EMPIRIA Magazin Kuliffay Hanna írásai

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2002 - I. félév

16. cikk 

                                                                                                         Június 29.

Nancy G. Brinker, az USA magyarországi nagykövete a Centre for EuroAtlantic Integration and Democracy konferenciáján kijelentette, széles e világban senki nincs biztonságban, mindenkit fenyeget a terrorizmus veszélye. Ez persze nem igaz. Bin Laden évekkel ezelőtt nyilvánosan közölt manifesztációjában a szaúdi, izraeli és az anglo-amerikai kormánypolitikát kritizálva követelt gyökeres változtatásokat. Ennek hiányában az említett három ország képviselői és polgárai voltak, illetve vannak ma is leginkább veszélyben -- nem a hollandok, nem a kanadaiak és nem is az egész világ.

Míg Amerikában golyóálló acélajtókat szerelnek fel a civil járatok pilótafülkéire, és lőfegyverrel látják el a pilótáikat, addig a Swiss (volt Swiss Air) június 3-i Budapestről Zürichbe vivő járatán  a pilótafülke ajtaja végig nyitva volt az utastérre. Senki sem esett pánikban miatta. Senki nem is kifogásolta. Business osztályon utazva a mosdóhoz menet  csak a gépzaj miatt nem hallottam, hogy miről tereferéltek olyan jóízűen a  pilóták. Egy biztos.  Szemernyit sem látszottak aggódónak. Míg Ferihegyen csak a szokásos biztonsági ellenőrzésen mentünk keresztül, addig Zürichben a washingtoni gép váróterének fémdetektorához érve mindenkinek le kellett venni a cipőjét, és a táskája mellé tenni átvilágításra. A férfiak legalább zokniban voltak, de mi, szandálos nők mezítlábra kényszerültünk. Vajon milyen fegyvert, vagy mennyi robbanóanyagot lehet elrejteni egy magas sarkú, kétpántos szandálban?

A várakozás unalmában felhívtam a bátyámat Párizsban, aki éppen akkor érkezett vissza madagaszkári nyaralásából. Mint mesélte, csodás és síma útja volt. Megkérdeztem, hogy beszélnek-e a terrorizmus veszélyről a szigeten? Igen, persze, mondta. És félnek. A terroristáktól? - kérdeztem vissza. Nem, nem, attól inkább, hogy Bush valami nagy marhaságot fog csinálni. Aha, és Párizsban mi az utca emberének erről a véleménye? Ugyanez. Na igen. Nem volt meglepetés a válasza. A barátnőmhöz a minap Japánból érkező vendégek viszont afelől érdeklődtek, lehetséges-e, vagy csak  félreértik, hogy Bush demokratikus választást akar Palesztin földön, amelyen Washington dönti el az indulók névsorát?

Két napja a szenátus újabb 814 millió dollárt szavazott meg Bushnak rakétavédelemre, illetve a belföldi antiterrorista készültség fokozására.  Bush a fegyverlobbi nyomására a rakétafejlesztésre akar minél többet költeni, ezért máris beindult a propagandagépezet a tengerentúlról fenyegető tömegpusztító jellegű katonai támadás veszélyének beadagolására. Már így is az átlagpolgárok 55%-a úgy gondolja, hogy egy nukleáris konfrontáció veszélye az elmúlt hónapokban "aggasztó realitássá" vált. A józan ész persze azt sugallja, hogy a külpolitikai irányvonal módosítása híján továbbra is két-három évenkénti (a szervezés időigényes) komolyabb, hagyományos terrortámadásra számíthatunk. Éppen ezért egy szélesedő körű, független gondolatvilágú nemzetközi értelmiségi réteg nem az elszigetelt terrorista sejtek működésében lát világméretű veszélyt, hanem a hegemóniára törekvő állami terrorizmus különböző megnyilvánulási  formáiban.

15.

Június 16.

A Washington Post mai közlése szerint George W. Bush már januárban aláírta a CIA-nak adott parancsát Szaddám Huszein megbuktatására, sőt meggyilkolására. A terv szerint az afganisztáni intervencióhoz hasonlóan speciálisan kiképzett alakulatok bevetése előzi meg a katonai akciót, amelyek  feljogosítottak, hogy "önvédelemből" elintézzék a nyugattal ujjat húzó, állandóan okoskodó államfőt. Ezen mindenki, a televízió politikai vitafórumainak résztvevői is hangosan hahotáztak, annak ellenére, hogy nagyon is komoly dolog. Az intervencióhoz ugyanis ma már mondvacsinált ürügy, vagy álprovokáció ('false flag operation') sem kell, mint például egy nem-berepülő zónát védő amerikai gép iraki légtérben való lepuffantása. Nem kell hozzá, még jelképesen sem nemzetközi támogatás. Az ég egy adta világon semmi.

Önvédelmi elnökgyilkosság? Ez úgy képzelhető el, ha mondjuk éjszaka betörnének Szaddám Huszein  palotájába, lábujjhegyen belopakodnának a hálószobájába, de ő lidérces álmából éppen ébredve fenyegetően rájuk kiáltana a sötétben, állj, kik vagytok?, mire az egész operációt és így a saját életüket is veszélyeztetve érző CIA legények -- és itt jön a lényeg -- jogos önvédelemből szétlőhetnék az egész ágyat. Ha viszont Huszein előrelátó óvatosságból a fejedelmi ágy alatt találna aludni, és így csak a matracok lyukadnának füstölögve ronggyá, és a párnatollak repülnének szanaszét, ő maga viszont egy rejtett csapóajtón meglógna, attól még utólag, biztosra menve, nyugodtan szétlőhetnék nemcsak az egész palotát, de egész Bagdadot. Természetesen továbbra is jogos önvédelemből.

Ha ez csak értelmetlen csúfolódásnak tűnik, közölhetem, hogy nem az. Sokkal inkább hitetlenkedés, mérhetetlen csalódottság és komoly aggodalmak ötvözetének szülötte.  Egy menekülés, de egy kikényszerített védekező aktus is provokációnak minősítve megtorlást válthat ki. Az USA támogatta márciusi sikertelen venezuelai puccs után (amelynek kivizsgálásával állítólag szenátusi szinten terveznek foglalkozni), és a kormányközlések szerint is kétes eredményű afganisztáni hadjárat közepén (az al Kaida és a tálibok  irányító szervei a hírszerzésünk szerint nem szűntek meg, csak szétzilálódtak) abszolút érthetetlennek tűnik egy esetleges harmadik kudarc kockázata. Lehet persze, hogy  Bush  magának sem vallja be a sikertelenségeket, vagy pedig úgy érzi, hogy hosszú távon mindenképpen nyerni fog.  Mintha a legtermészetesebb dolog lenne, nyilvánosan  "végtelen háborúról" beszél, és senki nem veti fel, hogy mi? Hogyan? Miért? Senki nem háborog, senki nem tiltakozik a végtelen szó ellen. 

A  New York Times  ugyanakkor  homlokráncolás nélkül közli ugyanezt más szavakkal, mikor azt írja, hogy az USA időtálló lábnyomát hagyja Közép-Ázsiában állandó militáris bázisok kiépítésével. Mintha ez így lenne a legnagyobb rendben. Holott, annak ellenére, hogy ezek a bázisok washingtoni érdekeknek megfelelően Kínát, Iránt, Irakot, Oroszországot és az olajban gazdag környező országokat hivatottak sakkban tartani, permanens elhelyezésük nemzetközi érdekekbe ütköző, és így a világ értelmisége és békeszervezetei számára korántsem megnyugtató. A katonai támaszpontok felállítása ugyanis lehetetlen a (militáris technológia fejlődésével egyre veszélyesebbé váló) hidegháborús feszültségek újraélesztése nélkül, amelyekből csak nem régen kászálódtunk ki. 

A London Observernek nyilatkozta még az év elején  egy kazahsztáni kormánytisztviselő: "Tiszta dolog, hogy az Afganisztánban folytatódó háború csak fátyol, amely  az USA domináns törekvéseit hivatott takargatni a régióban. A terrorizmus ellen harc  csupán ürügy az energiaforrásaink feletti befolyás kiterjesztésére".  Ugyanezt akár egy iraki kormánytisztviselő is nyilatkozhatná. Bár a szeptemberi terrorista akcióhoz Szaddám Huszeinnek semmi köze nem volt, tömegpusztító fegyvereket több éves nemzetközi ellenőrző akciók sem találtak nála, és légterének kétharmadától megfosztva, anyagilag-gazdaságilag lebénítva senki számára nem jelent veszélyt, a Bush-adminisztráció mégis tízesével számolható dollármilliókat költött már eddig az ellene szervezett, titkos fedőnevek alatt futó CIA-operációk fedezetére.

Úgy tűnik, Bush mesebeli feneketlen pénzes ládára bukkant valahol, mivel az év első felében már bevallottan 85 milliárd dollárt költött a terrorizmus elleni küzdelemre. (Évente 2 milliárd dollárba kerül csak az iraki  berepülést tiltó zóna ellenőrzése, amit az USA fele-fele arányban fedez Angliával.) Eddig 80 országban rendelte el az elnök az állítólagos terrorista csoportok felszámolását, beleértve propaganda kampányok indítását, diverzáns alakulatok szervezését, informátorok felbérlését, milliós vérdíjak kitűzését.

A Pentagon jelenleg több mint 100 országban állomásoztatja haderőit szerte a világban. Azt hihetnénk -- és mennyire szeretnénk azt hinni --, hogy védelmi, sőt békefenntartó szándékkal. Az elnök azonban azt hangsúlyozta ki június elején a West Point hadiakadémia tisztavatásán tartott beszédében, hogy "A terror elleni háború nem védelmi szinten lesz megnyerve". Máshol pedig azt mondta, "A történelem iránti kötelességünk már tisztázott:  megválaszolni a minket ért támadásokat és megszabadulni a világ gonoszságától." Erre egy politikai kommentátor meg is jegyezte, hogy groteszk külpolitikai princípium. Noam Chomsky figyelmeztetése szerint "az USA kormánya, vagy akár az egész Nyugat kiegyensúlyozó hatalom hiányában (könnyen) tirannizmusba lendülhet át".  Ijesztően könnyen.

Addenda:

Az MSNBC.com 2002 május 16-án megjelent tudósítása szerint George W. Bush két nappal a Szeptember 11-es támadást megelőzően készen állt arra, hogy aláírjon egy "világraszóló" háborús tervet az al-Kaida ellen. A 60 országot érintő, azonnali lépéseket előíró direktíva már a nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice asztalán volt, és Bush csak idő hiányában nem jutott hozzá, hogy hivatalosan jóváhagyja.  A tervet előkészítő és előzetesen jóváhagyó bizottság (Principals Committee) vezető tagjai voltak Condoleezza Rice mellet az igazságügyminiszter John Ashcroft, védelmi miniszter Donald Rumsfeld, külügyminiszter Colin Powell, pénzügyminiszter Paul O'Neil és a CIA igazgatója, George Tenet.

Emlékeztető: ". . . the danger of a totalitarian regime was always thought to be exaggerated before it arrived. Only afterwards, when it was too late, was it found that the society was already totalitarian in some aspects which were merely enlarged."  (Israel Shahak)

 

14.

Június 1.

Míg az  1995-97-es Inglehart-Baker statisztikai felmérés szerint  Franciaországban 17, Angliában és  Svájcban 25, Németországban 19, Ausztráliában 25, a Skandináv országokban 11-13, és Magyarországon (1991-es adat szerint) 34 százaléka a lakosságnak templomba járó, addig az Egyesült Államokban 55 százalék.  (Erre utalva mondta a State University of New York emeritus professzora, Paul Kurtz, hogy vallás tekintetében Amerika a fejlett demokratikus társadalmak köre helyett a harmadik világbeli fejletlen afrikai, ázsiai és latin-amerikai országokkal társul.)  

Ez egyik oldalról megnyugtató lehet  a bibliás George W. Bushnak, ugyanakkor nyugtalanító a másikról.  Csak nemrégen került nyilvánosságra, hogy szavazókorba kerül egy nagyobb számban szekuláris gondolkodású generáció, amely háborús veszélyt érezve  éber figyelemmel kíséri a beszédeit, megnyilatkozásait. Nyilván ebből a meggondolásból elnökünk egy idő óta visszafogta túlzott pietizmusát, és megpróbál toleránsnak mutatkozni.  "A polgáraink közül sokan semmilyen vallást nem gyakorolnak" -- ismerte el milliók létezését egy beszéde során. "Sok rendes ember semmilyen hittel nem azonosul" -- nyilatkozta máshol. Aztán egy valódi gondolatot is tartalmazó kijelentése -- "a mások (emberi) méltóságának respektálási módja ugyanúgy megtalálható vallás nélkül, mint ahogy az intolerancia is megtalálható a vallás keretein belül" -- felkeltette a gyanút, hogy a Fehér Ház hivatásos szövegírói is megkapták az utasítást: az ateista szavazat is számít.

Az ateista szó persze nyilvánosan nem hangzott el Bush szájából, és nem is hangozhatna el. Tulajdonképpen apolitikus lenne, mivel a várttal ellenkező hatást váltana ki.  Az ateizmus ugyanis -- sem a szó, sem a történelmi múltú idea -- nem szalonképes Amerikában, militárisan evangelizáló keresztény körökben pedig súrolja a hisztérikus fóbia határait.

Hiába született a klasszikuskori racionális agyú görögök -- az istenek helyett a vak Véletlenben hívő Euripidész neve ugrik be elsőnek -- alkotó köreiben. Hiába társult a materializmussal és a tudományossággal együtt  -- "a tudomány tanítása szerint csak az anyag, ami létezik"  (G. Eastbrook) -- mind az európai, mind az amerikai felvilágosult gondolkodók(*1) eszmevilágához. Hiába széles körben elterjedt és elfogadott nézet a modern Európában, és elterjedt világviszonylatban a tudományos és akadémiai körökben, az ateizmus nem tud szabadulni a kommunizmussal és a bolsevizmussal való összekapcsolás során hozzáragadt pejoratív értelmezéstől, bizalmatlanságtól, sőt gyűlölettől.(*2)

Az isten nélküli,  hit nélküli,  vallás nélküli, társadalmi vonalon szekuláris igényű ember teizmus ellenes, tehát ateista.  Ez önmagában véve nem értékmérő, a szó mégis erősen negatív érzelmeket vált ki a XX. századi  történelmi események következtében ellenszenvre programozott agyakban. A Pew Research Center legújabb adatai szerint az amerikaiak növekvő toleranciájának meglepő megnyilatkozásaként a megkérdezettek 80%-a egyetértett abban, hogy a más, tehát nem zsidó-keresztény értékrendszert vallók  is lehetnek jó polgárok, és 84% (!) szerint a vallás nélküliek és hitetlenek is lehetnek jó amerikaiak. Mikor azonban ugyanaz a kérdőív ugyanazokat a személyeket az ateizmushoz való hozzáállásukról kérdezte, 54% elítélően nyilatkozott. 54% szerint az ateisták nem lehetnek hasznos, lojális, önfeláldozó állampolgárok. Később a kérdőíven az ateista szót vallástalanra cserélték, mire fel  30%-ra csökkent a negatív véleményt jelzők száma.

Vajon az ifjú Bush politikailag korrekten játszik, tehát kényszerpolitizál, mikor említést tesz a vallástalanokról is, vagy önmagán túllépve felzárkózik a saját korához? Ahhoz a korhoz, amely (a technika és a tudomány rohamos fejlődésétől eltekintve) lépésekben, meg-megtorpanva, néha visszatáncolva is, de végül is mindig halad valamit előre? Csak találgatni lehet. Egy azonban biztos. A mai toleránsabb világban Bush aligha mondhatná ki -- anélkül, hogy lehetetlenné tenné magát --, amit az apja mondott egy 1987-es interjú során:  "Nem tudom, hogy az ateisták állampolgároknak, vagy patriótáknak tekinthetők-e. Ez egy Isten (uralma) alatt álló nemzet." A második mondat, mivel megalapozatlan vallási meggyőződés, szóra sem érdemes.  A kb. harminc millió hitetlent érintő első mondat azonban társadalmi illetve politikai indíttatásánál és kihatásánál fogva fenyegető figyelmeztetésként, a  felszín alatt burjánzó indulatokat regisztráló, sivító vészjelzőként ott cseng még ma is a fülekben, amelyek hallanak -- hogy a Bibliánál maradjunk.

*1  A szekuláris humanista filozófiában használatos felvilágosultság vagy szabadelvűség fogalma nem azonosítható és nem is függvénye a modern baloldaliságnak vagy a letűnt bolsevizmusnak, annak ellenére, hogy számos radikális baloldali teoretikus szabadelvűnek vallotta magát, illetve az ateizmus propagálójaként ismeretes

*2 Sokan az anarchizmustól való félelmükben ateizmus ellenesek.  Az agnosztikus Darwin például úgy ítélte meg, hogy "a művelt felsőbb társadalmi rétegek, az intelligencia nagyon is jól boldogulhat Isten nélkül, ez egyszerű, tudatlan ember azonban nem."

Ebben a témában lásd még a Jelenkor rovatban Az utolsó elnyomott kisebbség című cikket

 

13.

Május 25.

Az amerikai külpolitikát figyelve az ember sokszor ösztönösen behúzott nyakkal, vagy vég nélküli fejcsóválás közepette mondogatja magának: huh! ezt megint nem kellett volna!Vagy bárcsak ezt vagy azt az oroszok csinálták volna. Vagy a kubaiak. A szerbek vagy a szenegáliak. Bárki más, csak  ne megint az amerikaiak.  Azok az amerikaiak, akik a  demokratikus pluralizmus, törvényes hatalom és világszabadság gyakran hangoztatott hívei. Így volt ez április 13-án is, mikor a média Caracasból tudósított Hugo Chavez váratlan menesztéséről. Bush kormányszóvivője  ugyanis azonnal tagadta, hogy katonai puccs volt Venezuelában, majd párhuzamosan azt is tagadta, hogy bármi köze lett volna hozzá. Megint csak azt sóhajtozta az idealizmusát levetkőzni képtelen amerikai-magyar: bárcsak az oroszok tagadnának ilyen rohanva! Bárcsak a kubaiak vagy a szenegáliak mentegetőznének ilyen sietve!  Akárki más, csak ne megint az amerikaiak . . .

Mindennek tetejébe Condoleezza Rice kisasszony kioktató szigorral megfenyegette a hatalomba gyorsan visszakerült Hugo Chavezt, reméli most megtanulta a leckét(?) és a jövőben az  alkotmányos jogrendszert respektálva végre helyes irányba fogja tájolni a hajóját. Az újságíró, Justin Podur ennek kapcsán megjegyezte: "Ha figyelembe vesszük, hogy Chavez alkotmányosan megválasztott elnök, és hogy az USA támogatta (sőt valószinűleg segítette kirobbanni) a 24 órás diktatúrát, ez a fenyegető kioktatás a hipokrízis rendkívüli méretű megnyilvánulása -- még a State Department mércéjével is". (Podur zárójelezése)

Az észak-amerikai  tv-adók nemzetközi hírei ritkán foglalkoznak Dél-Amerikával. Még ritkábban közölnek interjút  latin-amerikai államférfiakkal, politikusokkal, hírességekkel. Az évi több milliós fizetést zsebre vágó, konzervatív beállítottságú Dan Rather, a CBS nemzetközi főhíreinek bemondója azonban a sikertelen puccsot követően a kamerák elé varázsolta Chavezt, és kendőzetlen agresszivitással csapkodta fejéhez sorozatban a dicstelen jelzőket, amikkel szerinte mások, illetve mindenki (mindenki?) illeti. A nagydarab Chavez csak elnéző magabiztossággal nevetett.  Ő is nézi a televíziót. Hallotta már mindegyiket.

Rather hiába ugrálta körbe az orra körül hadonászva kiütésre készen, Chavez nagyon is tudatában volt, hogy nem kell különösebben védekeznie, még magyarázkodnia sem. A történelmi események fényesen igazolták. Ha tényleg diktátor lett volna, fasiszta vérszívó, nacionalista trónbitorló, felkötni való anarchista, az országa sírásója..., a tömegek nem mentek volna ki az utcára tüntetni és meghalni érte, a katonaság nem állt volna mellé, a miniszterei pedig a saját bőrüket mentve azonnal cserbenhagyták volna. 

"Teljesen biztos vagyok benne, hogy ami történt teljesen példa nélkül álló. Vissza tud valaki is emlékezni még egy olyan alkalomra, mikor egy diktatórikus erő megbuktatott egy demokratikus úton  megválasztott elnököt, aki aztán 24 óra múlva diadalmasan visszatért?" -- tette fel a döntő kérdést egy interjú során Temir Poras, elnöki sajtótanácsadó.

Chavez nem támadási vagy számonkérési szándékkal vállalkozott az interjúra, de nem is rejtette véka alá, tudja, hogy kik és miért gyűlölik. A globalizációs világ elit hallani sem akar az ő programjáról, amely a népet, az elszegényedett rétegeket is részesíteni akarja az ország gazdagságából. (Venezuela lakosságának 60%-a szegény. És ez nem olyan szegénység, mint az amerikai, ahol folyóvíz van és televízió. Ez a bádogtető- és patkányinvázió-féle szegénység.) A mai washingtoni gyakorlattal ellentétben Chavez komolyan gondolta, amiket választásakor ígért, és ráadásul türelmetlen agresszivitással meg is akarja valósítani. 

Az 1998-as és a 2000-es évi választások során aratott fölényes parlamenti  győzelmeinek(*1) következtében azonban lebecsülte a kisebbségi ellenzék -- az üzleti szektor, a média és a katolikus egyház -- együttes erejét, illetve internacionális kapcsolataik befolyását, és ez majdnem a vesztét okozta. (Az irónia eklatáns példájaként a National Endowment for Democracy nevű amerikai, kormány-támogatottságú intézmény tavaly közel 1 millió dollárral támogatta a demokratikus és nemzeti elkötelezettségű Chavez oppozícióját, és további 1 milliót ütemezett be erre az évre.  Nyilván a világ legnagyobb földbirtokosa, a Vatikán is besegített a mélyöblű perselyekből.) 

A korporatív hegemóniára törekvő globalisták szerint régen túlhaladott, mára szinte abszurddá vált nemzetfelemelési politikáján túlmenően (széleskörű egészségügyi- és oktatási reformot, de még földosztást is tervbe vett!) kulturális tényezők is hergelik a Chavez ellen fortyogó  érzelmeket. A karizmatikus, "belevaló" elnök ugyani a néppel azonosuló, a nép nyelvén értő, a népből származó "fekete" politikus, és ráadásul büszke rá.  A 80-as évek óta ez nemcsak hogy nem sikk Észak-Amerikában, de veszélyesnek is tartott.

Természetesen nem a venezuelai népre nézve. Ezért győzött az ellenpuccs 24 óra alatt -- történelmi precedenst teremtve.

*1 "Lack of faith in democratic institutions has too often reawakened Latin America's fascination with dictators. When these institutions are perceived as governing for the privileged few and ignoring social and economic injustice, the allure of a populist and powerful leader becomes almost irresistible. In this light, the phenomenon of President Hugo Chávez in Venezuela may be less a remnant of Latin America's past than an ominous sign of the region's future." Edmundo Paz Soldán (Foreign Policy. 2002)

 

12.

Május 11.

Az amerikai faji reláción belül az afro-amerikaiak és a fehérek (Amerikában a fehér gyűjtőnév alatt  mindenki más értendő, aki nem fekete) közti viszony a legkifürkészhetetlenebb, legkomplikáltabb, legérthetetlenebb dolog az európai emigránsnak, még akkor is, ha évtizedek óta él az Újvilágban.  Ez a fehér-fekete téma, amiről az újságok, ha írnak is, csak felszínesen érintik, mert nem akarnak hínárba gabalyodva alámerülni. Ez az, amiről még akik hajlandók beszélni is vigyáznak, hogy minél kevesebbet mondjanak. Ez az, amiről a szociológusok és a statisztikák a legnagyobbakat hazudják. És ez az az antagonizmus, aminek elhallgatása, bagatellizálása és mentegetése  végett az európai holokauszt fő helyre került az amerikai politikai és kulturális életben. (A mások vétkének túl hangsúlyozása a legolcsóbb és leghatékonyabb eszköz a saját bűnök takargatására.)

A komplexitás és nehezen érthetőség illusztrációjaként  szolgáljon egy levélrészlet a szegregált  Amerikai Dél világát mélységében ismerő írónő, Lillian Smith Az álom gyilkosa (1949) című művéből:

"A délen akartam maradni, hogy segítsek a lincselések és a szegregáció felszámolásában. Ez volt minden vágyam, ezt  akartam csinálni. De ott volt édesanyám..., tudod, hogy milyen szégyenteljes dolognak érezte volna, ha itt maradok segíteni. Szörnyethalt volna, ha egy Négerrel látott volna együtt enni.  (...) De most nagyon büszke rám, hogy Afrikába megyek misszionáriusnak. Az ő "misszionárius lányaként" emleget mindenkinek, és múlt héten búcsúztatót rendezett a tiszteletemre. Anya barátnői is mind büszkék rám, amiért olyan messze megyek, hogy segitsek  kereszténnyé tenni Afrikát. És az U.D.C. elnöke is partyt ad a tiszteletemre jövő héten és ő is büszke rám. Én vagyok az egyetlen, aki szégyellem magamat."

Afrika tele van olyan fehér amerikaiakkal, akik segíteni akartak a déli Négereken, de nem mertek -- írja az idézett levélhez fűzött magyarázatként Smith. Helyette külföldi térítőnek mentek, mert könnyebbnek találták a távolság (gyötrelme) és a betegségek legyőzését, a trópusi hőség, a dzsungel, a primitívség és a magány elviselését mint a saját fajtájuk ellenséges érzületeinek megnyilvánulásait.  Aki 'fehér létére' a déli Bibliai-övezetben betűvetésre, tehát közvetve a Biblia olvasására akarta tanítani az ottani felszabadított rabszolgákat és gyermekeiket, nagyobb veszélynek tette ki magát, mint aki  a szub-szaharai országok vad és barbár törzsei közé költözött az igét hirdetni. Abszurdítása révén mindez  távoli, ködbevesző kornak tűnhet a mai fiataloknak, de valójában nem volt ez olyan régen.  A rabszolgakereskedelem egészen a XIX. századig busásan jövedelmező vállalkozás volt. A rabszolgák sorsa felszabadításuk után is kegyetlen és bizonytalan volt, életterük, lehetőségeik minimálisra korlátozott. A lincselések még a XX. században is előfordultak, különösen a déli, ún. bibliai övezetben, ahol még 1919-ben is 70 néger esett a primitívség és a fajgyűlölet áldozatául.

(Utólag zárójelben: Peter Novick hasonlóan vélekedik, mikor azt írja az amerikaiak a holokausztot falból a saját történelmük részévé tették, és 'erkölcsi fügefalevélként' használják. Ezzel  elhomályosítják valódi felelősségüket a saját múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel szemben.)

11.

Április 27.

Az április 20-án San Franciscoban megrendezett béketüntetés az utóbbi évtized legnagyobb tömegét, 40-50 ezer embert vitt a pálmafákkal és magnóliákkal szegélyezett utcákra -- méretben és lelkesedésben is vetekedve a párhuzamosan zajló washingtoni felvonulással. A média beállítása ellenére a  különböző egyetemek és békeszervezetek Los Angelesből, Yuba Cityből, Fresnoból buszokkal szállított diákjai, aktivistái, de a helyi szimpatizánsok hatalmas tömege is túlnyomórészt az ún. angolszász, tehát európai származású amerikaiakból tevődött össze. (A média az ismert trükként szinte kizárólag arab-amerikaiakat interjúvolt meg, és az ő fényképeikkel illusztrálta az eseményt, holott jelen sorok írójának felvételein sokféle ember vitte a piros-fekete-fehér-zöld palesztin zászlókat, és kaliforniai-szőke lányok és fiúk is nyakukba tekerték a jellegzetes fehér-fekete mintás palesztin kendőt.)

 

A Városházához tóduló tömeg közel 5 órán keresztül komoly forgalmi akadályt okozott, de a feltartóztatott kocsikból ütemesen dudálók, lelkesen integetők és végig az útvonal mentén az üzletek, vendéglők ajtajából, teraszokról, emeleti ablakokból éljenzők nyilvánvaló megértésről és együttérzésről adtak tanúságot. A túlnyomó részt fiatalokból állók hada  sokféle ötletes, velős mondanivalójú házi készítésű táblát és transzparenst cipelt, amik a tisztelet legkisebb jele nélkül lefasisztázták, lediktátorozták, leárulózták Busht és Sharont. WASHINGTON IS ISRAEL OCCUPIED TERRITORY (Washington Izrael által megszállt terület) hirdette az egyik, US AND ISRAEL ARE THE TERRORISTS (Az USA és Izrael a terroristák) vádolt a másik. Két fiatal diák -- döbbenetesen élethű és így elborzasztó látványként -- a járdaszélen hatalmas művér tócsába feküdtek, halotti pózba merevedve. Mögöttük táblán a kérdés: MÉG HÁNY HOLTTESTET AKARTOK LÁTNI?

 

                                                                 (A szerző felvételei)

Az afro-amerikaiak -- akárcsak a latinok és ázsiaiak -- aránylag kis számban vettek részt a menetelésben, de az ő portáljukhoz érve, az ő utcasoraikon végighaladva élő dobszó és zajos üdvrivalgás kísérte a menetelőket. Az Öböl-környéki zsidóság, nagy részük baloldali, sőt ortodox kommunista, megosztott az izraeli megszállást és Sharon politikáját illetően. A palesztin államiság megrögzött ellenzői, akik ma a nyilvános konfrontációt elkerülendő távol maradtak, sorozatban pro-izraeli tüntetéseket rendeznek, és mellesleg, ráérő idejükben dirigálják a városházát. A békemenetben azonban ott vonultak csoportosan és büszkén azok a bátrak, akik trikójukra vagy kitűzött jelvényükre merték nyomtatni: "Még egy zsidó, aki ellenzi a palesztin nép elnyomását". 

(Utólag zárójelben: "Most Jews do not blindly follow an Israel over Everybody policy. Most Jews want peace. Most Jews are not represented by the AIPAC, the noisy ones, who favor settlements in Palestine, attacking Iraq, and growing powers of a Warfare State in Washington." Following are links to American Jewish sites opposed to the West Bank settlements and occupation of Palestinian lands and homes -- American Council for Judaism -- http://www.ACJNA.org; TA'AYUSH -- http://taayush.tripod.com; TIKKUN -- http://tikkun.org; Jews for Peace in Palestine in Israel (JPPI) -- http://jppi.org; the largest newspaper in Israel, Haaretz -- http://www.haaretzdaily.com; Jewish Voices Against the Occupation --  http://www.jva.org )

 

10.

Április 23.

A globalizáció ellen tüntetett volna a Washington Post? A maga lehetőségeivel, a szavak fegyverével, az időzítés  bravúros ütemezésével? Lehetséges lenne? De mi másra gondolhat az ember, ha április 22-én a World Bank és az IMF tanácskozásának utolsó napján -- mikor állig felfegyverzett rendőrök hadától körülvéve több ezer kitartó tüntető masírozott az amerikai főváros utcáin -- a lap egész oldalon elemezte, mondhatnánk leplezte le a két hírhedt pénzintézetnek a szub-szaharai országok, elsősorban Zambia elleni gazdasági  intervencióját. "Miért  hogy a legszegényebb földrész egyre szegényebb lesz,  mikor a világ más tájain a fejlődő országok legalábbis időszakos gazdasági fejlődést mutatnak?" -- veti fel a Post, mintha a tüntetők vádló kérdéseit tolmácsolná. Miért zuhant az elmúlt évtizedben a szegény országokban az egy főre jutó jövedelem, mikor az összesített világjövedelem 510 billió dollárral növekedett?

A Világ Bank képviselői ájtatos képpel beismerik, a Zambiát éltető virágzó textilipar és a kapcsolódó iparágak összeomlása a szervezet által kiforszirozott szabadkereskedelmi politika egyenes következménye. Persze egyre nehezebb letagadni a kudarcokat, tragikus kimenetelű melléfogásokat, vagy akár a tudatosan kitervelt, nagyon is szervezett gazdasági kalózkodást. A pénzintézetek beismerése, vagy akár álszent mea culpája már természetesen mit sem változtat a tényeken. "Visszajutottunk oda -- mondta Fred M'membe, az egyetlen független zambiai napilap főszerkesztője --, ahol  a koloniális időkben voltunk, mivel mi afrikaiak a saját szülőföldünkön nem birtokolunk semmit, nem kontrollálunk semmit, nem irányítunk semmit. Hamarosan idegenek leszünk a saját országunkban."

Az elmúlt évek alatt 40 ezer munkahely veszett el csak a ruhaipar megszűnésével. A felnyitott piacgazdaság következtében az országot elöntötte a nyugatról beözönlő olcsó, használt ruhanemű, és mindenféle más értéktelen vagy selejt árucikk, kiütve a küszködő helyi kisiparosokat, kisüzemeket, kézműipart. A mára szellemvárossá lett Ndola városka régebben 3 és fél ezer tonna ruhát gyártott, szállított, értékesített évente -- most csak 500 tonnát.  250 dolgozó helyett 25 küszködik a mindennapokkal.

A tízmilliós kis ország valójában visszasüllyedt a koloniális idők szintjére, mikor csupán a nyersanyag bevételéből vegetált. A globalizációs kényszer következtében a Chiluba kormány megszüntette a farmerok állami támogatását, lecsökkentette az import tarifát, eladta az állami bányákat, a kitermelési jogot, és vagy 300 vállalatot. A szokásos recept szerint versenyképtelenné nyilvánított vállalatok felszámolása révén 1990 óta az ipari munkalehetőség fele megszűnt az eredetileg is korlátozott számú 800 ezerből. A volt humanista Kaunda kormányzat ingyenes oktatást és egészségügy szolgáltatást biztosító, önellátó Zambiája mára 6,6 billiós adósságban fuldoklik.

A cikkben leírt krízishelyzet, egész rétegek, sőt egy egész nép elszegényedésének tragédiája nem új és nem is ismeretlen a gazdasági szaklapok és a (kis példányszámú)  újságok olvasói számára. A globalizáció mocskos szennyesének ilyen mérvű kiteregetése azonban a washingtoni establishment újságja, a Post hasábjain és éppen az IMF és a World Bank tanácskozásának zárónapján megdöbbentő volt, mivel szinte megerősítette a tüntetések jogosságát, sőt felért egy LE A VILÁG BANKKAL, LE AZ IMF BANDÁJÁVAL transzparens cipelésével a tüntetés első soraiban.

A globalizáció elleni washingtoni tüntetők Bush elnök felkavaró State of the Union beszédének jelmondatára --  "Irak, Irán és Dél-Korea a gonoszság axisa" -- alapozták  a saját jelmondatukat: "A gonoszság valódi tengelye: háború, rasszizmus és szegénység." 

9.

Április 2.

A minap a szokásos évi kormányszintű holokauszt megemlékezést tartották Washingtonban, ahol az adminisztráció nevében a szovjetszakértő Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó  mondott beszédet, majd  ünnepélyes keretek között meggyújtottak hat oszlopos gyertyát a 6 millió zsidó áldozat emlékére.  Mert emlékezni kell, és egyben emlékeztetni: soha többé!

"A (tábor) a pokol bejárata volt. A rabok, többségük mezítláb, rongyokba bugyolálva, gyalog tették meg az utolsó mérföldet. A tábor zenekara a jégen sorakozott fel, és indulókat vagy valcert játszott az új raboknak. Mindenesetre a megérkezés megkönnyebbülést jelentett, mivel az odavívő út maga olyan rettenetes volt. A szállítás... marhavagonokban történt, és több mint egy hónapot vett igénybe. A foglyok olyan szorosan voltak begyömöszölve, hogy túlélők szerint azok, akik útközben meghaltak a megérkezéskor még mindig álló helyzetben voltak.  Egyes állomásokon ellenőrök szemrevételezték a felsorakoztatott foglyokat, rabszolgának valót keresve. Megfogdosták a rabok bicepszét és fenekét, hogy lássák maradt-e még valami feszes  izomzat a hosszú marhavagonban utazás ellenére. Az állami vállalatok igényeit kielégítendő az 1940-es években  évi 120 ezer rabszolgára volt az NKVD-nak szerződése." 

Hogyan? Kinek? Az NKVD-nak? Jól látok? A szovjet hírszerző szolgálatról lenne szó? A KGB elődjéről?  Hoppá! Rossz idézet bevágás. Természetesen nem Rice részéről.  Még véletlenül sem az ő hibája.  Mea culpa. Mindenesetre kísérteties az atrocitások, a sorsok és végzetek hasonlósága:

"A rabszolgahajók másnaponként érjeztek Vlagyivosztokból. ... A gyilkolás folytatódott, nap mint nap, a legkülönbözőbb változatokban. A szállítóhajók gyakran elakadtak a jégtáblák között, messze a parttól, és a legénységnek nem volt más választása, mint kivárni a kikötésre alkalmas időt. Emiatt kisajátították maguknak az egész élelmiszerkészletet. A várakozás néha heteket vett igénybe, sokszor hónapokat.  A rabok ezrei haltak meg az éhségtől és betegségektől. Néha az őrök a holttesteket el se különitették az élőktől. Máskor áthajították a hullákat a korláton a jégre, ahol napokig feküdtek, oszladozva, amíg jött a dagály, és a tenger elnyelte őket -- aztán  a hajó megindult a (kelet-szibériai, K. H.) Magadan felé."

David Remnick Lenin sírhalma című könyvében azt írja,"Roy Medvedev szerint Sztálin áldozatainak száma 40 millióra tehető. Szolzsenyicin állítása szerint viszont sokkal többre, inkább 60 millióra. A történelmi vita még eldöntetlen." Ez lehet az oka -- mert mi más is lenne? --, hogy mai napig sincs emlékmúzeum Washingtonban, mint ahogy évenkénti kormányszintű megemlékezés sincs a lenini-sztálini kommunizmus áldozataira. Addig biztosan nem is lesz, míg nem tisztázódik  a kérdés, hogy negyven vagy hatvan kegyeleti gyertyát kellene értük gyújtani...

8. 

Március 25.

"Az amerikai egyházak identitászavarban szenvednek" -- állította Charles Colson, aki  könyvet írt (The Body) erről a huszadik századi  fenoménról. Az identitászavart valójában az egyéni szabadságjogok – emancipáció, válás, családtervezés, emberi szabadságjogok, eutanázia – iránti feltartózhatatlan igény, majd a század közepétől meginduló, viszonylag gyors és hatékony megvalósítása idézte elő. Óhatatlanul felvetődött ugyanis a gondolat, ha az elmaradottság agyagtengerébe ragadt társadalom megtisztogatható a kötelező női szubordinációtól, faji diszkriminációtól, a gyermekek elleni szexuális visszaélésektől és a szemet hunyó hipokrizmustól,  a babonáktól vagy éppen a  tabuktól, akkor talán az  egyházak is. Ha a társadalom képes reformokra, sőt megújulásra, akkor nyilván az egyházak is.

A bizonytalanság és konfúzió oka, hogy megoszlanak a vélemények, vajon szükséges, hasznos és  egyértelműen előnyös, vagy csak minden ellentmondásossága ellenére elkerülhetetlen az egyházak felzárkózása  a modern korhoz és igényekhez? Ha esetleg lépésekre szánják magukat akár a formai, akár a  tényleges megújulás útján, hol vannak a mérföldkövek, és hol a határ? Ugyanakkor makacsul ellenállva az egészséges evolúciós folyamatoknak, milyen ellenreakció várható a felvilágosult hívek illetve a társadalom egésze részéről? Egyelőre felmérhetetlen  a nyereség–veszteség aránya.

Könyve megjelenése kapcsán Colson cikket írt a "Christianity Today" cimű  evangélikus magazinban. Ebben azt fejti ki, hogy “az az azonosulási krízis, amin az egyházak jelenleg keresztülmennek a fogyasztói társadalom sajátságos mentalitásából ered, abból a mentalitásból, amely tulajdonképpen irányadója és meghatározója az egész társadalomnak.”  Ez a kereslet-kínálat koncepció.

A kanadai származású szociológus, Reginald Bibby Töredékes Istenkép címmel írt könyvében szintén kihangsúlyozza a fogyasztói társadalom egyházformáló szerepét. "Egyre erősödő tendencia figyelhető meg a vallási elkötelezettség irányából a vallási szelektálás irányába: az emberek úgy válogatnak mint az áruházban. Azt hiszik el és azt fogadják el irányadónak, amit akarnak, és ott szerzik be lelki szükségleteiket, ahol az elvárásaiknak legmegfelelőbbet kapják.”  J. M. Robertson  1903-ban megjelent Pogány Krisztusok című rendkívüli művében azt írta: "A vallásban, akárcsak az élő organizmusok világában, különböző vélemények küzdenek a túlélésért, és a legrátermettebb fog érvényesülni".

Mikor 1995-ben a pápa az USA-ban járt, a Washington Post "A Pápa népszerű, a tanításai nem" címmel közölt egy cikket, amelyben egy akkori felmérés részeredményeit is közölte. Eszerint a megkérdezett katolikusok közül  83% kedvelte a pápát, mégis 58%  úgy vélte, hogy a Vatikán nem érti, és nincs tényleges kapcsolatban amerikai híveivel. A kérdésre, lehet-e jó katolikus, aki mesterséges fogamzásgátló szert használ, 93% felelt igennel, míg arra, hogy aki abortuszhoz folyamodott, vagy aki elváltan másodszorra csak polgári hűségesküt tesz 69% ill. 85% válaszolt igennel. A hívek 65% úgy véli a nők  is jogosultak Isten szolgálatára és 61% egészségesebbnek, a közösségre nézve hasznosabbnak  találná, ha a papok nősülhetnének. A legmegdöbbentőbb adatot azonban egy 1993-as W. Post-ABC News felmérés szolgáltatta, amely szerint a katolikus híveknek 52%-a (nagyrészt az idősebb generáció) követi hűségesen az egyházi szabályzatokat, 47% azonban a saját személyes erkölcsi megítélése szerint éli az életét.

Az Egyesült Államokban, eltekintve egy kisszámú felekezettől, a hívek maguk döntik el az egyházkerületen  belül melyik templomhoz csatlakoznak, melyik egyházközségnek fizetnek adót. Amennyiben elégedetlenek a szolgáltatással, a tanok közvetítésével és értelmezésével, vagy csak nem tudnak beilleszkedni a közösségbe, egyszerűen templomot változtatnak -- vagy  éppen felekezetet, sőt vallást. "Az egyház egyre inkább szolgáltató vállalattá kezd válni, a credo pedig értékesítésre váró árúvá. Az emberek olyan könnyedén cserélgetik a kongregációjukat, papjaikat, sőt a felekezetüket, mint a bankjukat vagy a fűszerüzletet" -- állítja Colson.

Mit akarnak a mai hívek "vásárolni" az egyháztól? Mit igényelnek? Mit keresnek? A megkérdezettek többsége egyfajta közösségi érzést, biztonsági fogódzót, támaszt a mindennapi élet elviseléséhez. Szükség esetén megértést, részvétet, vigasztalást. Mások az egyházi ünnepek, szertartások vonzó hangulatát. Színvonalas gyereknevelő programokat, jó iskolákat.  Lelki útravalót  esküvőn és temetésen.

A "USA Today" című újság felmérése szerint az amerikaiaknak alig több mint 50%‑a templombajáró -- ami még így is messze meghaladja az európai átlagot. (Angliában például a 60 millió lakosból kevesebb, mint 1 millió jár istentiszteletre.)  Ebből 45% azzal indokoIja templomba járási  igényét,  hogy "jót tesz neki”, 26% pedig azzal, hogy  "szellemi és lelki megújulást kap tőle". A tényleges doktrínák nem sokat számítanak -- állítja a tanulmány. Sokkal fontosabb egyfajta szubjektiv, belső megelégedettségre, lelki támaszra, közösségi kapcsolatra való  igény kielégítése.

Mikor a Newsweek foglalkozott egy-két évvel ezelőtt ugyanezzel a kérdéssel, hasonló választ kapott. A Clinton-nemzedék elvárása az egyháztól röviden és tömören fogalmazva "lelki támasz megváltás helyett, megértés szenteskedés helyett és lelki közösség autokratikus irányítás helyett.” Kevesen realizálják, vagy csak nem könnyű bevallani, de a múlt század 60-as éveitől kezdve egyre fokozódó szekularizálódási és liberalizálódási trend következtében az amerikai hívek egyre inkább csak úgy hajlandók elfogadni az egyház irányítását, ha  -- horribile dictu --, befolyásolhatják, merre halad.  Ezt szem előtt tartva az amerikai  egyházaknak és vele a Vatikánnak túl kell lépni önmagukon. Számba kell venniük a reformigényeket, és át kell értékelniük prioritásukat nemcsak azért, hogy ne veszítsenek további híveket, hanem azért, hogy egyáltalán túl tudjanak élni.

 

7.

                                                                                                                         Március 15.

Csak nemrégen jelent meg Stephen Mitchell  fordításában és újszerű értelmezésében Lao-Tzu (Lao-ce) kétezer ötszáz éves életbölcseletének és a mindennapi életvitellel kapcsolatos morálfilozófiai útmutatójának legújabb zsebkiadása az eredeti Tao Te Ching címmel. Lapozgatva önkéntelenül is felsóhajt az ember, de jó is lenne valahogy George W. Bush zsebébe csúsztatni ezt a tenyérnyi könyvecskét, ami tisztánlátó bölcsességgel szól a nagyhatalmak szerepéről és felelősségéről! Egy kis papirszeletkével lenne jelölve az a rész, amelyik azt a megállapítást teszi, hogy a nagy nemzet -- akár a nagy ember -- ellenségében a saját maga vetette árnyra ismerhet. És piros ceruzával lenne aláhúzva benne a mondat, amelyik  arra figyelmeztet: "Minél hatalmasabbá válik az ország, annál fontosabb az alázatosság".

Az öreg Bush egyszer azt mondta, teljesen megbízik a fia államirányító döntéseiben, mivel már férfi korában kétszer is végig olvasta, és útmutatóként használja a Bibliát. Hogyan? A Bibliát? Nehéz lenne károsabb és veszélyesebb befolyású könyvet találni egy gazdag és hatalmas, agresszív expanziós politikában hívő, versengésben és saját érdekvédelmében kíméletetlen nómenklatúrába született férfiember számára. Egy olyan nómenklatúrába, ahol szinte öröklött egyfajta fensőbbségtudat, amihez automatikusan társul a nekem ez is, az is jár, illetve az ezt is azt is meg tudom, meg akarom szerezni alapon nyugvó, korlátokat nem ismerő jogosultságérzet. Mindezt csak fokozza, mikor az amerikai mondás szerint szájában ezüstkanállal született férfiember arra kap biztatást a Bibliát böngészve, ha erőpozícióba kerül, kímélet nélkül éljen vele!

 Mert mit is ítél az izraelita isten által jóvá hagyottnak és történelmileg jogosnak a Biblia, ha felütjük mondjuk a Kivándorlást vagy Józsua (Józsue, Józsué) szent könyvét?

"Izrael fiai Ai lakóit mind megölték a mezőn és a pusztában, ahova menekültek . . . akik azon a napon elestek, férfiak és nők, 12 ezerre rúgott Ainak összes lakója . . . Akkor Józsue földig leégette Ait s örökre romhalmazzá tette, pusztasággá mind a mai napig. Ai királyát estig felakasztatta egy fára . . . Józsue bevette Makkedát és királyával együtt kardélre hányta. Betöltötte rajta az átkot, s benne minden élőn: nem menekülhetett meg senki . . .  Libnából Józsue egész Izraellel Lachis alá vonult, körülvette és megtámadta, . . . kardélre hányt minden benne élőt, éppen úgy, mint Libnában tette . . . Azon a napon bevették Hebront . .  a hozzátartozó környékbeli helységekkel meg az ott élőkkel egyetemben kardélre hányták. Nem hagyott elmenekülni senkit, épp úgy ahogy Eglonba tette . . .  Amint Hebronnal bánt, úgy bánt Józsue  Debirrel és királyával is, egészen úgy, ahogyan Libnával és királyával is bánt. . .  Józsue elment és kiirtotta az anakitákat a hegyvidékről . . . Egyetlen lélek sem maradt meg, magát Hacort pedig felgyújtották . . .  E városokból a zsákmányt is, a jószágot is mind magukkal vitték Izrael fiai, Az embereket pedig kardélre hányták az utolsó szálig, egyetlen lelket sem hagytak élve. . . " Tüstént öljétek meg az összes (midián) fiúgyermeket, s ugyan így öljétek meg az összes asszonyt is, aki már volt férfival . . .  És Jahve maga mondta Mózesnek "az amelitáknak még az emlékét is eltörlöm a földről."  

 A népszerű, vagyonos, politikailag befolyásos és milliók által nézett konzervatív tele-evangelista, Jerry Falwell azt írta: "A Biblia az élő Isten tévedhetetlen szava. Tévedhetetlen és hibátlan minden téren, a hit elméletén és gyakorlatán túlmenően a földrajz, tudomány, történelem és egyéb területein is." Aki kétszer(!) is keresztülrágta magát ezen a kritikusai szerint száraz, repeticiózus, túlhaladott, következetlen, felületesen és ügyetlenül szerkesztett, irodalmi értéket nélkülöző, helyenként felháborító, erkölcstelen, kirekesztő, uszító, babonás, rasszista, soviniszta könyvön(*1), az aligha lehet más mint bibliakutató vagy fundamentalista. Jerry Falwell és G. W. Bush nem tudósok, hanem fundamentalisták. Amerikaiak tíz millióival együtt hiszik és vallják, hogy van olyan isten, méghozzá az ő személyes istenük, aki egy népet jobban kedvelve a másiknak még az emlékét is eltörli a föld színéről. Amelyik megengedi, sőt bátorítja, ha erőfölénybe kerülsz, ellenségednek még az írmagját is írtsd ki.

John Shelby Spong gyakorló episzkopális püspök azt írja (Rescuing the Bible from Fundamentalism), nem tudja elhinni, hogy "bárki is olyan bolond lenne, hogy a Bibliát olvasva szó szerint venné és Isten által inspiráltnak, vagy Isten szavának tekintené". Pedig széles tömegek(*2) tekintik annak -- a digitális világban ugyanúgy, mint ahogy hajdanában az indián holokauszt és rabszolgatartó évszázadok idején. Az egyetemes történelem számos vérengzését és számtalan igazságtalanságát bibliaolvasók követték el, bibliaolvasók jóváhagyásával és bibliaolvasók áldásával.

A könyv és a credo az évezredek során nem változott. Mint tudjuk, maga az emberiség sem. Egyedül és kizárólag a fegyverek pusztító ereje változott.

*1 Mark Twain Reflection on Religion című esszéjében azt írta: "a Biblia könyveit szánalomraméltó gondolatszegénység jellemzi". Helen Keller 1903-ban pedig azt, "a Bibliát olvasva minden érzékem tiltakozott bizonyos részletei ellen".  A XVIII. században élő angol származású amerikai hazafi, hírneves író és filozófus Thomas Paine hasonlóan vélekedett: "Mikor az obszcén történetekről, a kéjsóvár bujaságról, a kíméletlen, tortúrával járó kivégzésekről, a könyörtelen bosszúállásokról olvasunk, amik végül is kitöltik a Biblia felét,  következetesebb lenne, ha a démon szavának neveznénk, mint Isten szavának. A (Biblia) a gonoszság történelme, amely az emberiség korrumpálására és brutalizálására szolgál."

*2 Az amerikaiak 43 százaléka szó szerint veszi a Bibliát -- a világ közepének híve a '6000 éves Földet'. A  Washington Post szerint a képviselőház republikánus szárnyának megrendelésére készített felmérés szerint a baptista, evangélista és katolikus fundamentalisták teljes erővel támogatják Bush kritikátlan Izrael-barát külpolitikáját.

 

6.

                                                                                                                                            Március 7.

Bush elnök  a katonai költségvetés 48 milliárd dollárral való emeléséért folyamodott a kongresszushoz.  Hogy meg fogja-e kapni? Nem lenne meglepő, mivel nem a milliomos szenátorok és vezető politikusok zsebére megy. Mint mindig, a kisembert fogja terhelni, mivel a kormány vissza fogja vágni a szociális programokat, elsősorban a közoktatást, az általános fejlesztést, és az amúgy is krízis helyzetben levő közegészségügyet. Ki fog tetemes hasznot húzni belőle? A löveggyárosok és a bakancs készítők biztosan.

Az elnök esélye? Bush egyelőre állítólag a népszerűség hullámtaréján lovagol, de nagyon is tudatában van az apja Öböl-háborút követő hirtelen mélypontra zuhanásának, ahonnan aztán a választásokig ki sem tudott kecmeregni.

A háborús időszak nemzeti  összetartást és politikai folytonosságot követel, ugyanakkor maximális bizalmat, korlátlan hatalmat, teljes kontrollt ad az elnöknek -- egyfajta felmagasztosulás és pótolhatatlanság érzetét keltve. Ezek együttesen mintegy felhajtó erőként hasznosithatók.  Amíg jól mennek a dolgok. Vagy ha rosszul is, de teljes titokban tartva. A posztháborús időszak viszont a politikai, erkölcsi és anyagi számvetés időszaka  -- és mint ilyen, ritkán nyerő rund.

Az általános hírzárlat és az Eurázsiában maximális hitelképességgel bíró Al Jazeera tv-hálózat afgán adójának "véletlen"  szétbombázása miatt nem lehet tudni, hogy mi is történik valójában arrafelé, a világ másik végén. Ebből a nép azt a megnyugtató következtetést vonja le, hogy  minden a legnagyobb rendben, akár jöhet is a következő ráncba szedendő ország, ami természetesen Irak lenne. Ez hosszabban tartó és komolyabb konfliktusnak ígérkezik, éppen ezért játszi könnyedséggel átlendítheti Busht a választások amúgy kiszámithatatlan akadályai fölött. A háborúba bonyolódott elnök mindig biztos nyerő. 

Erre alapozottan hónapok óta megy a nyílt háborús uszítás -- egy forradalmat és diktatúrát megélt közép-európai idegrendszerét ugyancsak próbára tevő. Richard Holbrook, Jane Kilkpatrick, Henry Kissinger, Norman Podheretz, Richard Perle, Rush Limbaugh, Charles Krauthammer, Irving Kristol, Alan Dershowitz és a butácska Jack Kemp a képernyő vonzásának ellenállni nem tudó kappanhangú Joe Liebermannal az élen kórusban esküdöznek, hogy Szaddám Huszeint nem bírja el tovább hátán a Föld.

Bár a nemzetközi fórumokon többször is kifejezésre jutottak az erőszakos kormányváltást ellenző, és jogosságát kétségbevonó vélemények, Izrael az amerikai ultrakonzervativ erőkkel karöltve lelkesen támogatja. Bár az északi és déli tartományok rendszeres bombázása ki tudja miért törvényellenessége ellenére sem érdekli a világot, Bagdad ismételt bombázása odavonná a figyelmet, áldásosan elterelve egy időre Afganisztánról és a palesztin városok szisztematikus rombolásáról. De ezen túlmenően  hova vezetne? Vajon az olajcégek vállalják, vagy megint az amerikai adófizetőkre fog hárulni egy újabb bábkormány fegyveres védelme, és egy újabb rendfenntartó megszállás hatalmas költsége?

Amennyiben az arabok hajlandók elhinni (vagy legalábbis tettetni) Washington önvédelmi meséjét, vagy szokás szerint nem tudnak egymással zöld ágra vergődni, akkor nem lesz nagyobb probléma a külpolitikai cowboykodásból.  Ha azonban akár a tömegek nyomására, akár saját öntudatra ébredésük következtében összefogásra szánnák magukat, az ugyancsak komplikálná a helyzetet. Esetleges regionálisnak induló konfrontációk -- mint ellenséges mini frontok kialakulása Afganisztánban, a húr túlfeszítése Palesztin földön, vagy Irak végsőkig alázása -- kiszélesedve magukkal ránthatják a környező országokat. Vagy ha az OPEC országok megemelik a benzin árát, akkor a nyugattal fizettethetik ki az izraeli pusztítás következtében romhalmazzá lőtt palesztin városok újjáépítését, az árvák felnevelését. Ha pedig kevesebb olajat dobnak a piacra, akkor emlékezetes mizériát okozhatnak a fél világnak.

Az persze hiú remény, hogy az üzemanyag visszatartása elnémítaná Sharon tankjait. Izraelnek ugyanis olyan egyezménye van Amerikával, olajellátásának esetleges korlátozása esetén az USA azonnal a saját készleteiből pótolná -- még ha le is állna a Boston-San Francisco vagy a Los Angeles-Philadelphia légi összeköttetés. 

Az expanziós politika háttérben meghúzódó csendes vesztesei a fejletlen országok. Az USA ugyanis a napokban ráérő idejében gyorsan megtorpedózta azt az európai javaslatot, amelyet a szegény országok további elszegényedését megfékezendően  a fejlett ipari országok segélyadományának megduplázására terjesztett be. Megjegyzendő, hogy míg Amerika mindenkit túlkölt fegyverkezésben, addig a WHO legutolsó adatai szerint kevesebbet áldoz a rászoruló országok megsegítésére, mint a fejlett iparú európai országok bármelyike.

Ugyanakkor a Bush adminisztráció azt is jelezte, külpolitikai -- beleértve revansista -- programját illetően nem tartja kötelezőnek magára nézve az Egyesült Nemzetek illetve a NATO érvényben lévő szabályzatait vagy döntéshozatalát és -- Clinton elkötelezettségét érvénytelenítve -- nem kíván csatlakozni az 1988-ban 66 országból alakult Nemzetközi Igazságszolgáltató Bíróság törvényszékéhez. Elképzelhető, hogy a Fehér Házban azt hiszik, ezeknek az intézkedéseknek bármelyike is csökkenteni fogja az Amerika ellenes világhangulatot? A gyújtópontok gyűlöletéről nem is beszélve.

5.

                                                                                                                                     Február 28.

 

Azon túl, hogy a fejünket csóváljuk, vagy a vállunkat vonogatjuk, mint amerikai állampolgárok igenis felelősek vagyunk számos a világban zajló emberjogi visszaélésért, nyilatkozta egy előadókörútja során az Ohio állambeli University of Toledo hatalmas diákseregének Noam Chomsky professzor, majd így folytatta: az Államok  kormánya hallgatólagos belegyezésünkkel hatalmas összegeket juttat az adófizetők pénzéből az emberjogi törvények legnyilvánvalóbb megszegőinek, olyan országoknak, amelyek borzasztó attrocitásokat, még tömeggyilkosságot is követtek el. Chomsky nem rejtette véka alá a véleményét, a világra gyakorolt rengeteg pozitív hatása és befolyása ellenére, nem is beszélve az átlag amerikai nagylelkűségéről krízis helyzetekben, az USA külpolitikája ugyancsak elhibázott: különösen az elmúlt negyven évben  az ország a saját nemzeti érdekeinek lencséjén keresztül ítél meg más népeket.

Bár innen tovább is léphetett volna, és mindenki arra vonatkoztathatta volna a megjegyzést, akire éppen akarta, de Chomsky  konkrét példákat is hozott fel. Mint mondta, "ha az átlagember tudná, hogy az ő adójából fedezik a kurdok elleni török genocídiumot, az iraki polgárok elleni gyilkos szankciókat (gyógyszerek,zfertőtlenítő szerek, tartósító szerek stb. importtilalmát, K. H.) vagy Izrael elhatalmasodó opresszív politikáját, akkor mindezek nem történnének  meg".

Ha az átlagember tudná...,  de miért is nem tudja? Chomszky szerint külpolitikai téren az összes ország között Amerika az egyik legrosszabbul informált. A többség meg sem találná a Közel-Keletet a térképen, és sokan csak akkor figyelnek fel a régió névére, mikor a benzinárak felmennek. Ezt hiba lenne egy vállrándítással csupán  geográfiai ismeretek  hiányaként elkönyvelni, a következmények végiggondolása nélkül. Az ismeretek hiánya ugyanis érdektelenséget szül, az érdektelenség pedig részvétlenséget, nemtörődömséget, passzivitást, megalkuvást eredményez -- alapvető humanista értékek kihalását. És itt kerülünk komoly bajba.  A humanitárius értékítélet eltompulása ugyanis nemcsak idegenben érezteti negatív hatását, de óhatatlanul visszahat a saját társadalmunkra is.

 Az "izraeli kormány fasizálódásáról", az iraki gyógyszergyárak, vegyi üzemek, víztisztító berendezések szétbombázásának tragikus következményeiről, a belső médiakontroll, a gazdasági polarizáció, az ortodoxia és fanatizmus veszélyes térhódításáról mindannyian pontos információt szerezhetünk. Ha mégsem, akkor valójában magunkat áltatjuk. Magunkat ringatjuk hamis illúziókban. Amennyiben szemet hunyunk a távoli országok tragédiái és kiszolgáltatottsága felett, amennyiben cinkosai leszünk a hatalommal visszaélőknek, amennyiben pártatlanságot hirdetve kettős mércével mérünk, végül is a saját moralitásunkat züllesztjük le, a saját integritásunkat alázzuk meg.

A közel-keleti konfliktus kapcsán "a legtöbb amerikai csak izraeli szemszögből ismeri az eseményeket" -- nyilatkozta Avi Shlaim, az oxfordi egyetemen oktató, bagdadi születésű zsidó professzor. "Az ebből adódó vakság jobbik esetben csak értéktelenné teszi az amerikai helyzetelemzést, de gyakran katasztrofálissá."  Egy Angliában működő arab-angol együttműködési társaság képviselője, Chris Doyle szerint "az amerikai hozzáállás hamis összehasonlítási alapokon nyugszik. Amerika úgy tesz, mintha morális egyenlőségjel lenne a megszállók és megszállottak között, mintha militáris ekvivalencia lenne a nukleáris hatalom és a kődobáló tizenévesek között."

A sajtókorlátozás és tendenciózusnak tűnő sok évtizedes népbutítás eredményeként valójában nincs széleskörű igény tényleges tájékoztatásra, helyzetfelmérésre, a globális összefüggések feltárására, reális távlati előrejelzésre.

A laoszi háború egyik fiatal amerikai áldozata. Larry Burrows felvételének részlete. (Time Magazin, 1966)

A márciusi Harper's Index szerint az amerikaiak 80%-a indokoltnak és helyesnek tartja a kormány azon nyilvánosan bejelentett döntését, miszerint maximálisan korlátozza a nemzetközi média jelenlétét Afganisztánban és Pakisztánban ugyanakkor szelektálja és cenzúrázza a hazaküldött amerikai haditudósításokat.  Olyan régen lett volna Vietnám, hogy már senki sem emlékszik, hogy hova vezetett annakidején az információhiány és az össznépi struccpolitika?

Mindenesetre, mivel az Interneten ma már szinte minden információ elérhető, a média sekélyessége és irányítottsága kisebb probléma (és még kevésbé mentség a tudatlanságra), mint korábbi évtizedekben volt. Az igazi probléma Amerikában a világ dolgai iránti általános érdektelenség. Ha valami, a szeptemberi  terrortámadás  végül is fel kellett volna hívja rá a figyelmet, hogy az izolációs politika halott! Az Egyesült Államok nemcsak a politikai- és gazdasági-, de az érzelmi világáramlatoktól sem függetleníthető. Éppen ezért nemcsak humanitárius kötelessége, de saját jól felfogott érdeke lenne másokra is figyelni.

 Az elnök után legbefolyásosabb ember, a Federal Reserve elnöke, maga Alan Greenspan mondta nemrégen, hogy Amerika nem maradhat az egészség és prosperitás szigete egy alultápláltságtól és nyomortól szenvedő világban. Ha azonban Bush megragad a korábbi (felsőbbrendűség mellékízű) izolációs politikánál, és nem fog lépéseket tenni a világméretű szegénység szervezett felszámolása felé, a fegyveres fölénynek kiszolgáltatottak védelmére, valamint a regionális háborúk kiszélesedésének időbeni megakadályozására, és ha ráadásul katonai bakancsokkal sorra megtapostatja kisebb országok szuverénitását, akkor az elkövetkezendő években ugyancsak veszélyes helyzetbe hozza az országot. 

A tavaly szeptemberi tragédiák kapcsán azok az újságírók, akik felvetették, nem valószinű, hogy a Coca Cola utálata ragadna ilyen fokú szélsőségre 19 tanult, intelligens fiatal férfit (amennyiben ők voltak a tényleges terroristák), azok hazaárulótól kezdve antiszemita féregig mindennek el lettek mondva. Mivel egy idő után egyáltalán nem kaptak publikálási lehetőséget, vagy megjelenés esetén fenyegetések özöne zúdult rájuk, illetve a lapjukra, ezért külön website-ot  állítottak fel számukra az Interneten, hogy a tényszerűbb, realisztikusabb elemzésekre igényt tartók így jussanak  információhoz.  

Az természetesen érthető, hogy a gazdasági és kulturális kontrollt gyakorló kövér macskáknak elkötelezett kormány nem akarta nyilvánosan taglalni a tragédia döntőnek vélt kiváltó okait -- a gazdagokat gazdagitó globalizációs trend és az elfogult  külpolitika csődjét. Az már kevésbé érthető, hogy az átlagember miért nem akarta tudni. "Who cares why do they hate us" -- harsogta a mikrofonba Rush Limbaugh, az ultrakonzervativ rádió show műsorvezetője, akit saját állítása szerint közel egy millióan hallgatnak. Állítólag százával kapta az egyetértő telefonokat. Ez a "kit érdekel miért gyűlölnek minket" nagyhatalmi arrogancia azonban a múltban birodalmakat buktatott meg és világhatalmi ambíciókat tört ketté. A Római birodalom óta pedig csak szűkebb lett a világ.

A humanistának nem kell magyarázni, miért fontos, hogy érez és él túl a kibombázott kilenc gyerekes afgán család. Az apját, anyját vesztett csecsen kisfiú. Az IMF mahinációi következtében földönfutóvá lett indonéz. Az anyanyelve feladására, kultúrájának megtagadására  kényszerített erdélyi.  A többieket viszont fel kellene világosítani. A nem tudás nem lehet mentség. Chomsky sem adott feloldozást az érdekteleneknek, az információhiányra hivatkozóknak. A kurdok és csecsenek genocídiumát és a palesztinok elleni egyre agresszívebb irtóhadjáratot említve hozzátette: "That means you and I did it, because the U.S. funds it." (Ez azt jelenti, hogy te és én követtük el, mivel az USA finanszirozza.)

A médiakontrollról továbbá lásd még ugyanitt a 4. írást és a Jelenkor rovatban Az igazságközlés igénye című esszét.

4.

                                                                                                                                       Február 21

Gary Young a Guardian tavaly decemberi számában a következő elgondolkoztató sorokat írta: "A bármikori terrorista meghatározás... kizárólag  az erőviszonyok függvénye. Ugyazokat, akiket  Amerika egy időben pénzügyileg támogatott, most minden eszközzel próbál megsemmisíteni."  Young arra emlékeztet, nem más mint a CIA  toborozta és pénzelte annakidején a szovjet nagyhatalmi agresszió ellen az elsősorban afgán, de velük együtt egyiptomi, szaúdi, szudáni, pakisztáni, jemeni, algir szabadságharcosokat, akik tízezer számra haltak az ügyért, hogy aztán a máról holnapra ellenséggé nyilvánított "tálib" gyűjtőnév alatt utólag terroristáknak nyilvánítsák őket.

 

A LIFE magazin szerint 1997-ben fiatal tálib harcosok ezerszámra vesztették életüket a Mazar-i-Sharif-nél lezajlott harcok és a velejáró tömegmészárlás során

-- többségükben tizenévesek. A névtelen sírokba temetettek egyetlen esetleges azonosító jele a sírhalom tetejére rakott turbán.

(Archivum. Michel Setboun/Sygma felvétel)

 

Hasonlóképpen az öreg Bush idején Mike Edwards szavaival "a csecsenek voltak, és ma is ők a Kaukázus legelszántabb szabadságharcosai". Mára orosz prédának dobva kiírtásra ítélt terroristák. A cél, a mindenkori nagyhatalmi kontroll elleni küzdelem, ugyanaz a nemes cél maradt, az elszántság, hősiesség ugyanazokban a szívekben él tovább. Az idők és érdekek változásának következtében azonban a politikai megitélés és vele az elnevezés is megváltozott. A szövetségesből ellenség lett.  Vagy éppen megfordítva.  (Az üzbég Karimov például közel 10 ezer politikai ellenálló börtönőre, az antikommunista ellenzék kiirtója illetve emigrációba kényszerítője, választási csalás, korrupció, cenzúra és más emberjog ellenes bűnök elkövetője feketelistázott autokratából lett egyik hétről a másikra Amerika büszke terrorizmus elleni szövetségese.)

John Edgar Wideman szerint George Washington terroristának lett volna elkönyvelve, ha a szó ismert lett volna 1775-ben. Amennyiben  a terroristából elnök, vagy miniszterelnök lesz,  a legitimizálás szent céljából utólag átiratja hatalomra jutásának történetét. Ez a fordulópont dönti el végül is a hatalom és a terror közti viszonyt -- irja Wideman. Terroristák azok, akiknek nincs tekintélye, nyilvános lehetősége, nincs hangja a kialakult rendben, azok, akik a végsőkig elszántak, hogy hatalomhoz jussanak, hogy figyelembe vegyék és meghallják őket.

Tavaly novemberben nagy hűhó volt az amerikai sajtóban a Reuters és a BBC döntését illetően, mivel egyik napról a másikra leállították a szerintük ítélkező és részrehajló benyomást keltő terrorista szóhasználatot az idegen megszállás alatt levő népek, köztük a palesztinok, csecsenek és kurdok függetlenségi aktivistáira. "Egyik ember terroristája a másik szabadságharcosa" -- magyarázta állásfoglalását a Reuters főszerkesztője. A rájuk zúduló vádakat, fenyegetéseket fel sem lehetne sorolni. Mindenesetre, ha a palesztinok, csecsenek, kurdok egy pár nehézbombázóval és napalm bombával rendelkeznének, erre a sajtóvitára soha nem került volna sor.

Néha "a szavak fegyverként használatosak, hogy azonosítsák, stigmatizálják, irtsák az ellenséget -- írja Wideman. Az egyik oldal az általa megölt civileket járulékos kárnak könyveli el, az ellenfél által legyilkolt civil áldozatokat viszont a terrorizmus következményének." Ha a szó annakidején divatos lett volna, 56-ban az apró, sötét pesti konyhák hideg kövén készitett molotov-koktailok a világsajtóban terrorista eszközként szerepeltek volna. Mai megítélés szerint minden  házi készitésű primitiv bomba terrorista eszköz. A kormányrendelésre nagyiparilag gyártott tank viszont soha nem az. A tank a mindenkori Hatalom önvédelmi fegyvere. Akár a kődobálók ellen is.

Irak elfoglalása után Washingtonban felvetődött a kérdés, milyen nevet adjanak a megszállás ellen tiltakozó, esetleg fegyvert is ragadó irakiaknak. Az angol nyelvben az idegen megszállás elleni decentralizált földalatti mozgalmakra -- gerillatámadások, szabotázsakciók, kollaboránsok likvidálása stb. -- a rezisztencia, ”resistance” szót használják -- amely szót a magyar történelemírás a kommunista idők középosztályának elvi és magatartásbeli  ellenállására, a ”passzív rezisztenciára” alkalmaz.

Mivel azonban az angol resistance szó  sokakban a pozitívnak elkönyvelt II. világháborús francia rezisztenciát idézte volna fel, ezért ezt eleve elvetették.  Helyette a lázadás, a negatív kicsengésű, rebellió értelmű ”insurgancy” szót vezették be, amely eredetileg és egészen mostanáig az uralkodó vagy uralmon levő kormány elleni felkelést jelentette. 

Egy másik példa a szavakkal való mesterkedésre: a média előszeretettel tünteti úgy fel, mintha az afgán és az iraki fronton nem lennének sebesültek, csak sérültek. Igyekszik minél többet használni az „injured” (sérült) szót -- ami a legtöbb amerikaiban a gyerekkorban lehorzsolt térdet és ragtapaszt idézi fel  -- a „wounded” (sebesült) szó helyett, amely sokkal drámaibb dolgokra utal  -- mentőre és hordágyra, amputált karra és szilánkokká lőtt lábszárcsontra. Nem ezen múlik -- mondanák erre sokan.  Nem is. De sok apró, gondosan választott nüanszból tevődik össze minden céltudatos, a hatalmi érdekeket kiszolgáló propaganda.

A szavak harca valószínűleg olyan régi, mint a fegyverek harca. A szavakkal való manipulálás gyakorlata pedig mint Ádám és Éva meséje. Paul Johnson egy írásában arra figyelmeztet, a történelem tanúsága szerint sokkal nagyobb a tudatosan szelektált szókészlet jelentősége, mint az átlagolvasó gondolná:

"Akinek alkalma nyílik a nyelvvel hamiskodni, az az emberek pszichéjéhez jut el; az agyba bekerülve több érhető el, mint egy bajonettel. És ez az, amiben Lenin borzalmasan jó volt. Rögtön a kezdet kezdetén felismerte, hogy amennyiben a saját érdekeinek megfelelően meg tudja változtatni a terminológiát, az emberek agyának kontrollja révén nagy hatásfokú fegyverre tesz szert."

 

Addenda:

Március 16.

A vita lezárva. A Newsweek többeknek vértolulást okozó fricskát adott márciusi számának címlapjával, amelyen két hosszú fekete hajú, kreolbőrű keleti szépség -- egy palesztin és egy zsidó iskoláslány egymás mellé fotózva, mintha csak édes nővérek lennének -- néznek az olvasóra, mellükön a felirattal: SUICIDE MISSION. ÖNGYILKOS KÜLDETÉS. A tiltott szótársítás -- vádak, fenyegetőzések és tiltakozások kiváltója -- az egyik világviszonylatban legismertebb hetilap címlapján közölve egyben legitimálta is. Ideje, hogy a média végre az alcímre koncentráljon minden erejével és minden szenvedélyével: Emberi bomba és áldozata -- Hogy élt és hogy halt meg két tizenéves.

Áprilisban a Washington Times cikke szerint a Minnesota Star-Tribune hasonló jellegű problémába ütközött. Kampányszerű támadássorozatnak lett kitéve, mivel a lap a terrorista szó helyett a “suicide bomber” (öngyilkos bombázó) szókapcsolatot használja, és a Hamas csoportot “Islamic militant groupként” (iszlám katonai csoportként) emliti egy korábbi számában. Egy 16 ezer  dolláros(!) hirdetés 400 aláírója, közöttük a kormányzó Jesse Ventura, 26 rabbi és 800 konzervativ  zsinagóga azzal vádolta a Star-Tribune szerkesztőségét, hogy "a terrorista szó NEM használata az országosan elfogadott meghatározástól való elhatárolódást jelenti, amit sürgősen abba kell hagyni."  Eddig csak bizonyos szóhasználat volt veszélyes, mostanra egy nem használt szó éppen annyira  veszélyessé vált.

A médiáról lásd még ugyanitt az 5. cikket és a Jelenidő rovatban Az igazságközlés igénye cimű írást.

 

3.

                                                                                                                                              Február 13.

 Az AP hírügynökség február 11-i jelentése szerint Moszkva határozottan ellenzi az USA fokozódó háborús zelótizmusát, főleg nyiltan beharangozott Irak ellenes ún. megelőző hadjáratát. Sergei B. Ivanov, orosz hadügyminiszter (tavaly óta), a világbékét fenyegető konkrét bizonyítékok és nemzetközileg elfogadott indokok híján, illetve az Egyesült Nemzetek jóváhagyása nélkül elutasítja a Bagdad ellen tervezett katonai puccs lehetőségét.

Vlagyimir Putyin korábban buzgón támogatta a korábbi ellenség, az antikommunista afgán erők és a szövetséges tálib rendszer felszámolását. Szeme előtt csupán az lebegett, az amerikai büntető akció árnyékában Washington jóváhagyásával és hallgatólagos nemzetközi beleegyezéssel minden gond nélkül mérhet megsemmisítő csapást a csecsen szeparatizmus végsőkig kitartó sejtjeire. Most azonban egyre nyugtalanabb az amerikaiak nyugat-ázsiai betolakodását illetően. A szaúd-arábiai amerikai katonai támaszpontok esetleges felszámolása miatt ugyanis Washington számára megnövekedett  Afganisztán stratégiai jelentősége a térségben. A robbanásig feszült közel-keleti helyzet és ebből következően az olajszállítás esetleges politikai célokat szolgáló korlátozása miatt pedig az iraki olaj fontossága.

Bár kezdettől fogva nyilvánvaló volt, Amerika hosszútávú tartózkodásra rendezkedik be Afganisztánban, Putyin a maga kis irtóhadjáratába felejtkezve csak mostanában eszmélt rá, ugyanez egy földretepert Irakkal is megtörténhet. Erre föl sebtében magas rangú hivatalos orosz küldöttséget menesztett, hogy figyelmeztessék az amerikai illetékeseket, ne is próbálkozzanak mesterségesen kreált indokok felhozatalával. Ha Washington Szaddám Huszein fejét akarja, akár háború árán is, akkor "valódi veszélyt bizonyítson, ne valami képzeletbelit" -- nyilatkozta többek között a nagyhatalmi trükköket hazai tapasztalatból jól ismerő Mikhail Kasyanov. (Az írott média, többek között az Economist is kétségbe vonta 1999-ben azt a vádat, hogy egyes orosz városok lakóépületeinek sorozatos felrobbantásáért ténylegesen iszlám terrorista csoportok lettek volna felelősek.)

A Fehér Ház szóvivője, Ari Fleischer úgy reagált, hogy a háború kiterjesztésével kapcsolatos moszkvai figyelmeztetés "valójában nem okoz gondot" a Bush adminisztrációnak. Meglepetés? Hónapok óta minden jel arra mutat, Európa és a mérsékeltnek elkönyvelt arab országok nemtetszése, még a barátinak mondott  Törökország heves tiltakozása is lepereg a hivatalos politikai irányvonal kialakítóiról. Nem véletlenül. A jelenkori nemzetközi helyzet két példaadó esete is azt bizonyítja George W. Bushnak, hogy az agresszoroké a világ.  Az egyik példa a csecsen szeparációs kísérlet kiméletlen letörése. A másik a palesztin államiság kialakítására tett kísérlet televízión közvetített vérbefojtása. A papíron hatalmi szóval bíró ENSZ Biztonsági Tanács és más békéltető szervezetek csak nyafognak és hápognak, előterjesztenek és megvitatnak, de gyakorlatilag évtizedek óta nem oldanak meg semmilyen problémát, és nem ítélnek el semmilyen nagyhatalmi agressziót.

Valójában a kolonializmusból kikászálódó, önérzetét visszanyerő, független nemzeti politikával próbálkozó Irak külső fenyegetettsége nem újkeletű, mintahogy a világ nyakbehúzó tehetetlensége sem az.  A korábbi össznemzeti érdektelenség, önzés és pipogyaság következtében(*1) valójában eljátszották  jogalapjukat és lehetőségüket a korlátlan attrocitás, tehát egy háború megállítására. Mikor a világ évek óta jóváhagyta Irak északi és déli tartományainak rendszeres bombázását, milyen alapon tiltaná meg Bagdad szőnyegbombázását?

 Sissela Bok A béke stratégiája (1989) című könyvében azt írja:

"Mára azok akik ilyen (pusztitó erejű) támadást parancsolnak, vagy hajtanak végre, nem haboznak jogos önvédelemre hivatkozni -- népük, szövetségeseik, életmódjuk, vallási és politikai meggyőződésük védelmére.  Ahogy régen az egymással szemben állók biztosra vették, Isten az ő oldalukon harcol, úgy ma az ellenfelek önvédelemre és nemzetbiztonsági érdekekre hivatkoznak akkor is, ha agresszív kalandokra vetemednek, messze a határaikon túl."

"Az elnök kezdettől fogva hangsúlyozta, különböző célok megvalósitása érdekében különböző országokkal fog koalíciót alkotni" -- közölte a médiával Fleischer, majd hozzátette: "Az elnök tisztában van vele, bizonyos ügyekben több nemzet támogatására számíthat, viszont más ügyekben ettől eltérő számú nemzeti támogatást remélhet." Politikai demagógiából lefordítva az eltérő szám esetleg csak egyet, vagy jó esetben kettőt, hármat jelent. A Clinton- és a Bush-adminisztráció rekordja azt mutatja, hogy az utóbbi évtizedben számos jelentős nemzetközi kérdés eldöntésében az Egyesült Államok Angliára vagy Izraelre és néhány bankókkal, korszerű fegyverekkel lekenyerezett arab országra számíthatott. (Ugyanakkor múlt év márciusában az USA egyedül vétózta meg az ENSZ  Biztonsági Tanácsának döntését, amely a további vérontás megakadályozására ENSZ békefenntartó erőket küldött volna az Izrael által megszállt területekre.) 

Az arabul beszélő közel-keleti térség legfontosabb szekuláris kormányának megbuktatásában a Bush kormányzat -- Blair és szűk köre kivételével -- még a 'rokon' angolok lelkesedésére se számíthat. Bush egész magatartása viszont azt sugallja, hogy ez a legkevésbé sem érdekli.  Washingtoni látogatása során az izraeli külügyminiszter, Shimon Peres már hónapokkal ezelőtt, múlt év novemberében a Newsweeknek adott interjújában jelezte az amerikai külpolitika várható irányvonalát, amit így közvetített: "Irak egy borzalmas ország, na de el fog jönni az ideje!"  

Nyilvánvalóan nem a saját nevében fenyegetődzőtt.

* Az európai demokráciák és a tehetős arab országok is szemet hunytak Irak (1981-es) és Libanon (1982-es) bombázása felett (20 ezer polgári halott leírva), ahogy a Genfi-egyezményt semmibe vevő amerikai szankciók felett is, amelyek a kiszolgáltatott polgári lakosság kollektív büntetését jelentették.

 

2.

 Február 6.

Amerikán kivül aligha akad még egy ország, amelynek kormánya továbbra is a globális gazdasági hegemóniában (világgyarmatosításban?) látná a megváltást a világ gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeinek kiegyensúlyozására,  a fokozódó elszegényedés feltartóztatására.  Aligha közölné le akár egy európai, akár egy japán vezető napilap, amit a Washington Post közölt nemrégen a 'küszködő zsenge demokráciák' és más elmaradottak helyzetelemzése kapcsán: a szabadkereskedelem és a globalizációs gazdaság  révén ki fognak kecmeregni a szegénységből, és új lehetőségekre tesznek szert.

Ki hiszi még el a régi nótát, miszerint minden jóra fordul, mikor a belföldi piac megnyitásáért cserébe lehetőség nyílik a biztos előnyökkel járó nemzetközi piacon való megjelenésre? A felvirágzást jelentő szabad versenyre? (Etelka néni cukrászdát nyithat Bécsben...?) Ki hiszi még el, hogy az ún. szabad verseny ténylegesen szabad? A korábban gyakran hangoztatott bíztató szabványszöveg mai ismétlése annál is inkább megdöbbentő, mivel ennek nemzetközileg dokumentált széleskörű tapasztalatok és az USA saját közgazdasági elemzései is ellentmondanak. A két pénzintézet, az IMF és a World Bank belső jelentései évek óta adatszerűen cáfolják a saját korábbi leegyszerűsítő feltételezéseiket. 

A két intézmény például kényszeredetten bevallja, hogy míg a kölcsöneiket visszautasítók, vagy a csak minimális indulókölcsönt felvevők (Szingapúr, Hongkong, Malajzia) az utóbbi évtizedek során kiválóan  boldogultak, addig az általuk támogatott, ismétlődő kölcsönökkel tömött, rájuk tukmált nyugati szakértőket nyakukba vevő dél-amerikai, délkelet-ázsiai és számos afrikai ország képtelen kikecmeregni a recesszióból. (Csak egy általános adósságabolició és egy hatalmas direkt segély infúziója segíthetne Pakisztán vagy éppen Indonézia talpraállításában, ennek ellenére megújított kölcsönöket kapnak.  Újabb uzsora kölcsönöket. Újabb lökést lefelé a lejtőn.)

A másik példa Tajvan és Dél-Korea esete. Mikor nem úgy ugráltak, ahogy fütyültek nekik, az 1960-as években megvonták tőlük az amerikai gazdasági  támogatást. Erre fel, majd mi megmutatjuk felkiáltással a saját lábukra álltak, és szingapúri mintára saját szakembereik által kidolgozott, a saját nemzeti igényeiknek megfelelő, saját szociális értékrendszerükre alapozott reformokat megvalósítva indultak meg a gazdasági fejlődés útján.

"Szabályzók hiányában a pénzügyi globalizáció sokkal lazább szerkezetű, mint a valódi gazdaság, amit meg kell változtatni.  Mind belső, mind nemzetközi legális ellenőrzésre van szükség a külföldi befektetések és a rövid távú kölcsönök túl gyors beáramlásának korlátozására az oligarchikus országokba, ahonnan aztán, amint a gazdasági mutatók problémát jeleznek, a befektetők egyszerűen odébbállnak" -- nyilatkozta a 2000-es választások során a Zöldek elnökjelöltje, Ralph Nader. Tegyük hozzá, katasztrófát hagyva maguk után.

A konzervatív tv-kommentátor és politikus, Pat Buchanan írta egyszer, hogy ahova az IMF vagy a Világ Bank betette a lábát, ott kő kövön nem maradt. Nader hasonlóképpen ítélte meg: "Az IMF a gazdasági krízisek fokozója, ezért minden további kormánytámogatást meg kell vonni tőle."  Egyes gazdasági szakértők szerint is (az adófizetők pénzét pocsékoló) két intézet nagyban felelős, amiért szerte a világban a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek. (Az Egyesült Nemzetek ennek ellensúlyozására  javaslatot terjesztett be a harmadik világ fejlesztésének finanszírozására, többek között egy globális adórendszer kialakítására, az európaiak által támogatott adó-harmonizációra  és a fejlett iparú országok közvetlen segélyének -- ami amerikai viszonylatban csak 0.7%-a az össznemzeti értéknek -- megduplázására. Túl kevés, túl későn? Ha egyáltalán...)

Mennyiben oka a konglomerátumoktól való függőségi viszony és a világszerte térhódító elszegényedés az Amerika-ellenes  terrorizmus fokozódásának? Az Államokon kivül aligha akadna még egy ország, amelynek kormánya kijelentené, hogy egyáltalán nem. Ennek ellenére ez a hivatalos washingtoni álláspont. A szeptemberi kamikázé támadások után a média és néhány harsány politikus által népszerűsített szlogen volt: "A Coca-Colát gyűlölik a terroristák, a hamburgert és az amerikai demokráciát." Ez az ostobán leegyszerűsített vélemény annál is inkább megdöbbentő, mivel ennek néhány józanabb médiavéleményen túlmenően a kormány belső használatra írt elemzései is ellentmondanak.

Egy jövőbe néző, részletes CIA-közlemény például (Global Trends 2015) már 2000 decemberében a következőre hívta fel a kormány figyelmét:

"A globalizáció evolúciója egyenetlen, rázós folyamat, krónikus pénzügyi ingadozással és egyre kiélezettebb  életszínvonal különbségtől kísérve. A lemaradó geográfiai régiók, országok és bizonyos csoportok egyre nehezebben viselhető gazdasági stagnálásnak (mi több recessziónak K. H.), politikai instabilitásnak és kulturális elidegenedésnek  néznek elébe. Ezek politikai, etnikai, ideológiai és vallási túlzásokat fognak kiváltani, a szokásos violenciától kísérve."  

"A társadalmi rend maga (amelynek döntő meghatározója a gazdasági rendszer) okozza, vagy legalábbis elősegíti a bűnözést, amelynek áldozatai vagyunk" --  irja Jeffrey Reiman A gazdag gazdagabb lesz, a szegény börtönbe megy című, a bűnözés és az igazságszolgáltatás ideológiájával foglalkozó könyvében, amely 1979 óta öt kiadást ért meg. "Ez minden osztályra vonatkozik, mivel a versenyszellemű társadalom, amely nem hajlandó elfogadható életkörülményeket biztosítani a tagjainak, ugyanakkor nyomást gyakorol rájuk, hogy maguk erejéből javítsanak a helyzetükön -- bármilyen áron." 

Amennyiben a szegények osztályát behelyettesitjük szegény országokra, és így Reiman megállapítását kivetítjük a világra, közelebb kerülünk az Amerika-ellenes hangulat megértéséhez.  "A társadalom degradálja és megalázza a szegényt, miközben a jól élőt kapzsiságra biztatja" -- írja Reiman, majd így folytatja: "A gazdasági kényszer különböző megnyilvánulásai fokozott súllyal nehezednek a szegényekre (szegény, vagy elszegényedő országokra, K. H.), mivel szükség diktálta állapotuk és a számukra elérhető törvényes gazdasági felemelkedés lehetőségének viszonylagos hiánya fokozott intenzítással kényszeríti őket a bűnözés útjára." A bűnözés vagy a bosszúállás számukra lehetséges (terrorista?) útjára. Akár ártatlanokat sújtó figyelmeztető (terrorista?) akciókra is. (Reiman idézése semmi esetre sem kívánja mentegetni a kétségbeesés anarchisztikus megnyilvánulásait, csupán érteni és megértetni próbálja az egyre veszélyesebbé váló nemzetközi helyzetet.)

Megjegyzendő, hogy korunk globalizáció- és Nyugat-ellenes anarchistái gyakran felső- vagy középosztálybeli, tanult, világlátott férfiak. Akár olvasták  Robert Owent, akár nem -- "a gazdasági függetlenség elvesztése nem csupán megelőzi a politikai függetlenség elvesztését, de valójában előkészülete az utóbbi megvalósulásának" --, képzettségük és külföldi tapasztalataik révén nagyon is képesek felmérni népük, fajuk, isteneik és a világ helyzetét. A  saját kiszolgáltatottságuk okát. Képesek felmérni  nemzeti értékeik veszélyeztetettségét és annak következményeit. Jövőtlen jövőjüket. Mikor az egyén a saját kormányától, világszervezetektől és a nagyhatalmaktól nem remélhet megoldást, akkor önkényes lépésekre kényszerül -- a CIA saját szavaival a szokásos erőszakkal társulva.(*1)

Mint annyiszor, az összefüggéseket átlátó, el nem kötelezett szakértői vélemény és széles adatbázison alapuló hivatalos előrejelzés évek óta ott volt, és elérhető lett volna a washingtoni politikusok számára, mégis teljesen figyelmen kívül hagyták. A helyzet azóta csak bonyolultabb lett. Öt hónappal az Amerikát ért terrortámadás után ugyanis még mindig árulással, vagy legalábbis hazafiatlansággal való megbélyegzést kockáztat, aki a polgári áldozatokkal járó büntetőhadjáratot, vagy a háború expanzióját nyíltan ellenzi, illetve konspirációs teóriák kiagyalásának vádjával kerülhet szembe, aki a terrorizmus fokozódásának fő okát a korporatív hegemóniából hasznot húzók fojtogató világhatalmi  törekvéseivel indokolná.

*1 "Colonized people often experience an urge to violent reaction to counter the brute force of oppression" -- állítja más szavakkal ugyanezt Chellis Gendinning

 

1.

                                                                              Január 31.

"Any country is subject to military action" -- jelentette ki gondosan hangsúlyozott nyomatékkal George W. Bush január 30-án este egyenesben közvetített „State of the Union” beszédében, amely az Egyesült Államok általános helyzetéről, terveiről és céljairól számolt be az országnak. “Any country”? Az este hátralevő részében még elalvás előtt is fülemben csengett a nyílt fenyegetés: "Bármelyik ország alanya lehet egy katonai támadásnak". Hihetetlennek hangzott. Ijesztőnek. És halálosan komolynak.

A belső remegés, zaklatott szorongás, ami az elnök szavainak hallatán eluralkodott rajtam, egy hosszú évtizedekkel korábbi, azt hittem soha vissza nem térő állapotot idézett elő bennem, amelyet  kislányként éltem meg, mikor 56-ban a pincében a felnőttek rémült suttogását hallottam: az oroszok visszafordultak, és megindultak Pest felé . . . Már Záhonynál vannak! Csak most utólag tudatosult bennem, hogy a félelem mellett a tehetetlenség és kiszolgáltatottság megalázó érzete volt a kiegészítője annak a bizonyos torkomon akadt, gyerekfejjel megmagyarázhatatlan érzelmi gubancnak.

A fenyegetettség ténye esetleg nem váltja ki azonnal  a halálfélelmet,  de a felismerés, hogy nincs védelem, nincs menekvés rögtön lebénít, és porrá zúzza a pszichét. Tehetetlen semmivé alacsonyít.  És ezen mit sem változtat a tény, mikor nem  szenvedő alanya vagy a fenyegetésnek, hanem a megtorló, vagy éppen egy vélt igazságosztó oldalán állsz. Esetleg egy nukleáris Nagyhatalom oldalán, védetten, biztonságban.

Nem lehet önvédelemből kiküszöbölni a kísértő gondolatot, hogy máshol, mások hamarosan megismerik a szorongató félelemnek azt a  kiszolgáltatottsággal vegyített letaglózó érzését, ami túlélés esetén egy életre az áldozattal marad. A modern haditechnológia bevetésének, a hatalmi és erőfölénnyel való élés vagy visszaélés veszélyének puszta gondolata önmagában véve is elsöprő erejű.

Bush az általános fenyegetésből konkrétra válva három országot nevezett meg, amelyek  akkor is váratlan megtorlás áldozatául eshetnek, ha nem találni náluk füstölgő fegyvert, ami az al Kaidához kapcsolná őket.  A három fő gonosz --  a "gonoszság tengelye"  --  Irak, Irán és Észak-Korea. Az argentin Nobel-díjas laureátus, Adolfo Perez Esquivel az amerikai elnök retorikáján gúnyolódva úgy nyilatkozott, "ez a fekete-fehér gondolkodásmód, ahol a jó áll szemben a gonosszal, a cowboy-filmekre emlékeztet."

"I will  not wait on events, while dangers gather" -- hangoztatta Bush.  Ez azt jelenti, neki se tényleges fenyegetésre, se ellenséges támadásra, se tömegirtó fegyverek konkrét bizonyítékára nincs szüksége, hogy ledorongolja és miszlikbe aprítsa az útjába kerülő fekete kalaposokat. Lassan kihal az a nemzedék, amely még emlékszik, milyen könnyen lángra lobbanhat az egész világ.

A Nobel-díjas 28. amerikai elnök, Woodrow Wilson azt írta, a kormány eljárásai ugyanolyan magas erkölcsi színvonalat igényelnének, mint bármi személyes eljárás vagy privát döntés. Véleménye szerint a világ polgárainak túlnyomó többsége megveti a háborút, az erőszakot, a titkos egyezkedéseket, az oppressziót, és amennyiben hangereje lenne, a vezetők pedig a háttérben lebonyolított alkuk helyett nyilvános egyezkedésre kényszerülnének, akkor biztosan  alapvető változás történne.

(Na persze egy kis hipokrizmusért Wilsonnak sem kellett a szomszédba menni. Bár személy szerint nem volt az öldöklés híve, elnöksége alatt mégis folytatódott, ha nem fokozódott a vérgőzös amerikai intervenció Közép-Amerikában. 1914-ben Vera Cruz bombázását Wilson azzal indokolta a megdöbbent világközvélemény felé: azért mentek az amerikai katonák Mexikóba, hogy az emberiséget szolgálják.)

Annak ellenére, hogy a többség ma is gyűlöli a háborút és ellenzi a fegyveres erőszakot, a hangjuk ma sem igazán hallható -- ugyan ki kalkulálja be a politikai döntéshozatalba az alternatív média hangját, a világháló értelmiségének fortyogását vagy a naiv-balga tüntetők millióinak követeléseit --, és a kormányok tisztességtelensége, felelőtlensége mit se változott. Ennek következtében az elnyomottak, a semmibe vettek túlkapásai egyre kétségbeesettebbek, míg ezekre válaszként a megtorló intézkedések egyre brutálisabbak. Megállíthatatlan ördögi körforgás ez, könnyekkel áztatott.

Szürreális víziónak tűnik az a kép, amit az AP hírügynökség közölt egy pár hónapja a csecsen főváros, Grozny egyik földig rombolt, kihalt főutcájáról. Egy orosz hivatalnok szerint az öt hónapos ostrom után nem találtak egyetlen álló épületet, amit ideiglenes hadiszállásként használhattak volna. Véleménye szerint Grozny soha nem lesz újjáépítve. Egy helyszínt megjárt újságíró szerint Sztálingrád nézett ki hozzá hasonlóan a németek és a Vörös Hadsereg csatározásai után.  Százezrek lettek földönfutóvá. Senki sem tudja hányan alusszák az örök álmot a szellemváros romjai alatt.

Mikor úgy tűnik, megőrült a világ érdemes visszapillantani a múltba. Talán az időszámítás előtti 1750-es évek barbárnak mondott világába, Hamurabbi kőbe vésett, zseniális törvénykönyvére. Fel kellene idézni a szemet-szemért, fogat-fogért rendelkezés mélyreható bölcsességét. A Bibliával ellentétben, amely a kollektív büntetést, az ellenfél mindenkori könyörtelen  megsemmisítését proponálja (Kivonulás, Józsua könyve), Hamurabbi  a  hatalomvágyból, irigységből, revánsból adódó népirtás helyett a sérelemmel arányos mérvű elszámolásra kötelezi alattvalóit. Az öntörvényű, esztelen túlzás helyett a jogrend biztosította mérsékletre.

A huszadik századot nem érintette meg ez a bölcsesség, és valószínűleg a XXI. század is térdig jár majd a vérben. Az eszközök rendelkezésre állnak a totális pusztításhoz. Indok is mindig akad bőven. Akinek idealisztikus lelkivilága nem vállalja, hogy revánsból vagy olajért, vízért, aranyért gyilkol, az arra hivatkozik, hogy az emberiséget szolgálja. Csak maradjon túlélő.

Addenda:

The "axis" part of Bush's State of the Union address on Jan. 29, 2002: "North Korea is a regime arming with missiles and weapons of mass destruction.... Iran aggressively pursues these weapons.... The Iraqi regime has plotted to develop anthrax and nerve gas and nuclear weapons for over a decade.... States like these, and their terrorist allies, constitute an axis of evil ... posing a grave and growing danger... I will not wait on events ..." (Nor, apparently, waits he on good intelligence, either. H. K.)

 

A háborús veszéllyel kapcsolatban lásd még: a  Jelenidő rovatban a Kész őrültség és a Bolondok missziója című esszéket

 

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára