EMPIRIA Magazin I. évfolyam – Kuliffay Hanna írása

 

PEDERASZTA PAPOK PEREI

 

". . . ÉN VÉTKEM, ÉN VÉTKEM,

ÉN IGEN NAGY VÉTKEM . . . "

 

Két dolog van, ami megnehezítheti az újságíró munkáját.  Ha túl kevés az információ, és ha túl sok.  A pederaszta papok hetek óta zajló szexbotrányára az utóbbi jellemző.  Évek óta tartó takargatás, konspiratív eltussolás, hazudozás, bűnpártolás, szellemi és lelki manipuláció, megvesztegetések, zártkörű perek és milliós kártérítések után a katolikus egyház hosszan titkolt bűne és szégyene az elmúlt hetekben lavinaszerűen robbant be a köztudatba, és konkrét tragédiák százaival árasztotta el a médiát.

Mikor a Magyar Demokrata 8 évvel ezelőtt, 1994-ben közölte a többrendbeli kiskorúak elleni erőszakért 20 évre ítélt katolikus pap, James Porter általam megírt bűnügyét, édesanyám halk-szomorúan megjegyezte, bárcsak ne én írtam volna meg. A kérdés csak az volt és maradt sok évig utána is, hogy ha én nem, akkor ki? A papi pederasztia és pedofilia még ugyancsak tabu téma volt abban az időben, ráadásul félreértelmezetten kiskorúakról lévén szó – 'gyermekproblémaként' tartva számon kívül esett a nagyrészt férfi tudósítók és publicisták érdeklődési körén. Mi több úgy éreztem, hogy szekuláris humanista lévén elfogulatlanul és magasabb etikai szintről ítélhettem meg az eseményeket, ráadásul érzelmileg is érintett voltam, mivel volt egy négy éves fiú unokám.

Azt nem is kellett édesanyámnak mondani, hogy ő miért érzett így. Rajtam kívül ugyanezt a szemrehányást kapták mások is – riporterek, hírszerkesztők, írók, ügyvédek, pszichológusok, gyermekvédők, érintett vallásos szülők és persze maguk az áldozatok  –, hogy nem nekik kellett volna kiteregetni a bűzlő szennyest. Nem nekik kellett volna pellengérre állítani a klérust.

Nem nekik, vagy inkább senkinek? A kioktatás valójában azt az alig leplezett szemrehányást takargatta, hogy senkinek.  Nemcsak az egyházi vezetők és a hívek többsége, de a politikusok és felelős kormányszervek is évtizedeken keresztül mindent elkövettek, hogy még korunkban is elkerüljék a nyilvánosságra hozatalt. Továbbra is mindenáron védték volna a látszatot.  Ez az uralkodó  látszat a lényeg szemlélet a magas szintű egyházi bűnpártolás következtében hatványozottan szaporodó visszaélések eltussolása és az áldozatok személyi tragédiájának a klérus általi semmibe vétele együttesen torkollott az eddigi legnagyobb katolikus szexbotrányba.

Az egyházi személyek szexuális félrelépéseinek, aberrációinak és erőszakos visszaéléseinek ezerszámra dokumentált múltja van a Vatikán titkos irattárában a világ minden tájáról: Írországtól kezdve Kanadán, Franciaországon, Ausztrián és Lengyelországon keresztül Ausztráliáig és Hongkongig. A pápai államon belül titkos eklézsiai tribunál foglalkozik a hozzájuk továbbított esetekkel. A tribunál túlterheltsége, elavult jogrendszere és középkori módszerei miatt már régen nem képes megfelelni a feladatának. Az amerikai püspökök közül akadt, aki emiatt panasszal élt még a pápánál személyesen is, de minden eredmény nélkül.

A katolikus egyház maga nem teszi homoszexuálissá és perderasztává a papjait, de tagadhatatlanul a homoszexuálisok és gyermekrontók gyűjtőhelye – kommentálta az eseményeket az áldozatok egyike. Talán hihetetlenül hangzik, de éppen a hagyományos egyházpolitika védelmében – szembekerülve azokkal, akik szerint a szexuális absztinencia és a cölibátus (papi nőtlenség) követelményének személyiségtorzító hatásával magyarázzák a katolikus klérus körében eluralkodó szexuális visszaéléseket és erőszakot. “Egyik sem maga a probléma, – nyilatkozta az utóbbi cáfolataként Sidney Callahan, a nyolc éve alakult Katolikusok Egyházi Jogvédelmi Társaságának vezetőségi tagja. – A probléma valódi gyökere a morálisan romlott (egyházi) struktúra.”

A nemzetközi szervezet nyíltan hangoztatja, hogy a kétezer éves hierarchikus egyházszerkezet túlhaladott, centralizált irányítása rossz hatásfokú és a valóságtól  elvonatkoztatott.  Meggyőződésük szerint a Vatikán öncélú és elidegenedett kormányzatát fel kell hogy váltsa egy demokratikus, inkluzív, hipokrízis mentes, a kor és a hívek elvárásait figyelembe vevő organizáció, amely a titkosságot megszüntetve felelős, ellenőrizhető és hitelképes. "A mai formájában közismert szervezett vallás a nyugati világ számára  úgy a barátok, mint az ellenség szemében halálos betegként van elkönyvelve" – írta az evangélikus püspök, J. S. Spong A Biblia megmentése a fundamentalizmustól című könyvében.

“A hívek dühösek – nyilatkozta a Boston Globenak John F. Sheenan, a fenti társaság nemzetközi koordinátora. – Mert mit is csinált az egyház a szexuális bűntények esetében?  A szőnyeg alá söpörte őket. Az ügyek eltussolása tette igazán felháborodottá (és elkeseredetté, K. H.) az embereket.  A mi célunk, hogy visszaszerezzük az egyházat a híveknek, akiket szolgálnia kellett volna. A katolikus vezetőség a múltban egyáltalán nem hallgatott a híveire. A sebek begyógyításának egyetlen módjaként az emberek alapvető reformokat akarnak.” Valójában évek óta. Legalábbis nagy százalékuk. Nem is olyan régen azonban még szinte lehetetlen volt egy papot bármilyen bűnéért felelősségre vonni, pláne elítéltetni.

1991-ben Western Massachusetts államban például, mikor a vád képviselője házkutatási parancsért folyamodott bizonyos Richard Lavigne atya ügyében – aki később beismerte három kisfiú molesztálását –, a bíró azzal utasította el, hogy felháborító lenne, ha a rendőrség egy pap házában kutatna bizonyítékok után. Egy Paul Manning nevű atyát pedig 1993-ban annak ellenére felmentették egy 11 éves kisfiú szexuális kihasználási perében, hogy egy paptársa, Paul Sughrue a gyerek védelmében koronatanúként ellene vallott.

De, még ha nagyritkán is, az esküdtszék elítélt egy papot, a bíró a büntetés minimalizálásával gyakorlatilag megsemmisíthette a döntést. A Massachusetts államban elsőként elitélt pap, Eugene O’Sullivan esetében – aki bevallotta, hogy análisan megerőszakolt egy 13 éves ministránsfiút – a bíró a kiszabható 3-10 éves börtönbüntetés helyett próbaidős felfüggesztést ítélt meg azzal a feltétellel, hogy a továbbiakban nem dolgozhat gyerekekkel. A bosztoni püspökség azonban ezt tudatosan figyelmen kívül hagyva egyszerűen áthelyezte O’Sullivant egy másik egyházmegyébe – vagyis kivonta az ítélethozó bíróság ellenőrzési felügyelete alól.

Egy pappá szentelt chicagói, nevezett  Muchael Bland hosszas gyötrelmek után kilépett az egyházból, mivel képtelen volt rávenni az egyházvezetőséget, hogy vonja felelősségre molesztáló feljebbvalóját. "Az egyház az én elvesztésem árán is megtartotta (soraiban) a bűntény elkövetőjét" – nyilatkozta Bland, aki pályát változtatva jelenleg pszichológusként szexuális visszaélések áldozataival foglalkozik.

SZOLGÁLATKÉSZ CINKOSOK

Az egyház felelősségét nem csökkenti, ha megemlítjük, számos szolgálatkész cinkosra talált az igazságszolgáltatás katolikus bírái között. 1992-1996 között három bosztoni bíró döntése alapján például megsemmisítették  3 pap ellen lefolytatott 5 per teljes anyagát azzal az indokkal, hogy a “kontroverzia részletei nem tartoznak a nagyközönségre”. Mindhárom lelkiatya tiszta lappal kezdhetett következő kinevezési körzetében. Máskor egy áldozat szégyenében nevének titokban tartását kérte, mire a bíróság az alkalmat megragadva az ügy összes dokumentumát zúzdába küldte – ezzel kiütve egy esetleges nyilvánosságra hozatal vagy polgári per távlati lehetőségét.

Egy kanadai katolikus tanító-pap esetében a kiskorú W. N. elleni több mint 50 kikényszerített perverz szexuális aktus ellenére –  amely minimum 5 évig terjedő börtönnel sújtható – a bíró a már letöltött 12 napot elegendő büntetésnek találta, és a javasolt rehabilitáció intézését az egyház felügyeletére bízta.  Mindezt annak ellenére, hogy semmilyen hivatalos szervezet nem alkalmas  önmaga ellenőrzésére – sem a rendőrség, sem a katonaság, sem a kormány, sem az egyház.

Az elmúlt 8 évben azonban a kiskorúak védelmét és jogait illetően (világviszonylatban is) sokat változott a társadalomszemlélet, ami óhatatlanul rákényszeríti majd az egyházat úgy törvénytipró politikájának, mint bűntudat nélküli, inhumánus eljárásmódjának feladására.  Egy katolikus bírónő volt az első, aki 16 évi gyakorlat után tavaly arra a következtetésre jutott, a közérdek előbbre való a hagyományos egyházi kiváltságok védelménél, és elrendelte a több mint százharminc fiúgyerek életét megrontó Geoghan atya  tízezer oldalas zárolt egyházi dossziéjának felnyitását.  Ezt idén januárban a benne talált adatok nyilvánosságra hozatala követett, ami végül is elindította  azt a lavinát, amely hihetetlennek tűnő rémtörténetek és egyéni tragédiák sorozatával árasztotta el az amerikai médiát.

Nemcsak a sajtó, de a televízió is bemutatott számos ma már férfivá serdült áldozatot, akik mostanáig hiába próbálkoztak megállítani a tekintélyüket kihasználó, a szégyenérzetükkel, tapasztalatlanságukkal, kiszolgáltatottságukkal, bizalmukkal, naiv hitükkel visszaélő papokat.  Mindenhol falba ütköztek. Ennek következtében a szexuális kontroll hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül is tartott, és büntetlen maradt. Volt olyan eset, ahol az apa után a fiú is a közös lelkiatya prédája lett. Máskor három, illetve hat testvér, unokatestvérek, osztálytársak, ministránstársak vagy közeli barátok estek egy-egy pap, vagy püspök áldozatául.

Az egyik legfelháborítóbb eset során egy kétségbeesett, konfúzus tizenéves, aki két helyi pap ellen  személyes bejelentésre szánta magát, vigasztalás vagy felháborodás helyett a püspök, Anthony L. O’Connell  privát lakosztályába rendelve az ágyában találta magát. Egy másik áldozat, Eric Horace, akit 12 éves korában erőszakolt meg a lelkiatyja, felejteni és beletörődni nem tudva öngyilkos lett. Csak 29 éves volt.

A legtöbben soha senkinek sem beszéltek megrázó tapasztalatukról. Mi értelme is lett volna? Ki hitt volna nekik? A családjukban és környezetükben uralkodó nézet volt, hogy a pap olyan közel van Istenhez, amilyen közel csak lehet valaki anélkül, hogy hárfán játszana.  De még akik hajlandók is voltak – sokszor már felnőttként – a tragédia lelki romboló hatásáról nyilvánosan  beszélni, a fizikai trauma okozta szenvedésről nem akartak, vagy nem tudtak panaszkodni. A 6-8 éves gyerekeknek valójában szókincsük se volt, hogy hitelesen előadják a velük történteket. A nagyobbak megalázottságukban, szorongásokkal küszködve és szégyenérzettől mardosva képtelenek voltak rászánni magukat.

A mindenki által nagyra becsült Gilbert Gauthe atya több mint száz 7-9 éves kisfiút kényszerített és használt szexuális gratifikációs eszközének négy különböző plébánián, 1972-től 1983-ig bezárólag. A bírósági anyag lefoglalt bizonyítéka szerint a pap instant kamerával gyakran fotózta  lemeztelenített áldozatait vagy pornografikus filmeket nézetett velük a paplakban. “Gyakorlatilag rutinszerűen ismétlődtek a dolgok” – mondta minden mentegetődzés nélkül rendőrségi vallomásában Gauthe.  “Mikor megismertem a gyerekeket, és  párszor bejöttek a paplakba, egy kicsit játékosan birkóztunk vagy csiklandoztuk egymást vagy valami ilyesmi, aztán egy kis kézi molesztálás következett, majd szexuális aktusra került sor.”  Ha a 7-9 éves megrémült, és menekülni akart, vagy fizikai gyötrelemről panaszkodott, Gauthe megfenyegette. Az egyiket azzal, hogy megöli az apját, ha felfedi a titkát.

A polgári per során összeálló kép szerint “a pap a reggeli mise előtt szodomizált egy-két gyereket, aztán orális szexuális aktussal folytatta a mise után. Ugyanazok voltak az áldozatai, akiket személyesen tanított be a mise rítusára”. Az egyház végül is 15 millió dollárt fizetett ki kártérítésként azoknak, akik szégyenüket leküzdve vallomástételre vállalkoztak. A védőügyvédek költségei nem ismeretesek.

ABSZOLÚT TERROR

Egy díjazott kanadai tényfeltáró-riporter, újságíró és író, Michael Harris felejthetetlenül megrázó könyve, Unholy Orders(*1) a Mount Cashel katolikus intézet bentlakó – többnyire árva – diákjainak brutálisan tragikus sorsáról szól. A bevezető részben Harris ismerteti a kanadai szexbotrány főbb állomásait, és bemutatja néhány szereplőjét, köztük az 1988-ban húsz rendbeli szexuális visszaélésért 5 évre ítélt Jim Hickey atyát, és a többrendbeli 10-13 évesek elleni visszaéléseiért szintén 5 évre ítélt John Corrigan atyát. (Minden esetben  bűnösnek vallották magukat) A börtönben mindketten speciális kiváltságokat élvező és védett státuszú rabokként üldögéltek, nehogy már velük is megtörténjen az a szörnyűség, aminek korábban ők tették ki gyermek híveiket.

A két népszerű, közkedvelt pap leleplezése után 7, majd 1989-ben 14 gyakorló pap ellen érkezett be hitelt érdemlő feljelentés, és alig pár hónappal később a Congregation of Irish Christian Brothers katolikus rend két tagja ellen indult bűnvádi eljárás. Egy Kevin Bennett nevű atya az első ellene tett feljelentés után (súlyos testi sértés és pederasztia) még tíz évig dolgozott gyerekekkel, mielőtt bíróságra kerülve 36 esetben bűnösnek vallotta magát. Az 1954 óta elfojtott, újra és újra felszínre törő Mount Cashel szexbotrány után – amelynek során végül is 20 rendbeli feljelentés eredményeképpen 8 barát került a társadalom ítélőszéke elé – az Alfredoban (Ontario) működő Szent József gyakorló iskola 130 bentlakója, majd egy Uxbridgeben működő intézet 10 diákja tett további feljelentést. “Kitépték a gyermeket belőlem!” – zokogott egy áldozat. “Amin keresztül mentem abszolút terror volt. Ez az egyetlen kifejezés, amivel le tudom írni.”

A kanadai klérus három évtizeden keresztül szervezetten, befolyásának széleskörű kihasználásával, ha kellett fenyegetéssel, ha kellett korrupcióval  gátolta az igazságszolgáltatást, de végül is az eljárásért leginkább felelős püspök, Alphonsus Penney lemondásra kényszerült, a Mount Cashel intézet pedig véglegesen bezárta kapuit. Mivel az egyház képtelennek bizonyult önmaga felül bírálatára, a Newfoundland-i kormányszervek új gyermekvédelmi program kidolgozását, 19 szociális gondozó felvételét és 14 speciálisan képzett rendőr alkalmazását vették tervbe a következő generáció védelmében. Miért nem hallatszott mindez át a szomszédos Amerikába? Vagy ha áthallatszott, miért vették semmibe a figyelmeztető jeleket, a krízishelyzet viharként tornyosuló-gomolygó felhőit a katolicizmus homoszexuális gócaiként megítélt Boston, New York és Los Angeles egyházkerületeiben?

A semmibevétel egyik oka az egyház dicsőséges jó hírének (félreértelmezett) védelme bármi áron, akár hazugság, manipuláció, fenyegetés és csalás árán is. A másik ok a kasztszellem. A katolikus hívek szemében a papság Istennel való közvetlen összekötő kapocsként egy minden tekintetben fölöttük álló, megváltásuk útját egyengető kiváltságos csoport. (Ezt a hívek többsége – és természetesen a gyerekek, akik nem tudnak elvonatkoztatni – szó szerint veszik, és a klérus legfontosabb célja megtartani őket ebben a hitükben.) “A pap rögtön Isten után következett a szemünkben” – állította egy gyermekvédelmis ügyvéd, Richard Capalli. A helyzet viszont hirtelen 180 fokos fordulatot vehet, ha netán repedések keletkeznek a mennyei hangzású üvegharangon. Ha ugyanis a kaszt egyes tagjai kritizálhatóvá válnak, a többiek  bírálhatatlansága is veszélyben forog. Ha a kaszt egyes tagjai isteni kegyelmet vesztett bűnösöknek bizonyulnak, a többiek kegyelmi állapota és tisztasága is kétségessé válik. Ha a kaszt egyes tagjait büntetésként kiebrudalják vagy lecsukják, és az egyház túlél nélkülük is, akkor az egész kaszt létjogosultsága, közpénzből való eltartása újraértékelődhet. 

Az egyház hírnevének védelme és a kasztszellem megóvása mellett az egyház harmadik indoka a bűntények takargatására az utánpótlás miatti aggodalom. Ugyanis évek óta változatlan a reménytelen helyzet: növekvőben a lakosság – csökkenőben a papok és a papnövendékek száma. Az amerikai szeminaristák száma az 1965-ös évi 75.500-ról 1988-ra 48.000-re  csökkent, a 90-es évekre pedig 40.000 alá. (Az apácák száma egy 1965-ös adat szerinti 180 ezerről mára 88 ezerre apadt) A Vatikán szerint a rossz pap is jobb, mint a semmi. Na de a köztörvényes bűnöző is? Nem kéne valahol mégis csak meghúzni a határvonalat?

Az amerikai Paul R. Shanley atya által elkövetett bűntény “a gyilkosság kivételével a legsúlyosabb törvénytelenségek közé tartozik” – jelentette ki a bíró, aki visszautasította a többszöri erőszakkal vádolt pap 750 ezer dolláros óvadékmegvonási kérelmét. A május elején letartóztatott Shanley egyik áldozatát 6 éves kora óta molesztálta az 1983-89 közötti időszakban. Az egyháztörténelemben új korszakot nyitva a bíróság rendre kötelezi a törvénytelen gyakorlatot folytató érsekségeket, hogy az eleddig lakat alatt tartott bizalmas irataikat terjesszék a bíróság elé. Shanley esetében az 1600 oldalt kitevő szigorúan titkos iratok kétségkívül bizonyították, hogy egyházi feljebbvalói az 1960-as évek óta tudtak szexuális aberrációjáról, gátlástalan erőszakosságáról, pornográfia iránti rajongásáról, nemi betegségéről, papi tekintélyével való sorozatos visszaéléseiről.  A pályája kezdetén züllött, kábítós, csavargó gyerekek megmentésére vállalkozó pap az amúgy is problémás, megzavarodott, kiszolgáltatott fiataloknak nyíltan propagálta a férfiak és fiúgyerekek közti szexuális viszony isten által jóváhagyott, természetes szépségét.

11 ÉVES “IGAZI FÉRFI”

A New-Mexico-beli David Holley atya azzal vett rá 11-15 éves gyerekeket perverz szexuális aktusokra, megtanítja őket, hogyan legyenek igazi férfiak. “11-12 évesen senki sem tudja, mi is történik valójában” – nyilatkozta a Newsweeknek Noel Clark, Holley egyik áldozata. “A pap, akit a szüleid jóváhagynak (akire felnéznek és akit tisztelnek, K. H.) azt mondja neked, hogy ‘ez O.K., ez normális’, akkor mit gondolhatsz? Ennek ellenére még elképzelni is nehéz azt a bűntudatot, ami morális szinten jelentkezik minden áldott nap.” Holley végül is beismerte 8 fiú megrontását, amiért 275 évre ítélték. 18 év múlva folyamodhat először felmentésért. Ha akkor el is engedik hátralevő büntetésének letöltését, 83 évesen szabadulva aligha fertőzheti tovább a világot. Az egyház további 17 polgári pernek néz elébe Holley eltussolt visszaélései miatt.

Március végén a Detroit Free Press jelentette, Tom Paciorek, a "nagymenő" Major League Baseball játékos sajtónyilatkozatban közölte, ő maga és három testvére évekig volt a papjuk áldozata, akit csak egy héttel korábban mozdítottak el pozíciójából a Michigan állambeli egyház döntésére. Baltimore városában viszont egy szintén évekig szodomizált fiú hiába kért kivizsgálást mind az egyházi, mind a világi hatóságoktól megrontója ellen. Végső kétségbeesésében személyesen követelt bocsánatkérést Maurice Blackwell atyától, és mikor az durván és fölényeskedve visszautasította, többször rálőtt. Az égiek pártfogoltját azonban csak súrolták a golyók, és pár napi kórházi ápolás után visszatérhetett nyája terelgetéséhez, és ki tudja milyen egyéb foglalatosságaihoz. A  fiú egyelőre házi őrizetben várja bűnügyi tárgyalását.

Nagyritkán, de előfordul, hogy a tisztesség szikrája felsziporkázik a szexuálterroristák között.(*2) Az elmúlt hetek túlzsúfolt botránykrónikájában csak egy esemény volt a sok között, hogy a Maryland állambeli Silver Springben működő St. Luke nevű egyházi kábítószer-, és alkoholelvonó intézet egyik pap lakója, az eddig tíz szexuális visszaéléssel vádolt Alfred Bietighofer atya öngyilkos lett.  Csak ebben az évben, 2002 első félévében, 250 gyanúsított pap mondott le önként kinevezett posztjáról.  Eddig négy püspök nyújtotta be lemondását a pápának.  Áprilisban a 48 éves Don Rooney atya a rá váró bűnügyi kivizsgálásokat elkerülendő főbe lőtte magát.

1985-ben egy szakértőkből álló kis csapat, két pap, egy kánonjogász és egy pszichiáter egyházi felkérésre jelentést állított össze a püspökök félévenkénti ülésére. Ebben komolyabb(?) pszichológiai kezelés javaslata mellett egyenként is síkra szálltak a bűnös papoknak az egyházkötelékből való haladék nélküli elbocsátásáért és általában a bűnös papokat védelmező egyházpolitika ellen. Mondhatnánk a bűnpártolás, illetve  bűnrészesség gyakorlata ellen. Vagy talán a Jézus által leginkább gyűlölt hipokrízis ellen. A püspöki kar azonban figyelemre se méltatta az egyház védelmében írt, morálisan és jogilag megalapozott, óvva intő jelentést. A következmény ismeretes.

Az elmúlt hónapokban 200 aktív pap került a büntetőjogi eljárásra beterjesztettek listájára, ahol több mint száz ügy van jelenleg folyamatban. A püspöki kar visszautasító elzárkózása ellenére azonban mindig van remény. Csak nemrégen  a reverendus Thomas Reese javasolta a katolikus America magazinban,  hogy a felmerülő szexuális bűnügyek kivizsgálását az erre kijelölt hívekből alakuló, tehát polgári, vagyis mind a Vatikántól, mind pedig a helyi egyházi vezetéstől függetlenített csoportoknak kéne átvállalni. (A javaslat automatikusan lehetetlenné tenné az ún. megbocsátón megértő – többnyire homoszexuális, pederasztia-szimpatizáns, vagy homofil (rejtett pederaszta) – egyházi elöljárók további bűnpártolását.)

Thomas Reilly, katolikus államügyész, aki a 92-es Porter-ügy óta figyelemmel kísérte a pedofil és pederaszta papok ügyködésének egyházi jóváhagyását, kifakadt a Boston Globe riporterének: “Gyerekeket erőszakoltak meg!  Hol volt (az egyház részéről) a felháborodás?”  És hol van ma? – kérdezhetnénk. Se felháborodás, se őszinte mea culpa, se kétségbeesett mentegetődzés hangjai nem hallatszanak ki a Vatikán és a püspöki paloták masszív falai mögül.  A luxust, tekintélyt, befolyást és kiváltságokat élvező bűnrészes püspökök behúzott nyakkal várakoznak – majd csak  elvonulnak a viharfelhők!

Egy másik katolikus, Kevin Burke kerületi főügyész a püspökség ridegen elutasító hozzáállása, abszolút részvétlensége miatti megdöbbenését fejezte ki a Globenak. “A gyermek áldozatok irányába soha semminemű együttérzést nem tapasztaltam. A részvét  legkisebb jelével sem találkoztam” – nyilatkozta. A bosztoni érsek, Bernard T. Law, aki ajánlólevelek kíséretében helyezgette egyik helyről a másikra pederaszta papjait, nemegyszer személyes búcsúlevélben Isten áldását kérte rájuk. “A kardinális soha nem írt az áldozatoknak, és soha nem kérte Isten áldását rájuk” – állította a Law-dokumentumok ismeretében Burke. Mi több, Law nyilvánosan megvádolta egy 6 éves korában áldozattá vált kisfiút és szüleit, hogy saját hanyagságukból kifolyólag részben felelősek a történtekért. (Egyik tv-híradó jogi elemzője szerint bárki bármit mondhat, hazudhat és rágalmazhat is önvédelemből, ennek ellenére a püspök vádaskodása nem nyilvánítható másnak mint az egyházat és önmagát is lejárató, szégyenteljes ostobaságnak.) A kérdés persze akaratlanul is felvetődik, elvárható-e bárminemű együtt érző megértés az egyházférfiak közt emberré érő, az asszonykéz simogatását és az alvó gyermek szuszogását nem ismerő egyházi vezetőktől, akik közül fiatalon sokan  maguk is áldozatok voltak?

“A szexuális bűnözés szégyenfoltjának folyamatos terjedése és a prelátusok felelőtlensége megrázta a katolikusok hitét magában a hitben” – írta Daniel Chorr a Christian Science Monitorban megjelent kommentárjában, majd a New York-i kardinális hívekhez szóló üzenetében elhangzó halvány beismerés féle  nyomán, “hibák lehettek elkövetve”, feltette a kérdést: “Vajon mennyi ebben az egyház részéréről a megbánás, és mennyi a károk kontrollálásával próbálkozó igyekezet?” És hogy hibák lehettek elkövetve? Hallja valaki is ebből kicsengeni a megbánás szavait: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem? 

A pápa Nigériában tett májusi útja során elhangzott intésére pedig – “a botránykeltés óvatosan elkerülendő” – Chorrban az a kérdés merült fel, "vajon a közbotrány vagy a privát bűn aggasztotta Őszentségét?” Nem csupán cinizmusból tette fel ezt a kérdést. Bizonyos jelek ugyanis arra mutatnak, amennyiben az egyház bárminemű reformlépésre szánja magát, ha egyáltalán, azt a közbotrány lecsillapítására fogja tenni, és nem a gyermekek érdekében. Ezt hívőknek és áldozatoknak egyaránt tudomásul kell venni. És ha fájdalmasan nehéz is, túl kell jutni rajta. Amire viszont a jövőben összpontosítani kell minden figyelmet, az a Dallasban júniusban tartandó püspöki konferencia lesz, ahol a pedofilia bűnétől  való megtisztulás érdekében a püspöki kar egy országos szintű, egységesített és kötelező egyházpolitika kidolgozását tűzte napirendre.

 

*1  Részlet Michael Harris: Unholy OrdersTragedy at Mount Cashel (1990) című könyvéből:

". . . It was in that cabin, in father Hickey’s big double bed, that Sheehan and several of his friends learned that there was more to Father Hickey than the smiling priest who was always there with a kind word or a helping hand. Sheehan quickly became Hickey's reluctant catamite. Over the next five years, his unfortunate experiences evolved into a routine that became as predictable as it was secret. 'When I would go there with him alone, it was just, it was no longer a question of where you were going to sleep. You just knew you would sleep in the bed with him. And you would just disrobe and get in bed and he would get in bed and hold you and touch you, and you know, make you erect and then begin to just explore your body and perform oral sex on you and then kind of guide you to do the same thing to him. (. . .) Later he would use his hands, you know, put his fingers in my rectum. ... He tried to enter me and I just, it was too painful and I couldn't do it and I wouldn't allow it to be done.' Apart from the pain, there was another reason Sheehan wouldn't let Hickey sodomize him; he knew from watching other boys perform with Father Jim (Hickey sometimes engaged in group sex) that the priest liked to have oral sex immediately after anal sex ‑- a ritual Sheehan found even more repulsive than one of Hickey's other sexual oddities: licking the eyes of his adolescent lovers. After leaving Father Hickey's orbit, Sheehan himself became a priest. But by 1987, his own confused sexuality and the phantoms of his past with Father Hickey landed him in a Toronto psychologist's office. As a result of those sessions, Sheehan eventually wrote to the Child Welfare Office in St. John's and formally complained that he had been sexually abused in his younger days by Father Hickey, information the troubled young man shared simultaneously with Archbishop Alphonsus Penney."

*2 A gyermekek ártatlanságával visszaélő szexbotrányok lelepleződése a kicsiny, három és fél milliós Írországot sem kerülte el, ahol szintén számos perre és kártérítési kötelezettségre került sor a 90-es években. Míg a papok többsége rezignáltan vette tudomásul  felelősségre vonását, addig a Dublintól délre fekvő Wexford megyében szolgáló Sean Fortune atya tíz nappal a tárgyalása előtt -- amelynek során 29 gyermek megrontásáért és megerőszakolásáért állt volna bíróság elé -- saját kezűleg vetett véget életének.

2002. május

 

Addenda

The U.S. Justice Department has told a Texas court that a lawsuit accusing Pope Benedict XVI  of conspiring to cover up the sexual molestation of three boys by a seminarian should be dismissed because the pontiff enjoys immunity as head of state of the Holy See.  Assistant U.S. Attorney General Peter Keisler said in Monday's filing that allowing the lawsuit to proceed would be "incompatible with the United States' foreign policy interests." U.S. courts have been bound by such "suggestion of immunity" motions submitted by the government, Keisler's filing says. A 1994 lawsuit against Pope John Paul II, also filed in Texas, was dismissed after the U.S. government filed a similar motion. The Vatican Embassy in Washington had asked the U.S. government to issue the immunity suggestion and do everything it could to get the case dismissed. The former Cardinal Joseph Ratzinger was named as a defendant in a civil lawsuit by three plaintiffs who allege that Juan Carlos Patino-Arango, a Colombian-born seminarian on assignment at St. Francis de Sales church in Houston, molested them during counseling sessions in the church in the mid-1990s. Patino-Arango has been indicted in a criminal case by a grand jury in Harris County, Texas, and is a fugitive from justice. The lawsuit alleges Ratzinger, who headed the Vatican's Congregation for the Doctrine of the Faith before becoming pope, was involved in a conspiracy to hide Patino-Arango's crimes and help him escape prosecution. (U.S. Says Pope Immune From Molestation Lawsuit. AP. September 20, 2005)

According to a survey by the Washington Post, over the last four decades, less than 1.5 percent of the estimated 60,000 or more men who have served in the Catholic clergy have been accused of child sexual abuse.  According to a survey by the New York Times, 1.8 percent of all priests ordained from 1950 to 2001 have been accused of child sexual abuse.  Thomas Kane, author of Priests are People Too, estimates that between 1 and 1.5 percent of priests have had charges made against them.  Of contemporary priests, the Associated Press found that approximately two-thirds of 1 percent of priests have charges pending against them.  Almost all the priests who abuse children are homosexuals.  Dr. Thomas Plante, a psychologist at Santa Clara University, found that “80 to 90% of all priests who in fact abuse minors have sexually engaged with adolescent boys, not prepubescent children.  Thus, the teenager is more at risk than the young altar boy or girls of any age.” The situation in Boston, the epicenter of the scandal, is even worse.  According to the Boston Globe, “Of the clergy sex abuse cases referred to prosecutors in Eastern Massachusetts, more than 90 percent involve male victims.  And the most prominent Boston lawyers for alleged victims of clergy sexual abuse have said that about 95 percent of their clients are male.” In a database analysis of reports on more than 1,200 alleged victims of priests identified by USA Today, 85 percent were males.  In another study by USA Today, it was determined that of the 234 priests who have been accused of sexual abuse of a minor while serving in the nation’s 10 largest dioceses and archdioceses, 91 percent of their victims were males. Much has been made of a survey done by the Dallas Morning News which claims that two-thirds of the nation’s bishops have allowed priests accused of sexual abuse to continue working.  But the problem with the survey is its definition of abuse -- it includes everything from “ignoring warnings about suspicious behavior” to “criminal convictions.”  Thus, the survey is of limited utility. (Sexual abuse in social context: Catholic Clergy and other professionals. Special report by Catholic League for Religious and Civil Rights. February 2004)

Twenty years ago, the Rev. Thomas Doyle warned the nation's Roman Catholic bishops about the church's looming sexual abuse nightmare. Since then, he has become a hero to the victims, speaking out on their behalf and helping them in legal cases in recent years. In doing so, Father Doyle also became a thorn in the side of the church hierarchy. In the latest chapter of his turbulent career, Father Doyle was quietly removed from his job as an Air Force chaplain in a clash with his archbishop over pastoral issues.  He lost his endorsement as a chaplain from the Archdiocese of Military Services in September. (. . .) The demotion has outraged abuse victims and their advocates, who point to the last several years of scandals as affirmation of Father Doyle's longstanding concerns. They say they suspect he was reassigned in retaliation by the church hierarchy. (Daniel J. Wakin: Catholic Priest Who Aids Church Sexual Abuse Victims Loses Job. The New York Times. April 29, 2004)  [His reassignment has produced a messy coda to a military career that Father Doyle said he loved deeply. Father Doyle had served as an Air Force chaplain since 1986. He was at Ramstein Air Force Base in Germany from 2001 until September, when he was transferred to Seymour Johnson Air Force Base near Goldsboro, N.C., where he now provides drug and alcohol counseling services but does not serve as a chaplain. Wakin]

"I am personally convinced that the constant presence in the press of the sins of Catholic priests, especially in the United States, is a planned campaign, as the percentage of these offences among priests is not higher than in other categories, and perhaps it is even lower. In the United States, there is constant news on this topic, but less than 1% of priests are guilty of acts of this type. The constant presence of these news items does not correspond to the objectivity of the information, nor to the statistical objectivity of the facts. Therefore, one comes to the conclusion that it is intentional, manipulated, that there is a desire to discredit the Church. It is a logical and well-founded conclusion." (Cardinal Ratzinger, in a much-appreciated exhibition of mendacity to the Catholic News Service, commented on the Catholic Church pedophile priest scandal. Rome. 2002)

As the stories of the Bible amply testify, sexual perversion was a feature of the human experience long before the advent of modern communications technology. Certainly the history of the Catholic Church is replete with tales of decadence on the part of priests long before the allures of the silver screen, cable TV and the Internet.  Rather than scapegoat gay men -- or sex outside marriage, pornography, masturbation, short skirts, precocious children, Hollywood films and so on -- the Roman Catholic Church might be best served by reciting the wisdom of Pogo at every vespers: "We have met the enemy and he is us."  Pedophilia is a serious crime, irrevocably damaging young lives. The problem here is not that the church had sick priests but rather that their evil ways were permitted to fester by the indifference of corrupt cardinals and bishops who then and now blame everyone but themselves for the terrible harm that has been done. (Robert Scheer: Blame Church Arrogance, Not Oversexed Society. The Los Angeles Times. April 30, 2002)

 

Ebben a témában Lásd még: A bálvány hihetetlen dolgai;  Még mindig tabu? Lapszeme II. rész, 5. és 23. írás; Lapszemle 2007. II. félév 6. írás; A pápa zsúrja a Fehér Házban; Szexbotrányok pápai áldással  

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Mindenféle Érdekeség rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára