EMPIRIA Magazin - Kuliffay Hanna írásai

 2007– II. félév

28. írás

December 31.

Nem tudnám megmondani, hányszor hallottam és hányszor olvastam az elmúlt évben kétségbeesett emberektől, hogy nem lehet igaz, ami történik ebben az országban, hihetetlen, hogy ilyen mélyre lehet süllyedni, hogy ennyi visszaélést és törvénytelenséget el lehet követni, és minden felelősségre vonás nélkül meg lehet úszni. . . Még a kormánypárti New York Times-ban is jelent meg olyan panasz, miszerint: „Ezekben a napokban túl sok olyan momentum van, amikor nem ismerünk a saját országunkra.”(*1)

A Texasból származó, többszörösen díjazott, rendkívüli teljesítményű és képességű iraki tudósító, Dahr Jamail viszont azt állítja, hogy az elkeseredett felháborodás ennél is nagyobb lenne, ha a lényeg, a való igazság köztudott lenne:  „Ha ez emberek tudnák az Egyesült Államokban annak a valóságos történetét, amit a kormány elkövetett Irakban, a megszállás már véget ért volna. Ha az én hazámban az emberek hallhatnák az ott történteket és az irakiak helyébe képzelhetnék magukat, mindent megértenének. Kitartok ezen reményem mellett, mivel Irak történetei most már a mi történeteink is.”

(Az UNICEF tanulmánya szerint az iraki lakosság fele gyermek – 20 százaléka 5 éves kor alatti. A gyermekek 70%-a az állandó bombázások és robbantások következtében gyógyíthatatlan, folyamatos leépülést és korai halált okozó traumatikus agysérülést szenvedett, vagy pszichikai atrocitások által – mint rémület, félelem, szorongás, bizonytalanság, szülők, családtagok, otthon elvesztése – egész életére negatívan kiható trauma okozta stressz- szindrómával kényszerül élni.)

Igen, akármilyen hihetetlen is, az elmúlt közel 5 évben összefonódott a két ország sorsa, összemosódott a vére. Mégis, egy bombázást és éhséget, kiszolgáltatottságot és állandó rettegést nem ismerő hatalmas nép nehezen tudja magát egy megszállt, háború sújtotta kis nép helyébe képzelni. Annál is inkább szinte lehetetlen, mivel az invázió és a megszállás kíméletlen részletei, leleplező képei, jogtalanságai és jajszavai nem jutottak el az amerikai néphez, amelynek 80%-a a tv-ből tájékozódik. Az év utolsó három hónapjában a televízió – azt a képzetet keltve, ha nem hallasz róla, az jó hír – szinte teljesen kiiktatta híradásaiból az iraki helyzetjelentéseket.(*2)

Az új év közeledtével viszont – az elmúlt 12 hónap kudarcát leplezve – a tömegtájékoztatás mást sem harsogott, minthogy a Bush elrendelte eszkaláció sikeres volt, Irak a konszolidáció útjára lépett. Nem túlzás azonban azt állítani, hogy semmivel sem tudták, nem is nagyon próbálták alátámasztani. A tél végén például azt ígérték, hogy a haderő 30 ezer fővel való erősítése csak ideiglenes, és 6 hónap után, legalább ennyivel csökkenni fog, erről azonban szeptemberben mély csend volt, és azóta sem lehet hallani. Viszont újabb nemzetőr csapatok készülnek a Közel-Keletre, egyes államokból a II. világháború óta  nem látott számban.

Az egyetlen eredmény, amit a „győzelem” bizonyítékaként a Pentagon és a háborús zelóta neokonzervatív tanácsadók javára írnak a Fehér Házban és a médiában, hogy az amerikai katonai veszteség az utolsó három hónapban csökkent.  (Mint köztudott, ez Washingtonban a mérce.) Éves viszonylatban nézve azonban 2007 nagyobb katonai veszteséggel zárult, mint az összes korábbi évek: legalább 901 fiatal amerikai tért haza piros-fehér-kék zászlóval borított egyen koporsóban.

És bár Washingtonban és a szervilis médiában az iraki helyzetelemzések során nem tartják mérvadónak az iraki veszteségeket, azért mi vessünk rá egy pillantást. Nem más, mint a Pentagon hivatalos jelentése szerint az USA 2007 első félévében ötször annyi bombát dobott a végsőkig kiszolgáltatott, teljesen védtelen iraki lakosságra, mint 2006 első hat hónapjában. Iraki kormányjelentések szerint az idei civil áldozatok száma 16,232, ezen kívül 432 katona és „körülbelül” 1,300 rendőr vesztette életét az eszkaláció következtében sikeresen „lenyugtatott” országban.  (Az AP 18,610 polgári áldozatról tud, de nagy valószínűséggel még ez is aláértékelt adat.)

Mivel nincs működőképes központi kormány Irakban, ezért a kórházak, hullaházak és rendőrségi jelentések összesített eredménye feltétlenül aláértékelt az elrettentő valósághoz képest. Az adatfeldolgozás nem csak hiányos és részleges, hanem nyilvánvalóan manipulált is. Ez nem más, mint politikai döntés, amely nem csak Bagdad, hanem Washington érdekét is szolgálja. A harmadik cinkos az eljárásban – mint a Bush-Cheney évek alatt szinte folyamatosan – a média, amely rendszeresen azt hangoztatja, hogy 4 évvel a felszabadító intervenció után elfogadható, sőt, Amerika biztonsága érdekében mintegy természetes 20 vagy akár 30 ezer iraki halála.

Még akkor is, ha Jamailnak igaza van, hogy a Burger King és a valóság tv fogyasztóinak fogalma sincs az irakiak elleni rendszeres és súlyos atrocitásokról, ennek ellenére még a hivatalosan közölt amerikai, iraki és afganisztáni elhalálozási adatok, vagyis a puszta számok is felháboríthatnák annyira, hogy a jövő évi elnökválasztás során kifejezésre juttatnák: új külpolitikai irányvonalat követelnek.

Apropó, Afganisztán.  Az AP év végi jelentése szerint „Az amerikai (katonai) veszteségek rekordot döntöttek Afganisztánban”. Ezen kívül 2007-ben – „6 évvel az USA vezette invázió után” – több mint 11 ezer afgán is fegyveres erőszak áldozata lett.  Ezúttal nem vádolhatók érte az oroszok.  De hogy senki?!

*1 "There are too many moments these days when we cannot recognize our country. Sunday was one of them, as we read the account in The Times of how men in some of the most trusted posts in the nation plotted to cover up the torture of prisoners by Central Intelligence Agency interrogators by destroying videotapes of their sickening behavior. It was impossible to see the founding principles of the greatest democracy in the contempt these men and their bosses showed for the Constitution, the rule of law and human decency." (The editors of The New York Times:  Looking at America)

*2 As the Pew survey noted, American editors seem to have a "declining interest" in the Iraqi side of the story. The same is no doubt true for American readers. . . . Politically active Americans seem mainly interested in one question — is it working? To find out, American journalists have embedded with US troops, gone out with them on patrol, interviewed lieutenants, captains, and colonels. It's a classic case of Washington setting the journalistic agenda. In the process, stories about the Iraqi people and how they see the surge, and the war in general, have been squeezed out.  (Michael Massing: As Iraqis See It)

Addenda:

Az Afganisztánban és Irakban való gyilkolás (és a sikerét biztosító lőgyakorlatok) egyik jellemző adata, hogy az amerikai katonaság évente több mint egy milliárd golyót lő ki -- ami hazai földön lőszer hiányt és természetesen árdrágulást idéz elő:

Troops training for and fighting the wars in Iraq and Afghanistan are firing more than 1 billion bullets a year, contributing to ammunition shortages hitting police departments nationwide and preventing some officers from training with the weapons they carry on patrol. An Associated Press review of dozens of police and sheriff's departments found that many are struggling with delays of as long as a year for both handgun and rifle ammunition. And the shortages are resulting in prices as much as double what departments were paying just a year ago. (Estes Thompson: Ammo shortage squeezes police nationwide. AP. August, 2007)

A New York Times 2008 első hétvégi számában (NYT Week in Review) azt írta, "A számok nem hazudnak: azok számára, akik egyenruhát viselnek az invázió óta 2007 volt a "deadliest", a legtöbb halált jelentő év."

Violence levels are down, but attacks have not ceased. “Nine U.S. soldiers were killed in 24 hours, U.S. B-1 and F-16 bombers dropped over 40,000 pounds of special munitions on the Arab Juboor villages just south of Baghdad, and Awakening (militia paid for by the U.S.) leaders and senior police officers are being assassinated all over Iraq, yet U.S. army leaders and top officials say Iraq is safe and sound,” lawyer and human rights activist Mahmood al-Dulaimy told IPS. Dulaimy said U.S. President George W. Bush has succeeded in convincing many people in the United States that everything in Iraq is all right. “It is you media people who fool the world by transmitting false news about the situation in Iraq,” Dulaimy said. “Look around you and tell me what is good here.” (. . .) People in Fallujah, the second biggest city of al-Anbar province after capital Ramadi, say they are still in the grip of draconian security measures implemented and backed by the U.S. military. “If security is so good then let them end the tragedy of our city,” a member of the Fallujah City Council, speaking on condition of anonymity told IPS. “We want our freedom back and we want to leave and enter our city without this humiliation by soldiers and policemen. Fallujah is dying, and our masters (Americans) are bragging about security and prosperity.” (Ali al-Fadhily and Dahr Jamail: Iraq Less Violent But Not Less Hellish. Inter Press Service. January 12, 2008)

The predictably devastating results of helicopters "bombarding" an urban neighborhood in a major Iraqi city, if reported at all, will be treated as just the normal "collateral damage" of war as we know it. In our world, what was once the barbarism of air war, its genuine horror, has been transformed into humdrum ordinariness (if, of course, you don't happen to be an Iraqi or an Afghan on the receiving end), the stuff of largely ignored Air Force news releases. It is as unremarkable (and as American) as apple pie, and nothing worth writing home to mom and the kids about. (. . .) Maybe, sooner or later, American mainstream journalists in Iraq (and editors back in the U.S.) will actually look up, notice those contrails in the skies, register those "precision" bombs and missiles landing, and consider whether it really is a ho-hum, no-news period when the U.S. Air Force looses 100,000 pounds of explosives on a farming district on the edge of Baghdad. Maybe artists will once again begin pouring their outrage over the very nature of air war into works of art, at least one of which will become iconic, and travel the world reminding us just what, almost five years later, the "liberation" of Iraq has really meant for Iraqis.  (Tom Engelhardt: Bombs Away Over Iraq. TomDispatch.com)

MÁS

Az USA Today és a Gullup közös évvégi felmérése szerint 6. éve a "furcsa pár", Hillary Clinton és George Bush lett az év "legcsodáltabb" embere.  A politikai körök és a média igyekeztek az eredményt nem nagydobra verni, ugyanis Clinton 18%-kal lett a legtöbbre tartott nő Amerikában, míg Bush csak 10%-kal nyert a férfiak körében, ráadásul Bill Clinton közvetlen a nyomában a második helyen végzett 8%-kal – ami ugye az elfogadható 3 hiba százalékon belül van. "Alamuszi" Laura Bush nagyfokú népszerűtlenségét jellemzi, hogy csupán 3%-ot tudott elérni, bár ha meggondoljuk, Nobel-díj ide-oda, Al Gore is csak 6 százaléknyi elismerést kapott.

27. írás

December 15.

Bush elnök rákényszerült, hogy nyilvánosan megtorpedózza a saját évekig szajkózótt rágalmazási propagandáját, mikor egy Virginia államban tartott beszédét követő kérdezz-felelek során kellőképpen tájékozatlan híveinek egyike (továbbiakban Hozzászóló) felvetette:

Hozzászóló: Én nyugtalankodom az olyan országok miatt, mint Irak, amely nukleáris fegyverekkel rendelkezik. . .

Bush: Irán.

Hozzászóló: Irán és Irak, mindkettő.

Bush: Nem Irak. Iraknak nincsenek nukjai. . .  nyilvánvalóan. (Nevetés)

Mint ebből is kitűnik, a globális feszültség fenntartása érdekében kormánykörökben tendenciózusan emlegetett az újabb büntetésre kiszemelt veszedelem: Irán. Az említett elmés szóváltást bejátszása után az MSNBC bemondója a „könnyed pillanatok” egyikeként értékelte mondván, semmi sem hasonlítható ahhoz, mint mikor valakit az Egyesült Államok elnöke tesz helyre. (Ráadásul egy sok téren tudatlan és gyakran tájékozatlan elnöke.) A „könnyedséget” hangoztató bemondó  ugyanakkor ügyesen elsiklott felette, hogy az eset során vak vezetett világtalant, ugyanis az Elnök  maga is korrekcióra szorult volna.

Aki esetleg odafigyelt a  Fehér Ház  legutóbbi politikai botrányára (a Hozzászóló nyilván nem), az  tudja, hogy az országos kémelhárító és felderítő szervek (a National Intelligence Estimate, NIE)* napokban közölt jelentése szerint Irakhoz hasonlóan Irán sem rendelkezik nukleáris fegyverekkel, sőt valószínűleg soha (de 2003. óta biztosan) nem is tervezett ilyen programot.

Bush hónapok óta tudja, hogy Teherán jogosan tagadta, és az ENSZ Atomenergia Bizottsága indokoltan tartotta valószínűtlennek Washington és Tel Aviv vádaskodását, miszerint Irán atomtámadásra készül, és mint ilyen  veszélyezteti a világbékét.  Vajon miért mondta ez alkalommal mégis ismételten, és a NIE jelentés ellenére is, hogy Irán nukleáris fegyverekkel rendelkezik?   Miért, milyen hátsó gondolatoktól hajtva vezeti megint félre saját híveit és vele az országot? És végül, de nem utoljára: hogy tűnhetett ez az újabb, szándékos elnöki hazugság bárki számára is „könnyed pillanatnak"?

* A NIE jelentésről bővebben olvasható lejjebb a 24. írásban

26. írás

December 10.

A Reuters londoni jelentése szerint Rowan Williams Canterbury érsek, aki egyben az egész világ anglikán hívőinek feje, éles támadást intézett az Egyesült Államok (kormánya) ellen amiatt, hogy világhegemóniára törekszik, és párhuzamosan elpocsékolta a szeptember 11-i támadás adta morális fensőbbségét. Dr. Williams, aki hosszú idő óta kritikus az iraki háborúval (illetve megszállással) szemben, határozott nemtetszésének adott hangot Washington nyilvánvaló célját illetően, amely a beígért demokratizálás helyett „közel-keleti befolyásának növelésére és kontrollszerzésre”  irányul.  

A Telegraph-UK  a Reuters-nél valamivel bővebben foglalkozott a november végén megjelent rendkívüli nyilatkozattal. Auslan Cramb kiemelte az Emel magazin hosszú interjújából Dr. Williams azon megítélését, miszerint a Bush-külpolitika „minden világok legrosszabbikát” hozta létre, ahol a humanitás modern, nyugati értelmezése teljes csődöt mondott.  Az iraki válsághelyzetet nagyrészt az egész világra vonatkoztatott „félrevezető amerikai küldetéstudatnak” tulajdonítja, és mintegy abszurdnak nyilvánította az Amerikában dívó „választott nép” mítoszt, mint ahogy azt a nézetet is, hogy ami a Tigris-Eufrátesz völgyében történt, az Isten szándékának beteljesedése.

(A „küldetéstudattal” való visszaélésre kiváló példa, hogy bár nyilvánosságra került, a Fehér Ház hazugságokra és alaptalan vádakra építette fel az iraki intervenciót, a New York Times egyik vezércikke mégis azt állította, hogy az iraki háború magasabb rendű princípiumok nevében lett vívva.  Talán az amerikai olajérdekekre utalt, mint magasabb rendű vezérelvre? Vagy a végleges megszállás nemes gesztusára? Ki tudná megmondani. Az emberek politikai célzatú áltatása (hülyítése?) egyébként, mint tudjuk nem újkeletű jelenség. A néhai George Romney, mormon üzletember, Massachusetts  volt kormányzója és a republikánus elnökjelöltségért Nixonnal versengő politikus például 1966-ban – a tragikus végzetű vietnámi háború harmadik évében – egy beszédében azt mondta: „Hiszek benne, hogy Isten egy (bizonyos) célból alkotta és ajándékozta számunkra a nemzetet – hogy szabadságot adjon a világ minden népének.” Az ilyen jellegű fellengzős háborús uszítás a csatatéren több mint 47 ezer amerikai katona életébe került, de ezen kívül még több mint 42 ezer Vietnámban szolgáló, „más halálnem” alatt nyilvántartott fiatal halálát is jelentette.)

Az egyenességéről, társadalmi és szociális integritásáról ismert érsek az erőszakos megnyilvánulásokat a frusztráció gyorsütemű levezetésének tulajdonítva azzal ítélte el, hogy legfeljebb az erőszak elkövetőjét elégíti ki, de nem old meg semmilyen konfliktus helyzetet. Véleménye szerint az iraki invázió fő motivációja az volt, az emberek tenni akartak valamit, hogy jobban érezzék magukat.  (Bush maga is a bosszú révén megnyugvást kereső tömegek hangján nyilatkozott, mikor azt mondta, „szétrúgunk néhány segget!” – mindegy, hogy kiét, csak fájjon.)

A humanista gondolkodású főpap törhetetlen idealizmusával a következő jóvátételi javaslattal állt elő: az Egyesült Államok indítson egy bőkezű és intelligensen átgondolt segélyprogramot a tönkretett országok számára, ellenőrizze a levert területek gazdasági kizsákmányolását és kezdjen egy demilitarizációs programba.  A riporter kérdésére, hogy ő maga milyen szerepet kíván játszani a brit politikai arénában, Dr. Williams azt válaszolta, hogy  rá kívánja irányítani a kormányszervek figyelmét a nagy kérdésre, hogyan lehetséges ténylegesen hozzájárulni egy felelősségteljes polgári társadalom (alakításához) akkor, mikor a társadalom alapjai, amelyekre  épülhetne, alá lettek ásva.  

Ez a fontos kérdés egyébként egyre többet foglalkoztatja az Atlanti Óceán innenső partján is a békéért és valós szabadságjogokért tenni akarókat. Itt is, akárcsak Angliában, érezni, hogy rohamosan elbizonytalanodik egy alapjaiban megingatott, alkotmányos védelmétől megfosztott társadalmi rend.

MÁS és MÉGSEM

Az Interneten ajánlott, egyre szaporodó protestáló zeneszámok közül az egyik legkomolyabb vádakat felsorakoztató  ÚJ AMERIKAI ÉVSZÁZAD című válogatás, amelynek lírája "az USA fasiszta rezsimje" ellen emeli fel a hangját.

"The most outspoken ones: KMFDM. their songs: WWIII, Stars & Stripes, Free Your Hate, New American Century, Blackball are some of the finest example of musical/lyrical protest against your fascist regime in the USA. check them out at http://www.kmfdm.net"

NEW AMERICAN CENTURY

COUNT YOUR BLESSINGS
WALK THE LINE
DON’T MOVE TOO FAST
OR FALL BEHIND
THERE ARE RULES YOU MUST OBEY
THEY GET RE-WRITTEN BY THE DAY
DON’T DO THIS - DON’T SAY THAT
YOUR EVERY MOVE IS LOGGED AND TRACKED
BY THE ALL OPPRESSIVE EYE
SPY SATELLITES IN FRIENDLY SKIES

THE NEW AMERICAN CENTURY
HAS ONLY JUST BEGUN
NO ONE EXEMPT FROM THE TRAGEDY
COUNTER ATTACK START PUSHING BACK

FIGHT THE POWER
THAT CHOKES YOUR SPEECH
FIGHT THE POWER
THAT MAKES YOU BLEED
FIGHT THE POWER
THAT PROPAGATES LIES
TO KEEP YOU WEAK
KEEP YOU IN LINE
FIGHT THE POWER THAT REIGNS YOU IN
DIVIDES AND CONQUERS
DEFINES YOUR SIN
FIGHT THE POWER
FOR ONE AND ALL
BEFORE THE POWER SWALLOWS US WHOLE

NO ONE DARES TO SAY A WORD
OUR PANIC DRIVES ALL HUMAN HERDS
IN THE LAND WHERE CASH IS KING
OUR SILENCE BOUGHT AND SOLD FOR FREE
THE FUTURE’S BANGING ON OUR DOOR
WHEN REAL I.D. WILL BE THE LAW
LOVE THY NEIGHBOR TURN HIM IN
IT’S CALLED PATRIOTISM

THE WORLD IS WATCHING IN DISBELIEF
CHANTING SHAME ON YOU
HOW CAN YOU STAND BY SO QUIETLY
LETTING THEM RAPE YOUR LIBERTIES

YOU CAN’T BE BOTHERED OR CONCERNED
YOU SEE NO REASON FOR ALARM
PREJUDICE, RELIGION HATE
USHER IN THE NEW MANDATE
ABSOLUTE AND RESOLVED
ONE NATION UNDER ONE GOD
LACK OF INTEREST HAS ITS PRICE
AS WE’RE STRIPPED OF ALL OUR RIGHTS

THOSE WHO CANNOT LEARN FROM HISTORY
ARE DOOMED TO REPEAT IT !

25. írás

December 6.

Tévedés lenne azt hinni, hogy óriási meglepetés volt (esetleg viharos politikai botrányt kavart) mikor kiderült, hogy a Bush–Cheney-kormány ismét hazudott – ezúttal az iráni nukleáris programmal kapcsolatban. A szándékos, tervszerű félrevezetés mára annyira mindennapos jelenséggé vált Washingtonban, hogy senkinek szeme se rebben tőle.

A meglepetést, sőt megdöbbenést sokkal inkább az váltotta ki, hogy ezúttal  az alelnöknek nem sikerült sarka alá gyűrni a kémszervezeteket. Ennek (az önállósodásnak? gerincesedésnek?) tulajdoníthatóan az országos kémelhárító- és felderítő szervek (a National Intelligence Estimate, NIE) közös jelentése nyilvánosságra hozta a sok évtizedes nukleáris megfigyelések és prognózisok sorában legnagyobb önkorrekciós fordulatot: Irán nemcsak hogy nem szándékozik nukleáris támadást indítani az USA és Izrael ellen – ahogy ezt eddig is váltig hangoztatta –, de nem is lenne képes rá, mivel 2003-ban leállította a nukleáris fegyverek előállításához szükséges kutatási munkálatokat.

E mögött a 180 fokos fordulat mögött valószínűleg a kormányszervek között kiéleződő ellentétek feszülnek, hiszen George W. Bush, a nukleáris rémhírterjesztés nehézsúlyú bajnoka augusztus 6-i sajtókonferenciáján még azzal vádaskodott, „Irán aktívan fejleszti a nukleáris fegyverekhez vezető technológiát, ami azzal fenyeget, hogy egy amúgy is instabilitásról és erőszakról ismeretes régiót egy nukleáris holokausztnak teszi ki”.  Ezt akkor a CIA-től nem vonta kétségbe senki.

November 7-én pedig, Nicolas Sarkozyvel való közös sajtókonferenciájukon Bush azt állította: „Meg vagyunk győződve róla, hogy (az irániak) nukleáris fegyvereket fejlesztenek.”  (Sarkozy ezen a vonalon is fokozott támogatásáról biztosította valótlan állításokról híres {hírhedt} új szövetségesét.) Washington ennek a hivatalosan hangoztatott meggyőződésnek alapján erőszakolt ki eddig két nemzetközi jellegű büntető szankciót, amelyek a korábbi iraki (és szír) szankciókhoz hasonlóan az iráni nép kollektív büntetése révén a megosztását és megtörését igyekszik elérni.

Mind ez ideig semmi kétség nem férhetett a Fehér Ház további intervenciós  külpolitikájához, a Pentagon azonban Rumsfeld távozása óta mintha óvatosabb támogatója lenne. Ott ugyanis nem hagyhatják teljesen figyelmen kívül a katonaság fokozódó elégedetlenségét, növekvő vesztességeit és a vezetőség iránti egyre szélesebb körben eluralkodó bizalmatlanságát. Tíz megkérdezettből majdnem 6 katona, veterán vagy családtagjuk értékeli negatívan az elnök és egyben legfőbb parancsnok teljesítményét, beleértve azt is, ahogy a háborút (illetve a megszállást) irányítja. Az Afganisztánban és Irakban szolgáltak közül 60% úgy ítéli meg, hogy „a háborúk nem érték meg, amibe kerültek”. Ezek sokat mondó és veszélyes adatok.

De ha Cheney III. világháborút kotyvasztó boszorkánykonyhájában eddig csak a katonai vezetés esetleges ellenvetéseivel kellett számolni, most a CIA is főfájásra késztette. 16 kémszervezet összesített értékelését nem könnyű csak úgy a szemétkosárba hajítani. Nem mintha kétség férne hozzá, hogy Cheney ettől függetlenül meg fogja próbálni.

Bush és szószólói mindjárt a saját malmukra hajtva a vizet „örvendezve” közölték, hogy a NIE értékelése mindenekelőtt azt bizonyítja, Teherán a sikeres nemzetközi szankciók eredményeképpen hagyott fel a nukleáris fegyverek gyártásával.  (2003-ban természetesen nem voltak Irán ellenes nemzetközi szankciók, (!), legfeljebb az elrettentő iraki példán okulva történhettek, ha történtek óvatoskodó döntések).

Ami viszont az egész üggyel kapcsolatban talán a legérdekesebb, hogy egyesek  szerint Iránnak soha nem is volt nukleáris fegyverprogramja; mindez csak háborús indok, a „gonoszság tengelyéhez” való kapcsolás propaganda eszköze volt. Újabb szemfényvesztés az olajszerző és geostratégiai célú szemfényvesztések korában.

A Jeruzsálem Post december 5-i cikke szerint az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov azt nyilatkozta, az elérhető adatok és dokumentumok szerint nem állítható bizonyossággal, hogy Iránnak valaha is volt nukleáris fegyverprogramja. (Ezt még viccnek is lehetne venni, ha nem tudnánk, hogy Cheney pontosan a fegyverprogram alapján fenyegette Teheránt „komoly következményekkel”.)  Ráadásul Lavrov nem másra, mint arra a titkos kémkedési dokumentációra utalt, amelyet az Egyesült Államok bocsátott rendelkezésükre az évek során, hogy meggyőzze őket a szankciók szükségességéről. Mint mondta, annak ellenére, hogy az amerikai kollégák azt állítják, 2003 előtt létezett egy fegyverkísérleti tervezet, nekik nincs erre utaló információjuk.  Még egy nyilvános égetés Washingtonnak. Még egy kínos lejáratás. Kinek jó ez?  És miért?

Moszkva nem vált mellveregető demagóggá azután, hogy annak idején nem hagyta magát az USA által befolyásolni az iraki helyzetfelméréssel kapcsolatban, hanem ismét több síkon tájékozódva, óvatosan mérlegelve állt hozzá az iráni kérdéshez. A megfontolt felelősségtudat benyomását keltve (Hallóóó! Hallóóó Ms. Rice!) az orosz külügyminiszter azt közölte: „(Továbbra is) támogatjuk a Nemzetközi Atomenergiai Bizottság munkálkodását, amelyet a Bizottság és Irán közös megegyezéssel folytat. Támogatjuk Irán elhatározását, hogy ezt fogja tenni  . . . és mi a jövőbeni lépéseinket a Nemzetközi Atomenergiai Bizottság hivatásos szakértőinek következtetései fogják meghatározni.”

Ezek után a Bush–Cheney-kettősnek (Sarkozinek köszönhetően a franciák kivételével) jóval nehezebb dolga lesz újabb és szigorúbb Irán-ellenes szankciók bevezetésére rávenni a baráti országokat.  Amire viszont fel lehetünk készülve, hogy mintha mi sem történt volna, meg fogják próbálni.

Addenda:

Természetesen az angolok sem maradhattak nagyon el az amerikai vádaskodásoktól. Jack Straw brit külügyminiszter a BBC rádió kérdésére, véleménye szerint a teheráni vezetés egyértelműen atombomba  birtoklására törekszik-e, azt válaszolta: "erős a gyanúm, hogy igen". Majd, akárcsak annakidején Irak esetében, most is hozzátette, amit egy percig sem gondolhatott komolyan, hogy  az iráni atomügyet csak békés eszközökkel lehet megoldani. Mint mondta, pillanatnyilag "senki sem beszél Irán lerohanásáról, katonai akcióról".  Az országos kémelhárító és felderítő szervek, a NIE hirtelen pálfordulásának egyik oka, ha nem a fő oka, hogy az iráni atomprogram  újraindításáról rendezett, diplomáciai szintű londoni találkozó után a brit külügyminisztérium bejelentette: az európaiak felkérték a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, hogy február elejére hívja össze  az ügyben a kormányzótanács rendkívüli ülését.  (A kérdést formálisan az ügynökség feladata a Biztonsági Tanács  elé terjeszteni, ezért szükséges a testület rendkívüli vezetőségi ülésének összehívása.)  Az ülést Bécsben tartanák, 2008. február 2-3 között. Washington nagy valószínűséggel azt próbálta megelőzni,  hogy ha korábban nem, akkor a rendkívüli ülésen robbanjon a bomba: a résztvevő országok valamelyike akár megelőző szándékkal (az ő titkos szolgálata eredményesebb), akár leleplező szándékkal nyilvánosságra hozza a CIA körökben hónapok óta tudott és egyre nehezebben titkolható összesített jelentés eredményét, miszerint Teheránnak legalább 2003 óta nincs nukleáris fegyver előállítását célzó kutatási programja. (Kuliffay)

MÁS és mégsem

Nem csak a Bush-kormány tartja a "gonoszság tengelyének" és a világ rákfenéjének Iránt. Nem csak Washington és London talál ki "megfelelő" indokokat céljaik elérése érdekében. Erről szólt ez a 2006 februárjában a Lapszemlék rovatunkban megjelent kis írás, amit most aktuálisnak ítéltünk visszaidézni:

Az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny Ayalon a mai nappal azt a nagy horderejű kijelentést tette, hogy Irán a legnagyobb probléma, amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. (...) A Jerusalem Post tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja nukleáris fejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az az általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is kerülhet, míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására, és a hosszú távú eljuttatás technológiájának kiépítésére is sor kerülhetne. Irán tehát egyáltalán nem pillanatnyi „probléma”, sőt nem is ennek az évtizednek a problémája.  (Igaz, Afganisztán és Irak sem voltak, mégis áldozatul estek a nyomort, szenvedést, humán szabadságjogokat semmibe vevő világhatalmi törekvéseknek.)  Ayalon a Reutersnek adott interjújában annak a véleményének adott kifejezést, hogy Irán nukleáris programja nem katonai, hanem diplomáciai úton lesz blokkolva.  Éppen három éve az iraki háború felé masírozva ugyanezzel a maszlaggal lett etetve a világ, és akkor is tudta mindenki, akinek nem lekvár volt az agyában, hogy abszolút hülyének nézik. Terelgethető, kontrollálható, lenézhető hülyének.  Az évek, sőt évszázadok múlásával minden elvárásunk ellenére a technika fejlődésével nem párosul kollektív felemelkedés -- semmivel sem tűnik elérhetőbbnek a Camus által vágyott emberré válás.  A történelmi bűnök újra és újra ismétlődnek, mint ahogy a vele szembeni gyötrelmes averzió és abszolút tehetetlenségérzet is. Bármelyik telet követheti "halálos tavasz".  Bármelyiket. (Kuliffay)

*

2007 májusában Washingtonba látogatva Ehmud Olmert annak a véleményének adott hangot, hogy Irán nukleáris bombafejlesztési ambiciója nemcsak Izrael számára fenyegetés, hanem a Közép-Kelet stabilitására, sőt az egész világra nézve: At a joint press conference with Bush on May 23, 2007 Olmert said “this is a moment of truth” for addressing Iran’s alleged ambitions to build a nuclear bomb. “The Iranian threat is not only a threat to Israel, it is a threat to the stability of the Middle East and the entire world,” Olmert said. “The international community cannot tolerate a situation where a regime with a radical ideology and a long tradition of irresponsible conduct becomes a nuclear weapons state.” In a speech to a joint session of Congress, Olmert added that the possibility of Iran building a nuclear weapon was “an existential threat” to Israel, meaning that Israel believed its very existence was in danger. (Even before the May 23 meetings, Bush was eyeing a confrontation with Iran as part of his revised strategy for remaking the Middle East. Bush was staring down Iran’s hard-line President Mahmoud Ahmadinejad over demands Iran back off its nuclear research. By spring 2006, Bush was reportedly weighing military options for bombing Iran’s nuclear facilities. But the President encountered resistance from senior levels of the U.S. military, which feared the consequences, including the harm that might come to more than 130,000 U.S. troops bogged down in neighboring Iraq. AOL News)

But for warmongers like Lieberman, who never met a war that he didn’t like, candidates who are even centrist or modestly liberal scare the holy hell out of those beholding to war industries and Wall Street. In fact, Lieberman has been the lapdog-in-chief of both war industries and Wall Street! Recall that Lieberman supported Senator John McCain in 2008 against Barack Obama.     (...)  Lieberman must be jumping for joy at the present round of threats against Iran by Trump and Pompeo, with Bolton cheering in the background. The extreme right-wing movement within Israel must be also giving Lieberman added comfort. Shonda! (Howard Lisnoff: Joe Lieberman Is More Than an Embarrassment to Me as a Jew. Counterpunch. July 27, 2018)

24. írás

November 23.

Az ABC News a mai nappal hosszú cikket közölt a bagdadi Zöld zóna traumaközpontjáról, méghozzá azzal a figyelmeztetéssel, hogy az égvilágon semmi nem képes felkészíteni az odalátogatót arra, amit ott fog tapasztalni. Az egyéni esetek, örökre szóló tragédiák leírása igazolja is a riporterek állítását, akik egy napra ellátogattak „a világ legelfoglaltabb” katonai kórházába, (újabb amerikai Guiness rekord?), a figyelmes olvasó számára azonban más is feltűnik.

A közmédia és egyes politikusok, hetek óta azt hangoztatják, hogy Bagdadban egyre biztonságosabb, egyre nyugalmasabb a helyzet, tehát a lassan egy éve indított eszkaláció győzelmet eredményezett – ami washingtoni mércével elsősorban az amerikai halálesetek csökkenő számával mérhető. De létezik más mérce is, amit éppen az ABC cikke látszik igazolni. Az iraki ellenállás folyamatos létezését, küzdőszellemét és az ország továbbra is veszélyes és bizonytalan helyzetét ugyanis az amerikai sebesültek és a rokkanttá, vakká, süketté, pszichológiai esetté válók, vegetatív állapotban túlélők száma is jellemzi.

A 28-as számú traumatológiai központ új főápolója, William White őrnagy – aki október óta van vezető pozícióban az állandóan ügyeletes Combat Support Hospitalban – azon ritka interjúalany, aki nem csak a valóságot maszatoló általánosságban nyilatkozott az odalátogató riportereknek. Sőt! Közlése szerint az általa ott töltött pár hét alatt majdnem 9 ezer szolgálatban sérült, lőtt, robbantott, megégett, műtétre vagy amputálásra szoruló katonát és tengerészgyalogost láttak el. Mint mondta, a 9 ezerből(!) a komolyabb vagy hosszabb kezelést is igénylő eseteket légi úton tovább szállították tőlük Németországba vagy az Államokba.

A riporterek nem firtatták, holott White tényszerűsége kiváló alkalmat adott volna rá, van-e elérhető, megbízható kimutatás arról, hogy a leggondosabb kezelés ellenére is hányan vesztik életüket utólag, különböző komplikációk, szövődmények, szállításra való alkalmatlanság vagy éppen orvosi műhiba következtében. Utólag nyilván ki lehet majd deríteni, hogy ténylegesen csökkent-e az év végére az amerikai veszteségek száma, vagy csak a politikai elvárásoknak megfelelően némi könyvelési trükkel lecsökkentették.  Volt már példa rá.

(A számos más vonalon is analógiaként felhozható Vietnámi háborúra idején a lakosságnak fogalma sem volt a tényleges veszteség adatokról. Ami érdekesség, hogy még ma sem illik a valós – összesített – adatokat emlegetni. A Vietnámi háborúra hivatkozók mindig a fegyveres küzdelmekben elesettek számát hangoztatják, amely állítólag 47,410, ugyanakkor a hadszíntérrel kapcsolatos „egyéb szolgálati elhalálozás” 10,789, míg a hadszíntérrel nem kapcsolatos „egyéb szolgálati elhalálozás” – figyelem! – 32,000 fő, a legritkábban említett.  Akik manapság aggodalommal szemlélik a 4000-es számhoz közelítő veszteségadatot, azokat a háborús hiénák azzal szokták leinteni, hogy hol van ez a vietnámi 50 ezertől?)

23. írás

November 12.

Mikor azt hinné az ember, hogy több évtizedes tapasztalattal a háta mögött tud már valamit Amerikáról, akkor érhetik a legváratlanabb meglepetések. Egy olyan országban, ahol különösen az ünnepek előtt lépten-nyomon gyűjtenek a szegényeknek, akiknek nemcsak ajándékra és karácsonyfára nem telik, hanem meleg vacsorára se, a tehetősebbek 40.8 milliárd dollárt költöttek ebben az évben a . . . kutyáikra. Nem, nem, nem a Katrina hurrikán még mindig otthontalanul és vagyontalanul tengődő áldozataira, nem is az afgán és iraki veteránok horribilis összegű művégtagjaira, hanem a saját kutyáikra. Kutyaágy, kutyamellény, kutyakabát, kutyamasni, kutyakefe, kutyatál, százféle kutyajáték, születésnapi kutyatorta... kutyagumi?

Ebben az összegben mégcsak benne sincsenek az állatorvosi költségek, a kutyafodrász és pedikűr, a kutyaeledel, a biztosítási, sétáltatási és temetési költségek. Ez a 40.8 milliárd dollár ugyanis a Pet Products Manufacturers Association, az ölebek kényeztetésére és szórakoztatására  gyártott termékeket előállító társaság  éves bevételi jelentése. Hogy mennyi is ez a 40.8 milliárd dollár? Sok, vagy éppen áron van? Döntse el az Olvasó: a tavalyi évben az örök nyüzsgő amerikaiak milliói ennél kevesebbet, 35.6 milliárd dollárt költöttek légiközlekedésre, és némileg többet, 46.4 milliárd dollárt költött az ország az óvodák, valamint az összes elemi- és középiskolák fenntartására.

22. írás

Október 30.

 Bár  a Képviselő Ház Külföldi Ügyek Bizottságának meghallgatásán Condoleezza Rice ezúttal nem "gombafelhővel“ fenyegetődzött, mint Irak esetében, de azonos elgondolásból és célzattal a "legnagyobb kihívásnak" nyilvánította Iránt a Közel-Kelet és egyben a világ biztonsága szempontjából: "The policies of Iran constitute perhaps the single greatest challenge to American security interests in the Middle East and around the world.”

A gallup.com gyorsan beütemezett közlése szerint nemcsak a kormány, hanem az amerikai nép is "a világstabilitás legnagyobb veszélyének tekinti Iránt". Ez a statisztikai felmérést ismertető cikk félrevezető címe is. A számadatokból levont következtetés ugyanis manipulatív módon "eltekint" a lényegtől. Az csupán érdekesség –  ha nem csoda –, hogy a média hónapok óta háborúra uszító kampánya ellenére a megkérdezetteknek csak 35%-a (50% republikánus, 30% független, 26% demokrata) tekinti Iránt a legnagyobb világveszélynek.   Ami viszont ennél sokkal komolyabb jelentőséggel bír, hogy 65% nem tartja  világveszélynek Iránt, ami valószínűvé teszi hogy ellenzi, vagy legalábbis ellenszenvvel figyeli az ellene folyatott provokációkat, fenyegetődzést, kollektíven büntető szankciókat és nem kevésbé a háborús uszítás hátborzongató légkörét.  

(A januári Gallup felmérés szerint (kép) Bush pozitív értékelése 26% volt. Szeptemberi adatok szerint 29%, míg októberben csupán 24%.)

Ez a 65:35 százalékos arány nem sokkal különbözik a Busht illetve a háborúkat (megszállásokat) ellenzők, és vele szemben a nagyobb részt kitalációkkal megfélemlített és kisebb részt önző, haszonleső, szadisztikus hajlamú tömegek egyéb felmérések során tapasztalt arányával.

(A felmérés egyik érdekessége, hogy kétszer annyi amerikai tartja a legnagyobb globális veszélynek a saját hazáját (8%), mint Oroszországot (4%).  A másik, hogy a radikalizálódó atomhatalom, Izrael -- Libanon, Gáza és Szíria bombázása, és a rendszeres iraki illetve a napokban beismert török határsértések ellenére is -- csak 1% által ítéltetett komoly veszélyforrásnak.  Ez részben a szorosan kontrollált média, részben pedig a Biblia hatalmas befolyásának tulajdonítható.)

21. írás

Október 26.

Az elmúlt évek folyamán – 2003 októberében, 2004 szeptemberében, 2005 októberében, 2006 májusában, de még idén márciusban is – Bush elnök határozottan azt állította, hogy az Egyesült Államok minden vonalon komoly haladást ért el Irakban: szabad választások, nemzeti egységet képviselő kormány, növekvő, jól képzett, önálló hadsereg, tanévkezdésre nyitó iskolák, árúval zsúfolt piacok... Az idei függetlenségi ünnep alkalmával július 4-én mondott beszédében azonban már visszakozásra kényszerült, és kibökte, amit valamivel korábban Condoleezza Rice is pedzegetett: „Ebben a küzdelemben a győzelem további türelmet igényel.” Nem további véráldozatot, nem is további anyagi áldozatot, hanem „türelmet”.

Hogy mennyi türelmet? Thomas Friedman, a New York Times  (NYT) messze túlértékelt politikai szakértője például a távlatot felmérve úgy véli, hogy „A radikális iszlám elleni küzdelem a mi generációnk küzdelme. Mindannyiunknak hozzá kell járulni.” A mi generációnké? Ez nemcsak hogy messze meghaladja azt a röpke pár hónapot, amit az intervenciót megelőzően Dick Cheney, Donald Rumsfeld és Paul Wolfowitz ígért, valamint a neokonzervatív politikusok, katonai és politikai „szakértők” jósoltak, de széles ívben elkanyarodik a Bush-kormány állítólagos céljaitól is.

Friedman teóriája szerint ugyanis a korábbi háborús indokok egyike sem volt igaz, akár a kormány, akár az ellenzék részéről hangoztatták.  Az Egyesült Államok nem az olajért foglalta el és tartja megszállva Irakot, nem stratégiai előnyért, nem a nemzetközi terrorizmus megállítására, nem a regionális izraeli hegemónia biztosítására, nem az iraki demokratizálódás és stabilitás érdekében, de nem is azért, hogy példával szolgáljon a környező amerikanizálódásra vágyó arab népeknek – ahogy Rice csak nem régen próbálta új főzetű kotyvalékaként lenyomni a torkunkon. . . Ezek mind átlátszó hazugságok voltak. Friedman szerint ugyanis a Tigris és Eufrátesz völgyében Amerika vallásháborút folytat!

Hogy miért állt elő éppen most, és éppen ezzel? A NYT fényes csillagaként Friedman – a ködösítés, ferdítés és célzatos félre tájékoztatás nagymestere – nyilván arra a következtetésre jutott, hogy Washington teljesen lejáratja magát, amennyiben az eszkalációval, a Bagdadot felosztó válaszfalakkal és a tavalyinál 10 ezerrel több ellenálló bebörtönzésével sem tudja elfogadtatni, pláne örömteli vendéglátássá maszkírozni a megszállást. Ráadásul az idő múlásával és ENSZ mandátum hiányában az idegen csapatok „ideiglenes” iraki  tartózkodása, mint olyan is egyre nehezebben hosszabbíthatóvá válik.

Ezért, ezek megelőzésére Friedman a leírt szó hatalma révén és a maga bevált zsurnalisztikus eszközeinek segítségével megpróbálja kiszélesíteni és elmélyíteni a NYT olvasói és közvetve milliók tudatában a helyi konfliktust, és valós, küszöbönálló veszéllyé fokozni a kenyérrel visszadobó zsidó-keresztény amerikaiakra leselkedő, világhatalomra törő muzulmán vallást.

El kell ismerni, kétségtelenül sokkal jobban hangzik, hogy az Egyesült Államok egy lebénított, szétbombázott, elnéptelenedő kis ország kétségbeesett ellenállói helyett a hatalmas közel-keleti régióban eluralkodó „radikális iszlám”, a határokat nem ismerő, valójában a világot fenyegető „iszlám fasizmus” ellen harcol. Így lehet a kudarcból siker. Így lesz a pár hetes háborúból – a fegyveriparosok gyönyörére – hosszú távú, sőt Gore Vidal jóslatának beigazolódásaként „végnélküli háború”.

Bush és Rice további türelmet kértek a maguk kis háborúihoz, Friedman burkoltan azt követeli, hogy a számításba jöhető III. világháborúhoz "mindannyian járuljunk hozzá". Ezzel elsősorban nyilván a fiatalok feje felett bárdként függő katonai sorozásra utal. Vajon milyen alapon tételezi fel, hogy bármi joga lenne ezt a személyes áldozatot egy illegális, mesterségesen kreált konfliktus során bárkitől is elvárni?

A felszólítás ellentmondást nem tűrő hangja, leplezetlen arroganciája szinte magában hordozza az iraki intervenciót megelőző idők félelmetes légkörét, mikor is aki nem volt a neokonzervatívok diktálta kormány mellett, az ellene volt, és aki ellene volt, az hazafiatlannak számított, vagy éppen terrorista szimpatizánsnak. Akik azt hitték, hogy ez a rémálom újabb terrortámadás híján nem térhet vissza, tévedtek. A kormányszintű Irán ellenes fenyegetések kísérőjeként ismét a küszöbön toporog. És a kulcs ismét nem a mi zsebünkben van.

20. írás

Október 19.

Ma már senki számára nem kétséges, hogy az irakiak hosszú távú megszállásnak néznek elébe, azt viszont kevesebben realizálják, hogy az eddig példaképnek nyilvánított, „szuverén és demokratikus” országukat „sikeresen” sínre rakó afgánok is. Jonathan Ives amerikai hadezredes október elején tett nyilatkozata szerint az Egyesült Államok az elkövetkezendő években Afganisztán elszánt „mentora” lesz. Természetesen nehézfegyveres mentora. Mint közölte, „Az Afganisztánnak szóló elkötelezettségünk miatt valójában nyilvánvaló, hogy itt fogunk tartózkodni, amíg a biztonság és a stabilitás lehetővé teszi, hogy saját maguk tudják építeni és fejleszteni az országukat, és ha ez 10 évet tesz ki, akkor 10 évig – (egyelőre) nem tudjuk.”  

Ives annak apropóján nyilatkozott így, hogy a megszállás 6. évében az Egyesült Államok úgy döntött, azt követően, hogy fokozatosan növelte a Bagramban tartózkodó csapatok létszámát (3000-ről 13000-re) tovább növeli és korszerűsít az idők folyamán legfontosabbá vált katonai bázisát, amelynek felújított leszálló pályája nagyobb, C-5-ös teherszállító gépeket és Boeing 747-eseket is képes lesz fogadni.  Az ideális szobahőmérséklettel azonos IQ-val kell rendelkezni annak, aki feltételezi, hogy Bagram ebben az évszázadban ismét az afgánoké lesz.

Kétségbeesett tiltakozásként az afgán ellenállók ebben az évben több mint 100 öngyilkos merényletet követtek el a megszállók és a bábkormányt képviselők, többségében a rendőrség és a katonaság ellen, amit Ives-nek bravúros szellemi teljesítménnyel sikerült úgy értelmezni, hogy visszautasíthatatlan igény van az ott tartózkodásukra: „Úgy gondolom, az a helyzet, hogy amennyire csak tőlünk telik, továbbra is segíteni fogjuk őket.” (Nyilván a fotóriportereknek témát adva több ceruzát és rágógumit fognak osztogatni a boldogan viháncoló gyerekeknek.)

Csak pár héttel ezelőtt, szeptember közepén az ausztrál Herald Sun – amely gyakran közöl olyasmit, amit az amerikai közmédia szívesen elhallgat – azzal a címmel jelentetett meg egy cikket, „Afganisztán tovább sodródik a háborúba”. A Nemzetközi Vörös Kereszt afgán delegációjának feje, Reto Stocker közlése szerint a konfrontációs állapot nemcsak hogy terjed, hanem egyes régiókban fokozódik is.  „Ma Afganisztánnak több mint a fele, hol gyengébb, hol  nagyon komoly intenzitással, de érintett a konfliktusok által.”

Folyamatosan növekszik az otthonukból elűzöttek, a sátrakban, víz, fűtés és csatornázás nélkül tengődők száma. A tragikus helyzet valójában felmérhetetlen, mivel a bizonytalan útviszonyok és váratlan szövetséges bombatámadások, helikopterről való géppuskázások miatt számos helyre hosszú idő óta el sem jutnak a segélyszervezetek. A Vörös Kereszt és a Vörös Félhold személyzetére egyre nehezebben teljesíthető feladatként hárul a politikai foglyok helyzetének ellenőrzése is, mivel nemcsak az iraki kormány tart több mint 12 ezer foglyot börtönben, hanem az amerikaiak is „nagyszámú” letartóztatottat őriznek – többek között a megnövelt Bagram bázis új börtönépületében.

A hasraütésszerűen tálibnak vagy al-Kaidának nyilvánított fiatal afgán férfiak ezrei estek áldozatul tavaly is, és az idei év folyamán is a NATO csapatok fegyvereinek, de a bombázások és rakétatámadások következtében assszonyok és gyermekek is nagy számban. „Nem tudjuk, hogy mit csináljunk – nem maradhatunk (a lebombázott) falunkban, de nincs hová menjünk . . . a legjobb lenne, ha mindannyiunkat egyszerre elintéznének, ahelyett, hogy naponta, egyenként ölnek meg” – panaszolta kétségbeesetten Hajji Saeed, egy amerikai szőnyegbombázás túlélője a dél-afganisztáni Helmand provinciában.

Az Associated Press szeptember 13-i  jelentése szerint a Ramadan kezdőnapján legalább 75 személy esett légitámadások és „afgán kézifegyverek” áldozatául, akik közül 45 "feltételezhetően" tálib milicista volt. És a többi „legalább 30” halott „feltételezhetően” mi volt? És ki volt? A NATO szóvivőjeként Chris Belcher őrnagy úgy nyilatkozott: „Ramadan szent ünnepének előestéjén Afganisztán ellenségei kifejezték, hogy a kormányerők elleni támadásokat folytatva visszautasítják a békés együttélést.” 

Addenda október 29-én:

Összesített adatok szerint idén  több mint 5000 afgán áldozatot követeltek a fegyveres összecsapások és szövetségi rakéta- és bombatámadások, de elismert, hogy a nagyobb városoktól távolabb eső helyekről nehezen szerezhető be adat, ha egyáltalán. 

Hamid Karzaj többször (személyesen is) tiltakozott Bush-nál a mindennapos légitámadások miatt, de az elnök figyelemre se méltatta.  Tegnap a 60 minutes tv-magazin Afganisztánról szóló riportjában megszólaltatva az afgán elnök ismét hangoztatta, hogy indokolatlan és elfogadhatatlan számára a civilek, főleg asszonyok és gyermekek folyamatos, 6. éve tartó gyilkolása. „Ennek véget kell vetni!” – mondta erélyes hangnemben kétszer is, de mentséget keresve mindjárt hozzátette, tudja, hogy az amerikaiak nem szándékosan csinálják. (Lehetséges lenne a parancsot, "Tüzelj!", nem szándékosan kiadni?) A népéért érző ember őszinte felháborodása, ugyanakkor nyilvánvaló félelme és kiszolgáltatottsága sajnálatra méltó látvány volt a nézőnek.

Ennél már csak az volt szégyenletesebb, hogy egy istenhátamögötti  falucskába látogató riporternek egy 4 generációs család távirányítású rakétával történő kiirtása kapcsán nyilatkozó későközépkorú férfi – főleg idősebb, bólogató szomszédoktól és gazdáktól körülállva –  azt mondta, hogy annakidején a szovjetek nem bántak ilyen kegyetlenül velük: „Az orosz invázió alatt nem hallottunk olyan esetet, ahol egyetlen alkalommal egy 10 tagú család lett volna kiirtva, de az amerikaiak pontosan ezt csinálták.”

(A légitámadás hivatalos indoka az volt, hogy két fegyveres férfit figyeltek meg a házba lépni, akiket 2 db 1 tonnás rakétával (kicsit költséges 'overkill', nem?) szándékoztak likvidálni.  A romok alatt azonban nem voltak fegyverforgató férfiak, csak egy 85 éves öregember, 4 asszony és 4 gyermek – 7 hónapostól 5 évesig – szinte felismerhetetlenségig szétroncsolt holtteste.)

Az amerikai riporter hitetlenkedő kérdésére – „Csak nem azt akarja mondani, hogy a szovjetek az amerikaiaknál jobbak voltak a népéhez” – azt válaszolta: „Annakidején az amerikaiaknál jobban gyűlöltük az oroszokat, de most, mikor látjuk mindezt, ami történik, elmondhatom, hogy az oroszok sokkal emberibbek voltak irányunkban, mint az amerikaiak.”

Barnett Rubin, amerikai politikai szakértő már idén tavasszal felhívta rá a figyelmet, hogy  az egész országban fokozódik a frusztráció, a nemzetközi jelenlét (megszállás) ellenesség és a kormánnyal szembeni elégedetlenség. A Foreign Affairs politikai periodikában megjelent írásában pedig arra figyelmeztetett, “fennáll a kockázata, hogy Afganisztán káoszba zuhan”.  A Fehér Házban ezt úgy értelmezték, hogy még több B-52-est kell odarendelni, még több Buffalo és Cougar harckocsit és még több katonát.  Ez a győzelmi stratégia.  Dana Perino, a Fehér Ház sajtótájékoztatója a minap  Bush „számos eredménye” között említette, hogy 50 millió embert szabadított fel az elnyomás alól Irakban és . . .  természetesen Afganisztánban.

(Zárójelben: The 60 Minutes team found the dead buried in a cornfield. It appears there were no enemy combatants. It was four generations of one family, all killed in the air strike: an 85-year-old man, four women, and four children, ranging in age from five years to seven months. One boy survived. The night of the bombing, seven-year-old Mujib happened to be staying with his uncle, Gulam Nabi. "Some of the bodies were missing a hand or a leg or half a head. We recognized one of them only by the clothes she was wearing," Nabi remembers. Nabi recognized Mujib's mother among the dead. "I saw my mom, my sisters, and my brother and my grandfather were dead. And our house was destroyed," the little boy remembers.)

Addenda:

Afghan President Hamid Karzai on Wednesday said the death toll from yesterday’s fatal suicide bomb blast in the country's northeast increased to 41 and a forensic investigation was already underway. Of those killed in the blast, 35 were civilians and six others were members of Afghanistan's parliament, the president said. They were visiting a sugar factory in northeastern Afghanistan's Baghlan province. Meanwhile, other reports from the region said as many as 100 people were killed or wounded in the blast, and the numbers were expected to rise. Meanwhile in the south, Canadian Defense Minister Peter MacKay survived a Taliban rocket attack while visiting troops at a Canadian military outpost in Kandahar province Tuesday morning. The loud boom of a rocket blast was audible during MacKay's military briefing to troops in the forward operating base, but he escaped unharmed. "Everything went like clockwork," he said afterwards. "We were taken out of harms' way very quickly and put into an armored vehicle." November 7, 2007. CNN News)

Six U.S. troops were killed when insurgents ambushed their foot patrol in the high mountains of eastern Afghanistan, officials said Saturday. The attack, the most lethal against American forces this year, made 2007 the deadliest for U.S. troops in Afghanistan since the 2001 invasion. The troops were returning from a meeting with village elders late Friday afternoon in Nuristan province when militants attacked them with rocket propelled grenades and gunfire. “They were attacked from several enemy positions at the same time,” said Lt. Col. David Accetta, a spokesman for NATO’s International Security Assistance Force and the U.S. military. “It was a complex ambush.” (Jason Straziuso: 2007 Deadliest for US in Afghanistan. November 10, 2007. Associated Press)

19. írás

Október 11.

Az amerikai hadsereg szóvivője – rendkívül ritka esetként – közölte, hogy a nap folyamán egy feltételezett ellenállási góc felszámolása során egy Bagdad-közeli (Tharthar tó környéki) rakétatámadás következtében 43 személy, 19 férfi, 15 nő és 9 gyermek vesztette életét. A hangsúly ebben a jelentésben a legmélyebb felháborodás ellenére sem a 9 gyermeken kell, hogy legyen, hanem azon a szón: „feltételezett”. Ez a szóhasználat  ugyanis azt jelenti, nem lehetetlen, hogy a férfi áldozatok között egy-két személy esetleg ellenálló volt, de a Pentagon ennek semmi bizonyítékát sem adta. Nyilván azért nem, mert nem is volt. A „19 suspected insurgents” ugyanúgy lehetett indokolatlanul gyanúsított, ártatlan civil, mint az életüket vesztett asszonyok és gyermekek.

Az újabb távgyilkosságot – amely mindennapos nemcsak Irakban, hanem Afganisztánban is –  élesen elítélte Bashar al-Fayadh sejk, a hazájában befolyásos tudományos egyesület, a Muslim Scholars’ Association szóvívője. „Az irakiaknak egyöntetűen követelni kell az amerikai megszállók távozását.  Elegünk van az irakiak vércsapolásából.”  Majd a világ kollektívát megcélozva feltette azt a jogos kérdést, amit mindannyiunknak naponta fel kellene tenni: Hol vannak az emberjogi szervezetek? Az irakiaknak sokszor százai lesznek naponta lemészárolva, és senki nem csinál (az ügyben) semmit.

Nem illene ilyen esetekben például az UNICEF-nek is legalább formailag tiltakozni? Vagy a Washingtonba akkreditált, jelenleg az indián nyár melegét és szépségeit élvező követ uraknak? Vagy mondjuk a szenátoroknak és képviselőknek? Legalább a gyerekes demokrata szenátoroknak és képviselőknek? Akárkinek és mindenkinek?

18. írás

Október 10.

Az International Herald Tribune tájékoztatása szerint az USA több mint 10 ezerrel több irakit tart jelenleg fogságban, mint tavaly ilyenkor.  Ha valakit ez esetleg megbotránkoztatott volna, ezzel érdemessé vált rá, hogy tovább olvasva megtudja, a helyettes felelős amerikai generális, Douglas M. Stone nem kis büszkeséggel tett közlése szerint  az USA annyi új börtönt épített, hogy "további kapacitásaik vannak kihasználatlanul". A katonai börtönökben rostokolók közül a nyilvánosságra hozott adatok szerint 860 fiatalkorú – 17 éves vagy annál is fiatalabb.  A nők arányáról Stone nem nyilatkozott, mint ahogy a titkos börtönökben őrzött, a Nemzetközi Vörös Kereszt által sem látogatható "árnyék foglyokról" sem.

17. írás

Szeptember 25.

William Ralph Inge Szókimindó Esszék (1923) című tanulmánykötetében egy helyen azt írja, a keresztény etika leginkább jellegzetes egyedi vonása, hogy elfogadja a szenvedést, ami élesen megkülönbözteti egyéb spirituális vallásoktól. Ennek megfelelően a tűrés, a kényszerű megadás, a beletörődés – mint ahogy a hierarchikus társadalmi rend szervilis elfogadása is –  évszázadokon keresztül magasztos erénynek számított, amiért a mennyországban lehetett méltó jutalmat várni.  (A keresztény Amerikában mind az egyház, mind pedig  az állam folyamatosan visszaélt ezzel az etikai elvárással –  gondoljunk csak a nők és gyermekek több évszázados elnyomására és kihasználására, valamint az intézményesített rabszolgatartásra.) II. János Pál pápa Enciklikájában, az Evangelium Vitae-ben azt írta,  az Úrban élni annak a felismerését is jelenti, hogy "a szenvedés, bár nyomorúság és megpróbáltatás, de a jó forrásává válhat.”

A modern időkben –  az individualizmus és egyenlő szabadságjogok ideájának világában –  a szenvedés automatikus elfogadása olyan idejétmúltnak tűnik, mint a csillagjóslás vagy a fonográf. Ahol mégis létezik, sőt elvárás, az a katonaság. "Onward Christian soldiers . . . marching off to war . . ." (*1) Különösen háború idején, mikor a testi kín és a lelki trauma egyaránt velejárója a mindennapoknak, a katonai szlogen-etika szerint – Istenért és a hazáért! –  tudomásul kell venni a szenvedést, és méltósággal kell viselni. A fizikai sérülések, nyomorékká válás miatt nem illő vádaskodni, túl hangosan panaszkodni.  Nincs sértőbb, mintha valakit a bajtársai 'sissynek' nyilvánítanak. Még inkább 'férfiatlan' dolog az idegi és pszichológiai problémáknak komolyabb jelentőséget tulajdonítani – pláne orvosi segítségért folyamodni. Ennek megfelelően a tűrés, a kényszerű megadás, az alázatos beletörődés – mint ahogy a hierarchikus társadalmi rend szervilis elfogadása is –  évszázadokon keresztül magasztos erénynek számított, amiért a mennyországban lehetett méltó jutalmat remélni.

Részben ennek a keresztényi (gyakran bűntudaton alapuló) tűrésnek, részben viszont a keménykedő ha-nem-veszem-tudomásul-nincs-probléma szemléletnek tulajdonítható, hogy csak az iraki háború 3. évében kezdtek a katonaorvosok komolyan odafigyelni egy ezreket és ezreket érintő „csendes epidémiára”, amely a szolgálat során agysérülést és idegrendszeri sérülést szenvedett katonáknál mutatkozott. Kívülről  semmi nyoma a detonáció roncsoló hatásának, sőt többnyire a több dimenziós CAT-scan és más tesztek sem mutatnak ki elváltozást a koponyában, az áldozat mégis agyrázkódás jellegű tüneteket észlel: gyakori kínzó fejfájás, szédülés, hallucinálás, látási zavarok, alvási- és koncentrálási nehézségek.

Egyesek egy megúszott találat után depresszióssá válnak, minden irritálja őket, hirtelen és agresszíven reagálnak, zavaros gondolatokkal küszködnek, lelassul a mozgásuk és a reakcióidejük; mások apátiába esnek, memória zavarral vagy rémisztő szorongásokkal küzdenek.  Szabadságra hazatérő katonák feleségei azt szokták a riportereknek mondani – ha nagy ritkán meginterjúvolják őket – "nem az az ember jött haza, aki elment", és ez sokkal többet mond minden diagnózisnál. Bár az enyhébb sérülés tünetei egy-két év elteltével esetleg maguktól megszűnnek, de a fejsérülések és idegrendszeri sérülések (sokkhatás) túlnyomó része hosszú távú -- egy negyede pedig életre szóló szakértői figyelmet és utókezelést igényel. A teljesítmény és a képességek fokozatos korlátozódásának és a személyiségváltozás sokféle, gyakran végzetes megnyilvánulásainak orvoslásával azonban egyelőre tehetetlenül áll szemben a szakma.

A USA Today tegnapi számában Az agysérülések sokkal rosszabbak, mint gondolták címmel közölt cikkében a Pentagon tudományos kutatójára, Geoff Lingre hivatkozva azt írja, hogy a robbanás erejétől az agy belsejében mikroszkopikus sejt elváltozás történik, amelynek következtében megváltozik a sejtek metabolizmusa, így idő előtt elöregednek és elhalnak. A sejtelhalás folyamata egyénenként változó, esetleg hónapok, vagy csak évek múlva idézi elő az említett aggasztó tüneteket, vagy még súlyosabbakat: a gyilkosság és öngyilkosság veszélye is fennáll.

Szakemberek szerint az agyrázkódással ellentétben – amely idővel magától gyógyul – az újonnan felfedezett agysérülés permanens jelenségként fokozatos neurológiai hanyatláshoz vezet.  Katonai és civil orvosok egyaránt attól tartanak, katonák, és tengerészgyalogosok egész generációja térhet vissza Irakból és Afganisztánból speciális agykárosodással, amely idővel egyre súlyosabbá válik.

Minél többször kerül egy katona robbanás közelébe, annál nagyobb mértékű sejtkárosodásra lehet nála számítani – a rohamsisak  ez ellen nem nyújt védelmet. A legtöbb agysérülést az útszélen rejtett aknák okozzák. Sebaj, énekeljük csak továbbra is lelkesen a katonadalt, "Onward Christian soldiers . . . marching off to war . . ." A szerencsésen túlélők közül sokan nem vesznek tudomást a figyelmeztető szimptómákról – mint fülcsengés, homályos látás, szédülés, perforált dobhártya –, másokat rosszul diagnosztizálnak, vagy a krónikus emberhiány miatt mindjárt visszarendelik őket szolgálatba, annak ellenére, hogy egyelőre senki sem tudja pontosan meghatározni az agy tűrőképességét.  Már egyetlen közeli detonáció után le kellene szerelni a katonát, vagy csak a harmadik után? Részleges megfigyelésekből és kezdeti klinikai kísérletekből azonban következtetni lehet rá, hogy ismételt fizikai atrocitásnak kitenni az agyat igen veszélyes kockázat.

*1  "Előre keresztény katonák ... a háborúba masírozva..."

A témában lásd még: Lapszemlék 2003. II. félév, 47. és 33. írás

Addenda:

The report found that even though the Army has touted creation of more personalized medical care units so that wounded veterans don’t slip through the cracks, nearly half — or 46 percent — of returning service members who were eligible did not get the service due to staffing shortages. The report said the Pentagon and VA still remain far away from having a comprehensive system for sharing medical records as injured veterans move from facility to facility. And despite months of review by no less than eight congressional committees, a presidential task force, a presidential commission and the Pentagon and VA itself, the government has no apparent solution for reducing severe delays of 177 days, on average, in providing disability payments. (The Army Times)

Jelenleg 10 ezer dezertőr nehezíti az iraki és afgán megszállás fenntartását, ezek közül sokan egészségügyi okok miatt nem tudnak visszatérni, míg mások lelkiismereti okokra hivatkozva nem hajlandók tovább résztvállalni a szisztematikus emberirtásban, amelynek a Media Lens, a Pak Tribune és a Los Angeles Times szeptember 14-i cikke szerint is több mint 1 millió áldozata van Irakban.

Több mint egy évvel (Irakból való) hazatérése után Mike Hoffman még mindig depresszióval, pánikszerűen rátörő szorongással és rémálmokkal küszködik. "Nem tudom, hogy mit is csináltam" – nyilatkozta a 25 éves veterán, arra utalva, hogy hibák és rosszul célzás rendszeres volt a katonaságnál. "A legnehezebb dolog számomra az volt, mikor hazajöttem, hogy emberek a vállamat vergetve azt mondták, "kiváló teljesítmény". Mindenki azt akarja, hogy ez egy jó háború legyen, és ők jól tudjanak aludni éjjel. De a magamfajta fickók tudják, ez nem egy jó háború. Nincs is olyan dolog, hogy jó háború." (David Goodman: Braking Ranks. Mother Jones. 2004. december)

A háború iránti kétségek hozzájárultak a csapat morál hanyatlásához - és az elmúlt évben egyes szakértők szerint számottevő tényezőnek könyvelhető el a katonai öngyilkosságok 40%os növekedésében. (David Goodman: Braking Ranks. Mother Jones. 2004 december)

Tina Richards fought with the Department of Defense for nine months to prevent her son, who had already served two tours in Iraq, from returning to battle after the Veterans Administration determined he was 80 percent disabled from post-traumatic stress disorder. "We were in the middle of getting the VA paperwork filed with the Marines when they tried calling him back for a third tour," said Richards, now an activist on behalf of veterans who return home from Iraq with mental health issues that directly result from their duty overseas. "When my son first came home, he was telling me about how the occupation was destroying people's lives and I knew I had to do what I could to stop it," she said. Despite a serious medical problem, Richards said her son was in danger of losing his honorable discharge for refusing to return for duty, which could have cost him the medical benefits he needed. "When he first came back, he tried to speak out, but now the Marine Corps has taken that away from him too," she said. (Amber Healy: Soldiers With Picket Signs. The Fairfax Connection)

"We can save you. But you might not be what you were." (Neurosurgeon, Combat Support Hospital, Balad, Iraq)

Some of the impact of these roadside bombs is brutally clear: Troops are maimed by projectiles, poisoned by clouds of bacteria-laced debris and burned by post-blast flames. But the IEDs have added a new dimension to battlefield injuries: wounds and even deaths among troops who have no external signs of trauma but whose brains have been severely damaged. Iraq has brought back one of the worst afflictions of World War I trench warfare: shell shock. The brain of a soldier exposed to a roadside bomb is shocked, truly. About 1,800 U.S. troops, according to the Department of Veterans Affairs, are now suffering from traumatic brain injuries (TBIs) caused by penetrating wounds. But neurologists worry that hundreds of thousands more -- at least 30 percent of the troops who've engaged in active combat for four months or longer in Iraq and Afghanistan -- are at risk of potentially disabling neurological disorders from the blast waves of IEDs and mortars, all without suffering a scratch. (Ronald Glasser: A Shock Wave of Brain Injuries. washington.post.com)

"We're going to be having a tsunami of them (homeless veterans) eventually because the mental health toll from this war is enormous." (Daniel Tooth, director of veterans affairs for Lancaster County, Pa. November 7, 2007)

Our numbers include: the mother in Seattle who is caring for - and bearing witness to - the grief and despair and suicidal thoughts of her young son who left blood, brains and body parts in the sands of Iraq; The wife of an Iraq war veteran who held her at knifepoint in front of the children while speaking in Arabic in a PTSD-induced disassociative fugue; the wife and child who are living in the dining room of a friend’s house because her husband, a veteran, is in jail after bringing home weapons (not unusual) and the military has cut off his pay; the wife who has endured multiple violent assaults by her husband, whom the VA has discontinued treatment for because he’s been issued orders for another tour in Iraq; the sister who is taking care of her brother with severe traumatic stress on a waitresses salary because his parents kicked him out and the VA won’t help and he’s got nowhere else to go.

Among the “acceptable losses” is the wife who asked, “How do you grieve for someone who isn’t dead?” She is the primary caretaker of her Marine, suffering severe polytraumas, while also taking care of their three children and her elderly mother. Another casualty is the wife of Oregon Army Reserve Supply Sergeant Matthew Denni, whose PTSD contributed to him butchering his bride and stuffing her corpse in a footlocker. We’re branded “unpatriotic” if we talk about this in public. When we dare to tell the truth, we are slammed and slandered for being anti-military and not supporting the troops. (Stacy Bannerman: War IS a Women’s Issue, Senator Clinton)

16. írás

Szeptember 16.

Patrick Martin arra hívja fel a figyelmet a WSWS.org-ban, hogy a kongresszus szóvivője, Nancy Pelosi tizenötödikével még semmilyen szavazást nem ütemezett be erre  a hónapra, holott október elsejével kezdődik az új  költségvetési év, és a Pentagon már benyújtotta igényét az ország katonai “védelmét” (az iraki és az afgán megszállást) fedező törvényjavaslatát.

Pelosi elodázása annál is érthetetlenebbnek tűnik, mivel  a média és vezető politikai körök biztosra veszik  hogy a régen prostituálódott kongresszus – szokásához híven – Robert Gates védelmi miniszter minden igényét készségesen ki fogja elégíteni. Gates legalább 190 milliárd dollárt követel – ezzel az intervenció kezdete óta a legköltségesebbnek beállítva a 2008-as évet. 

Addenda:

A 25-i szenátusi meghallgatáson Gates azzal indokolta 190 milliárdos kérelmét, Bush sikeresen visszaverte az iraki háború gyors befejezésére irányuló törekvéseket, tehát az amerikai jelenlét az elnök 2009-es távozását követően továbbra is fent fog állni, vagyis a teljes költségvetési évre szól. Egyben riportereknek tagadta, hogy a dollármilliárdok egy része burkoltan már az iráni bombázás várható kiadásait fedeznék.  Robert Bird, demokrata szenátor, a Költségvetési Bizottság elnöke a horribilis összeg hallatán ismételten hangot adott annak a véleményének, hogy "Nem vezethetünk be demokráciát fegyverekkel. További fegyverek szállítása nem változtatja meg ezt a valós tényt." 

Nem is. Ezt senki sem tételezi fel, és lélegzetét visszafojtva mindenki sürgős intézkedéseket vár.  Tetteket.  Fordulatot. Döntő lépéseket. Megint hiába?  Lehetséges, hogy megint hiába?

15. írás

Szeptember 14.

Ki gondolná, hogy a “siker” szó nem egyértelmű? Ki tételezné fel, hogy kellő (inkább arcátlan) szubjektivitással az egyhelyben toporgó iraki megszállás növekvő katonai veszteségei, hatalmas anyagi terhei, és teljesen bizonytalan kimenetele ellenére sikerként adható el az amerikai médiának és Bush-Cheney kitartó híveinek?

A New York Times (NYT) mai címlapján egy hatalmas elnöki fotó felett a következő cím volt olvasható: BUSH SZERINT A SIKER LEHETŐVÉ TESZ EGY KORLÁTOZOTT CSAPATLEÉPÍTÉST. A NYT annak ellenére adta ezt a címet, hogy George W. Bush azt közölte a tv-nézőkkel, az iraki haderő döntő hányada 2008 után is az iraki mocsárban fog túlélésért taposni. Ha nem a Fehér Ház ovális hivatalában, hanem egy stúdióban lett volna a beszéd felvétele, itt, ennél a bejelentésnél gyulladt volna ki a piros lámpa, hogy jelezze: TAPS. Ha a sztálini időkben a moszkvai pártkongresszusok egyikén hangzott volna el hasonló jellegű közlés, itt tört volna ki a "spontán" lelkesedés.  De mire föl, milyen utasításnak vagy kényszernek engedve adta ezt a pozitív üzenetet közvetítő, eredményességet sugalló címet a NYT főszerkesztője, mikor tudnia kellett, hogy a korlátozott csapatleépítés csak játék a számokkal, nem valódi siker? 

Miért is lenne sikernek elkönyvelhető az, hogy erős republikánus nyomásra olyan döntés született, 5700 katona – akiknek a szolgálati ideje amúgy is lejárt – karácsonyra időben haza fog térni? 5700 katona 169 000-ből? Sikernek mondható ez olyan adatok és tények társaságában, minthogy az első félév három legnagyobb veszteséget jelentő hónapjában, áprilistól júliusig, 331 katona tért haza koporsóban? Bagdadban pedig júliusban a legkonzervatívabb adatok szerint is 612, majd augusztusban 428 beazonosíthatatlan iraki holttestet találtak?

De ha az ilyen elvonatkoztatott számadatok esetleg nem ébresztenének kétséget a mester manipulánsok szemfényvesztése iránt, a NYT címlapjának másik cikke újjal mutat rá: USA-t TÁMOGATÓ SZUNNITA SEJK MEGGYILKOLÁSA IRAKBAN. A két beszámoló egymás alatt megjelentetve mintegy (nevetséges és lejárató) példája a kormány rendszeres halandzsáinak a SIKERről. Mégha egyet lépnek is előre, mindig dupla visszalépés követi. Micsoda égés!  Az egyetlen szunnita sejk, aki titokban Bush-sal és Rice-szal is értekezett, 10 nappal később fegyveres kíséretével együtt halott!

A Washington Times (WT), amely címlapján teljesen azonos szerkesztésben közölte a tegnapi nap két kimagasló eseményét (azt a félrevezető címet adva az elnöki beszédnek: BUSH MEGKEZDI A KIVONULÁST), azt írta, hogy az anbari Abdul-Sattar al-Rashawi, más néven Abu Risha, Washington legprominensebb "al Kaida ellenes szövetségesének" meggyilkolása a legnagyobb veszteség június óta, mikor is egy öngyilkos merénylő négy, állítólag hasonló nézeteket valló sejk életére tett gyors pontot egy bagdadi szállodában.

Mint korábbi esetek százai példázzák, a kollaboránsok állandóan az életükkel játszanak Irakban.  Abu Risha hajszál híján úszott meg egy korábbi merényletet februárban és három bombatámadást a saját házában. Hogy-hogy nem vette a lapot? Az utolsó, jól szervezett, végzetes  támadás gondosan időzítettnek tűnik: várható volt, hogy Bush valódi siker híján ismét Anvar provincia eredményes „lecsendesítésével”, és Abu Risha személyében újonnan szerzett „befolyásos szövetségesével” fog dicsekedni a kameráknak. . .  Éppen ezért, csak pár órával a beszéde előtt, kiütötték az egyetlen aduját. . .

Hangsúlyozásra érdemes, hogy Abu Risha nem vallási, hanem állítólagos politikai affiliációjának lett az áldozata.  Nem tudni ugyan, hogy mennyiben igaz, amit az amerikai média állított róla, mint ahogy azt sem lehet tudni, hogy önként vagy kényszer, esetleg fenyegetés hatására ment-e korábban a Ramallah közeli amerikai bázisra, ahol az éj leple alatt lopakodva, titokban érkező Bush-sal találkozott. Valószínűleg ennek a randevúnak utólagos világgá kürtölése, vagy szavainak, szándékainak, ígéreteinek esetleges elferdítése lett Abu Risha veszte.

A Fehér Házban kétségbeesetten kapaszkodtak egy (képzeletbeli? kényszerű? valódi?) kapcsolatba, amire a mocsárban taposva mint politikai eredményre hivatkozhattak, és mit sem érdekelte őket, hogy milyen veszélynek teszik ki hazájában a Pentagon szerinti „bátor harcost”, mikor  Bush a felmagasztalásával kürtölte tele a világot. Mark Lynch, a George Washington University szunnita politizálás és arab média szakértője szerint Abu Risha meggyilkolása kellőképpen demonstrálja a (Bush adminisztráció) helyzet-felmérésének stratégiai naivitását.

“Naivitását”? A 'korlátoltság' szó pontosabb lett volna helyette. A tragikusan végződő eset azonban ténylegesen jellemzője a kormány sötétben tapogatózásának, mint ahogy kétségbeesettségének és felelőtlenségének is.  A NYT 10 nappal korábbi, kettőjük kézfogásáról közölt képén Bush elégedett, magabiztos, széles vigyorral néz a kamerába, míg a burnuszos al-Rashavi komor arckifejezéssel réved valahova a távolba – mint aki megérzi a megörökített pillanat végzetes súlyát.

14. írás

Szeptember 13.

Hányadszor, de hányadszor protestálnak a bagdadiak a belügyeikbe való washingtoni beavatkozás ellen? Ki tudná számon tartani. . . Legutóbb ismételten százak és százak tüntettek két “tiszta” shíiának nyilvánított kerület szunnitának elkönyvelt környezetétől való hermetikus elszigetelése ellen. A BBC News mai híradása szerint 11-én a lakosság – felekezetre való tekintet nélkül! – iraki zászlókat lengetve tiltakozott az apartheid falak építése, és párhuzamosan az amerikai megszállás ellen.  "NEMET MONDUNK AZ IRAKI FALRA" és "A FAL AMERIKAI TERRORIZMUS" transzparensekkel vonultak a 2 kilométerre tervezett fal kezdeti szakaszához, ahol azt követelték, hogy a kormány lépjen közbe, és állítsa le az egymástól való elszigetelés folyamatát. 

A tüntetés szunnita szószólója szerint amennyiben a kormány nem teszi meg a szükséges lépéseket, úgy egy húron pendül azokkal, akik "megosztást és szektarianizmust szítanak az irakiak között". Az AFP riporterének adott interjújában rendkívüli politikai éleslátásról tanúságot téve úgy nyilatkozott: "A fal elválasztja egymástól a kisebb szomszédságokat, ami végül is Irak felosztásához fog vezetni." A tiltakozó klérus egyik shíia résztvevője egyetértőleg hozzátette, a fal se biztonságot nem ad, se stabilitást nem nyújt: az elszigetelés helyett a kormány feladata lenne biztonságot teremteni Bagdadban.

Természetesen egy nehézfegyverekkel megszállt ország kormánya – amely egyetlen önálló lépést sem tehet, amelynek hivatali épületeit szintén falak, szögesdrót és beton barikádok zárják el a környezetétől és dollárral fizetett idegen zsoldosok strázsálják – ebben az ügyben sem intézkedhet, mint ahogy másokban sem. Pontosan az ilyen áldatlan állapotok ismeretében hozták a múlt század közepén a nemzetközi törvényt, amely szerint a megszálló ország kötelessége – a nép jogait és érdekeit figyelembe véve – stabilizációt és biztonságot teremteni.

A Bush-adminisztráció nem csak hogy nem tesz eleget ennek a kötelezettségének, hanem minden eszközzel, többek között a bábkormány lejáratásával, igyekszik fokozni a belső feszültségeket, elmélyíteni a mesterségesen kreált törésvonalakat, és a végsőkig szítani a kiprovokált ellenségeskedést.  Egy megosztott nép ugyanis képtelen az ellenállásra és nemzeti érdekeinek védelmére – mintha végzetszerűen a saját kardjába dőlne.

A tüntetők kórusa nem véletlenül kántálta: "NEM, NEM A TERRORIZMUSRA, IGEN, IGEN AZ EGYSÉGRE!" Vajon odafigyelt rájuk valaki is?  Felfigyelt bárki is illetékes helyen az EGYSÉG szó hangoztatására?  Látott valaki is olyan újság vagy folyóirat címlapot, amelyik azt harsogta volna, AZ UTCA NÉPE BAGDADBAN EGYSÉGET AKAR?

Addenda

[A sors fura fintora, hogy Milton Friedman, aki nyilván soha nem ítélte volna el a Bush–Cheney-duó érdekpolitikájának újabb barbár lépését -- ahogy az izraeli betonfalak építését sem --, a síron túlról azonban, akaratán kívül, mégiscsak elítélte!  Tavalyi utolsó interjújában ugyanis (gyanútlanul) azt találta mondani: “The fall of the Berlin Wall did more for the progress of freedom than all of the books written by myself or Friedrich Hayek or others.” (A Berlini Fal lebontása többet tett  a szabadság előrehaladása érdekében, mint az általam, vagy Friedrich Hayek, vagy mások által írt összes könyvek.)  Amennyiben a fal lerombolásának ilyen óriási pozitív jelentőséget lehet tulajdonítani, akkor visszájára fordítva a bagdadi fal felállítása nem kisebb mértékben negatív – káros és jogtalan – jelenség.  Amerika szégyene. A jelenlegi Fehér Házat jellemző határtalan és szégyentelen képmutatás illusztris példája, hogy Bush nagy igyekezettel vallja a berlini válaszfal egykori elszánt ellenzőjét, Ronald Reagan elnököt példaképének és mentorának. . .]

Four American mercenaries who opened fire into a crowd of unarmed civilians in Baghdad in the apparently mistaken belief they were under attack have been found guilty over the shootings of more than 30 people. A jury in Washington has convicted Nicholas Slatten of first-degree murder over one death. Three of his colleagues, Paul Slough, Evan Liberty and Dustin Heard, were found guilty of the manslaughter of at least 12 people and of the attempted manslaughter of at least 11 others who were injured. All four guards were working for the US security firm then known as Blackwater. Following widespread horror at the shootings, Blackwater changed its name to Xe Services. A total of 14 people were killed and 18 others injured in the shootings in Nisour Square in September 2007. Slatten now faces a maximum sentence of life imprisonment. The maximum sentence for the manslaughter charges is eight years, but the men also face gun charges that carry a minimum prison term of 30 years. (Ian Johnston: Blackwater trial: Four American mercenaries found guilty over 2007 civilian shootings in Baghdad that killed 14 people. October 22, 2014)

13. írás

Szeptember 12.

„Igazi” demokrácia nem létezik, legfeljebb működőképes demokrácia.  Az utóbbira kiváló példa a mai Japán, ahol legutóbb a több hónapos feszült politikai helyzet a többségi elvárásoknak megfelelően végződött:  Shinzo Abe miniszterelnök politikai baklövések, inkompetencia, de leginkább Washingtonhoz való  szoros kötődése miatt fokozatosan elvesztette tömegtámogatását – minek következtében egyik napról a másikra önkéntes lemondásra kényszerült.

Abe pártja a nyár folyamán tartott felsőházi választásokon megalázó vereséget szenvedett, de akkor még reménykedett, hogy maradt iránta annyi bizalom, küzdőszellemét bizonygatva és kabinetjét átrendezve hatalmon tud maradni.  Népszerűsége azonban továbbra is mélypontján maradt, ami komoly pszichológia nyomást gyakorolva a végzetes lépésére kényszerítette.

Abe abba a helyzetbe került, amibe az utóbbi évben George W. Bush is: nemcsak az ellenzék, de a saját pártjabeliek is kritikával illették, és megpróbálták irányváltoztatásra kényszeríteni, mi több, a választási kudarcot követően páran felszólították, hogy mondjon le.  (Bush sokkal komolyabb problémái és törvénysértő visszaélései ellenére a republikánusok közül senki nem ment ilyen messzire, bár közülük is sokan számolják a hónapokat Bush távozásáig.)

A két párt, a Liberális Demokrata Párt és a fő ellenzéki  Demokrata Párt közti legkomolyabb ellentét az ország Amerikához való viszonyában kristályosodott ki. Abe közvetlen elődje, Junichiro Koizumi szorosan elkötelezett Amerika-barát politikáját próbálta folytatni, aki attól sem riadt vissza, hogy megszegje a pacifista szellemben íródott alkotmányt.

Abe célkitűzése volt, hogy novemberi lejártával meghosszabbítsa azt a jelenleg érvényben levő törvényt – az Indiai Óceán Törvénye –  amely a szeptember 11-es terrortámadást követően engedélyezte Japánnak az Afganisztán elleni megtorló akciókban való részvételét. Koizumi a parlament informálásától elzárkózva a legnagyobb titoktartás mellett folytatott törvénytelen katonai akciókat, és nemcsak Afganisztánban, hanem később Irakban is: többek között részt vett a Tigris-Eufrátesz völgyébe tartó hadihajók üzemanyaggal újratöltésében és a japán légierő bekapcsolódott az Irakot elfoglaló amerikai katonák Kuvaitból Bagdadba szállításába.

A japán nép döntő hányada hevesen ellenzi az Indiai Óceán Törvényének meghosszabbítását, és a demokraták mögé felzárkózva küzd a pacifista alkotmány újbóli érvénybe helyezéséért, ami közvetve pontot tenne Washington imperialista törekvéseinek kiszolgálására.  Az iraki és az afgán  megszállásban való részvételt a japánok – hatalomra jutó vezetőikkel ellentétben – nemcsak politikai, hanem morális kérdésnek is tekintik, ezért tiltakoznak és tüntetnek ellene rendületlenül. És bár „igazi” demokrácia nem létezik, náluk úgy tűnik, legalább működőképes a demokrácia – ami példaként szolgálhatna a látszat demokráciák és népszerűtlen (gyűlölt) elnökei számára.

Addenda:

“. . . as you know, democracy is the power of the majority in light of the interests and opinions of the minority.” (Wladimir W. Putin – Speech at the 43rd Munich Conference on Security Policy. 02-10-2007)

12. írás

Szeptember 10.

"A kormánnyal való szembeszegülés és ellenvélemény nyilvánítás az emberi szabadság éltető eleme" – hangoztatta nemrégen a neves tv-kommentátor és publicista, Keith Olbermann.  Félő, hogy ezt egyre kevesebben gondolják így Washingtonban. És ez nemcsak átvitt értelemben a jelenlegi kormányra, vezető politikusokra és kongresszusi képviselőkre vonatkoztatható, hanem magára a fővárosra, a világszabadság fővárosára is. Ennek szomorú megnyilvánulása, hogy a szeptember tizenötödikére tervezett békefelvonulásra való felhívásokat Washington utcáin mind eltávolították, és akik tiltakozásképpen sajtókonferenciát tartottak, és újakat akartak felrakni helyettük, azokat a rendőrség letartóztatta, és megbilincselve szállította el.(*1) Tina Richards, az Irakban elhalálozott Marine Cloy Richards anyja és a Grass Roots America nevű háborúellenes egyesület igazgatója letartóztatása során megsérült, és kórházba került.

A hatóságilag engedélyezett esemény közeledtével a rendfenntartó szervek mindent elkövetnek, hogy akadályozzák az iraki megszállás ellen szervezett tiltakozás hírét: 10 ezer dolláros bírságot szabtak ki az egyik helyi szervező egyesületre, amiért – az előző évekhez hasonlóan – plakátokat helyeztek el a forgalmasabb útvonalakon.

[Ki tudta, hogy egy békét propagáló plakát ragasztása törvényellenes is lehet?]

A bírságra ítélt A.N.S.W.E.R koalíció a szólásszabadság korlátozása miatt azonnal pert indított a főváros ellen, amelyet a Partnership for Civil Justice (Polgári Igazság Partnerség) alkotmányjogásza sajtókonferencián jelentett be. Ez idő alatt – további nyomást gyakorolva a szervezetre –, a városi kormányzat újabb 10 ezer dolláros bírságot vetett ki, ezúttal a koalíció hivatali helységeinek évek óta otthont adó épület tulajdonosára.  

[Ki gondolta volna, hogy ilyen jellegű hatósági visszaélés – kilakoltatási kényszer – egyáltalán megtörténhet?]

Bár ez kirívóan durva eset, az utóbbi két évben egyre több alkalommal jelennek meg személyes beszámolók az alternatív médiában – sőt videó felvételek a You Tube jóvoltából – amelyek az egyéni szabadságjogok megnyirbálásáról vagy durva elfojtásáról számolnak be. John Dear, jezsuita pap és 5 polgártársa bűnösnek találtatott, és jelenleg bírói ítéletre vár, mivel egy több ezer aláírással kísért „Béke Deklarációt” akart átadni Albauquerque-ben (New Mexico állam) az iraki megszállást támogató republikánus szenátor, Pete Domenici hivatali titkárságának.  Az emeletre igyekvőket hat órán keresztül a „biztonsági okokból” leállított liftben rostokolva tartották, majd 20 rendőr, fegyveres kommandósok, és FBI ügynökök jelenlétében az épületbiztonsági főnök aláíratta velük bírósági megidézésük tudomásulvételét.  

[Ki tételezte volna fel, hogy egy egyszerű petíció átadása ilyen kockázatos vállalkozás lehet?]

Többen számoltak be róla az utóbbi időkben, hogy letartóztatták őket, mert a járdán vagy utcasarkon háborúellenes feliratú táblát tartva és ezzel elvonva a vezetők figyelmét „veszélyeztették a forgalmat”. Lehet, hogy hasonló indokkal egy napon az összes városi és országút menti reklámot is betiltják? Akik béke jelszavas vagy Bush ellenes pólóban jelennek meg bizonyos politikai előadásokon, gyűléseken, választási összejöveteleken, még a bejáratig sem jutnak el – már a parkolóból eltávolítják őket. Az elnök csakis meghívott, de még akkor is gondosan átvizsgált és megszűrt hallgatóság előtt mond beszédet, ahol biztosra vehető, hogy senki nem kiabál közbe: NO MORE WAR!  Elég a háborúból!

[Ki hitte volna, hogy az elnök a XXI. század hajnalán megteheti, csak szelektált republikánusokat tájékoztat országirányító terveiről?]

David Petraeus mai szenátusi meghallgatásán a Kapitóliumban viszont akadtak, akik valahogy bejutottak, és közbekiabáltak. (Sokan Bush kiszolgálójának, mások gátlástalan karrieristának tartják a generálist.) A CODEPINK nevű női békeszervezet 6 "zajos" aktivistája, anyák, lányok és nagymamák,  perceken belül rendőrautóban találták magukat. „Rendzavarásért” másokat is eltávolítottak, köztük egy papot, egy iraki veteránt és egy nyugalmazott CIA alkalmazottat.  A teljes lista szinte párhuzamosan elérthető volt az Interneten.(*2)

[Kit ne háborítana fel, hogy egy szenátusi beszámolón, amely a nemzet sorsáról és közös érdekeiről dönt, kizárólag tapsolni lehet?]

*1 A Washington Post röviden tudósított az eseményről: "More than a dozen police officers converged at a corner of Lafayette Square yesterday, bringing with them a horse and extra handcuffs. Their target: a handful of demonstrators who had gathered to post two signs on an electrical box advertising a protest march Sept. 15 against the Iraq war. During a clash that drew a crowd during lunchtime, two demonstrators, including an Iraq war veteran and the mother of another veteran, were arrested on charges of defacing public property. Police charged a third protester with impeding an officer." (The Washington Post. September 7, 2007) (Based in D.C., Tina Richards is the director of Grass Roots America and the mother of former Marine Cloy Richards. She was injured and hospitalized after being arrested by police.)

*2 10 activists were arrested: Mona Hall, 70, grandmother of 4 from Dallas, Desiree Fairooz, 50 of Arlington, Medea Benjamin, 54 (today) of San Francisco, Liz Hourican, 41 of Phoenix and Lori Perdue, 41 of Indianapolis. Also arrested were Rev. Yearwood, 36 of the Hip Hop Caucus, peace mom Cindy Sheehan, her sister DeDe Miller, her daughter Carly Sheehan and Tiffany Burns, 30 of Los Angeles. Leslie Angeline and Lydia Vickers of CODEPINK, Adam Kokesh of Iraq Veterans Against the War and retired CIA officer Ray McGovern were all escorted out for disrupting the hearing.

Addendum:

On July 4, 2004, President George W. Bush was in Charleston, W.Va., to help celebrate Independence Day. In the audience were two dissenters from some of his policies. On the front of their T-shirts, Jeff and Nicole Rank had the word “Bush” crossed out. On the back of Nicole’s T-shirt was “Love America, Hate Bush.” White House advance-team staff members ordered the young couple to remove or cover their shirts or leave the event. Since they were on public property and were not being disruptive, the Ranks refused, pointing out that they were within their First Amendment rights of free speech. Then there was a disruption. The advance team instructed the local police to arrest the Ranks for trespassing and to forcibly remove them in handcuffs. They were jailed briefly, and criminal charges were filed against them. “We couldn’t believe what was happening to us,” said American citizen Nicole Rank. “We tried to tell them we had a right to express our opinions in a peaceful way, but they wouldn’t listen to us.” (Nat Hentoff: Free-Speech-Free Zones. The Boulder Daily Camera. September 19, 2007)

WASHINGTON - October 1 – Rev. Lennox Yearwood, Jr., president of the Hip Hop Caucus and peace activist, announced today that the D.C. Superior Court dismissed charges against him of assaulting a Capitol Police officer while in line to attend a hearing in the House of Representatives. Citizens for Responsibility and Ethics in Washington (CREW) represents Rev. Yearwood in his case.  On September 10th, Rev. Yearwood waited in the line for several hours in order to watch General David Petraeus testify before Congress. Minutes before the start of the hearing, Rev. Yearwood was told by Capitol Police that he would not be allowed to enter. When Rev. Yearwood questioned why he was being excluded from the open hearing, he was surrounded by officers and tackled to the ground. He suffered torn ligaments and a sprained ankle. Rev. Yearwood received letters of support from organizations including Amnesty International and the Black Leadership Forum. Americans across the country contacted the Capitol Police Department and members of Congress about the extreme and unjust charges.

11. írás

Augusztus 31.

Az esti híradókban napok óta olyan riportokat és beszámolókat hallunk, amelyek szerint Irakban eredményesnek nyilvánítható az év eleje óta tartó amerikai eszkaláció.  Az általános elvárás az, hogy David Petraeus generális a kongresszusnak szeptember második hetében tartandó hivatalos beszámolójában a fokozott erőbedobás sikerére fogja helyezni a hangsúlyt.  Teszi majd ezt annak ellenére, hogy iraki jelentések szerint továbbra is magas a civil halottak és a likvidált rendőrök, katonák száma; napirenden vannak az amerikai bombázások, letartóztatások; gyakori a kijárási tilalom; a vízhiány vagy fertőzött víz következtében egyes környékeken kolera és dizentéria pusztít; a közhangulat robbanásig feszült és folyamatos a kétségbeesett menekülők áradata. . .

Mindezek ismeretében meglepetés lenne tőle a katonaság érdemeinek elismerése mellett a jelenlegi politika folytatását javasló kongresszusi beszámoló? Szó se róla. Ramsey Clark  ugyan George W. Bushról megírta, hogy érzéketlen, felelőtlen, önfejű és kitartó a mások rovására, viszont az ilyen személyiséget híven kiszolgáló generálisok és kormányalkalmazottak maguk is hasonló karakterek. (Illusztris példa rá a ritkán emlegetett Trotsky, aki teljes odaadással hajtotta végre a Lenin által elrendelt tömeggyilkosságokat és egyéb határtalan gazemberségeket.) A szervilis bűntársak azt jelentik tényként, azt látják valóságnak, amit elvárnak tőlük. Petraeus, akinek a biztonsági szolgálat erőinek kiképzése volt a feladata, 2004-ben(*1) azt jelentette Washingtonban, hogy az irakiak "hatalmas haladást" értek el, és minden héttel alkalmasabbá válnak  az amerikai haderők felváltására.  Más szóval, hamarosan hazatérhetnek a katonák. Bár ez azóta sem következett be, sőt a katonaság, az odarendelt nemzetőrség és privát zsoldosok létszáma csak növekedett, Petraeus mégis elismert katonai szaktekintélynek számít, akinek véleménye döntő nem is egy, hanem két ország jövője szempontjából.

Clark azt írta, „(Bush) ragaszkodik hozzá, hogy a háború béke, a diktatúra demokrácia, a tirannizmus szabadság, a rablás ajándék, a rosszabb jobb.” A rosszabb jobb? Biztosra vehető, hogy Petraeus – Bush elvárásának megfelelően – pontosan ezt fogja állítani a jelenlegi Irakról: a rosszabb helyzet tulajdonképpen jobb.  Petraeus   azzal fog érvelni, a lényeg az, hogy a trend pozitív... A fő probléma nem katonai, hanem (a felekezeti ellentétek következtében és az iraki kormány hibájából) politikai jellegű, éppen ezért  mindent összevetve az amerikai eszkaláció eredményes... Mondhatna mást? Mielőtt bárki is tényleges önállóságot, vagy személyes integritást várna el egy kitüntetésekkel agyondekorált egyenruhától, jobb, ha visszaidézi William Westmoreland szégyenletes mentségét: “We were just following orders.” ("Mi csak utasításokat követtünk.")

Hogy mi a következő lépés? Nyilvánvalóan az eredmény megtartása. Betonba rögzítése. Petraeus a Fehér Házzal közösen fogalmazott mondókájában ugyan nem fog elhangzani, de mint katona nagyon is tudja, hogy véres erőszakkal kivívott eredményeket csak véres erőszakkal lehet megtartani. Akár Cheney látja jól, hogy az ellenállás továbbra is "robosztus", akár Bush véli helyesen, hogy az eszkaláció következtében az ellenállás csökkenőben, a megoldás egy és ugyanaz: az amerikai haderő atomtöltetű rakétáival és nagyhatású bombáival felszerelkezve mindenképpen Irakban fog maradni. Méghozzá hosszú távon. Meglepetés? Sokkhatás? A drámai műsort figyelőknek semmiképpen sem az. Ez volt ugyanis az eredeti "Új Világrendet" kialakító terv, amely romhalmazon és iraki holttestek százezrein átgázolva törtet a dicső megvalósulás felé.

Ebben az unipolarizácóra törekvésben még olyan nagy horderejű események is csak ideig-óráig zavarják meg mint az iraki parlamentnek a megszállás befejezését követelő többségi döntése, a közös shíita és szunnita Amerika ellenes tüntetések, vagy al-Maliki júliusban elhangzott nyilvánosan közlése, miszerint "teljes bizonyossággal" állíthatja, hogy képesek és készek átvállalni a biztonsági irányítás felelősségét, amennyiben a nemzetközi hadierők visszavonulnának.  A felelősségvállalás és a visszavonulás szavak mérhetetlenül felzaklatták Washingont, és azonnal megindult a támadások özöne a Fehér Házban mindeddig törvényesnek elismert al-Maliki ellen. Még két demokrata szenátor, Hillary Clinton és Carl Levin is sietve pozíciójára alkalmatlannak nyilvánították és lemondásra szólították fel – amit a saját országirányításra alkalmatlan elnökükkel szemben mindeddig egyikük sem tett meg.

* 

Az amerikai hadsereg legalább 81 katonát vesztett augusztusban  – mondom, legalább, hiszen a valós számokat senki sem tudja.  Az ABC News 28-án például hírül adta, hogy a Bagdadi repülőtérhez vezető, maximálisan őrzött úton lángba borult egy Bradley harckocsi.  A hírközlőszerv jelentése szerint „hatalmas robbanás” – valószínűleg rakétatalálat – következtében. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a katonaság sebtében lezárta az egész utat, és közölte, hogy nem ad ki azonnali jelentést. Nemcsak azonnalit nem adott ki, de későbbit sem. Napokon keresztül figyeltem, de az esetről nem jelent meg további információ. Érthetően. Egy ilyen robbanás következtében 4-5 katona is életét veszthette, ez pedig a hónap végéhez közeledve nagyon megdobta volna a statisztikát. A megoldás tehát? Rendkívüli hírzárlat.

A hírzárlat akár egy országra is kiterjedhet. A legszélesebb kört informáló hírforrások, a három esti világhíradó – mintha csak titkos egyezségnek tennének eleget –, sokszor hónapokig egyetlen szót sem ejt Afganisztánról.  Ezzel azt a hamis érzetet igyekszenek kelteni, és többnyire sikerrel, mintha ott teljesen elfogadott lenne és békés felvirágzást eredményezett volna a NATO megszállás.  Pedig erről szó sincs. A hazai parittyás Dávidok és a high-tech fegyveres Góliátok 6. éves küzdelme – akármilyen hihetetlen is – még mindig tart.

Charles Krauthammer, a neokonzervatívok nagydobosa 2005-ben a következőket írta: "A legtöbbet mondóan (Cindy) Sheehan visszavonulást követel nemcsak Irakból, de Afganisztánból is, egy olyan háborúból, amely minden elképzelhető mértékkel mérve csodálatra méltóan sikeres." Mivel ezt az újságíró és tv-kommentátor soha nem vonta vissza, a kollégái pedig jótékonyan elnéztek felette, vannak, akik ma is szentírásnak veszik és hivatkoznak rá.

Pedig csak a hónap végi elérhető híreket és adatokat átfutva is komoly kételyek ébredhetnek az olvasóban: augusztus 28-án 3 NATO katona lett egy öngyilkos merénylet áldozatává – ugyanakkor 6 katona is megsebesült. Ez a gerilla módszer ismeretlen volt a szovjetekkel szembeni ellenállás idején, mivel ott mindig volt némi remény és nemzetközi támogatás is akadt az egyenlőtlen küzdelemhez. Most azonban egyikről sincs szó.  Az öngyilkos merénylet a végső elkeseredés, a teljes kilátástalanság fegyvere.(*1) Az öngyilkos merénylő a világ legmagányosabb embere.

Augusztus 29-én a Reuters jelentése szerint egy kanadai katona lőfegyver okozta sebeibe halt bele, míg 30-i jelentés szerint a németek vesztettek egy emberüket IED robbanás következtében. (Utoljára augusztus 15-én estek németek az ellenállás áldozatul, mikor egy konvojban a követség 3 biztonsági hivatalnokát szállító kocsiját érte telitalálat.)  

Az angliai icasualties.org szerint 30-án egy angol katona és egy civil tolmács vesztette életét Kandahar provinciában, míg ketten megsebesültek. Szintén 30-án 18 elesett amerikai katona nevét közölte a védelmi minisztérium – ezek szerint valahol komolyabb összecsapásokról lehetett szó –, akik az utolsó napokban, 26-28 között vesztették életüket. Vajon milyen okból hallgatták el ennek a 18 fiatalnak tragikus halálát? Velük együtt 438-ra emelkedett az Afganisztánból zászlóval fedett koporsóban hazatérők száma. Az angolok eddig legalább 74 katonát vesztettek, míg a kanadaiak 70-et.

Az elérhető statisztikát nézve az derül ki, hogy míg az Egyesült Államok 2005-ben 99 katonát vesztett Afganisztánban (a NATO összesen 130-at, és 2006-ban 98-at (a NATO összesen 191-et), addig 2007-ben már az első félévében 81 főt (a NATO 80-at). Csupán a 2007-es év első félévének amerikai veszteségeit figyelembe véve nyilvánvaló, hogy egyik országban sem igazolódott be a stabilizációs kísérletek beígért sikere.  Ezt az iraki civil veszteségeknek még a hozzávetőleges, pontosíthatatlan száma is messzemenően alátámasztja.

*1 “I see tangible progress. Iraqi security elements are being rebuilt from the ground up.The institutions that oversee them are being re-established from the top down. And Iraqi leaders are stepping forward, leading their country and their security forces courageously … there has been progress in the effort to enable Iraqis to shoulder more of the load for their own security, something they are keen to do.” (David Petraeus. September 26, 2004)

*2 Kabulban szeptember 2-án egy öngyilkos merénylő a katonai repülőtéren kocsijával belerohant egy bejáratot védelmező német harckocsiba.  A tervezett robbanás nem következett be és csak egy közelben tartózkodó afgán katona lett a merénylet áldozata.  Egy héttel korábban szintén hasonlóképpen sikertelen öngyilkos merényletet jelentettek a hatóságok, amelynek során 4 afgán civil és három külföldi katona sebesült meg – utóbbiak nemzetiségét, állapotát nem közölték.

Addendum:

A hírek és adatok bizonytalanságát jellemzi, hogy a PakTribune szeptember 2-i híradása szerint afgán ellenállók Nuristan provinciában lelőttek egy személyszállító NATO helikoptert, és összetűzések során megöltek 8 idegen katonát. A NATO szóvivője azonban tagadta, hogy katonát vesztettek volna, és bár elismerte, hogy rálőttek a helikopterükre, azt állította, hogy csak megrongálódott, és  ennek következtében kényszerleszállást hajtott végre.

Szeptember 4-én az Iraq Coalition Casualty  Count utólag módosította az augusztusban elesett amerikai katonák számát: 81-ről 84-re növelte.  (Üzenet Petraeus generálisnak: a végleges adat nem csökkenő, hanem éppen növekvő tendenciát mutat a júliusi katonai veszteséghez /78/ viszonyítva.)

"By repeatedly politicizing the military -- while militarizing our politics -- Bush has betrayed those in uniform, and the country." (Arianna Huffington, Huffington Post)

10. írás

Augusztus 29.

Az Amerikai Barátok Szolgálati Bizottság (American Friends Service Committee, AFSC) ma nyilvánosságra hozott adatai szerint az Egyesült Államok naponta legalább 720 millió dollárt költ az iraki megszállásra, ahelyett, hogy ezt a növekvő szegénység felszámolására és más szociális gondok megoldása révén az ország felvirágoztatására fordítaná. A 2006-os év adatainak feldolgozása azt mutatja, 36 és fél millió amerikai szegény, akiknek egyharmada gyermek.

Ez azt jelenti, hogy majdnem minden 8 lakosból 1, tehát 12,3% szegény, és 20-ból 1, vagyis 5,2% nagyon szegény – utóbbiak jövedelme a hivatalos szegénységi szintet jelentő bevételnek is csupán fele.  Az egészségügyi biztosítást nélkülözök száma 2 millióval növekedett az előző években és elérte, vagy meghaladta a 47 milliót.

„A szegénység felszámolása nem rakétatudomány” – állapította meg Joyce Miller, az AFSC igazság és emberi jogok részlegének főtitkár helyettese. „Sok mindent elérhetünk ezen a téren, ha befektetünk az oktatásba, egészségügybe, lakásügybe és a szakmai továbbképzésbe.”  További javaslatai a „Bush adminisztráció 6 éves támadóhadjárata” ellenében: az átlag jövedelem és a gyermekadó növelése, a minimum bérnek a megélhetési bér szintjére emelése (ezen a téren a jelenlegi demokraták vezette kongresszusnak 10 évi stagnálás után sikerült eredményt elérni), a munkások szervezkedési jogának biztosítása és a szociális biztonsági háló megerősítése.

Miközben Mrs. Bush legnagyobb gondja, hogy menyasszony lányának a Fehér Házban rendezzen-e majd nagy esküvőt, vagy inkább Texasba visszatérve dínom-dánom lakodalmat, addig 7,7 millió család él nyomorban, gyógyszer és megfelelő orvosi kezelés nélkül, a napi sanyarú megélhetésért küszködve.

„A napi 720 millió dollárból 400 ezer gyerek egészségügyi biztosítását  lehetne fedezni és 1 millió éhes gyermeknek lehetne iskolai ebédet juttatni” – közölte Miller. „Amerika szégyenletes szegénységi szintje mindenkit ahhoz a döntőjellegű kérdésfeltevéshez kellene vezessen, mire is akarjuk költeni az adónkat: háborúra, vagy pedig oktatásra, egészségügyre, munkaképzésre, elérhető áron levő lakásépítésre és hasonlókra.”

Roberta Spivek, az AFSC igazságos gazdaság részlegének országos képviselője arra hívta fel a figyelmet: Bush elnök tavaly ősszel vétóval fenyegetődzött, amennyiben az emberi szükségletek költségvetési javaslata akárcsak egy szerény százalékkal is magasabb összegért folyamodna, mivel „az ország nem képes megengedni”.  Figyelem, figyelem! A beígért vétó indoka: AZ ORSZÁG NEM KÉPES MEGENGEDNI! Ez az első alkalom, hogy az elnök nyilvánosan beismerte, a háborús kiadások negatívan befolyásolják a hazai költségvetést, amiből következik, hogy előrejutásában, sőt életszínvonala tartásában gátolják az országot.

Mi a megoldás? Spivek úgy ítéli meg, „Ez politikai elhatározás és polgári aktivizálódás együttes kérdése. Annak a kérdése, vajon (a jövőben) a háború finanszírozása és a legmagasabb jövedelmű háztartások adókedvezményének biztosítása helyett erőforrásainkat és eszközeinket  a közös jólét érdekében fogjuk-e felhasználni.”

Addenda:

If “feeding the hungry” is a basic, we’re slipping, no matter how much we congratulate ourselves on our virtue. According to Bread for the World, a faith-based movement seeking justice for the world’s hungry, over 35 million people — including 12.4 million children — live in hunger in the United States. They skip meals regularly or, when they eat, eat too little. Some of them go without food, the report says, for entire days. But hungry children develop more chronic illnesses, suffer more from anxiety and depression, and have more behavior problems than children who eat regularly. Those children we put in our institutions, call them social problems, and hire more police to keep them in line rather than feed them well.

If “housing the homeless’ is a work of mercy, we could at least match our housing chest with our war chest to provide four million new public housing projects. The U.S. Conference of Mayors “Hunger and Homelessness Survey” of 23 major cities in 2006 reports that 59 percent of those cities report an increase in requests for emergency shelter for families in the past year alone. Almost 30 percent of those appeals went unmet for lack of resources, the report tells us, as we agonize over which political candidate is more religious than the other ones.

If “bury the dead” is work of mercy, then it is time to increase home health care facilities. According to the National Association for Home Care and Hospice, “one in five U.S. households are involved in home health care for an adult.” Nevertheless, in August, Medicare announced proposed cuts of $7 billion dollars to local home health care agencies. Surely we need legislators who are intent on providing caregivers and families the support they need to care for their sick and earn a decent living themselves at the same time.

(Joan Chittister: We need Candidates Who are Really Religious. National Catholic Reporter)

9. írás

Augusztus 1.

A főhírek, élükön a CNN-nel, és az újságok nagy lelkesedéssel közölték a szenzációs hírt: július hónapban az amerikai katonai veszteség 78-ra csökkent, ami a parancsnokság szerint úgy értékelhető, hogy a fél éve tartó iraki eszkaláció, főként a csapatlétszám 30 ezerrel való növelése, meghozta a várt eredményt. (Vajon része az eredménynek, vagy nem számít, hogy az USA 2007 első félévében ötször annyi bombát dobott a szerencsétlen, meggyötört országra, mint 2006 első hat hónapjában?)

Amit sem a katonai vezetés, sem a média nem tett hozzá – és miért is rontották volna az optimista  hangulatot –, hogy az elmúlt három évre visszamenőleg az idei július nemcsak a legmelegebb volt, de a legtöbb amerikai katona halálát is jelentette. Jóval többen lettek útszéli bombák és gépfegyverek áldozatává, mint az előző évben és azt megelőzően 2005-ben.

Ami szintén nem tartozott a vakációra készülődő nagyközönségre, hogy a hadászati szempontból sikeresnek nyilvánított július utolsó két napján két pilótanélküli repülő zuhant le Irakban.  Vagy komoly mechanikai probléma volt velük, amire a katonai vezetés célozgat, vagy nem, és akkor a gerillák állítása igaz – mármint hogy lelőtték őket.  30-án egy Air Force MQ-1 Predator leszállás közben Balad Air Base-hez közelítve csapódott a földbe, míg egy másik Predator 31-én jutott hasonló sorsra. A hivatalos jelentés szerint “úgy tűnik, hogy egyik sem ellenséges aktivitás következtében”. Úgy tűnhet, sőt lehetséges is, de az sem különösebben megnyugtató, ha ezek a sokmilliós gépmadarak csak úgy, maguktól, ha éppen megunják, szépen lepotyognak.  Tavaly is vagy tízet veszített a Pentagon Afganisztánban, Irakban és Iránban.

Mivel a baj nem jár egyedül – illetve néha kettesben sem –, szintén 31-én egy U.S. Apache AH-64 helikopter leszálláshoz készülődve golyózáporba került Bagdadban. Ez alkalommal a hatóságok nem is próbálták palástolni a gép lezuhanásának okát. A szerencsésen megmenekült pilótákat és a személyzetet egy másik helikopter mentette ki, és szállította kórházba, ahol rutin kivizsgálásnak vetik alá őket.

A stabilizációs céllal  indított eszkaláció eddig több mint 600 amerikai katona életét követelte, míg legalább 20 ezer irakiét, akinek nagy része civil. Mint emlékezetes, májusban a demokraták vezette kongresszus "a csapatok támogatására" hivatkozva ismét megszavazta a népirtáshoz szükséges milliárdokat – így aztán az olajháború folytatódik tovább.

Addenda:

Augusztus 14-i jelentés szerint a nap folyamán 5 amerikai katona vesztette csatározások közben az életét, míg al-Anbar provinciában, amely Lara Logan közlése szerint állandó forrpont, lezuhant egy CH-47 Chinook helikopter – az idén a 11.  Öt személyes legénysége életét vesztette. A hivatalos magyarázat szerint baleset történt, mivel javítást követően, műszaki ellenőrzés céljából volt fönt a gép. Ez nagyon valószínűtlen. Aligha küldenek rutin próbarepülésre egy frissen javított gépet 5 emberrel a fedélzeten.  Egyébként a hónap első két hetében a beharangozott javuló helyzet ellenére ismét 41 katona esett el kötelesség teljesítés közben. Azzal a 13 személlyel együtt, akik azonosítás alatt állnak, 3700-ra emelkedett a hivatalosan elismert áldozatok száma. 

A Munkaügyi Minisztérium legújabb közlése szerint eddig több mint 1000 szerződéses vállalkozó és zsoldos vesztette életét Irakban, de hozzátette, a vállalatok továbbra sem kötelesek jelentést adni az emberveszteségükről, így a szám ennél jóval magasabb is lehet.

Szintén 14-i jelentések szerint fegyveresek betörtek az Olaj Minisztérium compaundjába, és elrabolták a miniszter, Hussain al-Sharistani jobbkezét,  Abdel-Jabar al-Wagaa miniszter helyettest  és három vezető pozícióban levő olajipari igazgatót.  Az eset időzítése mintegy figyelmeztetőként arra  mutat, hogy Washingtonban fokozódik a türelmetlenség az olajtörvény késleltetése miatt. Az emberrablást bonyolító 50 fegyveres ugyan az iraki biztonsági erők egyenruháját viselte, de bárki, hangsúlyozni kívánom, bárki megbízottja lehetett.

8. írás

Július 31.

Coleen Rowley a sarokba szorított Bush veszélyességéről írt cikkében (Dangers of a Cornered George Bush) egyenesen “őrültségnek” nyilvánítja Irán tervbe vett megtámadását. Nem úgy a függetlenként kormánypárti Joe Lieberman szenátor (akit Rowley tévesen demokrataként azonosít) és névrokona, Avigdor Lieberman, Izrael stratégiai minisztere. Ők ketten, a legnagyobb egyetértésben nyíltan sürgetik az épülő iráni atomenergia reaktorok bombázását, méghozzá sokkal nagyobb mértékű, szélesebb körű pusztítás keretében, mint Osirak 1981-es támadása idején.

Az elsöprő erejű, a világot megfélemlítő ún. megelőző katonai csapások lelkes híve, Dick Cheney annakidején sietve gratulált az izraelieknek az osiraki atomreaktor lerombolásáért. (Szaddám Huszein soha nem építette újjá.) Tette ezt annak ellenére, hogy az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanács tagállamaival egyetemben egyhangúlag elítélte az izraeli agressziót.  Mint emlékezetes, a Reagan adminisztráció „a nemzetközi törvények megdöbbentő megsértésének” nevezte a támadást, és a szovjetek afganisztáni agressziójához hasonlította.  Azokban a hidegháború ellenére "szép békeidőkben” az Egyesült Államok nem fogadta el Izrael mosakodását, hogy önvédelemből támadta meg Irakot, annál is inkább, mert akkor még azt a nemzetközi egyezményt is elismerte, mely szerint nemcsak a választottaknak, hanem mindenkinek joga van az olcsóbb atomenergia termeléséhez. (Kép: BAGnewsNotes.com)

Joe Lieberman egyébként, mint ismeretes, Bush külpolitikájának – legutóbb  az iraki eszkalációnak – buzgó támogatójaként az új, felszabadult, biztonságos, barátságos, árúban gazdag Bagdad nagyhangú hirdetője.  Mint a képen is látható, ehhez – a szenátor egyéb állításaihoz hasonlóan – nem férhet kétség. Business is booming. Sehol egy öngyilkos merénylő. Na és  a nyílt, szívélyes mosoly az árus arcán!? Ha nem lenne köztük a pult, talán meg is ölelné a béke hírnökét. . . Ez az őszintén baráti mosoly, és hogy nem visel rohamsisakot, ékes bizonyítéka az iraki nép Washingtonba vetett bizalmának és abbéli hitének, hogy a mumus al-Kaida gáncsoskodása ellenére valóra vált Irak Bush, Cheney és Lieberman által beígért stabilitása.

Aki tehát a szintén SIKER-nek örvendő szabadpiac következtében jó áron akar valódi Gucci utánzatú napszemüveget venni – made in China – Lieberman alkujának lenyűgöző jelenetét felidézve tudja, hol keresse. (Golyóálló mellényt ajánlatos otthonról magunkkal vinni.)

7. írás

Július 26.

Az Internet térhódításának köszönhetően már régen nem veszek újságot, legfeljebb a repülőtéren. Legutóbb Los Angelestől Washingtonig a USA Today és a Los Angeles Times friss számát olvastam – mindkettő hatalmas cikkben foglalkozott az iraki futball csapat Ázsia Kupa győzelmével. A USA Today két képpel közel fél oldalt szentelt a rendkívüli eseménynek, amelynek ünneplésére – mint a régi szép békeidőkben – tíz és tízezrek vonultak az utcákra, nemzeti büszkeségükben lobogókkal, léggömbökkel, fegyverdurrogtatással . . .  “A politikusok megosztanak minket, ezek az atléták viszont egyesítenek” – idézte a riporter, Hamza Hendawi az egyik táncoló fiatal irakit.

A Today Detorit Free Press-től átvett kisebb cikke szerint az Amerikában élő irakiak is ünnepelték a háromszoros bajnok szaúdi csapat felett aratott győzelmet, és az ország újraegyesítésének, “a terrorizmus” befejezésének szimbólumát vélték látni benne.  Ha az élet ilyen naivan, mondhatni ilyen bárgyún egyszerű lenne. . .!

“Ez a csapat egyesítette Irak fiait, déltől egészen északig” – nyilatkozta Kirkukban egy iraki zászlót lengető kurd az LA Times riporterének.  Ez a lap is komoly teret, ¾ oldalt szentelt az irakiak számára jelentős eseménynek, nagyméretű képpel, amely ugrálva ujjongó szurkolókat örökített meg.  A riporter, Molly Henessy-Fiske egy teniszedzőt interjúvolt meg, aki úgy látta, a sport fontosabbá vált az irakiak számára, mint a politika. Hogyan? Egy teniszedzőt idézett? Vajon miért nem a győztes csapat edzőjét? Vagy még inkább a csapat kapitányát?

Hazaérve az Interneten bóklászva hamarosan rájöttem, hogy a sokszázezres olvasótáborral rendelkező újságok miért nem szorítottak helyet, még egy árva sort sem bárkinek is, akinek köze volt az iraki csapathoz. Mark Forbes, az ausztrál Herald  dzsakartai tudósítója ugyanis a következőt írta A diadalmas iraki kapitány politikai gólt is lőtt címmel közölt beszámolójában:

Annak ellenére, hogy az Ázsiai Kupa mellette álló rendezői könyörögtek neki, ”Csak semmi politika, semmi politika”, az iraki csapatkapitány nem rejtette véka alá ellenérzését országának folyamatban levő megszállása miatt: “Egyetlen dolog van, amit mondani akarok: Az takarom, hogy Amerika halaszthatatlanul távozzon Irakból.”

Így már természetesen minden érthető.  Nyilván az EMPIRIA Olvasóinak is.

6. írás

Július 24.

Roger Mahony kardinálist nem vádolhatja a Vatikán. Évek óta foggal-körömmel harcolva mindent elkövetett, minden piszkos jogi trükköt igénybe vett, hogy egyházmegyéje megússza több mint 500 híve kárpótlását, akik az elmúlt évtizedek során a kaliforniai papság körében elharapódzott szexuális bűntényeknek és deviáns visszaéléseknek estek áldozatul. 

Mahony, Los Angeles 3 milliós egyházközségének főpapja, 5 év multán  is csak a polgári igazságszolgáltatás kényszerítő erejének engedve egyezett ki, szó szerint  az utolsó percekben. A  jogi eljárás során ugyanis elkerülhetetlenné vált, hogy papjai ellen – pedofilia és pederasztia vádjával – kezdetét vegye újabb 15 bűnügyi tárgyalás. Ezek során neki személyesen, eskü alatt kellett volna tanúvallomást tennie arról, hogy milyen eljáráshoz folyamodott az egyház vezetősége, mikor gyermekek elleni szexuális bűncselekmények és deviáns visszaélések (alkohol, kábítószer adása kiskorúaknak, szexuális kielégítés orális és manuális változatai, pornográf felvételek készítése gyermekekről, erotikus képek mutogatása és filmek vetítése  stb.)  jutottak a tudomásukra. A tárgyalások során elkerülhetetlen lett volna, hogy némi nyilvánosságot kapjanak a pedofil papok titkos, személyes dossziéi és feljebbvalóikkal való korrespondenciájuk.  Ezek és egyéb dolgok végzetesek lettek volna nemcsak Mahonyra nézve, de a Vatikánra is, amelynek utasításait követte.

A kardinális, aki alárendeltjeinek felelősségre vonása helyett éveken keresztül aktív részese volt a feljelentett pedofil és pederaszta papok "mentésének", egyik templomból a másikba való áthelyezgetésének, egyik egyházmegyéből a másikba való kinevezésének – ahol természetesen mindig új prédára leltek –, az áldozatokkal való kényszerkiegyezés után bocsánatot kért, és az ígérte, hogy ilyesmi „többet nem fog előfordulni”.

„Valójában nincs rá lehetőség (időben) visszamenni és visszaadni az ártatlanságukat, ami el lett tőlük véve.  Az egyetlen dolog, amit szeretnék visszaadni az áldozatoknak . . . azt nem tudom” – nyilatkozta Mahony.  Ennek ellenére híveinek jól ismert tragédiái és a saját bűnrészessége nem terhelték annyira a lelkiismeretét, hogy legalább lemondott volna.

A „régen esedékes” kártérítés összege ezúttal 660 millió dollárra rúgott,  Az Államok különböző egyházmegyéi 1950 óta összesen több mint 2 milliárd dollárt fizettek ki a szenvedő alanyoknak és családjaiknak. A BBC szerint 2002 óta csak Kaliforniában közel 1000 hívő fordult a bírósághoz a katolikus klérus körében uralkodó nemi erőszakoskodások miatt – ez azonban csak egy része a gyermekek ellen elkövetetett papi bűntényeknek. A legtöbben súlyos pszichológiai sérültként, „lelki roncsként” képtelenek szembenézni a velük történtekkel és soha senkinek nem beszélnek róla, nemhogy a médiához vagy bírósághoz fordulnának.

„Semmilyen kiegyezés, semmilyen kártérítés nem képes helyreállítani a szilánkokra tört bizalmat, visszaadni az elrabolt gyermekkort, és helyreállítani az emberek hitét, akik a visszaéléseket elkövető papok és bűnrészes püspökök sérültjei.” -- nyilatkozta David Clohessy, a Papi Visszaélések Túlélő Áldozatainak Szövetsége nevű nemzetközi szervezet igazgatója, aki szerint óriási előrelépés, hogy akadtak olyan bátor egyének, akik leleplezték, és felelősségre vonatták az egész életükre kiható tragédiák okozóit.  Ez látszik az egyetlen módnak, hogy maguk a hívek némi védelmet biztosítsanak eljövendő generációk számára.

A híveknek mára jogává vált, de ugyanakkor kötelessége is a gyermekek védelme és a klérus felelősségre vonása, mivel az egyházi vezetőségtől erre továbbra sem számíthatnak. A jelenlegi pápa a szex-botrány közepén nyerte el méltóságát, annak ellenére, hogy még 2002-ben is túlzásnak és részben rosszindulatú kitalációnak minősítette, és ennek megfelelően félvállról vette a hívek panaszáradatát.  Ratzinger bíboros a sorozatos vádak kapcsán Rómában a következőket nyilatkozta a Katolikus Hír Szolgálatnak:

"Én magam meg vagyok győződve róla, hogy a katolikus papok bűneinek állandó hangoztatása a médiában, különösen az Egyesült Államokban, nem más, mint ellenük kitervelt kampány, mivel ezeknek a bántalmaknak a százalékos aránya a papok köreiben nem magasabb mint más kategóriákban -- talán még alacsonyabb is.  Az Egyesült Államokban ez állandó téma, holott a papoknak kevesebb mint 1%-a bűnös az ilyen jellegű cselekedetben. Ezeknek a híreknek az állandó jelenléte a médiában nem felel meg az információ, vagy éppen a tények statisztikai objektivitásának. Ennek következtében az ember arra a következtetésre jut, hogy (az információ) szándékos, manipulált, és hogy létezik egy fajta vágy az egyház hitelképességének lerombolására. Ez egy logikus és jól megalapozott következtetés."   

Megdöbbentő, szinte hihetetlen, hogy a Vatikán abban az időben második embere azzal védelmezte bűnös papjait, nem nagyobb arányban vétkesek, mint mások. Ez óvódás színvonalú mentegetődzés.  A Pistike is legyet rakott Katika főzelékébe. Igen, de nem kettőt, mint a Gabika. . . Azt már talán hozzá se kell tenni, hogy a klérusban egyetlen szexuális erőszaknak sem szabadna az egyházi vezetés számára elfogadhatónak és menthetőnek lennie. Egyetlenegynek sem. A média egyébként nem foglalkozik sokat, sőt, nem foglalkozik eleget azzal a veszéllyel, ami a gyermekekre vár, mikor ministránsnak adják őket, vagy hittanórára, nyári táborba küldik. . . Sokkal több felvilágosító cikkre lenne szükség és nem csak egyes konkrét esetek kapcsán, hanem rendszeres időközönként. Ahogy az újszülöttnek minden vicc új, úgy a papság bűnei is újak minden hívőként gyermeket vállaló fiatal szülőnek.

MÁS és mégsem

Hogy a Vatikánnál maradjunk . . . Megbízható hírforrások szerint  pápai rendeletre magas rangú papság segédkezett egy híres és jeles államférfi felkészítésében, hogy áttérjen az egy és igaz Római Katolikus vallásra. Ez a rendkívüli ember karrierje során egyesek szerint dicsőséget hozott nemcsak a hazájára, pártjára és népére, hanem személyesen 2 pápára is, akik mindig szívélyesen fogadták, és gazdagon megajándékozták.  Kell ennél komolyabb elismerés? Nagyobb kitüntetés? A pápák mély lelkiéletet élő kegyeltje, mikor válságos politikai helyzetbe került – mivel kiderült, sőt konkrétan bebizonyosodott, hogy  szándékos hazugságok, csalások és agresszió révén egy indokolatlan, közel 1 millió polgári halottat jelentő intervencióba kényszerítette tiltakozó országát  – úgy nyilatkozott: "I know in my heart I did the right thing." (A szívem mélyén tudom, hogy helyesen cselekedtem.) Hogy ki ez az öntudatos, megdicsőülésre érdemes, kiváló keresztény lélek? Nem más, mint az újonnan megbízott közel-keleti békekövet, Bush kedvenc házi ölebe, Tony Blair.

Adults wishing to convert undergo a period of doctrinal and spiritual preparation with a priestly adviser to become catechumens, preparing for admission to the church. They are no longer required to make an abjuration of previous heresy but they do make a profession of faith and belief that they "consciously and freely seek the living God and enter the way of faith and conversion as the Holy Spirit opens their hearts. The rite says candidates are to receive help and attention, so that "with a purified and clearer intention they may cooperate with God's grace." . . . Mr Blair, like President George Bush, ignored the condemnations and warnings of the Pope and all other church leaders over the war in Iraq. (Stephen Bates: Outgoing PM seizes early opportunity to convert free of dilemmas of public role.  The Guardian. June 22, 2007)

A papi pedofiliáról lásd még: Még mindig tabu;  Közös titkok, közös bűnök; a francia pedofil klérus eseteiről lásd: Lapszemlék, 2007. I. félév, 20 írás

5. írás

Július 19.

A Washington Times minden kommentár nélküli közlése szerint Izrael váratlanul szabadon engedte a Hamasz májusban letartóztatott kabinetminiszterét.  A hírhez mellékelt képen Nasser Shaer, művelődésügyi miniszter felszabadultan és boldog megelégedettséggel mosolyog, mintha szóra se lenne érdemes, ami vele történt. A felvétel – valószínűleg a fogságát megelőző időkből való – azt a látszatot kelti, mintha rendjén valónak találná, hogy kettétörték a karrierjét, meghurcolták, megfenyegették, vallatásra fogták és még ki tudja mi mindent csináltak vele, amit soha nem fogunk megtudni.  Shaer szabadon bocsátásának feltétele volt, hogy kilép a pártjából és nem fogad el újabb politikai megbízatást.  Ezentúl talán répát fog kapálni.

A Shae-eset külön érdekessége, hogy a nemzetközi törvények megtiprásával elhurcolták a saját országából, és a világ rá se rántott. Nem háborogtak a többi országok kabinetminiszterei, elnökei, követei, nem zúgolódtak a Nobel díjasok, az emberjogi szervezetek, jogász szövetségek, a Pápa. . . akárki. Nem emlékszem, hogy az ügy politikai botrányként az újság címlapján lett volna. Ha egy izraeli miniszterrel történt volna meg ugyanez,  feje tetejére állt volna és retorziókkal való fenyegetésektől  harsogott volna a világ, míg Amerikában a hírek, politikai műsorok minden álló nap az esettel kezdődtek volna.  Ha jól meggondoljuk, nem is olyan régen Izrael nem egy miniszteréért, de egy korábban letartóztatott palesztin doktor kiváltására elfogott két katonájáért szétbombázta Libanont.

Shaer, ha megtörten, megalázottan, megfélemlítetten is, de pillanatnyilag szabadlábon van. A jeruzsálemi tudósítás szerint azonban további 10 ezer elhurcolt, arc és név nélküli palesztin – nő, férfi, öreg és fiatal, sőt tizenéves – az izraeli börtönök foglya.  Az ő életük, joguk, szenvedésük se számít. Értük sem emel szót senki, akinek számottevő befolyása vagy hatalma lenne.

Addenda:

Israel holds about 9,200 Palestinian prisoners, most of whom were arrested during the past seven years of Israeli-Palestinian fighting. Almost every Palestinian family has had a member in Israeli jails at some point, and the fate of the prisoners is one of the most emotionally charged issues of the Israeli-Palestinian conflict.  (Israel Frees More Than 250 Prisoners. RAMALLAH, West Bank. AP.  2007-07-20)

4. írás

Július 16.

A Washington Times mai száma címlapján „Rettegj a Reapertől” főcímmel beszámol az új amerikai csodafegyverről, arról a VADÁSZ-GYILKOS pilótanélküli repülőről, amely gyorsabb, nagyobb, magasabban képes szállni és nem utolsó sorban több súlyosabb "Hellfire" rakétával felszerelt, mint elődjei. Az olvasó képzeletére van bízva, miért nevezik "Pokoltűznek" ezeket a rakétákat. Ami  megdöbbentő, hogy nemcsak a katonai szaklapok és a kormány propaganda kiadványai, hanem az állandóan háborúra uszító Times mellett más újságok, lapok és tv-adók is dicsőítik a minden eddiginél pusztítóbb high-tech fegyvereket, melldöngetve büszkélkednek romboló és gyilkoló hatásfokukkal.

(U.S. Air Force felvétele)

Míg  a korábbi fegyveres felderítőgépek (Predatorok) 2 Hellfire rakétával voltak felszerelve, addig az MQ-9 Reaper, az Aratógép(*1) 14 darab földről irányítható rakétát hordoz, és mellé két 500 tonnás bombát. Ha igaz, radar célirányzójának köszönhetően biztos a találata. Az sem nagy baj persze, ha ismét az derül ki, mint korábban, hogy mégsem "biztos".  Vagy csak alkalmakként. Viszont a robotpilóta lehetővé teszi, hogy hatalmas területeket akár 14 órán keresztül is megfigyelés alatt tartson, türelmesen várakozva a feltételezett ellenségre. (Jogi szempontból nézve a távirányító személy vádló, ítélethozó és végrehajtó egy személyben.)

„Az átlagon felüli méretű 'vadász-gyilkos' robotgépek bevetése – az aviatika történelmének első távirányítású repülőszázada – vízválasztó lesz még Irakban is, amely pedig mostanig sok találékony módját tapasztalta a levadászásnak és gyilkolásnak” – közölte ennek kapcsán az Associated Press.  Amit nem tett hozzá, hogy fegyvernemek tekintetében olyan hatalmas a szembenálló felek közti különbség, mintha a megszállók és az ellenállók nem is azonos évszázadban élnének.(*2)

Hogy ez a genocídiumot eredményező aszimmetria miért nem kelt általános felháborodást, nemzetközi tiltakozást, kellő részvétet? Miért nem indít hivatalos kivizsgálást az ENSZ-ben? Norman Solomon médiakritikus, számos könyv és publicisztika szerzőjeként a média ezzel kapcsolatos felelősségét hangsúlyozza, mikor azt írja, azzal „eteti” az átlag amerikait – de a világközvéleményt is –, hogy a precíziós fegyverekkel való távolból bombázás morális dolog, ugyanakkor egy testre erősített bombával elkövetett öngyilkos merénylet erkölcstelen. A moralitás fogalmának ilyen jellegű eltorzítása – amely a személy önmagát is feláldozó aktusát helyezi elítélően a fókuszba, ugyanakkor marginálisnak tünteti fel és szemet huny az állami terror felett – a háborúk kifejezetten amerikai nézőpontból való szemlélete egy olyan időszakban, mikor az inváziók és az azt követő megszállás következtében az áldozatok 90 százaléka civil.

*1  Az MQ-9 Reaper hatásfoka egy F-16-os bombázóval ér fel, viszont kevesebbe, 7 millió dollárba kerül.

*2  Az afgán és iraki rezisztens mozgalmakat támogató terrorakciók is hatástalan, tipikus amatőr próbálkozások: The JFK pipeline plot appears to be the work of yet another gang that couldn't jihad straight.  There was no set plan. There was no financing. They didn't have any explosives -- and yet government officials were quoted calling the amorphous plot "one of the most chilling plots imaginable" that almost "resulted in unfathomable damage, deaths, and destruction." And people wonder why the public has become cynical about how the war on terror is being used for political purposes.  What's more, the wave of red alert press coverage turns out to have been based on a misunderstanding of how jet fuel pipelines work. "Such an attack would have crippled America's economy," wailed AP's Adam Goldman. And people wonder why the public has become cynical about how the media uses the war on terror to boost their ratings and circulation. (AOL News)

3. írás

Július 15.

A lejjebb olvasható 1. számú írásunk kiegészítésekét egyéb "sikerek" Irakban:

Bagdadi rendőri jelentések szerint július első felében 301 névtelen holttestet találtak Bagdadban – napi átlagban 22 személyt –, míg egész júniusban "csak" 563-at, tehát napi 19 áldozatot. Ugyanezen időszakban legalább 7 különböző nemzetiségű privát munkavállaló esett a fegyverek áldozatául Irakban – ez egyelőre jobb átlagnak tűnik az összesített júliusi veszteséghez viszonyítva: 25 halott.  Tegnap Észak Irakban fegyveresek megtámadtak egy határőr csapatot, és a parancsnok közlése szerint 6-ot megöltek közülük, majd egy hetediket az erősítésre küldött csapat tagjai közül. A Los Angeles Time mai jelentése szerint az amerikai felügyeletű börtönök 19 ezer foglya közül csak 135 külföldi állampolgár.  Ráadásul ezrek és ezrek sínylődne az iraki kormány fogolytáboraiban és börtöneiben – nem véletlenül kellett az amerikai adófizetők pénzéből új börtönöket építeni Bagdadban és környékén.

MÁS:

Az iraki parlament szóvivője, Mahmoude al-Mashhadani  leváltása miatti bojkott következtében a parlament továbbra sem szavazóképes, és így washingtoni nyomás ellenére sem hozott döntést az amerikai cégeknek oly fontos és oly sürgős olajkérdésben – sőt, lehetséges, hogy már nem is fog az augusztusi nyári szünetet megelőzően. Vajon ez keltett nagyobb felháborodást, ez váltott ki nagyobb dühöt a Fehér Házban, vagy al Maliki mai kijelentése, miszerint "teljes bizonyossággal" állíthatja, hogy képesek átvállalni a biztonsági irányítás felelősségét, amennyiben a nemzetközi erők visszavonulnának.  Csak találgatni lehet.

(Mahmoude al-Mashhadani puccsszerű leváltásáról részletesen: Lapszemlék 2007 I. félév, 18. cikk)

2. írás

Július 6.

Kétlem, hogy létezik olyan betűt ismerő vagy tévéző, aki ne részesedett volna százszor is a kollektív vádakból – még ha csak gyermek volt is akkor –, miszerint a II. világháború idején nem tett eleget a zsidóság mentése érdekében. Éppen ezért az ember azt gondolná, hogy a történelemből levont konzekvencia eredményeként a világ legkorszerűbb fegyverei által letaglózott Irakból ezúttal jól szervezett mentőakciók keretében helyezik biztonságba a halálos veszélynek kitetteket – elsősorban a nőket és gyermekeket. 

Ennek koordinálására ki más lenne a legalkalmasabb, mint a keserű tapasztalatokat szerzett, hatalmas befolyással és anyagi forrásokkal rendelkező zsidóság? Ki más tudná egy nemes cél érdekében sikeresebben összefogni a Vörös Keresztet és a Vörös Félholdat a Vatikánnal, a követségekkel, Hollywooddal, milliárdosokkal, az ENSZ-szel?  Több mint 800 ezer iraki halott, 2 millió idegenbe menekült, másik 2 millió hazájában földönfutó, lerombolt infrastruktúra, naponta bombázó megszálló csapatok, idegen halálbrigádok – csak szervezés kérdése, hogy erre fel megmozduljon a világ. . .!  A SOHA TÖBBÉ! minden esztelen emberirtásra kellene, hogy vonatkozzon – vagy mégsem?

Nem úgy tűnik. Soha lapítóbb, süketebb csendet. Részvétlenség? Önzés? Megalkuvás? Félelem? Még egy U2 szimpátiakoncertről sem lehetett hallani. Amerikában továbbra is ázsiai gyereket a legnagyobb sikk örökbe fogadni. Hallott valaki is a világháborús mentési akció mintájára Bagdadból Angliába küldött gyermekvonatokról? Baszra utcáin összeszedett árvák(*1) Európába vagy Izraelbe mentéséről? Az internálótáborok és börtönök kiskorú áldozatainak nemzetközi nyomásra történő kiszabadításáról? Életmentő gyógyszerszállításokról? UNICEF kezdeményezésről az izraeli szóró-bombákat túlélő nyomorék gyermekek gondozása érdekében?

Vajon gyártják-e világháborús mintára a követségek – élükön az izraeli követségekkel – a halál torkából menekülő tízezreknek az életmentő hamis útleveleket?  Minden lehetséges, de ezek közül semmi sem valószínű. Ami viszont biztos, mivel hivatalos közlést adtak ki róla, hogy megérkezett az Egyesült Államokba az iraki menekültek első hulláma: 67 „újratelepítési eset” júniusban. A következő „hullám” állítólag szeptemberre várható.

Az amerikai bevándorlási hivatalnokok ebben az évben 7000 „újratelepülő” adminisztrálását ígérik, ahogy azonban az eddigi ütemből következtetni lehet rá, a tizedére, ha sor fog kerülni. Végül is nekik nem sürgős. A kormánynak sem.  Nem az ő fejükre hullnak bombák, nem az ő tizenéves lányuk vagy fiúk kényszerül menekültként prostitúcióra Jordániában, nem az ő asszonyuk vetél el robbanás okozta sokkhatás következtében. . .

John Nichols leplezetlen rezignációval azt írta egyszer, állampolgárok helyett elsősorban fogyasztók vagyunk. Hasonló párhuzam vonása esetén semmi kétség, hogy az emberségünk is csak a második helyre szorulna.

* Az Egyesült Nemzetek szerint több százezer iraki gyermek lett árvává az amerikai intervenció és megszállás következtében.

The International Organization for Migration says only a fraction of the more than 2.2 million people forced to flee their homes in Iraq is getting the basic humanitarian assistance they need. The organization called on the international community to give more money to support these victims of war. Lisa Schlein reports from Geneva. "Given all of this and a clear awareness around the world of the situation in Iraq, we are finding it rather difficult now to understand why it is proving so hard to find the resources to provide the basic humanitarian assistance that is so clearly needed. Since we launched our appeal in mid-June for Iraq for 2007 and 2008, we have received only 18 percent of an appeal for $85 million," added Pandya. "I think it is important to stress that funds are needed not just to meet humanitarian needs, but also to limit the undoubtedly socio-economic needs of this crisis."  (AOL News. July 22, 2007)

1. írás

Július 4.

Az Irakból és Afganisztánból való kivonulást minden eszközzel ellenző politikusok és a média azzal érvelnek, hogy fékezhetetlen káosz keletkezne a nyomukban, bizonytalanság és vérontás. Na igen. Borzasztó még elképzelni is a jelenleg uralkodó nyugodt békéből és biztonságból a hirtelen anarchiába váltást. . .

Ez év első félévében az amerikai légierő 437 bombát és rakétát dobott iraki városokra, ötször annyit, mint az előző év első felében. Júniusban naponta több mint 5 hatalmas pusztító erejű robbanószerkezet szedte az áldozatait a polgári lakosság körében. De maradjunk csak az elmúlt két nap kiragadott eseményeinél –  a teljesség igénye nélkül:

Július 3 – 18 beazonosítatlan iraki holttestet találtak a főváros különböző pontjain. A hétvégi akciók során legalább 23 ellenállót likvidáltak az amerikaiak Ramadinál, akikről al-Kaida kapcsolatot „tételeztek fel”. (Vajon milyen jelekből?) A Reuters szerint Bagdad közelében a rezisztencia lelőtt egy fegyveres helikoptert – a két pilóta óriási szerencséjére apróbb sérülésekkel megúszta. Bagdadtól 40km-re fegyveresek elraboltak egy 4 olajszállítóból álló karavánt, az egyik kigyulladt, és ronccsá égett.

Az iraki belügyi szervek megint letartóztatták Muktada al-Sadr egyik vezető emberét – előbb-utóbb csak elfogynak a hívei. Egy fegyveres Bagdad centrumában agyonlőtte a rendőrségi hírszerzés nagyfőnökét. Egy kocsibomba 18 áldozatot szedett egy bagdadi piac vásárlói között és 35-en megsebesültek.  Kirkukban egy rendőrséget megcélzó kocsibomba két járókelőt ölt meg, 19-et pedig megsebesített. Egy Anbar provinciában zajló összeütközés során két amerikai katona vesztette életét – részeként az aznapi 8 hivatalosan közölt veszteségnek.  A State Department másnapra további öt holttest beazonosítását jelezte.

Július 4 – Egy megsorozott U.S. katonai helikopter leszállásra kényszerült Mosulnál – az egyik pilóta meghalt, a másik súlyosan megsebesült.   6 kanadai és egy afgán tolmács vesztette életét Afganisztánban egy útszéli bombarobbanás következtében. Ebben az évben legalább 408 amerikai és több mint 100 koalíciós katona halt meg a gerillákkal folytatott küzdelemben, ami óhatatlanul visszaidézi a nagy stratéga, Condoleezza Rice megnyugtató biztatását: azt  a mintát követjük Irakban, ami sikeres volt Afganisztánban. Úgy tűnik, Washingtonban nem egészen tisztázott a „siker” szó jelentése.

Június 18-án legalább 7 gyermek esett az amerikai légitámadás áldozatául az afganisztáni Paktica provinciában. Kabulban bombatámadás érte a rendőrségi akadémia  kiképző tisztjeit szállító buszt, amelynek során 35-en meghaltak és 52-en megsebesültek. (Az idén ez volt az ötödik rendőrségi vagy katonasági szállítóeszköz elleni, nagy vérveszteséggel járó öngyilkos merénylet.) Június 23-án egy NATO légitámadás likvidált 30 feltételezett tálib harcost, de velük együtt 25 civilt is, köztük 9 asszonyt, 3 gyermeket és a falu imámját. Június 30-án egy család 4 civil tagját – 80 éves nagypapa, két fia és egy unoka – ölték meg tálibokat kereső amerikai katonák. A New York Times szerint az ilyen eset „szinte mindennapi része az afgán háborúnak. . . “

Tehát siker Afganisztánban, és küszöbön álló siker Irakban. . . Az intervenciót eleve támogatók közül egyesek képtelenek szabadulni a rögeszméjüktől, hogy Bagdad régi fényében tündökölve biztonságos város, az ott élők élete pedig nem különbözik a New Yorkban vagy Bostonban élőkétől. A magát Bush utódjának tartó republikánus szenátor, John McCain, aki legutóbb áprilisban járt Irakban, bizonyságul golyóálló mellényben, feje felett keringő helikopterek kíséretében és high-tech fegyveresektől körülvéve filmeztette magát az egyik piacon. Ezzel próbálta sokat hangoztatott igazát bizonygatni, hogy íme,  megvalósult a beígért béke és stabilitás. Lám csak, a bagdadi piacon lehet dinnyét venni. . .

A demokrata elnökjelöltként induló Barack Obama nem hagyhatta szó nélkül a nevetséges propaganda húzást: „Az ötlet, hogy a helyzet javulóban van Irakban, mivel 100 katona kíséretében, 3 Black Hawk és egy Apache helikopter  fedezetében mászkálni lehet a bagdadi piacok egyikén, egyszerűen nem hitelt érdemlő, mivel nem tükrözi a valós helyzetet.”  

A „nem hitelt érdemlő” jelző nem más, mint jótékony eufemizmus a galád és ostoba hazudozásra. Vajon mit gondolt McCain és mit gondoltak a public relations emberei, mikor nyilvánosság elé tárták ezt a béke szózatát lejárató filmfelvételt? Soha nem fogjuk megtudni. Nem túlzás azonban azt mondani, hogy ezzel további szögeket vertek McCain közel 7 éve dédelgetett elnöki álmának már amúgy is majdnem lezárt koporsójába. Az emberek semmit nem utálnak annyira, mint a becsapásukra szolgáló hipokrizmust.

(Mellesleg McCain az a Vietnámot is megjárt és ebből bőségesen profitáló fickó, aki nemrégen egy pénzfelhajtó összejövetelen feltett kérdésre válaszként azt énekelgette Beach Boys stílusban a mikrofonba, „Bomb, bomb, bomb Iran!”, majd utána elégedetten heherészett, mint aki roppant szórakoztató fickó.)

MÁS és mégsem:

Just listen to John McCain – the biggest supporter of the war outside of Dick Cheney – on this week's Meet the Press. Tim Russert asked him about the fact that 144 members of the 275 person Iraqi parliament signed a legislative petition last week calling on the U.S. to set a timetable to withdraw:

RUSSERT: The duly elected people's bodies, the U.S. Congress and the Iraqi parliament, say they want a troop withdrawal. That's more than a poll. Isn't that the voice of the people?

McCAIN: . . .There is a certain amount of domestic political calculations involved there in what the Iraqi, quote, "parliament" said.

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára