személyes elszántságot, önfeláldozást és rendkívüli bátorságot,  amire százával akad példa az iraki ellenállók között.  De még ha feltételezzük is, hogy csapatmunkára volt szükség az akcióhoz,  akkor is helyi kapcsolatok igénybe vétele tűnik ésszerűnek, nem egy idegen országé.

 

„Mikor rendszeresen határon túli biztos területről támadnak meg, nem fogunk csak (ölbe tett kézzel) ott ülni.  Beüt egy ilyen tragédia, (mint Mosulban) és ez emlékezteti az embereket, hogy ez még mindig egy nagyon komoly probléma. Én aggódnék Szíria helyében” -- fenyegetődzött az állítólagos amerikai hivatalnok, ugyanazt a bevált trükköt alkalmazva, mikor a 9-11-es terrortámadás kapcsán bedobták Szaddám Huszein nevét.  A média annyiszor ismételte a minden bizonyíték nélküli kitalációt, hogy a későbbi visszavonás ellenére emberek milliói hiszik mai napig is, hogy a New York-i ikertornyok lerombolása Bagdadban lett koordinálva.

 

Egy másik amerikai magas rangú hivatalnok -- ki tudja miért ez is névtelen -- állítólag azt mondta, Washingtonban „növekszik a frusztráció szintje”, mivel Szíria nem hajlandó letartóztatni az Amerika ellenes támadások szervezőit, annak ellenére, hogy erre utaló bizonyítékokat találtak Falludzsa bevételekor. A bizonyítékokat azonban egyelőre nem hozták nyilvánosságra.  Hasonló hatalmi arroganciának esett áldozatul annak idején a Tálib kormány, mikor Washington bin Laden kiadását követelte tőle, de nem volt hajlandó bizonyítékot szolgáltatni az ellene felhozott, nyilvánosan soha nem konkretizált vádakra.

 

A napokban a Washington Post idézett egy érdekes módon szintén névtelen vezető beosztású kormányhivatalnokot (Lieberman az egyik tipp), aki konfrontációt jósolt Szíriával, „ha nem változtatja meg a politikáját”.  Erre a konfrontációra bármikor sor kerülhet, mivel az iraki határ mentén, de a szomszédos izraeli területeken is hónapok óta könnyen mozgósítható, időnként határincidenseket provokáló légi és földi őrjáratok állomásoznak. Mikor nemrégen egy vasárnapi tv-interjú során a Pentagon második emberét, Paul Wolfowitzot kérdezték a Bush adminisztráció közeljövőbeli hódító terveiről, azt mondta: "Változásnak kell történni Szíriában is."

 

Mint arról korábban is beszámoltunk, a Szíria ellenes hangulatkeltés és egyre agresszívebbé váló külpolitika nem Damaszkusz állásfoglalásának, szándékainak, intézkedéseinek függvénye.  A tényleges napi eseményeknek, mint a bombamerényletnek  Mosulban és hasonlóknak semmi köze hozzá.  Ezért is nem tud az ellene felhozott (koholt) vádak ellen semmit tenni. Egyre veszélyesebbé váló sorsát geográfiai elhelyezkedése váltja ki és egy általa befolyásolhatatlan ideológia fogja eldönteni,  amelyet Richard Perle „A gonoszság vége: Hogy nyerjük meg a terror elleni háborút” címmel megjelent kézikönyvében ismertetett.

 

A Perle által kidolgozott, a Bush adminisztráció további útját meghatározó neokonzervatív politikai irányvonal ide vonatkozó utasítása: „  Vágd el az Irakból Szíriába érkező olajellátást és a fegyverszállítmányokat, és üldözd a feltételezett ’terroristákat’ az ország területére behatolva, hacsak Damaszkusz nem újítja meg mélyrehatóan 'nyugat felé orientálódási politikáját, gazdasági és politikai rendszerét'.”  Ha nem teljesíti a lehetetlent, a határai mentén gyülekező ellenségei feljogosítva érzik magukat az ország területére való benyomulásra és azt követően az amerikai demokrácia magasztos ideáinak véráldozattal való meghonosítására -- természetesen iraki mintára.

 

Csendes éj, boldog éj,

a világnak álma mély . . .

 

A témakörben lásd még: Lapszemlék 2004. I. félév, 30, 19. és 1. írás;  Lapszemék 2005.  I. félév 1.  írás

 

27. írás

December 8.

A New York-i, bostoni és floridai szexbotrányok után a kaliforniai Orange County egyházmegye ajánlott 85 millió dollár végkielégítést annak a 87 hívőnek, akik gyermekként váltak áldozatává a helyi katolikus papok sorozatos szexuális zaklatásainak és nemi erőszakoskodásának.

 

Az egyház szerint a 6-12 éves kor a legalkalmasabb a vallási indoctrinációra,

a pedofil papok és püspökök szerint pedig a szexuális kihasználásra is. (Fotó: Time, 2004)

 A több mint két éve húzódó pereskedést követő alku megkötésekor az egyházmegye püspöki székét 1998. óta elfoglaló Tod D. Brown úgy nyilatkozott: „Ismét meg szeretném ragadni az alkalmat az Orange egyházmegye és a magam nevében, hogy kifejezésre juttassam megbánásunkat, a megbocsátásért esedezésünket és szívből jövő reményünket a megbékélésre és a gyógyulásra.”

Az ügyben 30 pap és 11 civil egyházi személy ellen sorakoztak a feljelentések. Közöttük a notórius tisztelendő, Eleuterio Ramos ellen, aki a halála előtt mintegy a gyóntatószék oltalmazó homályából kilépve nyíltan is megvallotta, amit szerinte az égiek úgyis tudtak: legalább 25 fiút rontott meg 10 éves praxisa alatt.   És a nem kevésbé romlott lelkületű pap, Siegfried Widera ellen, aki először Milwaukeeben követett el nemi erőszakot, majd áthelyezése után, 1977-től Orange Countyban folytatta homoszexuális vágyainak gyermekeken való kiélését. Végül 42 rendbeli vád alapján idézték bíróság elé, mikor váratlanul Mexikóba szökött. Mielőtt a helyi rendőrség letartóztathatta volna, kiugrott a szállodai szobája ablakából és szörnyethalt.

Az egyházmegye 1 millió hívőt szolgál Orange Countyban, és az itt bonyolódó ügy (hirtelen felgyorsított) lezárása mintegy irányadóként szolgálhat az elkövetkezendő csoport-perek kényszeregyezségeinek megkötésére: jelenleg ugyanis közel 850 szexuális jellegű civil per van folyamatban Kalifornia 10 egyházkerületében és 2 egyházmegyéjében. (*

Ezek között a legfeszültebb érdeklődést a Los Angeles Egyházmegye  párhuzamosan folyamatban levő közel 500 kártérítési pere kelti, amelyeknek egyre inkább elkerülhetetlennek látszó nyilvános tárgyalása évek óta mintegy bárdként függ a bűntényeket fedező egyházi vezetők és a velük kooperáló politikusok és igazságügyi szervek nyaka felett.  Az egyházi  bűnszövetkezet itt is, mint az ország számos más területén támogatást kap a befolyásos, félreértelmezetten „jó katolikus” világiaktól, nem utolsó sorban a médiától, amely igyekszik elhallgatni a papok és püspökök bőrét mentő és az áldozatokat kijátszani próbáló dicstelen háttéreseményeket. 

Májusban Roger Mahony kardinális -- egyébként az egyházon belüli szexuális visszaélési reform legádázabb ellenzője --  egy San Franciscoban tartott értekezleten felszólította püspökeit, továbbra is egységesen tagadják meg a bíróságtól a szexuális erőszakkal vádolt papok személyes dossziéinak kiadását, amíg a nyilvánosság kizárása érdekében megpróbálnak az egész államra vonatkozó en bloc kártérítési egyezményt kiharcolni.

Ez a javaslat a többnyire katolikus, ennek megfelelően szimpatizáns bíróságok kiskapu-nyitogatása és a biztosító társaságok, egyházi ügyvédek mesterkedése ellenére sem vitte dűlőre az ügyet, aminek következtében döntött a hirtelen kiegyezés mellett  (ügyvédi költségekkel együtt több, mint 100 milliós kártérítés fizetésére) Tod Brown püspök úr. Annak ellenére, hogy igyekszik úgy feltüntetni, a fájdalomtól összetört lelkekre akar minél hamarabb gyógyírt kenni, sokkal inkább valószínű, hogy csak titokban kívánja tartani mindazokat a szégyenletes papi bűnöket, amiket a felsőbb klerikális vezetés tudtával és helybenhagyásával elkövettek. 

„Ha a hithű hívek tudnák az igazságot, vágányra rakva kitoloncolnák az egész hierarchiát” -- nyilatkozta egy védőügyvéd, aki Alaszkában, Arizonában és Észak-Kaliforniában is képvisel volt gyermekáldozatokat.

Az LA Weekly cikkírója, Gustavo Arellano szerint Brown váratlan  lépésének igazi oka, hogy egy 100 millió dolláros katedrális építését tervezi a felkapott és elegáns Costa Mesa mellett, amihez azonban addig képtelen gazdag pénzügyi donorjaitól elegendő támogatást kapni, amíg feltételezhető, hogy toronyaranyozás helyett a papi áldozatok kártérítését egészítené ki.  A vonakodás persze érthető: nemcsak a püspök úr, de az adakozó Tele Bukszák is a templomépítők örökemlékű (nevüket megőrző) dicsőségére pályáznak.  

Akik hozzájárulásként 6 számjegyű csekk kitöltésére hajlandók, azoknak a Máltai Lovagrend és a Szent Kehely Lovagrend kitüntetés is dukál.  „A hatalmasok pénzt adnak, (amiért cserébe) az egyház címet, tisztséget adományoz és összegyűjti az egyházközség szavazatait.”  Egy nyilvános tárgyalás elkerülése tehát -- annak eltitkolása, hogy a hatalmi elit fél évszázadon keresztül papírokkal bizonyíthatóan kiszolgáltatta a gyermekeket az egyházi mocsok védelmében -- jól felfogott közös érdek.

Mint az O.C. Weekly augusztusban írta, Brown eltökélt szándéka, hogy nem hagyja fenyegető perekkel „múltba fagyasztani” az egyházmegye sorsát. Ígéretet tett a Tele Bukszáknak, hogy teljesen külön kezelteti a katedrálisra szánt adakozásokat. A tervek komolyságának másik jeleként gyorsan eladva 1,1 milliót érő kétszintes Santa Ana-i villáját már vett is helyette egy másik azonos értékűt az építendő katedrális előkelő szomszédságában: mindenki megnyugodhat, személyesen fogja a dolgokon tartani a szemét.

A nagystílű építkezés alapozása annak ellenére halad a maga útján, hogy az egyházmegye szorongató pénzhiánnyal küszködve éppen megkezdte hivatalos alkalmazottai leépítését. Nem nehéz megjósolni, hogy -- bostoni mintára -- ezt hamarosan templombezárások, iskola összevonások, szociális juttatások és kulturális szolgáltatások drasztikus visszavágása fogja követni.

Brown mentora és korábbi protezsálója -- a perekkel kapcsolatos önállóskodása miatt mára viszont ellenlábasa --, a szintén nagyvonalú Mahony kardinális két éve (sokak ellenzésére) maga is épített egy 190 milliós katedrálist Los Angeles belvárosában. A befolyásos kardinális presztízsét csak fokozó project kellőképpen elterelte a figyelmet róla, hogy minden eszközzel gátolja az egyházon belül uralkodó homoszexuális és homoerotikus szubkultúra nyilvános leleplezését. 

„(Mahony) nagyon jártas az egyházpolitikában és nagyon nagyon régen tudomása van az egyházmegyén belüli szexuális visszaélésekről” -- nyilatkozta Richard Sipe, volt Bencés szerzetes, számos könyv írója. „Mahony kardinális az egyház hercege, és a hercegsége a királysága, ahol abszolút hatalommal rendelkezik.” 

Az egyház többé-kevésbé megbízható információja szerint 4,2 millió bárány (és fejős tehén) tartozik a Los-Angeles-i akolba.  Mahony bűnpártolása ugyan dokumentált -- az általa védelemből újra és újra áthelyezett pedofil  és pederaszta papok többsége beismerő vallomást tett  -- a Vatikán által előzetesen mindig jóvá hagyott La Civilta Cattolica mégis „morbid és botrányos kíváncsisággal” vádolta az amerikai médiát, amiért egyáltalán foglalkozik az üggyel. És bár az áldozatok kivétel nélkül katolikusok, többségük ministráns, egyházi iskola vagy intézet tanulója vagy fiatalkorú papnövendék, az igazságszolgáltatás gyötrelmes bukdácsolását figyelemmel kísérő riporterek (köztük katolikusok is) mégis az antikatolicizmus vádját kapták a fejükhöz.

Mahony, aki a 2000-es demokrata elnökjelölő kongresszus megnyitóján  elhangzott invokációjában a társadalmat fenyegető rémek között sorolta fel az abortuszt, az orvos asszisztálta eutanáziát,  a növekvő szegénységet, az egészségügyi biztosítás széleskörű hiányát, az emigránsok kizsákmányolását és az emberi jogok sokrétű semmibe vételét.  Azonban a gyermekeknek a klérus általi (egyre nagyobb számban nyilvánosságra kerülő) szexuális és pornografikus kihasználását, lelki mérgezését és brutális fizikai kisajátítását azonban nem ítélte említésre méltó társadalmi problémának.

Mint a szexbotrányt figyelemmel kísérő kiváló zsurnaliszta, Gillian Flaccus az Associated Press számára írja, Mahony rendszeresen másik egyházközségbe vagy egyházmegyébe helyezte át, vagy pro forma pszichiátriai kezelésre küldte a gyermekrontással vádolt papokat, de olyanokat is, akik személyesen megvallották neki a civil társadalomban börtönbüntetést jelentő szexuális preferenciájuk kiélését.

Köztük említi Michael Stephan Baker atya esetét, akit a neki tett 1986-os beismerő vallomása után egyik templomközösségből a másikba, majd a harmadikba helyezett, addig, míg végül 36 esetbeli gyermekmegrontásért polgári pert akasztottak a nyakába. Jelenleg kriminális vád alatt is áll, amelyekhez az egyháztörténelemben korábban szinte páratlan módon Mahonit többször is vallomástételre és kihallgatásra rendelték.

A kardinális másik kísértő esete a 80-as évekből származik, mikor Stockton  püspökeként egyik lelkipásztori pozícióból a másikba mentette azt az Oliver O’Gradyt, aki terápiás kezelése alkalmával bevallotta ministráns kisfiúk molesztálását, és akit szexuális éretlensége miatt a pszichiátriai értékelés nem tartott  papi pozíció betöltésére alkalmasnak. A tudatos bűnpártolásra alapozottan  O’Grady két áldozata 7,5 milliós kártérítési pert nyert a Stockton-egyházközösség ellen, miközben újabb szexuális visszaéléseire derült fény, amelyeket újabb milliós perek követtek.

Mahony az O’Grady-esetben tett írott tanúvallomásában azt állította, a rendőrségi kivizsgálások soha semmilyen terhelő bizonyítékot nem találtak  védence ellen.  Az ír származású O’Gradynek azonban elege lett a hazudozásból, ezért 1993-ban a bíróság előtt bűnösnek vallotta magát, aminek következtében 7 évet  lehúzott a börtönben, mielőtt kiutasították az országból. 

Thomas Doyle atya, a légierő káplánja és többszáz klerikális szexuális visszaélési ügy hivatalos  szakértője azt nyilatkozta, véleménye szerint a még zárolt személyzeti dokumentumok bírói döntésre történő felnyitás esetén Mahony további falazó tevékenységét fogják bizonyítani.

A Los Angeles Times  megírta, hogy az állami ügyész, Steve Cooley, katolicizmusa révén konfliktus helyzetbe kerülve nem hajlandó a megfelelő szigorral kezelni Mahony törvénysértéseit, annak ellenére, hogy a kardinális egyházi feljebbvalóként nyilvánvalóan bűntényeket palástol.   A kérdés azonban, miért és meddig tűrik a katolikus hívek a visszaeső bűnösöket gyanúsan védelmező-istápoló politikáját? Mikor hangzik majd el a logikus feltevés, hogy védencein keresztül a saját szexuális devianciáját éli ki?

Dahlia Lithwick éppen két évvel ezelőtt azzal a címmel írt cikket, De miért is nincs Bernard Law börtönben? A kérdés Mahony esetében is ugyanaz: vajon miért nincs börtönben?  Annál is inkább, mivel 2004-ben New Hamphshireben, ahol Manchester egyházmegyében egy civil per kapcsán az egyházat képviselő ügyvéd utólag bevallotta, amennyiben bűnügyi vádemelésre került volna sor, bűnrészesség miatt az egyházmegyét is elítélték volna. 

A törvények azonban államonként változóak, ezen belül a klerikális bűntények és eltussolóik megítélése is. Hasonlóképpen a gyermekvédelmi törvények sem egységesek, ahol egyáltalán léteznek.  Az államügyészek sok helyen egyelőre csak tapogatóznak a jogi esélyeket illetően.  Egy dolog viszont már biztos. Az évszázados tabu az egyházak szentségéről és vezetőik sérthetetlenségéről megdőlt. „Az egyházfők, akik a gyermekekre évtizedek óta szenvedést hozva szörnyeket engedtek szabadjára, a jövőben nem lehetnek úgy kezelve, mint akik a törvények felett állnak” -- írta Lithwick. 

Ha semmi mással, ennyivel a társadalom minden gyermeknek tartozik.

* Egy év eleji tanulmány szerint eddig több mint 11 ezer papok által molesztált gyermek esete nyilvántartott az Államokban. A Massachusetts állambeli Springfield volt püspöke, Thomas Dupre, aki Kanadában, New Hampshireben és New Yorkban erőszakolt meg kiskorúakat, jelenleg a marylandi Szent Lukács privát pszichiátriai intézetben vár sorsára. Utódja, Timothy McDonell 7 milió dolláros végkielégítést fizetett ki az egyházmegye 46 szexuálisan molesztált áldozatának. Louisville egyházmegye csak nemrégen egyezett bele 25,7 millió dollár végkielégítés fizetésébe 27 áldozat számára, míg a chicagoi egyházmegye 12 millió dollárt ajánlott 19 gyermekkorától és gyermeki ártatlanságától örökre megfosztott híve számára. Szakértők szerint a papi szexuális visszaélések bizonyos százaléka szégyen, bűntudat és pszichológiai blokád miatt, illetve az egyház  rosszul értelmezett védelmében nem kerül bíróság elé.

Ebben a témában lásd még: Közös titkok, közös bűnök Még mindig tabu;  itt lejjebb az 5. írás;

 

26. írás

November 10.

Változik vagy egy helyben áll a világ? A történelem megismétli önmagát? Döntse el az olvasó.

 

Az amerikai szenátor és történész, Albert J. Beveridzse 1900-ban beszédet mondott Washingtonban a Fülöp-szigetek végleges megszállása érdekében egy elítélő rezolúciót fontolgató szenátus előtt. Egyes részeit olvasva az a benyomás alakul ki, mintha Dick Cheney már élt volna egyszer egy másik bőrben, egy évszázaddal korábbi képmutató, kapzsi, agresszívan hódító világban.

 

„A Fülöp-szigetek a miénk, örökre, az alkotmány szavaival 'a terület az Egyesült Államokhoz tartozik'. És éppen csak mögötte vannak Kína korlátlan piaci lehetőségei. Onnan se fogunk visszavonulni.  (. . .)  Nem fogjuk megtagadni a szigetvilág iránti kötelességünket. Nem fogjuk elszalasztani a lehetőségeinket az Orienten.  Nem fogjuk megtagadni a részvételt a fajunk küldetésében, a meghatalmazást,  Isten jóváhagyásával, a civilizált világ részéről. És tovább fogjuk folytatni a munkánkat, és nem fogunk panaszkodva vonítani, mint a teherhordásra korbácsolt rabszolgák, hanem éppenséggel hálásak leszünk a feladatért, amely érdemes az erőfeszítésünkre, és hálát adunk a Mindenható Istennek hogy választott népeként minket jelölt abból a célból, hogy vezessük a világ megújulását.”

 

Amennyiben valaki  a Fülöp-szigeteket Irakkal helyettesíti be, egy ma is aktualizálható propagandaszöveget tart a kezében, amivel akár mikrofon elé is állhat.  „A Fülöp-szigetek a miénk, örökre” -- jelentette ki Beveridzse. „Amerika összetörte (megtörte) Irakot, Irak most már Amerika tulajdona...”, írta a ma divatos  üzletpolitikai szellemben (a boltba véletlenül összetört árúért fizetni kell) Thomas Friedman a New York Times egyik tavalyi számában.

 

Azért van némi változás is. Legalább is szavakban. A jingoizmus szó például ma valahogy nem divat, még az  USA-ellenes körökben sem használatos.  A modern idők  eufémiája erre az Új Világrend, amely sikeresen leplezi és eladja az erőszakosan hódító és kizsákmányoló soviniszta (ál)patriotizmust.  "Gyilkolj és gyújtogass -- ez az idő nem alkalmas fogoly ejtésére -- minél többüket megölsz és (elevenen) elégetsz, annál jobb -- gyilkolj le mindenkit tíz éves kor fölött -- változtasd Samart egy (kínjában) üvöltő kietlenséggé!" -- parancsolta a katonáinak egy bizonyos Smith generális.  Nem, nem, Samar nem valahol Irakban vagy Afganisztánban van, hanem a Fülöp-szigeteken, a bibliai kegyetlenséggel  uszító Smith pedig régen halott.  Szavait azonban mai generálisok és admirálisok vallják magukénak, hiszen az agresszorok génjei gyermekeik révén messze túlélik a vétkes korokat.

 

Nem tekinthető véletlennek, hogy a Fülöp-szigetek bekebelezése és a velejáró atrocitások egyik legnagyobb kritikusa Amerikában a szárnyaló szellemű szabadgondolkodó, Mark Twain volt. Princeton egyetemén (egy szatírikus eszközökkel emlékezetes hatást kiváltó előadása során) nem kis bátorságot tanúsítva felhívta a figyelmet a korabeli Guantanamora, ahol „borzalmas vízkúrával kínozták és bírták vallomásra a helybélieket”.  Éppen csak azt nem lehetett tudni, igazat vagy hazugságot vallottak, mivel Twain szerint elviselhetetlen fájdalom hatására az ember mond akármit, amit elvárnak tőle, így a kicsikart információ teljesen értéktelen.  Ha tudná, hogy ezt száz évvel később a Pentagon nagyjai ignoranciájuk sötét, feneketlen kútjában rostokolva még mindig nem realizálták!  Bár az is lehet, kitűnő emberismerő lévén Twain nem lenne meglepve, hogy a bárgyúság, az olykor gyűlölködő, hatalmi helyzetével visszaélő korlátoltság tovább él, míg a haditechnológia fejlődésével párhuzamosan az embertelenség és vele az áldozatok száma növekszik.

 

Egyébként egy másik érdekes hasonlat a két kor között: A háború 1900-ban eldőlt és a Fülöp-szigetek üldözött uralkodója, Aguinaldo -- aki Szaddám Huszeinhez vagy bin Ladenhez hasonlóan semmi veszélyt nem jelentett az Államokra nézve -- a hegyek vadonjába kényszerült bujkálni. „A hadserege megsemmisült, a köztársasága megszűnt, jó képességű államférfijai deportálva, generálisai a sírjaikban vagy háborús fogágban.”

 

Pár hónap múlva galád csellel elfogták és Twain szerint 1902-ben, említett egyetemi előadása évében, Aguinaldo még mindig „törvénytelen” amerikai fogságban volt. Pedig „minden joga megvan a szabadságához” -- jelentett ki Twain, az igazság szekuláris humanista bajnoka, majd rámutatott a világ hipokrizmusára: „Ha egy Nagy Hatalom királya lenne, vagy a mi köztársaságunk egyik volt elnöke, és nem egy eltiport és megszüntetett kis köztársaság ex-elnöke, akkor a Civilizáció (nagy C-vel) kritizálná és tiltakozna az eljárás ellen, amíg célt nem érne.”  (Twain zárójelezése)

 

Változik tehát, vagy egy helyben áll a világ? Ismétli időről-időre, ahogy mondják, a  történelem önmagát? 

 

25. írás

November 3.

"Mi történt?" kérdezik mély döbbenetükből ocsúdva az amerikai választásokat figyelemmek kísérők szerte a világban. "Lehet 59 millió ember félnótás?" Különösen azok térnek nehezen magukhoz, akik eddig gyűlölték Busht, de elhatárolva tőle -- bizonyos mértékig félrevezetett áldozatnak tekintetve -- kedvelték az amerikai népet. A választások eredménye viszont azt bizonyította számukra, a fegyvermániás nép többsége, akárcsak vezére, egyben háborút is akar. És győzni -- minden áron. Ugyanakkor  patologikus önsors rontással igényli, hogy becsapják.  A hit, (ál)morál, agresszivítás, (ál)patriotizmus és a vérpezsdítő hódítási-szerzési vágy groteszk kapcsolatának bogozgatása lesz az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának novemberi témája.

 

24. írás

Október 30.

Az amerikai és az iraki kormány nyilvános bejelentése szerint egyikük sem hajlandó számon tartani a háború polgári áldozatainak számát. Nem véletlenül.  Az első tudományos alapokon nyugvó felmérés szerint ugyanis tavaly március óta a legkonzervatívabb felmérés szerint is legalább száz ezer halott írható a Bush adminisztráció és gerinctelen kiszolgálója, az Allawinak nevezett iraki Rákosi számlájára. A Lancletben közölt (hivatalosan vagy tudományos alapon sehol nem cáfolt) tanulmány szerint az áldozatok nagyrésze civil, akiknek fele nő és gyermek.

 

23. írás

Október 27.

Nagytiszteletű elnökünk, George W. Bush  gondolhatja magát isten követének és a világszabadság oltalmazójának, a filmrajongók millió azonban "Az év gonosztevőjének", ha úgy tetszik "Az év gazemberének" nyilvánították. A nagydíjat Michael Moore "Fahrenheit 9/11" című dokumentumfilmjében alakított főszerepével nyerte el. Mint a Total Film magazin szerkesztője, Matt Mueller nyilatkozta a Reuters hírügynökségnek, "Az olvasóinktól érkező hatalmas visszhang, amely döntően Busht szavazta meg a vezér gonosztevőnek bizonyítja, milyen félelmetesnek találták az emberek a Fahrenheit 9/11-ben. Abszolút félelmetes volt."

A Total Film olvasói nagyrészt fiatalok, akik a Spider-Man 2 gonosz atomtudósa, Doctor Octopus és a Texas Chainsaw Massacre szereplője, az elrettentő Leatherface elé helyezték Busht, aki közben a Fehér Házban a maga infantilis felelőtlenségével éppen a (háborús) tűzzel és mellesleg a sorsukkal, életükkel játszadozik. Michael Moore megtette a magáét az érdekükben, most már rajtuk a sor a szavazó fülkékbe lépve.  Amennyiben Kerry nyerné az elnökséget, a békemozgalomnak azonnal aktivizálódni kell.  Újra meg kell ragadni a NO BLOOD FOR OILS! táblákat, ismét a januári szélnek kell feszíteni a "HOZD HAZA A KATONÁINKAT! transzparenseket.  Amennyiben egy esetleges  elnökváltás egy rövid időre enyhíteni is fogja, nem fogja végleg eloszlatni a torkokat szorító félelmet. A szorongásokat. A bűntudatot. Az igazságtalanság-érzetet.  A csalódást és a szégyent.

 

22. írás

Október 26.

 

A szomszédnőm -- aki, mint az utcánkban szinte mindenki, a kormánynak dolgozik -- kérdezi, hogy megkaptuk-e már a szavazási regisztrációnk visszaigazolását?   Mindketten furcsának találjuk, hogy még egyikünk se, holott máskor ilyenkor már régen a postaládánkban volt. Meséli, hogy tegnap órákig volt a telefonon miatta, de a vonal mindig foglalt volt. Mikor mondja, mennyire fontos, hogy mindenki szavazzon, próbálom kiugratni a nyulat a bokorból és bólogatva helyeslek -- szerintem is mindig nagyon fontos. Gyanútlanul beugrik a „mindig” szónak és mindjárt rá is kezdi, miért fontosabb a szokásosnál is a jövő kedd, különösen nekünk, akiknek lányai vannak. Ebből mindjárt tudom, hogy Kerryt támogatja.

 

A kettőnk négy lánya, de rajtuk kívül még majd az ő gyerekeik sorsa is függ tőle, ki lesz az elnök, mivel az elkövetkezendő években a legfelsőbb bíróság  3 vagy 4 idős és beteg tagja fog visszavonulni, akik helyett utód kerül a bírói székbe -- és a megbízatás életre szóló. Mivel George W. Bush ellenzi a női szabadságjogokat  -- „Igyekszem pórázon tartani őket”, mondta a saját feleségéről és felnőtt, diplomás lányairól! -- elsősorban az önálló családtervezés  gyakorlatát, természetesen ultrakonzervatív bírók jelölését helyezte kilátásba, aminek következtében nagyon könnyen bekövetkezhet az abortusz és a fogamzásgátló szerek használatának többek által megjósolt kriminalizálása.

 

A (kikeresztelkedett) katolikus családból származó Kerry viszont a Pápa és a püspöki kar állásfoglalása ellenére a jövendő szülők, elsősorban a nő döntési jogának tartja a családon belüli gyermekek számát és hasonlóan felvilágosult nézetű bírókat kíván javasolni a megüresedett pozíciók betöltésére. 

 

A fodrásznőm, aki egy középiskolába járt a lányommal, viszont  azt meséli melírozás közben, hogy a férjhez menetele miatti  névváltozás következtében újra kellett regisztrálnia, ami fél napjába került, olyan tömeg volt az illetékes hivatalban.  „Nagy mérkőzés lesz” -- mondja. Nem emlékszem, hogy az elnökválasztás valaha is téma lett volna itt a szalonban egymás közt, de a vendégeimmel sem, most viszont gyakran az.”  Neki egy 15 éves fia van, aki miatt (egy kiszélesedő, hosszan elhúzódó háború esetén) joggal aggódik.  Bár ki van ma biztonságban?  Egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy elmérgesedő közel-keleti konfliktus esetében izraeli mintára ezúttal a lányokra is sor kerül.

 

Stephen Zunes, aki az elmúlt hónapban legalább fél tucat Kerryt és a demokrata párt programot balról kritizáló cikket publikált, csak napokkal a választás előtt azt írja: "Akárhogy is George W. Bush látszik az egyetlen reális befutónak, kétségbeesetten remélem, hogy Kerry fog nyerni."

 

Az elképzelés az, ha semmi más, az aggodalom, a düh és a szélsőjobbtól való félelem a személyétől idegenkedőket is Kerry táborába hajtja. Ritkán hallani, hogy „Kerryre szavazok” vagy mondjuk "Kerry a mi emberünk", sokkal inkább, hogy „demokrataként szavazok” vagy „Bush ellen szavazok”.  Furcsa arc, mondják Kerryről egyesek, semmi karizmája, mondják mások. Háború ide, deficit oda, az emberek hatalmas tömegei szavaznak szimpátia vagy valamiféle azonosulási pont alapján. Bush többek  által kritizált angolja, kusza mondatai, átlátszó demagógiája a műveletlen emberek hatalmas tömegénél éppen előnyt jelentenek a számára, míg Kerry magas alkata, jó megjelenése bizonyos mértékig ellensúlyozhatja a „weird” fizimiskájától való idegenkedést.

 

Azért a felszínesen ítélkezők mellett komoly emberekre is számítani lehet a döntő napon. A Rocky Mountain News azt írja, hogy egész életükben republikánusként szavazók gyűltek össze Denverben a demokrata főhadiszálláson és tiltakozásként biztosították támogatásukról a Kerry-Edwards párost.  Többek között idézi Jon DeStefanot, a Jefferson megyei iskolák tanfelügyelőségének  volt elnökét, aki rögtönzött sajtófogadáson azt nyilatkozta, ellenzi Bush megosztó politikáját. „Tudatában vagyok az iraki tragédiának" -- tette hozzá. „Nem hiszem, hogy létezett valaha is elnök, aki ilyen hatalmas tragédiát okozott.”

 

Harold Anderson, aki egy orvosi műszereket gyártó vállalat feles tulajdonosa és „örökös” republikánus, azzal indokolta elpártolását, az elnök elhanyagolja a középosztályt, ráadásul „nem szuper vezetőre van szükségünk, hanem olyan valakire, aki beismeri, ha hibázik.”

 

Egy Colorado állambeli volt hivatásos katona, Bill Winter, aki korábban a republikánus szenátor, John McCain elnökjelöltségi kampányában dolgozott, azt mondta, a kiábrándulása a republikánus pártból akkor kezdődött, mikor tanúja volt, mennyi időt pazarolt a (republikánusok kontrollálta) kongresszus Bill Clinton megbuktatására, ahelyett, hogy az ország súlyos gondjaival foglalkozott volna. „Nem értek egyet az iraki politikával és elegem van belőle, hogy olyanok, akik egy napot sem szolgáltak a katonaságnál, árulónak nevezzenek” -- nyilatkozta Winter, majd azzal zárta: „Nem tudok egy ilyen beszűkült agyú pártot támogatni.”

 

Tőlük függetlenül azonban nagyon sok háborúellenes republikánus, aki  hajlandó lett volna egy békepárti demokratára szavazni, visszapártolt Bushoz. Inkább az eredeti fusert választják, mint egy utánzatot.

 

Mint Zune írja, "szerencsétlen dolog", hogy ez megtörténhetett, a demokrata párt Kerryt választotta a háborút ellenző jelöltek helyett, amivel amerikaiak millióinak -- akik kezdettől fogva tudták, hogy Irak inváziója illegális döntés volt, hazugságon alapult és katasztrófának ígérkezik -- senkit nem adtak, akire szavazhatott volna. 

 

Kerry nem tudja megnyerni a választásokat. Kizárólag Bush nyerheti meg neki az elnökséget.  Akik odafigyeltek, azok persze tudják, hogy mindent elkövetett a maga részéről.

Addenda:

A szavazást követő összesített adatok szerint Kerry 8 millióval több szavazatot kapott, mint Al Gore 2000-ben, ami komoly emelkedést jelentett, viszont George Bush a saját táborát 11 és fél millió szavazóval növelte, 62 028 719-re, ami az összesített adat 50.8 százaléka. Kerry végül 59 028 550 szavazatot nyert (48.3%), és bár az adatok pontosságát és megbízhatóságát több államban is kétségbe vonták és szakértők vitatták, a demokraták rejtélyes módon mégsem kifogásolták.  Ebből arra lehet következtetni, hogy a háttérben olyan megegyezés született, amennyiben most, akár fuldokolva is, de lenyelik a békát, a következő választáson az ő jelöltjük fogja átvenni a jogart.  Ha Kerry újra indul, akkor természetesen ő.

 

21. írás

Október 20.

Hivatalos tájékoztatók szerint Abu Musab al-Zarqawi tartható felelősnek az előző írásunkban említett keresztény templomok elleni bombatámadásokért -- ha egyáltalán létező személy és nem csak a Pentagon irodákban kiötlött fantom. De ha létezik is, és tényleg olyan bravúros, egyszerre száz helyen  csatázó ellenálló, mint amilyennek beállítják, ez a vád ellene mégis gyermetegen valószínűtlen, mivel az érdeke nyilván nem új ellenségek szerzése, hanem éppen ellenkezőleg: a megszállók elleni összefogás, a közös ellenség ellen kialakult egységfront  fenntartása.

 

Ugyanígy abszurd ötlet, amit a State Department állít, miszerint a napokban egy világhálós honlapon al-Zarqawi két radikális csoportja, Tawhid és Jihad  nyilvánosan közölte volna, "mostantól fogva Osama bin Laden utasításait fogják követni".  Még ha létezik is egy ilyen konkrétan ugyan meg nem nevezett, és a képernyőn sem mutatott  honlap, bárki nyithatta egyszerű dezinformációs céllal, mint ahogy bárki bombázhatta a keresztény templomokat is a megosztás és al-Zarqawi lejáratásának céljával.  Az egész internetes bejelentés nevetségesen gyermeteg igyekezet bin Laden bevonására az iraki krízishelyzetbe. Meglehetősen átlátszó trükk annak bizonygatására, nem nemzeti jellegű kolonializmus ellenes felkelés folyik Irakban, hanem "idegen erők demokrácia ellenes terrorizmusa". (*)

 

Néhány őszinte helyszíni riportból kivehető, az amerikai hadvezetésnek fogalma sincs, kik ellen harcol Irakban, a média számára azonban minden útszéli robbanásért találnak felelőst, ha mást nem, a kísértet al Zarqawit, akinek 25 millió dollár a vérdíjja, mégsem adja fel senki. Zarqawi állandó emlegetésének eredményeként az amerikai tv-nézők abban a tévhitben élnek, a CIA pontosan tudja, ki a "maréknyi"  ellenség -- korábban  pár száz főre saccolt csapatocska -- és a katonaság hamarosan végez vele.  Ami azután következik, az a mámorító béke és andalító szabadság.

 

Mindenesetre, ha a média propagandát félretéve azt nézzük, kiknek érdeke helyileg az amerikai megszállás elleni spontán kialakult nemzeti összefogás megbontása, Allawi és a cionista Chalabiak neve ugrik be elsőnek. A Chalabiak közül ugyan az unokaöcs, Salem, gyilkosság vádja miatt nemrégen külföldre szökött, így most  Bagdad kihagyásával ingázik London és Washington között, mégis washingtoni neokonzervatív kapcsolataira támaszkodva fennakadás nélkül folytatja sötét cselszövéseit nagybátyjával, a kémkedéssel gyanúsított, korábban bankcsalásért  és sikkasztásért 22 évre ítélt "arab gyűlölő" Ahmed Chalabival.

 

Még azok, akik edzetté váltak a mindennapi politikai gennyáradatban való gázolásban is meglepődhettek, mikor az American Enterprise Institute Michael Rubin vezette tv-adásában Salem Chalabi  -- mint alkotmányszakértő? -- az alakulóban levő végleges iraki alkotmány tervezetéről nyilatkozott. Állítása szerint már nemcsak a kurdok körében, hanem vezető iraki körökben is egyre inkább teret hódít a  federalizmus gondolata -- még al Sastani is (akivel Londoni kezelése alatt állítólag személyesen találkozott) hajlik a hatalmi megosztottság felé.  Ez ugyan abszolút valószínűtlen, ráadásul homlok egyenest ellentmond al Sastani korábbi nyilatkozatának is, amely az ország egységéért állt ki.  Az Enterprise Institute azonban aligha fog alkalmat adni neki, hogy meghazudtolja Chalabit.

 

Amennyiben a háttérerőknek sikerül Irakot három egymással állandó konfrontációba kozható és egymás ellen könnyen kijátszható országrész laza államszövetségévé alakítani,  akkor  Irán marad a Közel Keleten az egyetlen korszerű fegyverekkel és számottevő képzett katonasággal rendelkező, olaj és víz szempontjából önellátó ország, amely Ariel Sharon ellenség-listáján kihúzásra vár.

 

* Két iszlámista, Yusuf Rababab és Khalid abu Doma szerint, akik az 1990-es években együtt voltak  börtönben Zarqawival Jordániában, Zarqawi csoportja csak egy (1) a számos harcot vívó sejt közül, és meg vannak róla győződve a virágos nyelvezetű kommunikáció, amelyet neki tulajdonítanak -- beleértve a levelet, amelyre fent utaltunk és amely bin Ladent igyekszik az iraki ellenálláshoz kötni -- messze túl bölcs és tanult íródeák benyomását kelti, hogysem  az artikulálatlan, középiskolából kimaradt Zarqawi írása lenne. "Okos volt, de műveletlen" -- mondta róla egy jordán újságíró, aki 4 hónapig volt vele közös cellában.  Abu Doma szerint Zarqawi soha nem beszélt bin Ladenről -- ami e sorok írójának egyáltalán nem meglepetés.  Mindenesetre érdekes lenne megtudni, hogy ki hamisította és ki hamisította ilyen bután  Zarqawi levelét, amit az amerikai  média szervilisen, fenntartás nélkül világgá repített? És vajon mennyibe került ez az újabb baklövés nekünk, adófizetőknek? Mert hogy valaki jó kis pénzt vasalt be a levélhamisításért és távlati hallgatásáért, az biztos. (Utólagos lábjegyzet Cambanis cikke nyomán.)

 

 

Az alkotmánnyal kapcsolatban lásd még: Lapszemlék 2004. I. félév 7. írás;

 

 

Addendum:

 

Relatives of Ateka Abdel Hamid, 24, did not know that this seven-month pregnant woman was a terrorist until the day she died. As the family collected the mutilated bodies of Ateka and her family, a United States spokesman boasted that the "multinational forces" killed a number of terrorists and Al-Zarqawi supporters during an offensive in Falluja. The terrorists, it turned out, were Ateka, her three-year-old son Omar, her husband Tamer and six other members of her family. Abdul-Rahman Abdul-Hamid, Ateka's brother, said that the only survivor of his sister's family was her nine month-old daughter, whose picture has already been flashed across television screens worldwide. Ateka and her children had fled their home in the military district in Falluja to her parents' house. On the day she died, her mother-in- law had taken her home to the "relatively-safe" Al- Jumhuriya district. At midnight, US planes bombed the area and Ateka, her family and her husband's family were killed. Ateka's parents did not know of the tragedy until the morning of the next day. Relatives buried the nine bodies. Like many others in Falluja, their former home was now but a smouldering shell. This is a charred testimony to dashed hopes -- Ateka and her family did not reach safety.  (Narmeen Al-Mufti: Terrorists in Falluja. Al-Ahram. October 21-27, 2004)

 

Szintén Zarqawi szerepének szándékos túljátszásáról írt a Boston Globe november 1-i számábanThanassis Cambanis: "American officials have grossly inflated the role of Jordanian Abu Musab al-Zarqawi in the violence in Iraq in their eagerness to blame foreign terrorists for the insurgency, according to Jordanian analysts and Western diplomats.  (. . .) The bottom line is that America needs to create a serious public enemy who is not Iraqi so they can claim Iraqis aren't responsible for the resistance."

    

 

20. írás

Október 16.

Mint tavaly decemberben beszámoltunk róla, a 7-800 ezret számláló iraki keresztények, többségükben káldeusok, sokkal rosszabbnak és veszélyesebbnek ítélték a helyzetüket, mint Szaddám Huszein alatt, aki követésre méltó vallási türelemről tanúságot téve (még anyagilag is) támogatta őket. Fokozódó aggodalmaikat igazolandó ma a reggeli órákban 4 keresztény templom lett koordinált bombatámadás áldozata Bagdadban, míg egy Mosul városában. Egyelőre a hatóságok 12 halottról tudnak, a „sok sebesült” számát viszont még nem közölték.

 

Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék, 2003. II. félév 58. írás; itt a következő, 21. írást

   

 

19. írás

Október 13.

Az Országos Könyvkritikusok Körének Díját elnyert író és Pulitzer díjas tényfeltáró riporter, Seymour Hersh a haladó szellemű Berkeley Egyetem zsúfolásig megtelt aulájában azt a kijelentést tette, hogy az elmúlt két év amerikai politikája egy megnyerhetetlen háborúval, évek óta titokban „eltüntetett” foglyokkal és az Abu Ghraib börtönbotrány felmérhetetlen romboló hatásával a "klasszikus kudarcok egyikeként" lesz bejegyezve a történelembe.

 

A kíméletlenül kritikus és leleplező jellegű történelmi elemzés -- A hatalom ára: Kissinger a Nixon Fehér Házban  -- írója a pódiumról a Pentagont és a Fehér Házat vádolva az iraki mocsárhelyzetért és az ország lejáratott világhírnevéért azon morfondírozott, egyáltalán hogy történhettek meg ezek a dolgok?  „Hogy volt képes nyolc vagy kilenc neokonzervatív átvenni a(z egész) kormány irányítását?" -- vetette fel a veszélyesen kényes kérdést. „Lerohanták a bürokráciát, lerohanták a kongresszust, lerohanták a sajtót, lerohanták a katonaságot Így aztán felmerül az emberben a kérdés, végül is mennyire törékeny ez a demokrácia?"

 

A cikk írója, Bonnie Azab Powell szerint a demokrácia törékenységének  gondolata szemmel láthatóan aggasztja a harminc éves pályát maga mögött tudó tényfeltáró (újság)írót, akit a radikális jobboldal rettegett alakja, Richard Perle  úgy jellemzett mint „a legközelebbi dolog, ami nekünk (amerikaiaknak) van a terroristához”.  Ha már nem antiszemitázhatta le Hersh-t anélkül, hogy bohócot csinált volna magából, korunk legújabb,  éles lövéssel is felérő megbélyegzését -- „terrorista” -- vetette be ellene.  

 

Hershnek azonban tekintélye van és nem is kényszeríthető könnyen meghátrálásra. Eddig 8 „rázós” könyvet írt, aminek következtében millió támadásnak volt kitéve, most mégis felvilágosító jellegű előadásokkal járja az országot.  Nem leplezi, nem titkolja, hogy félelmekkel küszködik, mint annyian mások Washingtonban, akik sokat tudnak -- többek között a katonaságnál és a kémelhárításnál vezető beosztású személyek, akik pozíciójuknál fogva nem nyilatkozhatnak, és még kevésbé vádolhatnak.  

 

Arra viszont nyilván hajlandók, hogy off the record információval lássák el Hersh-t, aminek következtében például tavaly májusban az első volt, aki tekintélyét latba vetve nyilvánosan megerősítette a háborút ellenzők nézetét, mi szerint Irak atomfegyverek híján nem veszély a világra, idén pedig elkerülhetetlen botránnyá szélesítette az Abu Ghraib börtön visszaéléseit és gyilkosságait a New Yorkerben. „Ezek az emberek (Washingtonban) tudják, amit közülünk senki se tud, milyen hatalmas szakadék van a tények és a között, amit (Bush) hisz.” -- mondta Hersh. 

 

Vagyis, hogy milyen mély szakadék van a katonai és CIA cenzorok által  kontrollált média hírközlés és aközött, ami valójában történik Irakban. Hersh szerint a Bush Pentagon kibombázza a lelket az országból, és ha újraválasztják, minden erővel folytatni fogja.  Ennek előjele, hogy  mióta a Fehér Ház felállította az „Allawi féle Potemkin kormányt” a bombatámadások gyakoribbak és még pusztítóbbak.  

 

Nyilvános számadás nem létezik, ugyanakkor a médiát hibáztatja, hogy nincs is igény annak felderítésére, hány bevetésre kerül sor naponta és mennyi löveget lőnek ki. Mindenesetre jól informált körökre támaszkodva Hersh azt állítja,  „teljes fokú légi háború zajlik egy láthatatlan, meghatározhatatlan ellenség ellen, akiről a felderítés képtelen információt szolgáltatni, és így azt bombázzuk, akit érünk.” Túlnyomó többségben természetesen civileket.

 

Ahogy Louis-Ferdinand Céline írta 1932-ben: „Az ember az egyetlen,  akitől mindig rettegni kell.” Mindig és mindenhol. Tegnap például Ramadiban egy könyvtárat és több mecsetet bombáztak az amerikai gépek, Falludzsában egy népszerű vendéglőt és a körülötte levő üzleteket lőtték rommá és egy iraki nemzetvédelmi egység tíz tagját gyilkolták le a szíriai határ mentén. Csak idő kérdése, mikor nyúl át a büntető osztagok keze -- 'határ incidensre' való hivatkozással -- a határvonalon.(*1)

 

Hersh személyes kapcsolatok révén közvetített, megélt estek hallatán gyakran azonosítja a ma játszódó helyzeteket My Lai tragédiájával. A föntről jövő parancs gyakran ugyanaz: megsemmisíteni.

 

Az irakiak állandó amerikai razziáktól tartva nem merik a  sebesültjeiket  kórházba szállítani.  Múlt hónap elején Szaddám Huszein kormányának legmagasabb rangú tagját, Izzat Ibrahim al-Dourit egy klinikáról hurcolták el. Legalább is azt hitték, az elnök tíz milliós vérdíjat érő bizalmasát kapták el. Mint köztudott, a fehér amerikaiaknak egyik fekete, egyik kínai vagy egyik iraki olyan, mint a másik. Így történhetett meg -- ki tudja hányadszor? -- a téves azonosítás, amelynek során valaki mást ráncigáltak ki a kórházi ágyból.  A baklövés bagatellizálására később azt mondták, hogy az illető al-Dourit egyik rokona volt.

 

Mint ismeretes az iraki halottakat a Pentagon nem tartja számon, de Hersh szerint az amerikai halottak növekvő száma se befolyásolja Bush jövőbeni döntéseit, mivel meg van győződve róla, hogy jó dolgot csinál -- ő viseli ebben a háborúban a bizonyos 'fehér kalapot'.  „Nagyon leegyszerűsített dolog azt mondani, hogy (Bush) egy hazug alak. Ugyanis ez azt  tételezi fel, hogy létezett egy fajta realitás, amivel tisztában volt,” magyarázta  hallgatóinak Hersh, majd így folytatta: „Viccesnek fogható fel, valamiféle beteg, fekete humornak, de az igazi komoly probléma az, hogy hisz benne, amit csinál.”

 

Hersh innen tovább lépve Dick Cheneyt, Paul Wolfowitzot és a többi neokont, így a Pentagonban székelő Kissingert is egy kalap alá veszi Bush-sal, „idealistáknak”, sőt „utópistáknak” nevezve mindannyiukat. Részéről ez hatalmas melléfogás, vagy másik lehetőségként tudatalatti mentegetése azoknak, akik „lerohanták a bürokráciát, lerohanták a kongresszust, lerohanták a sajtót, lerohanták a katonaságot”.

 

Hersh véleménye szerint a neokonzervatívok ténylegesen hisznek benne, hogy a globális terrorizmus felszámolása Bagdadban kezdődik, és csak akkor fog véget érni, mikor a Közel-Kelet utolsó barátságtalan kormánya is demokráciává lesz alakítva. A hit ugyan nem magyarázat és még kevésbé mentség a háborús bűnökre és jogtalan agresszióra, ami azonban még ennél is fontosabb, Bush irányító köre még véletlenül sem azonosítható a személyével. Abban a neokonzervatív „kabalban” egyedül az elnök „száraz alkoholista”: utóhatásokkal küszködő, önállótlan, felszínes, korlátolt, bemagolt szöveget recitáló, betanított szerepet játszó robotember. Akik pedig ennek tudatában az állapotával cinikusan visszaélnek, nem Grál-lovagok. Semmiben sem hisznek -- minden kártyát elszánt tudatossággal játszanak.

 

 *1 Három nappal cikkünk dátuma után három amerikai katonát és egy iraki tolmácsot gyilkoltak meg a felkelők Qaim közelében, amely „ellenállási forrpont a szír határ közelében”.  Nyilván nem lenne az, ha a megszálló amerikai csapatok nem tartózkodnának ott 'határellenőrzés' címén -- valójában határkonfrontációk provokálásának céljával.

 

18. írás

Október 12.

A Bloomberg adminisztráció kriminalizálja a szólásszabadságot” -- nyilatkozta G. Simon Harak, a Háborúellenes Liga anti-militáris részlegének koordinátora. „Mi a rendőrség utasítása szerint jártunk el augusztus 31-én, mégis sokunkat letartóztattak. Most azt mondják, nem  tudnak minket bírói ítélet alapján elítélni, bár még mindig próbálkoznak a közvélemény előtti lejáratásunkkal.”

 

Három hónapnak kellett eltelni ahhoz, hogy a New York-i kerületi ügyész helyettes nyilvánosan bejelentse, nem emel vádat kétszáz letartóztatott (és meghurcolt, A Szerk.) személy ellen rendbontás és engedély nélküli felvonulás címén, mert nem tudja bizonyítani, hogy bármiben bűnösek lettek volna.  

 

Azt követően, hogy a neokonzervatív Fehér Házat kiszolgáló Michael Bloomberg, New York polgármestere a republikánus konvenciót megelőzően azt a kijelentést tette, a szólásszabadság nem jog, hanem kiváltság, a tüntetők -- akik egy órás vigíliát tartottak a lerombolt Világ Kereskedelmi Központnál -- rosszat sejtve külön utakon indultak el a nagy gyűlés csarnokához. 

 

Ezzel a taktikával sokan el is jutottak a tüntetésre, amelynek célja volt, hogy gazdátlanná vált katona bakancsok felsorakoztatásával és művéres halotti jelenetek vizuális hatására építve hívják fel a figyelmet a Bush adminisztráció külpolitikájának áldozataira. Másokat viszont az emlékhely elhagyása után mint a barmokat összeterelték, és megbilincselve vittek a gyűjtőbe, ahonnan több órai várakozás után szállították őket a bűnügyi hivatalba ujjlenyomat vételre.

 

A Háborúellenes Liga szerint „így vált a szólásszabadság gyakorlata két héten belül az alkotmányosan garantált jogból visszavonható privilégiummá, majd kriminális aktussá.”  Változtat ezen a tényen valamit is, hogy a Bloomberg adminisztráció utólag ejtette a személyes vádakat? Nemcsak hogy nem változtat, de az eljárás minél előbb szigorú kivizsgálást és elégtételt követel.

 

Amennyiben a New Yorkiak a letartóztatások illegalitásának ügyészségi beismerése után nem lépnek fel erélyesen, hanem fátylat borítanak polgárjogaiktól való megfosztásukra – csak pár hónapra a Szólásszabadság Mozgalom 40. évfordulójától -- és a média sem csinál ügyet belőle, hamarosan a visszaélések és elrettentés hasonló eseteire számíthatunk szerte az országban.

 

Ebben a témakörben lásd még: lejjebb a 11. írást; a Jelenidő rovatban a Fűre lépni tilos című cikket

 

17. írás

Október 6.

Egy sajtótájékoztatón a riporter kérdésére, mi volt pontosan a kapcsolat Szaddám Huszein és az Al Kaida között,  Donald Rumsfeld azt válaszolta, a titkosszolgálat nem tud dűlőre jutni az ügyben, majd hozzátette: „Tudtommal nem volt,  én legalább is nem láttam erős, komoly bizonyítékot, ami a kettőt összekötötte volna.” Ami nem meglepő, mivel sokan mások sem, ennek ellenére mégis az, mivel Rumsfeld korábban ezt soha nem mondta. 

 

Csak találgatni lehet, mi is van a váratlan kijelentés mögött.  Juan Cole úgy véli, a Pentagonon belüli törés jele -- a neokonok belső köre ugyanis többször is bolondot csinált belőle, és most Rumsfeld megragadta az alkalmat, hogy lejárassa őket.  Hogy ezt mi fogja követni? Cole szerint a választások után sorba le fogja mondatni őket. Ehhez természetesen Bushnak nyerni kell.

 

L. Paul Bremer viszont Rumsfeldnek és helyettesének, Paul Wolfowitznak tartott be alaposan, mikor olyan kijelentést tett, „Soha nem volt (Irakban) elég csapatunk a földön.” Ugyan ahogy az Washingtonban szokásos, amint támadni kezdték érte, rögtön próbálta enyhíteni a mondottakat (nem „mindig”, csak ekkor meg akkor), de arra már nem nagyon figyelt senki, mivel az elmúlt évek eseményei, a kilátástalan „mocsár helyzet” egyértelműen a szavait igazolják.

 

Ma már mindenki tudja, Irak és Afganisztán megszállásához fél millió amerikai katonára lett volna szükség. Vajon Bremer a saját történelmi megítélése miatt igyekszik mosakodni és Rumsfeldet hibáztatni, vagy a választások utáni hatalmi átrendeződés rétegmozgását érzékelve a politikai karrierjét próbálja egyengetni?  Pár hét és fény derül rá.

 

Más:

 

Az AOL több mint 130 ezer szavazója szerint a Fehér Ház pocsékul intézte az iraki háborút és 59% pesszimista a lerombolt, társadalmilag szétzilált, lelkileg megtört, új alkotmánya révén függőségre és hosszú távú kifosztásra ítélt ország jövőjét illetően.

 

Ugyanakkor a többségében balekra vett amerikai polgár a saját jövője miatt is aggódik --  akivel csak szóba elegyedik az ember bizonytalanságot, sőt kilátástalanságot, csalódottságot és szégyent, újabb háborúktól és sorozástól való félelmet emleget. Értelmiségi körökben mára köztudottá vált, hogy Kerry tovább viszi a költséges és kockázatos külpolitikát, sőt Sharonnak még szélesebbre fogja tárni vágyálmai kapuját, ezért abba kapaszkodnak, talán belpolitikai vonalon hoz majd némi változást a szabadságjogok korlátozásának oldásával, állam és egyház szeparációjának biztosításával és általában a jobbra tolódás fékezésével.

 

Bár Washington belvárosában sok Kerry feliratos táblát és kocsimatricát látni, amint azonban az ember a környező kertvárosokban néz körül a Kerry iránti lelkesedésnek nem sok nyomát látja.  Viszont egyes híradások szerint számos államban rekord számban regisztrálnak az új szavazók, elsősorban egyetemisták és fiatalok, akiket a háború és a sorozás veszélye leginkább fenyeget. 

 

Országos átlagban 68% ellenzi a katonai szolgálat kötelezővé tételét.  Ennek tudtával a választásokhoz közeledve mindkét elnökjelölt próbálja úgy feltüntetni, hogy ő maga nem híve, és nem szándékozik sort keríteni rá.  Viszont, akkor hogy fog Bush kikecmeregni a füléig érő mocsárból?  Honnan fog Kerry hirtelenjében 40 ezer katonát előteremteni, akikre a saját tervei szerint a stabilizációhoz szüksége lesz?

 

Különböző riportok szerint a frissen regisztráló fiatalok többségükben demokrata aktivisták beszervezettjei -- bár  nehéz elképzelni, mivel tudják tömegesen Kerry oldalára állítani őket, aki Bush-hoz hasonlóan erőskezű dominációt és provokatív preventive politikát ajánl.  

 

Az ország 50%-a nem szavazott az előző választáson, nagyrésze azért, mert nem látta értelmét, vagy mert úgy érezte, hogy nincs tényleges alternatíva. Azóta is hajtjuk, tapossuk -- ki dühösen, ki kétségbeesetten, ki megadóan, ki révetegen -- a hiteltelen politika mókuskereket.  Howard Dean esete volt az eklatáns példa rá: nincs tényleges kritika. Nincs változtatási lehetőség. Szó sem lehet kiugrásról.

 

Egyébként a kormány és a republikánus politikusok iránti bizalmatlanságra jellemző, hogy a különböző társadalmi és jogvédelmi szervezeteken(*1) kívül 12 kongresszusi képviselő levélben kérte az Egyesült Nemzeteket, küldjön megfigyelőket az elnöki választásokra, mert a négy évvel ezelőtti csalások megismétlésétől, sőt az egyes helyeken frissen bevezetett számítógépes szavazás miatt magasabb technikájú manipulációktól is tartanak.  Ezt a demokráciát árulja Washington, és ha nincs rá vevő, kényszeríti másokra.

 

*1  Hét nem-kormányzati szervezet koalíciója peticionálta az Egyesült Nemzeteket, köztük a Women's International League for Peace and Freedom, az Economic Human Rights Project, az Alliance for Democracy és a National Welfare Rights Union. Az ENSZ-en kívül az Organization for Security and Cooperation in Europe (OSCE) is küld megfigyelőket.

Ebben a témakörben lésd még: feljebb a 18. írást

 

16. írás

Október 4.

Nemzetbiztonsági tanácsadó, Condoleezza Rice nem hajlandó tágítani két évvel ezelőtti abszurd melléfogásától, mikor azzal riogatta a világot, Szaddám Huszein nukleáris fegyverkészletének felgyorsított rekonstrukciójával fenyegeti az Egyesült Államokat. Mai napig is buta csökönyösséggel ragaszkodik jóslatának -- a New York-i szabadság szobor fölött hirtelen-váratlan megjelenő gombafelhő lázálmos víziójának -- reális lehetőségéhez.  Mint a CNN-nek a hét végén adott interjújában bölcselkedve bizonygatta, „ha az ember alábecsüli egy tirannus nukleáris fenyegetését, igazán nagy hibát követ el.”  Aki viszont túlbecsülés következtében indokolatlan háborút indít, az  szerinte természetesen nem.

 

Bár 2002-ben is sokan tudták, mivel az ország vezető nukleáris szakértői az ENSZ fegyverszakértőivel egyetértve megállapították, azok a bizonyos alumínium csövek, amik miatt a Bush adminisztráció hisztizett, legjobb esetben is csak védelmi jellegű konvencionális fegyverek gyártására lettek volna alkalmasak, Bush emberei és a  médiapropaganda azonban kitartott az eredetileg kiötlött vádak mellett. Richard Holbrook, volt ENSZ nagykövet szerint, aki jelenleg a Kerry tábor tanácsadója, a profik szakvéleményének nyilvánosságra hozatalát (és vele az egyik legjelentősebb háborús indok kiütését) a Bush adminisztráció fojtotta el csírájában -- Dick Cheney hivatalával az élen.

 

Colin Powell pár hete azt nyilatkozta, ha a háborút megelőzően a ma elérthető információk birtokában lett volna, ellenezte volna az intervenciót. (Nem mintha hitelt lehetne adni a szavainak, azt régen eljátszotta, de jellemző kontraszt Rice politizálásához.) Sem őt, sem Rice-ot nem törte össze, nem késztette lemondásra, hogy a történelem egyik legtragikusabb, nemzetközi megítélésében törvénytelen eseményével forrt egybe a nevük.  Mégis Powell -- talán bűntudata tompítására? -- próbálkozik valami mentséget találni becstelen megalkuvására. 

 

Rice azonban továbbra is messiánikus hittel eltelve győzködi a világot vitathatatlan igazáról.  Ha volt is idő, mikor kis jóindulattal fel lehetett tételezni, hogy Cheney embereinek bambán hitelt adva felelőtlenül tájékozatlan volt, mára viszont bebizonyosodott, kezdettől fogva beavatott tagja a washingtoni „blood for oil” kabalnak.

 

Addenda:

 

"Daniel Webster wrote a very famous defence of anticipatory self-defence," Condoleezza Rice, President Bush's national security adviser, informed the press. Dr Rice, the former provost of Stanford, does not know her American history. According to Secretary of State Webster's "famous" 1841 statement, a pre-emptive reaction could be justified only on very narrow grounds -- if the prospective attack showed "a necessity of self-defence, instant, overwhelming, leaving no choice of means, and no moment for deliberation". This was manifestly not the case with Iraq. It was not a pre-emptive war. It was a preventive war. Preventive war rests on the premise that the preventer has accurate and reliable knowledge about the evil enemy's capabilities and intentions. It rests on the assumption of the perfectibility of the intelligence process. It rests therefore not on fact, but on prophecy. Yet history outwits all our certitudes. (Arthur Schlesinger: Seeking out Monsters. Guardian, 2004. október 19)

 

15. írás

Szeptember 21.

Virginia államban egy felháborodott demokrata csoport bejelentette, a helyi választásokon nemcsak szavazatával, de tőkéjével is a republikánus ellenjelöltet fogja támogatni, mivel a demokrata jelölt szégyent hozott a követőire, sőt az egész pártra. Az eddig hétszer megválasztott, most nyolcadszorra induló kerületi képviselő, James P. Moran -- akit a demokrata  képviselőház sietve megfosztott vezetői pozíciójától -- korábban azt nyilatkozta, "amennyiben a zsidó közösség nem támogatná erősen az Irak ellenes háborút, akkor nem csinálnánk. A zsidó közösség vezetői elég befolyásosak ahhoz, hogy meg tudnák változtatni a haladási  irányt, és szerintem meg is kéne változtatniuk."  Amennyiben sikeresen megbuktatják Morant, egyben igazolni fogják sokak által osztott véleményét.

Más és mégsem:

A Washington Times fényképes közleményben adja tudtul országnak világnak, Bill Clinton botrányos multú stratégája, Dick Morris központi szerepet vállalt a hamarosan megjelenő "FahrenHype 9/11" című film propagálásában, amely Michael Moore világsikert és fesztivál nagydíjat aratott filmjének, Farenheit 9/11,  kíván a "patriotikus változata" lenni. Egy magát megnevezni nem kívánó,  de állítólag filmes berkekben jártas informátor szerint a film meg nem nevezett producerei "az iraki háború igaz, pártatlan képét kívánják bemutatni". Mi lesz ebben a szenzáció? Tudtunkkal "pártatlan" infót kapunk a napi sajtón és az esti főhíreken kívül a Fox adón és orrvérzésig a CNN-en!  Vagy szerintük nem?  Mi több, az "igaz" képet kapjuk a Fehér Ház napi sajtótájékoztatóján, mint ahogy az "igaz " szót halljuk csobogni Bush és Cheney korteshadjáratának dicső múltat taglaló, rózsás jövőképet festő beszédeiben is. Vagy a botrányos múltú Dick Morris és köre szerint talán mégsem?

 

14. írás

Szeptember 16.

Az Egyesült Nemzetek januárban választás elé kerülő főtitkára, Kofi Annan tegnap este a BBC-nek adott interjújában először jelentette ki nyilvánosan, (mire várt eddig?), hogy az Egyesült Államok vezette iraki háború illegális volt.  Nyomaték kedvéért még meg is ismételte: „Mint említettem, nem volt összeegyeztethető az ENSZ alapokmányokkal. (Tehát az iraki háború) a mi szemszögünkből és a charter szemszögéből nézve illegális volt.”

 

Bár Annan 2003 márciusában, egy héttel az invázió előtt nem hivatalosan jelezte az Államok kormányának, hogy támadás esetén megszegik a nemzetközi törvényeket, de ki tudja mitől tartva nyilvánosan soha nem használta az elítélő „illegális” szót.  Ugyanígy nem lehet tudni, milyen meggondolásból hangoztatja most, utólag, mikor tragikus módon már csak a történelmi megítélés szempontjából van jelentősége.

 

(Gyakorlati jelentéktelensége ellenére azonban feltétlen elégtétel a háborút korábban éppen jogi alapon ellenzőknek és hivatkozási alapul szolgálhat az iraki ellenállók és nemzetközi békeszervezetek illegális megszállás elleni küzdelmében.)

 

Colin Powell, a porhintés és megalkuvás nagymestere azonnali cáfolatként kijelentette, „Amit tettünk az tökéletes összhangban volt a nemzetközi törvényekkel.” Anglia és Ausztrália sietve felzárkóztak mögé, mint ahogy sokak számára érthetetlenül az évtizedekig nagyhatalmi megszállás alatt sínylődő Lengyelország kormánya is.

 

Powellnek a Washington Timesban közölt megítélése szerint Annan kijelentése „pillanatnyilag nem valami hasznos”. Semmi kétség. Nyilván nem is az volt a cél. Éppen ezért érdekes lenne tudni, vajon mi vitte rá éppen most a főtitkárt, hogy számító, vagy gyáva megalkuvásból váratlanul őszinteségre váltson?  Méghozzá nyilvánosan.

 

„Mit nyer ezzel bárki is?” -- tette fel a kérdést a mindig egy szempontból, a haszon szempontjából mérlegelő Powell. „Inkább mindannyian össze kéne fognunk, hogy segítsük az irakiakat, ahelyett, hogy ilyen mellékes témába fognánk.”  Ami Powellnek mellékes téma, az másoknak persze lényeges, sőt döntő jelentőségű lehet.  A tízezrek halálát okozó háború illegalitásának hivatalos kinyilatkoztatása nagyon is fontos minden humanista számára. És nem mellékes téma az amerikai katonáknak és családjaiknak sem, mint ahogy a nemzeti függetlenségre vágyó, a Powell-féle segítséget átkozó iraki népnek sem.

 

MÁS:

 

A Bush-koalíció tovább korrodálódik. Costa Rica belső elégedetlenségre hivatkozva -- büntetésként újabb segély megvonását is vállalva -- hivatalos kérelmet nyújtott be az Egyesült Államok kormányának, hogy vegye le az iraki háborút támogatók listájáról.

 

 

13. írás

Szeptember 15.

Mint az EMPIRIA annak idején írta, Hamid Karzai, akit hazájában „kutyamosónak” neveznek, hatalmi korlátjai miatt pedig „Kabul polgármestereként” csúfolnak, és akinek élete ellen több merényletet is megkíséreltek, 2003 őszén az USA-ban járva azt nyilatkozta, “Két éve van Afganisztánban (új) kormányunk. Fel lettünk szabadítva. Politikai-, és sajtószabadsággal rendelkezünk.” Akik az alternatív médiában nem követték az eseményeket, könnyen elhihették a nyugodt, magabiztos, elegáns Karzai határozott állítását.

 

Hetekkel később, a bagdadi repülőtérnél számos áldozatot követelő amerikai helikopter lelövése kapcsán Donald Rumsfeld hadügyminiszter elsősorban a katonái, de közvetve mindannyiunk bíztatására Afganisztánt hozta fel példaként a megvalósult szabadság és rend, a sikeres amerikai külpolitika mintaképeként. „Hamarosan Irakban is rendeződni fognak a dolgok, mint Afganisztánban” -- ígérte. Mikor pedig idén augusztus közepén Kabulba látogatott, látni is vélte a saját képzelődése délibábjait, mikor ámuldozva azt nyilatkozta, minden alkalommal  elcsodálkozik a hihetetlen haladáson, amit a város produkált, a forgalmon, az utcák és kioszkok  vitalitásán. . . 

 

George W. Bush és kabinetminiszterei, Powell és Rice is számos alkalommal hivatkoztak hasonló optimizmussal a Közép-Keleten hódításra indult demokrácia és gazdasági felvirágzás első győzelmi állomásaként Afganisztánra. A fény a sötét alagút végén íme az Új Világrend első tartóoszlopa . . .

 

Harvey Wasserman Bush katonai veresége című cikkében azonban azt írta: „Bush háborút megelőző ígéretei ellenére a költségvetésben nem volt pénz a rekonstrukcióra, még arra sem, hogy az USA által okozott tetemes károkat helyrehozzák.  (...)  Afganisztán teljes káosz és romokban hever.” Noam Chomsky szavaival „folytatódik a csendes genocídium”. Mike Whitney augusztusi beszámolója szerint „Afganisztán magára hagyottan, virtuális anarchia állapotában sorvadozik.”

 

A Kabulban kormánymegbízásból dolgozó és fél évenként hazalátogató afgán-amerikaiak szerint a helyzet  kilátástalan, a közbiztonság nem létező, a gazdasági helyzet szívszorítóan tragikus. A kegyetlenségükről hírhedt amerikai felügyeletű börtönök és internálótáborok továbbra is zsúfoltak. Az emberek a Talibánok idejét sírják vissza. Talán Wassermanék a nemzetközi segélyszervezetek képviselőivel együtt mindannyian hazudnának?

 

Bár az amerikai média elszántan hallgat a tényleges helyzetről, és a demokrata 'ellenzék' is messze kerüli a témát, egy-két dologból azért következtetni lehet rá, Washingtonban is tudják, Karzai helyzete bizonytalan, az ország helyzete pedig kritikus. Karzai, aki szinte háziőrizetben él, és  még mindig csak amerikai katonai helikopterrel tud bárhova is eljutni az országban, ma kénytelen volt visszafordulni egy hivatalos útjáról a keleti tartományok egyikéből, miután percekkel a földet érése előtt rakéta támadás érte a kijelölt landolási helyet. Lehet ennél biztosabb jelzés egy nem kívánatos vendégnek, hogy menjen vissza, ahonnan jött?

 

Karzainak továbbra sincs tömegbázisa. Az Afgán Nemzeti Hadsereg képtelen volt 9 ezernél több katonát toborozni, ami nevetségesen alacsony létszám egy katasztrofális munkanélküliséggel és nyomorral küszködő országban. Az elnök ellenségeinek száma növekvőben, de az országban kialakult hatalmi gócok egymásközti konfrontációi sem szűntek meg. Továbbra sincs külföldi beruházás, export-import forgalom. A beígért államközi segélyeknek csak töredéke jutott el az országba, a rekonstrukció nem tudott beindulni. Ahogy egy ideiglenesen Washingtonba hazalátogató mondta, a reménytelenség fizikai súlyként nehezedik az emberekre. Nincsenek vágyak és álmok. Mindenki csak túl próbál élni.

 

Az idén júniusra beharangozott választásokat a fenyegetően ellenséges és bizalmatlan légkör miatt el kellett halasztani. Az október 9-re áttett választás  előkészítése címén a NATO vezette Nemzetközi Biztonsági Segélyszolgálat nyár végére 6 ezerről 9 ezerre növelte  létszámát, de senki nem gondolja komolyan, hogy ez valamit is érne az egyre feszültebb politikai helyzet konszolidálásában.

 

A napokban tájékoztatásra Washingtonba érkezett afgán nagykövet, Zalmay Khalilzad azt újságolta, az amerikai haderők hamarosan vietnami mintára szervezett látványos támadásoknak lesznek kitéve, amelyek végül is tárgyalásokat és az amerikai visszavonulást eredményezték annak idején Vietnámból. Amennyiben ez csak egy saját hatalmát féltő kormányképviselő kétségbeesett, légből kapott rémhíre abban a reményben, hogy  a Fehér Háztól további katonai erősítést kap, akkor jó lóra tett.  

 

Bush köre ugyanis -- bár a választási kampány során továbbra is idillikusnak állítja be Afganisztán helyzetét, és feltartóztathatatlannak az amerikai stílusú demokrácia és kultúra térhódítását -- rádöbbent  a valóságra: az amerikai megszállás ugyanolyan elviselhetetlen az afgán nép számára, mint a szovjet volt. Az ellenállás tehát várhatóan éppen olyan kitartó lesz, mint annakidején. Bush válaszként minden feltűnést kerülve újabb csapattestek  küldését rendelte el.

 

Még több katona? Még több fegyver? Amennyiben  Bush és Karzai az igaz szó emberei lennének, erre nem lenne szükség. Ha Kerrynek önálló külpolitikája lenne, erre nem kerülhetne sor. Whitney szerint amennyiben a Bush adminisztráció komolyan szívén viselné Afganisztán jövőjét, feladna a Karzai fiaskón és egy reprezentatív kormány létrehozását támogatná, ami a helyi körülményeknek megfelelően a tradicionális Loya Jirga visszaállítását jelentené.

 

A témában lásd még:  Lapszemlék 2003. I. félév 14. írás 2003. II. félév 52. és 43. írás;

 

Addenda

 

2004 szeptember:

 

Currently in Afghanistan, vote-buying, intimidation, and the enormously disproportionate resources allocated to pro-government candidates raise serious questions as to how democratic these upcoming elections will be. Currently, there are more Afghan males registered to vote than there are eligible Afghan male voters; duplicate voting cards are commonplace and can be sold on the open market. The regime, which lacks solid control of much of the country outside the capital of Kabul, was largely hand-picked by the United States. The ongoing violence and chaos in the country, along with extremely high rates of illiteracy, raise serious questions as to whether the Western-style election the United States is trying to set up will have any credibility among the Afghans themselves.  No one should question whether Muslim societies can be democratic societies. However, Afghanistan under U.S. domination is no more a model of a democratic society than Afghanistan under Soviet domination twenty years ago was a model of a socialist society.

 

 

12. írás

Szeptember 14.

Újabb szabotázsakció Észak-Irakban. Újabb környezeti katasztrófa, újabb munkakiesés, újabb anyagi veszteség és újabb bosszúság az amerikai petróleum vállalatoknak és befektetőknek. Ezúttal ismét annál a kritikus csomópontnál  robbantottak az ellenállók, Beiji közelében, ahol több olajvezeték is kereszteződött  a Tigrisnél.  A robbanást következtében a nyersolaj egy hegyoldalon ömlött le a folyóba, ahol a víz felszínén lángolva világította meg kísértetiesen az éjszakát. A tűz elfojtása négy-öt napot is igénybe vehet, az újjáépítés heteket.

 

Az AP hírügynökség szerint a támadás nem sokkal azután következett be, hogy a szakemberek végre befejeztek egy két hónap óta éjjel-nappal folyó helyreállítási munkát.  A kritikus találkozási pont védelmére amerikai katonaság két napja beton barikádokat szállított a helyszínre, de daruk hiányában  még nem tudták a megfelelő helyre beemelni őket -- mára viszont már késő lett.  Az akció azonban szinte várható volt. Ahogy az EMPIRIA korábban megjósolta, az irakiak nem mondanak könnyen le az olajukról.

 

 

Az ellenállás arca. (Reuters)  

 

A szabotázs elkövetői nyilván a vezetékhálózat ismeretével, sőt a munkamenetet illetően belső információval is rendelkeztek. Amerikában hangzatosan világterroristáknak nyilvánítják őket, pedig csak egyszerű helybéliek, akik kétségbeesetten ragaszkodnak annak az egyetlen természeti kincsnek értékesítési jogához, amely hitük szerint  jobbra fordíthatná az ország sorsát.

 

A Fehér Házban azonban mások a tervek, amit nem fognak hagyni holmi fellengzős araboktól befolyásolni.  Éppen ezért a Bush adminisztráció váratlanul azzal a követeléssel fordult jóváhagyásra a szenátushoz, az eredetileg Irak rekonstrukciójára tervezett évi 18.4 milliárdos összegből 3.46 milliárdot sürgősen utaljanak át a biztonság és az olajvezetékek védelmére: a lebombázott otthonok és iskolák újjáépítése, a víztisztító berendezések, áramfejlesztők és más közművek rekonstrukciója helyett a rendőrség, határőrség és az ún. nemzetőrök toborzására, felfegyverzésére és kiképzésére.  Vagyis az állami terror fokozására.

 

Ennek kapcsán Ken Guggenheim cikkében a republikánus Chuck Hagel szenátort idézte, aki a követelést annak a magas szintű „beismerésnek” könyvelte el, hogy „nagy bajban vagyunk”. (Ha semmi más nem számít, márciusban 700 beismert támadás volt az USA ellen, augusztusban viszont 2700.) A kérdést persze jó párttagként nem vetette fel, ki is a felelős érte?  John Kerry nemzetbiztonsági tanácsadója, Rand Beers, aki viszont kimondta, hogy „a béke tervezésének kudarca Bush hibája”, (igen, „békét” mondott), mégis sietve támogatásáról biztosította az elnöki követelést, mivel ő maga is szükségesnek ítélte a biztonsági keret bővítését.

 

Ez az állásfoglalás annál is inkább megdöbbentő, mivel ebben a témában Hagelen kívül más republikánusok is téves és veszélyes lépésnek ítélik az adminisztráció tervét. Annak ellenére, hogy az iraki városokat naponta bombázzák és rakétákkal lövik, a kongresszus által tavaly jóváhagyott 18 milliárdos rekonstrukciós költségvetésből csak 1.14 milliárd lett elköltve. Jó lenne tudni, vajon pontosan mire ment az az állítólagos 1.14 milliárd?  Ugyanis, ahogy iraki látogatásból visszatérő privát személyek (szovjet megszállás idején emigráltak) mondják, beruházások nem történtek -- az ország évszázadokkal visszavetve romokban hever. És bár az olajosok tűkön ülnek, az újonnan tervezett olajvezetékek és finomítók építéséből eddig semmi se lett.

 

A szenátus Külügyi Kapcsolatok Bizottságának republikánus elnöke, Richard Lugar érthetetlenségét fejezte ki amiatt, hogy az adminisztráció teljesen mellőzi az egyik legfontosabb tényezőt, az anyagi eszközök felhasználását a lakosság megnyerése és az iraki politika befolyásolása érdekében. Véleménye szerint a rekonstrukciós alap csökkentését és vele az újjáépítés korlátozását továbbra is a biztonság fogja megszenvedni. „Röviden mondva, szimultán kell a biztonságot és a rekonstrukciót megvalósítani.”

 

Ha már (megbocsáthatatlan módon) Kerry a megszállást támogatja, nem neki kellett volna legalább ebben az esetben erre az ésszerű álláspontra helyezkedni? Vagy ha magától nem jutott eszébe, esetleg csatlakozni hozzá?  Ahogy egy végsőkig kiábrándult, két rossz elnökjelölt közül választani kényszerülő valaki mentségként hozta fel „Kerry legalább evolucionista”.  Mi ez, ha nem a kétségbeesés hangja?

 

Ebben a témakörben lásd még: itt lejjebb a 4. írást

 

11. írás

Szeptember 3.

A C-Span kábeladó öt órán keresztül élőben közvetítette a New Yorkban tartott republikánus kongresszust megelőző béketüntetést.  A műsorprogram szerint -- a várható 250 ezres tömegre való tekintettel -- eredetileg két órát szántak a szerkesztők az eseményre, amit aztán óránként újra és újra hosszabbítottak, mikor a Madison Square Garden menti hat sávos sugárúton özönlő emberáradatnak nem akart vége szakadni. A New York Daily News volt az egyetlen újság, (vajon miért?), amely felhívta rá a figyelmet, hogy ez volt az Egyesült Államok történelmében a legnagyobb ellentüntetés, amelyet politikai konvenció alkalmából valaha is szerveztek.

 

Személyes beszámolókból és némely elfogulatlan interjúból is arra lehet következtetni, a kellemetlen párás hőség, tűző nap, fenyegető rendőri jelenlét, háztetőkről figyelő mesterlövészek, folyamatosan köröző katonai helikopterek, előző napi letartóztatások híre és a hetek óta zajló pánik keltő médiacirkusz ellenére 20 háztömbnyi, tehát 7-800 ezer ember vállalkozott rá, hogy a távol levőket is képviselve tiltakozik a Bush adminisztráció politikája és kiemelten a közel-keleti háborúk ellen. Végig az útvonal menti járdákról, ablakokból és erkélyekről integetők, éljenzők ezrei buzdították a felvonulók hadát.

 

Ha valaki, mint e sorok írója is, a kamerák szemén keresztül kísérte figyelemmel elejétől végéig a kiválóan szervezett, rendkívüli és felemelő eseményt az megállapíthatta, a republikánus rémhírterjesztők eredményesen dolgoztak. A korábbiaknál sokkal kevesebb gyerekes és idős vállalkozott a kockázatosnak ígérkező felvonulásra. Ugyanakkor a többi béketüntetésekhez hasonlóan a tömeg továbbra is feltűnően homogén benyomást keltett. Úgy látszik, hogy amíg kötelező sorozásra, vagy nagy létszámú katonai veszteségre nem kerül sor, tehát nem vágják a népet kőkeményen orron, addig csak a középosztálybeli 'sápadtarcúak' kórusa zengi kitartóan, BUSH HAZUDIK, KI HAL MEG MIATTA? 

 

Talányos kérdés, bár nem csak New York városára vonatkozik, vajon a széles néptömeg miért nincs felháborodva, miért nem érez legalább szolidaritást elszegényedett, védekezésre képtelen országok bombázása és megszállása miatt? Miért nem tiltakozik nyilvánosan a kisemberek érdekeit sértő Bush gazdasági- és adópolitika miatt? Miért nem ragadta most se kézbe a HOZD HAZA A CSAPATOKAT! és NEM ADUNK VÉRT AZ OLAJÉRT! táblákat?(*)  Igaz, sokan az esti nagygyűlésen terveztek részt venni -- ami be lett tiltva -- mivel napközben  dolgoztak. Az afro-amerikai közösségek nevében viszont a  brooklyni demokrata tanácstag, Charles Barron riportereknek azzal mentegetődzött, Harlemben a hét végére terveznek Bush ellenes tüntetést, ahol nagy számú résztvevőre számítanak. 

 

Az afro-amerikaiak mellett különböző egyéb politikai-, és társadalmi érdekeket képviselő ellenzéki szervezetek gondoskodtak róla, minden napra jusson a zajos tiltakozásból, vagy a botrányos Bush-Cheney politika szennyesének nyilvános kiteregetéséből.  A női aktivisták közül pedig  többen is vállalkoztak veszélyes akciókra -- még a republikánus oroszlán barlangba is belopták magukat.  Két rendkívüli nő, a Code Pink aktivistái, Gael Murphy és Tiffany Burns a maximális biztonsági intézkedések ellenére Dick Cheney ország-világ előtt közvetített beszéde alatt „Cheney and Halliburton Making a Killing in Iraq” feliratos textil transzparenst göngyöltek szét, és emeltek a fejük fölé.  A rendőrök gyorsan kivonszolták őket a gyűlésteremből.

 

„Halliburton a háborús nyerészkedés mintaképe” -- nyilatkozta letartóztatásából szabadulva a bombázások dúlta Irakot többször is megjárt Murphy. „A vállalat milliárdokat csinált Irakban, kifosztva az amerikai adófizetőket és az irakiakat is, de a Dick Cheneyvel való szoros kapcsolata miatt soha sem lett felelősségre vonva.”

 

Laura Bush beszédje alatt pedig -- aki a női születésszabályozó jogok ellenzőjeként ahogy mondják pro-life, tehát élet-párti --  egy közismert békeaktivista, Medea Benjamin emelt magasra egy transzparenst azzal a felirattal: LÉGY  ÉLETPÁRTI: ÁLLÍTSD MEG A GYILKOLÁST IRAKBAN!  Benjaminnal együtt közel 2 ezer tüntetőt, köztük egyensapkát viselő önkéntes polgárjogi megfigyelőket, tartóztattak le a republikánus kongresszus napjai alatt -- ami negatív értelemben ugyan, de újabb rekord az amerikai választások történelmében.

 

Ami azonban váratlan és meglepő érdekesség volt  a vasárnapi békefelvonulás során, hogy a sok százezres tömegben még véletlenül se lehetett egyetlen Kerry táblát vagy transzparenst látni. Mintha a demokrata ellenjelölt nem is létezne.  Mintha tömeges represszió tanúi lettünk volna: mindenki tudta, kit vet meg mélységesen és kit nem akar jövőre a Fehér Házban, de a lelkes és tiszta és bizakodó háborút ellenző hangulatban senki nem akart rágondolni, sőt másokat se akart emlékeztetni, kit kaphat az ország (csupán más sztaniolba csomagolva) helyette. 

 

A Kerryt negligáló jelenséget egyébként durván leegyszerűsítő vélemény személyes kapcsolatteremtés (karizma) hiányával és antiszemitizmussal indokolni. Sokkal inkább magyarázat rá Karyn Stickler megállapítása, aki szerint a demokrata párt elidegeníti a saját tömegbázisát, mikor „a jelöltje nem tudja, vagy nem hajlandó megkülönböztetni magát a legextrémebb jobboldalitól, aki valaha is uralta a Fehér Házat”.

 

* Néhány szellemes és találó felvonulási tábla felirata: WHO WOULD JESUS BOMB?  QUAGMARE ACCOMPLISHED!  CENTRAL PARK BELONGS TO THE PEOPLE! BUSH SHAMES AMERICA! IMPEACH THE FOOL! 1000 SOLDIERS MORE THAN A MISCALCULATION! CHENEY’S IN BED WITH HALLIBURTON AND WE GOT SCREWED!

 

Ebben a témakörben lásd még: Jelenidő rovat: Fűre lépni tilos!itt feljebb a 18. írást

 

10. írás

Augusztus 29.

„Térj vissza a középútra” szólította fel George W. Busht és pártját a republikánus elnökjelölő kongresszust megelőző napon egy újsághirdetés. A felhívást a Mainstream 2004 elnevezésű, volt kormányzókból, szenátorokból és vezető állami hivatalnokokból álló moderált republikánus csoport tette közzé, amely a belső problémák megoldására koncentráló, pragmatikus, ún. középutas politika híveként figyelmezteti a Fehér Házat a párton belül eluralkodó kiábrándultságra és fokozódó megosztottságra.

 

Az Associated Press megkeresésére A. Lindon Holton, Virginia állam volt kormányzója azt nyilatkozta, sokak szerint a problémát „a Republikánus pártot kontrolláló extrém elemek okozzák, akik ráadásul az országot is polarizálják.” Bár Bush azt állítja, bővítik az együttműködők körét, Holton véleménye szerint azonban ilyen jellegű igyekezetnek semmi jele nem tapasztalható -- sem a környezetvédelem, sem a deficitkorlátozás vagy az embrionális sejtkutatás engedélyezése terén, de a bírói kinevezések alkalmával sem.  Éppen ezért a volt kormányzó kijelentette, pillanatnyilag nem szavazna Bushra, de novemberben sem fog rá szavazni, amennyiben a párt programját illetően nem történik lényeges változás.

 

Ebben a témakörben lásd még: Jelenidő rovat: A Bush adminisztráció extrém

 

9. írás

Augusztus 17.

A tegnapi választások során újra megerősíttetett elnöki pozíciójában Hugo Chávez, a demokratikus úton választott venezuelai elnök, akit az Egyesült Államok médiája gyűlölt diktátornak, hazája ellenségének és agresszornak nyilvánított, és akinek bukását biztosra jósolta.  Ennek ellenére Chávez győzött,  méghozzá fölényesen. Mit nem adna George Bush 58% voksáért! (*1)

 

Lévén vasárnap, már a hajnali óráktól kezdve az ország történelmében eddig soha nem látott hosszú, türelmesen várakozó sorok kígyóztak a szavazó helyiségek előtt. A megfigyelőként jelenlévő volt amerikai elnök, Jimmy Carter úgy nyilatkozott, a különböző választások tisztességét eddig 50 alkalommal felügyelő szervezetek -- a Carter Center és az Organization of American States -- még soha nem tapasztaltak ilyen nagy arányú részvételt.  A választóirodák nyitva tartását kétszer kellett meghosszabbítani, aminek következtében éjfélkor zártak -- bár volt ahol csak éjjel kettőkor.

 

Chávez személyében a 80%-ban fekete-indián őslakosság Venezuela történelmében először választott a saját gén állományából elnököt, amely őslakosság -- a vasárnapi események bizonysága szerint is -- a legádázabb, legalattomosabb intrikák, ellenzéki referendumok és puccs kísérletek ellenére kitart mellette. Nemcsak azért, mert közülük való, hanem azért, mert választási ígéretéhez híven értük van.

 

Az Egyesült Államokban nem sokat tudnak a küszködő venezuelai gazdasági helyzetről, a nép történelmi kisemmizéséről, a mesterségesen fenntartott elmaradottságról és a vérre menő politikai viszályokról. Mikor a média Chávezt szapulja, lekicsinylően kioktatja, vagy burkoltan fenyegeti, körmönfontan őt hibáztatja a belső feszültségekért és az ország nyomoráért, de még véletlenül sem említi meg, hogy a megművelhető föld 77 százaléka generációk óta a lakosság 3 százalékát kitevő nagybirtokosok,  a „haciendadok” kezében van. A farmerek fele ugyanakkor alig 1 százaléknyi földet mondhat a magáénak.  Azt is elhallgatja a többnyire uszítóan kritikus média, hogy az elszegényedett béresek és földnélküliek milliói városi gettókban kényszerülve tengetik kilátástalan életüket, ahol kartondobozokból eszkábáltak a hajlékok, nincs folyóvíz, csatornázás és vérmesek a patkányok.

 

Augusztus elején azonban Chávez régi álmát és választási kampány ígéretét megvalósítva a Venezuelai Kongresszus új törvényt léptetett életbe, amely a megműveletlen vagy elhagyott haciendákból  földet oszt és ezzel jövőt ad a nincsteleneknek. Mindezt ráadásként azok után, hogy ez a mit gondol hogy kicsoda „negro e indo”  nemzetfelemelő politikájának részeként számos népjóléti és népnevelő intézkedést vezetett be az elmúlt években, amelyek már eddig is csípték az obszcénul gazdag uralkodó osztály, buzgó kiszolgálói és a földbirtokos egyház méltóságainak szemét.  

 

Washingtonban azonban nem csak lázító „szocialista” manifesztumában ígért és fokozatosan megvalósuló populáris intézkedései miatt gyűlölik Chávezt.  Dick Cheney és Condi Rice nem csak ezek miatt próbálja kiütni a nyeregből. Számukra Venezuela energiapolitikai  szempontból jelentős ország. Bár az áldása lehetne, mégis Irakhoz hasonlóan az átka lehet, hogy hatalmas olajkészletei vannak, amiknek kitermeléséből és értékesítéséből az angol és amerikai vállalatok hatalmas pénzeket csinálnak, amihez tíz karommal ragaszkodnak.  

 

Az olajvállalatok korábban olyan szerződéseket harcoltak ki, amelyek szerint  84%-ban részesedtek a folyékony arany eladásából, míg a koldus szegény Venezuela 16%-ot kapott.  Chávez szociálpolitikai céljainak megvalósításához fairebb részesedést, 30%-ot  követelt,  amit a sápadtarcú egyházi és világi uralkodó osztály felháborítónak talált, és anarchikus állapotok előidézésével, puccs kísérlettel, majd legutóbb a leváltásával próbált megakadályozni. A kongresszus azonban időközben megszavazta az új olajtörvényt, amely előnyösebb feltételeket biztosít az országnak, és mivel Bush és Cheney az iraki olajmezőknél vannak lekötve, valószínűleg meg is fog valósulni.

 

Az amerikai választások kapcsán Samuel Moncada, neves venezuelai történész úgy nyilatkozott, "Bármi jobb, mint Bush. A mi véleményünk szerint (Bush) egy fanatikus, egy fundamentalista.  Azt hiszi, hogy Istennel társalog.  (Bush) veszélyes és mi első kézből tapasztaltuk a méregfogát."

 

Ami egy humanista érzelmű és demokrata beállítottságú külső szemlélőt leginkább meglep a Venezuela-ellenesség kapcsán, hogy az Államok demokrata elnökjelöltje, John Kerry, a Chávezt jogtalanul és buzgón  aláásó Bush-Cheney külpolitika egyetértő támogatója.  Ez annál is érdekesebb, mert -- ha már nincs önálló irányvonala -- Bushék helyett korábbi népszerű és közkedvelt demokrata elnökök útját is követhette volna.

 

John F. Kennedy például már a 60-as években földreformot javasolt Venezuela szegénységének és elmaradottságának enyhítésére.  Bill Clinton pedig aknamunka helyett diplomácia úton egyezkedett az akkor az OPEC elnökeként szereplő Chávezzel, és kötött vele egyezséget olaj ügyben, mindkét fél megelégedésére. 

 

Kerry azonban eleve fenyegető hangot használ Chávezzel szemben, és  vádaskodik ellene. Még a régi trükkel, kábítószer kereskedelem pártolással is gyanúsítja.  És bár a szeme se rebbent, mikor az iraki háború, máskor a globalizáció ártalmai ellen tüntetők közül a rendőrség több amerikai nagyvárosban is fegyvertelen béketüntetőket tartóztatott le, Chávezt a „demokrácia aláásásával” vádolta, mikor a caracasi rendőrség illegális fegyverviselésért tartóztatott le közveszélyes anarchistákat.

 

„Chávez elnök politikája ártalmas a saját és szomszédjai érdekeit illetően” -- nyilatkozta Kerry, mintha a kettő közül bármelyik is az ő gondja lenne. Mindenesetre nem Chávez, aki jogtalanul beleavatkozik Amerika belügyeibe, nem az ő titkos ügynökei szerveznek puccsot Washingtonban. Viszont a Bush adminisztráció -- többek között a National  Endowment for Democracy révén -- évek óta milliókkal támogatja a venezuelai ellenzéket, és a médián keresztül rémhíreket és alaptalan vádaskodásokat terjesztve bomlasztja a belső közhangulatot  és a latin-amerikai országok közötti rokoni viszonyt. 

 

Miért támogatja mindezt Kerry, aki állítólag új alapokra helyezve  nemzetközi összefogásra akarja építeni a külpolitikáját és kölcsönös együttműködéssel akarja biztosítani a világ stabilitását? Az egyetlen magyarázat rá, hogy ugyanazokat az érdekcsoportokat szolgálja, ugyanazoknak a köröknek bábja és elkötelezettje, mint George W. Bush.

 

*1  Bush 19%-kal nyerte meg 2000-ben az elnökséget

 

Chávezről és nemzetfelemelő intézkedéseiről lásd még: Lapszemlék 2002. I. félév 13. írás 2004. I. félév 11. és 5. írás (7. szakasz)

 

Addenda:

 

2004. szeptember 20

 

A Washington Timesban Fred Hiatt A demokrácia bajban van című cikkében az olvasó pesszimizmusát ellensúlyozva felsorolja a demokrácia térhódításával kapcsolatos jó híreket, eredményeket is: Indonéziában tényleges ellenzéki jelölttel tartanak elnökválasztást, Afganisztánban a jövő hónapra tervezik a választásokat, Colombiában jól haladnak a belső antidemokratikus erők megfékezésével, Észtországban sziklaszilárd a demokrácia...  Nem túl impresszív lista. Hoppá, egy országról valahogy "elfelejtkezett" a Times neves zsurnalisztája, pedig ott éppen most voltak szabad, nemzetközileg elismert választások, országos megmozdulást jelentő hatalmas részvétellel...  Érdekes, hogy a rovat szerkesztője sem vette észre Venezuela ordító hiányát.

 

8. írás

Augusztus 4.

A média bravúros ügyességgel elhallgatta, hogy az iraki Ideiglenes Szövetségi Hatóság megbízásából készült májusi statisztikai felmérések szerint  az ország lakosságának két, azaz kettő (2) százaléka tekinti felszabadítójának az amerikai hadsereget. Az iraki miniszterelnök, Iyad  Allavi (máshol Ayad) azonban ettől függetlenül, személyes tapasztalatból is tudja, milyen széles körben és milyen nagy mértékben gyűlölik honfitársai a rájuk erőszakolt “felszabadulást”  --  csak tegnap 6 amerikai katonai halott, 7 felrobbantott, miszlikbe szabdalt iraki biztonsági alkalmazott és egy szabotázsnak áldozatul esett, kulcsfontosságú északi olajvezeték láng-, és füsttengere szolgálhatott bizonyítékul.

 

„(Az irakiak) nem boldogok, hogy megszállás alatt vannak” -- mondta Amerika szent cinizmussal átitatott lelkű elnöke egy áprilisi sajtókonferencián. „Én se lennék boldog, ha én lennék megszállva.” Bár Bush sem lenne boldog, mégis azzal csillapítgatja az ellene háborgókat, nem a saját szakállára terrorizál védtelen kis népeket. Mint többször is nyilatkozta, a „Mindenhatótól” származó „küldetésének” tesz eleget, mikor a béke angyalaként terjeszti az igazságot és a szabadságot.

 

De vajon mit mond magáról Allavi?  Vajon Bush kollaboránsaként ő is a halált és szenvedést osztogató Mindenható végrehajtójának vallja magát? Vagy inkább Allah szolgálójának -- aki ha könny és véráldozat elvárásáról van szó, mintha egy húron pendülne Bush magasságos pártfogójával? Eddig legalább is nem sietett oltalmat nyújtani a nevében függetlenségért küzdőknek. Lehet, hogy Jóbhoz hasonlóan az irakiaknak is a rájuk mért szenvedésen keresztül kell eljutni a maguk istenéhez?

 

7. írás

Augusztus 1.

 

Az amerikai béketüntetők NO BLOOD FOR OIL jelmondata nemzetközileg ismertté vált az iraki háborút megelőző időszakban.  Méltó párja lehetett volna a NEM ÁLDOZUNK VÉRT VÍZÉRT, amennyiben a köztudatba került volna, Irak másik kincse az életet jelentő H20. Regionálisan, mondhatnánk geopolitikai szempontból majdhogynem az olajnál is nagyobb jelentőséggel bír a Tigris és az Eufrátesz völgyének nagykiterjedésű vízrendszere, amelynek a saját határain belüli szabályozására és energiájának kihasználására Szaddám Huszein nagy gondot fordított.

 

Többek között az Öböl-háborút megelőzően építette a kurd területekre eső hatalmas Darbandikhan duzzasztó gátat, amelyre Irán akarta minden áron rátenni a kezét az évekig tartó irak-iráni háborúban. A konvencionális fegyverek mellett részben tömegpusztításra alkalmas kémiai  fegyverekkel ostromolt Halabja város (3 200 halottjával) éppen annak köszönhette tragikus sorsát, hogy csak 7 mérföldnyire keletre  feküdt a Darbandikhan tótól, amelynek duzzasztógátja kontrollálja Bagdad vízellátásának túlnyomó részét.

 

A vízben dúskáló európaiaknak vagy éppen az észak-amerikaiaknak érthetetlennek tűnik a vízért folyatott háborúskodás, amíg bele nem gondolnak, hogy a viszonylag kis Európa egyedül birtokolja a világ felszíni folyóvízkészletének felét.  A fejlődő országokban ugyanakkor, ahol a világ lakosságának 40%-a él, a vízhiány mindennapos probléma. Dél-Amerika is rosszul ellátott, míg Irak és Szíria kivételével a Közel-Kelet minden országa krónikus vízhiánnyal küszködik.

 

A hármak, Irak, Szíria és Törökország, akik a Tigris és Eufrátesz  vizén osztoznak, az elmúlt évtizedekben sorozatos tárgyalások és egyezmény kötések révén --  néha ENSZ közvetítéssel ugyan, de -- sikeresen megoldották a közös használatból időnként adódó nézeteltéréseket.  Kérdés, mit hoz majd a jövő?

 

Stephen C. Pelletiere tavaly januárban arról számolt be a New York Timesban, az 1990-es években üzleti megbeszélések folytak egy ún. Béke vezeték kiépítéséről, amely a Tigris és az Eufrátesz vizét eljutatta volna a Perzsa-öbölbe, illetve Jordánián keresztül Izraelbe. Ez azonban megbukott, méghozzá az iraki ellenálláson, mivel Szaddám Huszein nemcsak  az olajat, de  a vizet is az ország nemzeti értékének és tulajdonának tekintve nem volt hajlandó a privatizálására, illetve a nyugati és izraeli feltételek alapján való exportjára.  

 

Azóta Washington jóvoltából új gazdasági törvények és szabályozók születtek, amelyek áthágva az  Egyesült Államok által is ratifikált Hágai egyezmény szabályait -- tehát illegálisan -- megszüntetik az iraki nemzeti vagyon döntő részének -- beleértve a víz és a vízi energia -- védelmét, és kiszolgáltatják az angol, amerikai és izraeli beruházók és érdekek képviselőinek.

 

Peletiere szerint „Amerika az olaj mellett a víz kontroll alá vételével hosszú évtizedekre megváltoztathatja a Közel-Kelet végzetét.” Ami óhatatlanul felidézi a szerzőpáros, Bill and Kathleen Christison, a CIA volt politikai elemzőinek véleményét, akik az iraki háború valódi okait keresve dokumentáltan bizonyították a(z iraki) háborúhoz való "cionista kapcsolatot... (ahhoz) a háborúhoz, amely szükségtelen volt az Egyesült Államok számára, de mérhetetlenül hasznos Izrael számára.”

 

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2002. II. félév, 15. írás

 

”In a recent report, Amnesty International noted that “This fence/wall is having devastating economic and social consequences on the daily lives of hundreds of thousands of Palestinians, separating families and communities from each other and from their land and water – their most crucial assets.” (Emphasis by Empiria) Reports from the World Bank, the United Nations, the Red Cross, and local human rights groups have documented in detail the barrier’s harmful impact on local populations, such as separating farmers from their fields, children from their schools, workers from their jobs, patients from medical care, and families from each other.” (Stephen Zunes: Attacks against World Court by Bush, Kerry and Congress Reveals Growing Bipartisan Hostility to International Law)

 

6. írás

Július 26.

Mint John Kerry külpolitikájával kapcsolatban a Jelenidő rovatban (Alternatíva helyett imitáció) írtuk:

 

„A Kerry-tábor választási kampányát figyelemmel kísérők számára érthetetlen  döntés volt Samuel (Sandy) Berger, az „atrocious player” kinevezése a külpolitikai tanácsadók élére. A bírálói által „galád játékosként” emlegetett Bergerről Washingtonban, így  Kerry köreiben is köztudott volt -- bár ki tudja milyen meggondolásból nem számított -- hogy a szövetségi kormány január óta lopás és nemzetbiztonságot veszélyeztető törvénysértések miatt eljárást folytatott ellene.

A radikálisként ismert Berger, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként már a 90-es évek közepén mindenáron háborút akart provokálni Irak (és Szíria) ellen, ráadásul  ugyanazok a hazug, mesterségesen gyártott indokok alapján, amikkel az önállótlan és hiszékeny Busht is bolondították.

A Madison Capital Times július 23-i írása szerint „Berger volt a demokrata apologéta a Bush adminisztráció legkomolyabb visszaéléseiért. És mint az elnökségi kampány vezető tanácsadója nyomást gyakorolt a várható demokrata jelöltre, hogy (önálló elképzelések helyett) echózza a Bush adminisztráció célkitűzését, elsősorban az iraki megszállás folytatását illetően.”

 

Hasonlóképpen érthetetlen volt a Kerry-tábor döntései közül  a Howard Dean elleni közös Kerry-Lieberman rágalmazási hadjárat, ami Kerryt nem mással, mint Dick Cheney sokak által gyűlölt feleségével is egy lapra hozott. Joe Lieberman ugyanis egyik oldalról együtt dolgozott a radikális konzervativizmusáról hírhedt Lynn Cheneyvel a háborút ellenző akadémikusok, professzorok és tudósok fekete listázásán, míg a másik oldalról Kerryvel összefogva Izraelhez való hűtlenséggel vádolta a demokrata jelöltségre leginkább esélyesnek látszó Deant -- ami csak egy bolhaugrás a kivédhetetlen antiszemita megbélyegzéstől. 

 

A zsidó származású Joe Trippi, Dean volt kampánydirektora „undorítónak” és „szégyenletes övön aluli ütésnek” nyilvánította a Kerry-Lieberman mesterkedést, ugyanakkor viszont a párton belül(!) a kongresszusi képviselők egy maréknyi csoportja, közöttük a Ceausescut annak idején hűségesen kiszolgáló Tom Lantos  is, támogatta őket. A média nyilván szintén „undorítónak” és „szégyenletesnek” ítélte  a dolgot, mivel igyekezett sietve palástot borítani rá. Az ügy, ami Nagy Ügy is lehetett volna, fénysebességgel eltűnt a központilag kontrollált süllyesztőben, ahonnan furcsa módon a republikánus ellenzék eddig  nem próbálta Kerry integritásának kétségbevonására kihalászni.

 

A Washington Post nem régen elhunyt neves zsurnalisztája, Mary McGrory azt írta a 2000-ben az akkor elnökhelyettesi posztra pályázó Liebermannról, hogy Washingtonban demokrata körökben sokan „álszent hátba késelőnek” tartják. A fiatal tv-kommentátor pedig, aki azt mondta róla idén tavasszal, hogy „senki sem szereti”, nyilván a kameráknak nem fogalmazhatott úgy, hogy mindenki utálja. Illetve, talán nem mindenki. Míg a mindkét pártbeli pacifisták látni sem bírták nyüzsgő háborús uszítását és Bush-sal való bájmosollyal kísért fraternizálását, addig a fegyverkezés, az intervenciók és az állami terrorizmus megrögzött republikánus hívei nem győzték dícsérni és vállon veregetni.

 

Éppen ezért érthető volt az ABB híveinek döbbenete -- akik azt mondták, hogy Anybody But Bush, tehát akárki jobb, mint Bush -- mikor Kerry, akit ennél többre tartottak, hajlandó volt Liebermannal társulni egy ilyen mocskolódásban.  ABB. Talán mégse szó szerint akárki?

 

 Liebermannról lásd még: Lapszemlék 2oo2. II. félév, 12. írás (6. szakasz);  90-es Évek rovat: Lieberman a szent;

 

5. írás

Július 19.

Az Oregon állambeli Portland egyházmegye érseke, John Vlazny július elején bejelentette, a Grammond-szexbotrány kapcsán követelt kilenc számjegyű kompenzáció bírósági megítélésének valószínűsége miatt úgy döntött, csődöt vallanak. Vlazny szerint  szinte üres az egyházmegye kasszája, mivel korábban már 53 millió dollárt fizettek ki pederasztia és pedofilia jóvátételként. Ráadásul ebben az ügyben nem számíthatnak a biztosítójukra, amelynek nincs fizetési kötelezettsége, mikor az előljárók nemcsak elnézték, hanem a visszaeső bűnösök esetében nem próbálták megakadályozni a további, várható bűntényeket.   Ez az 1996-os mentesítő törvény nagyon is vonatkozik az azóta elhúnyt Maurice Grammond folyamatban levő perére, mivel az atya elöljárói takargatásával több, mint 50 kiskorú fiút molesztált a 80-as évek folyamán.

Vlazny az első amerikai érsek, aki hajlandó kitenni magukat a csőd eljárással járó hivatalos vagyoni elszámoltatásnak és szigorú könyv vizsgálatoknak. Érdekes lesz figyelemmel kísérni a fejleményeket, mivel az érsekség pénzügyeseinek állítása szerint talán 50 milliót érnek, a vád felmérései szerint viszont 300 milliót. Tavaly a maga csinos kis szexbotrányai miatt 85 milliós jóvátételre kötelezett bostoni érsekség, a gyermekek elleni tragikus visszaélések epicentruma is latolgatta a csődöt vallás lehetőséget, de a Vatikán ellenzése miatt végül is hatalmas ingatlan vagyonából, többek között a lemondatott érsek 16-20 millióra taksált palotájának értékesítéséből fedezi a kirótt bírságot. Az arizonai Tucson érsekség(*) viszont egyelőre a szeptemberben induló tárgyalásuk idejére halasztotta a döntést, árverést rendezzen bostoni módra, vagy pedig Portlandhoz hasonlóan -- végül is a saját áldozatul esett híveit kijátszva és megrövidítve -- bírósági védelemért folyamodjon.

A jelenlegi egyházi gyakorlatot  kritizálók szerint mivel a pedofil szubkultúra  pártfogása tradicionális vatikáni utasításon alapul, valójában a kevésbé tehetős egyházmegyékre kirótt kártérítések döntő hányadát is a Vatikánnak kellene fedezni. A kincstár természetesen eddig ezt kerek-perec visszautasította. Ennek ellenére az egyháznak számolni kell vele, a bíróság is visszautasíthatja a fizetés alól való kibújási próbálkozásukat, ugyanis a csődtörvény a saját hibáján kívül, leginkább a körülmények következtében fizetésképtelenné vált egyének, vállalatok és intézmények, nem pedig az erkölcsi csődöt valló bűnözők  felelősségtől való mentesítésére szolgál.

Két egymástól független tanulmány szerint az Egyesült Államokban az 50-es évek óta több, mint 10 ezer gyermeket molesztáltak és erőszakoltak meg papok. A bűnpártolás ára? Az egyházak eddig közel 700 millió dollárnyi kompenzációt fizettek ki titkos privát egyezmények vagy bírósági ítélethozatal következtében.

 

MÁS és mégsem:

A régi mondás szerint a jó pap holtig tanul. Úgy látszik végre a pápai döntéshozók is okultak az elmúlt évtizedek végzetesen felelőtlen, prioritást és morális integritást vesztett egyházpolitikájuk kudarcából, ugyanis az Ausztriából jelentett szexuális és gyermek pornográfia botrány kapcsán a Pápa nevében rendkívüli gyorsasággal speciális inkvizítorokat, más néven "apostoli követeket" küldtek a helyszínre. A skandalum, ahogy annakidején apáink mondták, a Reuters jelentése szerint megrázta a túlnyomó részt katolikus Ausztriát, de a pápai államot is, amely a korábbi szexbotrányokból még ki se lábalva már is újabb szégyenfoltok súrolásába kezdhet.

A botrány nem teljesen új keletű, hiszen már májusban híre szaladt, a rendőrség gyermek pornográfia ügyben lefoglalta a Bécstől délre levő St. Poelten szeminárium számítógépeit, de igazi, nagybetűs SKANDALUM szintjére akkor emelkedett, mikor a múlt héten a Profil nevű hír magazin fiatal szeminaristákat csókolgató és intim helyen fogdosó papokat ábrázoló képeket publikált. Az egyik őrizetbe vett papnövendék -- aki a világi törvények szerint két év elzárással is büntethető amiért gyermek pornó anyagot vett le az Internetről -- azzal védekezett a hatóságoknál, hogy rajta kívül több társa is hódol ennek a szenvedélynek. A szeminárium igazgatója és helyettese, akik mindketten szerepeltek a Profil leleplező képein, végre beadták lemondásukat, a szemináriumért felelős püspök, Kurt Krenn viszont nyilván nem tartja rendkívüli dolognak, még kevésbé felháborítónak az ügyet, mivel határozottan visszautasította a lemondását szorgalmazó felhívásokat. 

* Az arizonai Tucson érsekség szeptemberben arra a döntésre jutott, hogy országos viszonylatban a másodikként csődöt vallással próbálja elkerülni tragikusan cserbenhagyott híveinek kártérítését.

Ebben a témában lásd még:  Lapszemlék 2003. II. félév 62. írás;  2003. I. félév 27. írás 

 

4. írás

Július 16.

Mint az EMPIRIA  Lapszemlék-kommentárok rovatának június 8-i írásában  közöltük, "a megszállás óta több, mint 130 szabotázsakció volt az olajvezetékek ellen -- az utolsó éppen a tegnapi nap folyamán.  Az (elkötelezetten nem olvasó) amerikaiak 70%-a a tv nemzetközi híradójából értesül a napi eseményekről, ahol talán ha kétszer említettek az elmúlt évben a szabotálásból származó szállítási zavarokat és olajtüzeket. Nem véletlenül hallgatják el ezeket az akciókat, amelyek amellett, hogy a mindenre elszánt ellenállás félremagyarázhatatlan  jelei, az adminisztráció újabb melléfogásának is fényes bizonyítékai, hiszen az olajbevételből ígérte a lerombolt ország gyors és sikeres újjáépítését.

Mivel a legfontosabb NATO országok karcsavarások ellenére továbbra sem hajlandók katonailag segíteni Washingtont, Dél-Koreából és Németországból fognak csapatokat áthelyezni az iraki veszélyzónába, elsősorban az olaj termelés és szállítás zavartalan biztosítására. Szintén e szent cél érdekében statáriális állapotot rendeltek el az olajvidékekre: a kutak vagy a vezetékek körzetében a "gyanús" személyeket, akár az odatévedt gyerekeket is, kérdezés nélkül agyonlőhetik."

Csupán egy hónappal az idézett szabotázsakció után az olajexport ismét felére csökkent, mikor a Baszrától délre eső környéken egy vezeték megrongálása miatt 5 napra leállt a szállítás, majd a július 7-re kijavított vezetéket 15-i jelentések szerint ismét több helyen megrongálták, aminek következtében hatalmas olajtavak keletkeztek. Szintén tegnapi jelentések szerint felrobbantották és komoly olajtüzet okoztak az ellenállók az ország másik felében, a Bagdadtól 125 mérföldre északra levő olajfinomítót tápló egyik vezetékekben is, amely a Törökországi export artériája.

Az átmeneti bábkormány miniszterelnöke, Iyad Allavi szerint az elmúlt hetek olajbevételi vesztesége eléri az 1 milliárdot.  Vajon felmerül-e néha benne és eltűnődik-e rajta, vajon hogy lehet, hogy az állítólag széles körben gyűlölt Szaddám Huszein nyugodtan árulhatta, barterként használhatta az olaját, semmi gondja nem volt szabotőrökkel? Igaz, fosztogatókkal és rendőrörsök robbantgatóival, mártíromságra kész ellenzékiekkel és vendégmunkások elrablóival sem.  Vajon számol-e vele, vagy még nem ütötte szíven, hogy washingtoni kollaboránsként elkönyvelve egy fillérrel sem ér többet az élete mint Szaddám Huszeinné?

Addenda: 

The other flow in the equation — oil — remains Iraq's greatest irony. Weekly attacks on the country's aging petroleum pipelines have forced the emerging regime to continue spending precious dollars importing oil to meet its needs. Those attacks continue as intensely as ever, according to one contracted crew chief — a Montrealer by birth — who spent the past 12 weeks working and sleeping at the scenes of 19 different pipeline ruptures. "It never seemed to get better or worse. We just kept going the whole time. We went from Basra to Mosul. We'd go seven, eight days without a shower to the point where we all stank," said the foreman, who gave his name as "Uncle Al." "It was unbelievable. Nineteen repairs in 12 weeks. We got mortared, we got RPG-ed (rocket-propelled grenades), we got IED-ed (improvised explosive devices), we took rockets. It was hot the whole time." During a chance encounter at the departure lounge at Baghdad International Airport, the wiry, gray-haired 60-something "Uncle Al" said his tour was over and no amount of money could bring him back. He's seen a lot since he left Montreal as a teenager in 1961 to volunteer in the U.S. Air Force. One tour of Vietnam, 1964-65, then a lifetime in the most adventurous ends of the oil patch. He put out fires with the legendary Red Adair, whose exploits John Wayne characterized in the 1968 movie, Hellfighters. But he can't recall anything as hairy as these past three months: Fire so hot the earth boiled beneath it; on-the-spot repairs amid incoming mortars.  "I've had enough of diving into ditches when things start landing and exploding," he said. "Someone else can do it from now on." (From Mitch Potter's report, Toronto Star)

 

3. írás

Július 14.

Gyerekekről -- felnőtteknek is.

Az unokatestvérem 8 éves kislánya -- aki harmadik Hanna a rokonságban, és akinek a Mama esténként, ahogy otthon is, órákig Fekete Istvánt és Gerald Durrellt olvasott -- minden ízében és porcikájában élvezte a nálunk való három hetes nyaralást. Saját digitális fényképezőgépével megörökített mindent, ami tetszett neki, vagy ami valamiért megragadta a figyelmét, így a Washington-emlékmű felhőket súroló obeliszkjét, és a lábunk körül ugrándozó, folyton kaját kunyeráló fővárosi mókusokat, Annapolis városka évszázados házacskáit és kikötőjében a jachtok közti keskeny vízsávon ringatózó naposkacsákat, a Baltimore Inner Harbor népszerű sétányát és a washingtoni állatkert nemtörődöm, lustácska panda mackóját. Kíváncsi érdeklődéssel figyelte a National Gallery of Art nyári szenzációjaként a maja uralkodók fényes udvartartását bemutató kiállítását, és a legnagyobb élvezettel egy "villámlátogatás" idején a San Francisco közeli 6 Flags Marine World világhírű bálna-showját.

Az utolsó két nap programja  a hazakészülődés részeként természetesen ajándékvásárlással telt, aminek izgatott buzgósága ("ezt viszem Apának", "ilyet vegyünk a Nagyinak is", "a Judit meg fog őrülni érte") hirtelen rádöbbentett, minden élvezet és minden kényeztetés ellenére a gyerek tudat alatt már félig otthon van.  (Ki ne ismerné, felnőtt létére is ezt a furcsa, az Óceán felett repülve még inkább elhatalmasodó tudathasadásos, itt is, ott is állapotot?)  Ezt látszott aztán igazolni, mikor a délutáni sziesztát követő kávém mellé saját készítésű, gondosan címzett borítékban búcsú rajzzal lepett meg -- egy a honvágy zaklatását először tapasztaló, érző kicsi szív vonalakba és színekbe foglalt megnyilvánulásával: bojtos hálósapkás, széles mosolyú félhold és nevető szemű csillagok között egy távolodó repülőgép, testén vertikálisan és mindkét szárnyán horizontálisan is nagybetűs felirattal a bűvös szó: MALÉV.

* * *  

A nemzetközi fő hírek neves bemondója és így csak alkalmi riporter, Peter Jennings a hatalomátadás bizarr színjátéka alkalmából Bagdadban járva tíz évesek összeterelt kis csapatát kérdezgette érzéseikről, véleményükről. Okos szemű, szép arcú, tisztára mosdatott, közvetlen gyerekeket. Nem titkolták, nagyon örülnek, hogy az amerikaiak végre elmennek, és ezentúl iraki katonák és rendőrök fogják vigyázni az országot. Nyilván szó szerint vették a "szuverenitást", amit felnőttektől, talán éppen az őket odaterelő tanítótól, vagy az interjúra felkészítő stábtól előzőleg hallottak. A közeljövő biztonságában reménykedve, mégis a kamera tudatában kicsit feszélyezetten nevetgéltek. Aztán az egyik nekibátorodott kislány egyszuszra elmondta, hogy a mamája az amerikaiaknak dolgozik, nem szereti, amit csinál, de azt mondta nekik gyerekeknek, hogy nincs választása -- it's a job. Vagyis ez egy munka -- amiért végül is fizetnek, és amiből levest és talán fagylaltot is lehet venni.

Minden satellite országban ismerős ez a teljesen érthető volta ellenére is szégyenletes mentegetődzés, amihez még azt szokták hozzáfűzni, ha én nem, valaki más fogja elvállalni. Csakhogy a kollaboráció miatt Irakban meg is ölhetik az embert.  És ezt a gyerekek is tudják, az okos szemű, közvetlen, sokat látott, sokat tapasztalt gyerekek. A foglalkozási ártalomként mindig a felszínen evickélő, de megnyerő mosolyú Jennings végül megkérdezte, szeretnének-e ellátogatni Amerikába? A szinte azonnali válasz kórusban elhangzott no volt, aztán a kamera sorra mutatta premier planban az ismételt tagadást tiltakozó fejcsóválással is megerősítő, komolyra vált arcocskákat. . .   És vágás!

 

Kisfiú a házuk romjai között - Falludzsa, 2004 augusztus

(Fars Dlimi, AFP/Getty Images)

"In Iraq's hospitals, children are dying because of shockingly poor sanitation and a shortage of medical equipment.  In Bagdad's premier children's hospital, Al-Iskan, sewage drips from the roof of the premature babies' ward, leaking from waste pipes above.  In the leukemia's ward, the lavatories overflow at times, spreading filthy water across the floor that carries potentially lethal infection. There are just 3 toilets for 30 patients, and they are crusted dark with filth. There is only one tap, and it is broken. The staff has to send to other wards for clean waters. Of the billions of dollars the US is spending in Iraq (if it is true, H. K.) little seems to have found its way to Al-Iskan.  In a country that sits on top of the second largest oil reserves in the world, children are dying in hospital beds because of a shortage of such basic equipment as oxygen cylinders.  There is no hospital smell at Al-Iskan, because there is no disinfectant. We found a cleaner washing the floor, sprinkling meager drops of water from a bucket as he went.  Wasn't there any disinfectant, we asked. Not even soap, he answered.  "We have our own epidemic of diarrhea in the hospital every two to three weeks," says Dr. Ali Egab, a harried young doctor. "With overcrowding secondary infection is the leading cause of death in many Iraq's hospitals."

According to hospital statistics, the rate of secondary infections in Iraq is a shocking 80%. . . .  the leukemia ward loses five or six patients a week, a very high death rate. Secondary infection is even more of a risk for leukemia patients, who have lowered immunity, and ideally should be kept in isolation. Here they are packed in six to a room. Iraq has a high incidence of leukemia in children and it is rising.  That has been blamed on the use of depleted uranium by the US in the First Gulf War, and many of the cases at Al-Iskan came from areas that suffered heavy bombardment in 1991. But despite the high incidence, there are shortages of important equipment. Supplies of chemotherapy drugs can be erratic.  The hospital has only one nebulizer for asthma patients, and if two children suffer a severe attack at the same time, they have to share it, which means one could die. "  (Details from Justin Huggler: Dying of Neglect: The state of Iraq's Children's Hospitals.  February 21, 2004. Inependent/UK)

* * *

Amerika gyermekei: Az egyenlőtlenség folyamatos ábrázolása címmel idén is megjelent a fél évszázad óta évente kiadott felmérés és beszámoló a Children's Defense Fund (CDF) gondozásában, amely a legutolsóként elérhető adatok és grafikonok felhasználásával számol be az amerikai gyerekek továbbra is megdöbbentő, felháborító vagy szívszorító -- lehet választani -- helyzetéről. Az Egyesült Államokban minden hatodik gyerek szegénységben él.  Hat éves kor alatt minden 5 gyerekből 3 nem a szülei, hanem mások, nagyszülők, rokonok, nevelőszülők, intézetek által nevelt.  Részadatokra alapozott következtetések szerint kb. 3 millió gyerekről feltételezhető, hogy veszélyeztetett helyzetűek, különböző visszaélések és elhanyagoltság áldozatai. 9,3 millió gyereknek nincs egészségügy biztosítása. A 22 millió felnőtt mellett 13 millió gyermek szenved rendszeresen éhségtől vagy él állandó bizonytalanságban, lesz-e vacsora? 

Kétszer annyi afro-amerikai csecsemő hal meg az első születésnapja előtt, mint amennyi fehérnek elkönyvelt. A negyedik elemistáknak csak 31%-a olvas és számol a korának megfelelő színvonalon vagy annál magasabban. A szegénysorban élő gyerekek hatszor olyan esélyesek az iskolából kimaradásra, mint a jó anyagi körülmények között élők. Évente 900 000 gyermekről állapítják meg a hatóságok, hogy alultáplált, következésképpen sokszor fejlődésben is visszamaradt.  Több, mint 6 millió kisiskolás és tizenéves van felügyelet nélkül iskola után, amikor is, az alkalommal élve, közülük sokan kiskorú bűnözővé válnak. A gyerekek hetente átlagosan 28 órát néznek televíziót, ami azt jelenti, 18 éves korukra több mint 200 ezer erőszakos cselekményt és 16 ezer szimulált gyilkosságot látnak. A való életben naponta 8 kisgyerek vagy tizenéves esik lőfegyverek áldozatául -- ez minden három órában egy (1) új virággal borított sírhantot jelent a világ leghatalmasabb és leggazdagabb, a fejlett ipari országok közül a legvallásosabb országban.

 

2. írás 

Július 8.

 

Első bírósági kihallgatásán Szaddám Huszein, Irak máig is törvényesen választott elnöke, az ellene felhozott fő vád -- kurdok elleni genocídium -- kapcsán  kijelentette, addig nem is tudott az 1988-as tömegtragédiáról, míg az újságokban nem olvasott róla.  Ez nem egyfajta  rögtönzött védekezés volt a részéről, hanem az amerikai kormány évek óta tartó vádaskodásaival párhuzamos, folyamatos tagadás.  Éppen csak senki nem közölte, és senki nem volt hajlandó hitelt adni a szavának, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban létezett és könnyen elérhető volt a mellette szóló bizonyíték.

 

Jelen sorok írója tavaly áprilisban talált meg egy évtizeddel korábbi feljegyzését -- mindjárt hivatkozott is rá a Háborús mítoszok című tanulmányban -- amely a Halabja tragédia kivizsgálásával foglalkozott.  A feljegyzés  szerint  a US Army War College, az amerikai szárazföldi haderő vezérkari akadémiájának 1990-ben készült Iraqi Power and US Security in the Middle East(*) című tanulmánya azt a nagy horderejű végkövetkeztetést vonta le, nem volt tényleges bizonyíték rá, hogy az irakiak retorzióként szándékosan kémiai fegyverekkel irtották volna az országuk északi részén nemzeti kisebbségben élő kurdokat.

 

Az irak-iráni háború során Bagdad a külső iráni ellenséggel harcolva összeütközésbe került a belső kurd ellenzékkel is, amely a zavarosban halászva -- egyik részről amerikai, másik részről iráni bíztatásra és anyagi támogatással -- fordult ellene. A háború befejezéséhez közeledve, mások szerint utána, Szaddám Huszein megtorlásként állítólag büntető osztagokat küldött a kurd vidékekre, és az amerikai Külügyi Minisztérium állítása szerint ebben az időszakban mérges gázok bevetésére is sor került. Az iraki kormány ugyan határozottan tagadta és visszautasította a vádat, George Shultz államtitkár azonban kitartott mellette és a kongresszus az ő személyes követelésére szigorú gazdasági szankciókkal sújtotta Irakot.

 

„Az összes hivatalos dokumentum összegezése ellenére -- írta az  amerikai kormányszervek számára készült tanulmány -- lehetetlennek találtuk bizonyítani a Külügyi Minisztériumnak az iraki gáz támadásra vonatkozó állítását.” Ennek ellenére a szenátus 24 órán belül (ami rekord teljesítmény!) megszavazta a büntető szankciókat, anélkül, hogy  bárminemű bizonyítékot követelt volna: a vádnak nem volt egyetlen tanúja sem. 

 

„Elvárhattuk volna, hogy ilyen súlyos esetben a kongresszus körültekintően és megfelelő gonddal járt volna el” írta a tanulmány, majd más helyen így folytatta: „Úgy tűnik, a kongresszus   Irak megbüntetésének indokaként egy korábban, még a háború ideje alatt történt esetet használt fel, amelynek során 1988-ban Irán bombázta a HalbJah (Halabja) nevű iraki kurd várost. . . . Nagyon valószínűnek látszik, hogy ténylegesen az iráni bombázás kémiai fegyverei pusztították el az ott élő  kurdokat.”

 

Ez a belső használatra készült tanulmány tehát konkrétan cáfolta Bush, Cheney és Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó több ízben harsányan hangoztatott indokát a „rezsimváltásra”: Szaddám Huszein mindenre képes, hiszen tömegpusztító fegyverekkel irtotta a „saját népét”. Bár abban az időben Washingtonban senki szemöldöke nem rándult a homloka közepéig a történteken, sőt még több „védelmi” fegyvert ajánlottak Szaddám Huszeinnek (egy korabeli izraeli megjegyzés szerint „hadd gyilkolják csak egymást a gojok”), utólag azonban a Bush adminisztrációnak nagyon is kapóra jött az eddig politikailag kihasználatlan tragédia.

    

Mikor a háború eredeti indokai, mint a „világot fenyegető” nagy hatósugarú tömegpusztító fegyverek, majd az Amerikát közvetlenül veszélyeztető al-Kaida és Bagdad konspiráció hitelüket vesztették, akkor ráncigálták hirtelen elő a Pentagonban és állították a „megelőzés” indokainak élvonalába a közel másfél évtizeddel korábbi gáztámadást. 

 

Az újabb hazugság kiderültével esetleg botránnyá is dagadható ügy külön érdekessége, hogy kormány szinten nemcsak azt tudták, Szaddám Huszein személy szerint nem volt felelős a tragikus eseményért, de azt is tudták, hogy idővel ez a megállapítás a demokraták között, sőt médiakörökben is egyre ismertebbé vált -- mégis ki merték játszani a kártyát. És bejött nekik! Az EMPIRIÁN kívül ugyanis  egyedül a New York Times foglalkozott egy árva cikk erejéig az Army War College sorsdöntő tanulmányával. Mindenki más tetette, hogy nem is létezik.

 

A Times a háborút megelőzően, 2003 januárjában közölte Stephen C. Pelletiere bátor kiállású cikkét a halabjai gáztámadásról azzal a címmel Háborús bűn vagy a háború (egyik) eseménye? Ma úgy tennénk fel a kérdést,  bűnös vagy ártatlan a genocídium vádját illetően Szaddám Huszein?  

 

A név ugyan szakmai körökön kívül ismeretlen, de Pelletiere korántsem akárki. Az irak-iráni háború idején a CIA magasrangú politikai elemzője, majd 1988-2000 között az Army War College professzora volt, aki minden titkos és bizalmas ügyirathoz, magas szintű belső elemzéshez hozzájutott. Véleménye szerint több megbízható forrást összevetve az a hivatalos vélemény alakult ki abban az időben, az irakiak ha használtak is kémiai fegyvereket a várost elfoglaló irániak ellen, aminek során polgári áldozatok százai haltak szörnyű halált, nem a kurdok voltak a támadás célpontjai.

 

Pelletiere nyilvánosságra hozott egy a háború után közvetlenül lefolytatott (a Defense Intelligence Agency által végzett) helyszínelő vizsgálat csak belső használatra szánt, akkor szigorúan titkosított eredményét is, amely szerint patológiai vizsgálatok során a halottak állapotából megállapították, cián alapú gáznak estek áldozatul, amit az irániak használtak és nem mustár gáznak, amit viszont az irakiak. A nyolc évig elhúzódó háború során természetesen estek el az irániak oldalán harcoló kurd gerillák, talán éppen gáz támadás következtében is, Halabja polgári halottai azonban nem iraki genocídium, hanem a háború kiszámíthatatlan őrületének lettek áldozatai. 

 

„Mielőtt háborút kezdünk Halabja miatt, az adminisztráció tartozik annyival az amerikai népnek, hogy megismerteti a valós tényekkel” -- figyelmeztetett a Timesban Pelletiere. Erre azonban mint tudjuk, sem akkor, sem azóta nem került sor. A háborús nyerészkedők, háttérből uszítók, messiásvárók és politikai prostituáltak meggyőződése szerint az amerikai nép nem igényli, de ha tálcán raknák is az orra elé, azt se tudná, mit kezdjen  a 'valós tényekkel'.  Sokszor elhatalmasodik az emberen a kétségbeesés, hogy talán nekik van igazuk.

 

Mindenesetre érdemes lesz figyelemmel kísérni, vajon Szaddám Huszein tárgyalása során az ügyvédeinek lesz-e joga Pelletieret megidézni, illetve mikor ezt Washingtonból visszautasítják -- ami szinte törvényszerű --, lesz-e módjukban a korabeli hivatalos amerikai dokumentumokat, posztmortális vizsgálati eredményeket, tanulmányokat és a Times cikkét a védelem érdekében felsorakoztatni?

 

* Iraki hatalom és amerikai biztonság a Közel-Keleten

 

Addenda:

Július 13:  Az Interneten az Inter Press Service jóvoltából ismét felvetett (Sanjay Suri: Saddam Could Call CIA in His Defense) és egyre szélesebb körben elérhető információ ellenére a Bush-Cheney választási kampány szószólója, Terry Holt a CNN reggeli adásában ismét azt nyilatkozta, hogy az iraki háború jogos volt, mivel Szaddám Huszein a saját népét tömegirtó fegyverekkel gyilkolta halomra. Nyugodtan nyilatkozhatta, ugyanis érdekes és elgondolkoztató módon a nyilvánvalóan rágalmazó állítást sem a demokrata ellenzék, sem a média nem cáfolja, és  nem hozza fel mint újabb félrevezetést a Bush adminisztráció rovására.

 

MÁS:

 

A Los Angeles Times 2004. július harmadiki közlése szerint az amerikai hadsereg belső használatra írott tanulmányainak egyike kritizálja az Irak-ellenes pszichológiai hadjárat egyes epizódjait, amelyek közül az egyik legemlékezetesebb Szaddám Huszein szobrának visszatetsző és elhamarkodott ledöntése volt. 2003. április 9-én "egy tengerész ezredes -- nem az örömtől repeső iraki civilek, ahogy a tv- jelenetből széles körben feltételezhető volt -- határozta el a szobor ledöntését" -- írja a Times.  Ennek megfelelően egy amerikai tengerészgyalogos fedte be a szobor fejét egy amerikai zászlóval. A  pszichológiai egységen belül mindenki a fejét fogta erre a "rossz hírre".  "Nem akartunk megszálló erőnek látszani" -- magyarázta egyikük. A sebtében megrendezett eseményre egyébként az amerikaiak hangosbeszélőn invitálták a környékbeli civileket, bár Ahmed Chalabi is odacsődített jó pár lelkendező hívét, akik csinálták a kameráknak a műsort. A nép azonban távol maradt. "Végül amerikai katonák tették a szobor nyakára a láncot, amivel a földre rántották" -- írta a Los Angeles Times, "a pszichológiai egység azonban iraki indítványnak  tüntette fel (a képernyőn azzal a trükkel), hogy egy csomó éljenző gyereket zsúfoltak egy katonai  járműbe."  Nyilván cukrot ígértek nekik.

 

(A Los Angeles Times, a BBC és az EMPIRIA Magazin az adott napon a hadsereg utólagos tanulmányával azonos következtetésre jutott. Az ezzel kapcsolatos cikk a Lapszemlék-kommentárok rovatban olvasható 2003. I. félév, 18. írás)

 

 

1. írás

Július 4.

 

A hirhedt bagdadi Abu Ghraib börtön állásából felfüggesztett főfelügyelője, Janis Karpinski, a katonai rendőrség brigádgenerálisa azt állítja, hogy a felsőbb katonai vezetőség bűnbaknak használja őt, mikor a kegyetlen kihallgatási módszerek alkalmazásáért felelősséggel vádolja. Karpinsky az év elején zajló belső vizsgálatok során egy négy órás kihallgatáson rendületlenül azt állította, hogy a börtön egyes helységeiből (speciális kínzókamráiból) ki is tiltották, mikor a felsőbb katonai vezetés Donald Rumsfeld saját aláírásával megerősített parancsára hivatkozva átvette tőle az irányítást. Hasonlóképpen nyilatkozott amerikai riportereknek, de a napokban a BBC-nek is, a Pentagon azonban váltig tagadja, hogy a hadügyminiszter lett volna az extrém kihallgatási és vallatási módszerek  végső jóváhagyója.

 

A börtönbotrány mellett a minisztérium másik migrénszintű fejfájása a Los Angeles Timesnak titokban kiszivárogtatott, összesen 6 egymástól független tanulmány közös megállapítása, a katonaság évek óta sorozatosan csődöt vall az újoncok átszűrésével, aminek következtében pciszhopaták, brutális, agresszív elemek és bűnözők is nagy számban kerülnek a hadseregbe. Egy 1998-as Pentagon-riport szerint  az újoncok egyharmadának volt priusza, míg egy 1995-ös felmérés szerint az aktív katonaság egynegyede követett el bűncselekményt szolgálati ideje alatt.  

 

Ezeknek az adatoknak ismeretében legfeljebb Rumsfeldnek és Bushnak hihetetlen, senki másnak a  jelentés, ami szerint az iraki és afgán foglyok  kiszolgáltatottsága és a velük való kegyetlen bánásmód sokkal elterjedtebb és sokkal szisztematikusabb mint korábban feltételezték. „Az Abu Ghraib incidensek csupán egypár amerikai katona tettei, akik nem törődnek az országgal, és figyelmen kívül hagyják az értékítéletünket” -- mondogatja a realitást nyugodt lélekkel tagadva George W. Bush annak ellenére, hogy Bagdad megszállásának első hetétől kezdve folyamatosan, még idén áprilisban is volt halálos kimenetelű kihallgatás. Ez utóbbi során az egyik tengerészkommandó által „kezelt” fogoly vesztette életét egy „torzóra mért tompa trauma és fulladás következtében”.

 

(Kép: Névtelen jegelt holttest Abu Ghraibban. The New Yorker/AP) 

 

Bár egyes ügyeket hivatalosan kivizsgálnak, esetleg az autopsziát is figyelembe veszik, de a New York Times szerint az eddig beismert és nyilvánosságra hozott 37 haláleset döntő többségében erre nem került sor. Ugyanakkor  a titkos börtönökben elhalálozottak száma és haláluk oka nincs is regisztráltva, míg az „eltűnteket” hivatalosan senki, csak a kétségbeesett családtagok keresik.

 

Egy iraki generális, Abed Mowhoush halálának indoka először „természetes halálként” jelent meg az újságokban, és csak egy későbbi hivatalos kivizsgálás során derült ki, hogy a két napos vallatás során „fizikai tettlegesség” áldozata lett. A többit az olvasó fantáziájára bízzuk. Aki ettől kicsit idegessé válna, azt megnyugtathatjuk, Guantanamoban, ahol eddig kétségbeesésükben többen öngyilkosok lettek és még többen sikertelenül próbálkoztak, május óta kizárólag Mr. Rumsfeld személyes engedélyével alkalmazhatnak extrém vallatási módszereket.  

 

Hogy mi az „extrém”, az persze különböző embereknek különbözőt jelent. Ezért is nem volt botrány korábban a napi rutin, fogak és szem kiverése, ájulásig fojtogatás, végbélnyílás csizmával szétrúgása, kutyával marcangoltatás és hasonlók miatt. A rutin velejárója az elfásultság, a jégszívű megszokottság. Ennek ellenére a parancs végrehajtói között mindig voltak, és vannak is, akik utálattal és lelkiismeret-furdalással teljesítik, míg mások a börtönbeli fényképek és videó felvételek tanúsága szerint élvezik, sőt túlteljesítenek.

 

(Charles Graner. David Finkel felvételei a Washington Post számára)

 

 Ami a legfurcsább és legveszélyesebb, semmi külső jele a bensőt uraló szadizmusnak. A féktelen bosszúvágynak. A brutális kegyetlenség és a szexuális gratifikáció összefonódásának a pszichopatikus agyban. Abu Ghraib egyik hírhedt verőlegénye, az égkék szemű Charles Graner (kép) ránézésre lehetne a szomszédunk, a postásunk vagy a gyerek  tornatanára.  Pennsylvaniai háza előtt bibliai idézettel vésett szikla áll, arra figyelmeztetve, a mi kötelességünk, hogy keressük az Urat, amíg el nem jön, és el nem  áraszt malasztjával.

 

Az Öböl-háborút is megjárt, civilben börtönőr Graner, az Úr buzgó keresése közben rendszeresen vadul verte a feleségét, olyannyira, hogy bírói határozat tiltotta el a családjától, mielőtt 2001-ben hivatalosan elválttá nyilvánították.  Bagdadban, önmagához hűen, félig agyonvert meztelen áldozatainak gúlája felett fényképeztette magát.  Hatalmi mámortól eltelt, diadalmas mosolyát -- a szörnyet az elállatiasodott emberben -- a fél világ ismeri, de az utókor is ismerni fogja. 

 

Ennek ellenére nem árt a szavaira is emlékezni, mivel nem rendkívüli, hanem egy típust képvisel, Elnök Úr: „A keresztény azt mondja bennem, hogy (mások kínzása) helytelen, a börtönfelügyelő viszont azt mondja bennem, imádok egy felnőtt férfit arra kényszeríteni, hogy összevizelje magát.”

 

Ezt az automatikus reakciót csak két dolog válthatja ki: az elviselhetetlen  fájdalom és a kétségbeesett, halálos rémület.

 

MÁS -- bár nem egészen:

 

Az Amnesty International májusi jelentése szerint a háborút követő „stabilizáló” időszakában az angol katonák többször lőttek le civileket, köztük gyerekeket is, akik nem jelentettek veszélyt a számukra. (Egyes cikkek szerint sportból is!) A szervezet által figyelemmel kísért 37 indokolatlan és szándékos haláleset egyike miatt se vontak felelősségre senkit.  A jelentés a nemzetközi emberjogi egyezmények megszegésével vádolta az angol hadsereget, amely mivel „nem szolgáltat igazságot az áldozatoknak és hozzátartozóiknak, nemcsak hogy nem követi, de aláássa a törvény szabályait”.

 

Addendum :

 

2004. július 11: Az AP hírügynökség szerint az amerikai hadsereg továbbra is felügyelete alatt tartja a politikai, különösen a VIP foglyokat, míg a köztörvényeseket átadta az irakiaknak, akik azt ígérik,  az amerikai visszaélések feledtetésére enyhébb módszerekhez fognak folyamodni a jövőben -- még Abu Ghraibban is. "Az épület maga nem gonosz, csak az a kérdés, hogy ki vezeti" -- nyilatkozta az amerikai riporternek a nevét titkoló új börtönfelügyelő, valószínűleg nem realizálva a mondat találó kétértelműségét. Ugyan több, mint két ezer, az egyik szenátor szerint "az eddig közölteknél is borzalmasabb" megtörési és vallatási felvétel nyilvánosságra hozatalát a Pentagon betiltotta, de a világgal már eddig megismertetett kegyetlenségekhez  viszonyítva is az iraki vezetés játszi könnyedséggel lehet jobb és emberségesebb.  Annál is inkább, mert gyakorlott és megbízható szakmai felügyelet alatt kezdheti meg a munkáját. Viszont ki nem találná a kedves olvasó, hogy kinek a "megbízható" szakmai felügyelete alatt! Lehetetlen, hogy kitalálná. Ezért eláruljuk, az új, "szuverén" iraki bábkormány sok ezer öröklött és a napokban letartóztatott 500 új politikai foglyának sorsát amerikai börtönadminisztrátorok, fogda specialisták és tanácsadók(?)  vigyázó szeme fogja figyelemmel kísérni.

 

2005 szeptember: Matthew Rothschild írja ezzel kapcsolatban  a Progressive-ben:  "Rumsfeld, as the man in charge, has command responsibility for those under him, and he has shirked that responsibility. He mocked early reports of such abuse as “isolated pockets of international hyperventilation."

 

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2004. I. félév, 25. írás

 

 

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára