EMPIRIA Magazin IV. évfolyam - Kuliffay Hanna írásai

 

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2005 - I. félév

33. írás

Június 21.

Michael Weissenstein arról tudósít New Yorkból, a Világ Kereskedelmi Központ lebombázásakor áldozatul esettek családtagjai tiltakozást szerveztek egy Nemzetközi Szabadság Központ építése ellen az emlékezetes Zéró Szinten.  A centrum eredeti célja az volt, hogy "történelmi koncepcióba helyezze a 2001-es terror támadást".  Az idők folyamán azonban a történelmi koncepció geográfiai és kronológiai kiszélesítése olyan méreteket öltött, hogy háttérbe szoríthatja az eredeti célt, a szeptemberi tragédiára való emlékeztetést.  A most nyilvánosságra hozott tervezet szerint a kulturális jellegű komplexum az esemény és nemzetközi hatásának elemzése és feldolgozása mellett számos egyéb történelmi eseménnyel is foglalkozna, többek között az amerikai szegregációval és az európai holokauszttal. 

"(A holokausztnak) semmi köze az emlékműhöz" -- nyilatkozta a tiltakozó csoport szószólója, Charles Wolf, aki a feleségét vesztette el azon a tragikus napon. "Nem szabadna a nácizmusról és Dachauról szóló vitát folytatni (benne)." A tiltakozás nem légből kapott aggodalomra épül. Nyilván New Yorkban is sokan emlékeznek még a 80-as évek Washingtonban zajló 'kiszorító' esetre, mikor a II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére (ingyen kapott telken, állami hozzájárulással) tervezett múzeumból először csak a holokausztra is emlékező, végül viszont kizárólagosan holokauszt emlékház lett. Kiszorítva és kisemmizve a világháborús amerikai veteránok és hősök emlékműve csak másfél évtizeddel később készült el, mikor idős kor, betegség és elhalálozás miatt  több ezren már nem vehettek részt az avatáson. (Az olvasó fantáziájára bízom, hogy ez kiket nem érdekelt morzsányit sem.)

Ezúttal teljes kisajátítástól ugyan nem kell tartani, a szervezők és donorok által személyesen preferált vagy szubjektíven nagyobb jelentőségűnek ítélt történelmi események előtérbe helyezése azonban könnyen eltörpítheti a szeptember 11-i tragédia jelentőségét.  Míg az alaprajz tervezete szerint a Nemzetközi Szabadság Központ 300 ezer négyzetlábnyi területen gazdálkodhat és okíthatja a látogatókat a szabadság eszméje és elnyomás, totaliarizmus, terrorizmus jelenkori és történelmi viszonyáról, addig a tényleges Megemlékezési Centrum, amely a "pincében" lesz,  csak 50 ezer négyzetláb területet kap a tragikus esemény ismertetésére, értékelésére és emléktárgyi kiállítására. 

Az áldozatok hozzátartozóit képviselő bizottság, amely észbekapva úgy véli, "ellopták a Ground Zerot az orrunk alól", tiltakozni próbál, a  tervek azonban valószínűleg már sokkal előrehaladottabb állapotban vannak, minthogy 'kívülről' jövő beleszólásra, pláne döntő jelentőségű módosításra  lehetőség lenne.  A Centrumnak ugyanis már van kinevezett igazgatója Richard J. Tofei személyében, sőt a tervezés védnökségét, szakértői és tanácsadói bizottságának listáját is nyilvánosságra hozták. Mindenesetre a tragédia áldozatainak hozzátartozóit legalább konzultációra érdemesíthették volna.

Addenda

The so-called lessons of September 11 should not be force-fed by ideologues hoping to use the memorial site as nothing more than a powerful visual aid to promote their agenda. Instead of exhibits and symposiums about Internationalism and Global Policy we should hear the story of the courageous young firefighter whose body, cut in half, was found with his legs entwined around the body of a woman. Recovery personnel concluded that because of their positions, the young firefighter was carrying her. The people who visit Ground Zero in five years will come because they want to pay their respects at the place where heroes died. They will come because they want to remember what they saw that day, because they want a personal connection, to touch the place that touched them, the place that rallied the nation and changed their lives forever. I would wager that, if given a choice, they would rather walk through that dusty hanger at JFK Airport where 1,000 World Trade Center artifacts are stored than be herded through the International Freedom Center's multi-million dollar insult. Ground Zero has been stolen, right from under our noses. How do we get it back?  (Debra Burlingame írása a Petrified Truth web-oldalon)

 

32. írás

Június 19.

Aki mit sem tudott a CNN  elnök váltásáról, az is észre kellett vegye az éles csikorgással jobbra kanyarodást: az új nagyfőnök, Jonathan Klein lesöpörte a világhírű kábel adó évek óta legnépszerűbb középutas politikai műsorait, mint az Inside Politics és a Crossfire, mivel a neokonzervatívokat támogató radikális jobboldali adó, a FOX enyhébb változataként szándékozik érvényesülni.

Ennek megfelelően a nemzetközi híradója még az eddiginél is kevesebb képanyagot közöl a Közel-Kelet tragikus harcairól és áldozatairól (teljesen sötét éjszakai háttér lett a trend a bagdadi helyszíni riportoknál, amit akár Csádban vagy Mezőkövesden is felvehettek volna), és érezhetően a Condoleezza Rice által forszírozott „pozitív” háborús eseményekre (az „utolsókat rúgó” ellenállás sikeres felszámolása, szabadságra érkező katonák ünneplése, hősök kitüntetése)  koncentrálnak.  A háború kapcsán meginterjúvoltak még véletlenül se békepártiak, elfogulatlan középutas vagy netántán ellenzéki szakértők -- a Bush ellen szavazó 70% érdekében nem nyilatkozik senki, véleményének, elképzeléseinek, alkalmi felháborodásának  nincs tolmácsa.

A felerősodő afgán gerilla tevékenységről, a sorozatos iraki szabotázs akciókról és merényletekről, illetve az ismét kiéleződő palesztín-izraeli helyzetről való figyelem elterelés egyik mesteri példája volt az elmúlt 6 hétben a  Michael Jackson tárgyalás eszeveszett felfújása. Mint Jonathan Darman írja a Newsweekben, Klein utólag bevallotta, túllőttek a célon, mikor „végtelen parádézási” lehetőséget adtak Jacksonnak. Állítólag az ügy lezárultával azon morfondírozott, legalább 60 (értékes) történetet közvetíthettek volna az elpazarolt idő alatt. Amennyiben az adó részvényesei is így ítélik meg, Klein bemutatkozása nagy betős KUDARC volt -- hacsak  nem eredetileg a kormány problémáiról való figyelem elterelést  várták el tőle.

A szenzáció egyébként, ami felett nem csak a CNN siklott el májusban elegánsan, de az egész amerikai média, az a köztörvényes Ahmad Chalabi bravúros hatalomra jutása volt Bagdadban. A banki sikkasztásból és okirat hamisításból meggazdagodott közgazdász doktor, aki korábban sikeresen beerőszakolta magát az egyik miniszterelnök helyettesi pozícióba, ráadásként megszerezte az amerikai és izraeli érdekek számára legfontosabb kinevezést -- az újonnan alapított Energiai Bizottság vezető pozícióját.

Az átszervezett Energiai Bizottság a korábbinál nagyobb felelősséggel és hatalommal bír, mivel hozzákapcsolták -- egy kézbe összpontosítva -- az olaj, elektromos ipar és a vízellátás szektorát is. Chalabi, aki a szabadgazdaság és privatizáció elkötelezett híveként ismert Washingtonban és Tel Avivban, jelen lesz, sőt tényleges szerepet is játszhat Irak természeti kincseinek külföldi kézre való átjátszásában, az ország végső kiszolgáltatottságát jelentő privatizációs döntésekben, mint ahogy a külföldi beruházások engedélyezésében is.  

Mint az EMPIRIA olvasói tudják, Dr. Chalabi az iraki háborút megelőzően Dick Cheney,  Paul Wolfowitz, Douglas Feith, a politikai konzultáns Michael Rubin  és Richard Pearl protezsáltjaként a Pentagon és Tel Aviv egyes számú jelöltje volt az új, “demokratikus” Irak vezető posztjára.  A CIA katonai repülőgépek biztosításával gondoskodott róla, hogy Bagdad elfoglalásakor milicista követőinek százaival együtt rögtön a tűz közelében legyen, és  idővel átvehesse a számára kijelölt szerepet.  A Reuters rövidke beszámolójában megjegyzi, Chalabi (a hosszúra sikeredett várakozás és némi nézeteltérések ellenére) továbbra is előnybe részesíti az amerikai és angol olajcégeket -- az általa korábban istápolt Mosul-Haifa olajvezeték építéséről azonban a hírügynökség azúttal nem tett említést.

A külföldi beavatkozás, sőt kényszer vádját elkerülendő pár hónapja "valakik" látszat ellentétet kreáltak a Külügyi Minisztérium és Chalabi között, azt a hitet keltve az irakiakban, hogy a jó doktor kegyvesztett lett Washingtonban. Még tv kamerákkal kísért házkutatást is tartottak nála,  de persze semmi sem lett az ügyből. A világgá kürtölt, konkrétumokat ugyan nélkülöző vád -- Iránnal való titkos kapcsolat, esetleg információ közvetítés -- csak arra szolgált, Chalabi nagyfokú népszerűtlenségét ellensúlyozva némi bizalmat keltsenek irányába: nem játszik össze a megszállókkal, sőt, kijátsza őket.  Az amerikai sajtó, amely gyakran idézi, azóta is "former insiderként" emlegeti, ami balgáékat és naívékat és az öszes fél füllel figyelőket mind azzal kábítja, washingtoni támogatás nélkül került hatalmi pozíciójába.

A hatalom megkaparintása után azonban mindjárt le lehetett állni a kegyvesztettség megjátszásával: Condoleezza Rice, Dick Cheney és mások telefonon rögtön gratuláltak az „arab gyűlölő” Chalabinak ügyes helyezkedéséhez. Senki se firtatja a világ fővárosában, sőt mindenki egyhangúlag meg nem történtnek, vagy legalább is bocsánatos bűnnek  tekinti, hogy a szélhámos bankár és névtelen informátorai szolgáltatták a Pentagonnak a döntő bizonyítékokat, amelyek szerint Irak tömegpusztító fegyvereivel veszélyeztette Amerikát és a világ békét. Egyesek a tettetésben olyan messzire mennek, azt állítják, nem is értik, képtelenek megmagyarázni Chalabi mindenen való felülemelkedését, itt is-ott is sikerét.  Ugyan kérem!

Pearl egyszer azt nyilatkozta, elkerülhető lett volna a megszállás számos kudarca, ha az amerikai kormány azonnal Chalabit helyezte volna az őt megillető irányító posztra. (A sok vérnél is hullhatható több vér.) A Pentagon tanácsadó lassú tempó miatti elégedetlenkedését azonban nem kell túl komolyan venni. Visszanézve ugyanis nyilvánvaló, hogy a kitérők és akadályok ellenére lényegében minden a terveknek megfelelően halad az olajtól síkos célegyenes felé.(*1)

Kleinre visszatérve legyen az olvasó döntése, irányítása alatt azért nem foglalkozott a CNN (59 más érdekes témával együtt) a gyanúsan rejtélyes Chalabi-üggyel, mert sehogy se jutott rá idő a szenzációs Jackson-tárgyalás miatt, vagy éppen azért töltött annyi időt a pedofil sztárra, hogy ne kelljen olyan kényes kérdésekkel foglalkoznia, mint Chalabi és bajtársa, a pénzügyminiszternek kinevezett CIA ügynök Allawi besuvasztása a demokratikusan választott iraki kormányba.

*1 Az alábbi jelent meg 2003 augusztusában Chalabiról az EMPIRIA Jelenidő rovatában a Hogyan tovább? című cikkben:  

Az 1992-ben milliós pénzügyi visszaélések miatt börtönre ítélt gazdag bankár a CIA és a State Department tiltakozása ellenére Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz és Douglas Feith személyes támogatottjaként lett „emigrációjából” visszaröptetve (az amerikai adófizetők pénzéből) Bagdadba, és a béke első napjától az amerikai katonaság állandó fegyveres védelme alatt tesz-vesz és nyilatkozgat a megszállók által kijelölt pozíciójából.  „Bár az irakiak talán nem kedvelik, de Chalabi az amerikai zsidó szervezetek, elsősorban a Jewish Institute for National Security Association kedvence”, olvashatjuk róla. Áprilisban a Northern California Jewish Bulletin szerint Chalabi korábban bizalmi tárgyalásokat folytatott Washington és Jeruzsálem között az Irakból Izraelbe történő közvetlen olajszállításokról, elsősorban a Szaddám Huszein által visszautasított Mosul-Haifa olajvezeték megépítéséről.

Chalabi az Al-Ahramnak adott interjújában hazugságnak minősítette a Jewish Buletin híradását -- ami múltjának ismeretében valószínűleg nem lepte meg különösebben a lap szerkesztőit. Chalabi meglehetősen kusza és szimplifikált válaszai közül figyelemre méltó volt az a közlése, hogy az Iraki Nemzeti Kongresszus (INC) ugyan megszűnik mint a frakciókat összefogó ellenzéki szervezet, de politikai pártként tovább fog működni, természetesen az ő vezetése alatt.  Ez persze ellentmond annak, amit váltig hangoztat, hogy (bár pillanatnyilag is az egyik legfontosabb pozícióban ül) nem pályázik politikai babérokra. Csak azért tért haza, hogy tanítsa, okítsa népét.

Chalabi és az INC  a szabad gazdálkodás, a privatizálás és az amerikai mintájú szociálpolitika híve.  Az utóbbi természetesen azt jelenti, hogy az irakiak el fogják veszíteni a Szaddám Huszein által biztosított ingyenes egészségügyi- kórházi- és gyógyszerellátásukat, élelmiszerjegyüket és egyéb állami juttatásaikat, lemondhatnak az olcsó olajról és ingyenes vízről és megszűnik az ingyenes oktatás, ami lehetővé tette, hogy a legszegényebb környezetből kikerült tehetségek is tanulhassanak közép- és felsőfokú intézményekben.  

Az INC platformja szerint ugyanakkor az Iszlám vallás a törvényhozás egyik forrása lesz -- ami ha megvalósul, visszalépést fog jelenteni Szaddám Huszein modern alkotmányához képest, amely a nyugati demokráciákkal egyezően szekuláris volt, vagyis állam és egyház szeparáltságán alapult.  A riporter kérdésére, milyen külpolitikai vonalat fog követni Irak arab és nem-arab szomszédjai felé, Chalabi kijelentette, „Irak most, mint állam, már nem tartozik az arab vezetők klubjába.”  Mindenesetre gyors döntés volt elszigetelni a testvérnépektől, villámgyors.  Hogy pontosan kinek az utasítására, az nem derült ki a beszélgetésből. Mint ahogy az sem, miért előnyös ez az elszigetelődés az iraki nép számára?

Amit sikerült kihámozni szavaiból az valahogy úgy szól, mivel az arab országokat sivatagok választják el Iraktól, Törökország, Irán viszont földrajzilag közelebb van hozzá (mintha diplomáciai szempontból ez számítana, K. H.), Chalabi szorosabb kapcsolatot akar nem-arab szomszédjaival, és azon fogadkozik, hogy nem fognak bázist szolgáltatni vagy menekülési lehetőséget adni az irániak és törökök elleni terrorizmusnak és konspirációnak.  Mivel a CIA nyomát sem találta Irakban terrorista bázisoknak és konspirációs ügyleteknek -- pedig ügynökei ugyancsak keresték --, nem lehet tudni, végül is miről is beszél?

Chalabi továbbá azt nyilatkozta, és a kotyogásáért még az orrára koppinthatnak, az a tervük, hogy "rávegyék Amerikát", tartson állandó katonai támaszpontokat Irakban. Végre valaki kibökte a Washingtonban fogant közös Nagy Terv lényegét, amit az amerikai és általában a nyugati médiában egyelőre jobbnak látnak nem hangoztatni. „Az iraki nép a választások után egy 'választot' kormány révén védelmi jellegű, biztonságot jelentő államközi egyezményt fog javasolni az Egyesült Államoknak.”   Vajon honnan tudja ezt teljes bizonyossággal előre a(z állítása szerint) politikai babérokra még véletlenül sem pályázó Chalabi? És pontosan kinek a nevében nyilatkozik?

A riporter aggodalmára, nem lesz-e az amerikai jelenlét destabilizáló erő Irakban, sőt a régióban, Chalabi megnyugtatta, hogy „egyáltalán nem.” Miért is lenne? Éppen csak azt nem mondta, amit már mintha hallottunk volna tőle (magával a háborúval kapcsolatban) -- az irakiak virágesővel fogják üdvözölni a támaszpontokat építő amerikai katonákat.

MÁS:

Az Information Clearing House mai tudósítása szerint -- amely azzal hirdeti magát, olyan híreket közöl, amelyek nem láthatók a CNN-en --  iraki törvényhozók egy csoportja követeli a végleges amerikai kivonulás időrendbeli meghatározását. A memorandumot a 275 üléses nemzetgyűlés 83 tagja mintegy tiltakozásként azzal nyújtotta be az elnöknek vasárnap,  tudomásukra jutott, hogy az iraki kormány az ENSZ Biztonsági Tanácsához intézett hivatalos levelében az amerikai megszállás további fenntartását kérte.  A memo szerint a kérvényt a külügyminiszter, Hoshiyar Zibari nyújtotta be a nemzetgyűlés tudta és jóváhagyása nélkül, mintegy "megkísérelve Irak amerikai megszállásának legitimizálását". A siker garantálva.

Addenda 

2006. június 25:

Until recently, the American media has remained inexplicably low-keyed towards this peace sentiment among high-ranking Iraqis. For example, the June 2005 public letter by Iraq parliamentarians was reported only by Knight-Ridder in this country. Whatever the reasons, the lack of public discussion perpetuates the illusion that American soldiers are dying to protect a majority of Iraqis who want us to stay. To borrow a phrase, it would be an Inconvenient Truth to report that the US embassy is having difficulty maintaining the loyalty of the very regime they helped install. (Tom Hayden: Breaking Iraq News, Common Dreams.org)

 

31. írás

Május 30.

 

Egy kedves olvasónk kérdésére -- mi az amerikai vélemény arról a BBC2-n eddig 2-szer éjszaka vetített dokumentumfilmről, The power of nightmares, amely azt állítja, hogy az al Kaida nem is létező szervezet -- az Olvasói levelek rovatunkban közölt válaszunkat szeretnénk megosztani a Lapszemlék rovat olvasóival is:

Örömmel közölhetem, sikerült megszerezni az Origo Nagyvilág rovatában Magyari Péter Talán nincs is Al Kaida című nagyon érdekes cikkét, amely a BBC dokumentumfilmjét elemezve közli a sokak számára talán megdöbbentő kijelentést: semmi bizonyíték nincs az al Kaidára. Egyes állításai -- “A Bush-kormányzat tudatosan rémisztgeti az embereket, hogy az általános félelmet felhasználhassa politikai céljai eléréséhez” -- szinte szó szerint egyeznek az Empiriában általam jóval korábban írottakkal. A világhatalmi szerepét vesztett Szovjetúnió (a „gonoszság hatalma”) után Washington a kisebb ellenállási gócokat és gazdag nyersanyagforrásaik kontrollját áhító  országokat helyezte a félelmetes ellenfél pozíciójába. Így lett George W. Bush idejében az „ügyeletes mumus” és újabb világ veszély  többek között bin Laden (és vele a Tálib kormány) és természetesen Szaddám Huszein.

A félelemkeltés ideológiai gyökere -- mint azt a Magyari cikk és az EMPIRIÁ-ban tavaly megjelent Lenin árnya a Fehér Házban című írás is kifejtette -- a múlt század 40-es éveire nyúlik vissza, mikor Leo Strauss, a nácizmus elől emigrált filozófus határozott irányt adott az amerikai neokonzervatívizmusnak. Ronald Reagan -- nem állítom, hogy tudatosan --, de több vonalon is azonosult Strauss követőinek elképzeléseivel, míg az idősebb Bush csak részben, mivel „volt CIA főnökként ragaszkodott a világpolitika realistább megközelítéséhez.”  Amit hozzá kell tennünk: ezért lett egy terminusú elnök. A neokonzervatívok elvárása már akkor az volt, hogy Bagdadot és az olajmezőket amerikai fennhatóság alá kell vonni, Bush és Powell azonban ezt ellenezték -- amiért is menesztve lettek.

Az őket követő Clinton adminisztrációban is voltak a Strauss-ideológiával azonosuló politikusok, mint például Samuel Berger, de a „moderáltabb”, burkolt hatalmi törekvéseik hívei tartották a frontot. Hogy mennyire szó sem volt a 90-es évek végén az al Kaidáról, mint domináns, világot behálózó terrorszervezetről, idézünk egy korabeli írásunkból: Madeline Albright idézett megállapítása szerint a kenyai és a tanzániai  terrorista akciók (valamint az 1996-os szaúdi bombázás, K.H.)  egy új fajta politikai ellenállás veszélyét jelentik:  "Ami új -- jelentette ki Albright -- az bizonyos terrorista koalíciók feltűnése, amelyek semmilyen kormánynak nem felelnek, országhatárokat semmibe véve működnek és készek a fejlett technológia alkalmazására."

Albright az iraki háborút megelőző időben többször is hangot adott annak a nézetének, hogy a gazdasági szankciók, politikai elszigeteltség, az iraki légtér kontrollja és a rendszeres bombázások elérték céljukat -- vagyis Szaddám Huszein nem jelentett többet veszélyt Izrael vagy bárki más számára. Külügyminiszterként megfelelő tájékoztatást kapott az elszigetelten működő terrorista módszerekkel dolgozó ellenállási csoportokról, többek között Afganisztánban és Észak-Afrikában, de nem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget, mint ami reális volt. 

A szovjetek ellen is harcoló bin Laden leginkább mitikus figura volt a 90-es években, az elnyomottakkal azonosuló spirituális vezér, az idegen hatalmi és kulturális befolyást ellenző gazdag mecénás, de semmiképpen sem a nyugat létét ténylegesen veszélyeztető, világégést előidéző konspirátor.  Mikor a tálib-kormány bizonyítékot kért Washingtontól, hogy bin Laden 60 országot behálózó szervezte felelős a Világ Kereskedelmi Központ (WTC) és a Pentagon megtámadásáért, még csak válaszra se méltatták. Az ok? Nem volt és azóta sincs bizonyíték egy bin Laden vezette centralizált terrorszervezetre.

Egyes CIA analizátorok és politikai szakértők az egész szeptember 11-i támadást önálló, mondhatnánk egyedülálló terrorakcióként értékelték, a Fehér Ház és a Pentagon azonban az alkalmat megragadva azonnal háborús támadásnak könyvelte el és azóta is két háborút vív az ország.  „Strauss nem zárta ki azt sem, hogy a politikusok akár fantázia-ellenséget kiáltsanak ki.” Pontosan ez történt.

A rémálmok hatalma arra utal, a közvélemény riogatása mint politikai eszköz egy befolyásos amerikai politikusokból álló csoport legfőbb fegyvere” közvetíti elemző cikkében Magyari. És ez mindjárt érthetővé teszi, miért csak a 2-es csatornán, és ott is éjszaka vetítették a BBC filmjét Angliában és miért nem hallott róla szinte senki az Államokban.

Robert Scheer viszont, aki 30 éves megfigyelője és kritikusa az amerikai politizálásnak, közvetve nyilván hallott róla, mivel még január elején írt egy cikket a Los Angeles Timesban „A rémálom hatalma: A félelem politikájának feltűnése” címmel, de érdekes módon nem keltett visszhangot, pláne felháborodást.  Cikkét azzal zárta:  „Egy végeláthatatlan háború iránti nemzeti ignorancia állapota, ahogy a ’Power of Nightmares’ bemutatja, egyszerűen elfogadhatatlan egy funkcionáló demokráciában.” Scheer nem az első, aki a funkcionáló demokráciát, mint olyant  kétségbe vonja a mai Amerikában.

 

30. írás

Május 23.

A hét végén korlátozott nyilvánosságot kapott az a katonai terv, amely szerint az anglo-amerikai szövetség a közeljövőben több, mint 100 ideiglenes bázist fog átengedni az iraki rendfenntartó erőknek Ez első hallásra a visszavonulás kezdetének, közvetve a megszállás közeljövőbeni befejezésének tűnhet. Erről azonban szó sincs.

A Pentagon a további emberveszteség, valamint harckocsi, helikopter, és utánpótlás szállító teherautó veszteség elkerülése végett tervez kivonulni a megszállásba beletörődni képtelen városokból és környékbeli laktanyákból az ország ritkábban lakott területeire, ahol bombabiztos barakkokat és szilárd szerkezetű katonai létesítményeket magukba foglaló erődítményeket kívánnak építeni -- ami nem mást, mint permanens ott tartózkodás tervezetét jelenti.

A Guardian/UK szerint 'egyes' iraki politikusok ellenzik a hosszú távú washingtoni berendezkedést (ki figyel oda?), mivel véleményük szerint csak további üzemanyagként fog szolgálni a "terrorizmusnak". A Pentagon szerint viszont azzal, hogy a 'védelmi' hangsúly a szír és iráni határvonal, valamint az olajvidékek, szállítóvonalak biztosítására tevődik át, csökkenni fog az urbánus gerillákkal a közvetlen konfrontációk lehetősége és vele az amerikai veszteség.

(Iraki ellenálló. Ramadiban készült Reuters felvétel.)

A modern felszereltségű, légikikötővel, saját útrendszerrel és energiaellátással is rendelkező katonai erődítmények a Washington Post szerint nemcsak biztonságosabbak lesznek, de utánpótlás szempontjából jobban elláthatók és hatékonyabb csapatmozgást lesznek képesek biztosítani. Az USA egyik hivatalnoka szerint minden téren messze túl fognak tenni a jelenlegi katonai bázisokon és az új épületek közvetlen nehézfegyveres támadásnak is képesek lesznek ellenállni.

Közvetlen nehézfegyveres támadásnak? Irakban? Erről a bibliai átok jut az ember eszébe, amivel a Leviták szerint a zsidókat sújtotta az Istenük: „akkor is menekülni fogtok, ha senki sem üldöz”.  Úgy látszik a Pentagon is ebben a szánalmas állapotban rendelkezik ember életek, a jövő és dollármilliárdok felett.

 

29. írás

Május 18.

A szovjet-szakértő Dr. Condoleezza Rice szürkeállománya át van itatva az általa évekig tanulmányozott rendszer degenerált és ördögi szemléletvilágával, amelynek alapköve és tetőzete egyaránt a hazugság volt. Zsigereibe ivódott -- mint olaj a szalmakrumpliba -- Lenin politizálásának mottója: „Egy hazugság elég gyakran ismételgetve igazsággá válik.”  Amennyire nem illik ezt Lenin esetében felemlegetni, pláne negatívumaként felróni, olyannyira nem illik Rice esetében sem felhozni.  És hol tudják jobban, mint az évek óta idomított, vezetői szinten kollaborációra is hajlandó amerikai médiában, mit illik és mit nem? 

Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy senki sem tulajdonított neki jelentőséget, Rice legutóbbi titkos bagdadi villámlátogatása során mondott beszédében ismét előkotorta a hivatalosan egy ideje szemérmesen jégre tett  abszurd kitalációt, miszerint a 2001-es terrorakció és Irak megszállása között ok-okozati összefüggés van:

"Tudják, ez a háború jött hozzánk, nem fordítva. Az Amerikai Egyesült Államok szeptember 11-én megtámadva realizálta, hogy olyan világban élünk, amely nem engedheti meg hogy a fenyegetések összeadódjanak, és azt is realizálta, hogy olyan világban éltünk, amelyben egy másféle Közel-Keletre volt szükségünk, ha valaha is permanens békében akartunk élni. "

Mikor Rice azt mondata az Államok realizálta, hogy olyan világban élünk, ahol támadni kell, ismét és újra a Bush adminisztráció preventív politikájának szükségszerűségét igazolta. Mert mi is a megelőző háború célja? Természetesen a „permanens béke” megteremtése. Mi is lenne más hadihajókkal és szőnyegbombázókkal?  Az okozat pedig: a ránk törő idegen támadás.  A háború jött hozzánk, New Yorkba és Washingtonba, nem fordítva. De Bagdadból?  A legfőbb kérdés kedves Külügyminiszterasszony az, hogy Bagdadból?

Rice egyébként a szeptemberi terrortámadás elemezgetése során korábbi önmagának is alávágott, mikor azt mondta:

"A  Közel-Keleten a szabadság hiánya, (egy fajta) szabadság deficit, ami kitermelte a gyűlölet ideológiát, ami aztán odáig vitte az embereket, hogy repülőgépeket vezettek egy épületbe (valójában háromba) azon a szép szeptemberi napon. Az emberek nem akarnak öngyilkos bombázók lenni, az emberek nem akarnak öngyilkos géprablók lenni, de valahogy a gyűlölet ideológiája  úgy elhatalmasodott ebben a régióban, hogy az emberek hajlandók ezt okozni más emberi lényeknek . . .  Az eluralkodó rosszindulat csak növekedett és eljött kísérteni azon a szép szeptemberi napon."

Az ősszel Európában járva meghívott (gondosan szelektált) francia hallgatóság előtt Rice beismerte, hogy a társadalmi, gazdasági egyenlőtlenség és a kilátástalan szegénység a közel-keleti problémák fő gyökere. Bagdadban azonban ezt, egyszerű, kispénzű katonák és honvédségi alkalmazottak előtt beszédet tartva, nem tartotta okosnak megismételni.  Az áldozathozó, életét kockára tevő kisembernek a tények és valóság helyett érzelmi indokkal kell szolgálni -- például azzal,  hogy tőlünk független gyűlöletáradat áldozatai vagyunk.

Ezért indokolta Bagdadban a „szabadság deficittel” és ebből fakadóan a rezsim váltás szükségességével  az amerikai intervenciót, aminek segítségével aztán az eredeti indokokról, mint a tömegpusztító kémiai és biológiai fegyverekről, vagy a New York, London, Tel Aviv felett tornyosodó atomfelhő veszélyéről végleg el lehetett felejtkezni.  És amiről nem beszélnek a washingtoniak, az olyan, mintha meg sem történt, soha nem is létezett volna. 

Mint olvasóink tudják, minden hazugságtól és mellébeszéléstől függetlenül a terrorista módszert választó gyűlöletnek és rossz szándéknak semmi köze sem volt Szaddám Huszeinhez.  Ennek ellenére a háborús bosszúra való hergelésben az élen járva döntő jelentőséggel bírt Rice gyakran hangoztatott véleménye: „Nyilvánvaló kontaktus van az al-Kaida és Szaddám Huszein között, ami dokumentálható.” 

Ezt alátámasztotta Bush megdöbbentő kijelentése: „Nem lehet különbséget tenni az al-Kaida és Szaddám között.” Úgy szintén Dick Cheney magabiztos tudálékossága: „Mindent elsöprő bizonyíték van  az al-Kaida és az iraki kormány közti kapcsolatra. Teljesen biztosra veszem, hogy létezett egy ilyen kiépített kapcsolat.” Na és persze miért is maradt volna le a szégyenlistáról Colin Powell? „Iraki hivatalnokok tagadják az al-Kaidával való kapcsolatot. Ezek a tagadások egyszerűen nem érdemelnek hitelt.”

Rice, a főnöke és a többi kabinetminiszterei együttesen igazolni látszanak, amit annak idején fegyverrel sakkba tartott, ütemes tapsra kényszerített milliók kórusa harsogott: LENIN ÉLT, LENIN ÉL, LENIN ÉLNI FOG!

MÁS és mégsem:

Secretary of State Condoleezza Rice came out in support of Bolton's nomination, praising him for what she called a "proven track record of effective multilateralism". Days later, 59 former US diplomats signed an open letter calling for the Senate to reject the nomination on the grounds that Bolton's unilateralist views would undermine negotiation efforts with other diplomats. (Sharif Abdel-Kouddous: The Bolton brouhaha -- The battle over John Bolton's nomination as the next American ambassador to the UN has entered a new phase. (Al Ahram. 2005 május)

 

28. írás

Május 11.

Ha egyszer valaki összeállítja az Amerikai médiaelhallgatások botrányos listáját, feltétlen az idei év élvonalába  sorolhatja annak az országos jelentőségű döntésnek mesteri eltussolását, hogy a kongresszus ismét 82 milliárd dollárt szavazott a Bush adminisztrációnak az iraki és az afgán háború folytatására. Bár hazai földön közel 50 milliónyi szegénynek(*1) -- ebből több, mint 8 millió gyermek -- nincs egészségügyi biztosítása és többségüknek nincs annyi pénze, hogy fizetni tudná az égbeszökő kórházi költségeket, ambulanter kezelést, életmentő teszteket, gyógyszereket, mégis 600 millió dollárt szavaztak meg a bagdadi amerikai nagykövetség építésére, ami kizárólag a neokonzervatív olajkufárok célját szolgálja: az egész közel-keleti domináció és kémhálózat idegközpontja lesz.

Ez már az ötödik ún. sürgősségi költségvetési csomag törvényesítése a 2001-es terroresemény óta, ráadásul csak szeptemberig, a következő pénzügyi év kezdetéig elégíti ki a kormány, elsősorban a Pentagon, kisebb mértékben a State Department végnélküli követeléseit. George W. Bush magyarázata szerint a hatalmas pénzek szent célt szolgálnak: „Új demokráciák eresztenek gyökeret Irakban és Afganisztánban és Amerika büszke rá, hogy mellettük állhat. Ez a törvényhozás segíteni fogja Amerikát, hogy folytassa a szabadság és demokrácia előmozdítását.” Az egységesen Yes-szel szavazó szenátor és képviselő uraknak ugyancsak nehezére eshetett a meghatottság könnyeit visszafojtani.

Közel 76 milliárd lett egyenesen Irak és Afganisztán további megszállására és nehézfegyveres „demokratizálására” előirányozva, míg 4.2 milliárd külföldi segélyekre (beleértve ellenzéki csoportok és mozgalmak támogatását, diverzáns tevékenységet, katonai tanácsadást, az amerikai demokráciát hirdető média propagandát) és más nemzetközi kapcsolatokat építő (vagy éppen aláásó, K. H.) programokra.  A külföldi segélyek osztogatása zártkörű, sokszor titkos és nehezen ellenőrizhető --  hatalmas pénzek vándorolhatnak kétes elemek zsebébe.

A Mississippi állambeli republikánus szenátor, Thad Cochran szerint a külföldieknek juttatott dollármilliárdok az egész világon óriási fontosságúak a szövetségeseink számára. Elsősorban nyilván Izraelre gondolt. Ami biztos, Palesztin földre semmiképpen sem gondolhatott, mivel az újonnan választott kormánynak csupán 50 millió dolláros gazdasági és infrastrukturális segélyt utaltak ki, amely összeg a zsidó származású neves zsurnaliszta és tv-kommentátor,  Eleanor Clift szerint „szégyenletes és megalázó”.

A horribilis háborús kiadások immáron ötödik kongresszusi megvitatásáról sem tudósított a köztelevízió híradása --  bár igazán téma lehetett volna --, de azt hitte az ember, legalább a költségek végső lebontása és megszavazása HÍR lesz . . .  Nem volt.  Sem az NBC, sem  a CBS esti  fő hírei nem méltatták szóra.  Az emberek 70-80%-a pedig a tv hírekből értesül(ne) az ország ügyeinek intézéséről, az államháztartás kasszájának kezeléséről. Ehelyett Michael Jackson pedofil perének részleteivel traktálták a napi küzdelmekbe belefáradtakat -- ahogy hetek óta rendszeresen, nap mint nap.

*1 Tíz biztosítás nélküli személyből 8 dolgozik, vagy dolgozó családba tartozik. A rohamosan emelkedő egészségügyi költségek következtében a helyzet minden évben rosszabbodik, a kisfizetésű szolgáltatóipari alkalmazottak mellett (a Wal-Mart országos áruházlánc elárusítója 19 ezer dollárt keres egy évben) egyre több kis- és középüzem és kisvállalkozó kénytelen megszüntetni alkalmazottai egészségügyi biztosítását.

 

27. írás

Május 10.

George W. Bush minden tengeren túli látogatása felháborodott ellentüntetők tömegeit viszi az utcára.  Kedden azonban Grúziába érkezve lelkes fogadtatásban részesült, és hatalmas sikert aratott  -- elnöksége 5. évében  először! Tbilisziben (állítólag) éljenző tízezrek ünnepelték. A tömeghez intézett beszédében -- a tőle megszokott szégyentelen képmutatással -- éppen azt hangsúlyozta ki, amit az iraki háborút megelőzően a pacifisták és nemzeti érdekeltségű szakértők váltig hangoztattak, és amit ő -- magát büszkén "háborús elnöknek" vallóként -- abszolút figyelmen kívül hagyott: "a volt szovjet köztársaság azt bizonyítja a világnak, mindenre elszánt emberek fellázadva kikövetelik elnyomó vezetőiktől a szabadságot".

Bush a gyakorlatban ugyan hallani sem akart róla, és durván félrerúgta, Grúziában viszont az ottani  politikai körülmények kényszerítő erejének engedeve elismerte, hogy normális körülmények között a függetlenség és demokrácia vágya nem külső, véráztatta agresszió következménye, hanem spontán, belső indíttatású társadalompolitikai igény.  Kérdés, vajon felfogta-e a saját szavai lényegét?

A majdani Bush-biográfiák egyik döntő jelentőségű tömeggyűlése ugyanazon a téren zajlott, ahol az egy éve tüntetők végre menesztették hivatalából a Washington és a nyugati média kedvelte Shevarnadzét. "Ti itt gyülekeztetek, semmi mással, csak rózsákkal és a meggyőződésetek erejével, és követeltétek a szabadságotokat" mondta Bush. "És mivel ezt tettétek, Grúzia ma szuverén és szabad, és a szabadság (új) világítótornya a régió, sőt a világ számára." Az elnök egy ösvényű gondolatmenete természetesen a vértelen győzelem legfontosabb elemét, az erőszakmentességet, kiiktatta: a tüntetők feje felett ugyanis nem cirkáltak harcirepülők, automata géppuskás helikopterek, és Shevarnadze(*1) nem lövetett közéjük.

"Ti számos nagyon fontos téren járultok a szabadság ügyéhez, de a legfontosabb hozzájárulásotok a példamutatásotok" -- mondta Bush. "Az elmúlt hónapokban a világ csodálta azt a reményteli változást, ami Bagdadtól Bejrútig és Bisketig történt.  Mielőtt Lila Forradalom volt Irakban vagy Narancs Forradalom Ukrajnában vagy a  Cédrus Forradalom(*2) Libanonban, az előtt ott volt a Rózsás Forradalom Grúziában."  Akik esetleg eddig nem hallottak a Lila forradalomról (és ki hallott róla?), azoknak szíves tudomására hozzuk, hogy Bush beszédírói neokonzervatív propagandistáktól vették át ezt a nevetségesen erőltetett, a januári szavazás során használt lila tintára való utalást, amely Washingtonban ugyan a terrorizmus elleni forradalom(?) kódszava, valójában azonban a nemzetközileg kiprovokált gerillaháborúra vonatkozik. (Dick Cheney és köre azt akarja mindenáron bizonyítani, hogy az általuk kidolgozott Új Világrend programja -- a kiterjesztett Közel-Kelet autokrata kormányainak dominószerű bukása és a példakép, az egyetlen demokrata ország, Izrael dominációja -- a megvalósulás felé halad.)

Akik kicsit is odafigyelnek a napi politikára még emlékezhetnek rá, hogy az irakiak -- akiknek csak 2%-a tartja felszabadítójának az Államokat -- egy szuverén kormány és egy szuverén országgyűlés reményében mentek el szavazni az életük kozkáztatása árán is.  A Lila Forradalom tehát -- ha elfogadjuk, hogy egyáltalán volt ilyen --, egyértelműen a koalíciós megszállás elleni, önvédelmi jellegű megmozdulás volt. Ráadásul Bush valahogy elfelejtkezett a legutóbbi, április 9-i békés bagdadi tömegtüntetésről, ahol a grúzokhoz hasonlóan tízezrek vonultak fel az USA koordinálta megszállás ellen. Ki lehet ezt iktatni az emlékezetből és a történelmi időrendből csak azért, mert senki sem azonosította valamilyen színnel? 

Ez a kérdés persze a grúzoknak is szól, akiknek újonnan választott elnöke, Mikhael Saakashvili úgy üdvözölte Busht, mint hős vezért, aki sokkal járult hozzá a szabadság ügyéhez...  "Mi szívélyesen üdvözöljük a szabadságharcost. Ön mellettünk álltál a forradalmunk idején, és mellettünk van ma is.  Ezt a népem nevében meg szeretném köszönni Önnek, 'Köszönöm'."  Ez a suta ömlengés úgy hangzik, a grúz kormány a szabadság mámorában  az oroszokat egy nagyobb, erősebb, gazdagabb bátyuskára akarja cserélni.  Ideje lenne felnőni.

Mint ahogy ideje lenne azt is felmérni, Bush a kongresszus által megajánlott újabb milliárdokkal a hadi kasszájában azért törekszik gyors stabilizációra Afganisztánban és Irakban, hogy minél előbb újabb hódításokra indulhasson -- ahol persze lehet, meghívásos alapon.  "Mostanában pedig a Kaukázuson át, Közép-Ázsiában és a kiterjesztett Közép-Keleten látjuk ugyanezt a szabadság utáni vágyat égni a fiatalok szívében" -- ömlengett Bush. "Követelik a szabadságukat, és meg is fogják kapni."  Érdemes odafigyelni, mert ebben az utolsó mondatban jóval több a fenyegetés, mint az igazi demokrácia zászlóbontásának békés ígérete.

*1  Washington másik pártfogoltja, Islam Karimov, nem lett volna ilyen megértő.

* 2  Libanonban nem a Cédrus forradalom késztette a szír csapatokat távozásra, hanem a Szíria-elleni amerikai-francia-izraeli fenyegetések. Erről itt olvasható kicsit bővebben a 14. és 13. cikkekben.

 

26. írás

Május 9.

Két éve, hogy George W. Bush egy repülőgép-anyahajó fedélzetéről kérkedő büszkeséggel jelentette be: "A küldetés megvalósítva".  Ezzel azt akarta a világ tudtára adni, hogy Irak előtt akadálytalanul megnyílt a biztonságos út a fényes jövő felé. Akik némi földrajzi, történelmi, antropológiai ismeretek révén az iraki megszállás időszakára százféle nehézséget jósoltak, és megpróbálták a vietnámihoz hasonló "ingoványhelyzet" esélyére felhívni a figyelmet, durván  le lettek intve, sőt Amerika belső ellenségének lettek bélyegezve. Szerzésvágytól elvakult körökben ugyanis ismeretlen az országért vagy éppen a gerilla háborúba sodródó katonák életéért való aggodalom. Érthetetlen és dühítő minden nemű elvi kiállás, humán szolidarítás. A Szerzésvágy és a Hatalom csak a minden vonalon egyetértő-behódoló kórust tűri el.

Nehézfegyveres ellenállás híján Bush felszabadító küldetése állítólag 140 amerikai katona életét követelte.  A Pentagon előzetes tervei szerint a győzelmet követően már 2003 őszére az Irakban állomásozó katonaság létszáma 30 ezerre csökkent volna. Ezzel szemben mai napig is 150 ezer fiatal kockáztatja nap mint nap az életét, egészségét, a nyilvánosan beismert katonai veszteség pedig, mint előző írásunkban említettük, az elmúlt hétvégén meghaladta az 1600-at. Colin Powell szavai fejezték ki leginkább Washington őszinte megrökönyédését, mikor külügyminiszterként azt mondta az iraki ellenállásról: "Nem vártuk, hogy ilyen intenzív lesz és ilyen hosszan tartó".  És hol van már azóta Colin Powell. . .? Az öldöklés azonban folytatódik.

Condoleezza Rice, még mint nemzetbiztonsági tanácsadó beismerte, nem minden ment úgy, ahogy a kormány szerette volna. Powell mintegy rákontrázott: "Tévesen kalkuláltuk a nehézségeket." Vádolni azonban egyikük sem vádolt senkit.  Felelőst egyikük sem keresett. A megszállás havonta 40 milliárd dollárba kerül, az ország adóssága vészesen növekszik, a szociális juttatások minden fajtája csökken, a kongresszusban azonban nincs tiltakozás, nincs felháborodás. Bamba hallgatással tudomásul vette mindenki, mikor Tommy Franks generális nyilvánosan közölte, "Úgy gondolom, hogy a hadseregünk továbbra is el lesz kötelezve Irakban három, öt, talán tíz évre."  A Pentagon ennek az elkötelezettségnek megfelelően 1500,000.000 golyót vásárolt a következő évre.  Senki sem kérdezi, még meddig? És miért? Talán mert mindannyian elméjükbe vésték másodszorra megválasztott elnökünk bölcs nyilatkozatának felvilágosító szavait: "Egy ideig háborúra masíroztunk. Most (viszont) békére masírozunk."

 

25. írás

Május 1.

Mint a múlt hónap végén jelentettük, a szuniták legmagasabb vallási tanácsa, a Muzulmán Hittudósok Szövetsége arról tájékoztatta a kormányt, határozatuk szerint  "Az iraki ellenállás legális, és joga van megvédeni országát a megszállók ellen."  Lehet, hogy ennek következményeként, de bizonyos kormány pozíciók betöltésével is összefüggésben (a Pentagonbeli neokonzervatívok protezsáltja és kedvence, az "arabgyűlölő" Ahmad Chalabi miniszterelnök helyettes lett) április 28 óta legalább 123 ember vált öngyilkos merényletek, útszéli robbantások és váratlan rajtaütések áldozatává -- köztük 11 amerikai és 1 angol katona.

A hét végén az életéért könyörgő fogoly, az ausztrál származású kaliforniai lakos, Douglas Wood, kivonulásra bíztatva a megszálló kormányokat kamerák előtt azt mondta, "A fogvatartóim erősen hazafias érzelműek. Egy erős, egyesített Irakban hisznek, amely képes a saját végzetét irányítani."  Az ausztrál kormány, amely éppen 450 katonát készít útra anglo-amerikai szövetségesei támogatására bejelentette, nem hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Wood fogvatartóival. Tavaly májusban -- jóval az amerikai kormány hivatalos közlését megelőzően, miszerint Irak nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, nem fenyegette a világot és nem volt kapcsolatban az al-Kaidával -- az ausztrálok majdnem két harmada indokolatlannak ítélte a háborút, és hatalmas tüntetéseken állt ki a béke és a nemzetközi törvények tiszteletben tartásának ügye mellett.

Addenda

Május 8: 

Bár csak hetekkel ezelőtt egy Irakban szolgáló magas rangú katona azt nyilatkozta a televízió helyszínelő riporterének, az ellenállók mind irakiak és a szolgálati ideje során talán egy maroknyi külföldi harcossal ha találkozott.  Ennek ellenére a hét végi jelentések azt állították, "Szíriából beözönlő idegenek" ellen indított offenzívát az ország nyugati részén az amerikai hadsereg 1000 automata géppuskával felfegyverzett, tankokkal ás high tech légvédelemmel kísért katonája. (fighter jets and helicopter gunships had attacked villages.(*1) Mintha az új kormány nem is létezne, továbbra is a Pentagon dönti el, melyik nap ki az ellenség, kit kell szétzúzni, kit kell letartóztatni és az élete árán is vallomásra bírni.

Hogy az amerikai nép értse és elfogadja, ami történik -- elsősorban a háborús állapot további fenntartását --, ismét bedobták az ismerős varázsszót, al-Kaida.  A híradások szerint egy al-Kaida terror csoportot tartóztattak le Qaim városban, holott korábban hallhatta bárki, aki figyelemmel kíséri az alternatív híradást, vagy a BBC éjszakai műsorait, az al-Kaida u. n. kiterjedt nemzetközi kapcsolatai soha nem léteztek, és főleg nem Irakban.  Ez persze mit sem számít, ha valaki úgy dönt Washingtonban, a hét végén a Szíria és al-Kaida kártyát kell játszani.  Az irakiak, civilek és ellenállók egyaránt hatalmas veszteséget szenvednek minden ilyen ötletszerű alkalmi légitámadás során, amihez képest az amerikai veszteség elenyésző. (Késő éjszakai jelentések szerint 100 iraki áldozata volt a mai leszámolásnak, míg 3 tengerészgyalogos halála és 20 amerikai sebesült írható a számlájára)  Az ország más részein ismét 8 amerikai (és két vagy három koalíciós) katona vesztette életét a hét végén -- a nagyon "lassú", trükkös-kihagyásos számontartási módszerrel is túllépve vasárnap a hivatalosan beismert 1700-as számot.

*1 Many of the dead remained trapped under rubble after attack planes and helicopter gunships pounded their hideouts.  "They came here to die," it quoted Sgt. Chuck Hurley, one of the U.S. soldiers, as saying. "They were willing to stay in place and die with no hope. All they wanted was to take us with them."  Ha nem az ellenségről, hanem a tieidről van szó, akkor ezek a harcosok -- akik "meghalni jöttek ide" és "készek voltak a helyükön maradva minden remény nélkül meghalni" -- hősök és hazafiak.  Az ellenségnek természetesen nem jár ki ez az elismerés. 

 

24. írás

Április 23.

Hat év és 8 hónap börtön büntetésre és pénzbírságra ítélte a los angelesi bíróság Fernando Lopez 40 éves katolikus papot, aki 2001-ben Rómából való áthelyezése óta szexuálisan megrontott három kiskorú fiút. Mikor a hatóságok tavaly szeptemberben letartóztatták, az egyház azonnal felfüggesztette státuszából, ami arra enged következtetni, tudomásuk lehetett korábbi, hasonló jellegű problémákról. "A vádlott megfosztotta áldozatait az ártatlanságuktól és (lelkileg) egy életre megsebezte őket" -- mondta az ítélkező bírónő, Ruth Kwan. "Visszaélt az egyházba vetett erős bizalmukkal... Lerombolta a hitüket."  A legfiatalabb áldozat 13 éves volt.

 

23. írás

Április 22.

A Szenátus Fegyveres Szolgálati Bizottságának két vezetőségi tagja, a republikánus John W. Warner Virginia államból és Carl Levin Michigan államból 18-i keltezéssel felszólították Condoleezza Rice külügyminisztert, proponáljon egy formális meghívást az új iraki kormánytól, amelyben felkéri az Amerikai kormányt, hogy tartsa ott a csapatait, amíg a saját hadseregük és biztonsági erőik képesek lesznek átvenni az ország védelmét. A meghatározatlan időre szóló invitáció valójában csak törvényesítené a megszálló csapatok Washingtonban eredetileg is véglegesre tervezett ott tartózkodását, Warner és Levin viszont azzal indokolják "számottevően csökkentené az amerikai, iraki és a  koalíció erőire naponta háruló fenyegetést." 

Ez csak amolyan légből kapott indok, amire természetesen nincs semmilyen biztosíték, sőt az utóbbi időkben feltételezhetően éppen azért erősödtek fel a gerilla támadások és szabotázs akciók mert a lakosság várakozó állásponton levő rétege is realizálta,  a háborús állapot és vele az idegen katonai kontroll továbbra is fennáll, szó sincs a felszabadítónak vélt erők kivonásáról. Még akik három hónappal ezelőtt naívan reménykedtek, hogy szavazás révén független, önállóságot követelő kormányt fognak felállítani, is eljutottak a kiábrándulás és kétségbeesés állapotába.

Az ötödik merényletet is túlélt, Washington által patronált Iyad Allawi négy kabinet pozíciót akar az új kormányban, beleértve vagy a védelmi vagy az olaj miniszteri, és egy miniszterelnök helyettesi pozíciót is, annak ellenére, hogy még némi rásegítéssel is csak 45 helyet tudott megszerezni az iraki nemzetgyűlés 275 üléséből. A siíta vezetők úgy érzik a kurdok Allawi szekerét tólva és Washingtonnak mindenben engedve Allawi pártját ékként használják, amelynek befeszítésével lehetetlenné próbálják tenni a megadott határidőn belül egy új kormány megalakulását. 

Annyi biztos, hogy hosszas huza-vona után végül is az fog kormányt alakítani, aki hajlandó lesz a Warner és Levin által javasolt hivatalos invitáció mielőbbi, feltételek nélküli aláírására.  És valaki mindig hajlandó. Minden kor megszüli a maga Rákosiját, Kádár Jánosát.

A jelenlegi miniszterelnök, volt emigráns Dr. Ibrahim Jaafarira jelölését Washington éppen azért fogadta el, mert állítólag korábban hangot adott annak a véleményének, hogy szükség van az amerikai jelenlétre, amíg az iraki hadsereg és a katonai rendőrség képessé válik  az ország (elsősorban a kormány) védelmére. A valós indok, amiért az Államok siettette a választásokat és most sürgeti a kormányalakítást, ill. az alkotmány összeállítását, hogy Bagdadnak minél előbb legális hatásjoga legyen a katonai egyezséget aláírni Washingtonnal -- még mielőtt az amerikai katonai jelenlét ENSZ mandátuma az év végén lejárna.

Addenda: 

Hogy mennyire komoly problémák tornyosulnak a háttérben, annak egyik jele, hogy augusztus 24-én ismeretlen tettesek többszöri lövéssel, tehát biztosra menve, meggyilkolták Sheikha Lameak Khaddourit, Allawi egyik törvényhozóját, az első nőt a parlament 81 nő tagja közül. Szintén vészjelzés, ha a média nem is reagált rá, hogy a kabinetre való szavazásnál a 274 kijelölt szavazó egy harmada nem jelent meg, ami  pedig kétségessé teszi a remélt egységet,  és ha jogilag nem is, de valójában a jelölés érvényét is. Ugyanakkor a szuniták legmagasabb vallási tanácsa, a Muzulmán Hittudósok Szövetsége arról tájékoztatta a kormányt, határozatuk szerint "Az iraki ellenállás legális és joga van megvédeni országát a megszállók ellen."

 

22. írás

Április 21.

Tegnap egy öngyilkos merénylő megpróbálta likvidálni Iyad (Ayad) Allawi iraki miniszterelnököt, "a zsidók és keresztények apostolát és szövetségesét". Az Agency France-Presse  tudósítása szerint ez az 5. sikertelen kísérlet volt a gyűlölt Allawi meggyilkolására, de helyette egy testőre és legalább két rendőr vesztette életét a robbanásban, míg a kíséretéből többen súlyosan megsebesültek. "Sokan meghaltak, bár Allawi megmenekült. De ha ez alkalommal nem is döfte át a nyíl, maradtak még nyilak a tegezünkben" -- közölte egy állítólagos iszlám website.

Korábban Allawi Washingtonba látogatva és mintegy Wolfowitz korábbi (tudatlan? félrevezető?) kijelentését megerősítve azt állította, hogy Irakban nem létezik etnikai feszültség.  "Rendszerint nincsenek etnikai vagy vallási jellegű problémák Irakban. Semmi, semmi probléma, kivéve talán a kicsiny, szigetnyi Faludzsában." Ezzel a kiemeléssel mintegy megpecsételte a 150 mecsetes-minaretes történelmi városnak a Pentagonban korábban már eldöntött sorsát.

Gary Brandl, amerikai katonai ezredes azt nyilatkozta a város ostroma előtt:  "Az ellenség arcot kapott.  Sátánnak hívják. (A Sátán) Faludzsában van és el fogjuk pusztítani".  Ennek megfelelően 15 ezer állig felfegyverzett katona vette ostrom alá a várost, rakétákkal lőtték, bombákkal ezreivel szórták nemcsak a könnyűfegyveres ellenállási célpontokat, hanem az energia központot, a víztárlókat, kórházakat, iskolákat is. A Nazzal Emergency Hospital lerombolásakor 20 doktor vesztette életét. A Vörös Félhold a romok eltakarítása előtt több mint 800 polgári halottat regisztrált. Senki sem tudja, hányan nyugszanak a romok alatt. Allawi viszont azt állította, egyáltalán nem volt polgári halott Faludzsában. Akkor a holttesteket faló éhes kutyák, a fehér kendőt még mindig öklében szorító férfi hullája, a romok közül kilógó papucsos láb, a nyakon lőtt halott fiúcska mind hamisított felvételek lettek volna az Interneten?

Más és mégsem:

Április 22-i bagdadi jelentés szerint  iraki ellenállók lelőttek egy Tikritbe induló orosz gyártmányú civil helikoptert.  A tragédia során 8 utas és a személyzet 2 tagja életét vesztette, míg a megsebesült harmadik stewardot  lelőtték. Az Islamic Army nyilatkozata szerint  "az akció reváns volt azoknak a muzulmánoknak haláláért, akiket hideg vérrel öltek meg a végsőkig kimerített Faludzsa mecsetjeiben -- a televízió jóvoltából a világ szeme láttára -- anélkül azonban, hogy valaki is elítélte volna."  (Utalás az ostrom november 13-i eseményére, amelynek során egy magát megadó sérült, törött lábú iraki férfit szitává lőttek az amerikai katonák.)  

Április 25-én Kirkuk közelében szabotőrök olajpumpákat gyújtottak fel, újra visszavetve az olajtermelést.  A Bush adminisztráció azzal próbálja nyugtatni a magas árak miatt zúgolódókat, hogy Szaúdi Arábia  pótolni fogja az iraki termelés kiesést, de a jelenlegi technológiájával valójában nem tudja jelentősen növelni a kapacitását -- az árak tehát a tavaszi kirándulások és vidámpark nyitások idején ha tetszik, ha nem, tartani fogják magukat.

 

MÁS:

Egyházi megfigyelők szerint az európaiak egyre nagyobb ütemben távolodnak el a vallástól, ami befolyásolni fogja a pápaválasztást. Általános vélemény, hogy „sürgős” szükség van az európai katolikus egyház megújítására: Franciaországban tavaly összesen csak 90 új papot avattak.  A paphiány következtében más nyugat-európai országokhoz hasonlóan a többségében idős papok több egyházkerület ellátására kényszerülnek.  II. János Pál pápa egy tucat útra vállalkozott, hogy visszaterelje az elveszett bárányokat az akolba, de nem sok sikerrel. Az egyház számára kiábrándító eredmény: a legutóbbi statisztikák szerint Hollandiában a katolikusnak bejegyzetteknek csak 10%-a jár hetenként misére, Franciaországban 12%, Németországban és Ausztriában 15%, Spanyolországban 18%, míg Olaszország -- a katolicizmus bástyája -- 25%-kal vezeti a Vatikán számára lehangoló mezőnyt. (Elaine Sciolino cikke nyomán)

 

21. írás

Április 13.

Kabuli jelentések szerint Donald Rumsfeld tegnapi villámlátogatása során meglepettnek látszott, és kitért a válasz elől, mikor az afgán elnök, Hamid Karzai felvetette egy hosszú távú biztonsági jellegű partnerség ötletét, amely meghatározatlan időre ott állomásoztatná az amerikai csapatokat  és folytatná azt a katonai együttműködést, amely azután alakult ki, hogy az amerikai erők 2001-ben megszállták az országot.  A kérdés persze az, mi van e mögött és miért érte meglepetésként az ajánlat Rumsfeldet?

Egyetlen válasz lehet a második kérdésre, a miniszter nem tételezte fel, hogy Karzai végül is hajlandó lesz beadni a derekát. Mi lenne más? Ha valakinek, Rumsfeldnek tudnia kellett, hogy a két ország kapcsolatai diplomáciai vonalon folyamatos tárgyalások alatt állnak, sőt azt is, Karzai és Bush személyesen is beszéltek esetleges permanens katonai támaszpontok létesítéséről az országban. A javaslat tehát nem lehetett váratlan, soha nem hallott ötlet a számára.

A hadügyminiszter azt is tudja, a washingtoni külpolitika Új Világrendet rajzoló irányvonala egyre inkább Nyugat- és Közép Ázsia felé fordul, nemcsak az olcsó olaj és más nyersanyagok, de stratégiai előnyszerzés céljából is. A Fehér Ház szóvivője által említett „folyamatos tárgyalások” mögött valójában washingtoni nyomás és Kabul vonakodása, kétségbeesett kapálódzása sejthető. Rumsfeld kizárólag azon lepődhetett meg, Karzai miért éppen vele közölte végső döntését és miért nyilvánosan?  A maga oldalára akarta állítani? Ráadásul valamiért tanúnak akarta a médiát?

Az afgán államfő régen nincs irigylésre méltó helyzetben. Míg korábban voltak körülötte Amerika-barátok, a kör a megszállás évei folyamán nagyon leszűkülhetett. Karzai és hívei eredetileg a kétirányú kapcsolatokat gazdasági és katonai szövetségként képzelték el. Arra számítottak -- és Karzai személyes washingtoni látogatásai során többször ígéretet is kapott rá -- az Egyesült Államok, mint megszálló, a nemzetközi előírásoknak eleget téve újjáépíti az országot, és forszírozni fogja a beígért nemzetközi segélyek behajtását. Ebből szinte semmi sem valósult meg, sőt, az amerikai kongresszus által megszavazott segélyek és rekonstrukciós költségek döntő hányada egyéb célokra lett felhasználva (biztonsági költségekre, propagandára, sőt az iraki háborúra) vagy korrupciós csatornákon keresztül a semmibe veszett.

A dolog ott kezdődött, mikor Bush 2001. szeptember 17-én TOP SECRET dokumentumban utasította a Pentagont az afgán invázió és megszállás kidolgozására, majd csak pár hónappal később a kongresszus által erre a célra irányzott bőkezű összegből önkényesen, tehát illegálisan 700 milliót áthelyezett az iraki intervenciót előkészítő kasszába azzal a felkiáltással, hogy "a (mezopotámiai) fenyegetés egyedülálló sürgősségű". Mint a kongresszusnak indokolta, "Az országunkra leselkedő veszély végzetes.  Az országunkra leselkedő veszély növekvőben." Később a világterrorizmus megszüntetésének ürügyével vándoroltak rekonstrukcióra szánt száz milliók titkos folyosókon keresztül titkos rendeltetési helyekre, sokszor hatalmas úti böröndökbe.

A korábban szovjet és amerikai nagyhatalmi érdekek összeütközésébe került, majd a Tálibok elűzése ürügyén Amerika büntető hadjáratának áldozatul esett Afganisztán a Szaharától délre eső 5 elmaradott ország után a világ hatodik legszegényebb országa.  Az egy főre eső össznemzeti termelés 190 dollár, ami siralmasan alacsony a nem túl magas pakisztáni 408 dollárhoz, de még inkább az iráni 1652 dollárhoz viszonyítva.  Minden negyedik afgán munkanélküli, és az utcákat ellepik az otthontalanok, nyomorékok és koldusok. Az átlag életkor 44,5 év, míg Pakisztánban 60,8, Iránban pedig 70,1 év.  A gyermekhalandóság magas, a nők helyzete kiszolgáltatott, az írástudatlanság 71,3 %-os.

Egy afgán emigráns ismerős édesanyja szerint a „gyűlölt szovjet időkben” alacsony színvonalú, de ingyenes orvosi ellátást szerveztek,  a nők is tanulhattak, házon kívül dolgozhattak és a fővárosban farmerben jártak az egyetemre.  Mások a Tálib-éveket kívánják vissza, mikor törvényesség, rend és közbiztonság volt, míg az agrártermelés és állattenyésztés támogatása révén beszűntették az ópium termelést és közvetve a bűnnek tartott kábítószer kereskedelmet.

Az afgánok többségének szemében Karzai csak egy báb, és valójában nincs is több hatalma, mintha Kabul polgármestere lenne. A vidéki kiskirályok, köztük az Északi Szövetség is, visszautasítják egy centrális kormányzásnak még a gondolatát is. Válaszul az amerikai légierő rendszeresen bombázza az ország különböző pontjait, ahol egy-egy erőre kapó ellenállás bármilyen jelét észleli. A napokban zuhant le, vagy lőttek le egy leszálló katonai gépet a főváros közelében, amely rutin küldetéséből tért vissza a pakisztáni határvonalról. Túlélő nem volt.  A tragédia híre pár órára, csak röpke pár órára emlékeztette a dekoncentrált világot, Afganisztánban még mindig háború van.(*1)

Az ENSZ legutóbbi vizsgálati eredménye szerint „a törékeny nemzet könnyen visszatántorodhat a káoszba.” Nincs alatta olyan életmentő biztonsági háló, mint az Üzleti Érdek, a meglovagolható Trend vagy a sorsközösségből fakadó Empátia. Szinte senki nem olyan nyomorult mint Afganisztán. Ki akarna az ilyen hóna alá nyúlni? Ki vállalná a kockázatot? Karzai nyilván maga is eljutott arra a pontra, hogy realizálta kilátástalan helyzetét. Valójában nem maradt más lehetősége, mint állandósított kilövőpályaként felajánlani az országát -- amit nyilván a végsőkig próbált elkerülni.

A Rumsfelddel közös sajtófogadáson ismét kétségbeesetten hangoztatta, amit már annyiszor: „a kétoldalú kapcsolatokat gazdasági és katonai oszlopokra kell helyezni”.  A Washington és Kabul közötti távolság áthidalása során azonban  a "gazdasági" szó valahogy mindig elsikkad. Az igazság az, hogy az iraki, kirgiz, üzbég és pakisztáni támaszpontokkal Afganisztán stratégia jelentősége csökkent.  Alkalmanként persze szükség lehet rá, de az állandó támaszpontok fenntartása túl költségessé kezd válni, ezért az Irakban tervezettek kivételével a Pentagon egyelőre nem lelkesedik növelni a számukat.

Kivételesen Rumsfeld jól látja a helyzetet.  Amerika változó érdeke a kisebb létszámú,  de gyors ütőképességű, jól képzett, ultramodernül felszerelt hadsereg, amely a világ számos pontján kaphat leszállási és tankolási lehetőséget, illetve átrepülési engedélyt számos ország felett. Ez az új szemlélet viszont nem vág egybe a kétségbeesett afgán érdekekkel.

Az ENSZ véleményezése szerint az országnak legalább két évtizedes folyamatos és intenzív gazdasági, anyagi és rekonstrukciós támogatásra lenne szüksége, hogy talpra álljon. Rumsfeld természetesen nem vitt az aktatáskájában egy ilyen életmentő Marshall tervet, igaz, nem is azért repült oda, hogy Afganisztán ügyeivel bajlódjon. Utazásának célja az volt, hogy lecsendesítse a katonái körében eluralkodó háborgó közhangulatot, amiért hosszabb időszakokat szolgálnak rövidebb szabadságolásokkal, ráadásul ha eljön az ideje nem szerelhetnek le és meghatározatlan ideig kell szolgálatba maradniok.

Rumsfeld azzal nyugtatta és egyben lelkesítette Kandaharban a katonákat, egy napon az afgánok és az amerikaiak is úgy fognak visszanézni erre az időre, mint a világ fordulópontjára. Hogy jobbra vagy rosszabbra fordult a kisebb-szegényebb népek elleni preventív háborúkkal a világ, azt különböző emberek és korok különbözőképpen fogják megítélni.  A jelenlegi hadügyminiszter természetesen csak pozitívan értékelheti. Rumsfeld azzal bódította a nekikeseredett katonákat, „megszolgálják helyüket a történelemben”.  Több, mint 1600 halott bajtársuknak biztosan nem érte meg.

 *1 Addenda április 18-án: Az amerikai jelentések szerint ugyan haldoklik az afgán rezisztencia és nem adnak neki többet, mint egy évet, ennek ellenére még mindig van foga.  A Gulf Daily News szerint tegnap egy ellenálló csapat a Kandahar reptér közeli (Dél-Afganisztán) legfontosabb amerikai  katonai bázis mellett felrobbantott egy üzemanyag tartályt. A láncreakció hatalmas robbanásokat idézett elő, amelynek során 5 tartálykocsi kiégett és három sofőr súlyosan megsebesült. Ma reggel még mindig füstölögtek a roncsok. Az akció csak egy nappal követte azt a távirányítású robbantást, amelynek során Zabul provinciában egy katonai teherautón a kormány 9 katonája súlyos sebesüléseket szenvedve majdnem életét vesztette.

MÁS:

Iraki jelentések szerint a hétvégi (április 16-17) gerilla támadások során 23 ember vesztette életét, köztük 4 amerikai katona és (nem tisztázott körülmények között) egy amerikai önkéntes békeaktivista, Marla Rizicka; 6 amerikai katona megsebesült.  Mi több, ismét felrobbantottak egy fontos olajvezetéket, amelynek hatalmas lángoló kráterét a BBC News még hétfőn este is mutatta.  Az amerikai híradók viszont, amelyek lépten-nyomon nap tudósítottak arról -- a CNN óránként is --, hogy még mindig nincs új pápa jelölve, nem tartották közlésre érdemesnek.

 

20. írás

Április 11.

Az iraki kormány jelentése szerint tegnap letartóztattak (és nyilván kíméletlenül megkínoztak) egy 'ellenállót', aki bevallotta, hogy Szíriába igyekezett egy "kocsi bomba" átvételére, amit visszatérve Irakban akart felrobbantani. A Védelmi Minisztérium szerint az illetőnek kapcsolatai vannak a szíriai titkosszolgálattal.  Szíria tagadta, hogy szándékosan támogatná az iraki ellenállókat, de hozzátette, hogy lehetetlen tökéletesen lezárni a határokat.

Ez a rövid hírecske többet elmond az iraki védelmi minisztériumról és a kormányról, mint egy egész tanulmány. Elsősorban is hülyének néznek mindenkit, aki nem közéjük tartozik. Feltételezik, hogy bárki is elhiszi, hogy egy fegyverekkel és robbanó anyagokkal elárasztott országból valaki átvergődi magát egy másik ország géppisztolyokkal két oldalról őrzött határán egy olyan bombáért, amit a szabadpiacon beszerezhető alapanyagokból a garázsában is összerakhatott volna. 

A szegény fickó természetesen bevallotta, hogy bombáért ment, mert túl akart élni. Nyilván akármi mást is bevallott volna. Hogy rendszeresen együtt snapszozik és keres amerikai célpontokat a térképen al-Asszadal. Annak idején az Andrássy út 60-ban is mindent bevallottak az emberek, mikor leszedték a körmüket. Akik még angolul sem tudtak és telefonnal sem rendelkeztek is bevallották, hogy a brit titkosszolgálat ügynökeként Rákosi megbuktatására szövetkeztek.  Ez a szerencsétlen fickó, akit nem visszafelé jövet, bombával az ülése alatt, hanem a határnál üres kézzel kaptak el, még azt is beismerte, hogy a szíriai titkos szolgálat  embere.  Hogy is lehetne más, mikor jelenleg Asszád az ügyeletes mumus Szaddám Huszein kiiktatása óta?

A hírecskéből végül is fény derül rá, hogy a bagdadi kormányban is házilag gyártják az infantilis álhíreket és a pillanatnyi érdekek szerint manipulálják a valóságot.  Egyik nap azt halljuk a Fox adón,  hogy az ellenállás fokozódik, újabb dollár milliárdokra és több katonára van szükség a leverésükre, másik nap viszont a sikereinkkel dicsekszenek az illetékesek, állítva, hogy fogyóban az a maréknyi csapat, amely eddig az ellenállást jelentette.  Condoleezza Rice szerint 120 ezres keménykötésű iraki hadsereg áll az új kormány rendelkezésére, míg az Irakot többször megjárt demokrata szenátor, Joe Biden szerint csupán 4 ezer. ("Szóval becsapnak minket?" kérdezte tőle a Rolling Stones riportere, Amanda Griscom Little. "Absolutely" -- válaszolta rá Biden.) Mikor az a terv kerül előtérbe, hogy Szíriával le kell számolni, akkor az iraki ellenállók a szomszédból való külföldiek, mikor viszont al-Sadr túlzottan megerősödik és bombázni kell, akkor hirtelen hazaiak lesznek, széleskörű népi támogatást élvezve.

Donald Rumsfeld primitív, leegyszerűsitett világa szerint persze "mind banditák, gengszterek és terroristák". Csoda, ha az emberek többsége undorával küszködve már oda se figyel?

 

19. írás

Április 9.

Többek szerint rendszeresek az amerikai megszállás elleni tüntetések Bagdadban, de a mai volt a legnagyobb és a leghatásosabb.  Hatalmas önuralomról és bátorságról tanúságot téve több százezren emlékeztek meg békésen, minden rendbontás nélkül a végzetes intervenció második évfordulójáról.  Tavaly ilyenkor az amerikai katonaság az odavezető utakat lezárva szögesdróttal vette körbe a Firdos-teret, az irakiak számára tragikus történelmi fordulópont szimbólumát.  Mára azonban fontosabbá vált a szabad vélemény nyilvánítás illúziójának keltése a világ felé, mint az egységes felháborodás, a leplezetlen harag és gyűlölet elsöprő  erejű megnyilvánulásának elfojtása.

Az amerikai média papagáj módjára egységesen Moqtada al-Sadr számlájára írta a tiltakozó tömegmegmozdulást, az amerikai és izraeli zászlók égetését, a jelképes népítéletet, holott nyilvánvalóan a túláradó érzelmek, a napi drámák vitték az utcára az embereket: az ország sorsa feletti aggodalom, a kilátástalan jövőtől való rettegés, a bábkormány tehetetlensége, az olaj privatizálása és ezáltal törvényesített rablása,  a munkanélküliség, a zsúfolt börtönök, cenzúra, a megtorló bomázások miatti düh, az állandó félelem, éhezés és nyomor miatti háborgás . . .  A Reuters riportere szerint a tömegkórus nemet üvöltött a megszállásra, Amerikára, Szaddám Huszeinre, Tony Blair-re.  A tiltakozás spontán volt. Nem kellett a részvételre beszervezni senkit.

"Stabil Irakot akarunk és ez kizárólag függetlenségen keresztül valósulhat meg" -- hallatszott a megafonból. "Addig nem lesz biztonság és stabilitás, amíg a megszállók el nem mennek . . .  A megszállóknak el kell hagyni az országot."  Ez volt az egyöntetű követelés Bagdadban, mialatt Washingtonban az említett megszállók éppen a jövő heti kongresszusi szavazásra készülnek, amely újabb dollár milliárdokat fog engedélyezni a Fehér Háznak a hosszútávú berendezkedésre.

Bár bizonyára sokan voltak a tüntetésen al Sadr hívei, azonban  a Reuters tudósítója is elismerte, hogy a tüntetés az amerikai jelenlétet ellenző egyre fokozottabb elégedetlenségben gyökerezik, amely  az iraki lakosság hatalmas hányadát uralja.  Tavaly az EMPIRIA közölt egy erre vonatkozó adatot:

A hazai média bravúros ügyességgel elhallgatta, hogy az iraki Ideiglenes Szövetségi Hatóság megbízásából készült májusi statisztikai felmérések szerint  az ország lakosságának két, azaz kettő (2) százaléka tekinti felszabadítójának az amerikai hadsereget. Az iraki miniszterelnök, Iyad Allavi (máshol Ayadnak írva) azonban ettől függetlenül személyes tapasztalatból is tudja, milyen széles körben és milyen nagy mértékben gyűlölik honfitársai a rájuk erőszakolt “felszabadulást” --  csak tegnap 6 amerikai katonai halott, 7 felrobbantott, miszlikbe szabdalt iraki biztonsági alkalmazott és egy szabotázsnak áldozatul esett, kulcsfontosságú északi olajvezeték láng-, és füsttengere szolgált bizonyítékul.

Kivételesen a tüntetésről egy-egy rövidke bevágás látható volt az amerikai tv adókon -- többre nem is futhatta, mert  a Pápa temetését és Charles herceg második esküvőjét kellett közvetíteni és elemezni orrvérzésig -- amelyek meggyőzhettek minden elfogulatlan nézőt, hogy az irakiak nehezen tűrik és a pokolba kívánják a megszállókat. Nem is lenne emberi, ha nem így lenne.

„(Az irakiak) nem boldogok, hogy megszállás alatt vannak” -- ismerte be Amerika szent cinizmussal átitatott lelkű elnöke egy áprilisi sajtókonferencián. „Én sem lennék boldog, ha én lennék megszállva.”

"Minden irakinak joga van, hogy szabadságot követeljen.  Az amerikaiak időt akartak és mi adtunk nekik időt, most viszont már mi akarjuk irányítani magunkat." -- nyilatkozta egy tüntető, aki visszavonulási dátumot követelt Washingtontól. Erre mindig az a válasz, először stabilitásnak kell kialakulni, és önálló, jól képzett, a békét biztosítani képes hadsereget és rendőrséget kell felállítani. Mint egyszer korábban írtuk, az afgán és iraki kaotikus helyzet, a nyomor, félelem és reménytelenség állapota szándékosan és mesterségesen fenntartott, hogy a szükségként előírt stabilitás még véletlenül se következzen be.

Mindenesetre a politika és történelem távlatából még inkább kínosan elbizakodottnak és abszurdnak tűnik a 2003-ból származó javaslat:

Joe Lieberman (névlegesen demokrata, zsigereiben neokonzervatív) szenátor a jövő évi elnökválasztás egyik induló jelöltje és George Bush intervenciós külpolitikájának lelkes támogatója azt a javaslatot vetette fel, Szaddám Huszein szobrának április 9-i ledöntését az amerikai kormány hivatalosan nyilvánítsa Irak felszabadulási napjának. (Lapszemlék, 2003. I. 18. írás)

És mit jósolt ezzel egy időben az intervenciós Új Világrend egyik ideológiai ácsmestere, háborús uszító, a "sötétség hercege",  Richard Perle? "Következő évben, körülbelül ebben az időszakban azt várom, hogy valóban virágzó kereskedelem lesz a régióban és gyors gazdasági fejlődést fogunk látni. Meg lennék lepve, ha (akkorra) nem lenne néhány nagy bagdadi tér Bushról elnevezve."  Titokban feltehetően azt remélte, hogy róla is.    

Al Sadr-ról máshol: Lapszemlék 2004. I. félév, 34. írás;  2004. II. félév, 3. írás 

18. írás

Április 7.

Akik velünk együtt más szemszögből nézik a világot és főszereplőit, köztük II. János Pál pápát, azok számára részletet közlünk az eredetileg a Jelenidő rovatban 2004 novemberében megjelenő, Hullahegyekre épülő demokrácia  című  cikkünkől:

Bár teljesen érthetetlennek tűnik, más síkra vetítve mégis érthető az Isten által jelölt Bushra szavazó 59 milliós szám. Ahogy Marx poetikus együttérzéssel megfogalmazta, „A vallás az elnyomott lények sóhaja, a szívtelen világ szíve, mint ahogy a lélektelen világ lelke. A nép ópiuma.”  Semmi kétség, az átlagember patologikus önsors rontással igényli, hogy becsapják, és az egyházi hatalom vetekszik a világival, hogy kielégítse ezt az igényt, - amit aztán a maga gyarapodására fordíthat.

 

II. János Pál pápa tisztes kora ellenére még mindig ott tülekszik (vagy odataszigálják?) az élmezőnyben, mintha eddig nem okozott volna elég kárt a megrögzött tradicionalizmusa miatt szárnyaszegett, belső reformokra képtelen, szexuális botrányai miatt Amerikában és Kanadában csúnyán lejáratott katolicizmusnak.  

 

Ez év júniusában egész Itália harsányan tiltakozott ellene, hogy fogadja Busht, de a Pápa nem vett tudomást róla. A néphangulatot a Liberazione címlapja képviselte, amelynek fő címe tudtul adta,   “BUSH PERSONA NON GRATA” Itáliában.  Több, mint fél  millióan tüntettek Róma utcáin a látogatás ellen, az emberek óriási Bush képeket cipeltek a felirattal, WAR CRIMINAL -- HÁBORÚS BŰNÖS. Kordonok, kerítések, sorompók és 10 ezer rendőr tartotta féken a népharagot.

 

Az amerikai média előzőleg közölte, a szokásos szabvány nyilatkozaton kívül ne tételezzen fel senki felelősségre vonást, de még dorgálást sem a háborút korábban állítólag helytelenítő Pápa részéről. Amiből arra lehetett következtetni, meglehetősen könnyedén átlépett az iraki áldozatok sírhalmain. A beharangozott politikailag korrekt szenvtelenség ellenére mégis megdöbbentő volt, milyen elragadtatott elismeréssel fogadta Busht, nagyra értékelve “elkötelezettségét, amelyet az amerikai társadalom morális értékeinek támogatása terén folytat, különösen az élet és a család vonatkozásában.”

 

A mondat abszurditása külön cikket érdemelne, de csak említsük meg azt, ami a két Busht, apát és fiát is vádként érte a haladó szelleműek részéről,  és ami az újjászületett keresztény fundamentalisták és a Pápa közös állásfoglalása: többre értékelik a magzatot a világra jött csecsemőnél. Ortodox katolikusok és baptisták egyformán tiltakoznak a foetus abortálása ellen, de csak periférikus kérdésnek tekintik az újszülött túlélési körülményeinek és folyamatos ellátásának gondjait, míg az anya érdeke és egészségügyi védelme teljesen kívül áll radarjuk hatáskörén.

 

Az elismerés viszonzásaként Bush a legmagasabb elnöki kitüntetés, a Presidental Medal of Freedom átadásakor “morális vezérletéért” dicsőítette a Pápát, aki viszont egy értékes bronzba öntött feltámadási jelenettel ajándékozta meg, mielőtt a következő szavakkal útjára  bocsátotta: „Elnök Úr.  Midőn magasztos küldetését teljesíti országa és a világbéke szolgálatában, biztosíthatom az imáim felől, és szíves örömest adom önre Isten bölcsességet, erőt és békét jelentő áldását.”

 

Vajon ki rendezte ezt a szégyenteljes színjátékot? Ki osztotta ki a fő bohóc szerepét?  És mennyi volt a kialkudott honorárium? A részleteket nem tudjuk, az eredmény viszont ismeretes: a választásokat megelőzően a Vatikán támogatásáról biztosította Busht és ezt  körlevélben a híveknek is  tudomására hozta. Az üzenet félreérthetetlen volt: iraki népirtás ide, afgán népirtás oda, minden jó katolikus az elnökre voksoljon. Az amerikai katolikusok 63%-os többsége Busht támogatta Kerry ellenében.

 

Mahatma Gandhit egyszer megkérdezték, mit gondol koloniális urainak vallásáról? Azt válaszolta, attól tart, elfelejtkeztek Krisztusról a kereszténységben. Amennyiben a Pápa még érti, mit olvastatnak fel vele, akkor ez rá is vonatkozik.

 

      A Vatikán és a pápák luxusigényéről, dekadens, felelőtlen, szégyenletesen önző világáról lásd itt lejjebb a 16. írást

 

 

17. írás

 

Április 1.

 

Mikor a Fehér Ház végre hivatalosan beismerte, hogy egy fia nukleáris fegyvert, egy árva biológiai fegyvert, egy csipetnyi tömegpusztításra alkalmas kémiai vegyületet sem találtak az önvédelemből szétbombázott Irakban, az elnök szóvivője biztosította a (nem különösebben felháborodott) médiát, hogy vizsgálatot fognak folytatni, hogyan is lettek az illetékesek -- beleértve az elnököt és kabinetjét -- ennyire félre informálva? Hogy fogott ennyire mellé, vagy hogy manipulálta (ügynökök, feljebbvalóik, politikusok révén?) ilyen sikeresen az információt az adófizetőknek évente 40 milliárdba kerülő, profikból álló nemzetbiztonsági és kémhálózat, élén a CIA-val?

 

Ebből persze az összes metrózók és szotyolázók, teljes joggal, azt a következtetést vonták le, hogy a hazugságokért, kitalációkért, félrevezetésekért, alaptalan rágalmakért. . . az ország lejáratásáért és leginkább a felesleges amerikai véráldozatért  valakit felelősségre fognak vonni.  Ezért a vizsgálat, igaz? Mint kiderült, szó sem volt róla.

 

14 hónapi időtöltés eredményeképpen és 10 millió dollár elköltése után a Bush által személyesen kinevezett vizsgálóbizottság megállapította, hogy tévesek voltak a tömegpusztító fegyverekről közvetített információk. És, és . . . ? Csupán ennyi. Ez a vizsgálati eredmény lényege, méghozzá 600 oldalon ragozva.  A CIA és más titkosszolgálati szervek "végzetesen tévedtek" az iraki fegyverállomány felmérésében. Az Irakkal kapcsolatos  információk "vagy értéktelenek, vagy félrevezetőek" voltak. Létezik olyan, aki nem volt kómában az utóbbi időkben, és ezt mégsem tudta volna?

 

A bizottság azt is megállapította, hogy a Fehér Ház nem hallgatott Hans Blix fegyverszakértőre, akit Bush maga küldött Irakba 2002 novemberében.  Ugyanígy nem fogadta el az ENSZ 700 hivatalos inspekciója alapján összeállított közleményeit, a volt nagykövet, Joe Wilson tényfeltáró útjának konklúzióját a nigériai uránium vásárlás koholt vádja kapcsán, az ENSZ fegyverszakértő, Scott Ritter jelentéseit és az Atom Energia Bizottság feje, Mohamed ElBaradei szakértői véleményét sem. Aki mindezekről a dolgokról eddig mit sem tudott, és kizárólag ebből a  vizsgálati végzésből értesült róluk, pénzért mutogathatja magát, mint valami eszement kuriózumot.

 

Szóval a Fehér Ház nem csak félrevezető információkat kapott, de azon túlmenően nem használta fel, vagy rosszul használta fel az elérhető egyéb, korrekt  információkat? Ott  is lenne egy kutya elásva?

 

Természetesen.  Ha meggondoljuk, egészen más vonalról is volt Blix és Wilson, Ritter, ElBaradey és mások véleményét alátámasztó információ. 1995-ben Szaddám Huszein veje, Huszein Kamal, aki az apósával konfrontációba kerülve Jordániába menekült, közölte az ENSZ, a CIA és az MI-6 összekötőin keresztül, hogy az ő személyes rendelkezésére  megsemmisítették  az összes tömegpusztító fegyvereiket.  Bár ő volt ebben a témában a legilletékesebb, és szavait később megerősítették az iraki kormány vonatkozó dokumentumai,  illetve több száz helyszíni ENSZ ellenőrzés is,  mégsem adtak hitelt neki, sőt fontolóra se vették a Fehér Házban és a Downing Street 10-ben. A kérdés tehát, hogy ez hogy történhetett meg? 

 

Ami persze kérdés nekünk, az nem volt szükségszerűen a Bush által kinevezett bizottságnak. A bizottság társelnökei, Laurence Hirsch Silberman és a(z árnyékában kushadó) demokrata szenátor, Charles Robb tv kamerák előtt kijelentették, hogy a hivatalos megbízás nem utasította őket, hogy azt is feltárják, a befutó információk hogyan lettek, vagy hogyan nem lettek felhasználva (manipulálva) politikai célokra. „Mindannyian egyetértettünk, hogy ez nem része a vizsgálatainknak.”  Lehet hajat tépni.

 

A 68 éves, „ragadozó típusú” volt Reagan tanácsadó és nyugdíjazott szövetségi (feljebbviteli) bíró Silbermantól nem is várhatta el komolyan senki, hogy ténylegesen felgöngyölítené a George Tenet (CIA), vagy a Paul Wolfowitz(*1), Douglas Feith (Pentagon) szolgáltatta információs manipulációkat, és a világveszélyt harsogó, rémhíreket kreáló, központilag szervezett agymosást. Mint Silbermanról olvasható, az erősen jobboldali Wall Street Journal szerkesztőségének befolyásos tanácsadója „szorosan kötődik a neokonzervatív kapcsolatkörhöz, amely a pro-háborús propaganda kampányt irányította.”  Van olyan kígyó, amelyik szükségtelenül leharapja a saját farkát? Akik a D.C. kerületbeli U.S. Feljebbviteli Bíróságról ismerik a működését azt állítják, Silbermannak két különböző mércéje van az igazságra: az egyik a barátainak és ideológia kebelbarátainak van fenntartva, a másik pedig azoknak, akiket ellenségeinek tart.

 

Nem volt tehát véletlen, hogy kinevezésekor Bush döntését kritikusai még példátlanabb felelőtlenségnek és abszurdumnak nyilvánították, mint mikor Kissingert jelölte a 9-11-es tragédia hátterének felgöngyölítésére. De míg a Kissinger iránti ellenszenv és bizalmatlanság széleskörű és ezért elsöprően heves tiltakozást váltott ki, a szakmai körökön kívül ismeretlen Silberman átcsúszott, és így alkalma lett, hogy ne vizsgálja és ezzel közvetve felmentse az indok nélküli háború kirobbantásáért felelősöket.

 

A bizottság szerecsent mosdatása egyébként olyan felháborítóan fondorlatos és pimaszul lenéző, hogy nehéz agyvérzés veszélye nélkül olvasni. Bár több ellenpélda is ismeretes -- a legbotrányosabbak Dick Cheney, Colin Powell és John Bolton nevéhez fűződnek --, a Silberman vizsgálat végkövetkeztetése mégis az volt, hogy a biztonsági és felderítő jelentéseket analizáló ügynökökre nem nehezedett politikai nyomás a háborút megelőzően. Továbbá, szelíd, atyaian megértő mentegetésként úgy jellemezte a nemzetbiztonsági hivatalokban uralkodó szellemet, mint "túl készséges hajlandóságot a konvencionális bölcsesség  támogatására szolgáló kétes információ elfogadására". 

 

A kacifántosság és némi vértolulás miatt nehéz első olvasásra felfogni, még nehezebb elhinni, hogy a Cheney és Wolfowitz szintjén kiötlött, és onnan ügynökökre és hivatalnokokra rákényszerített otromba terror-hazugságokat nevezi a Silberman bizottság "konvencionális bölcsességnek", míg  a rezsím csere érdekében konspirálók tevékenységét  "túl készséges hajlandóságnak". Ezt a tudatmanipulációt olvasni  szellemileg megalázó.

 

Visszatérve a feljebb említett felelősökre: többségük Bush második terminusában előléptetést vagy magas rangú kitüntetést kapott a neokonzervativizmus ideájának hűséges szolgálatáért. Condoleezza Rice külügyminiszterré lépett elő, a volt helyettese, Stephen Hadley nemzetbiztonsági tanácsadó lett, George Tenet a legmagasabb rangú kitüntetés, az Elnöki Szabadság Érdemrend (ezáltal felelősségre vonhatatlan) büszke tulajdonosává vált, míg Wolfowitz a Világ Bank elnöki pozíciójában (évi fél millióért) döntőbírája számos kiszolgáltatott, kizsákmányolt ország nyomorúságos sorsának

 

Hamarosan  a  Silberman-Robb duó is el fogja nyerni méltó jutalmát, amiért  a kórusba illeszkedve együtt zengi a korábbi szemfényvesztők, a szenátusi bizottság  és a Butler bizottság elnökeivel: senki,  de SENKI nem volt hibás és ezért nem is tartható felelősnek "a közelmúlt történelmének legnagyobb  felderítői kudarcáért".

 

*1 Wolfowitz már az Öböl-háború idején élesen kritizálta Clinton iraki politikáját, és 1996-ban felvetette egy megelőző támadás szükségességének kérdését: “Should we sit idly by with our passive containment policy and our inept covert operations, and wait until a tyrant possessing large quantities of weapons of mass destruction and sophisticated delivery systems strikes out at us? It is necessary to go beyond the containment strategy.”

 

Addenda:

 

Marie Cocco hívta rá fel a figyelmet, hogy a Külügyi Minisztérium saját elhárítási és kutatási bürója volt az egyetlen állami ügynökség, amely nem értett egyet az iraki fegyver arzenál hivatalos és téves megítélésével.  Ami ezt különösen érdekessé teszi, hogy Colin Powell, aki leváltása után Európában járva azt állította, rútul félrevezették, elfelejtette közölni, ő maga döntött úgy, hogy az INR, a saját minisztériuma titkosszolgálati jelentéseit és értékeléseit sutba vágva  a Fehér Ház nyilvánvaló hazugságainak támogatójává -- sőt az emlékezetes ENSZ nagy gyűlésen szószólójává -- válik.  Ennek kapcsán érdemes felidézni az EMPIRIA Jelenidő rovatában Alternatíva helyett imitáció című írásunk egy részletét, ahol egy másik politikus védekezik a Powelléhez hasonló szégyenletes indokkal:

 

"A Kerry külpolitikával kapcsolatos hitek, remények és vágyálmok árnyékában a  kezdettől fogva fel kellett volna tűnjön néhány elgondolkoztató jelenség. Kicsit visszagondolva a demokrata jelöltségért folyó küzdelem idejére, Howard Dean, akit többek között külpolitikai tapasztalatlansággal vádoltak, azzal tette helyükre kritikusait, Ő személy szerint ellenezte az iraki háborút, mikor vezető demokrata riválisai, Kerry és Dick Gephardt buzgón támogatták.  „Akármilyen hitelesítő okiratokkal is rendelkeznek, végül is rossz döntést hoztak, míg én képes voltam jól dönteni.” -- dörgölte be a médiának és háborús zelóta ellenfeleinek Dean. Valahogy illik elfelejtkezni Kerry „rossz döntéséről”. Mikor elvétve mégis számon kéri valaki, miért adott szabad kezet és vele egy milliárdos csekket Bushnak -- kerül amibe kerül! --, röviden azzal indokolja, hogy téves és félrevezető információk alapján döntött. Ez enyhén szólva bárgyú érvelés, hiszen ugyanazon titkos és bizalmas információk alapján nem csak Dean és  Al Gore, de a demokrata  jelöltségért induló Dennis Kucinich és Al Sharpton, valamint a kongresszusból Ted Kennedy, Robert Byrd  és még több mint 120 szenátor és képviselő átláttak a háborús hiénák praktikáin, és nem voltak hajlandók Irak megtámadásához hozzájárulni."

 

Colin Powellről olvasható még itt, lejjebb a 8. írásban

 

16. írás

 

Március 29.

 

 

Akik velünk együtt más szemszögből nézik a világot és főszereplőit, azok számára újra közöljük az eredetileg a Lapszemlék rovatban 2003 februárjában megjelent cikkünket a Vatikán és a pápák luxusigényéről, dekadens, felelőtlen, szégyenletesen önző világáról:

 

Mint budapesti olvasói is tudják, az Atlantában szerkesztett világhírű lakberendezési újság, a Veranda, a sztárok, milliomosok és a kékvérű arisztokrácia világába invitálja olvasóit, ahova egyébként aligha hívnák koktélra. Bepillantást enged az elegancia, stílus és pazarló luxus világába, ahol mindennek, a rojtoknak és bojtoknak is jelentősége van a gondosan tervezett összhang és dramatikus hatás szempontjából. 

 

A Veranda szerint az elit igényeit legmagasabb szinten szolgáló három textilgyártó cég egyike az olasz Frette, amely 1877-ben nyitotta első üzletét Milánóban, és azóta is a saját szövődéjében a legfinomabb egyiptomi pamutszálból készíti öt kontinens legcsodálatosabb asztalneműit és ágyneműit. Egyedülálló többek között a saját tervezői által kikísérletezett selyemfényű jacquardja, amibe, ha úgy igényli valaki, gyárilag beleszövik a monogramját vagy a családi címerét.  Ma már csak egy maroknyi iparművész csinálja azt a művészi értékű macramé csipkét, amit párnahuzataik és lepedőik szegélyezésére használnak, vagy azokat a finom azsurozásokat, amiket az ágytakarókon, törülközőkön és fürdőköpenyek zsebén alkalmaznak.

 

 Az olasz gyönyörként  becézett horribilis összegű Frette ágyneműt és asztalneműt a hollywoodi sztárokon kívül Beverly Hills és New York öt csillagos szállodái mellett a párizsi Ritz Hotel is használja, ugyanakkor miniszterelnökként Boris Yeltsin is rendelt belőle egy pár garnitúrát.  A cég büszkesége mégis, hogy évtizedek óta állandó megrendelői közé sorolhatja a Vatikánt. Mint az igazgató, Dr. Vittorio Mosca elégedetten nyilatkozta, “a Pápa Frette vászonnal borított asztalnál étkezik, Frette terítővel fedett oltárnál imádkozik és Frette ágyneműben alszik.”

 

(Kép: A “Királyi kollekció” a legjobb minőségű lenvászonból készül és súlyos ezrekbe kerül -- dollárban)

 

A katolikus egyház pazarló luxus igénye, oktalan fényűzése és megalomániája nem újdonság azoknak, akik, mint jelen sorok írója is, jártak a Vatikánban. Akik viszont nem, azok  a pápai palota enteriőrjéről azt olvashatják, ott minden “plüss és káprázatos ragyogás”,  “csupa pompa és gazdag szövésű karmazsin damaszt”.  Mindez persze Isten dicsőségére. Amiből arra lehet következtetni, hogy a keresztények saját képmásukra alkotott Istene szereti az  arany ragyogását, a beteges dekadenciát, a provokatív pompát.  Még ebbe a hitbe gabalyodva is feltehetnék azonban egyesek  a kérdést, az alsóbb papság, egyház-jogászok, bőkezű filantrópok vagy éppen a hívek  megpiszkálhatnák a dolgot,  végül  is hol határolódik el egy mástól, ha egyáltalán, a pápa és a kardinálisok privát vagyona az egyház és Isten vagyonától.

 

XII. Pius kegyeltje és jobb keze, Pascalina nővér élettörténete (La Popessa címmel) számos megdöbbentő, ha nem megbotránkoztató tényre világít rá, mikor a 30-as és 40-es években az állandó csőd szélén álló pápaság nagystílű költekezéseiről ír.  Tette ezt azokban az időkben(*1),  mikor a világ számos országában az egyházközösségek keservesen küszködtek a gazdasági depressziótól, munkanélküliségtől és a szociális védőháló hiányától. Általános nézet volt Rómában a háború előtti években, hogy míg a szegények éheznek, “a kardinálisok elegáns köntöseikben flangálnak, és tündöklő palotákban laknak minden aranyukkal”.

 

Mikor a fényűző vendéglátásáról híres Pacelli bíboros pápai kinevezését kapva megérkezett ebbe a Rómába, írja a katolikus (és érezhetően szimpatizáns) szerző, Paul I. Murphy, ”belevetette magát, hogy mennyországot teremtsen a földön a pápaságnak és magának, a káprázat és bűvölet világát.” Elhatározta, hogy teljesen renoválja, és újra dekorálja az itáliai kormánytól éppen visszakapott, “paradicsomnak is beillő pápai nyári rezidenciát”, amely egy luxus palota, egy kápolna és számos különálló villa együttesét jelentette egy hatalmas, 70 négyszögöles telken az Albano tóra néző Castel Gondolfo városka mellett.

 

Valakinek tiltakozni kellett volna, még  ha rendhagyó vagy illetlen is volt, hogy “Pacelli bíboros rávette a pápaságot a Castel Gandolfo renoválására, ahol csak a kert tervezés és kivitelezése milliókba került -- bár a látvány lélegzet állító volt.” Természetesen formailag a nyári rezidencia is csupán Isten dicsőségét szolgálta. A munka 4 teljes évig tartott, befejezésekor viszont a vezető amerikai építészeti lap, az Architectural Digest az évszázad egyik legjelentősebb újjáépítési projectjeként értékelte.

 

Pacelli bíboros és a vele tartó Pascalina nővér amerikai útjáról beszámolva a La Popessa bemutatja többek között az akkori bostoni érsekség kardinálisát, William O’Connellt, aki “egy szánni valóan szegény ír család sarjaként lett multimilliomos” -- aminek következtében rendszeresen utazgatott privát luxus hajóján a Bahama szigetekre. O'Connell vagyona és egyházi pozíciója révén kézben tartotta az egész bostoni médiát.  Az érsekség lejáratását elkerülendő (mindig ez az indok) el tudta tussolni kinevezettje, a saját unokaöccse, Monsignor J. P. O’Connell bostoni kancellár “aljas szexbotrányát”, sőt egy “bizarr gyilkosságot” is, amit a kardinális egyik bentlakó férfi beosztottja követett el a püspöki palotában. A könyv nem tér ki rá, hogy szerzett egyházi karrierje során milliókat O’Connell, de könnyen kikövetkeztethető, ha továbblapozva Eugenio Spellman bíboros viselt dolgairól olvasgatunk.

 

A már említett amerikai útja során Pacelli szintén meglátogatta a csak pár éve pozíciójába került fiatal Spellman püspököt, aki egy -- Pacelli szavával élve -- “fantasztikus” itáliai-stílusú luxus villában lakott, amelyet megvétele után saját tervezése nyomán újított fel. A palotának is beillő elegáns villában 11 hálószoba volt az emeleten és a földszinten két olyan hollywoodi stílusban berendezett, bidével is felszerelt fürdőszoba -- szintén “saját tervezés” -- ahol velencei fekete márvány falak néztek szembe földtől-plafonig érő tükör falakkal.

 

Spellman püspök volt Roosevelt kedvenc összekötője a Vatikánnal, ugyanakkor az itáliai-zsidó maffiával is bizalmi kapcsolatban állt.  Mikor Spellman fényes karrierje során a New York-i érsekség vezető pozíciójába került, a korábban felhalmozódott adósságtól való szabadulás érdekében akkor hatalmas pénzekért, 50-100 ezer dollár értékben kezdte kiárusítani  a Máltai Lovagrend címeit és pozícióit. A felvételi kritériumoknak nem megfelelők közül volt aki 200 ezer dollárt fizetett Spellmannak, hogy csatlakozhasson a nagy presztízsű rendhez. Mint utólag kiderült, Spellman a donációknak csak egy kis töredékét, fejenként ezer dollárt küldött át Rómába, a többit saját belátása szerint (természetesen egy részét személyes céljaira) használta fel.  Később a Columbus Lovagjainak titkos szervezete is a kiárusítás és elsekélyesedés sorsára jutott.

 

Spellman olyannyira hálás volt más üzleti tanácsokért is a "bűnös Wall Street" egyik legbefolyásosabb, minden skrupulus nélküli  pénz befektetőjének, a gyanús multú John A. Colemannak, -- aki privát tanácsadója is volt egyben -- hogy a Máltai Lovagrend legmagasabb pozíciójába nevezte ki. Bár az egyház hivatalosan tiltotta a szerencsejátékot, Coleman javaslatára befektetéseket csinált a népszerű bingo szerencsejátékba, és így évi 10-12 millió dolláros bevételt söpört be tisztán, jövedelem adó nélkül.   “Az örök  pragmatista Spellmannál a morális meggondolások mindig csak másodikként, a pénz után jöttek számításba a  priorítások listáján.”--  jegyzi meg tárgyilagosan, minden ítélkezés nélkül Murphy.

 

A Vatikán elüzletiesedésére és hipokrízisére  jellemző, hogy maguk a pápák sem találtak kivetnivalót a morálisan megkérdőjelezhető befektetésekben, ha jó pénzt hoztak a  konyhára. A  brilliáns zsidó származású spekuláns, Bernardino Nogara intézkedései során a háború közeledtével a Vatikán többek között fegyver és ammuniciós gyárakba ruházott be, és felvásárolta az Instituto Farmacologico Serono di Roma döntő hányadú részvényét. “Mikor pedig Pacelli pápa lett, ő is vett egy lapot Nogara könyvéből; már XII. Pius-ként kinevezte unokaöccsét, Giulio Pacellit a(z említett) római gyógyszergyár igazgatósági tanácsa élére, amely születés szabályzó gyógyszereket gyártott”.  (Aki estleg nem tudná, a Római Katolikus egyház Isten szándéka elleni véteknek, tehát bűnnek tekinti, és tiltja a mesterséges fogamzásgátlást.)  

 

A katolikus teológus, Hans Kung azon kevesek közé tartozik, akik felhívták a figyelmet, és szót emeltek -- az ő szavait idézve -- az “egyházi arrogancia” és az “egyházi hatalommal való visszaélések” ellen. Kung atya nem régen a neves Yale egyetem egyik előadásán kifejtette, amit a történelem messze igazol: “Évszázadok óta az egyház mindenek fölöttiként viselkedett, Isten nevében dominálva a lelkeket, és kihasználva a szegény bűnösök függőségi helyzetét és infantilitását . . . “

 

*1   Az egyház 200 millió dolláros adóssággal küszködött, míg a 30-as évek végén a new yorki érsekség, Róma után a második legbefolyásosabb és leghatalmasabb is 28 milliós adósság terheit nyögte

   

A katolikus egyház "történelmi"  fényűzéséről:  Lapszemlék 2000. I. félév, 22. írás

Az amerikai egyházak identitás zavaráról: Lapszemlék 2002. I. félév, 8. írás

A Vatikán felelősségéről: 2005. I félév, 4. írás;  2004. II. félév, 27. és 5. írás;   2003. II. félév, 62. írás;  2003. I. félév, 27. és 8. írás    

 

 

15. írás

Március 20.

 

 

Mikor George W. Bush februári sajtókonferenciáján azt nyilatkozta, "egyszerűen nevetséges az a vélemény hogy az Egyesült Államok Irán megtámadására készül",  a jelenlévőknek semmi kétsége nem lehetett, hogy ismét és megint hazudik. Honnan tudhatták? Leginkább onnan, hogy az elnök második terminusára teljes számban megtartotta külpolitikája neokonzervatív irányadóit -- elsősorban helyettesét, Dick Cheneyt --, akiknek eredeti terve szerint Afganisztán és Irak kontroll alá vétele után Irán és Szíria következik. Ugyanaz a gárda, ugyanaz a jövőkép, ugyanazok az impulzusok. Ráadásul a notórius Elliot Abrams, akit 1991-ben a kongresszusnak való hazugságai miatt elítéltek (bár elnöki amnesztiát kapott),  januártól Bush nemzetbiztonsági tanácsadói testületében kapott befolyásos pozíciót, ahonnan hamarosan ismét összedolgozhat a nem kevésbé "megalomániás őrült", az országra "fenyegető katasztrófát" jelentő John Negropontevel, akit az összes nemzetbiztonsági szervek (köztük a CIA és az FBI) központi hivatalának főigazgatójává léptetnek elő. 

 

Az EMPIRIA rendszeres olvasói talán emlékezni fognak rá, hogy az iraki háború felé igyekezve 2002 júliusában Bolondok missziója című esszénkben mint abszurdumot idéztük a neo-konzervatívok szócsöve, a Weekly Standard  véleményét:  “Amennyiben Bush elnök a saját logikáját követve ráveszi adminisztrációját, hogy kövesse Irak és Irán ellen, akkor egy új, biztonságosabb, liberálisabb rend magját hinti el a Közép-Keleten.” Bár három évvel később az új, biztonságosabb rendnek semmi jele, sőt a Giuliana Sgrena elleni merénylet és Nicole Calipari megggyilkolása kapcsán az Il Manifesto főszerkesztője, Gabrielle Polo úgy ítélte meg, "bármi is történik Irakban az teljesen értelmetlen és őrült", az Új Világrend kialakításának lázálma azonban -- az iráni rezsím váltást is beleértve -- továbbra is buzgón bugyog  a  washingtoni  neokon koponyákban.

2003. december 24-én a Lapszemlék rovatunkban a következők jelentek meg a neokonzervatív világuralmi tervekhez kapcsolódó izraeli szerepkörről:

A pakisztáni jang.com által közölt jelentések szerint az iráni hadügyminiszter, Ali Shamkhani egy kabinet találkozó utáni sajtótájékoztatón figyelmeztetőleg közölte, amennyiben Izrael megtámadja a nukleáris berendezéseit, minden eszközzel, többek között a saját gyártmányú középtávú Shahab-3 rakétáival fogja viszonozni. Shamkhani fenyegető hangneme annak tudható be, az izraeli hadügyminiszter, Shaul Mofaz a tel avivi Haaretznek adott vasárnapi interjúja során azt mondta, Izrael állama fontolgatja az iráni nukleáris berendezések bombázását.

Nyilván az 1981-es Osirak elleni (Irak) izraeli támadásra utalva Shamkhani kijelentette, Izrael csak egy törékeny kis garnizon, a cionista rezsim vezetői mégis azt hiszik, szuverénitásuk van az egész világon. "Az izraeli hadügyminiszter, Mofaz megjegyzései azt bizonyítják, a cionista rezsim pária (a világban)." mondta továbbá Shamkhani, majd hozzátette, "A fenyegetéseik nem fogják Irán döntéseit befolyásolni, de amennyiben valóra válnak, az iszlám köztársaság minden erejét bevetve viszonozni fogja."

Irán több hónapos európai és amerikai nyomásnak és koordinált gazdasági szankciókkal való fenyegetőzésnek engedve egyezett bele a Nemzetközi Atom Energia Ügynökség  inspekciójába. Az irániak véleménye szerint Izraelt szintén kötelezni kellene nukleráis berendezéseinek a nemzetközi szabályok által előírt ellenőrzésére. Kötelezni kellene, de kinek? Izraelt mindeddig egyetlen nagyhatalom, de az ENSZ se szólította fel és még kevésbé próbálta fenyegetéssel vagy szankciókkal hasonló megalkuvásra kényszeríteni.

A Washington Post, amely az AP hírügynökség jelentésére alapozottan mellékes aprócska hírként említi meg a honvédelmi miniszter nyilatkozatát és idézi Shankhani egyik megtorlást kilátásba helyező mondatát, ki tudja milyen meggondolásból nem közli a miniszter elítélő és lekicsinylő szavait.  Viszont semmi kétség, hogy miért hallgatja el Shaul Mofaz megdöbbentő kijelentését, amely ország-világ előtt bizonyítékul szolgálna, Izraelben kormány szinten tárgyalják egy jelenleg nemzetközi vonalon kooperáló szuverén állam megtámadását.  Mindenestre egy izraeli beavatkozás nagy előnye lenne, hogy átmenetileg elterelné a figyelmet a Bush kormány megszállási üzelmeiről, ugyanakkor Washington megúszná az újabb agresszió vádját és nem vághatnák a fejéhez megint, hogy a "világ csendőre", ha csak mint Izrael mellett kiálló baráti támogató csatlakozna szükség esetén az akcióhoz.

Izrael egyetlen célja, hogy fenntartsa több évtizedes közel-keleti nukleáris monopóliumát, amit Washingtonban nyilvánosan még mindig félő beismerni.  Richard Lugar,  befolyásos republikánus szenátor csak nem régen úgy nyiltkozott: "Nos, Izraelnek feltételezhetően van nukleáris képessége."(*1) Feltételezhetően? Lugar, aki ráadásul éppen a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának elnöke, bugyuta óvatoskodásával lejáratja, képmutatásával nevetségessé teszi a világ előtt az egész szenátust. Washingtonban ugyanis már az 50-es évek végén tudták, hogy Izrael kulcsfontosságú helyekre beépített kémjei által Amerikából lopott tervek alapján szorgosan építgette a maga kis nukleáris bombáit -- bár úgy döntöttek, nem akadályozzák meg tevékenységében.

 

Izrael viszont nem tűr vetélytársat.  Ariel Sharon a brit Times március 13-i cikke szerint februárban kabinetje körében tartott megbeszélésen "előzetes engedélyt" adott egy gondosan koreografált és begyakorlott légi és szárazföldi támadás előkészítésére. Ennek ellenére a hazug képmutatók nemzetközi élcsapatába tartozó Silvan Shalom, izraeli külügyminiszter azt nyilatkozta, szerinte diplomácia az egyetlen mód az ügy megoldására. Az "egyetlen mód". És ezt annak ellenére mondta, korábban Bush és Condoleezza Rice is hangsúlyozták, a nemzetközi tárgyalások ellenére "minden opció az asztalon marad".  Ugyanakkor Dick Cheney is figyelmeztette Teheránt, hogy "komolyabb akcióknak" néz elébe, ha nem az (amerikai-izraeli) elvárásoknak megfelelő döntést hozza.

 

Shalom egyébként csak látszatra megértőbb Sharonnál vagy a Bush-Cheney-Rice triumvirátusnál a diplomáciai megoldást kereső európai és ENSZ állásfoglalást illetően: szimpatikusabbnak és így könnyebben eladhatónak tartja, ha fenyegetés helyett inkább Izrael veszélyeztetett helyzetére, illetve a regionális körülmények kényszerítő erejére fog hivatkozni. Ennek előkészítő motívumaként fogható fel a fentebb említettet  követő mondata: "A gondolat, hogy Irán tirannusai nukleáris bombával fognak rendelkezni, az egy rémálom, nem csak számunkra, de az egész világ számára."  A preventív támadás bekövetkeztével tehát Shalom azzal fog tudni érvelni, az izraeli kormány kizárólag diplomáciai megoldást akart, de Irán (vagy alkalomadtán Szíria) fenyegető létével és hajthatatlanságával lehetetlenné tette.

 

A DIRELAND véleményezése szerint "a neokonok közül néhányan, akárcsak Sharon és a MOSZAD, annyira ideológiailag megrögzötten Irán- ellenesek, bármeddig hajlandók elmenni -- high-tech kémkedést is beleértve -- hogy Izrael meg tudja valósítani a terveit". Ráadásul még csak problémába sem kerülnek miatta, mert mint tudjuk, "a likud kormány a farok, amely csóválja a kutyát" -- mármint a Fehér Házbelit. Eltökéltségük csak fokozódott, mióta Putyin megerősítette korábbi igéretét, amely szerint támogatja Irán nukleáris programjának megvalósítását. Az ember szinte hallja a neokon fogak csikorgatását: amit nem engedtünk megvalósítani a franciáknak, nem fogjuk hagyni az oroszoknak sem.

 

Washington az elmúlt években a legmodernebb, technikailag legfejlettebb fegyverekkel -- többek között 100 darab, hosszú távú repülésre alkalmas F16-I sugárhajtású bombázóval és speciális, több emelet mélységbe ható bunker berobbantókkal -- szerelte fel, és kiegészítő anyagi fedezettel látta el az izraeli hadsereget. (Egyes források szerint még csak ígéretet kapott a bunker-robbantókra.) Habár formailag Sharon fogja dobálni a bombákat, amerikai engedéllyel teszi, amerikai pénzből, amerikai haditechnológiával. És ha Irán (vagy alkalom adtán Szíria) megadó tűrés helyett viszonttámadásra szánná magát, azonnal a határai mentén állomásozó amerikai hadsereggel kerülne szembe. Teherán pillanatnyilag ugyanabban a helyzetben van, amiben Bagdad volt nem is olyan régen:  ha nem adja fel a nukleáris ambicióit, porrá bombázzák, ha feladja és védtelenné válik, akkor viszont azért bombázzák porrá. 

 

Noam Chomsky professzor szerint amennyiben az iraki ellenállás nem tartóztatta volna fel az amerikai hadsereget, már hónapokkal ezelőtt kezelésbe vette volna Iránt. Ráadásul előzetes jóváhagyással. Ugyanis -- bár a köztudatba "valahogy" nem került be -- az amerikai képviselőház tavaly májusban (376:3 arányú!) határozatot fogadott el, amely feljogosítja az elnököt, ítélete szerinti "megfelelő" mértéket alkalmazzon az iráni nukleáris energitervek megakadályozására. Július 22-én a szenátus hasonló rezolúciót hagyott jóvá. Azóta monoton folyamatossággal peregnek a harci dobok.

 

Végül is mi terelheti el jobban az iraki és afgán megszállásról, a több százezer feletti iraki áldozatról, az emberi jogokkal való kíméletlen visszaélésekről és a régió végleges katonai támaszpontokkal való meghintéséről a világ figyelmét, mint egy másik háború? Donald Rumsfeld védelmi miniszternek tulajdonítják a következő cinikusságában utólérhetetlen mondást: "Amennyiben kis problémákkal való vesződséged során nehézségekbe ütközöl, nagyítsd fel őket." Bármelyik egyéni vagy kisebb csoportos terrortámadást világveszéllyé lehet kikiáltani, és háborúvá lehet fejleszteni.

 

*1 A nukláris hatalmak és képességek felsorolásánál  a magas szinten elemző munkák sem említik Izraelt. Robert S. McNamara, volt U.S. honvédelmi miniszter (1961-1968)  és a World Bank volt elnöke (1968-1981) írja az Apocalypse Soon című cikkében (Foreign Politcy):  "Today, the United States has deployed approximately 4,500 strategic, offensive nuclear warheads. Russia has roughly 3,800. The strategic forces of Britain, France, and China are considerably smaller, with 200–400 nuclear weapons in each state’s arsenal. The new nuclear states of Pakistan and India have fewer than 100 weapons each. North Korea now claims to have developed nuclear weapons, and U.S. intelligence agencies estimate that Pyongyang has enough fissile material for 2–8 bombs." 

 

 

 

14. írás

Március 10.

 

A United Press International mai jelentése szerint egy volt amerikai tengerész, aki 2003-ban részt vett Szaddám Huszein elfogásában, azt állítja, hogy a publikumnak tálalt verzió megrendezett színjáték volt. A szaúdi al-Medina egy libanoni származású ex-őrmester, Nadim Abou Rabeh interjújából idézett,  aki szerint Szaddám Huszeint december 12-én, tehát egy nappal korábban fogták el, mint mikor az amerikaiak a bagdadi sajtókonferencián drámaian bejelentették: Uraim, elkaptuk!

 

Abou Rabeh állítása szerint 20 tagú csapat, akik közül 8 arab származású katona volt, 3 napon keresztül kereste a Tikrit közelében rejtőzködő elnököt, míg végül rátalált egy kisebb falu szerény házacskájában -- de nem a média által gúnyosan „pók-lyukként” emlegetett veremszerűségben. Azt állítja, a propaganda tv felvételeket Huszein valótlanul közölt búvóhelyéről, ami valójában egy régen kiszáradt kút volt, utólag rendezte és készítette egy katonai filmes csapat.

 

Rabeh állítása szerint az iraki elnök valódi rejtekhelyénél komoly fegyveres ellenállásba ütköztek, amelynek során maga Szaddám Huszein lőtt rájuk egy emeleti ablakból. A golyóváltás következtében egy szudáni származású katona életét vesztette. Rabeh szavahihetőségét alátámasztja, hogy Szaddám Huszein elfogásának hírét már egy nappal a hivatalos bejelentést megelőzően közölték egyes arab nyelvű rádióadók. Ez a 24 órás intervallum alkalmat adott elrablóinak egyénisége megtörésére (nagy adag kábítószer beadagolására) és személyisége degradálására, annak ellenére, hogy az ilyen jellegű eljárást, úgy szintén a nyilvános megalázást a Genfi egyezmény még közkatonák esetében is tiltja.

 

Más:

 

Aki valamennyire is tisztán akar látni az iraki, de most a libanoni helyzetet is illetően, annak feltétlen ismerni kell Robert Fisk helyszíni riportjait. Tegnap, 9-én a brit Independentben közölt bejrúti tudósítása ismét sokoldalú, átgondolt és informatív volt, amilyenbe csak ritkán botlik az amerikai média-karámban nyüglődő olvasó.

 

A sok százezres ellentüntető tengerét látva Fisk megállapította a polarizált libanoni társadalomról, hogy az u. n. ellenzékkel szemben, amely pro-Harrari, növekvő számban keresztény és Bush támogatását élvezi,  létezik egy Szíria-barát, nacionalista hang, amely nem hajlandó azonosulni a Szíria-ellenes követelményekkel.  A pro Omar Karami tüntetők meggyőződése, Washington igazi oka, amiért (a maga módján, K. H.) segíti  Libanont, az nem más, mint Izrael közel-keleti tervének közvetetett támogatása. Fisk nyilván arra a nem csak Bejrútban aggodalmat keltő lebensraum tervre utal, amely szerint Nagy Izrael hatalma távlatilag a libanoni partoktól a Tigris-Eufrátesz völgyén keresztül a Zagrosz vonulatáig fog terjedni.

 

„Akárhogy is, Libanon ezek után nem vehető biztosra.” -- állapítja meg Fisk a Fél milliós pro-Szíria gyűlés hogy szembeszálljon az USA elképzelésével című cikkében. „A ’cédrus forradalom mostanra kiterjedt egy dimenzióval, amely nem szükségszerűen kedveli Amerika terveit.  Amennyiben az iraki shiíták a demokrácia védelmezőiként lehetnek feltüntetve Irakban, akkor a libanoni shiítákat nem lehet a terrorizmus védelmezőinek mondani.”

 

Az Amerika- és Izrael-ellenes tüntetés egyik transzparensén az állt: „Minden katasztrófánk Amerikából származik”. A tragikus polgárháborús múltat és a komplex jelent összevetve Fisk arra a következtetésre jutott, hogy mikor Bush azt mondta, „A libanoni nép joga, hogy idegen hatalom dominációjától függetlenül  határozza  meg a saját jövőjét”, az idegen hatalom alatt a shíiák nem Szíriát, hanem az Egyesült Államokat és Izraelt értették.

 

 

Az egyiptomi kormánylap, az Al-Ahram szerint 1,5 milló tüntető vonult fel Bejrútban a szíriai katonai jelenlét folyamatos igényének kifejezésére.

 

 

A Fehér Ház döbbenetére Libanon Szíria-barát elnöke, Emile Lahoud  a mai nappal újra miniszterelnökké nevezte ki a 10 nappal korábban utcai tüntetések és erős amerikai-francia-izraeli nyomás következtében lemondott Omar Karamit. A parlament törvényhozói hatalmas tömegtámogatásra támaszkodva ("thundering pro-Syrian protest" in Beirut) javasolták az újrajelölését, mivel több, mint a törvényhozók fele, 71 a 78-ból, őt tartotta a feladatra legalkalmasabbnak. (Hasonlóképpen sikeres ellenpuccsra kizárólag Venezuelában volt eddig történelmi példa.)

 

Az alkotmány szerint Lahoudnak el kellett fogadni a javaslatukat, bár ebben az esetben ez nem volt nehezére, mivel Karami vele együtt Szíria szimpatizánsként ismeretes. Karami azonnal nemzeti egységre és megbékélésre szólította fel az országot és a kormányalakításhoz szükséges dialógus reményében meghívta a kisebbségi ellenzék képviselőit, akik szerint ez a lépés komoly kihívást jelent számukra. Az események azt igazolják, a népakarat figyelembevételével a demokrácia bebizonyította működőképességét a megosztottságtól és külső erők beavatkozásától oly sokat szenvedett kis országban.

  

 

13. írás

Március 9.

 

Az amerikai média tegnap fél millióra (korábbi Szíria ellenes tüntetések tízszeresére) saccolta, míg más média források 1 millióra tették Bejrútban a szírek további katonai jelenléte mellett tüntetők számát. A libanoni állami hírközlő szervek és az egyiptomi al-Ahram szerint 1,5 millióan vettek részt a megmozdulásban. A végeláthatatlan, szigorúan fegyelmezett tömeg cédrus fás nemzeti zászlókkal, Bashar al-Assad képeivel és angol nyelvű feliratos táblákkal, transzparensekkel -- THANK YOU SYRIA! és AMERIKA A TERRORIZMUS GYÖKERE! -- vonult és gyűlésezett a nap nagy részében.

 

Ugyanakkor a rendkívüli eseményekkel párhuzamosan -- szinte hihetetlen és a történelemben egyedülálló paralelként -- George W. Bush a washingtoni National Defence University előadótermében mondott beszédet, amelyben az eseményeket figyelmen kívül hagyva azonnali visszavonulásra szólította fel Szíriát. „A libanoni népnek joga van, hogy tavasszal minden megfélemlítéstől mentesítve szavazza meg a parlamentjét” -- hangoztatta Bush, aki ugyanezt a jogot csak nem régen tagadta meg a nehézfegyverekkel megszállt afgánoktól és irakiaktól.

 

Bush ugyan kora reggel, beszédét megelőzően értesült a libanoni nép kívánságáról, a WE ARE ONE COUNTRY! és NO FOR THE FOREIGN INTERFERENCE! táblákról, amelyek elsősorban neki szóltak (EGY ORSZÁG VAGYUNK!  és NEM(et mondunk) A KÜLFÖLDI BEAVATKOZÁSRA), ez azonban egyáltalán nem befolyásolta saját követelése hangoztatásában:  „A (szíriai) katonai erő és az elhárítási szervek teljes létszámban vissza kell vonuljanak a választás előtt, hogy a választás szabad és fair legyen.” 

 

Vajon itthon miért nem tulajdonít hasonló jelentőséget Bush a „fair” választásoknak?  Miért engedélyezte, hogy a republikánus hatóságok betiltsanak minden utószámlálást a kétséges eredménnyel záró államokban?

 

Franciaország mellett Izrael a washingtoni politika másik támogatója a libanoni kérdésben -- és a leginkább érdekelt. A volt libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolása, a jelenlegi feszült helyzet kirobbantó eseménye miatti megosztottság és zűrzavar egyértelműen az ő malmára hajtja a vizet, míg abszolút nem kívánatos probléma Szíriának -- akit pedig (minden bizonyíték nélkül) vádoltak miatta.

 

Az izraeli külügyminiszter, Silvan Shalom a múlt héten elutasította a szíriai elnök részleges és fokozatos visszavonulást ígérő nyilatkozatát, mivel „nem összeegyeztethető a nemzetközi követelményekkel”, amelyek „a szíriai csapatok t e l j e s visszavonását” írják elő.  Vajon Bush vagy Shalom a szégyentelenebb farizeus a világ közvélemény szemében?

 

Szíria washingtoni követe egyik CNN interjúja során azt nyilatkozta, al-Assad azért döntött Libanon kérése ellenére a visszavonulás mellett, hogy példát statuáljon Izraelnek a nemzetközi jogok és követelmények komolyan vételét és teljesítését illetően. Nem szarkasztikusnak, inkább elfojtottan dühösnek hangzott. Akárcsak az arab országok ismét megalázott milliói.

 

Ma Damaszkuszban volt hasonló méretű és hasonlóan elszánt, lelkes tömegtüntetés al-Assad mellett, aki az amerikai médiában már úgy volt beállítva, mint aki csomagolja a bőröndjeit.  Az eredetileg  privát pályára készülő, optimológusnak tanult fiatal elnök egy szál maga fogadta palotája nyitott erkélyen állva a hömpölygő tömeget, amely éljenezve támogatásáról és hűségéről biztosította.  Mindenesetre külső ellenségeivel való harcát megkönnyítheti a tudat, a saját népe egységesen mellette áll.

 

Az amerikai média az 1 milliót meghaladó libanoni ellentüntetést  szíriai diktátumnak próbálta beállítani, az al-Assadot éltető százezreket pedig központilag kivezényelt báboknak. A kamerák azonban nem hazudnak. A két testvérnép közös akarata, elszántsága, öntudata, a nyugattól és Izraeltől való függetlenségi vágya elemi erővel érvényesült a világ minden képernyőjén. Nem mintha a nagyhatalmi politika sakktábláján az ilyesminek jelentősége lenne. Sorolhatnánk rá a példákat.

 

 

MÁS és mégsem:

Az Associated Press számára  legutóbb készült nemzetközi jellegű Ipsos felmérések szerint általános szkepticizmus tapasztalható Bush agresszív „demokrácia terjesztő” politikája iránt.  Franciaországban 84% véli úgy, hogy nem az amerikaiak szerepe kellene legyen, Németországban 78%, míg Angliában a megkérdezettek két-harmada vélekedik ugyanígy.

 

Szíriáról lásd még: itt az 1. írást és Lapszemlék 2004. II. félév, 28. írás; 2004. I. félév, 30. írás

 

 

12. írás

Február 20.

 

Amennyiben Condoleezza Rice jó külügyminiszter lenne, a saját eredménytelen európai útjáról visszatérve lebeszélte volna főnökét az öreg kontinensre tervezett látogatásáról. Egy jó külügyminiszter ugyanis a protokolláris formulákat, az udvarias bájmosolyt  és kényszeredett tapsot kormányszintű ígéretek és a vendéglátó nép széleskörű támogatása nélkül semmire se tartaná, sőt felmérte volna, hogy az európaiak szemében mit sem fog érni a hívei által Bushnak tulajdonított charme.  Az iránta való ellenszenv ennél sokkal mélyebb gyökerű és sokkal kiterjedtebb.

 

Akik azt feltételezve mentek el meghallgatni, hogy tapasztalatai révén átgondoltabbá, józanabbá, talán mérsékeltebbé vált, azok ugyancsak csalódtak. Továbbra is ugyanaz az álláspontja, amit 2003-ban Londonban fejtett ki a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézetében  tartott előadása során: nem híve a több pólusú világnak, ahol a hatalmi rivalizálás instabilizáló konfrontációkhoz, sőt háborúkhoz vezethet.  Vagyis továbbra is egy kézben akarja tartani a globális gyeplőt.

 

Elismerte ugyan (nem lévén más választása), hogy a hidegháború „szükséges gonoszsága” -- szekuláris fordításban: feszült farkasszemet nézése -- megakadályozta egy harmadik világháború kirobbanását, ugyanakkor, mint mondta nem mozdította elő a béke diadalát -- akármit is értett ezalatt. Mivel ezt az amerikai birodalmi törekvések szükségszerűségének érveként hozta fel, háttérben az egy pólusú „Új Világrend” elfogadtatásának céljával, nem csoda, ha nem sok lelkesedést váltott ki. Az afgán és iraki intervenció tragikus következményeinek ismeretében mára még ez a gyatra lelkesedés is valószínűleg semmivé foszlott. Példájuk minden elméleti fejtegetésnél fényesebben bizonyítja, hogy a demokrácia nem exportálható tankokkal és rakétákkal.

 

A változás a két évvel korábbi szituációhoz viszonyítva most annyi, Rice egy olyan Busht képvisel, aki belekóstolva az unilateralizmusba -- minden költségvetési és vérveszteségével együtt -- „hátat kíván fordítani  a múlt nézeteltéréseinek” és „új fejezetet akar nyitni az Atlanti-óceán két partja közti kapcsolatokban”. Virágnyelv helyett: a háborúk posványába ragadva pénzt és katonát akar Európától. Ráadásul jelezte, bármi mást, akár egész csekély segítséget is szívesen fogad. Mi lehet a domináns szuperhatalom számára ennél a kényszer kunyerálásnál kínosabb?  Lejáratóbb? Megalázóbb?

 

Rice azonban nem látszott szégyenkezőnek vagy zavartnak. Teljesen beleélte magát új illuzórikus szerepébe: Bush oldalán a szabadság és béke terjesztésének lángpallosú angyala. Az orvosi szakvélemények szerint a patologikus fantaszták és hazudozók nem pirulnak, mivel nincs szégyenérzetük.  Erre kiváló példa Rice töretlen magabiztossága, fölényesen kioktató modora, lehengerlő mellébeszélése, tudatmanipuláló szövegének megfékezhetetlen folyama -- mintha különböző tények és események soha nem cáfolták volna meg, mintha nyilvánvaló hipokrízise nem szégyenítette volna meg, mintha az alternatív média nem szembesítette volna rendre valóság-torzításaival.

 

A külügyminiszter asszony látogatása során szemtől szembekerülve sem vett tudomást róla -- úgyis lényegtelen? -- az európaiak másképpen viszonyulnak a közel-keleti helyzethez, elsősorban az iraki háborúhoz és az izraeli-palesztin konfliktushoz (a franciák nem hajlandók a Hezbollahot terrorista szervezetnek ítélni, míg Amerika Izraellel karöltve kitart mellette),(*1) de ugyanígy másképpen viszonyulnak a „megelőző támadás” doktrínájához, a több százezer civil iraki halálához, az Abu Ghraib kínzókamráihoz vagy éppen az ENSZ jelentőségéhez. Gazdasági kényszerből ugyan sokszor hajlandók Washingtonnal megalkudni, de  hajszálnyival sem tesznek, ígérnek, adnak többet, mint ami elkerülhetetlen. Moszkvához való viszonyukban és a kínai fegyverszállítás kérdésében pedig a Fehér Ház beavatkozása nélkül, teljesen önállóan kívánnak dönteni.  A politikai nézetkülönbségek és kulturális differenciáltság mellett az európaiak továbbra is nagy adag szkepticizmussal figyelik Bush minden lépését.

 

„Általánosságban még mindig óvatosság és elutasítás tapasztalható az  Egyesült Államok irányában.” -- mondta meglehetősen enyhén fogalmazva Michael Mandelbaum professzor (John Hopkins of Advanced International School), aki szerint „különösen az európai elit cinikus a demokrácia exportját illetően”.  Ezek közül Rice csak egy írott publikációjuk alapján előzőleg gondosan szűrt-szelektált csoporttal találkozott, ahonnan az elvárásoknak megfelelően csupa könnyű labdát kapott.

 

Rice, az amerikai „iron lady” amennyiben a saját hangjától való bűvöletében az európai véleményből is elcsípett volna valamennyit, a gépen hazafelé kicsit lecsillapodva, távol a státuszával járó felhajtástól ráébredhetett volna, a két kontinens közti távolság az amerikai külpolitika átgondolt irány módosítása nélkül aligha lesz áthidalható. Ilyenkor tanácsolta volna egy jó külügyminiszter a főnökének, egyelőre maradjon szépen otthon.

 

*1 Walid Jumblatt, a libanoni drúz közösség politikai és vallási vezetője nyilatkozta Isten Pártjáról, a Hezbollahról (Hizbullah) a Newsweeknek: "They have their ligitimacy.  They have their institutions. They are in Parliament.  Maybe their military role, if they accept, will be reduced, will be over.  But they are really part of Lebanon."

 

Addenda:

 

„Condoleezza Rice, külügyminiszter Párizsban jó benyomást próbálva kelteni meghívott francia entellektüelek körében Iránra mint totalitárius rendszerre utalt, mintha az autokratikus shiíta rezsim szépen a szovjet  modellbe lenne illeszthető. Ezzel a retorikai  szemfényvesztéssel kiterjesztette a „terrorizmus elleni háború” amúgy is túlfeszített analógiáját, mint a hidegháború Perzsiába irányuló ekvivalensét. (Rice) intellektuális hozzáértésének hiánya megdöbbentette a vele dialógusban lévőket. Egy francia azt mondta nekem, Rice „süket volt minden ellenvéleményt illetően”, de senki sem kötött bele  a baklövéseibe, mert „a jó modor visszatért”.  (Sidney Blumenthal: Lost in EuropeGuardian/UK. Február 25)

 

Rice-ról lásd még:  itt az 5. írást és a Lapszemlék 2004. II. félév 16. írást

 

 

11. írás

Február 17.

 

Az egy héttel korábban Münchenben tartott biztonsági tanácskozáson Gerhard Schroeder jelezte a nagy horderejű politikai fordulatot: a nyugat-európai országok fokozatosan elhatárolódnak a NATO-tól, mint nemzetközi polikájuk koordináló központjától. Mint mondta,  NATO "már nem az az elsődleges hely, ahol a transzatlanti partnerek megvitatják és koordinálják stratégiájukat." A kijelentés fontosságát bizonyítja, hogy Bush európai útját megelőző sajtókonferenciáján is előkerítette valaki az elhallgatás pöcegödréből a kancellár szavait- és így kénytelen volt szembenézni velük.

 

Lévén képtelen a saját arogánsan elidegenítő és fenyegetően veszélyes külpolitikájának globális következményeit felmérni, Amerika elnöke magabiztosan kijelentette: "Nem értek (a kancellárral) egyet. Véleményem szerint a NATO alapvető fontosságú. Véleményem szerint vitális a kapcsolat, amin dolgozni fogunk, hogy (továbbra is) erősnek tartsuk." Úgy tűnik, Busht nem bátortalanította el az Európai útjáról éppen visszatért Condoleezza Rice "mi nyertünk, tegyétek túl magatokat rajta" hangulatú kapcsolat keresésének teljes eredménytelensége -- miért is ne mondanánk ki, kínos kudarca. Bár az sincs kizárva, Bush a protokolláris tapsot és bájmosolyokat, ami a külügyminiszterét végig kísérte, valódi elismerésként, talán a saját személyének dícséreteként is értékelte.

 

Azt, hogy Bush mennyire nem tudja felmérni a saját megítélését a világban leginkább az bizonyítja, arra készül, hogy május 9-ére beütemezett hivatalos moszkvai látogatása során kioktatja Vladimir Putyint a demokráciáról. Mint sajtótájékoztatóján lekicsinylőleg mondta, "baráti módon" beszélni fog vele a "nyugati értékrendszerről, amely törvényeken, nyitottságon, szabad vélemény nyilvánításon és  a kormány (működésének) belső ellenőrzésén alapul."  Ha Putyinnak közben esetleg kérdése vay véleménye lenne, nyilván két ujját feltartva jelentkezhet.

 

 

10. írás

Február 9.

 

Ma, csak napokkal az előző, 9. írásunkat követően, a New York Sun nyilvánosságra hozta a Davosban a Világ Gazgasági Fórum alkalmával ülésezett panel vita egyik szószólójának közlését, amely szerint az amerikai katonák  szándékosan likvidálják a nem kívánatos újságírókat Irakban.   A CNN híradó részlegének vezetője, Eason Jordan, a Túl fogja élni a demokrácia a médiát? címmel rendezett megbeszélés felszólalójaként felfedte, ő maga 12 újságíróról tud, akiket nemcsak hogy meggyilkoltak az amerikai csapatok, de katonai célpontként intéztek el.

 

A vita egyik résztvevője, a demokrata képviselő, Barney Frank utólag azt nyilatkozta a Sun riporterének, Jordan azt is említette, tudomása van róla, hogy az Al Jazeera egyik letartóztatott riporterével, akit az Abu Gharaib börtöben tartottak fogva megetették a cipőjét. (Bár ő még szerencsés volt, hogy utólag elmesélhette.) Egyébként ez nem az első eset volt, hogy a "felszabadult" Irakot is megjárt, nyilván kiválóan tájékozott Jordan elítélőleg nyilatkozott a katonaság eljárásáról, amelynek következtében (túl sokat látott? túl sokat tudó? túl önálló?) riporterek vesztették életüket. 2004 novemberében a Portugáliában tartott News Xchange nemzetközi konferencián hasonló vádaknak adott hangot. A korábbi, 2002-es News Xchange összejövetelen pedig az izraeli katonaságról állította, hogy "számos alkalommal" szándékosan vadászott a CNN kiküldött tudósítóira.

 

Olvasóink talán még emlékeznek rá, hogy 2002-ben a Jordániából kiküldött palesztín fotóriporter  -- a Pentagon szerint véletlen -- agyonlövését annak idején azzal kommentáltuk, "komoly figyelmeztetés volt minden külföldi riporternek, ne üsse az orrát a nagyok dolgába".  És pontosan erről volt szó. Azonban nem mindenki volt hajlandó tudomást venni a nyilvánvaló fenyegetést, aminek következtében eddig több, mint 60 újságíró és fotóriporter vesztette életét  Irakban. A konkrét példákra alapozott szándékos veszélyeztetés és likvidálások ténye európai és közel-keleti média körökben vissza-visszatérő téma, azonban egy magas beosztású amerikai média személyiség szájából hallva a Pentagon rendelkezésének kritikája egészen rendkívüli eset, és csak idő kérdése, hogy mikor és milyen retorziót fog vonni maga után.

 

Addenda: 

 

Csak napokkal a New York Sun cikke után Eason Jordan lemondásra kényszerült, anélkül, hogy állításait a nyilvánosság előtt hivatalosan kétségbe vonták vagy cáfolták volna. De nem csak a Pentagon és a Fehér Ház lapított.  Egyetlen tv network sem indított vizsgálatot az ügyben (Hallóóóóó CNN!), annak ellenére, hogy statisztikailag a zsurnaliszták elhalálozási esélye 10-szer nagyobb, mint a katonáké.  Még akik futólag közölték is Jordan állítását, és esetleg megjegyzést fűztek hozzá, sem hozták fel a védelmében ezt a megdöbbentő statisztikát.

 

 

9. írás

Február 4.

Korábban már írtunk róla, hogy a háborúk kezdetén az amerikai felszabadító seregek Kabulban és Bagdadban is szétbombázták az Al-Jazeera hivatalosan működő, az amerikai főparancsnokságnál annak módja szerint bejelentett adóállomásait. Elvégre miért is hagyták volna, hogy közvetítsék a nemzetközi jogszabályokon keresztülgázoló esztelen pusztítást és a polgári lakosság kiméletlen írtását a világ felé?

Tareq Ayoub, az Al-Jazeera nemzetközileg ismert vezető tudósítója bagdadi irodájában esett áldozatul az amerikai fegyvereknek, míg a Reuters hírügynökség képviselője, Taras Protsyuk és a spanyol Telecino tudósítója, Jose Couso  a Palestine hotel ideiglenesen berendezett sajtóirodájukban lelték halálukat. A túlélő riporterek és stábjuk állandó fenyegetéseknek kitéve, életük kockáztatásával továbbra is tudósítottak a két megszállt országból, míg tavaly augusztusban az Allawi kormány többszöri zaklatás és ideiglenes zárolás után véglegesen kiutasította Irakból a népszerű és szakmailag tekintélyes hírközlő állomást -- bujtogatással és ellenpropagandával vádolva.

A napokban újabb győzelmet könyvelhetett el Washington a szólás- és sajtószabadság őrangyalaként: kitartó nyomás és fenyegetések hatására tulajdonosa, Katar kormánya végre megadta magát:  beleegyezett a privatizálásra és piacra rakta az Al-Jazeerát. A "Közel-Kelet szeme, füle és szíve" már régen  a külügyminisztérium begyében volt. Colin Powel személyesen is szót emelt a működtetése ellen, a babérokat viszont Condoleezza Rice fogja learatni, mikor a globális média végre bekebelezi és uniformizálja a független sajtószolgáltatás és hírközlés (nem csak képletesen bombázott) jelentős keleti bástyáját.

 

8. írás.

Február 2.

 

A Bush adminisztráció minden ferdítése és hazugsága alkalmával az egyén rövidtávú figyelem készségére és az ebből adódó kollektív amnéziára számít -- és joggal. Az élet napi küzdelmeibe belefáradt, sokszor érdektelen emberek nem emlékeznek, vagy legalábbis nem pontosan, mi történt mondjuk az iraki háborút közvetlen megelőzően, ki mit mondott mellette vagy ellene.  Valójában az ellenzéki politikusok és a média feladata lenne a közelmúlt fontos politikai eseményeire és a mindenkori kormány eredeti program igéreteire, alkalmankénti állásfoglalására, szószólóinak nyilvános kijelentéseire emlékezni, és alkalom adtán emlékeztetni.  Enélkül lehetetlen a fair megítélés és utólagos számonkérés, a jogos felelősségre vonás.  Ennek az alapvető kötelességének 2000 óta sem a Demokrata Párt, sem a média nem tesz eleget Amerikában.

 

A Bush adminisztráció hazudozásainak és valóság torzításainak egyike, amit rendszeresen hallanak az amerikai tv nézők -- legutóbb Condoleezza Rice szájából az élőben közvetített szenátusi meghallgatáson --, hogy az elnök az akkor elérhető konkrét információk alapján és ezért helyesen döntött Irak megszállásáról. Rice többször is hangoztatta az egyébként logikailag kifacsart  következtetés védelmére, hogy "mindenki úgy tudta", vagyis "nemzetközileg elfogadott tény volt", hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekkel veszélyeztette a világbékét. Az angolok úgy tudták, a franciák úgy tudták, az oroszok úgy tudták, sorolta szemrebbenés nélkül Rice.

 

Érdekes, szinte rejtélyes módon az Államokkal minden vonalon szorosan kooperáló, a régióban rendszeres felderítő akciókat és titkos katonai manővereket végrehajtó, a dezinformációban élenjáró izraeliek állásfoglalását nem említette -- mint ahogy rejtélyes módon az adminisztrációból más sem.(*1)  Ettől függetlenül a lényeg az, hogy vajon mit tudott, illetve mit mondott  a háborút megelőzően maga Rice?

 

Akik azt hiszik, hogy tartott vagy óvva intett Szaddám Huszeinttől,  azok tévednek. Sőt! 2001 júliusában, tehát a 9-11-es tragédiát közvetlen megelőzően éppen azzal kérkedett, teljes amerikai kontroll alatt van: "Távol tudjuk tartani tőle a fegyvereit. A katonai ereje nem lett újjáépítve." (A tragédiát követő napokban viszont egyike volt azoknak, akik a Bush adminisztrációban felvetették a kérdést: "Hogy tudjuk meglovagolni ezt a lehetőséget?")

 

Bár Bush, Cheney, a Fehér Ház szóvivője és sokan mások utólag tagadják, korabeli írott bizonyítékok viszont tagadhatatlanul igazolják, a számukra és a demokraták számára is elérhető szakértői vélemények szerint Irak teljes leszerelése -- még az ENSZ által engedélyezett rövidtávú védelmi fegyverek elpusztítása is -- a Clinton-Albright években befejeződött. Ezért teljesen valótlan az állítás, hogy "mindenki úgy tudta".

 

Éppen ellenkezőleg. Számos európai országban, természetesen Franciaországban, Németországban és a szomszédos Kanadában és Mexikóban is, azon kívül elfogulatlan, patriotikus érzelmű, felelősségtudattal rendelkező akadémiai körökben és az alternatív médiában komoly kétségek voltak a Bush adminisztráció megkövesedett vádjait, részben hamisított, részben  mesterségesen kreált, szakmailag komolytalan bizonyítékait illetően.

 

Vajon ki felelős azért, hogy Rice a tényekkel ellentétben, öntudatos magabiztossággal,  továbbra is valótlan információt terjeszt? Mindezt annak ellenére, hogy cáfolati dokumentumok  -- és itt csak futólag hozunk fel példákat -- mindenki számára elérhetők, akit érdekel és akiket hivatalból érdekelni kellene.

 

2003. január 27-én New Yorkban, az ENSZ Biztonsági Tanácsában elhangozott, korábbi szakvéleményét megerősítő beszámolójában Mohamed ElBaradei, a Nemzetközi Atom Energia Bizottság főigazgatója abban a reményében nyilatkozott, "az elkövetkező hónapokban, esetleges váratlan körülményektől eltekintve és az irakaik további aktívan támogató közreműködését kihasználva képes lesz hiteltérdemlő bizonyítékát adni, hogy Iraknak nincs nukláris fegyver programja." 

 

Ugyanezen az ülésen pozitívan értékelte az UNMOVIC lehetőségeit és teljesítményét az eredetileg Washington bizalmát és támogatását élvező leszerelési  fegyverszakértő, Hans Blix: "Egészében véve Irak meglehetősen jól kooperált. (. . .) Mindenhova bejutási engedélyt kaptunk, ahol inspekciót akartunk folytatni és egy kivételével mindig késedelem nélkül."  Ennek ellenére Bush, Cheney és Rice többször is állították, még a novemberi választásokat megelőzően is, hogy Szaddám Huszein

A Reuters jelentése szerint egy évvel Washington hivatalos zárójelentését megelőzően, tavaly január 23-án a Fehér Ház és a Pentagon megdöbbenésére az első amerikai fegyverszakértő csoport vezetője, az általuk kinevezett David Kay hivatalos beszámolóját megelőzően úgy nyilatkozott a sajtónak, saját tapasztalataira alapozottan ki kell jelentse, nem találtak Irakban nem-konvencionális fegyver lerakatokat. Sőt kijelentette: "Nem hiszem, hogy egyáltalán léteztek."

 

Az ehhez hasonlókat Bush és köre azzal szokta elütni, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Irak sokkal jobb helyzetben van, mióta Amerika megszabadította Szaddám Huszeintől. Ez az elit kis csapat -- amely hivatalos időben tartott prayer breakfasteken (imával és papi áldással egybekötött reggeliken) áhitatos pofával zsolozmázik, és az adófizetők pénzéből minden bírósági épület elé egy tíz parancsolatot hirdető emlékoszlopot tervez állítani -- természetesen nem olvassa a YWA Blog krónikáját  a falludzsai genocídiumról, vagy a San Francisco Bay View.com képes beszámolóját a szemtanú, Dahr Jamail tollából.

 

Ennek következtében tetteti, sejtelme sincs róla, hogy a Johns Hopkins University  (The Lanclet-ban közölt) tudományos alapú statisztikai felmérését kísérő közlemény szerint az általuk megállapított több százezres háborús veszteség még nem is foglalja magába Falludzsa (és más városok lebombázott épületek, lakótömbök) romjai alá temetett halottait. Az elhalálozási adatokat tavaly személyesen begyűjtők a veszélyhelyzet miatt nem vállalkoztak az ostrom alatt álló város felkeresésére.

 

Hogy egy kis humort is vigyünk ebbe a szomorúan képmutató és hazug világba, idézzük vissza magazinunk hasábjairól Bush egyik tőle megszokott abszurdítását, amelyet éppen az említett időkben, 2003 januárjában repített világgá -- de ma már ki emlékezne rá? “Ha Irak megtámadná Amerikát, az tönkretenné a gazdaságot. A katonáink azonban készek rá, hogy megvédjék a hazát.”

 

* Körülbelül ebben az időben mondta Noam Chomsky, "Az izraeli gépek (az izraeli légierő 12%-a már dél-kelet Törökországban állomásozik Washington jelzésére várva) egy idő óta az iráni határ mentén repkednek, felderítőként és provokációs célzattal. És ez nem csak egy  kis légierő. Nagyobb, mint a briteké vagy bármelyik NATO országé, az USA kivételével.”

 

Addendum:

 

Eliot Weinberger a London Review of Books-ban listába vette a Bush adminisztráció hazugságait, félrevezetéseit, bizonyíték nélküli, vagy azzal ellentétes állításait. Az idézet gyűjtemény kitűnő forrásanyag mindazoknak, akik bármilyen minőségben a tényszerű politikai/történelmi valósággal kívánnak foglalkozni. Ízelítőként közlünk egy párat a What I heard about Iraq címen felsoroltakból a sokak szerint még a "tisztességesebbek" közé tartozó Colin Powell sürgős intervencióra buzdító hazugságai közül:

A 2002. február 5-i  ENSZ beszédében, amelyből a fenti idézetek vannak, Powell úgy vezette be az iraki helyzet ismertetését,  mint egy fajta "aggodalmat keltő viselkedési forma akkumulációját", amelynek során Szaddám Huszein és rezsímje semmilyen erőkifejtést nem tett a leszerelésre", illetve "leplezi a további tömeg pusztító fegyverek gyártására tett erőfeszítéseit."  (Photo: TIME Magazin)

 

Colin Powellről olvasható még: Lapszemlék 2004. I. félév 34., 29., 28., és 23. írás;  2004. II.  félév 14. írás; itt, feljebb a 17. írás addendumában; 

 

 

7. írás.

Január 28.

 

Tegnap a CNN riportere, Wolf Blitzer annak kapcsán, hogy  George Bush a katonai kiadások fedezésére újabb 80 milliárdos követeléssel állt elő, megkérdezte Michael Rubint, hogy mi történik? Mi az oka annak, hogy az adminisztráció ennyire rosszul mérte fel az előtte álló feladatot illetve helyzetet? A válasz érdekességét az adja, ha tisztában van vele az olvasó, kitől kapta Blitzer és a néző a választ.  Ki is Michael Rubin?

 

Rubin a Pentagont moderáltaktól megtisztító neokonzervatívok egyike, politikai szakértő és konzultáns, az iraki és az iráni intervenciós politika híve és előmozdítója és Ahmed Chalabi kitartó támogatója.  Tőle igencsak nehezebb jobbra állni. Ennél is többet mondanak róla tavaly elhangzott saját szavai: “Három ok van, amiért amerikai erők vannak Irakban: hogy megszüntessék Irakban a terrorista fenyegetést, hogy megkeressék  és megsemmisítsék az iraki tömegpusztító fegyvereket és hogy biztonságot teremtsenek.” (Ha ez nem egyezik az eredeti, de a legutóbbi hivatalos indokokkal sem, annak oka, hogy az iraki helyzet folyamatos alakulásának megfelelően havonta változik.)

 

Éppen ezért Rubintól azt várta volna a néző, a Nagyfőnök pillanatnyi bárgyú demagógiáját aláducolva mondjuk azt fogja mondani: A demokrácia kivívása nem számolható dollárban, vagy A szabadság annak ellenére, hogy Istentől kapott jog, meg kell küzdeni érte -- vagy valami hasonlót. Ehelyett azt mondta, az adminisztráció rosszul mérte fel az irakiaknak a fegyveres megszállás iránti kitartó ellenállását.   Mondhatott volna felszabadító erők jelenlétét a fegyveres megszállás helyett, és nemzetközi terroristákat is az irakaik helyett, ahogy a maga fajta radikális jobboldalitól megszoktuk és nem lettünk volna meglepve. Így viszont nagyon is.

 

A kérdés persze az, hogy miért mondta ki a nyilvánvalót? Milyen taktikai meggondolásból? Mert hogy nem afféle elszólás volt és nem is afféle damaszkuszi megvilágosodás, az biztos. Sokkal inkább valószínű, hogy Rubin bennfentesként realizálta, a választások következtében beígért iraki helyzet javulás és a Közel-Keletet "megújító" automatikus "dominó hatás" nem fog bekövetkezni, és ennek megfelelően a Pentagon és a Fehér Ház szégyenletes, csetlő-botló politikai manőverezése ismét irányt kénytelen váltani. Ezzel együtt új magyarázatok, új szóhasználatok, új meghatározások, új szlogenek,  új propaganda trükkök jelennek meg.  Új arcok viszont még véletlenül sem.

 

 

6. írás.

Január 25.

 

Az amerikai főadók  elhallgatták, de a BBC-ből értesülést szerezhetett, aki éppen arra kalandozott, hogy Victor Yuschenko (Juscsenko) tegnap, beiktatásának másnapján Washington vagy London helyett Moszkvába utazott, ahol Putyin elnökkel folytatott kapcsolatépítő megbeszéléseket. Ez kisebb sokkhatást váltott ki a Bush adminisztráción belül, mivel az új elnököt a maguk pórázon futtatott emberének könyvelték el, akit annyira meg akartak erősíteni pozíciójában, hogy Ukrajnát rátették az idei évben állami segélyben részesülők listájára.

 

Nyilván   kétségbeesett diplomácia kísérletek történtek a moszkvai zarándokút megakadályozására, de sikertelenül. Egy idő óta Washington Putyint a demokratikus reformoktól való elzárkózással és fokozódó autokratizmussal vádolja.  Ennek elszántságát és komolyságát az is bizonyítja, Yuschenko utazása előtti napon a médiát rávették az utolsó nagyágyú kilövésére: elrettentésként vádolja  Moszkvát "megújuló antiszemitizmussal".

 

A Fehér Házzal ellentétben egy megkérdezett moszkvai járókelő nem lepődött meg a váratlan látogatás hallatán.  "Mi testvérnép vagyunk" -- mondta magyarázólag a BBC riporterének.

 

Yuschenkoról lásd még itt a 4. cikket

 

MÁS:

 

Csak napokkal Bush beiktatása után az adminisztráció nyilvánosságra hozta, hogy a katonai kiadásokra további 80 millárdot akar az államháztartás kasszájából, annak ellenére, hogy korábban csak 50 milliárdra saccolta a várható kiadásokat és beruházásokat. (Az aláértékelés rendszeresen ismétlődő trükk.) Ráadásul erre a pénzügyi évre már tavaly kiharcolt egy 25 milliárdos sörgősségi összeget, amit szintén számba kellene-illene venni.  Szóval erre az évre eddig a követelés 105 milliárd. Az idei igénnyel együtt tehát a két háború összesített kiadása eléri a hajmeresztő 300 milliárdot, miközben szerte az országban módszeresen csökkentik a szociális és oktatási juttatásokat és programokat, többek között a háborús veteránok járandóságát is. 

 

Bár várhatóan a kisebbségben levő demokraták és néhány republikánus moderált is szót fog emelni az országot megterhelő és visszavető követelések ellen,  a Bush adminisztráció azonban nem számít lényeges ellenállásra, mivel a "katonák maximális védelme", a "követségek biztonsága" (2 milliárdos építési költségtervezet a bagdadi követség építésére) és a "terrorizmus felszámolása" nem tűr akadályt.

 

Mindenesetre ha egyszer sor kerülne az országot eladósító, lezüllesztő, polarizáló és gazdasági kátyuba juttatók felelősségre vonására, (egyelőre a nemzetkárosító bűncselekmények nem büntetendők Amerikában) az illetékesek jobb ha emlékeznek, mit mondott például Mitch Daniels, az iraki inváziót megelőző időszak pénzügyi tervezetének igazgatója: Irak anyagilag "megengedhető próbálkozás". 

 

Szintén akkortájt -- magazinunk meg is kérdőjelezte a Lapszemlék rovatban -- riporterek kérdésére, befolyásolja-e majd a gazdaságot az iraki háború, Alan Greenspan, a Federal Reserve neokonzervatív elnöke szemrebbenés nélkül azt válaszolta, „Nagyon kétségesnek tartom, hogy egy mérsékeltnél komolyabb hatást váltana ki.” Ennél magabiztosabban felelőtlen csak a védelmi miniszterhelyettes, Paul Wolfowitz volt, aki biztosította a kongresszust: "Olyan országgal van dolgunk, amely valójában képes a saját rekonstrukciójára, méghozzá viszonylag rövid időn belül."

 

 

5. írás

Január 15.

 

Január 12-én a Bush adminisztráció hivatalosan közölte, hogy végleg befejezték a tömegpusztító fegyverek utáni (hosszadalmas és költséges) kutatást. Mint várható volt, semmit sem találtak.(*1) Csak úgy emlékeztetőként felidézzük, hogy ezek a (nem létező) nukleáris, kémiai és biológia fegyverek és az általuk okozott világveszély szolgált indokként Washingtonnak Irak halaszthatatlan megtámadására és a törvényesen választott Szaddám Huszein kormány megdöntésére.  Mint tavaly októberben írtuk:

 

Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó az utolsó halálmadár, aki  nem hajlandó tágítani két évvel ezelőtti abszurd melléfogásától, mikor azzal riogatta a világot, Szaddám Huszein nukleáris fegyverkészletének felgyorsított rekonstrukciójával fenyegeti az Egyesült Államokat. Ami megdöbbentő, hogy mai napig is buta csökönyösséggel ragaszkodik jóslatának -- a new yorki szabadság szobor fölött hirtelen-váratlan megjelenő gombafelhő lázálmos víziójának -- reális lehetőségéhez.  Mint a CNN-nek a hét végén adott interjújában bölcselkedve bizonygatta, „Ha az ember alábecsüli egy tirannus nukleáris fenyegetését, igazán nagy hibát követ el.”

 

Ha viszont túlbecsüli a (soha el nem hangzott) nukleráis fenyegetést, 100 ezret meghaladó iraki és lassan 1500 amerikai katona halálát okozva, akkor nem? Rice, a külügyminiszteri pozíció várományosa annak ellenére ragaszkodik eszelős hazugságaihoz, hogy Charles Duelfer, a CIA különleges tanácsadója, akit maga Bush nevezett ki az 1700 tagot számláló Iraq Survey Group  vezetőjének, már szeptemberben jelentést tett róla, hogy nem érdemes tovább kutatni -- a háborút megelőző időszakban Iraknak nyilvánvalóan nem voltak tömegpusztító fegyverei. Éppen ezért a "tirannus" nem is tett "nukláris fenyegetéseket", ez is csak Rice agyában fogant légből kapott ötlet volt.  Laura Nader, a californiai Berkeley egyetem antropológia professzora szerint -- aki úgy véli az amerikai társadalom a rabszolgaság felszámolása óta nem sokat haladt előre -- Condoleeza Rice a "hatalom rabszolgája".

 

Bár a dátum -- 2005. január 12 -- ezzel a mesterségesen kreált és életben tartott fegyver kutató huza-vonát hivatalosan lezáró közléssel történelmi jelentőségű nappá vált, a média késő délutáni és esti hírei éppen csak megemlítették.  Senkit nem engedtek mikrofon közelbe, aki azt mondhatta volna, hogy ENSZ szakértők és mások ezt már a háború előtt megmondták -- mi több, nem volt olyan fegyverszakértő, aki azt állította volna, hogy igenis léteznek tömegpusztító fegyverek, csak meg kell találni őket --, és az alternatív média újságírói és politológusai minden vádaskodásnak kitéve magukat meg is írták. Ennek tudtával szerveződtek milliós tüntetések, szónokoltak a pódiumokról akadémikusok, társadalmi és politikai aktivisták, egyházi emberek, művészek. Senkit nem engedtek mikrofon közelbe, aki a Bush adminisztrációt vádolva számonkérhette volna, ki kit vezetett félre és milyen hátsó indokokkal? Senkit, aki azt nyilatkozta volna, íme a kétségbevonhatatlan bizonyíték, a lemoshatatlan szégyenbélyeg -- a háború illegális volt.

 

Mikor szombaton reggel három női politikai elemző a hét eseményeit vette sorra, az egyik megkérdezte, miért nem lett a kamerák előtt téma (mondhatnánk politikai botrány) a nem létező tömegpusztító fegyverekből? A válasz az volt rá: "Nem újság. Már mindenki tudja."

 

*1 A bejelentést követően az AOL  61 ezer 174 zavazója közül 64% százalék jogtalannak ítélte az Államok iraki háborúját, míg 36% a közölt info ellenére helyeselte.

 

 

Addenda

 

Január 25: Részlet Robert C. Bird demokrata szenátor Rice kinevezését ellenző beszédéből:

Dr. Rice is responsible for some of the most overblown rhetoric that the Administration used to scare the American people into believing that there was an imminent threat from Iraq. On September 8, 2002, Dr. Rice conjured visions of American cities being consumed by mushroom clouds. On an appearance on CNN, she warned: “The problem here is that there will always be some uncertainty about how quickly he [Saddam] can acquire nuclear weapons. But we don't want the smoking gun to be a mushroom cloud."  Dr. Rice also claimed that she had conclusive evidence about Iraq’s alleged nuclear weapons program. During that same interview, she also said: “We do know that he is actively pursuing a nuclear weapon. We do know that there have been shipments going into… Iraq, for instance, of aluminum tubes… that are really only suited for nuclear weapons programs.”  We now know that Iraq’s nuclear program was a fiction. Charles Duelfer, the chief arms inspector of the CIA’s Iraq Survey Group, reported on September 30, 2004: “Saddam Hussein ended the nuclear program in 1991 following the Gulf war. [The Iraq Survey Group] found no evidence to suggest concerted efforts to restart the program.”  But Dr. Rice’s statements in 2002 were not only wrong, they also did not accurately reflect the intelligence reports of the time. Declassified portions of the CIA’s National Intelligence Estimate from October 2002 make it clear that there were disagreements among our intelligence analysts about the state of Iraq’s nuclear program. But Dr. Rice seriously misrepresented their disputes when she categorically stated, “We do know that [Saddam] is actively pursuing a nuclear weapon.”  Her allegation also misrepresented to the American people the controversy in those same intelligence reports about the aluminum tubes. Again, Dr. Rice said that these tubes were “really only suited for nuclear weapons programs.” But intelligence experts at the State Department and the Department of Energy believed that those tubes had nothing to do with building a nuclear weapon, and made their dissent known in the October 2002 National Intelligence Estimate. This view, which was at odds with Dr. Rice’s representations, was later confirmed by the International Atomic Energy Agency and our own CIA arms inspectors.  Dr. Rice made other statements that helped to build a case for war by implying a link between Iraq and September 11. On multiple occasions, Dr. Rice spoke about the supposed evidence that Saddam and Al Qaeda were in league with each other. For example, on September 25, 2002, Dr. Rice said on the PBS NewsHour:  “No one is trying to make an argument at this point that Saddam Hussein somehow had operational control of what happened on September 11, so we don’t want to push this too far, but this is a story that is unfolding, and it is getting clear, and we’re learning more. . . But yes, there clearly are contact[s] between Al Qaeda and Iraq that can be documented; there clearly is testimony that some of the contacts have been important contacts and that there is a relationship there.”  What Dr. Rice did not say was that some of those supposed links were being called into question by our intelligence agencies, such as the alleged meeting between a 9-11 ringleader and an Iraqi intelligence agent in Prague that has now been debunked. These attempts to connect Iraq and Al Qaeda appear to be a prime example of cherry-picking intelligence to hype the supposed threat of Iraq, while keeping contrary evidence away from the American people, wrapped up in the red tape of top secret reports.

 

 

4. írás

Január 10.

 

 

A kijevi parlament decemberben megszavazta és az újonnan választott ukrán elnök, Victor Yuschenko (Juscsenko) egyes számú kötelezettségének tartja, hogy hivatalba lépésekor ennek megfelelően visszarendelje Irakban állomásozó csapataikat. Mindezt annak ellenére, hogy a Bush adminisztráció 60 millió dollárral támogatta(!) a pro-nyugatinak ítélt Yuschenko megválasztását, aki ráadásul sokkal inkább az európai integráció, mint egy másik dirigáló nagy testvéri viszony híve.

 

Az 1600 fős, 2003 nyara óta lengyel felügyelet alatt szolgáló ukrán hadtest eddig 16 katonát vesztett Irakban, míg sebesültjei száma 50-60 közöttire tehető. A koalícióból való kilépésük tagadhatatlanul újabb kudarc a Bush adminisztrációnak, amely eddig már elvesztette  Magyarország, Thaiföld, Nicaragua, Új-Zéland, Honduras, Spanyolország, Costa Rica, a Fülöp-szigetek és Hollandia inkább formai, mint gyakorlati támogatását, míg Lengyelország fokozatosan csökkenti Irakban szolgáló katonái számát.

 

A nehezen kierőszakolt szövetség szétzilálódása az egyik ok, amiért a Bush adminisztráció minden áron ragaszkodik a hónapvégi elnökválasztás megtartásához, ami azonban még fontosabb indok, egy nemzetközileg jóváhagyott iraki (báb)kormány létrehozásával automatikusan megszabadul az ENSZ által előírt felelősségtől: nem kell tovább bajlódnia vele, hogy letörje a vártnál komolyabb ellenállást és biztosítsa egy totál káros ország konszolidációját.  A helyi hatalomért küzdő, gyakorlatilag működésképtelen városokat magára hagyva (elvégre saját, felelős kormányuk lesz) az időközben felépített 14 állandó támaszpontra visszavonulva (eddig 4 készült el) minden energiájával az olajvidékek és az olaj feldolgozó üzemek, szállítási vonalak védelmére koncentrálhat -- ami kevesebb emberveszteséggel jár, és mérsékeltebb pszichológiai traumával fenyegeti a túlzottan igénybe vett, morálisan hanyatló, elégedetlenkedő katonaságot.

 

Yuschenkoval kapcsolatban lásd még itt az 6. cikket

 

MÁS:

 

Az Associated Press vatikáni jelentése szerint Pio Laghi kardinális, aki az iraki háborút megelőzően a Pápa küldötteként látogatást tett a Fehér Házban, utólag felelevenítette az elnöki  találkozó egy elgondolkodtató momentumát az olasz Telepace  katolikus tv adón.  A kardinális -- aki 1980-ban a Vatikán első államközi küldöttjeként baráti kapcsolatot létesített az idősebb Bush elnökkel --  azzal a céllal járt 1983 márciusában Washingtonban, hogy közvetítse a Pápa nézetét a robbanásra kész iraki helyzettel kapcsolatban: nem a fegyveres megoldás, hanem a békét jelentő dialógus híve a krízis helyzetben.

 

„Ne aggódjon eminenciás uram” -- nyugtatgatta Laghit (a maga felszínes és felelőtlen módján) George W. Bush. „Gyorsak leszünk és ügyesen fogjuk csinálni Irakban.”  Azzal a bizonyos habkönnyű („cake-walk”) sikerrel hitegette Isten szolgáját, amivel az országot is kábította. Laghi javára legyen mondva, hogy Bush minden győzködése ellenére a villámháborút kitörésekor „tragikusnak és elfogadhatatlannak” nyilvánította.

 

Az elnökkel való találkozót utólag felidézve a prelátus úgy nyilatkozott: „Sajnálatos módon a tények utólag azt demonstrálták, hogy a dolgok más irányt vettek -- nem gyors és nem kedvező irányt. Bushnak nem volt igaza.”  A kijelentés amellett, hogy elismerést érdemel, egyben megdöbbenést is kelt.  Több százezer iraki halott, szükségállapot és lerombolt városok, infrastruktúra után a Vatikán diplomatája szerint a Washington által diktált irány „nem kedvező”.  Csak így és csak ennyi.  „Nem kedvező”, mint mondjuk a benzin áremelkedés.

 

Ennél többre, felháborodásra, elítélésre, számonkérésre vagy legalább az áldozatok iránti empátia kifejezésére a pápai küldött zsigereiből nem futotta. Pedig ezek közül a humán érzelmi megnyilvánulások közül valamelyik lett volna az igazi Hír. Sőt szenzáció!  Ha a puszta tényt közlő ez van megjegyzés helyett -- Bushnak nem volt igaza -- a kardinális azt mondta volna: Az Elnök hazudott. Azóta százezer iraki halott van! vagy Azóta megkínzott mollahok és ellenállók tízezrei sínylődnek börtönben! vagy Azóta gyermekek százezrei árvák, nyomorékok és koldusok!

 

Egy szekuláris humanista persze még azt is hozzátette volna: Soha többé!

 

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2004. II. félév, 28. írás

 

 

3. írás

Január 9.

 

 

Michael Moore, akinek világ viszonylatban is elismert történelmi jelentőségű dokumentumfilmje, Fahrenheit 9/11 már elnyerte a New York-i filmkritikusok 1994 évi nagydíját (New York Film Critics Award), ma este pedig Los Angelesben hosszan tapsoló, hangosan ünneplő tömeg előtt átvette a nézők szavazata(*1) alapján legjobbnak ítélt film első díját. (Peoples Choice Award for Best Picture)  Mint pár szavas köszönő beszédében mondta, az elismerés arra bíztatja, hogy folytassa a megkezdett munkát -- nyilván az elkövetkezendő Bush évek fontos eseményeinek további dokumentális megörökítését.

 

Ha ezt komolyan gondolja, nem sokáig élvezheti megérdemelt dicsőségét pusztán a babérjain ülve.  11 nap múlva ugyanis Bush elnöki beavatási cécója ismét a kamerákra érdemesült eseménynek ígérkezik, akárcsak 4 évvel ezelőtt -- ahogy a Fehrenheitben is láthattuk --, bár azóta a Busht gyűlölők száma és az országon belüli polarizált feszültség sokszorosára növekedett. Az elnöki beavatásra nem csak lelkes ünneplők készülnek Washingtonba utazni, hanem a választási csalások és az elhúzódó iraki megszállás miatt dühös tüntetők tömegei is. 

 

Ennek megfelelően a biztonsági intézkedések soha nem látott méreteket öltenek, a nem régen még természetesnek tartott szabadságjogok, mint például a felvonulás erkélyekről, tetőteraszokról, nyitott ablakokból való élvezete, mind a múlté lett, egyszerűen TILOS.  A tüntető csoportok, szervezetek, de kíváncsi vagy pusztán a tradícióknak hódoló magánszemélyek sem juthatnak a jubiláris események közelébe, nem állhatnak sorfalat kedvükre a Fehér Házhoz vezető Pennsylvania sugárút szélén az elnöki Limo sornak integetve, ahogy korábban  mindig lehetőség volt rá.  

 

Azok a régi szép idők, mikor bárki felmehetett a Washington emlékmű kilátójába, helyben jegyet vehetett egy Fehér Házi látogatásra, besétálhatott a washingtoni múzeumok bármelyikébe motozás  nélkül  . . .!   Mindez a múlté és csak szívfájdalommal lehet gondolni az eltékozolt szabadságra.

 

*1  Idén 21 millióan szavaztak

 

A hónap végén a Jelenidő rovatban (Parádé, pezsgő, tűzijáték címmel) beszámolót közlünk az elnökké avatással kapcsolatos helyszíni tapasztalatainkról a 200-1000 dolláros jegyet NEM váltó átlag polgár szemszögéből.

 

2. írás

Január 7.

 

 

A Los Angeles Times beszámolója szerint az öreg George Bush hajdani nemzetbiztonsági tanácsadója, Brent Scowcroft egy politikia fórumon a jelenleg kibontakozóban levő polgárháborús állapot miatt reménytelennek nyilvánította a Bush kormány által a választások eredményeként beígért stabilizációt. Véleménye szerint -- amely utólag igazolja a háború utóhatását évekkel korábban elemző elfogulatlan szakemberek jóslatát -- jelenleg a megszállás elleni felkelés „fokozatosan alakul át” egy szélesebb körű „szunnita forradalommá”, ami  várható polgárháború bekövetkezésének az előjele. 

 

A tragikus esemény küszöbönálló valószínűségének ellenére a pártfegyelemhez szokott Scowcroft nem emelt szót a választások elhalasztása érdekében, és később nem volt hajlandó újságírók ezzel kapcsolatos kérdéseire válaszolni. (Ronald Brownstein szerint más konzervatív szakértők, mint Larry Diamond a Hoover Intézettől hasonló aggodalmaknak adott kifejezést.) Scowcroft azzal a Kerry féle javaslattal állt elő, mint egyetlen stabilizáló megoldással: az ENSZ bevonásával kellene elfogadhatóbbá tenni az amerikai csapatok  iraki jelenlétét, mivel nélküle „megszállóknak tartanak”.

 

Mivel a megszállás többek által megjósolt, némi történelmi és regionális ismeretek birtokában előrelátható kudarc volt, nem győzzük utólag ismét hangoztatni egy nemzetközi mentőkötél washingtoni lejáratásásnak abszolút ostobaságát. Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski, aki viszonylag jól méri fel az iraki helyzetet, sem tudott jobb ötlettel feljönni, mint a közel-keleten évtizedek óta lebecsült, Bushék által pedig semmire sem tartott ENSZ bevonásával.

 

Brzezinski helyzetelemzése során arra az elgondolkoztató következtetésre jutott, hogy amennyiben továbbra sem kapunk jelentős nemzetközi segítséget, ebben az évben meg kell kezdeni a visszavonulást, mert ha nem, „idővel úgy leszünk elkönyvelve az érem másik oldalaként, mint a palesztinok izraeli megszállói”.  Vagy éppen a hajdani szovjet-oroszok.

 

A kérdés persze az, miért zavarná ez most a neokozervatív külpolitika vonalának kidolgozóit, ha eddig, izraeli mintára, tudatosan ebbe az irányba tolták-taszították Bush szekerét? Az EMPIRIA korábban úgy vélte -- és egyelőre kitart mellette --, hogy a megszálló erők stratégiai szemszögéből (egy bizonyos, még kontrollálható mértékig) előnyös a belső konfrontáció, akár egy polgárháború is (legyen szavazás vagy ne legyen, érvényes lesz-e a szavazás vagy nem, van-e értelme a terrorakcióknak vagy nincs, árulók-e a kényszerből megalkuvók vagy nem stb.), amelynek során a megosztott ellenzék legyengíti és könnyen felszámolhatóvá teszi önmagát. 

 

 

1. írás

Január 2.

 

Az év egyik nagy jelentőségű és rendkívüli eseménye lesz a tervbe vett orosz-kínai közös hadgyakorlat.  A történelemben először fog sor kerülni a két valamikor ellenséges ország tengeralattjáróinak, stratégiai bombázóinak, szárazföldi és tengeri egységeinek  koordinált manőverezésére. Az intervencós birodalomépítő külpolitika sikeresen kiprovokálta, ami  korábban elképzelhetetlennek  tűnt: Moszkva és Peking múltat felejtő egymásra találását.

 

Egyes politikai analizátorok szerint a közös hadgyakorlat nem több, mint Bushnak szóló szimbolikus fricska Vladimir Putyin részéről, amiért pénzzel és erőszakkal a nyugati tábor karjaiba taszigálja Ukrajnát és Afganisztánt.  Ha csak egy szimbolikus fricska lenne Washingtonban ismét rosszul mérik fel a helyzetet -- mint már annyiszor --, ha szimpla dacoskodásnak, kis stílű kivagyiságnak könyvelik el Putyin húzását.

 

Karcsúsága, halvány szőkesége,  megtévesztően ábrándos kék szemei ellenére Putyin határozott, elszánt ember és mellesleg intelligens politikus. Ugyan nincs abban a helyzetben, hogy olyan nyíltan figyelmeztesse Amerikát, mint Chirac Isztambulban, mikor azt mondta, „Nem vagyunk (Amerika) szolgái”, de semmi kétség, hogy személyes öntudata és nemzeti büszkesége hasonló magaslaton áll.

 

Akárcsak Nyugat-Európa (franko-német szövetség) vagy Kína, Oroszország sem boldog a mindenki érdekeit és érveit  figyelmen kívül hagyó amerikai dominációval, mint ahogy a fontos olajvidékek fegyveres kisajátításával, egyes olajtermelő országok állandó fenyegetettségével (Venezuela, Líbia), de az ENSZ lejáratásával, negligálásával sem.  Ha semmi más, a Moszkva-Peking-Újdelhi trilaterális kooperáció erre figyelmeztető jel.

 

A Washingtonnal hadilábon állók közül ugyan senki se ment olyan messze, mint a napokban az egyik amerikai politikai elemző, aki Brezsnyevet sírta vissza, és vele egy kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatóbb világot, "mikor Kelet Kelet volt és Nyugat volt a Nyugat".   Az életszínvonal rovására eszeveszetten fegyverkező hidegháborús múltba természetesen senki sem akar ténylegesen visszalépni, de a jövőben (akárcsak az  Európai Únió) Moszkva és Peking is egy több pólusú, több dimenziós világot akar.  A magas szintű közös hadgyakorlat, pekingi megfogalmazással „stratégiai partnerség” annak a  jele, hogy Bush újraválasztása csak megerősítette őket ebben az elhatározásukban.

 

MÁS:

 

A szíriai helyzet megítélésében, akárcsak korábban Irak és az iraki invázió megítélésében, lényeges ellentét van a State Department  és a Pentagon között.  Bár a New York Times január eleji cikkében csak név nélküli informátorokra hivatkozik, mint ebben az ügyben rejtélyes módon mindenki, de ezekből is az derül ki, hogy a Pentagon az eddiginél is agresszívabb politikát forszíroz Damaszkusz ellen, míg a State Department  próbálja elkerülni a direkt konfrontációt.

 

Richard L. Armitage, külügyminiszter helyettes, aki az első hétvégén Szíriában járt, más magas rangú hivatalnokokkal egyetemben elismerőleg nyilatkozott Damaszkusz együttműködéséről a határvonal biztosítása és a(z eddig bizonyítatlan) fegyver szállítások korlátozását illetően. Ez természetesen nem jelenti, hogy a külügy minden téren elégedett, ráadásul állandó nyomásnak kitéve valószínűleg további megszorító intézkedések hozatalára lesz kényszerítve. Ami viszont eredménynek könyvelhető el, hogy még akik -- hátsó gondolatoktól fűtötten -- az iraki ellenállás támogatásával vádolják Szíriát is beismerik, maga a kormány nem vádolható „direkt támogatással”.

 

„Bár az Amerika-ellenes felszabadító harcok szíriai segítség nélkül is sikeresen boldogulnának”, ismerik be a Times szerint bizonyos amerikai hivatalnokok, mégis azzal vádaskodnak, hogy „Szíriában tartózkodó irakiak (szintén névtelenek, A Szerk.) komoly szerepet játszanak az Irakba juttatott fegyverek és pénz koordinálásában.”  Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Ha visszagondolunk, mást se hallottunk, mint hogy Szaddám Huszein idejéből tonnaszám maradt konvencionális fegyver és robbanószer Irakban, tehát szükségtelennek és így logikátlannak tűnik a fegyvercsempészés vádja -- ami természetesen nem az első a térséggel kapcsolatban.

 

A probléma inkább ott jelentkezik, a szíriai követség szószólója, Ammar Alarsan többször is kért konkrét felvilágosítást az országát ért megalapozatlannak tűnő vádakkal kapcsolatban, de vagy nem kapott, vagy  hitelt nem érdemlő információt  kapott.  A „senkinek nem tartozunk érdemi válasszal, még kevésbé elszámolással” eljárási mód joggal fokozza nemcsak Szíria, de az egész régió feszültségét, mivel félreérthetetlenül jelzi a Bush-kormány korábbi diplomáciát mellőző külpolitikai irányvonalának töretlen folytatását.

   

A szír helyzetről lásd még: Lapszemlék 2004. II. félév 28. írás  és 2004. I. félév 30. írás

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin címlapjára

VISSZA a korábbi évek lapszemléinek címlistájára