EMPIRIA Magazin IV. évfolyam - Kuliffay Hanna írásai

 2005 - II. félév

30. írás

December 29.

George H. W. Bush, az öreg, nemzetbiztonsági tanácsadójával, Brent Scowcrofttal  közös könyvet jelentetett meg 1998-ban, A megváltozott világ címmel. Ebben elismerésre méltó politikai előrelátásról tanúságot téve a következő magyarázatot adták arra a média által gyakran feltett kérdésre, milyen döntés alapján nem szállták meg a legyőzött Irakot az első Öböl-háború idején:

“Megpróbálni elintézni Szaddám Huszeint, megszállássá kiterjeszteni az iraki háborút . . . kiszámíthatatlan emberi és politikai árat jelentett volna.  Huszeint valószínűleg lehetetlen lett volna elfogni. Rákényszerültünk volna, hogy elfoglaljuk Bagdadot, ami (attól fogva) tulajdonképpen egyet jelentett volna Irak irányításával. A koalíció azonnal összesett volna, az arabok dühükben hagyták volna ott, de mások is kugrottak volna belőle. Az adott körülmények között nem rendelkeztünk egy  előreláthatóan életképes ‘kivonulási stratégiával’, (ami nélkül lépve) megszegtük volna egy másik alapelvünket.  . . . Amennyiben az invázió útját választottuk volna, az Egyesült Államok még mindig megszálló hatalom lenne egy elszántan ellenséges földön.”

Talán soha nem volt aktuálisabb, mint ma, idősebbik fia, George W.  idejében a neves filozófus, George Santayana figyelmeztetése: akik nem tanulmányozzák a történelmet, azok elkerülhetetlenül megismétlik.  Minden ostobaságával, brutalitásával, tragikus végzetű döntésével egyetemben.  Akik mára elfelejtették, vagy soha nem is érdekelte őket Vietnam, azok az egyik korabeli népszerű szám kétségbeesett kérdését sem fogják tudni a mába illeszteni: "Mikor fogunk egyszer (a történtekből) tanulni?"  Gyerekes vetélkedés helyett az apák tapasztalatára építeni?  Az Egyesült Államok gyűlöltségének okát saját hipokrízisében, sok szempontból deviáns kultúrájában és gyilkos szerzésvágyában keresni?

29. írás

December 26.

A Mother Jones képes magazin e havi számában közölt, Hyder Akbarral készített interjúban olvasható a következő, hamarosan bíróság elé kerülő eset:

„(Abdul) Walit rakétatámadással vádolták. Ezért csináltunk neki egy megállapodást, hogy az amerikaiaknál feladva magát alkalma legyen kimagyarázkodni. Apám (Said Faizel Akbar, Hamid Karzai Amerikából visszatelepült szóvivője, K. H.)  vele küldött kíséretként, mivel Wali családja hallott történeteket az amerikaiakról és a (börtönbeli) kínzásokról. Apám erre azt mondta, „Az amerikaiak nem csinálnak ilyen dolgokat, nem olyanok, mint az oroszok.  . . .  Három nappal később kaptam egy telefonhívást, hogy Wali meghalt (a börtönben).”

Sokan még ma is próbálják menteni a menthetőt -- „Az amerikaiak nem csinálnak ilyen dolgokat” --, mivel nehéz elhinni és még nehezebb bevallani, hogy a nagyhatalmi visszaélés, a soviniszta arrogancia mint olyan nem ismer nemzetiségbeli, faji, bőrszín szerinti megkülönböztetést. Sokan még ma is azt hajtogatják kétségbeesetten, a mi katonáink, a mi titkosszolgálati ügynökeink, a mi foglárjaink különbek, mint az oroszok voltak, emberségesebbek, hiszen kultúráltabbak és vallásosak. Az amerikai börtönfelvételek, iraki riporterek és civilek titokban készített képei és az Internet egyre bővülő képanyaga azonban a végsőkig korrodálják a maradék reményt is.

Az Emberi Jogok Figyelője jelentései és a Keleti Öböl Expressz legújabb riportja szerint „Amerikai katonák az interneten halott és megcsonkított irakiakról készült szörnyű képeket csereberéltek amatőr pornó felvételekért.” Az említett East Bay Expressen publikált cikk szerzője, Chris Thompson azt írta, „Amerikai katonák pornóélvezetükért cserébe elborzasztó iraki hullák képeit használták fel -- mintegy fizetőeszközként.”

Az egyik pornográfia weblapon „egy arab férfi lehasított arca látható egy vérrel teli tálba helyezve” közli a cikk. És a katonák által írt megjegyzések groteszkek: „Főtt iraki”, mondja az egyik. „Rossz nap ennek a fickónak”, mondja egy másik.

Matthew Rotschild ennek kapcsán írt cikkében értetlenül áll szemben azzal a ténnyel, hogy Donald Rumsfeld védelmi miniszterként mai napig sem adózott felelősséggel az évek folyamán kiderülő barbár és szadista esetekért. Sőt. Csak nem régen sikerült neki megakadályozni egy újabb világbotrányt, amennyiben egy per kapcsán 2000 közül több mint száz kínvallatást leleplező felvétel kerülhetett volna nyilvánosságra a Pentagon szigorúan titkosított anyagából. Bizonyítékok híján viszont a vád által felsorakoztatott bűntények nem történhettek meg. És itt válik nyilvánvalóvá a trükk. Minden tagadás és minden dokumentum zárolása vagy megsemmisítése elsődlegesen Rumsfeld védelmére és igazolására szolgál, aki annakidején az Abu Ghraib botrányról írt korai riportokat csupán elszigetelt esetek nemzetközi túllihegéseként bagatellizálta.

Addenda

Az Egyesült Államok maximális biztonságú börtönt épít Afganisztánban, egy Szovjet időkből származó lerobbant börtön helyett: "The US government has plans to build a high-security prison in Afghanistan to hold terror suspects, including some who would be transferred from the controversial US naval base at Guantánamo Bay. The site selected for the jail is Pol-e-Charki, a rundown prison near Kabul dating from the Soviet era."  (Burns-Morarjee: US Plans Afghan jail for Terror Suspects. Financial Times. January 5, 2006)

MÁS:

Tegnap a televízió Face the Nation című politikai műsorában a Bagdadból frissen érkezett tudósító, Lara Logan, Bush és Rumsfeld nyilvános ígérgetése ellenére kétségesnek tartja, hogy jövőre ténylegesen csapatleépítésekre kerülhetne sor. Mint mondta, privát beszélgetések során magas rangú katonai személyek bevallják, a jelenlegi veszélyesen konfrontációs helyzetben nincs elég emberük, hogy a Pentagon által kijelölt stratégiai feladatokat ellássák.

Az utasítás az, hogy űzzék el az ellenállókat és tartsák meg a "felszabadított" városokat, amíg az iraki katonai erők képessé válnak a hatalom átvételre. Ezt az elmúlt három évben sehol sem sikerült megvalósítani. Amint az amerikaiak kivonulnak, a lakosság visszatér és vele, illetve szerves részeként a megszállás, rombolás, rablás és gyilkosságok miatt felháborodott, mindenre elszánt rezisztencia.  Az amerikai katonáknak újból és újból meg kell küzdeni  a meghatározhatatlan ellenséggel, amelyről Bruce Hoffman, terrorizmus és iraki "insurgency" szakértő azt mondta, "nincs gravitációs központ, nincs vezetőség, nincs hierarchia: sokkal inkább egy konstellációnak mondható, mint egy szervezetnek". Magyarán egy megszállt nép vívja élet-halál harcát.

Logan szerint a választások jelentősége ellenére békére és biztonságra nem lehet számítani Irakban, annál is inkább, mivel "akik nacionalista ellenállóknak tartják magukat, azok el vannak szánva rá, hogy nem teszik le a fegyvert, amíg az utolsó amerikai katona is el nem hagyja az országot."

Arra a kérdésre, nem  a (polgárháborús) Libanonhoz kezd-e egyre inkább hasonlítani a jelenlegi Irak, Logan helyeslőleg reagált. Véleménye szerint sok függ attól, sikerül-e Allawinak, "az Egyesült Államok reményének" megkapni azt a vezető pozíciót, amit Washingtonban szánnak neki.  "Annyi pénzt adnak neki, amennyit  csak akar, hogy meg tudja venni a független jelölteket." Ha sikerül alkuval, fenyegetéssel, zsarolással pozícióba nyomni, Logan szerint "(Allawi) alapjában véve egy gyengédebb Szaddám Huszein lesz".

Ezért folyt ennyi vér?  Ezért lettek nyomorékká, árvává, otthontalan koldussá száz és százezrek? Szaddám Huszein árnyékfigurájáért?

Addendum:

Mondhatnánk, Irakban a helyzet változatlan. A Los Angeles Times  26-i jelentése szerint tegnap 2 amerikai katona lett útszéli bombák áldozata. Más helyen egy amerikai tank gyulladt ki egy rejtett útszéli bombarobbanástól - áldozatai számáról egyelőre nem adtak ki jelentést. Szabotőrök ismét sikeresen felrobbantottak egy olajvezetéket, Bagdadtól 60 mérföldre, ami hatalmas kárt jelent az amúgy is állandó benzin hiánnyal küszködő, nevetséges módon importra kényszerülő országnak.

27-én két amerikai katona haláláról tudósítottak egyes hírforrások(*1) és egy Bagdad felett összeütközésbe került vagy lelőtt helikopterről, amelyeknek 2 pilótája életét vesztette.  Október 20-án az amerikai katonai halottak hivatalosan elismert száma  2024 volt, december utolsó hetére meghaladta a 2160-at.  Az említett napokon legalább 60 iraki lelte halálát az ellenállók kitervelt tisztogatási akciójának eredményeként vagy a tragikus véletlen áldozataként.  A többség kollaboránsnak tartott rendőr, katona vagy állami tisztviselő volt. Többek között géppisztolyos támadás áldozata lett 27.-én a volt iraki hadsereg őrnagya, brigadéros Haider Ali Saied, a jelenlegi Belügyi Minisztérium magas rangú alkalmazottja és vele egy kísérője. Az Irakból Karácsonyra visszatért tudósító, Lara Logan szerint "nem létezik biztonságos hely Bagdadban".  A legtöbb, amit Amerika célként tűzhet maga elé, az "to retrieve with dignity", vagyis méltósággal visszavonulni.

Az AP 30-i jelentése szerint egy öngyilkos bombázó megölt egy rendőrt, egy gépfegyveres elintézett egy francia vállalatnak dolgozó sofőrt, gerillák elraboltak és halállal fenyegetik a szudáni követség 5 alkalmazottját, ha nem számolják fel diplomáciai kapcsolatukat, és fegyveresek elraboltak egy libanoni mérnököt, aki a Schneider tervezőcégnek dolgozik. Irak legnagyobb olajfinomítója 24.-e óta nem működik, mivel állítólag szállítóautóik felrobbantásával és gépkocsivezetők megölésével fenyegették meg.

Mióta a nyár közepén készült felmérésekből kiderült, a megkérdezettek 73%-a elfogadhatatlanul magasnak tartja a katonai áldozatok számát, szinte minden hírforrás igyekszik a legkevésbé feltűnő helyen megjelentetni a halottak és sebesültek számát, és igyekszik minél kevesebb információt közölni egyes esetekről. Ősztől kezdve a közlés színvonala csak rosszabbodott, november-decemberben szinte vadászni kellett a médiában egyre szórványosabban megjelentetett halálos kimenetelű incidenseket.

28. írás

December 19.

Az USA elnökhelyettese, Dick Cheney az éj leple alatt, mint a besurranó tolvajok és gyűlölt diktátorok, villámlátogatásra érkezett a háború gyötörte Bagdad egyetlen relatív biztonságosnak mondható, erődítménnyé kiképzett Zöld Zónájába. Az útja olyannyira titokban zajlott, hogy a „felszabadult” Irak jelenlegi miniszterelnöke, Jalal Talabani sem tudott róla -- azt hitte egy megbeszélésre igyekezve, hogy az amerikai nagykövettel van találkozója. Mi jellemezheti ennél jobban az országban jelenleg uralkodó helyzetet?

Cheney az irakiakkal folytatott protokolláris programok után arról informált egy szűk körű, talán 30 magasabb beosztású katonából álló csoportot, hogy az otthoni egyre inkább prominens hangok ellenére, amelyek a csapatok mielőbbi visszavonását követelik, ő továbbra is a küzdelem folytatásának híve. „Egyetlen módon veszíthetjük el ezt a harcot, ha feladjuk. És ez nem alternatíva.”

Cheney, aki 1991 óta (mikor védelmi miniszterként rákényszerült) nem látogatott meg katonai alakulatokat, sőt most sem vette a fáradságot, hogy harcoló egységekhez vagy legalább az ő háborújában  sebesülést szenvedettekhez ellátogatott volna. Viszont a szögesdróttal és betonakadályokkal körülvett, gépfegyverekkel felszerelt helikopterekkel vigyázott Zöld Zóna védelmében meghúzódva úgy ítélte meg, hogy „Irak jól néz ki.” Értsen mindenki alatta, amit akar. Majd azzal folytatta, a történelem távlatából ítélve az idei év sorsforduló az irakiak életében, mivel az elmúlt másfél évben „rendkívüli haladást” értek el. Keressen egy tűt mindenki abban a kazalban, amelyikben éppen kedve tartja.

A neokonzervatív Weekly Standardban William Kristol és  Robert Kagan alájátszanak Cheneynek, mikor a 15-i választást döntő fordulópontként, tehát a Fehér Ház eredményeként népszerűsítik azzal tetézve, hogy " kitört  a demokrácia az arab világ szívében."  Innen már csak egyenesen előre vezethet a béke, biztonság és boldogság útja, ahogy mindig is jósolták.

Arra a kérdésre, hogy viszonyul ma ahhoz a háborút megelőző jóslatához, hogy az irakiak tárt karokkal fogják várni az amerikai erőket, az Alelnök az őt jellemző nyugodt magabiztossággal felelte, „Nem hiszem, hogy rosszul mértem fel (a helyzetet). . .  Szerintem a nagy többség úgy tekint ránk, mint felszabadítókra.”

A szemrebbenés nélküli hazudozás és propagandisztikus nép áltatás mesteri fokon űzése terén Kissingerrel vetekedő Cheney leglényegesebb kijelentése azonban az volt, amit az alternatív média stratégiai szakértői, mint elkerülhetetlen lépést régebben jósolgatnak, de egyszer a Washington Post is pedzegetett: a vereség látszatát elkerülendő a megnyerhetetlen háború kátyújából való kiút a fővárostól távoli támaszpontokra való fokozatos visszavonulás lesz. Az EMPIRIA Magazinban a következő volt olvasható erről idén májusban:

A hét végén korlátozott nyilvánosságot kapott az a katonai terv, amely szerint az anglo-amerikai szövetség a közeljövőben több mint 100 ideiglenes bázist fog átengedni az iraki rendfenntartó erőknek -- ami első hallásra a megszállás befejezéseként hangzik. Erről azonban szó sincs.

A Pentagon a további emberveszteség, valamint harckocsi, helikopter és utánpótlás szállító teherautó veszteség elkerülése végett tervez kivonulni a megszállásba beletörődni képtelen városokból és környékbeli laktanyákból az ország ritkábban lakott területeire, ahol bombabiztos barakkokat és szilárd szerkezetű katonai létesítményeket magukba foglaló erődítményeket kívánnak építeni --, ami nem mást jelent, mint permanens ott tartózkodás tervezetét.

A Guardian/UK szerint egyes iraki politikusok ellenzik a hosszú távú washingtoni berendezkedést (ki figyel oda?), mivel véleményük szerint csak további üzemanyagként fog szolgálni a terrorizmusnak. A Pentagon szerint viszont azzal, hogy a hangsúly a szír határvonal és az olajvidékek, szállítóvonalak biztosítására tevődik át, csökkenni fog a közvetlen konfrontációk lehetősége az urbánus gerillákkal és ezáltal csökkeni fog az amerikai veszteség is.

A modern felszereltségű, légikikötővel is rendelkező katonai erődítmények a Washington Post szerint nem csak biztonságosabbak lesznek, de jobban elláthatók és hatékonyabb csapatmozgást lesznek képesek biztosítani. Az Egyesült Államok egyik hivatalnoka szerint minden téren messze túl fognak tenni a jelenlegi katonai bázisokon, és az új épületek közvetlen nehézfegyveres támadásnak is képesek lesznek ellenállni.

Cheney természetesen a világért sem ejtette volna ki a száján a permanens szót, hanem úgy fogalmazott, hogy az amerikai erők végső fokon valószínűleg egy pár helyre fognak visszavonulni Irakban, ami majd létszám csökkenést eredményezhet.  „Úgy vélem, talán már a jövő évben változás lesz észlelhető a csapat elhelyezésekben.” -- mondta.  Ez a rendkívüli jelentőségű bejelentés a Washington Postban például a 19. oldalon eltemetve kapott helyet, holott egyértelműen azt jelenti, hogy az amerikai kormány az iraki választásoktól, az iraki népakarattól(*1) és az Arab Liga állásfoglalásától függetlenül hosszú távon kívánja folytatni Irak megszállását.  És itt következik az újabb népámító színjáték: a beharangozott létszámcsökkenés legfeljebb azokra az egységekre fog majd vonatkozni, amelyeket ideiglenesen, csupán a választások idejére rendeltek erősítésként Irakba.

*1 Korábbi iraki adatok szerint az irakiak 98%-a megszállónak tartja Amerikát és ennek megfelelő arányban kívánja mielőbbi távozását.

MÁS és mégsem:  

A következő aligha fog bárkit is megdöbbenteni: 410 behívott tartalékos tisztből 265 inkább lemondott tisztségéről és vele a különböző járandóságokról, minthogy szolgálatot vállaljon Irakban vagy Afganisztánban. A Ready Reserv (már nem aktívan szolgáló, de még a katonaság kötelékébe tartozó) közkatonáinak azonban nem volt erre lehetősége, és így tavaly nyár óta közel 4000-en (koruktól és családi körülményeiktől függetlenül) kénytelenek voltak bevonulni. Voltak persze, mert mindig vannak, akik felmentést tudtak szerezni, olyanok is, akik egyszerűen figyelmen kívül hagyták a behívót. 80-an azonban egyszerűen megtagadták a parancsot, amiért is a katonai bíróság eljárást indított ellenük. Néhány szegény ördög biztos közülük is beadta volna a derekát, ha neki is olyan fizetést ígért volna a Pentagon, mint a Special Force, a különleges alakulat Irakban vagy Afganisztánban jelenleg vagy korábban szolgáló és újra regisztráló tagjainak: rangtól függően évi 150-200 ezer dollárt.

27. írás

December 16.

A pártfegyelemhez szokott republikánusok diktálta, végsőkig polarizált jelenlegi kongresszusban nem nagy divat a kétoldalú törvényjavaslatok benyújtása. Éppen ezért külön meglepetés volt jelen sorok írójának, hogy a demokrata Dennis Kucinichnek a texasi Ron Paul személyében sikerült megszerezni egy republikánus képviselőtárs együttműködését, méghozzá egy olyan sokkhatású legislatíva prezentálására, amely egy alapvető iraki szabadságjog védelmében született.

Minden iróniák iróniájaként, párhuzamosan a kongresszusban folyó vitával -- még meddig maradjon és harcoljon a végsőkig kizsigerelt, állandó veszteségeket szenvedő amerikai hadsereg Irakban -- a Kucinich-Paul páros egyedülálló, revolúciósnak ható elgondolással állt elő: Washington helyett a bagdadi parlamentben kéne megtárgyalni és eldönteni Irak sorsát. Reakcióként szinte hallani véli az ember a gúnyosan felnyerítő röhögések kórusát a Fehér Házban és a Pentagonban.

Abban a reményben, hogy ennek ellenére, vagy éppen ezért Olvasóimat érdekelni fogja, itt közlöm Kucinichnek a benyújtott törvényjavaslattal kapcsolatosan kiadott közleményét.  Mindenki, akinek országát és népének sorsát valaha Moszkvából irányították, át fogja érezni a jelentőségét:

„Nem az Egyesült Államok Képviselőházának, hanem az újonnan megválasztott iraki parlamentnek kellene megszavazni az amerikai megszállás időtartamát. Elvégre az ő országuk. Hogy Iraknak mire van szüksége, és mit akarnak az amerikai katonai megszállást illetően, azt az irakiaknak kellene eldönteni és nem az amerikai megszálló erőknek vagy a washingtoni politikusoknak.

Ez az adminisztráció újra és újra a mi 200 évvel ezelőtti nemzeti küzdelmeinkhez hasonlította Irak demokrácia felé haladását. Az adminisztráció saját analógiáját használva itt az idő, hogy lehetőséget adjunk Iraknak a saját függetlenségi deklarációjának megírásához.

Irak jóváhagyott egy alkotmányt és választásokat tartott egy végleges testület jelölésére. Így minden mértékkel mérve szuverén nemzet. Mint ilyen alkalmassá vált arra, hogy megvitassa és szavazzon a nemzetet érintő legfontosabb kérdésben – ami az amerikai megszállás. Az adminisztráció többször ismétlődően hangoztatta, ha az irakiak megkérnek, hogy vonuljunk ki, ki fogunk vonulni.  Felmérés felmérés után azt jelzi Irakban, az iraki nép túlnyomó többsége ellenzi az amerikai megszállást.

Most eljött az az idő, hogy az adminisztráció állja a szavát és hagyja az irakiakat, hogy maguk hozzák meg a legfontosabb és legalapvetőbb döntést az országuk jövőjét illetően. Az iraki nép addig nem lehet teljesen szabad, amíg a jövőjére vonatkozó döntéseket Bagdad helyett Washingtonban hozzák.”

Kucinich politikai tevékenységéről lásd itt lejjebb a 25. és 19. írást, a Jelenidő rovatban az Alternatíva helyett imitáció és a Lenin árnya a Fehér Házban című cikket, a Lapszemlék-kommentárok rovatban 2004. I. félév 12. írást.

Addenda: 

The Program on International Policy Attitudes and reported in the Washington Times on February 1 found that only five percent of Sunni Arabs approved of the December 15, 2005 elections, 92 percent thought that the new government was illegitimate.

26. írás

December 14.

A demokrata kongresszusi képviselő és az elnöki pozíciót tavaly sikertelenül megpályázó Dennis Kucinich hivatalos közleményt tett közzé, amelyben felelősséggel vádolja George W. Busht az elhalálozott és nyomorékká váló amerikai katonákért, halott iraki civilekért, az adófizetők 250 milliárdjának elpocsékolásáért és a kudarcot vallott megszállásért.

„Az Egyesült Államok nem téves hírszerzési információ következményeként ment háborúba, hanem azért, mert a Bush adminisztráció a publikum félrevezetésének céljával manipulálta a hírszerzést, amely ürügyként szolgált egy nép megtámadására, amely nem támadott meg minket” -- írta Kucinich mintegy válaszként az elnöknek a washingtoni Woodrow Wilson centrumban tartott negyedik és egyben utolsó külpolitikáját magyarázó, mondhatnánk szükségszerűen mentegető beszédére.

„Az Elnök, aki korábban egész sorozatát adta a háború kiváltó okának, az invázió 1000. napján a háborút (továbbra is) támogató legutóbbi beszédeiben  most azt mondja, hogy az indok a Szaddám Huszeintől való megszabadulás volt. Nem a tömegpusztító fegyverek, mert azok nem léteztek. Nem a Nigerből vásárolt uránium, mivel Bagdad nem vett belőle. Nem Iraknak a 9-11-hez való kapcsolata, mert nem volt ilyen kapcsolat. Nem Iraknak az Al-Kaidával való kapcsolata, mivel semmi ilyesmi sem volt. Az elnök most azt mondja, felelősséget vállal az iraki háborúért. Egyetértek az Elnökkel. Felelős érte. Felelős egy olyan népnek a megtámadásáért, amely nem támadott meg minket.  Felelős azért a 2,151 amerikai katonáért, akiket megöltek Irakban. Felelős a 15,881 sebesült amerikai katonáért. Felelős legalább 30 ezer iraki civilért, akiket a háború kezdete óta öltek meg. Felelős azért a 250 milliárdért, amit az adófizetőktől csapoltak le a háború finanszírozására. És felelős a kudarcot vallott rekonstrukcióért és a folyamatos megszállásért. Boldogan látom, hogy az Elnök 1000 nappal később kész rá, hogy bevallja a hibáit. De még mindig van egy bevallani valója: hogy a folyamatban lévő megszállásunk Irakban haszontalan és gyors befejezést igényel.”

Kucinich már régen túllépett eredeti feladatán, ami nem más, mint a közvetlen választóinak politikai és társadalmi érdekképviselete. Mintegy országos érdekek képviselőjeként fáradhatatlan ostorozójává vált a Washingtonban eluralkodó morális hipokrízisnek, kétkulacsosságnak, a kormányszinten űzött hibát hibára, és hazugságot hazugságra halmozás bárgyú elnézésének.  Kitartó ellenlábasa lett a személyes és csoportérdekeket az össznemzeti érdekek elé helyezésének, mint ahogy az előre kialkudott, univerzálissá döngölt kongresszusi döntéshozataloknak is. Nyilvánvaló felelősségérzettől hajtva a maga útját járva a pártjabeli kötelező elvárásoknak egyszerűen nem tesz eleget. Éppen ezért nem véletlen, hogy nem emlegetik a következő elnökválasztás demokrata esélyeseként (Clinton, Feingold, Kerry nevét sulykolják máris a köztudatba), mint ahogy még véletlenül sem szerepel abban a maroknyi képviselői csoportban, akiket alkalomadtán meginterjúvolnak, vagy idéznek a vezető médiában.  Ugyanígy persze az sem véletlen, hogy itt, az Empiriában többször is  találkozhattak az Olvasók a nevével.

Kucinich tevékenységéről lásd lejjebb a 19. írást, a Jelenidő rovatban az Alternatíva helyett imitáció és a Lenin árnya a Fehér Házban c. cikket, a Lapszemlék-kommentárok rovatban 2004. I. félév 12. írást.

25. írás

December 11.

Nem is olyan régen, valamikor kora ősszel külügyminiszterünk, Condoleezza Rice ismét hangoztatta -- amit korábban nemzetbiztonsági tanácsadóként is --, hogy „mindenki” meg volt győződve róla, Irak világveszélyt jelentő tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett és urániumot vásárolt Nigerben -- „a franciák és a németek is”...  A Los Angeles Times ma saját stábjának kutatásai alapján december 11-én megjelentett egy olyan cáfolatot, amelyben eddig publikálatlan tényekkel és részletekkel, sőt egy személyes interjúval bizonyította, hogy a háborút megelőzően mind a franciák, mind pedig  a németek figyelmeztették az amerikai hírszolgálatot, hamis nyomon járnak és hitelt nem érdemlő forrásokra támaszkodnak.

A franciák harmadik figyelmeztetése ellenére 2002. szeptemberében  mind Cheney, mind pedig Rice, majd a State of the Union beszámolóban Bush elnök is, továbbra is nukleáris készülődéssel vádolták a bagdadi rezsimet. „Nem akarjuk, hogy a füstölgő fegyver gombafelhő legyen” -- hangoztatták. Alain Chouet, a franciáknak a CIA-vel valamikor szoros kapcsolatban álló volt kémelhárítósa az LATimesnak nyilatkozva erről úgy vélekedett: „Semmiféle bizonyíték.  Semmiféle tanújel.  Semminemű előjelzés. Semmi nyom.”  2003 júniusában a CIA nyilvánosan beismerte, amit néhányan a saját emberei közül, de páran a State Departmentben is kezdettől fogva állítottak, hogy hamis dokumentumokból és félrevezető tanúvallomásokból téves következtetéseket vontak le Szaddám Huszein stratégiai szándékait és hadiképességeit illetően.  Most már csak Rice-nak kellene túljutni kiemelt pozíciójára nézve szégyenletes fóbiáján . . .

24. írás

December 8.

Az ENSZ főtitkára, Kofi Annan és az angol igazságügyi miniszter, Lord Goldsmith azonos felszólító levelet kaptak kézhez november 7-i dátummal attól a jeles háborúellenes csoporttól, amelynek többek között tagja a világhírű szekuláris humanista  tudós professzor, Richard Dawkins, a sikeres politikus, George Galloway, a  Nobel-díjas drámaíró, Harold Pinter és a volt munkáspárti politikus Tony Benn. A vizsgálatot követelők nem csak a két ország, Anglia és az Egyesült Államok vezetőit kívánják a nemzetközi törvények és egyezségek megsértése, illetve háborús bűnök elkövetése miatt bíróság elé állítani, hanem mindazokat, akik bármilyen minőségben részesei voltak az Irak-ellenes (összesküvés jellegű) politikai és katonai döntéshozatalnak, beleértve az Abu Ghraib és Guantanamo fogjai elleni visszaéléseket és tömegpusztító fegyverek alkalmazásának elrendelését. 

Kora ősszel a brit Guardianban Chris Patten azt írta, a világ azért nem vádolja a legkatasztrofálisabb hibákért sem a megszálló Blair kormányt -- még az izraeli védelmi erők mintájára történő militáris "túlgyilkolásért", vagy Faludzsa és más iraki városok Grozny-szerűsítéséért sem --,  mivel senki egy pillanatig sem tételezi fel, hogy része volt a döntéshozatalban. "Británia helyzete olyan, mint egy feudális házigazdáé, nem olyan, mint egy komoly döntéshozó partneré." Lehetséges. Sőt valószínű. Ettől függetlenül azonban az ország kulturális, szellemi és politikai életének számos kiválósága a brit kormányt mint tettestársat hibáztatja a törvénytelenségek, pusztítás és kegyetlenségek elkövetéséért, és felelőségrevonást követel.(*1)

Konkrétan 28 vádpont szól a két adminisztráció ellen, amelyeket szakemberek a legnagyobb körültekintéssel dokumentáltak. A felelősségre vonás kikövetelésén túlmenően a kitűzött cél az, hogy Tony Blair egy széles körben feltételezett újabb (Irán- vagy Szíria-ellenes) háború estén ne legyen képes (önhatalmúlag) Bushoz csatlakozni. A brit Independent szerint a dokumentum hangsúlyozza, hogy Anglia a Genfi és Hágai egyezmények és az 1945-ös  Nürnbergi egyezmény megszegőiként a háború kezdete óta mai napig is súlyos visszaéléseket követnek el az iraki néppel szemben.

A hosszú vádemelési lista szégyenletes és fájdalmas olvasmány: bűntények a béke ellen, becsapásra alapozott agressziós háború tervezése és kivitelezése, a közbiztonság megteremtésének kudarca a megszállt országban, az infrastruktúra  nagyfokú, indokolatlan rombolása és pusztítása,  a szabadrablás és gyújtogatás megakadályozásának kudarca, a kulturális örökség védelmének kudarca, iskolák, kórházak és más középítmények szándékos működésképtelenné tétele és a megszállt területek gazdasági kizsákmányolása.

A háborús bűnök között szerepel többek között a Falludzsa ellen bevetett kémiai fegyver, a fehér-foszfor(*2) (white phosphorus) és a depleted uránium tömegpusztító fegyverként való használata, szóró-bombák(*2) alkalmazása; kábellel való gúzsbakötés, mentális terrorizáló eszközök, támadókutyák alkalmazása, szexuális erőszak; halálos kimenetelű kínzás és verés; menekülő civilek fehér zászlójának figyelmen kívül hagyása. . . Mindezek a Lewinsky szexbotrány miatt annakidején Bill Clinton ellen bizalmatlanságot szavazó kongresszusi képviselőket és szenátorokat szikrányit sem zavarja, különben már régen tiltakoztak volna és tettek is volna ellene, de érdekes módon az amerikai média sem ragadja meg az alkalmat, hogy legalább a Dawkins, Pinter, Benn nevekkel fémjelzett kezdeményezés hatására -- akár a bátrak mögé felzárkózva  -- számon kérnék a történteket. Pedig ennyivel mindenki tartozna a halottaknak.

*1  Részlet egy Tony Blairnek küldött nyilvános levélből: "Az Egyesült Nemzetek Irak megszállására vonatkozó mandátuma decemberben lejár. Ezennel felszólítjuk, tegye meg az első kezdeményező lépéseket a vérontás befejezésére, (leginkább) azzal a bejelentéssel, hogy a brit csapatok haza lesznek hozva az év végén. Amennyiben ezt megteszi, megakadályozza irakiaknak a brit csapatok általi további  legyilkolását. Biztonságosabbá teszi vele Británia utcáit. Megvédi a polgári jogokat, ahelyett, hogy aláássa." Az aláírók:

Brian Eno, Dame Anita Roddick, Tony Benn, Professor Richard Dawkins, FRS, Billy Bragg,   Dr Richard Horton, FRCP, Editor The Lancet, Maxi Jazz, Harold Pinter, John Williams, guitarist, Tony Woodley, General Secretary T&GWU, Julie Christie, Mark Rylance, actor, Lindsey German, Stop the War Coalition, Rose Gentle, mother of Gordon Gentle, John Pilger, Stewart Hemsley, Chair, Pax Christi UK,  Andrew Murray, Stop the War Coalition, Brent Hansen, broadcaster, Kate Hudson, Chair CND, A L Kennedy,     Haifa Zangana, John Keane, artist, Ian Rickson, Artistic Director, Royal Court Theatre, Margaret K Cook,  John Austin MP,  Benjamin Zephaniah, Reg Keys, father of Tom Keys, Ken Loach,  Katherine Hamnett, fashion designer,  Jeremy Corbyn  MP,  Caroline Lucas, Green MEP, Peter Brierley, father of Shaun Brierley, Tariq Ali, John Rees, National Secretary RESPECT, Mundher Al Adhami ,   Katie Mitchell, theatre director,  Professor Sebastian Balfour,   Matt Black (Coldcut), Bruce Kent, Jamie Reid, artist, Adrian Mitchell, George Galloway MP,    Allan Green, National Secretary, Scottish Socialist Party, Mary Balfour, MD Drawing Down the Moon,  Professor Steven Rose,  Keith Sonnet, Deputy General Secretary, UNISON, George Monbiot,  Michael Kustow, writer and producer, Dr Kamil Mahdi, John Pilger, Linda Smith, Chair RESPECT, Professor Hilary Rose,  Linda Riordan MP,  Victoria Brittain, Craig Murray,  Dr Alex Scott-Samuel, FFPH,  Michael Rosen, Kim Longinotto, documentary director, Tony Graham, theatre director, Dr Richard Drayton, Mark Curtis, author, Yvonne Ridley, Chris Nineham, Stop the War Coalition, Professor John Sloboda, co-founder Iraq Body Count, Greg Hersov, theatre director, Professor Tim Shallice FRS, Martin Rowson,  Nicolas Kent, Director, Tricycle Theatre, London,  Professor Jonathan Rosenhead,  Professor David Seddon,  Paul Mackney, General Secretary, NATFHE, Alan Simpson MP.

*2 A Bush adminisztráció először konvencionális fegyvernek nyilvánította a fehér-foszfort, majd mikor kiderült, hogy saját korábbi meghatározásával került szembe, megpróbálta letagadni a  fegyverként való alkalmazását, egészen addig, míg az amerikai legénység egy internet weblapon dicsekedett vele, milyen sikerrel használták Faludzsában az ellenállók kifüstölésére és irtására. Az angol hadügyminisztérium közlése szerint Basrát bevételekor ezrével lőtték  izraeli gyártmányú L20-as szóró-bombákkal, amelyek egyenként 49 kisebb, minimális érintésre robbanó bombácskát tartalmaznak. A Genovai Egyezmény  szabályzata szerint ezek gyártása és használata (a polgári veszélyeztetettség miatt) tilos. Ugyanakkor a Mirror közlése szerint a fegyveres erők minisztere, Adam Ingram beismerte, hogy angol felderítő tankok csökkentett uránium tartalmú lövegekkel is lőtték a lakosságot.  Egyelőre senki sem tudja, mennyi áldozatot szedett, és milyen utóhatása lesz a bagdadi és basrai gyerekekre a dózistól függően halálos depleted uranium (DU) por. Ugyanakkor azt sem lehet megjósolni, milyen utóhatásai lesznek az alkalmazó katonaságra és majdani gyermekeikre.

Addenda:

"When Saddam used WP it was a chemical weapon", said Sigfrido Ranucci, "but when the Americans use it, its a conventional weapon.  The injuries it inflicts, however, are just as terrible however you described it."  In the television documentary, eyewitnesses inside Fallujah during the bombardment in November last year described the terror and agony suffered by victims of the shells. Two former American soldiers who fought at Fallujah told how they had been ordered to prepare for the use of the weapons.  The film and still photographs posted on the website of the channel that made the film -- rainews24.it -- show the strange corpses found after the city's destruction, many with their skin apparently melted or caramelised so their features were indistinguishable.  Mr. Ranucci said he had seen photographs of "more than 100" of what he described as "anomalous corpses" in the city. After initially saying that the US forces do not use white phosphorus as a weapon, the Pentagon now says that WP had been used against insurgents in Fallujah. The use of WP against civilians as a weapon is prohibited.  . . ."Given that the US and UK went into Iraq on the ground that Saddam Hussein had used chemical weapons against his own people, we need to make it sure that we are not violating the laws that we subscribed to," said Daryl Kimball, director of the Arms Control Association in Washington. Yesterday (November 22, 2005) Adam Mynott, a BBC correspondent in Nassiriya in April 2003, told Rai News 24 that he had seen WP apparently  used as weapons against insurgents in that city. (Peter Popham and Anne Penketh: US Intelligence Classified White Phosphorus as 'Chemical Weapon', Independent/UK)

A témában lásd még: Lapszemlék 2004. I. félév 25. írás és 2004. II. félév 1. írás

MÁS és mégsem:

A Global Security Newswire közlése szerint Paul Wolfowitz, volt védelmi miniszterhelyettes tegnap úgy nyilatkozott a National Press Clubban, Irak inváziója nem történt volna meg, ha az Egyesült Államok tudta volna, hogy nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. Vajon volt erre felhördülés, vagy a döbbenettől néma csendbe dermedt az egész terem?  „Ha az Egyesült Államok tudta volna?”

Végül is kit ért  Wolfowitz az Egyesült Államok alatt? Nyilván nem a háború ellen tüntetők millióit.  Nyilván nem a tiltakozó polgári szervezetek ezreit, az alternatív média újságíróit, politológusait, történészeit,  az ellenzékiként karrierjüket kockáztató politikusokat, művészeket, tudósokat, akadémikusokat, egyházi személyeket, a tiltakozó diákokat, munkásokat, aktivistákat, híveket, veteránokat. . . Persze, hogy nem őket.  Wolfowitz az Egyesült Államok alatt az elnököt, kabinetjét és azt a neokonzervatív kabalt érti, akiknek markába centralizálódott szeptember 11-e után minden hatalom.  Ők voltak, akik állítólag nem láttak át a Chalabi-féle hazugság szövevényen, amin rengetegen mások átláttak. Ők voltak, akik nem akarták tudomásul venni, nem lehet egy országot leszerelni, amelyiknek nincs fegyvere. Nem lehet egy országot úgy felszabadítani, hogy megszállás alatt tartjuk.

„Nem vagyok benne biztos, hogy a bizonyíték, amit most tudunk abszolút meggyőzött  volna minket, hogy nem volt veszély, abszolút semmi veszély” -- mondta Wolfowitz, aki ma a Világ Bank elnöke. „Ha (azonban) valaki képes lett volna egy Lloyd’s of London garanciát adni, hogy nem áll fenn lehetőség  tömegpusztító fegyverek bevetésére (Bagdad részéről), akkor az ember fontolóra vette volna, hogy sokkal több támogatást nyújtson Irak belső oppozíciójának, ahelyett, hogy az Egyesült Államok vállalta volna magára a dolog elintézését, ahogy (végül is) csináltuk.”

Ezen az alapon a világ bármely országa, amelyik nem tudja bizonyítani a lehetetlent -- hogy nincs nukleáris fegyvere és nem készül támadásra -- bombázható. Akinek tehát nincs Lloyd’s of London garanciája -- és kinek van? -- az Washington részéről minden provokáció híján is intervenciós veszélynek van kitéve. Lehet, hogy ez nem is az abszurditásba forduló őrület, aminek tűnik, hanem egy kódolt üzenet? A barátnak és ellenségnek egyaránt szóló, Lenin szájszagára emlékeztető, elrettentő fenyegetéssel terhes világhatalmi üzenet: bárki sorra kerülhet.

„Az volt az érzés, hogy a legnagyobb veszély ezt az embert (Szaddám Huszeint) illetően az volt, hogy használná őket.” -- mondta Wolfowitz a nem létező fegyverekről. „Ha te tudtál volna garanciát adni nekünk, hogy nem lesznek használva, akkor valószínűleg lettek volna politikai opciók.” VALÓSZÍNŰLEG. Tehát akkor se biztosan. És ki az a „te”, akinek garanciát kellett volna adni? Ki adott garanciát Pakisztánért vagy Izraelért,  hogy nem fognak visszaélni nukleáris hatalmukkal? Senki. Nem is adhatott volna senki. Mégse bombáztuk a porba őket, sőt mindkettőt szövetségeseinkké fogadtuk.  Arról nem is beszélve, hogy egyelőre Amerika az egyetlen, aki eddig bedobta a maga kis atombombáit, amit persze nem illik felemlegetni. Hogy ezzel az alantas kétszínűséggel mennyire elidegeníti Wolfowitz és nem kevésbé Cheney, Rumsfeld, Bolton és Rice Amerikától a világot, azt nemzetközi statisztikák szomorú sora bizonyítja.

MÁS és mégsem:

Idézet Arianna Huffington cikkéből:

...  apparently Wolfowitz would prefer to keep all that messy Iraq business locked away in his past. A source tells me that his official bio at the Forstmann event skipped right over his role in the war. How convenient.Soon after taking office, he said, "I had quite honestly hoped to leave the Pentagon behind me in this job." And, at an appearance in Japan last month, he told reporters: "I'm not here any longer as a Bush administration official and I don't have to defend their record." Oh, so it's "their" record now, is it?Well, World Bank Wolfie may want to forget all about Wartime Wolfie -- but we shouldn't, we can't, and we won't.

We remember that it was Wolfowitz who, in the run up to the war, mocked Gen. Shinseki as "wildly off the mark" for saying the U.S. would need at least 200,000 troops on the ground in Iraq. "It's hard to conceive," Wolfowitz told Congress three weeks before the invasion, "that it would take more forces to provide stability in post-Saddam Iraq than it would take to conduct the war itself and to secure the surrender of Saddam's security forces and his army. Hard to imagine." That failure of imagination has led to the death and mutilation of thousands of Americans and tens of thousands of Iraqis.

And we remember how Wolfowitz pooh-poohed the idea that the U.S. would be saddled with the bill for the occupation and reconstruction of Iraq. "The idea that [cost of war estimates are] going to be eclipsed by these monstrous future costs ignores the nature of the country we're dealing with," he lectured Congress, going on to explain that Iraq had "$10 to $20 billion in frozen assets from the Gulf War," and generated "on the order of $15 billion to $20 billion a year in oil exports." "There's a lot of money there," he insisted, "and to assume that we're going to pay for it is just wrong." "Just wrong," indeed. The taxpayer tab for Iraq is a "monstrous" $250 billion -- and rising. No wonder World Bank Wolfie wants to leave Wartime Wolfie in the past and move on -- without being held accountable.

23. írás

November 30.

A parlament  republikánus szóvivője, Dennis Hastert(*1)  levelet írt a Kapitólium főépítészének, mint az ügyben illetékesnek, a közelgő ünnepekre 10 ezernyi égővel és 5 ezer dísszel dekorált, hivatalosan ünnepi fának nevezett fenyőt ismét nevezzék karácsonyfának. "Határozottan javaslom a tradícióhoz való visszatérést" -- erősködött Hastert, akinek december 8-án személyes feladata lesz egy kapcsoló segítségével fénybeborítani a Santa Fe nemzeti parkból Washingtonba szállított Engelmann Spruce hatalmas, gyönyörű példányát. Végül is az a fenyő, amit úgy díszítenek és úgy világítanak meg, mint egy karácsonyfát, ráadásul decemberben, az nem más, mint karácsonyfa -- vélekedhet teljes joggal a fontos és pártjában nagy tiszteletnek örvendő politikus.

Pontosan senki sem tudja, hogy mikor, de valamikor a múlt század 90-es éveinek elején (milyen régen voltnak tűnik így mondva ez a tizenegynehány év) lett Capitol Holiday Tree az addig nevén nevezett karácsonyfából.  Ez azóta is kegyetlenül csípte Hastert úr csőrét -- pláne hogy az illetékes hivatalnak nincs válasza rá (vagy okosabbnak véli elhallgatni), ki forszírozta ki és milyen indokkal a sok évtizedes tradíció elbaltázását. Közép-kelet Európában annakidején az ilyesmi vallás- és hagyományellenes bolsevik mesterkedés volt, na de itt és mostanában?

Ennél nagyobb és még izgalmasabb kérdés azonban, amire érdekes lenne tudni a választ, mostanában milyen egyéb ügyekben írt Hastert ilyen sűrgetően kövelődző, hasonlóképpen szenvedélyes levelet? Mi mást tartott ilyen mértékben fontosnak a napokban, ahol idejét nem sajnálva, pozíciójának és tekintélyének súlyát latba vetve személyesen  ragadott tollat?

A kérdést az vetette fel bennem, hogy kővé dermedve olvasom Az Amerikai Konzervatív-ban az ismert hírszerzési elemző, Philip Giraldi jelentését egy újabb közel-keleti háborús konfliktus előkészítéséről a Fehér Házban.  Vajon szakított-e időt ennek elolvasására, mi több, tett-e valamit is ebben az észbomlasztó ügyben a karácsonyi előkészületek lázában Dennis Hastert? Vagy akár a pártjabeli többiek?

"A Pentagon, az elnökhelyettes Dick Cheney hivatalának instrukciói alapján azzal a feladattal bízta meg az Egyesült Államok stratégiai parancsnokságát (United States Strategic Command), hogy készítsen alkalmas tervet egy másik  Egyesült Államok elleni, 9-11 típusú terrortámadás retorziójára.  A terv magában foglal egy nagyhatásfokú Irán-ellenes légitámadást, mind konvencionális, mind pedig taktikai nukleáris fegyverekkel. Iránban több mint 450 fontos stratégiai célpont van, beleértve számos nukleáris fegyver fejlesztésével gyanúsított helyszínt is. Ezek közül számos (támadási szempontból) nehéz, vagy mélyen a földkéreg alatt helyezkedik el, tehát konvencionális fegyverekkel nem semmisíthető meg, ezért kell számolni a nukleáris eshetőséggel. Irak esetéhez hasonlóan  a retorzió nincs ahhoz a feltételhez kötve, hogy Irán ténylegesen részese lenne egy Amerika-ellenes terrorakciónak.  Számos vezető beosztású tiszt borzad a munkájukkal kapcsolatos implikáció gondolatára --  mármint hogy Irán egy provokálatlan nukleáris támadásnak lesz kitéve --, de senki nincs felkészülve rá, hogy tiltakozását kifejezve tönkretegye a karrierjét." (*2)

 Lehet, hogy az összes automatikusan szalutálónál, meghunyászkodva szervilisnél, minden holokauszt kivitelezőnél csak erről van szó -- a karrier, az én, nekem, enyém gátlástalan védelméről?  Így mindenesetre érthetőbbé válik,  egyáltalán miért is lett   a karácsonyfa ügy a washingtoni politikai jellegű botrány sorozat közepette hirtelen témává,  miért születnek újabb és újabb cikkek róla, miért magasztalják egyesek a szóvivő urat a haza és a tradíciók bajnokaként.  Hastert ügyeskedő fontoskodása ugyanis úgy tűnik (és Washingtonban minden a látszat) hogy végre valami a nép óhajára történik -- ha már nem választhatják azt az elnököt, akit akarnak és nem állíthatják meg azt a háborút, amelyet jogtalannak tartanak. Békéről, a katonák hazatéréséről ugyan szó sem lehet, viszont közönséges feldíszített fenyők helyett közkívánatra ismét karácsonyfák ékesítik az ünnepre készülő fővárost.  Némelyik 10 ezer égővel.

Visszatérve azonban Iránra és egy kilátásba helyezett újabb holokauszt rémképéhez: akik tehetnének valamit az ott élő civil lakosság százezreinek védelmében, mint Hastert is, Giraldi szerint puszta egoizmusból nem lépnek, mi, a többiek pedig automatikusan azon a gumicsonton rágódunk, amit jól időzítve éppen elénk löknek. Annak az illúziónak tapsikolunk, amit pillanatnyilag felkínálnak, azt dicsőítjük, aki a lényegtelen kicsiséget lényegtelen nagysággá tudja fokozni -- akár 5 ezer csillogó dísszel dekorálva. Hitler nem véletlenül állapította meg, "milyen szerencsések is a vezetők, hogy az emberek nem gondolkodnak!"

*1  Hastertről olvasható az előző, 23. cikkben

*2  Iránról olvasható lejjebb a 20. írásban

Addenda:

Republican House Speaker Dennis Hastert and two partners turned a profit of more than $3 million on property they accumulated and sold in just over three years near the route of a proposed controversial freeway on the western fringe of suburban Chicago, according to land records and financial disclosure reports released Wednesday.  The speaker long has been an aggressive proponent of the highway and helped secure more than $200 million in federal funding through an earmark in federal transportation legislation. The property near Plano, Ill., was sold three months after the transportation bill was signed into law. It was purchased by a real estate developer who is planning to build more than 1,500 homes on the land. Kendall County, where the land is located, has one of the fastest-growing housing markets in the nation, and there has been a corollary rapid rise in land values...Hastert received five-eighths of the proceeds from the land sale, said Dallas Ingemunson, one of his partners. That indicates a profit of more than $1.5 million for Hastert. The Sunlight Foundation, a Washington-based ethics advocacy group, assailed Hastert for allegedly profiteering from the proposed highway. The group charged that he had sought to conceal his interest because the sale was made through a land trust that did not publicly identify Hastert as a partner. Hastert profited `in secrecy'. "Speaker Hastert's trust allowed him to profit--in secrecy--from the very growth that he cites to justify the Prairie Parkway," said Bill Allison, a senior fellow with the foundation, in a statement to reporters. (Writing of Mike Dorning And Andrew Zajac, Chicago Tribune, 2006)

22. írás

November 20.

Jack Murtha, demokrata képviselő mindkét pártbeli kollégái és a média döbbenetére azonnali visszavonulás követelésére szólította fel képviselőtársait a harmadik éve megszállt Irakból. Murtháról tudni kell, hogy eredetileg támogatta a háborút, mostanig szorgalmasan aláírta a hadikiadásokat fedező obszcén csekkeket, vietnámi tengerész veteránként a Lila szív és a Bronz csillag érdemrend büszke tulajdonosa, és nem utolsó sorban a hadsereg pártolójaként a hadiipar fejlesztésének odaadó támogatója. Ennek ellenére a mai napon  Bush hadi kalandorságát "áltatásba burkolt téves politizálásnak" nyilvánította a képviselőházban, hozzátéve, hogy az Elnök  makacskodása ellenére "Nem folytathatjuk tovább a jelenlegi irányvonalat."

Murtha közvetlen magas rangú katonai kapcsolatai révén a tényleges iraki helyzetről informálódva mára felismerte, hogy a fény továbbra sem látható az alagút végén, a vérontás értelmetlen, a Bush kormány bíztatása megalapozatlan, intézkedései felelőtlenek. Kollégái a megdöbbenve hallgatták, hogy a Pentagonnak kötelességszerűen szalutáló vagy már visszavonult magas rangú katonai vezetők mennyivel őszintébben számoltak be, sőt panaszkodtak volt bajtársuknak egy túlterhelt, "megtört" hadseregről, egyes csapatok harmadszori bevetéséről, a katonai akadémia és a hadsereg fokozódó létszám hiányáról, a hadi felszerelés elhasználtságáról és egyéb fontos problémákról. Murtha elérzékenyedve számolt be iraki veteránokkal való személyes találkozásairól, amik arra a következtetésre juttatták, "a katonaságunk szenved", míg párhuzamosan "az ország jövője kockára van téve".

"A háború nem úgy zajlik, ahogy híresztelik.  Ez (csak) illúzióba csomagolt politizálás. Az amerikai publikum (ennek megítélésében) messze előttünk jár . . . az idő megérett a változásra. . . . Nyilvánvaló, hogy a katonai akció folytatása nincs az Egyesült Államok, az iraki nép vagy a Perzsa öböl legjobb érdekében."

A republikánusok természetesen azonnal támadásba lendültek. Dennis Hastert nem szégyellt azzal vádaskodni, "Murtha azt szeretné, ha az Egyesült Államok megadná magát a terroristáknak, akik ártatlan amerikaiakat veszélyeztetnek". A többiek azzal rontottak rá, hogy az általa javasolt kivonulás káoszba sodorná Irakot.  Mintha most békés-nyugalmas örömünnepek sorozataként telnének az ország napjai -- sőt évei! Ami Murthát különösen felháborítja, hogy Dick Cheney sunyin megúszva a vietnámi háborút rendelkezik és oktatja ki azokat, akik az életüket kockáztatva nyertek tapasztalatot a csatatéren. "(Mondhatom) szeretem azokat a fickókat" -- mondta Murtha -- "akik bár öt szolgálati behívót kaptak, soha nem jelentek meg, viszont (most) háborúba küldik az embereket, de nem szeretik hallani, hogy mit kellene csinálni." (Mármint azzal kapcsolatban, hogyan kellene minél előbb kikecmeregni az amerikaiak többsége által aggasztónak ítélt iraki kátyúból.)

MÁS:

A lap szerkesztősége szerint különösebb figyelemre méltatlan rövid hírecske jelent a New Herald Tribune-ben arról, hogy 5 éve a legnagyobb izraeli légitámadás volt Dél-Libanonban. Izrael azt állította, libanoni és palesztin gerillák fegyveres támadására reagált, a Hezbollah és a libanoni hadsereg szóvivője azonban tagadta, hogy ilyen jellegű  kihívásra sor került volna. Az ENSZ politikai ügyekkel foglalkozó referense az izraeli fél állítását találta valószínűnek, annak ellenére, hogy a Szíria fegyveres támogatását vesztett libanoniak részéről teljesen értelmetlen kekeckedés, majdhogy nem öngyilkossági kísérlet lenne ujjat húzni katonai nagyhatalommá felfejlődött déli szomszédjukkal. A nyúlfarknyi cikk a "2000 óta legnagyobb megtorlás" áldozatairól és anyagi veszteségeiről nem közölt adatokat.

21. írás

November 11.

Bár minden felmérés hónapok óta minden vonalon nagyfokú elégedetlenséget mutat Bush politizálásával szemben(*1) -- 69% az iraki háborút és megszállást tartja a számára leginkább dehonesztáló és káros tényezőnek  -- november azonban katasztrofális az elnök  számára. Értékelésében még támogatója, a Washington Post is kénytelen beismerni a hanyatlást, bár adatainál a valós helyzet biztosan rosszabb: a vaktában megkérdezett 1,202 személyből 60% elégedetlen a hivatalos munkájával, míg 39% (még mindig?) elégedett. Ami különösen aggasztó lehet Bush számára, hogy sokat hangoztatott erkölcsi fölénye, újjászületett keresztényként nyert kiváltságossága is hitelét vesztette.  A Washington Post és az ABC News közös felmérése szerint 58% kétségbe vonja Bush erkölcsi tisztességét, míg 67%  elítéli az egész adminisztráció etikai hozzáállását.

Bár nem szakértői poll, mégis érdemes odafigyelni az Internet felméréseire, annál is inkább, mert a reagálók száma tízszerese, sőt százszorosa is lehet  a telefonon bonyolított, profinak nyilvánított felmérések válaszadóinak. A ma folytatott poll első kérdésére -- "Megbízhatónak tartja Bush elnököt?"  -- 13,405 önkéntes szavazóból 84% NEMmel válaszolt és csak 16% válaszolt IGENnel.  (Egyéb felmérések azt bizonyítják, Cheney még Bushnál is népszerűtlenebb.) A második kérdésre -- "2000-ben Bush azt ígérte,  visszállítja az elnökség méltóságát. Sikerrel járt?" -- 87% NEMmel válaszolt és csupán 13% válaszolt IGEN-nel. Az adatok arra a következtetésre engednek jutni, az elnök saját pártjabeliek is csalódottak benne, különösen azok, akikkel elhitette, Irak "felszabadítása" után az irakiak feladata lesz a stabilizáció megteremtése és a nemzetépítés, míg az amerikai katonák a jól végzett munka örömével visszatérnek a családjukhoz.

Amennyiben hiteles a Washington Post és ABC News közös közlése, amely szerint 55%-nak az a véleménye, a Bush adminisztráció szándékosan félrevezette az országot hogy háborúba vigye, míg 55% szerint az USA nem ért el számottevő haladást Irak és Afganisztán stabilizálásában, akkor csak azt lehet mondani, a propagandagépezetük kiválóan működik. Vajon minek kell még kiderülni, mennyi könnynek kell még hullani, hogy a nép közel másik fele is ráébredjen, az önmagát Isten küldöttjének valló elnök nagystílű szélhámos,  míg  "Dick Cheney -- a New York Times szerint -- a sötét hajtóerő az adminisztráció legtöbb katasztrofális politikai döntése mögött"?  Minek kell még történni, hogy a felháborodás és megvetés az utcára víve az embereket lemondásra kényszerítse őket?

*1  Bush korábbi értékeléséről adatok lejjebb a 12., 10. és 9. írásban

20. írás

November 8.

A Reuters ENSZ jelentése szerint az elmúlt hónapokban két amerikai pilótanélküli kémrepülő roncsait találták Irán területén. Az egyik gép 60, míg a másik 200 kilométer távolságra hatolt az ország belsejébe, és mintegy tárgyi bizonyítékként szolgált Teherán korábbi állításához, miszerint rendszeres amerikai (és izraeli) kémkedés áldozata. Mivel a két ország között nincs diplomáciai kapcsolat, Teherán a svájci követség révén tiltakozott az ENSZ-nél  a sorozatos határsértések ellen (az esetekkel egy időben, de csak most került nyilvánosságra) amelyben kihangsúlyozta azt az elvárását, hogy a nemzetközi törvények princípiumai figyelembe legyenek véve, különösen az államok (beleértve a saját) szuverenitását és territoriális integritását illetően.  Amennyiben valahol is volt felháborodás vagy szankciókkal, politikai elszigeteléssel való fenyegetés a nemzetközi feszültség említett felelőtlen fokozása miatt, jelen sorok írója nem hallott róla és utólag sem bukkant rá.

Nyilván éppen a feszült politikai helyzet miatt Teherán a napokban 40 diplomatáját cserélte le -- a Reuters szerint részben olyanokat, akik a nyugattal való közelebbi kapcsolatteremtés szimpatizánsai voltak. Norman Solomon úgy véli, és nem ok nélkül, hogy „ez újabb alkalmat fog nyújtani Washingtonnak az Irán iránti fenyegető állásfoglalásának igazolására.” Nyilván bármi megteszi, ami adódik --, ha éppen egyes diplomaták visszahívása, akkor az.  A két ország viszonya egyébként akkor vált antagonisztikussá, mikor George W. Bush ország-világ előtt megbélyegezve a gonoszság tengelyébe illesztette Iránt.

Az ellentétek elmélyítése aligha volt a saját ideológiai meggyőződésének következménye, sokkal inkább neokonzervatív politikai tanácsadói és velük "rokon" ideológiai műhelyek lökték-taszították évek óta ebbe az irányba.(*1) Az elnökhelyettes Dick Cheney, a külpolitikai gyeplő kézbentartójának nem titkolt terve a Reagan-idők óta az volt, Irak kontrolljának megszerzése után Irán (és Szíria) következik. Cinikusan jópofáskodó köre szerint „az út Teheránba Bagdadon keresztül vezet”. Az iraki és iráni olajra való sóvárgás azonban nem új dolog a Potomac partján. Harold Brown, Carter elnök védelmi minisztere  már 1997-ben azt mondta, hogy az olaj miatti bizonytalanság  a legkomolyabb hosszútávú fenyegetés az Egyesült Államok biztonsága számára.

De nem csak Washingtonból árad évek óta a fenyegetés Irán felé. Mint arról a Lapszemle rovatban 2003 decemberében beszámoltunk, az izraeli hadügyminiszter, Shaul Mofaz a Haaretznek adott interjújában azt közölte, Izrael állam kormányszinten fontolgatja a nukleáris energia előállítására tervezett berendezései bombázását. Ami természetesen nem jelenti, hogy a büntető-megsemmisítő hadjárat csak a feltételezett lelőhelyekre korlátozódik, annál is inkább mivel az iráni elhárítás védelmi lépésekre fog kényszerülni -- ezzel besétálva két összedolgozó nukleáris hatalom gondosan épített csapdájába. 

Az angol Times szerint Ariel Sharon idén februárban „előzetes engedélyt” adott egy gondosan koreografált és koordinált légi- és szárazföldi támadás előkészítésére. Sharon egyszer azt mondta -- és bolond, aki csak vénember szószátyárkodásának véli --, "lehet, hogy az olaj az araboké, de nálunk van a gyufa." (Amennyiben erre föl valahol, bárhol a világban felháborodás lett volna, netán szankciókkal, politikai elszigeteléssel való fenyegetésre került volna sor a nemzetközi feszültség felfokozása miatt, jelen sorok írója nem hallott róla, és utólag se bukkant rá.) A Haaretz 2002 februárjában azt írta, hogy az izraeli katonai és politikai vezetőség egy Irak-elleni háborúra vágyik -- de az izraeli miniszterelnök nem tiltakozott ellene, hogy Washington lett a támadó fél. Sharon nyíltan hangoztatta, hogy a legnagyobb amerikai segítség Izraelnek Szaddám Huszein rezsimjének megbuktatása -- és nyilván így érez Irán esetében is. Nyilván a körülmények szülte pillanat dönti majd el a döntő lépést.

Mindenesetre az Osirik elleni 1981-es bombázást emlékezetben tartva Teheránban nem igen vehették tréfára az u. n. „preventív támadást” jóváhagyó szalonterrorizmust. Az agresszió osiriki példája, Tel Aviv és Washington szóbeli fenyegetései, ellenséges lépései és sorozatos amerikai határsértések következményeként senkit sem érhet meglepetésként, hogy az iráni társadalom radikalizálódik és militarizálódik, vagy ha az iráni politikusok fenyegető hangnemet használnak. Az utóbbi reakció nem más, mint retorikai önvédelem, a szuverénitás és territoriális integritás védelmében kifejtett kétségbeesett ellenpropaganda eszköze. A világsajtó és helyezkedő politikusok, funkcionáriusok azonban az előzményeket elhallgatva és a konfliktust leegyszerűsítve Iránt Amerika- és Izrael-ellenes provokátorként és közvetve a világbéke megtorpedózójaként állítják be.

*1 A témával kapcsolatban érdemes elolvasni Robert Fisk cikkét, amelyből az itt következő paragrafus származik:

„... the American media had never chosen to give the same attention to the men driving Bush to war, most of whom were former or still active pro-Israeli lobbyists. For years they had advocated destroying the most powerful Arab nation. Richard Perle, one of Bush's most influential advisers, Douglas Feith, Paul Wolfowitz, John Bolton and Donald Rumsfeld were all campaigning for the overthrow of Iraq long before George W Bush was elected US president. And they weren't doing so for the benefit of Americans or Britons. A 1996 report, A Clean Break: A New Strategy for Securing the Realm, called for war on Iraq. It was written not for the US but for the incoming Israeli Likud prime minister Benjamin Netanyahu and produced by a group headed by Perle. The destruction of Iraq would, of course, protect Israel's monopoly of nuclear weapons -- always supposing Saddam also possessed them -- and allow it to defeat the Palestinians and impose whatever colonial settlement Sharon had in store for them.  Although Bush and Blair dared not discuss this aspect of the coming war -- a conflict for Israel was not going to have Americans or Britons lining up at recruiting offices -- Jewish-American leaders talked about the advantages of an Iraqi war with enthusiasm.” (Robert Fisk: How The World Was Duped: The Race To Invade Iraq. The Independent. October 4, 2005)

Iránról olvasható továbbá: Lapszemlék 2005. I. félév 15. írás

19. írás

November 4.

A Guardian cikke szerint az olaszok váltig tagadják, hogy tőlük származna az a primitív hamisított dokumentum, amelyre Anglia és közvetve az Államok hivatkozott, az irakiak Londont és New Yorkot fenyegető nukleáris programjának bizonyítékaként. Tegnap maga Silvio Berlusconi, Bush elnök megbízható és kitartó támogatója cáfolta a bal-középre sorolható La Republica ezzel kapcsolatos vádjait. (A Fehér Ház boldogtalanságára azt is közölte: „Számos alkalommal próbáltam meggyőzni az amerikai elnököt, hogy ne indítson háborút.”)

Illetékesek szerint az itáliai titkosszolgálat, SISMI, amely ugyan hosszú évek óta figyelemmel kísérte az iraki fegyverüzelmeket, illetve az utóbbi években annak leszerelését, minden befutó információt fenntartással kezelt, és soha nem állt ki a hamisított iratok állítólagos eredetisége mellett, mivel „a dosszié nem korreszpondeált a valósággal.” Hm. Érdekes. Naggyon érdekes.

Annál is inkább, mivel ha a SISMI megfigyelései során realizálta, hogy Irak nem vásárolt urániumot, és csupán amatőr hamisítványra alapozottan vádolják, amely iránt „mindig rezervációja volt”, vajon miért nem hozta nyilvánosságra egy beígérten Hirosimához hasonló pusztító erejű támadás megelőzésére?  Várható tíz és tízezrek halála egy szankciók által megnyomorított országban, ahol a lakosság fele gyermek, nem érdemelt volna meg egy sajtókonferenciát?  Esetleg a Biztonsági Tanácshoz és az Európai Unióhoz írt figyelmeztető jelentést? Ennyire jellemtelenül gyáva, gennyesen megalkuvó volt ott a napfényben fürdő Itáliában mindenki?

Felesleges kérdés.  Mint ahogy nyilván az is, ha Berlusconi állítólag megpróbálta lebeszélni Busht az iraki intervencióról, miért csatlakozott mégis hozzá?  Az olasz nép heves tiltakozása és milliós tüntetések ellenére miért támogatta még katonailag is?

MÁS:

A Progressive Newswire közlése szerint a demokrata kongresszusi képviselő és sikertelen elnökjelölt, Dennis J. Kucinich mai dátummal levelet küldött az Igazságügyi Minisztérium fő inspektorának, amelyben az FBI elleni vizsgálatot követelt a hamisított nigeri dokumentumok ügyében. Az FBI ugyanis minden eredmény és a kulcskérdésekre adott válasz nélkül lezárta azt a két éves vizsgálatot, amelyet a meg nem történt iraki uránium vásárlás kapcsán történt visszaélések kapcsán folyatott. Kucinich felháborodásának és követelésének alapja, hogy bár a hamisított dokumentumok Olaszországban kerültek felszínre, mégis „közvetlenül befolyásolták az amerikai külpolitikát, (méghozzá) komoly következményekkel.”

Ha időközben az FBI-nál elfelejtették volna, a képviselő figyelmezteti őket: „Az Elnök az urániummal kapcsolatos hamisítást arra való bizonyítékként használta fel, hogy Irak nukleáris fegyvereket gyárt. 2003-ban az amerikai népnek tartott State of the Union beszédében ez szerepelt indokként az iraki katonai intervencióra.”

Kucinichnek számos az üggyel kapcsolatosan felvetett kérdése között szerepel, vajon nem lett-e a döntő jelentőségű ügy minden eredmény híján túl korán lezárva, illetve a holtvágányra jutott (juttatott?) itáliai vizsgálat következtében van-e remény az ügy újra felvételére? Vizsgálta-e az FBI a Niger római követségére való betörés, céges levélpapír, pecsétek lopása, majd okirat hamisítás kapcsán a CIA esetleges szerepét, az iraki emigráns csoportokat vagy esetleg a kettőjükkel kapcsolatban levő más Szaddám Huszein megbuktatásában érdekelteket -- és milyen eredményre jutott?

A legnagyobb felmerülő kérdés azonban, miért Kucinich egyedi követelése ez a képviselőházban? (A szenátusban napokkal korábban Harry Reid, a demokrata szárny vezetője és Edward Kennedy követelt nyilvános meghallgatást a hírhedt dokumentum hamisítás és a Fehér Háznak az ügyben való esetleges részvételét illetően.) Egy működő demokráciában a két párt képviselőinek közös kötelessége lenne elvárni és kihajtani, mire is jutottak a vizsgálatot végző személyek, kiket interjúvoltak meg (Cheney vagy Bush köreiből is), kik voltak hajlandók és kik nem voltak hajlandók kooperálni(*1), ki volt a hamis dokumentum megrendelője, amennyiben pedig „csak” monetáris indok lett volna a hamisítás oka (az FBI erre az olasz véleményre hivatkozik), akkor ki fizetett és mennyit Amerika félrevezetéséért.

Furcsa, majdnem hihetetlen az a nagy fokú érdektelenség és apátia, aminek következtében Kucinich szinte egyetlen a képviselőházban, aki hajthatatlanul újabb és újabb követeléseket terjeszt be mondván, a felszínes FBI vizsgálat lezárásával nem jutottunk közelebb hozzá, végül is az iraki háborút megelőzően ki manipulálta az amerikai titkosszolgálatot és közvetve a Fehér Házat?

*1  Mint a Jelenidő rovatunk októberi cikkében olvasható, Dick Cheney hivatala például megtagadta a szenátusi vizsgáló bizottsággal (SIC) 2003-ban és 2004-ben való együttműködést, tehát elképzelhető, hogy az FBI hasonlóképpen visszautasításra talált náluk.

Kucinich decemberi közleményéről olvasható itt a 25. írásban. Kucinichről máshol: Jelenidő rovat -- az Alternatíva helyett imitáció és a Lenin árnya Fehér Házban c. cikk, valamint a Lapszemlék-kommentárok rovat - 2004. I félév 12. írás.

18. írás

November 2.

Ma lelőttek egy AH-1W Super Cobra támadó helikoptert Ramadi körzetében, 70 (amerikai) mérföldre Bagdadtól -- két pilótája életét vesztette. A földön sem volt veszélytelen arrafelé az amerikai harcosoknak, akiket kövek dobálásával és házi készítésű bombákkal próbáltak az ott lakók távozásra bírni. Az AP hírügynökségnek sikerült egy videó felvételt szereznie, amelyen egy égő Humwee roncsai voltak láthatók, míg a körülállók egy megrongálódott amerikai automata gépfegyvert mutattak a kamerának annak bizonyítására, amerikaiak estek áldozatul az útszéli robbantásnak.(*1)

Kik és hányan? Talán soha nem fogjuk megtudni. Vagy esetleg hónapok múlva. Csak a napokban hozták nyilvánosságra annak a 4 biztonsági szolgálatosnak(?) a nevét, akiknek halálát  az interneten egyes források 4 hónappal ezelőtt jeleztek, egyébként mindenhol mély hallgatás volt róluk, majd egy ideig, ki tudja miért névtelenül szerepelte  az elhunytak hivatalos listáján. . .

Pentagon jelentések szerint az októberi katonai veszteség legalább 94 fő, ami január óta a legmagasabb elhalálozási szám, bár magába foglal 5 polgári alkalmazottat is. Lehetséges, hogy ezek öten a szavazás napján a „legbiztonságosabb” Zöld-zónát ért rakétatámadás áldozatai voltak, bár akkor a helyszínről azt jelentették, még csak anyagi kár sem keletkezett a becsapódások következtében, annak ellenére, hogy a képernyőn a magas beton védelmi fal mögül sötét füstfelhő bodrodózott az ég felé. Talán mégsem egy ottfelejtett kávéfőző égett le . . .

Szívszorító nap mint nap a hírek között olvasni (a lapokban egyre eldugottabb helyeken) tizen- és huszonéves fiatalok értelmetlen haláláról, ugyanakkor visszaidézni a lelkiismeretlen, felelőtlen, cinikus politikusok okoskodását, mint Hillary Clintonét, aki idén február 19-én azt nyilatkozta: „Irak egészen jól funkcionál” és az öngyilkos támadások sorozata valójában annak a jele, „az ellenállási mozgalom hanyatlóban van".  (Mindent és bármit a jövő évi választási siker reményében. . . )

Érdekes módon ugyanennek a véleménynek adott hangot májusban Dick Cheney is, aki szerint a gerillaharcok akkoriban az utolsókat rúgták.  Ez az eldurvult, szánalmat nem ismerő, a rezisztencia kiváltó okát tudni nem akaró ellendrukker mentalitás a Nathan Sassaman féle mentalitás rokon megnyilvánulása, amelyet az alezredes a New York Times egyik Irakba látogató riporterével osztott meg: „Egy hatalmas dózisú félelemmel és erőszakkal, valamint egy csomó befektetési  pénzzel szerintem meg tudjuk győzni ezeket az embereket, hogy segíteni vagyunk itt.”

A „hatalmas dózisú félelem és violencia” alkalmazásához Cheney még korszerűbb fegyvereket akar kifejleszteni, esetleges nukleáris megoldástól sem idegenkedve (állítólag mini-nukoké a jövő), míg Clinton, Joseph Liebermannal egyetértésben még több amerikai katona bevetését javasolja, amit  a neokonok, szélső jobboldali republikánusok és a lakosságnak alig 10%-a tart a háborúskodás végső megoldásának.

HATALMAS DÓZISÚ FÉLELEM ÉS VIOLENCIA, mint a meggyőzés eszköze.  Mint a demokrácia megvalósításának eszköze. Mint a népek közti szolidaritás eszköze. Mint az Új Világrend kialakításának eszköze. Mint a nők egyenjogúsításának eszköze. Mint a globalizáció bevezetésének eszköze.  Mint a hatalomból kiszorítottak felemelésének eszköze. Mint a börtönajtók kitárásának eszköze. Mint a virágzó jövő építésének eszköze. Mint a keresztény hit terjesztésének eszköze. . .  Térjünk végre észhez, emberek!

Richard Nixon volt katonai asszisztense, később Gerald Ford, majd G. H. W. Bush nemzetbiztonsági tanácsadója, Brent Scowcroft némi fejcsóválással azt nyilatkozta a New Yorkernek, a neokonzervatívok, a második Öböl-háború legtüzesebb hajszolói annak hívői, a demokrácia exportálható, szükség esetén violencia (erőszak) árán is.  „Hogy képzelik a demokrácia meghonosítását Irakban? Invázió, fenyegetés és (politikai) nyomás, evangelizálás útján.” Józan konklúziója ellenére azonban felületesen ítéli a Cheney-Wolfowitz-Faith-Kissinger-Pearl-Libby féle neokonzervatív ideológiát „revolúciós utópizmusnak”.

Ez az első Bush ideológusoknak talán utópisztikusnak (míg másoknak jogsértései és véráldozata miatt ad abszurdumnak) tűnő elképzelés ugyanis folyamatosan megvalósulóban van. Az Új Világrend kialakításához szükséges eredeti terv fontos pontjai közül számos már sikeresen megvalósult vagy megvalósulóban van:

• a szír-libanoni katonai szövetség szétrobbantása

• Szíria (iraki mintára történő) csendes embargó alá vétele és elszigetelése

• az arab egység megbontása (arab országok egymás elleni kijátszása az USA-val való kooperáció ill. elhatárolódás alapján)

• Irak katonai jelentőségének felszámolása

• az iraki nemzeti egység megbontása és nemzeti öntudatának letörése

• a régió feszült állapotának árnyékában az izraeli nagyfal építésének és Jeruzsálem bekebelezésének zavartalan folytatása

• az iraki olajügyek kontrolljának átvétele

• a bagdadi bábkormány felállítása révén Cheney, Wolfowitz, Feith, Pearl, Michael Rubin  megbízható kegyeltjeinek vezető posztra helyezése (Chalabi, Allawi, az államelnök, Jalal Talabani)

• a választási csalások bravúros eltussolása(*2)

• megszállás alatt fogalmazott, a nemzetközi törvények értelmében tehát érvénytelen alkotmány elfogadtatása

• az átmeneti kormány nemzetközi elfogadtatása

• az amerikai kongresszus megnyerése a háború és a megszállás támogatásának

• a Bush-Cheney baráti és üzleti kör búsás háborús profit gyarapítása

• az iraki gazdaság és energiaforrások privatizálásának beindítása

• média kontroll a megszállt országokban (hazai földön is)

• a zavarosban halászáshoz szükséges káosz és állandó félelem, bizonytalanság mesterséges fenntartása

• állandó katonai támaszpontok építése a megszállt területeken  

Mi ez, ha nem siker?  Ez maga a Siker.

Éppen ezért érthetetlen, hogy vannak akik azt javasolják -- köztük republikánusok is --, Bush cserélje le a tanácsadóit, adja ki Dick Cheney és Karl Rove útját, „újítsa meg a Fehér Házat”, szabaduljon Rumsfeldtől. . . Ki lenne olyan őrült, hogy félidőben lecserélne egy állandóan nyerő csapatot? Erre legfeljebb rá lehet kényszeríteni -- erről azonban szó sincs.

*1 Október 25-én Ramadinál öngyilkos robbantás során szinte megsemmisült egy Humwee, amelyben  (november 8-án még mindig meg nem nevezett) 4 amerikai civil szerződéses lelte halálát. (Vajon hogyan és miért ültek civil biztonságiak katonai harckocsiban?) Az Iraq Coalition Casulties adatai szerint velük együtt 25-en vesztették októberben az életüket, ami a szeptemberi 14 halálesettel szemben meredek emelkedést mutat. A hivatalosan beismert, túlnyomó többségében azonosított civil halottak száma a háború kezdete óta: 278.  A Munkaügyi Minisztérium szerint ugyanakkor eddig 400 civil kontraktor (fegyveres zsoldosok -- őrök, testőrök, "különleges megbízottak", mint kihallgató személyek, hivatásos provokatőrök) lelte halálát Irakban.  

*2  Annak ellenére, hogy az Európai Parlament olasz tagja, Giulietto Chiesa azt nyilatkozta: "Bármilyen kísérlet, amely a(z iraki) választásokat érvényesnek akarja feltüntetni, arra szolgáló kísérlet, hogy bolonddá tegye a világot."

17. írás

November 1.

A Jelenidő rovatunk októberi számában írtunk arról a szinte hihetetlen agresszív manőverről, amelynek során a kongresszust uraló republikánusok tavaly februárban leállították a szenátus felderítéssel és biztonsági ügyekkel foglalkozó bizottsága, a Senate Intelligence Comittee (SIC) hivatalos vizsgálatát, amelynek feladata lett volna az Irakkal kapcsolatos félrevezető információs források kiderítése és értékelése.  A kisebbsége révén tehetetlenné degradált demokraták ereibe azonban a minap szinte új vért pumpált a Lewis Libby, Dick Cheney jobb keze elleni vádemelés, amely közvetve ugyan, de ismét felvetette a bizottság eredeti feladatai közt szereplő kérdést, hogy és mint lett felhasználva és valójában honnan és kiktől származott a háborúhoz vezető téves, esetenként hamisított vagy kitalált információ.

Úgy érezték, hogy eljött a pillanat, mikor a bírósági idézés célba véve az adminisztráció törvénytelen eljárását egy volt diplomata, alkalmi CIA megbízott és aktív CIA ügynök felesége ellen, (a PlameGate ügy) egy hirtelen fordulattal visszaterelte a figyelmet korábbi hasonlóan komoly törvénytelenségek (mint összeesküvés, okirat hamisítás) valószínűségére is. Felháborítónak találva, hogy az elnök vagy legalábbis Cheney nem kért elnézést az országtól a felkavaró események miatt, és hogy egyikük hivatala se hajlandó az ügy felgöngyölítésében segédkezni, a Nevada államból küldött vezető demokrata szenátor, Harry M. Reid egy ritkán használatos rendelkezésre hivatkozva a mai napon kitessékeltette az ülésteremből a publikumot, eltávolítatta a kamerákat, bezáratta az ajtókat, és zártkörű ülés keretében a valósággal való szembenézésre kényszerítette a jelenlevő szenátorokat. Nem igen volt más választása, ha a momentumot kihasználva újra be akarta indítani az SIC vizsgálatot.

Az elmúlt évben többször és rendszeresen visszautasított vagy válaszra sem érdemesített demokraták nevében Reid -- tőle váratlan határozottsággal -- közölte: a Libby elleni vádemelés „megengedi a feltételezést, hogy a jelenlegi adminisztráció olyan tetteket követett el, amelyek ártottak a nemzetbiztonsági érdekeknek, ugyanakkor morálisan visszataszítóak.” Nyilván ennek tudatában tagadta meg a Pentagon Különleges Tervek osztálya hónapok óta a korábbi tessék-lássék kooperációt, majd a Fehér Ház és utasítására a szenátus republikánus vezetősége is.

Reid határozottságának következtében azonban sikerült túljutni a holtpontról.  Két és fél órás vita után a szenátus republikánus vezetője, korábbi csúnya dühkitörése után némileg lecsillapodva,  beleegyezését adta egy hattagú, két-oldalú bizottság felállításához, amely november közepére felméri az előző bizottság ilyen irányú (minimális) tevékenységét és tervet készít a vizsgálat várható időtartamát illetően.

A korábbi (csupán látszateredményt produkáló) bizottság elnök-helyettese, a demokrata John D. Rockefeller a háborút megelőzően, 2003 márciusában (miért csak olyan későn, egy héttel a háború kezdete előtt?) gyanút fogott és állítólag próbált érdeklődni, mi is van a Nigéria és Irak közti uránium üzlettel, és milyen hamisított dokumentumnak van szerepe az ügyben, de mindenhol falakba ütközött. „Mikor a bizottság tudakozódni próbált, bármikor közel került a Fehér Ház szerepének vagy a háborút megelőző titkos információk eredetének kérdését illetően, a próbálkozásainkat újra és újra leblokkolták.” nyilatkozta Rockefeller, majd hozzátette: „Az Egyesült Államok Kongresszusának teljes függetlensége, mint a kormány önálló és egyenrangú szerve, kétségessé vált.” 

Aki egyszer listázni fogja a Bush adminisztráció jogsértéseit, ezzel nyithat.  Nem lehet szorongás és aggodalom nélkül feltenni a kérdést, mi fog még a közeljövőben kiderülni? Mit hallgattak még el az elmúlt években a média, a képviselőink és társadalom ellenőrző szervek, amelynek éppen az ilyen jellegű arrogáns visszaélések feltárása lett volna a felelőssége? Al Gore -- aki mióta kiszabadult a demokrata pártvezetőség által felállított kaloda szorításából, figyelemre méltó szónokká vált -- nem régen éppen a monopolizált közinformáció „furcsasága” kapcsán arra figyelmeztetett: „Véleményem szerint az amerikai demokrácia végzetes veszélyben van.”  Létezik erre valahol kellőképpen megalapozott ellenérv?

16. írás

Október 30.

A jóslatok ellenére, hogy az iraki rezisztencia csökkenőben, ma sofőrjével együtt agyonlőtték az egyik elnökhelyettes bátyját, Ghalib Abdul-Mahdit, aki maga is fontos politikai személy volt a miniszterelnök, Ibrahim al-Jaafari tanácsadójaként. A nap folyamán később megsebesítették a Kereskedelmi Minisztérium legmagasabb rangú hivatalnokát, míg két biztonsági emberét agyon is lőtték. A szíriai határátkelőnél egy öngyilkos bombázó megölt egy határőrt és hetet megsebesített, míg egy útszéli bomba lángtengerbe borított egy olajszállítót, 2 vezetőjének halálát okozva.

Az állandó kaotikus állapottól nem függetleníthető, hogy az iraki államelnök, Jalal Talabani tegnap azzal vádolta az amerikai parancsnokságot a FOX adóján, nem hajlandó szabadabb kezet adni az iraki biztonsági erőknek az ellenállókkal való csatározásokban. „Mi kérjük a dolgok megváltoztatását, ők egyetértenek és minden marad a régiben.”  Már csak éppen azt nem mondta, Anyám, én nem ilyen lovat akartam. . .

Szánalomra méltó helyzet, mikor egy országban a bábkormánynak kunyorálni kell a megszállótól és semmit se tud tenni, ha az abszolút figyelmen kívül hagyja. Lassan a "kollaboráns" irakiak is beismerik, az amerikai hadsereg jelenléte a rezisztencia tüzeinek csiholója.  Talabani azt javasolta, a feszültségek és fegyveres konfrontációk csökkentése érdekében az amerikaiak vonuljanak vissza, és koncentráljanak az olajvidékek védelmére. Választ azonban nem kapott, és változni sem változott semmi. Vajon vette a néma üzenetet, ami kizárólag úgy értelmezhető, kuss!?

Addenda:

Október 31-én két szeparált esemény során további 6 amerikai katona esett áldozatul az egyre nagyobb hatásfokú, házi készítésű bombáknak. Az ő halálukkal október utolsó napjára 2,024-re növekedett az amerikai veszteség száma, az ősz második hónapját a 4. helyre sorolva az összesített háborús veszteség listán. Jelenleg 157 ezer amerikai katona (és kb. 50 ezer civil zsoldos) tartózkodik Irakban -- az egyik legmagasabb létszám az évek során, amelyet a decemberi választások idejére a Pentagon még növelni szándékozik. A csapatok rotációs számát 2008-ig minimum 92 ezerre irányozták elő (micsoda anyagi teher az országnak!), de "considerably larger", vagyis "számottevően nagyobb" is lehet. Azonban nem csak az emberanyaggal kapcsolatban előrelátó a Pentagon. A hatalmas profittal dolgozó különböző hadi ellátó- és szolgáltatóvállalatokkal 6 éves szerződéseket köt, ami annak bizonyítéka, Rumsfeld teljesen függetleníti a terveit és ügyvezetését attól, hogy milyen kormány kerül hatalomra Bagdadban a decemberi választások során.

15. írás

Október 20.

Ahogy a harcokban elesett katonák száma közelít a bűvös 2000-es számhoz (a sérüléseikbe mentés közben vagy kórházban elhunytak és öngyilkosok számát több ezerre is becsülik), egyre kevesebb forrás közli a naponkénti veszteségeket.  Ma reggel a New York Times azt jelentette, kedd éjszaka és szerdán 26 iraki, 5 amerikai és egy angol katona esett a harcok áldozatául. A BBC az 5 amerikai halott mellett legalább 5 súlyos sebesültről is tudott, míg az angol katona végzetét nem tartotta fontosnak megemlíteni, viszont beszámolt róla, hogy ismeretlenek elrabolták a Guardian veterán tudósítóját, Rory Carrolt.  

A Washington Post, és a Google News viszont még délben sem közölte internetes oldalán az említett hírek egyikét sem. Beszámoltak Szaddám Huszein tárgyalásának első napjáról és (a sors iróniája folytán) Michael Jackson esküdtszékbe való felkéréséről, mint újabb szenzációkról, az Irakban életüket vesztettek azonban nem számítottak hírnek.  (Napokkal ezelőtt, pontosan 12-én hasonló esetre figyeltem fel, mikor a CBS esti híreiben 4 amerikai katona halálát közölték, ugyanakkor az AOL 2 halálesetet és egy súlyos sebesülést említett, míg a BBC és az ABC főhírei hallgatásba burkolództak az újabb veszteséget illetően.)  

A ma esti fő adók hírei szintén egyetlen szóval sem utaltak a véres iraki eseményekre. Érdekes módon senki nem forszírozza, ténylegesen mennyi amerikai áldozatot követelt eddig az afgán és iraki kaland.  Hányan haltak meg mentés, szállítás vagy műtét közben a híres McLaughlen Show szerinti 48 ezer amerikai sebesültből?  (Ezt a Johns Hopkins University által közölt adatot sem a Pentagon, sem egyéb média források nem cáfolták) Akik azzal nyugtatják magukat, akárhányan is, mindaz semmi a vietnámi áldozatok számához képest, azok elfelejtik, hogy az a háború is viszonylag kis számú életet követelt az első években, és akkor is folyamatosan eltitkolták a tömegek elől a fokozatosan növekvő tényleges veszteség adatokat.(*1) 1961-1965 között 1864 katona vesztette életét a dzsungelekben -- az első három évre eső halálozási számot tehát már meghaladták a sivatag áldozatai.

*1   1966-ban 5,008, 1967-ben 9,378 és 1968-ban 14,694 halálos áldozata volt a vietnami konfliktusnak.

Addendum:

És ha már elhallgatott tényeknél és eseményeknél vagyunk, az AP hírügynökség reggel 10 órai jelentése szerint tegnap felrobbantották az észak-iraki város, Kirkuk közeli fő olajvezetéket, számos olajkúttal együtt.  „A kár 100%-os, és egyelőre nem tudtuk kontroll alá helyezni.” -- nyilatkozta az esetről egy tűzoltó. Mivel mindez tegnap este történt, ma reggel, de legkésőbb az esti nemzetközi hírekben szerepelnie kellett volna. A szabotázs akció a politikai presztízsveszteségen túlmenően hatalmas anyagi veszteség az iraki gazdaságnak, de az angol-amerikai olajérdekeltségeknek is.  Mégsem Hír.

November 7-én az Interneten már kora délutántól olvasható volt, hogy ismét 6 amerikai katona vesztette életét Irakban, az NBC esti 7 órás híreiben azonban csak az öngyilkos gépkocsi merénylet során bekövetkezett 4 halálesetet említették meg.

Decemberben Linda S. Herad abszurd színháznak nevezte Szaddám Huszein tárgyalását: The person responsible for setting-up the tribunal is a decidedly dodgy individual. He is none other than Salem Chalabi, nephew of former Pentagon pin-up, bank embezzler and known CIA asset Ahmad Chalabi. Salem, who was the subject of an arrest warrant for murder, is connected with Marc Zell, who runs "one of Israel's fastest growing business-oriented law firms". But setting aside nepotism and sinister influences, from less than auspicious beginnings, the tribunal's legitimacy is in tatters. Touted as an Iraqi affair, Saddam is still being held by occupation forces and was barred from having access to his legal team for months. (Linda S. Herad: The Trial of Saddam. Grandstanding in the Theater of the Absurd. December 2005)

14. írás

Október 17.

Bush támogatói az elnök népszerűtlenségét közvetítő statisztikai adatokat azzal ütik el, hogy nemes cél érdekében ügyködik, az emberiség javára.  Ez a nemes cél pedig (egy idő óta) nem más, mint a demokratikus törekvések minden áron való támogatása Irakban. Amiről ilyen alkalmakkor soha nincs szó, hogy is vannak ezzel az irakiak?  A neokonzervatívokhoz hasonlóan ők is hívei lennének az erőszakos demokratizálásnak?  Végül is a bőrükre megy ki . . .

Demokrácia nem létezik függetlenség nélkül. Mégsem hallja az amerikai publikum, hogy az irakiak önállóságot követelnének, az idegen csapatok azonnali kivonását. Ez azt jelentené, ilyen irányú törekvések nem is léteznek? George W. Bush maga mondta: „Nem fogadhatjuk el, hogy szabad demokratikus választás lehetséges egy idegen katonai megszállás alatt levő országban.” Ezt az amerikai elnökhöz hasonlóan az irakiak is csak Libanonra vonatkoztatják, vagy esetleg magukra is?  Önállóan akarnak dönteni a jövőjükről vagy már beletörődtek a nyakukra ültetett bábok dirigálásába?

Tom Hayden összegyűjtötte a Nation számára az egyébként szinte sehol nem közölt iraki politikai „realitás” számos megnyilvánulását és adatát, amelyek egy megszállt nép számunkra ismeretlen állásfoglalásáról, követeléseiről, elképzeléseiről, kétségbeesett és kilátástalan próbálkozásairól adnak képet:

• A felmérések szerint az irakiak többsége az Egyesült Államok visszavonulását és a megszállás befejezését részesíti előnyben. A januári választások idején a síiták 62%-a és a szunniták 82%-a mielőbbi visszavonulást akart. Még a 2004-es provizórikus koalíció által készült felmérés is (amely nyilván önigazolási szándékkal megszépített, A Szerk.) azt mutatta, a többségi 55% „nagyobb biztonságban érezné magát, amennyiben az USA csapatai azonnal kivonulnának.

• Az iraki felméréseket nem régen összesítő, független Project of Defense Alternatives azt a következtetést vonta le, az irakiak többsége „ellenzi az amerikai jelenlétet Irakban és azoknak a száma, akik erősen ellenzik, sokszorosan meghaladja azokat, akik erősen támogatják.” A jelentés továbbá azt állította, „a tény, hogy ezek a felmérések csak kis szerepet játszottak az iraki missziót illető nyilvános eszmecserék alkalmával (mondhatnánk nem is hallottunk róla, A Szerk.) veszélyezteti az amerikai politikát és hozzájárul a jelenlegi kilátástalan helyzethez.”

• Az egyetlen (etnikum), amelyik erősen támogatja az Egyesült Államok általi megszállást, az a kurd, amely 20%-nál is kevesebb az összlakossághoz mérten és amelynek fél-autonomikus státuszát az Egyesült Államok indította útjára és szintén az Államok révén aránytalanul képviselt az iraki rezsimben. A kurdok és a déli síiták támogatásával az Egyesült Államok beleavatkozik egy szektariánus polgárháborúba.  Az amerikai trenírozású iraki u. n. biztonsági erők kurd és síita milíciák által domináltak.

• Ez év szeptemberében az Államok által szponzorált iraki parlament 18 tagú bizottsága (Nemzeti Szuverenitási Bizottság) egyhangú felszólítást adott ki a megszállás befejezésére. 

• Idén júniusban az iraki parlament több mint 100 tagja, akik több mint egy harmadát teszik ki, felszólító levelet írtak az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának „a megszállás befejezésére”. Ebben kritizálták a saját rezsimjüket, amely a parlament tudta és jóváhagyása nélkül fordult az ENSZ-hez a megszállás további folytatását kérve. (*1)

• Januárban az amerikai biztonsági hivatal gondterhelt tónusban figyelmeztetett rá, az újonnan választott rezsim visszavonulási tervezetet fog követelni az amerikai kormánytól, amely végül is a nyertes síita párt eredeti politikai programja (mondhatnánk nyerőkártyája, A Szerk.) volt.  A választások után semmi sem lett a CIA aggodalmából. A győztesek ugyanis egyszerűen elálltak kampányígéretük megvalósításától, amelynek köszönhetően megválasztották őket.

• Még 2004-ben 20 iraki politikai párt megalakította a Nemzeti Alapú Kongresszust, amely a visszavonulás össznépi követelésének nyilvános hangja hivatott lenni.  2005-ben egy második kongresszusi gyűlést is tartott, amely egy három pontos programot hirdetett meg visszavonulási tervezet, ideiglenes nemzetközi békefenntartó erők és nemzetközi felügyelettel bonyolított választások követelésével.   

Ehhez még hozzátennénk egy, az EMPIRIA által tavaly májusban közölt adatot:

A hazai média bravúros ügyességgel elhallgatta, hogy az iraki Provizórikus Szövetségi Hatóság megbízásából készült májusi statisztikai felmérések szerint  az ország lakosságának két, azaz kettő százaléka tekinti felszabadítójának az amerikai hadsereget. Az iraki miniszterelnök, Iyad (Ayad) Allawi azonban ettől függetlenül személyes tapasztalatból is tudja, milyen széles körben és milyen nagy mértékben gyűlölik honfitársai a rájuk erőszakolt “felszabadulást”:  csak tegnap 6 amerikai katonai halott, 7 felrobbantott, miszlikbe szabdalt iraki biztonsági alkalmazott és egy szabotázsnak áldozatul esett, kulcsfontosságú északi olajvezeték láng- és füsttengere szolgálhatott neki bizonyítékul.

*1  Külön érdekesség, hogy ugyan több cikk is utalt az alkotmány körüli nézetkülönbségre, de amelyet a legszélesebb körben elleneztek, azzal senki sem foglalkozott:   In the constitution, there is an item about banning the prospect of the presence of foreign forces or foreign military bases in Iraq, but it would be allowed, in the event of the Iraqi National Council's consent…. Pedig ez a cikkely biztosítja, hogy az amerikai csapatok (szovjet mintára) meghívásos alapon hosszú távon, akár véglegesen  Irakban maradhassanak.

13. írás

Október 15.

Október első harmadában még a jobboldali beállítottságú NBC/Wall Street Journal közös statisztikai felmérése is azt hozta ki, hogy George W. Bush munkásságának értékelése csökkenő folyamatot mutat (39%-értékeli pozitívan), aminek tagadhatatlanul az iraki háború az egyes számú oka.  Ehhez hozzáadva a belpolitikai és gazdasági problémákat is, csupán 28%-nak az a véleménye, hogy az ország jó irányban halad, ami azért bír különös jelentőséggel, mert az elnök szinte a felméréssel párhuzamosan közölte Tikritben állomásozó katonáival és közvetve az országgal, rendületlenül haladunk tovább a kijelölt úton: „Amíg én vagyok az elnök, nem hátrálunk meg, nem adjuk meg magunkat, soha nem fogadunk el kevesebbet, mint a teljes győzelmet.”

Ez óhatatlanul azt juttatja az ember eszébe, Dick Cheney már tavaly szeptemberben úgy nyilatkozott, mint aki a „teljes győzelem” birtokosa. “Tény, hogy Irak nagy része relatívan stabil és csendes” -- állította, amiből aztán abszolút téves konzekvenciát vont le: „Azt hiszem, az irakiak többsége hálás a tényért, hogy az Egyesült Államok ott van.”

Hálás?  Azóta folyamatosan számos jel és konkrét adat mutatott ennek éppen az ellenkezőjére, de ez aligha zavarja Cheneyt és köreit. Pedig nehezen tekinthető a hála jelének, hogy naponta robbantgatják az amerikai katonai járműveket, lőnek a helikopterekre és rakétával szórják az amerikai és az angol nagykövetségnek otthont nyújtó Zöld Zónát.(*1) Ennek következtében két és fél évvel a győztes háború után a koalíció megmaradt csonkja még mindig nem tudja garantálni Bush személyes biztonságát. Nem merik megkockáztatni, hogy akár futólag is meglátogassa a Washingtonban nagy jelentőségűnek kikiáltott „szabad választásokat” életük kockáztatásával biztosító katonáit.

Így aztán a továbbra is uralkodó veszélyhelyzet miatt telekonferencia keretében dicsérte az elnök hadserege eredményességét és hősies kitartását, mire a katonaság kamerák elé ültetett 10 tagú képviselete szép sorban, egymásnak adva a szót lelkesen, optimizmustól ragyogva biztosította a legfőbb parancsnokot helytállásáról és a háborús helyzet várható pozitív kimeneteléről -- a végeláthatatlan és gyilkos indulatoktól fűtött háborúskodás pozitív kimeneteléről, méghozzá a közeljövőben.

Bár a pingpongszerű párbeszéden érezhető volt egy fajta túl pergő rutinosság, mégis sokakat megdöbbentett, mikor utólag nyilvánosságot kapott, hogy az egész dialógus előre begyakorolt, szó szerint megrendezett színjáték volt az elnök és egy pár gondosan válogatott, ennek ellenére felettesei által az egész felvétel ideje alatt szemmel tartott katona között. (Csak semmi spontaneitás, kérem! Még véletlenül se jöhet szóba valami olyan alkalmatlankodó buta kérdés, hogy mikor lesz már vége ennek az értelmetlen öldöklésnek? És semmi olyan elszólás, mintegy korábbi interjúban, hogy itt gyűlölnek, és a pokolba kívánnak minket.)

Az iraki és afgán veteránok Operation Truth (Igazság hadművelet) elnevezésű érdekvédelmi csoportjának New York-i igazgatója, Paul Rieckhoff úgy jellemezte a visszataszító esetet, mint „gondosan előírt propaganda mutatványt”, amelynek szereplői közül ráadásul a fele tiszti rangban volt. „Ha (az elnök) ténylegesen kíváncsi a katonák véleményére, nem fogja televízión közvetített telekonferencián megtudni. (Ráadásul) a csizmás legényekkel kell beszélnie, nem egy csomó kapitánnyal.”

A Fehér Ház és a Pentagon köztudottan a szemfényvesztés nagymesterei.  Ennek elképedt tanúi lehettünk Szaddám Huszein szobrának a felszabadult irakiak általi „spontán” ledöntése esetében, majd később a megalázás céljával bambává kábítózott elnök „póklyukból” való előráncigálása és letartóztatása alkalmával. Ezekhez képest persze említést sem érdemelnek a fenti és más hasonlóan ravasz, látszat kreáló trükköcskék, mint az, hogy a nyilvános sajtófogadások szelektált újságíróiknak előre be kell nyújtani a kérdéseiket, és nincs lehetőségük a kitérő vagy abszolút lehetetlen választ követően további kérdések révén a téma tisztázására. Vagy hogy egyesek komoly állami pénzeket kapnak, hogy pozitívan írjanak és nyilatkozzanak Bush döcögő szociális programjairól, mások pedig kedvezményben részesülnek, ha elterelő manőverként jól időzített mentőkérdést dobnak be a hazugságaiba gabalyodott elnöknek.  Ilyen például, hogy milyen gyakran olvassa a Bibliát vagy, hogy kit tart mentorának?

Bush köztudottan mindig készül, és profik rakják sínre, mielőtt a kamerák elé áll, ami rendjén is lenne, na de hogy a Pentagon a saját katonái válaszait is előírja, és szó szerint begyakoroltatja, az azért már jócskán kimeríti a média politizálásának és propaganda eszközként való kihasználásának fogalmát. Ha bin Laden még élne, vagy egy bizonyos al-Zarkávi (al Zarqawi) tényleg Irakban robbantgatna kedvére, elégedetten dörzsölgethetnék a markukat egy fokozatosan falanszterré váló Amerika láttán.

*1 Október 14-én, az iraki alkotmányos szavazás „csendes” napján a hírek többsége tudósított róla, hogy két különböző helyen 2 Humvee felrobbantása során 4 amerikai katona és egy tengerészgyalogos vesztette életét.  Arról viszont mély hallgatás volt, hogy ismét két rakéta találat érte a Zöld zónát, ahonnan füstfelhő gomolygott az ég felé -- bár az egyetlen jelentés szerint a korábbi esetekhez hasonlóan ismét sem ember életben, sem pedig anyagiakban nem esett kár. Lehet, hogy csak egy ottfelejtett kávéfőző égett le, az füstölt annyira . . .

Addendum: 

A pozitív hatásvadászat céljával készített videó dialógust követő napon nem csak az derült ki, hogy az egész betanult és megjátszott volt, de az is, hogy az egyik katonai szereplő rendszeres interjúalanyként (beépített propagandistaként?) korábban már több alkalommal nyilatkozott helyszínelő riportereknek a Pentagon szájíze szerint, míg ez egyetlen női szereplő hivatásos public relation személyként íróasztalnál ül és soha ki sem mozdul az erődítményszerű laktanyából -- csupán erre az alkalomra bujtatták egyenruhába.  Tehát a 10-ből legfeljebb ha négy volt közkatona. Úgy látszik a Pentagon kirendelt agitpropja nem csak az urbánus gerilláktól tartott Tikritben, hanem a saját katonáitól is.

A Bush-beszéd részlete:

"Well, Lieutenant, thanks. It's been my honor. And, you know, I wish I could be there to see you face-to-face, to thank you personally. It's probably a little early for me to go to Tikrit, but one of these days perhaps the situation will be such that I'll be able to get back to Iraq to not only thank our troops, but to thank those brave Iraqis who are standing strong in the face of these foreign fighters and these radicals that are trying to stop the march of freedom. "

12. írás

Október 13.

A Védelmi Minisztérium által a kongresszusnak küldött évi beszámoló kapcsán Harry Reid, a szenátus demokrata vezetője leginkább azért  fejezte ki csalódottságát, mert a biztonsági helyzet Irakban továbbra is kritikán aluli, tehát a stabilizációra sokáig nem lesz remény. A Pentagon szerint az amerikaiak elleni támadások és áldozatok heti átlaga nem hogy csökkent volna, ahogy többek között Dick Cheny és Hillary Clinton állították, hanem éppenséggel ez évben is növekedett.

A korábbi jóslatokkal ellentétben -- amelyek szerint decemberre várhatóan 100 ezer iraki katona lesz kiképezve -- egyelőre csak egyetlen battalion, vagyis 1000 katona teljesen felkészült független feladatok végrehajtására. (A harcos múltú és kedvű iraki népet ismerve, pláne a munkanélküliséget és a nincstelenséget is beleszámítva ez nevetségesen rossz fényt vet a Pentagonra, amennyiben szégyenletes tehetetlenségük tényleg igaz, és nem a pillanatnyi politikai érdekeknek megfelelően manipulált adat.)

„Csupán azt ismételgetni, addig maradunk Irakban, míg a munka be van fejezve, a továbbiakban nem megfelelő. Irányt kell váltanunk.” -- hangoztatta Reid, aki nem leplezte kiábrándultságát, hogy továbbra sincs lefektetve, milyen katonai, politikai és gazdasági előmenetelre van szükség, hogy a katonáinkat haza lehessen hozni. „Mi folyamatosan kérdezgetjük az elnököt, hogy válaszoljon ezekre a kulcsfontosságú kérdésekre, hogy legalábbis képesek legyünk felmérni a sikerünket. Két és fél évi hatalmas áldozatvállalás után Irakban (puszta) retorikánál jobban lehet és jobban kellene csinálnunk. A katonák és az amerikai nép megérdemel egy előzőleges tervet.”

Vajon Reid gúnyolódik, mikor a „sikereink” felméréséről beszél?  Ha valaki, ő nyilván tudja, milyen szánalmas és siralmas az iraki helyzet. Lehet, hogy csak csúfolódik, mikor választ vár és pláne mikor ésszerű, konkrét tervet vár az Elnöktől? Lehet. Szarkazmus helyett azonban inkább egy saját tervvel kellene feljönnie. Nem emlékszem, hogy hallottam volna valami szenzációs stabilizációs ötletről tőle, vagy bármelyik nagyérdemű demokrata szenátortól.

Úgy tűnik, csak várják az idő múlását, mint a Mississippi partján ücsörgő munkanélküli dokkmunkás.  Várják, hogy a férgesedő alma belülről elrohadjon, leessen, és felfalják a malacok. Na persze nem teljesen véletlenül ülnek tétlenül a babérjaikon. A republikánusok bukása után végül is mi más következhet, mint a demokrata hatalomátvétel? A republikánusok pedig tudják, hogy a demokraták elkerülhetetlen felsülése után megint ők fogják visszakönyökölni magukat. Minek tehát időrendi táblázat? Válasz a kérdésekre? Terv kidolgozással való vacakolás?

A szeptemberi felmérések szerint Bush teljesítményének összesített értékelése nagyfokú elégedetlenséget mutat. A mellékelt ábrán 73% gyengének tartja, 10% elégedett vele és másik 10% tartja kiválónak -- és a túlnyomó többség -- az ábrán 69% --  az iraki háború sikertelenségét tartja pozíciójára és személyére nézve a legkárosabbnak. (Bár a jelenlegi mélypont megközelíti a valóságot, valóban 35-36% körül lehet, az elnök 2002 novemberi 88%-os  elismerése azonban legfeljebb az NBC News és a Wall Street Journal korabeli vérszemet kapott háborús hiénáinak delíriumos terméke.)  A 69%-os megállapítás azért különösen érdekes és ugyanakkor megdöbbentő, mivel mint tudjuk, Bush háborús elnökként próbálja népszerűsíteni és eladni magát, aki Afganisztán és Irak megszállásával biztosít szabadságot és védelmet az országnak. . . ha ez sem jött be, akkor végül is mi tartja még mindig pozícióban?

11. írás

Szeptember 19.

Míg az átázott, évek óta elhanyagolt gátak átszakadva elárasztották New Orleans városát, magukkal sodorva a menekülésre képtelen szegényeket, betegeket és öregeket, Bush elnök gondtalan nyaralásából egy sikereit ünneplő korábbi meghívásnak eleget téve a nyugati partra utazott, míg az alelnök, Dick Cheney a katasztrófáról tudomást sem véve folytatta megérdemelt vakációját Wyomingban.  Miközben felfúvódott hullák napokig úszkáltak a szennyes áradatban, mérges kígyók és döglött kutyák között, addig Condoleezza Rice New Yorkban Monica Szelessel teniszezgetett, színházba ment és a Fifth Avenuen órákig válogatva egy vagyont költött olasz cipőkre. Csak mikor egy vásárló felismerte és nyilvános botrányt rendezve számon kérte, hogy miért nem az ezrek életét követelő tragédiával foglalkozik, kényszerült visszatérni a fővárosba. Riporterek kérdésére az események áldozataival kapcsolatban a tőle szokásos kioktató fensőbbségtudattal azt válaszolta: „Az Úr Jézus Krisztus időben eljön. Csak győzzük kivárni.” Addig is a nyaralgatás, önünneplés és élvhajhászat mindennél fontosabbak.

Akik egyébként gyanakodtak rá, hogy a pszichopata Bush felelőtlen, nyegle részvétlenségének genetikai összetevője is van, végre konkrét bizonyítékot találtak rá, mikor Barbara Bush férjével meglátogatva a teljes nincstelenné vált árvízkárosultakat ideiglenesen befogadó Houston Astrodome-ot kijelentette: „olyan sokan itt az arénában úgyis szegények voltak, hogy ez (a kényszermegoldás) nagyon jól beválik a számukra.” Kvázi eddig is sokszor koplaltak, nyilván ezután sem fog hangosabban korogni a gyomruk.  Orvost eddig sem nagyon láttak, a fájdalmakat tehát nyilván megszokták. Ahol generációk éltek együtt, eddig is várni kellett a WC-re, tehát nem nagy ügy, hogy sorba kell állniuk, még akkor sem, ha kimerülten, órákig. Végül is nincs más tennivalójuk. És ha el is vesztettek egy-két rokont, szomszédot, jó barátot, meg a vacak kis otthonukat, nyamvadt, minimál béres munkájukat, az sem tragédia Barbara asszony szemében.   Ami -- hirtelenjében elnökünkre gondolva -- a bölcs közmondást juttatja az ember eszébe: az alma nem esik messze a fájától . . . 

(Kép: "Ne aggódj (Mexikói) Öböl partvonala, meg foglak menteni, ahogy Irakot is megmentettem.")

Az "Alma" egyébként nyilvánosan dicsérte a belföldi szükségállapot intézésének általa kinevezett főnökét, Michael Brownt -- Remek munkát végeztél, Brownikám!  -- míg a közfelháborodás két nappal később rá nem kényszerítette, hogy felmentse pozíciójából.  Brown, aki mint kiderült meghamisította az önéletrajzát, hogy formailag megfeleljen az elnök által felajánlott fontos pozíció kritériumainak, a Washingtonban ijesztően elszaporodott szociopaták viselkedéséhez méltóan reagált az árvíz sújtotta Louisianában a fővárosba való visszahívására: „Hazamegyek, megsétáltatom a kutyámat, megölelem a feleségemet (ebben a sorrendben, K. H.) , eszem egy jó mexikói ételt egy Margaritával, és alszom egy jót.”

Na igen. A hozzáértés hiányából és lelkiismeretlen hanyagságból okozott halálok és nyomorúság Browninak éppen úgy nem okoztak álmatlan éjszakákat, mint a főnökeinek, vagy éppen Joseph (Joe) Liebermannak, aki 2002-ben a szenátusi meghallgatáson úgy protezsálta az előző állásában totális kudarcot vallott és ezért eltávolított (magyarán kirúgott) Brownt, mint aki hasznos tapasztalatokkal rendelkező, koordinált rendőrségi- és tűzesetekben, valamint mentési munkálatokban jártas, vagyis a természeti katasztrófáktól való védelem speciális feladatára termett egyén.(*1)

Az ortodox zsidó Lieberman a Margarita felhajtásától eltekintve nyilván hasonló lezser kényelemben töltötte a pusztító árvíz idején az estéit, mint Brown, vagy akár Rice, mit sem törődve a déli államok túlélésért folytatott tragikus küzdelmével.  A velük egy húron pendülő újjászületett republikánus, Tom DeLay, a képviselőház legbefolyásosabb tagja és Bush legmegbízhatóbb támogatója pedig Houstonba menekített, mindenüket elvesztett árvízkárosultak körében azzal élcelődött, hogy a helyzetük nem különbözik bármelyik nyári tábor tapasztalataitól: „Na mondjátok meg az igazat, fiúk, ugye hogy a maga módján szórakoztató?” 

Eric Tolbert, a FEMA (Federal Emergency Management Agency) volt igazgatója szerint, a mentési és kitelepítési gyakorlatokat (fedezet hiányában) a központból leállították, aminek állami, helyi és federációs szinten is gyengülő teljesítmény lett az eredménye. Louisianában a Jefferson körzet szükségállapotáért felelős igazgató úgy ítélte meg,  hogy az erre (és fejlesztésekre) szóló pénzek az elnöki kasszába vándoroltak, ahol is az u. n. honvédelemre és az iraki háborúra lettek fordítva. Mint mondta, "Úgy vélem, ez az ár, amit ezért fizetünk."  Ha nincs pénz és Irakba viszik a mentőeszközöket és a nemzetőrök színe javát, mi marad a szegény népnek? 

Mikor a Katrina őrült tempóban száguldott a kiszolgáltatott város felé, Louisiana kormányzója arra buzdította a veszélyeztetett lakosságot a rádióban, hogy "imádkozzák le a hurrikánt" 2-es erősségűre. Mint a sötét középkorban. . . És mikor a túlélők két napig  minden segítség nélkül elemes rádiójukon a helyi adótól vártak bíztató híradást, mit hallottak?  Kormányzójuk felhívását egy egész napos ima-kampányra.  Mint a hajdani fáraók idején. . .

*1 A szenátus annak idején röpke 42 perc alatt eldöntötte, hogy az országban nincs alkalmasabb ember a vezető FEMA pozícióra Michael Brownnál. A kérdés ezen túlmenően, amit senki sem feszeget, vajon a főnöke, Michael Chertoff, miért nem ellenőriztette a rezüméjét és az ajánlásait? Hogy lehet, hogy nem tudott róla -- vagy ha igen, miért  nem tulajdonított neki jelentőséget-- , Brown korábban arábiai lovak showjának szervezésével bukott nagyot.  Egyelőre nem tisztázott, mi köze az arábia lovaknak a hurrikánokhoz, földrengésekhez és tűzvészekhez . . . Brown és Chertoff között viszont van valami közös, ami szoros kötelék lehet:  mindketten abszolút hozzáértés nélküli, csupán politikai kinevezettek.  Chertoff volt federációs bíró, gengszter prosecutor, majd az Igazságügyi Minisztérium kriminális részlegének igazgatójaként pont annyira nem ért az ország védelmének koordinálásához és irányításához, amennyire beosztottja, a ló-bemutatókat (!) szervező Brown. Többek között a republikánus szenátor, Chuck Hagel is fel volt háborodva a katasztrófát követő reakció lassúsága és szervezetlensége miatt és kijelentette: "Az eljárást illetően kell valamiféle számonkérésnek történni a krízis felszámolása után".  A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a Bush adminisztráció semmiért nem vállal felelősséget, és semmiért nem  vonható felelősségre. Louisiana szavazói viszont ettől függetlenül számon kérhetik demokrata szenátoraiktól, elsősorban Mary Landrieutól, miért is támogatták  a legnagyobb lelkesedéssel 2002 októberében Irak invázióját?  A szintén demokrata US képviselő, William Jefferson, akinek kongresszusi kerülete jelenleg teljesen víz alatt van New Orleansban, szintén felelősségre vonható, hogy lehetett olyan balga, hogy elhitte, Irak közvetlen veszélyt jelentett Amerika nemzetbiztonságára nézve. Legalább is utólag a jóhiszeműségére hivatkozott.

Addenda:

Október 3

Relief efforts to combat Hurricane Katrina suffered near catastrophic failures due to endemic corruption, divisions within the military and troop shortages caused by the Iraq war, an official American inquiry into the disaster has revealed.  The confidential report, which has been seen by The Independent, details how funds for flood control were diverted to other projects, desperately needed National Guards were stuck in Iraq and how military personnel had to "sneak off post" to help with relief efforts because their commander had refused permission.  The shortcomings in dealing with Katrina have rocked George Bush's administration. Michael Brown, director of the Federal Emergency Management Agency, has resigned from his post and polls show that a majority of Americans feel the President showed inadequate leadership.  The report was commissioned by the Office of Secretary of Defence as an "independent and critical review" of what went so wrong. In a hard-hitting analysis, it says: "The US military has long planned for war on two fronts. This is as close as we have come to [that] reality since the Second World War; the results have been disastrous."  The report concludes: "The one thing this disaster has demonstrated [is] the lack of coordinated, in-depth planning and training on all levels of Government, for any/all types of emergency contingencies. 9/11 was an exception because the geographical area was small and contained, but these two hurricanes have clearly demonstrated a national response weakness ... Failure to plan, and train properly has plagued US efforts in Afghanistan, Iraq and now that failure has come home to roost in the United States."  (Kim Sengupta: Iraq War Delayed Katrina Relief Effort, Inquiry Finds. The Independent /UK)

10. írás

Szeptember 18.

A Bush kormány segítségért fordult az Európai Únióhoz és a NATO-hoz, ezzel beismerve, hogy két megszállásba gabalyodva, hatalmas kiadásokkal és adósságokkal terhelve képtelen a saját népét megvédeni és ellátni egy természeti katasztrófa esetében. Nem csak megdöbbentő, de egyben megalázó egy dúsgazdag országra, a világ vezető nagyhatalmára nézve, hogy nem tudta megelőzni a történelmi New Orleans várható, többek által előre jelzett tragédiáját, nem tudta megszervezni pár százezres lakosságának evakuálását, és képtelen takarókkal, elsősegély csomagokkal, sátrakkal, élelemmel és vízzel ellátni a túlélőket. Ami talán a legszégyenletesebb, hogy speciális mentőalakulatokra is szüksége van, ugyanis a déli államok erre a célra kiképzett nemzetőreinek 40%-a, ha nem a fele, meghatározatlan időre Irakban és Afganisztánban teljesít szolgálatot.

Az Egyesült Államok Svédországtól kényszerül segélyszállító repülőgépeket elfogadni, El Salvadortól mentőcsapatokat, Franciaországtól és Latviától speciális kiképzésű mentőosztagokat, Norvégiától búvárokat, Németországtól és Franciaországtól mentőosztagokat és élelmet . . . Venezuela azonban hiába ajánlott fel bőkezű segítséget Louisiana kormányzójának -- két mobil kórházi egységet, 120 mentő és elsősegély nyújtó szakembert, 10 víztisztító berendezést, 18 áramfejlesztő generátor telepet, 20 (US) tonna  palackozott vizet  és 50 tonna élelmiszert -- a Bush kormány (a meggyötört áldozatok nevében?) arrogánsan visszautasította.(*1) Hasonlóképpen visszautasította Kuba ajánlatát is, ahonnan a kormány orvosokat és mentőszolgálatosokat küldött volna a katasztrófa sújtotta területekre. Ezek a korlátolt és felelőtlen politikai döntések csak megerősítik a korábbi ideológiai alapú döntésekből leszűrhető konzekvenciát: Bush és körei számára az emberélet és a humán tragédia nem számít.

*1 Az Amerikai Vörös Kereszt viszont elfogadta a Chavez kormány 1 millió dolláros adományát.

Addendum:

Szeptember 29

Bush has given the wealthy tax cuts and wants to repeal the estate tax, a huge gift to the very rich. The poverty rate has increased under his administration to 12.7 per cent of the population, as the US Census Bureau pointed out on the very day that hurricane Katrina was bearing down on New Orleans, where 23 per cent of the population, mostly people of color, was living below the poverty line. The poor emerged for all to see as they suffered so horribly in the Superdome, which became the inner circle of Dante’s hell. The world was watching with eyes wide open as the world’s richest power in terms of creature comforts showed it was one of the poorest in terms of concern for its most vulnerable citizens. It is not only the poor within the American family that the Bush administration has ignored, the poor of the human family are treated with almost equal disdain. The United States ranks a lowly twenty-first on a list of countries by amount of foreign aid offered per capita, ranking just below Italy and above Lesotho. (Peter F. Spalding: The Gods must be Angry)

Október 2 

“The French,” the corporate weekly Business Week reports, “have contrasted America’s eagerness to project power abroad --- as in the war that France opposed ---- with its failure to fix problems at home. ‘Is powerful America more sure of itself outside its borders?,’ asked an editorial in the right-leaning Le Figaro.” “The French,” Business Week adds, “have also focused on race.  ‘It confirms many of the worst stereotypes we have about the U.S. --- that it is a racist country, and that the U.S. has perverted priorities,’ says Denis Lacorne, senior associate at the Center for International Studies & Research in Paris. ‘Instead of sending teams of doctors and nongovernmental organizations they sent the National Guard.’ The French, who are proud of their welfare state model, also attribute the disaster in part to the Bush Administration’s free-market credo: Washington just doesn’t have much faith in government’s ability to solve problems.” (The Superpower is forced to call for help. Le Figaro. September 3, 2005)

Október 5

One of the most tragically irresponsible decisions of the Bush administration in the critical hours following Hurricane Katrina was its refusal to accept offers by the government of Cuba to immediately dispatch more than 1500 medical doctors with 37 tons of medical supplies to the devastated areas along the Gulf coast. The Cuban government made its formal offer on September 2, as desperately overworked health care providers in New Orleans were unable to meet the needs of thousands of survivors due to the lack of medicines, equipment, and personnel. At that time, Senate majority leader and physician Bill Frist, who was visiting that flooded city, stated that “the distribution of medical assistance continues to be a serious problem.” He confirmed reports from Louisiana’s Health Department that scores of people were dying as a result.

The following day, the Washington Post reported that southern Mississippi’s most essential need, in addition to fuel, was medical assistance. In the evacuation center in Houston’s Astrodome, where infectious diseases were spreading, only a small portion of those seeking medical assistance were receiving care due to a shortage of medical personnel and supplies. To both demonstrate the seriousness of his government’s offer and as a shrewd propaganda ploy, Cuban president Fidel Castro assembled 1586 doctors with backpacks filled with medical equipment at the Havana Convention Center on September 4, announcing their readiness to leave at a moment’s notice. Gulfstream Airways, a regional carrier based in Florida, offered to fly them into the affected region free of charge. There was no response from Washington. The Congressional Hispanic Caucus tried to pressure the administration to accept the Cuban aid, with even the staunchly anti-Castro Cuban-American Republican Senator Mel Martinez of Florida stating, “If we need doctors, and Cuba offers them and they provide good service of course we should accept them.” News reports indicate that Louisiana governor Kathleen Blanco, who had visited Cuba earlier this year, would have welcomed the assistance. A full week after President Castro’s initial offer, the State Department finally did respond, officially rejecting the offer on the grounds that the United States did not have full diplomatic relations with Cuba. Notably, the Bush administration did accept aid from the government of Taiwan, with which the United States does not have full diplomatic relations either. Despite Cuba’s many problems, the Communist country has established one of the finest public health care systems in the developing world, exporting thousands of doctors to poor parts of the Caribbean, Latin American, Africa and Asia. The island nation is frequently hit by hurricanes and – despite its lack of resources – has demonstrated a far greater ability to handle these storms’ extreme winds and flooding with minimal loss of life than the far wealthier United States. Similarly, its doctors are well-trained to deal with such natural disasters. The problems with the Cuban government – particularly regarding individual liberties and democratic governance – and other failures of the Cuba’s brand of socialism are very real. However, this is no reason to have rejected the offers of badly-needed assistance which could have decreased the suffering and saved the lives of hundreds of Americans. No serious inquiry into the mismanagement of the response to Hurricane Katrina should avoid holding those responsible for rejecting the Cuba’s offer of medical assistance accountable for their actions.  (Stephen Zunes: Arrogance in the Face of Disaster. [Zunes is a professor of Politics at the University of San Francisco])

A témában lásd még lejebb a 8. írást

9. írás

Szeptember 16.

Az EMPIRIA korábban foglalkozott  a nyilvánvaló gondolattal, hogy az al-Zarqawinak nevezett fantom nem más, mint -- a Pentagon agyrémeként -- az okkupáció prolongálásának egyik eleme.  Nem más, mint egy mesterségesen felnagyított és eltorzított figura, aki rettegésben tartja a Közel-Keletet és akinek árnya mögött megbújva sötét alakok a megszállók és pártolóik malmára hajtják a vizet. Az AFP mai híradása szerint a Le Monde megpróbálva az ügy végére járni meginterjúvolta az al-Kazemiya mecset síita imámját, Jawad al-Kalesit, aki azt nyilatkozta: "Véleményem szerint Abu Musab al-Zarqawi, mint olyan nem létezik.(*1) Zarqawi nem más, mint egy megszállók által kiötlött alak, akit a nép megosztására használnak fel."  Mint mondta, már az iraki háború kezdetekor megölték Zarqawit, mikor az ország északi részén, a kurd területen részt vett az al-Kaidával összeköttetésben levő Ansar al-Islam csoport  találkozóján. "Halálát követően a családja  még búcsúceremóniát is rendezett az emlékére.  Így aztán Abu Musab al-Zarqawi nem más, mint egy trükk, amelyet az amerikaiak  alkalmaznak a folyamatos megszállás indoklására." 

Meglepetés? Mély döbbenet? Ámulat?  Csak annak, aki mostanig egyáltalán nem figyelt oda.  És éppen az ilyenek fogják erre fel automatikusan feltenni a kérdést, de hát akkor ki csinálta mindazokat a kegyetlen emberirtási akciókat, amelyek egymásnak ugrasztják és egymás ellenségeivé teszik a muzulmánokat?  Az ilyeneknek ajánlatos mégegyszer elolvasni az egész szakaszt.

*1 És mi róla illetve a köré font mítoszról az egyik legautentikusabb, legéletszerűbb, legmegkapóbb internet blog véleménye egyenesen Bagdadból? "Then, there is also the story of Al-Zarqawi, his site on the internet, his threats, and statements. And we have all been wondering for more than two years now; is he really present in Iraq? What is the evidence to that, in reality? Where is his formation, where are his men? Have any of the Iraqis seen any of them? We do not want to rely on the mythical stories in the official media, for these are no longer worthy of trust. The occupation forces always took the statements on the internet seriously, and accordingly raid the Iraqi towns that have resistance, under the pretext of looking for that monster, Al-Zarqawi. By GOD, I see them as a bunch of desperate losers, and people are bored from hearing their silly, imaginary stories. Don't they sound like the famous "Don Kishot" (Quixote) story, about a half crazy man, fighting imaginary enemies, drawing his sward in the face of the windmills, thinking them the enemy?" (Afamilyinbaghdad.blogspot.com)

8. írás

Szeptember 7.

Az 1980-as évek elején családommal New Orleansban, az Algiers negyedben laktam, és így átéltem azt a 83-as árvizet, ami akkor öntötte el a város egy részét. Máig is emlékszem a tehetetlenségnek arra a szorongató érzésére, mikor a tetőt, ablakot még verik a trópusi esők, az utcák már tengerré váltak és közben a víz a küszöb felé igyekezve, lassan araszolva átveszi az előkertet, elnyeli az ablak előtt magasodó pálmafa körüli virág gruppot. 

A mi óriási szerencsénkre az akkori árvíz udvarias hívatlan vendégként a küszöbnél megállt, mivel a pumpák működtek a trópusi vihar idején és egy bizonyos szint elérése után éppen annyi esett óránként, amennyit folyamatosan le tudtak szivattyúzni.  A város mélyebben fekvő lakónegyedei azonban akkor is víz alá kerültek és már akkor téma volt ismeretségi körökben, mi lesz, ha egyszer egy hurrikán telibe találja a várost? Mi lesz, ha valamilyen oknál fogva az egyetlen kivezető út az evakuáció során használhatatlanná válik? Vagy ha túl nagy terhelést kap a gátrendszer? Éppen annyira általános téma volt a város veszélyezettsége, mint politikusainak legendás korruptsága, jazz öröksége és francia-afrikai-indián ötvözetű kreol kultúrája.

Valójában abszolút tudatlannak és bárgyún érdektelennek kell annak lenni, aki egy elhanyagolt gátakkal körülvett, elszegényedett, fokozatosan süllyedő, tengerszint alatti városról fel sem tételezi, hogy a katasztrófa kísértete lengi körül. New Orleans veszélyeztetettségéről ráadásul számos figyelmeztető tanulmány és újságcikk jelent meg az elmúlt két évtizedben, és ennek megfelelően számos anyagi támogatást igénylő kérelem érkezett az állami kormányhivatalba.(*1) Ezért megdöbbentő, ha nem is igazán meglepő, hogy George W. Bush azt nyilatkozta a Katrinát követő napokban, „Nem hiszem, hogy valaki is feltételezte volna a gátszakadást.”

(Kép:  Internet fotómontázs)

Ez körülbelül olyan korlátolt kijelentés volt, mint nem feltételezni, hogy kedd után szerda következik, nappalra pedig éjszaka. A tragédia igenis várható volt, a kérdés csak az volt, mikor következik be? "Senki sem mondhatja, hogy nem látta (a katasztrófát) jönni", írta a helyi Times-Picayune, amely 5 évvel ezelőtt 5 részes sorozatban foglalkozott a városra leselkedő veszéllyel.  Az országos Time magazin szintén 5 évvel ezelőtt szinte lépésről lépésre megjósolta a most bekövetkezett katasztrófát, de a National Geography is részletesen foglalkozott vele.  New Orleans védelmi rendszere ugyanis eredetileg maximum 3-as erősségű hurrikánra volt tervezve (ennek tudatában menekült el a lakosság 80%-a a 4-esre értékelt Katrina elől), ahelyett azonban, hogy a központi kormány az alátervezett gátrendszert az évek során erősebbé és ellenállóbbá építette, vagy legalábbis a szivattyú rendszerrel együtt korszerűsítette volna, sorsára hagyta, fejlesztési- és gondozási költségeit a honvédelemre és a háborúra való hivatkozással évről évre csökkentette. "A vészjelzéseket figyelmen kívül hagyva Bush visszavágta az árvízvédelmi költségvetést, hogy finanszírozza a háborút" -- írta Geoffrey Lean a brit Independentben. 

New Orleans városi tanácsa 20 ezer hullazsákot rendelt. Lehet, hogy nem lesz mind felhasználva, ki tudja?  Ez az emberi felelőtlenség okozta tömeghalál azonban mindenképpen jogi felelősségre vonást igényel.  Mindazok, akik akár primitív tudatlanságból, akár felelőtlenségből nem hitték, hogy ez a tömegkatasztrófa bekövetkezhet, és nem tettek meg mindent az elkerülése érdekében, népítéletet érdemelnek.

*1 A központi kormány délkelet Louisiana árvíz kontrollra juttatott összegét 2001 óta a felére(!) csökkentette, 69 millióról 36,5 millióra. A Pontchartrain-tó kordában tartására a Clinton években kiutalt összeg az utóbbi 3 évben majdnem két harmadára zsugorodott, évi 14,25 millióról  5,5 millióra. A rossz állapotban levő gátak fenntartására és erősítésére a US Corps of Engineers ebben az évben 27 millió dollárt igényelt, amit  Bush 3,9 millióra akart csökkenteni, a kongresszus azonban 5,7 milliót állapított meg -- ami természetesen így is felelőtlen döntés volt. A New Orleans árvízvédelmére és csatornázásának korszerűsítésére igényelt összeget, 78 milliót szintén felére csökkentették. 

Addendum:

Szeptember

Az Australian szerint az amerikai kormány ellenzi és próbálja megakadályozni, hogy a média felvételeket csináljon a Katrina new orleansi áldozatairól. A FEMA sorba megtagadja riporterek kérését, hogy elkísérjék a csónakon közlekedő mentőalakulatokat. (Az erre a célra használható kétéltűek nagy része Irakban van) A FEMA szóvívője a Reuter hírügynökség kérdésére megerősítette, az a kívánságuk, hogy a halottak iránti tiszteletből álljanak le az áldozatok fényképezésével. Az Australian azonnal párhuzamot vont  a Bush adminisztráció másik hasonlóan eltusoló jellegű üzelmével: tilos az Irakból és Afganisztánból hazaszállított koporsók megörökítése, mint írja, a "rossz fényben" feltüntetés elkerülése céljából.  A másik, nem kevésbé jelentős indok, hogy vizuális megörökítés híján a tényleges háborús veszteségek, mint ahogy a new orleansi áldozatok száma is, könnyebben meghamisíthatók.

“You would never, never imagine what you saw in the Convention Center in New Orleans.  The bathrooms -- the way the bathrooms were -- there's no food for these folks.  The sanitation was unbelievable. I -- the stench in there, it was unbelievable.  Dead people around the walls of the Convention Center, laying in the middle of the street in their dying chairs where they'd died, right there in their lawn chair -- they were just covered up, in their wheelchair, covered up, laying there for -- dead.  Babies, two babies, dehydrated and died.  I just tell you, I couldn't take it.  It was unbelievable.” (Tony Zumbado foreign correspondent. September 1, 2005)

“And Tony has been all over the world for us.  You know, he's seen wars and he's been in the Third World for us.  And what he was giving a portrait of was America as the Third World in that particular tragedy.  I thought it stripped away in this country what we've all known but failed to acknowledge:  that -- this kind of permanent underclass that we have in this country, with so few resources available to them.  To the rest of the world, it was shocking.  Here's the United States of America, the richest country in the history of the world, you know, portraying itself around the globe now as the patron of democracy and to show the way, and then we have this happening in our midst.  And it's a question of, now, how we move forward and begin to deal with it. But that was a stunning moment that will, I think, live for a long, long time about how the government failed to respond to Katrina from the ground up and from the top down--not just the federal government; how unprepared the city was, the state was, and how stunned the rest of the country was to find out that that could happen now in the 21st century.” (Tom Brokaw television anchorman. Meet the Press. December 25, 2005) [“Tony” is foreign correspondent Tony Zumbado]

November 10

Még mindig több száz halott azonosítatlan a Katrina sújtotta területeken, elsősorban New Orleansban, és kb. 6000 "eltűnt" személynek mai napig sem sikerült a nyomára jutni. A tegnap esti híradó szerint a nincstelenné és munkanélkülivé váltak ezrei órákig állnak sorban egy-egy rendkívüli kormány segélyként juttatott 125 dolláros csekkért.

7. írás

Augusztus 30.

A mai nap jelentős fordulópont az új világrend kialakításának véráztatta országútján. Az Egyesült Államok elnöke ismét újabb, teljesen más indokkal szolgált az iraki háborús állapot fenntartására: meg kell védeni az ország olaját.   A szétzilált, meggyötört, haldokló Irak hatalmas olajmezőit biztonságba kell helyezni a globális terroristáktól. Ez alkalommal Bush olyan indokkal jött fel az egyre inkább botrányosan nevetségessé váló öncáfolatok egymásutánja során, amelyet tisztán látó politológusok és történészek a konfliktus kezdetétől fogva a legfontosabb tényleges indokok egyikének tartottak.  Ma végre elhangzott az elnöki ajkakról az eddig ki nem ejtett szó: OLAJ.

Ez alkalommal Bush a vadonatúj US Ronald Reagan repülőgép-anyahajó avatása alkalmából adott nyilatkozatában közölte --  amely mintegy kioktatás volt az iraki megszállás befejezését követelőknek -- az ő kormánya megakadályozza a terroristák célját, hogy Irakot beszervező és kiképző bázisukká tegyék, illetve hogy onnan (terrorista szervezeteknek) anyagi támogatást nyújtsanak. Bár eddig Washington azt állította, hogy az ellenállást kívülről finanszírozzák, most viszont Bush éppen az ellenkezőjétől óvja meg a világot:

„Nem nyugszunk, míg a győzelem Amerikáé nem lesz, és biztosítva nem lesz a szabadságunk.  (. . .)  Ha al Zarqawi vagy  bin Laden kontrollt nyernének Irak felett, új kiképző táborokat létesítenének jövőbeni terrorista akciók számára. Elfoglalnák az olajföldeket az ambícióik finanszírozására. Történelmi győzelmet vallva az Egyesült Államok és koalíciója felett még több terroristát verbuválnának.”

Mindez megdöbbentő azok után, hogy nem is olyan régen az elnök és kabinet miniszterei azt hangoztatták, hogy az afgán háborút megnyerve az Államok megsemmisítette bin Laden híveit és táborát. Mintegy példaképként állították a "felszabadult, békés Afganisztánt" az irakiak elé -- lám csak, ilyen egyszerű az egész! Most viszont kiderül, hogy  bin Laden hatalmas, jól felszerelt hadsereggel rendelkezik(?), amelyik képes lenne elfoglalni az iraki olajmezőket.  Nem sántít itt megint valami?

Al Zarqawiról mindig azt hallottuk, hogy árnyéklovag, talán pár száz követője ha van, maguk az irakiak is kiutálják (bár 25 millióért sem adta fel eddig senki!), az ellenállási mozgalom pedig Dick Cheney szerint már hetekkel ezelőtt a végsőket rúgta. Felszámolásuk, ha nem is dicsőségesen, de befejeződött. Rumsfeld és a neokonzervatívok fő szócsöve, a viszolyogtató mosolyú média kommentátor, Robert Novak pedig csak hetekkel ezelőtt csapat leépítésekkel kürtölte tele a televíziót, azt a látszatot keltve, hogy az új iraki alkotmánnyal és véglegesen választott kormánnyal a fegyveres harcokat politikai megoldások váltják fel. 

Cheney égésére az e havi katonai veszteség a háború kezdete óta a harmadik legmagasabb számot érte el, és most egyszerre még az összes olajmezők is külföldi megszállók által lettek veszélyeztetve. . .  Már pedig ha veszély helyzet van, tudjuk, mire számíthatunk egy intuitív, a következményekkel mit sem törődő elnöktől: az erőbevetés, vérontás és káosz fokozására. Bush egyszer azt mondta, a civilizáció esszenciája, hogy „az erős kötelességszerűen megvédi a gyengét.” Irak a példa rá, hogy -- akár önmagától is.  Akár a csökönyös függetlenségi vágyától, nemzetben gondolkodásától, konfliktusainak önálló megoldásától, a békéről szőtt álmától is.

Bármilyen nevetséges Bush fent idézett gyerekes képzelgése, primitíven átlátszó ravaszkodása, zagyva handabandázása, mégis tragikusan komoly, mivel ez a látásmód irányítja a közeljövő legfontosabb külpolitikai döntéseit.   A Fehér Háznak ragyogóan jött, hogy a Katrina okozta problémák egy időre elterelik a figyelmet a kiprovokált iraki polgárháborúról és az olaj „védelme”, más szóval megszerzése körüli ocsmány cselfogásokról.

Míg az amerikai dél, az elnök alapbázisát adó „bibliai övezet” egyik legszegényebb része a túléléséért küszködik, a Fehér Ház továbbra is a Közel Kelet olajára és Amerika stratégiai fölényének biztosítására koncentrálva a napi belföldi ügyek megoldása felett áll. Elvárja, hogy a helyiek oldják meg a saját problémájukat.(*1) Inkább szégyenszemre külföldről kér segítséget, minthogy hazahozza az itthon kétségbeesetten nélkülözött amfíbiákat, terepjárókat, helikoptereket, minthogy hazarendelje a mentésre képzett, a régiót jól ismerő nemzetőröket és a képzett-tapasztalt gátépítő katonai gépészmérnököket. . . A szerzési és hatalmi vágy szempontjából a Katrina okozta károk és New Orleans pusztulása éppen annyira lényegtelen, mint Bagdadé.

Donald Rumsfeld a háborút megelőzően újságírók gyanakvó kérdezősködésére lekicsinylő elutasítással kijelentette: „Mi nem fogunk azért fegyvert, hogy a világot körbejárva megpróbáljuk elvenni más népek olaját. . . A demokrácia nem ezzel a módszerrel operál.” Dehogynem! Elsősorban az olajért indult a harc. Viszont mivel az igazi demokrácia tényleg nem nehézfegyveres módszerekkel -- mint ahogy nem is védelemnek álcázott szabadrablással -- operál, Rumsfeld végül is azokat igazolta, akik a Bush adminisztrációt évek óta fasizálódással vádolják.

*1 Addenda november 3-án: Az esti tv híradó olyan Katrina sújtotta területekre vitte a kamerát Mississippi és Louisiana államokban, ahol a túlélők teljesen kilátástalan helyzetük ellenére mai napig semmilyen állami vagy szövetségi segélyt nem kaptak.

6. írás

Augusztus 12.

Az AP hírügynökség hivatalos körökből származó bagdadi jelentése szerint  teoretikusan véve Szaddám Huszeint az első halálos ítélethozatal után azonnal kivégezhetik. (Az első tárgyalás témája az 1982-es Dujail-i bírói ítélethozatal állítólagos törvénytelensége.) A vádemelés részleteit és procedúráját illetően az  elkövetkezendő hetekben egy 5 tagú esküdtszék fog dönteni, annak ellenére, hogy a család által megbízott ügyvédek egyike a nyár közepén azt nyilatkozta a CNN-nek, hogy a volt elnök fogva tartása óta nem konzultálhatott egyetlen jogi képviselőjével vagy akár hivatalosan kijelölt tanácsadójával sem. Teljes elszigeteltségét és más személyes jogainak megtagadását -- nem választhatott ügyvédeket, nem látogathatja a családja, nem levelezhet -- az ügyvéd a Genfi Egyezmény durva megszegésének nyilvánította.

Míg Szaddám Huszein első bírói meghallgatását  egyes amerikai adók élőben közvetítették (valakinek jó nagyot koppinthattak érte az orrára), ez egyben az utolsó is volt.  Az amerikai fogságot méltósággal viselő elnök  Busht és kormányát logikus érvekkel, határozott hangnemben vádló kijelentései, és az egész bírósági eljárás jogtalannak nyilvánítása miatt azóta legfeljebb zárt kihallgatásokra kerülhetett sor, ha egyáltalán.  Mindenesetre a CNN interjú során bejátszott "legutolsó bírósági fénykép" Szaddám kijelölt védőügyvédje szerint egy évvel korábbi felvétel volt.  Ennek ellenére még másnap is új képként hivatkoztak rá. Ez egyéb jogi eseteknél elképzelhetetlen lenne.

Ami az egész ügyben a legérdekesebb, miért hogy egy viszonylag kis számú áldozat haláláért vonják elsőként felelősségre Szaddám Huszeint, mikor korábban milliós áldozatokat jelentő, genocídiumnak nyilvánított bűntettekkel vádolták?  A háborút megelőzően például a televízió több alkalommal is mutatta egy temető ki tudja mikori sírjainak feltárást, ahol az ott dolgozó állítólagos szakértők szerint 400 ezer vagy még több áldozat maradványai rejlettek. Érdekes módon erről a felkavaróan szenzációs felfedezésről azóta egyetlenegyszer sem lehetett hallani, mint ahogy az elnöki palota alatti titkos vegyi laboratóriumokról, vagy a (nem létező) iraki repülőgép anyahajókról bio-fegyverekkel Londont és Tel Avivot támadni kész rakétákról sem.

Addenda:

Az AP hírügynökség szerint egy iraki tv interjú során  a Szaddám Huszein sorsáról döntő tribunál egyik hivatalnokát idézték, aki szerint a volt elnök elismerte, hogy 1987-88-ban büntető hadjáratot folytatott a kurdok ellen, amely szerinte "jogos és indokolt" volt, mivel az önállósulni akaró kurdok a 8 éves iráni háború idején fegyvereikkel nem a saját hazájukat, hanem az ellenséget támogatták.  Bár hasonló esetben minden állam retorzióval élt volna és élne ma is, senki ne tételezze fel, hogy ez, vagy bármi egyéb enyhítő körülményként szolgálhat Szaddám Huszein ítélete szempontjából. (2005. szeptember 8)

5. írás

Augusztus 11.

Hivatalos körútja során Uruguay után ma Argentínába érkezett Hugo Chavez, ahol elnöktársa, Nestor Kirchner bilaterális kapcsolatuk megszilárdításának jelentőségét hangsúlyozva fogadta. A két ország népszerű elnöke a latin-amerikai országok integrációjának lelkes híveként hosszú távú közös tervek kidolgozására és kétoldali államközi egyezmények, gazdasági és kulturális szerződések aláírása céljából találkoztak. Külön-külön is hangsúlyozták különböző multilaterális szervezetekkel való további együttműködési szándékukat, bár mindketten úgy vélték, az Egyesült Nemzetek Szervezete, leginkább a Biztonsági Tanács és a Gazdasági-Társadalmi Tanács, megérett  az átfogó reformokra.

Mindkét ország elsődleges és részben kooperációs feladatának tekinti, hogy az ENSZ Millennium Development programjának kitűzött céljait szem előtt tartva népe társadalmi problémáinak  leküzdésére és a szegénység felszámolására koncentráljon -- amely politikát az Egyesült Államok nemcsak hogy nem támogatja, de aktívan és több módon is próbál aláásni. Ennek és még inkább afganisztáni és iraki hódító politikájának köszönhetően George W. Bush nem csak az oroszokat és kínaiakat boronálta sikeresen össze (ki hitte volna még 5-6 éve is?), nemcsak Kínát és Iránt, valamint Iránt és Szíriát hozta szoros kapcsolatba, de a latin-amerikai országokat is.

A szuverén dél-amerikai országok belügyeibe való beavatkozás különösen Venezuelában, de Argentínában is mély ellenszenvet vált ki.  Emiatt Bush nem kifejezetten szívesen látott vendég az őszre Argentínába tervezett IV. Amerika Csúcstalálkozóra, olyannyira, hogy múlt hónap végén politikai személyek várható terrortámadásra hivatkozva fordultak Buenos Airesben a bírósághoz. „Bush veszélyezteti az életünket.  Tartsák tőlünk távol!” -- követelték, akik a londoni és madridi támadásokhoz hasonlótól tartanak, köztük a Humanista párt kongresszusi jelöltje, Lia Mendez is. 

A 34 meghívott államfő ugyan Mar Del Platata üdülőtelepén, tehát a fővárostól 250 (amerikai) mérföldre fog találkozni, ahol máris előkészületek folynak a maximális biztonsági intézkedések megszervezésére, a fővárosban mégis, vagy éppen ezért, idegesek és aggódóak Bush tervezett részvétele miatt. Chavez baráti vizitálásának utolsó állomása Brazília lesz.

Chavezről lásd még: Latin Amerikai balra át,  Lapszemlék 2004. II. félév 9. írás, 2004 I. félév 24 és 11. írás

4. írás

Augusztus 2.

Ha valaki még emlékezne rá dióhéjban, a Kuvait elleni iraki háború azon robbant ki, hogy Bagdad folyamatos olajlopással és rendszeres határsértéssel vádolva déli szomszédjait véget akart vetni az őt ért folyamatos tulajdonjogi sérelmeknek. Az I. George Bush nagykövetén keresztül (valójában az intervencióhoz zöld lámpát adva) azt üzente Szaddám Huszeinnek, nem kíván beleavatkozni a családi perpatvarba, mikor viszont az iraki megszállás túl hosszúnak tűnt, a sejkség védelmére kelt és kíméletlen bosszút állt a szervezetlenül menekülő iraki hadseregen. 

Ez a 15 évvel ezelőtti, ma már történelmi epizód csak azért jutott most eszembe, mert azt olvasom -- ki hinné? -- , hogy a jelenleg iraki törvényhozók olajlopással vádolják Kuvaitot és azzal, hogy a déli részeken itt-ott területeket csatolnak el. Az irónia ebben az egészben az, hogy míg akkor szuverén országokként torzsalkodtak és csaptak össze, ma valójában egyikük sem az. Egyikük se léphet önhatalmúlag, mint ahogy azt se mondhatják az amerikaiaknak, úgy döntök, ahogy akarok és ha nem tetszik, holnaptól fogva le is út, fel is út. 

Közben persze mindkét fél azt várja el, Amerika neki adjon igazat. A kuvaitiak azért, mert pár hónapra tervezett villámháború helyett évekbe, talán évtizedekbe nyúlik az ország felvonulási területként való használata, míg az iraki kormány azért, mert elvégre Washington emberei és mellesleg igazuk van. A kuvaitiak a régi trükkel operálnak: költséges mélyfúrások helyett lapos szögben fúrnak az iraki területen lévő földközeli olaj-gyűjtőmedencékbe, miközben határvédelmi akadályzónát építenek, minél mélyebbre Irak felé. Hol itt, hol ott csípnek le egy kis tanyát, fasort, kanyarítanak le egy legelőt.

Mindezt annak ellenére, hogy a háború után az ENSZ által újra jelölt demarkációs vonal 11 olajkutat juttatott kártérítésként Kuvaitnak és egy régi iraki kikötőbázist.  Kuvait most mégis még többet akar: önhatalmúlag elfoglalta az Umm Qasr kikötő mélyvízi részét, ahol az óriás hajók tudnak kikötni, és természetesen ott és úgy akar olajért fúrni, ahol és ahogy neki tetszik.  Bagdadból kormánydelegációt terveznek küldeni Kuvait városba a probléma békés rendezésére. Szaddám Huszein jóízűen mosolyogna, ha tudná.

3. írás 

Július 27.

Bagdadi jelentések szerint Irak ideiglenes miniszterelnöke, Ibrahim al-Jaafari gyorsított visszavonulásra szólította fel az amerikai csapatokat. Válaszként az amerikai generális, George Casey riportereknek azt nyilatkozta, erre sor is kerülhet jövő tavasszal, amennyiben haladás mutatkozik politikai fronton -- természetesen Washington feltételei szerint --, és a gerilla harc sem fokozódik. Ez a feltétel akkor is érvényes,  ha rendszeresen bombázzák, rakétával lövik és helikopterről géppuskázzák az állítólagos ellenállási gócokat, és fulladásig zsúfolva tartják a börtönöket, internálótáborokat.  Ha ez a vagy-úgy-lesz-ahogy-mi-akarjuk-vagy-sehogy mentalítás ismerős, ami azonban nem véletlen, hiszen a Közel-Keletről van szó.

A generális úgy informálta a villámlátogatásra lopva és titokban Bagdadba érkező Donald Rumsfeldet, az iraki katonaság száma (hirtelen-váratlan) elérte a 75 ezret, és decemberre elérheti a 85 ezret, míg a rendőrségi állomány a jelenlegi 94 ezerről decemberre hipp-hopp 145 ezerre fog ugrani.  Talán úgy, ahogy az USA-ban a karácsonyi szezonra ideiglenes alkalmazott télapók száma . . . ?

Casey azt is közölte, hogy próbál nyomást gyakorolni az irakiakra, adjanak több embert, akiket börtönőröknek képezhetnek ki (nyilván a szakértelmükről híres izraeli és amerikai foglárok), mivel minél előbb át kívánják adni az egyre növekvő számú, legalább 15 ezerre taksált urbánus ellenállót. Nyilván nem emlékezett rá, de már egy éve több mint 16 ezerről beszéltek az amerikai illetékesek, ha tehát most több van . . .   Na mindegy.  Annál is inkább, mivel szintén egy évvel ezelőtt egyszer már beharangozták a börtönkulcsok átadását (akkor írtunk is róla, Lapszemlék 2004. II. félév 1. írás), de nyilván csak a szokásos félrevezető hazugság volt, amit most utólag maga a katonai vezetés leplezett le.  Yes, sir!

A másik verzió -- de az sem fest semmivel se jobban --, hogy az irakiak akkor sem és azóta sem akarnak Abu Ghraibban és a többi hírhedt helyen amerikai felügyelet alatt foglároskodni, az interrogáltak jajsikolyait tehetetlenül hallgatni.  Akkor viszont decemberre se lesz meg az áhított szám, csak a foglyok száma fog újabb ezrekkel növekedni. Mint tőle magától hallottuk, Bush dilemma esetén azt a kérdést szokta feltenni, mit szólna ehhez Jézus?  Az én kérdésem viszont az lenne, mit szólna ehhez Szaddám Huszein?  Sírva siratna, vagy a szégyenteljes hipokrízisen gúnyosan hahotázna?

Vagy mit szólna akár Jézus, akár a halálos ítéletére váró Szaddám Huszein ahhoz, a múlt hónapban a Pentagon 30 millió dollárt ítélt a hírhedt Guantanamo börtön komplexum 2 szintes állandó épületekkel való kibővítésére?(*1)  Bár az Amnesty International „a mi időnk gulágjának” nevezte a fogolytábort, és még egyes republikánus politikusok is, mint Mel Martinez, floridai szenátor, volt Bush kabinet tag, "imázs rombolónak" nyilvánítva a bezárása mellett szállt síkra, ennek ellenére Cheney és Rumsfeld továbbfejlesztési követelése érvényesült. Ugyan az Irakot többször megjárt demokrata szenátor, Joe Biden az al-Kaida legsikeresebb „beszervező ügynökének” nyilvánította Guantanamot, de neki se sikerült meggondolásra késztetni őket.  Valójában senki semmilyen vonalon nem tudja útjukat állni.

Vagy mit szólnának Jézus és Szaddám Huszein ahhoz, hogy az ACLU Manhattan-ben perelni kényszerült a Pentagont, mivel a minisztérium nem hajlandó nyilvánosságra hozni azokat a további Abu Ghraib felvételeket és videókat, amelyek alapján további börtönőröket és kihallgatásra előkészítő, speciális puhító személyeket lehetne felelősségre vonni? Bár korábbi jelentések szerint több mint 2 ezer eddig csak hivatalos személyek által megtekinthető dokumentum van zárlat alatt, az ACLU képviselői csupán 87 képet és 3 videót akartak bizonyítékként közreadatni, de még ezt is megtagadták tőlük. Nagyon valószínű, hogy a jelenlegi tragikusan egyensúlyát vesztett, egyre inkább orwelli időszakban a bíróság az információ szabadság jogát megtaposva a Pentagon javára fog dönteni.

Nem túlzás azt mondani, hogy ezek a dolgok óhatatlanul is Orwellt idézik, aki már egész fiatalon Indiában felismerve és attól fogva egész karrierje során az imperializmust ostorozva „gonosznak” nyilvánította a kolonializmust, amely meggyőződése szerint azon túlmenően, hogy degradálta a kolonizáltakat, korrumpálta egész Angliát. A kettő szimbiózisa egyébként törvényszerű -- tragikus módon az Államokban is egyre több jele mutatkozik. Éppen ezért akiket nem érdekel vagy képtelenek azonosulni a nehézfegyvereknek kiszolgáltatott kis népek szenvedésével, azoknak legalább a saját érdekükben, a saját országuk és saját gyermekeik, unokáik védelmében támogatniuk kellene azokat, akik meg akarják állítani ezt az eszeveszett, vértől és könnytől ragacsos közel-keleti kolonizációs folyamatot.

*1 A 30 millióra előtervezett börtönfejlesztési munkálatokat a hírhedt Halliburton cég (alvállalata) kapta meg, amelynek 5 évig Dick Cheney volt az elnöke és folyamatosan részvényese a vállalatnak. A fővállalat korábbi túlszámlázásai miatt jelenleg központi kivizsgálás alatt áll.

Addenda:

WASHINGTON -- September 29. A federal judge has ordered the release of photos and videos of detainee abuse at Iraq's Abu Ghraib prison, saying that the photos may answer important questions about government accountability. In seeking the release of the images, the American Civil Liberties Union and its allies said the images are a critical component in the quest for public accountability. Judge Alvin K. Hellerstein today agreed, saying publication of the photographs will help to answer questions not only about the unlawful conduct of American soldiers, but about “the command structure that failed to exercise discipline over the troops, and the persons in that command structure whose failures in exercising supervision may make them culpable along with the soldiers who were court-martialed for perpetrating the wrongs.” The following quote can be attributed to ACLU Executive Director Anthony D. Romero: "Today's historic ruling is a step toward ensuring that our government's leaders are held accountable for the abuse and torture that happened on their watch. The American public has a right to know what happened in American detention centers, and how our leaders let it occur."   (A Bush adminisztráció megfellebbezheti az ítéletet.)

2. írás 

Július 20.

A nyílt és határozott szókimondásáról ismert londoni főpolgármestere, Ken Livingstone a BBC radio 4-nek adott interjújában sem kertelt a fővárost ért tragikus bombatámadások gyökerének elemzése kapcsán. Véleménye szerint az öngyilkos támadók motivációja az arabok dominálta területek elleni 80 éves nyugati intervencionizmus, amelyet az olaj igény váltott ki. "Ha az I. világháborút követően azt csináltuk volna, amit igértünk az araboknak, vagyis szabadságot engedélyeztünk volna nekik és a saját kormányaikat, és kívül maradva az arab ügyeken csak az olajuk vásárlói lettünk volna, ahelyett, hogy úgy érezzük kontrollálnunk kell az olaj folyását, akkor érzésem szerint ez (az eset) nem történt volna meg."

Livingstone  a mai politikai légkörben ritkán tapasztalható nyíltsággal rámutatott a kétkulacsos nyugati politizálás -- egy fajta rasszizmuson alapuló diszkrimináció -- lehetetlenségére, amelyet a palesztin-izraeli konfliktusra nézve is érvényesnek tart. "Egy csomó fiatal látja a kettős megítélést, látja, hogy mi történik Guantanamo öbölben és egyszerűen azt gondolja, nincs igazságos külpolitika." A főpolgármester ugyan kihangsúlyozta, nincs szimpátiája az öngyilkos bombázókkal és elítél minden erőszakot, viszont azt is hozzátette, velük együtt "elítéli azokat a kormányokat is, amelyek külpolitikai érdekből megkülönböztetés nélkül gyilkolnak, ahogy alkalmanként látható, mikor az izraeli kormány bombáz területeket, ahonnan esetleg egy terrorista csoport származhat, nem törődve az asszonyok, gyermekek és (civil) férfiak körében okozott  áldozati veszteségekkel." 

(Az Államokban hosszú évek óta még alkalmanként sem láthatók az állami terror pusztításának képsorai, kizárólag az egyéni terrorkezdeményezések okozta tragédiáik következményei -- azok viszont akár órákon keresztül, folyamatosan.)

A régió problémáit kivetítve Livingstone megállapította, "Idegen megszállás alatt és megfosztva a szavazás jogától, megfosztva az önálló ügyintézés jogától, gyakran 3 generáción keresztül megfosztva a munkához való jogtól én azt gyanítom, ha (mindez) itt történt volna Angliában, mi magunk is rengeteg öngyilkos bombázót produlkáltunk volna."

1. írás

Július 11.

A napi politika mocskos, idegtépő, kétségbeejtően szégyenteljes és mérhetetlenül elkeserítő.  Alattomban rombolva fokozatosan őrli fel azokat a megfigyelőit, akinek nincs mellette más, "helyrerázó" szenvedélye is, vagy nem képes alkalmanként szórakozni, jóízűen csúfolódni a washingtoni politikai elit sokszor zagyva, ordítóan hipokrita, máskor öntelten ostoba vagy abszurd mondásain. Én munka közben akadtam ezekre a „döglesztő” kijelentésekre -- és a fordítás élménye után az Olvasóra bízom, válassza ki melyik említett  jelző melyik idézett mondásra illik leginkább:

• Nem tudom elképzelni, hogy valaki, mint Osama bin Laden megértené a Chanukka örömét. (George W. Bush -- továbbiakban GWB -- beszéde egy Fehér Házbeli Chanukka ünnepségen)

• Ha nem aratunk sikert, akkor megkockáztatjuk a kudarcot. (GWB)

• Bush (pro-élet) politikáját muszáj támogatni, mivel a Názáreti Jézus is embrióként kezdte az életét. (Tom DeLay, képviselőházi elnök)

• Nahát, nektek is vannak feketéitek? (GWB kérdése Fernando Henrique Cardoso brazil elnökhöz.)

• Mi nem használunk erőszakot, hogy a világot körbejárva próbáljuk elvenni mások olaját. (Donald Rumsfeld, hadügyminiszter)

• Elvárjuk az államoktól, hogy bizonyítsák nekünk, vajon elérjük-e vagy nem az egyszerű célt -- mint a literátusság, literátusság a matematikában, az olvasás és írás képességét. (GWB)

• Esetleg hajlandó lennék női elnökre szavazni, bár bizonyos szégyenféle kapcsolódik hozzá. (Prof. Marvin Olasky, Bush tanácsadó)

• Pórázon tartom őket. (GWB a családjáról -- az ország első asszonyáról és felnőtt, diplomás lányaikról 2004-ben)

• A tény az, jelenleg Irak nagy része relatívan stabil és csendes. Szerintem az irakiak többsége hálás a tényért, hogy az Egyesült Államok ott van. (Dick Cheney. 2003 szeptember)

• Irakban nincs etnikai feszültség. (Paul Wolfowitz. 2003)

• A demokráciák nem viselnek agresszív háborúkat. (Richard Perle, civil Pentagon tanácsadó)

• A világért sincs olyan vita, vajon (az irakiaknak) vannak-e azok a bio fegyverei. Ezt mi mindannyian tudjuk. Ezt egy betanított majom is tudja. (Donald Rumsfeld. 2002 szeptember)

• Az az ország, amelyik rejteget valamit, annak van mit rejtegetni. (GWB,  2004 áprilisi sajtókonferencia)

• Miért is hallanánk hullaszállító zsákokról és halálról? Úgy értem, az egész nem releváns. Szóval miért is pocsékolnám a gyönyörű gondolataimat ilyesmire? (Barbara Bush. Good Morning America. 2003 március)

• Úgy vélem, hogy emelni kell a korhatárt, aminél a fiatalkorú fegyvert birtokolhat. (GWB)

• Az elnök mindent megtesz, hogy megvédje az amerikaiakat, amennyiben Szaddám Huszein háborút indít az USA ellen. (Ari Fleischer, a Fehér Ház szóvivője)

• Irak azzal fenyegeti az Egyesült Államokat, hogy fenyegetés a szomszédjainak. (Henry Kissinger. 2003)

• Imádkozom a békéért! Imádkozom a békéért! (GWB a háborús készülődés csúcsán)

• Én értem, hogy a nyugtalanság a Közel-Keleten nyugtalanságot okoz az egész régióban. (GWB) (Félő, hogy az Óceán innenső partján nem Bush az egyetlen, aki nem realizálja, hogy a Közel-Kelet egy régió. K. H.)

• Az amerikai mondás szerint: ‘Tégy bolonddá egyszer, szégyen rád nézve, tégy bolonddá másodszor, és az én szégyenem.’ Bush változata: „Egy régi mondás járja Tenesseeben -- tudom, Texasban, valószínűleg Tenesseeben --, amely azt mondja, tégy bolonddá egyszer, szégyen, szégyen rád nézve. Tégy bolonddá engem -- téged nem lehet megint becsapni.” (GWB) ?

• A csapatainkat megmentőiknek fogják tekinteni Bagdad utcáin, pont úgy, ahogy nagyon népszerűek lettünk Kabul utcáin. (James Woolsey, a CIA volt igazgatója. 2002)

• Az evolúció kérdését illetően még mindig nem született végső döntés, hogyan is alkotta Isten a Földet. (GWB fényes aranyköpése)

Utólagos figyelmeztetés: némelyik mondást kétszer kell elolvasni, hogy valahogy megértse (vagy még mindig ne értse) az ember.

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára