EMPIRIA Magazin - Kuliffay Hanna helyszíni tudósítása

Eredeti közlés: Pesti Hírlap, 1993

A HOLT-TENGERI TEKERCSEK REJTÉLYE

Az amerikai főváros, Washington számtalan történelmi nevezetessége és látnivalója mellett a művészetek pártfogójaként rendszeres szervezője és vendéglátója érdekes időszakos kiállításoknak. Az idei nyár szenzációjaként a Kongresszusi Könyvtár rendezett bemutatót a rejtelmes és sokat vitatott Holt-tengeri tekercsek jelenleg elérhető anyagából.

(Mellékelve: a Kongresszusi Könyvtár kiállítási prospektusa)

A siker azonban jóval mérsékeltebbnek bizonyult a vártnál, bár ez nem a rendezésnek vagy a kiállítás anyagának tulajdonítható, sokkal inkább hosszú évek óta tartó egyházpolitikai manőverezéseknek. Ennek során sikerült a dokumentumokról elterelni a sajtó és a publikum figyelmét, szándékosan kisebbítve a rendkívüli leletek fontosságát. Harminc évvel a felfedezések után a feldolgozott anyagnak alig több mint 20 százaléka volt ismeretes az amerikai bibliakutatók kis csoportja számára. A nagyközönség pedig közel ötven évvel a felfedezések után sem ismeri olyan mélységben, hogy valódi jelentőségét fel tudná mérni. 

Majdnem fél évszázada, hogy a Júdeai sivatagban elkóborolt kecskéiket kereső beduin pásztorok egy nehezen megközelíthető barlangban cserép amforákba rejtett bőr tekercsekre bukkantak. Mikor ezek hosszas bonyodalmak után végre ókori írások szakértői kezébe kerültek bizonyossá vált, hogy autentikus, időszámítás korabeli dokumentumokról volt szó. Ekkor a Jordán kormány döntésére széleskörű régészeti kutatások kezdődtek, és a környező nehezen elérhető barlangokban állítólag további bőr és fém tekercseket, sőt töredékes papirusz maradványokat is találtak. Egy évtizedes gyűjtési munka eredményeképpen végül a leletek egész ókori 'könyvtárat' tettek ki.

Az egyik leggazdagabb rejtekhelyet 1952-ben fedezték fel a beduinok, és az ott talált kéziratok feldolgozására nemzetközi kutatógárdát jelöltek ki a francia dominikánus, Pere Roland de Vaux vezetésével. A tizenegy barlangban közel 700 görög, arámi és héber nyelven írt dokumentum vészelte át az évezredeket: köztük teológiai munkák, szövegkönyvek,  elmélkedések, szentbeszédek, áldások, szertartás leírások, vagyonkimutatások, ajándékozó levelek, közösségi szabályzatok és útmutatók.  

Idővel régészek megpróbálták földeríteni a környéket, hogy megfejtsék kik is lehettek a hajdani tulajdonosok. Így került sor az 50-es években a qumráni romok feltárására, 30 mérföldre Jeruzsálemtől, az amforákat rejtő mészkő sziklák és a Holt­tenger északi csücske között, egy napégette kietlen sziklateraszon. A monostor, amely többek között scriptóriumot, pékséget, malmot, fazekas műhelyt, rituális fürdőmedencét és egy központi üléstermet vagy imaházat is magába foglalt, a szakemberek alapos vizsgálata után ugyanolyan réginek bizonyult, mint maga az irattár, melynek működése az időszámítás előtti harmadik századtól az időszámítás utáni 68. évre tehető.

A régészeti feltárások kérdések sorozatát vetették föl. Vajon bizonyíthatóvá válik-e az a régebbi feltevés, miszerint az esszének (esszénusok)  zsidó szakadárokként voltak  Qumran lakosai? Ha igen, miért rejtették a tekercseket a környező barlangokba? Talán természeti katasztrófa késztette az itt élőket menekülésre, vagy a római légiók? A helyszínen készültek az írások és másolatok, vagy más könyvtárakból is kerültek ide? És nem utolsó sorban: milyen változásokat idéznek majd elő a felfedezések a kereszténység eredetéről és eredetiségéről, illetve az esszénekről és a korai zsidó keresztényekről kialakult tradicionális állásfoglalást illetően? Vajon lesz-e a 'gyermeknek' (a kereszténységnek) kegyeletteljes bátorsága és becsülete megadni az 'anyának' (az esszéneknek, K. H.) kijáró elismerést és tiszteletet?

A HoIt-tengeri tekercsek fölfedezése világszenzációnak indult. A barlangok mélyén talált kéziratok évszázadokkal régebbinek bizonyultak, mint az addig ismeretes legrégibbnek tartott újszövetségi írások. Olyan kéziratok is felszínre kerültek, amelyeket már mind a zsidó, mind a keresztény kánon kirekesztett szent könyveinek összesített kiadásaiból, és igyekezett letagadni, még az emlékezetből is kitörölni. (Állítólag a zsidók számára az  Enoch-könyvek túl keresztények voltak, a IV-V. századi keresztények számára viszont túlzottan zsidók.) Az egyház az Enoch (Énok) néven ismert összeállításnak minden elérhető példányát sikeresen megsemmisítette, annak ellenére, hogy a qumrániak szent könyvnek tartották, mások pedig később Jézus és Pál apostol kedvenc referencia könyvének ivélték. Végül is nem minden iróniától mentesen került úgy be a keresztény egyházi szakirodalomba, mint "Enoch elveszett könyve".

Qumranban azonban az évszázadok pora alól több példánya is előkerült, és így némi fény vetődött rá, miért is kellett elvesznie.  Az Enoch-könyvek ugyanis számos Újtestamentumban szereplő, közel két évezreden keresztül Jézusnak tulajdonított doktrínát, tanítást tartalmaznak – gyakran ugyanabban a megfogalmazásban és ugyanazzal a szóhasználattal –, kétségbe vonva, illetve alapjaiban megrendítve a keresztény tanok égi kinyilatkoztatásának vagy ihletettségének és egyedülvalóságának állítását. A qumráni felfedezés valójában romba döntötte a szupranaturalizmus legmasszívabbnak tartott bástyáit. 

Egyes bibliaszakértők szerint az Enoch-könyvekkel a kereszténység nemző atyja, mások szerint a korai kereszténység és az esszének közötti kapcsolat "hiányzó láncszeme" bukkant föl a múltból, amelynek teljes feldolgozását határtalan érdeklődéssel várta a tudósvilág. Az ortodoxok illetve fundamentalisták viszont, akik eredetileg meg voltak győződve róla, hogy Isten maga őrizte-védte meg a dokumentumokat két milleneumon keresztül a bibliai tanok transzcendentális voltának igazolására, egyre több aggodalommal figyelték az eseményeket.

A munka kezdeti lelkes nekirugaszkodás után csigalassúsággal folytatódott. Az anyag hozzáférhetőségét és a feldolgozott anyag publikálását fokozatosan korlátozták, a tekercsek analizálására jogosult kutatók számát pedig a minimális szinten tartották. Mivel új hírek alig-alig jutottak el a sajtóhoz, és mind Jeruzsálem, mind a Vatikán szószólói váltig hangoztatták, hogy a leletek valójában semmi újat nem tartalmaznak, a média és a publikum tekercsek iránti érdeklődése évtizedről évtizedre fokozatosan csökkent, míg szépen elhalt. Pontosan ez volt a cél.

John M. Allegro, angol kutató, aki 1953-ban a nemzetközi kutatóbizottság tagjaként, 1961-től pedig a Jordán kormány megbízottjaként évtizedekig figyelemmel kísérte a holt-tengeri leletek sorsát, 1984‑ben írt cikkében – Keeping the Secrets of the Dead See Scrolls (Titokzatosság a Holt‑tengeri Tekercsek körül) – nem kevesebbet állított, minthogy a feldolgozás és széleskörű publikálás hátráltatása, valamint egyes felfedezések eltitkolása (lopás és megsemmisítés sincs kizárva, K. H.) valójában valláspolitikai döntések eredménye.

Könyvében felsoroIja a feldolgozás komplikáltságából adódó mindennapi problémákat – a rossz állapotban levő töredékek összeillesztésének, megfejtésének, kategorizálásának és katalogizálásának nehézségeit –, valamint a személyes (politikai és vallási) ellentéteket, szakmai vetélkedést, a média intrikáit  – és mégis!  A fél évszázados késedelmet nem a felsoroltaknak, hanem magasrangú és befolyásos konspirációs erőknek tulajdonította. Allegro meggyőződése volt, hogy vatikáni körökben komoly pánikot okozott a 4. barlang anyaga, amely megerősítette a régi sejtést, hogy az egyház kisajátította  az esszén szekta  ideáit.

A néhai Edmund Wilson már 1955‑ben hasonló megállapításra jutott. Az amerikai New Yorker nevű magazinban kifejtette, az egyházak mindent elkövetnek, hogy  távol tartsák a köztudattól az új tudományos kutatások konklúzióját, amely kétségessé teszi a keresztény vallás eredetiségét és egyedülállóságát(*1) – és ennek megfelelően új megvilágításba helyezi Jézus személyiségét és szerepét.

Az évek folyamán, éppen a tekercsek anyagára támaszkodva a nemzetközi, elsősorban nyugat-európai szakirodalomban időnként megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység "szülőanyja" a Qumránban élő esszén szekta volt.   Az összehasonlítás eredményeképpen egyre inkább tagadhatatlannak látszott, hogy tanai, hitvilága és rituális szokásai sok tekintetben Jézus és a korai keresztények tanításaival kísértetiesen egyezőek.

Mi több, újabb adalékok bizonyították, hogy “a keresztény evangéliumok nemcsak a judaizmusból merítettek, hanem a perzsa zoroasztrizmusból, az egyiptomi Ízisz és Ozírisz vallásból és a görög pogány filozófiai tradíciókból.”  Wilson, a kiváló író és irodalomkritikus a közel-keleti leletekre alapozottan kijelentette, eljött az idő a kereszténység új értelmezésének nyilvánosságra hozatalára, miszerint (az új vallás) nem a váltig propagált dogmákon nyugvó isteni kinyilatkoztatás, hanem csak egy epizód a sok közül az emberiség történelmében. Mondhatnánk az evolúciós társadalmi fejlődési ívének egyik parányi összetevője.

Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint interpretálta Mózes öt könyvét, és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási vezetőket, nem kevesebbel, mint isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal  és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnhatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állatáldozatot bemutatni a Templom oltárán.

A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott dolgoztak, imádkoztak, elmélkedtek és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Qumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték őket. Az emigráns szerzetesek hűségesen másolták a többszáz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre a múlt ismeretében.

A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérően kommunális jellegű közösségbe tömörültek, és kora hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő Napot. Megmaradt iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek. “Az esszénizmus valójában új, forradalmi jellegű társadalmi rend volt, egy idealista kooperatív közösség miniatűr változata.”  Az esszének komolyan hitték és készültek a közeli világvégére, az Égi Birodalom és a Messiás eljövetelére -- "még az ő idejükben".  Nem tűnik véletlennek, hogy Jézus ugyanezt hitte és ígérte apostolainak – még az ő idejükben.

A szakadár esszének voltak az első középkeleti vallási közösség, amely hindu szertartások hatásra liturgiába iktatta a vízzel való megkeresztelést és az eucharisztikus szertartást. Magas fokú etikai értékrendszerüket jellemezte, hogy elítélték a rabszolgaság intézményét – amelyet pedig az Ótestamentum és később az Újtestamentum is elfogadható társadalmi jelenségnek tartott – ugyanakkor gyakorló pacifistákként nem tűrtek fegyvert a monostor falain belül.

Vallástörténészek vélekedése szerint nemcsak Jézus, hanem a testvéröccse Jakab és az apjuk József  is tagjai voltak az esszén közösségnek. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy Jézus abban az időszakban, amelyről a biblia nem tud elszámolni – 13‑30 éves koráig  – a monostor lakója (diákja? asszociativ tagja? majd tanítója?) volt, és innen vándorolt társaival spirituális tanulmányútjaira, feltételezhetően Egyiptomba és  a távoli Indiába is.

Dr. Charles Francis Potter tiszteletes nagysikerű könyve, Jézus elveszett éveinek feltárása (The Lost Years of Jesus Revealed), a Holt-tengeri tekercsek és az egyiptomi Nag‑Hammadiban talált  írások összesítéséből egy új Jézus-kép kibontakozására hívja fel a figyelmet. Eszerint a műveletlen, ördögűző és kuruzsló ács és vándorprédikátor helyett kirajzolódó személyiség "a római, perzsa, athéni és alexandriai kultúra és tudományok ismerője, széles látókörű utazó és bölcs tanár, eredeti és független gondolkodó, eltökélt egzisztenciális empirista (az uralkodó abszolutizmus közepette), aki megfigyeléseinek és tapasztalatainak felhasználásával új igazságot keres eltökélten, akár a halál árán is."

Természetesen a Bibliából nem lenne könnyű levezetni, illetve bizonyítani az eredetiséget és független gondolkodásmódot, nyilván ezért máshol maga  Dr. Potter is éppen az emberarcú Jézus szintetizáló készségét méltányolja leginkább:  "Jézus csodálatra méltó fiatalember, aki a vad természetből lépett elő, hogy átadja a világnak a számos kultúra ismeretéből levont bölcsességét, hitét és reményét, amelyet a Qumran közösség könyvtárában tanult, a Sós-tenger partjánál."  Ez az újszerű értékelés azonban akármennyire is vonzó és akármennyire is valószerű, az egyházak számára mégis elfogadhatatlan.

A bármi konszideráció nélküli automatikus visszautasítás annak az újraértékelés kapcsán óhatatlanul felvetődő kérdésnek a következménye, amely kétségessé teszi, hogy megváltoztatható-e a Jézusról kialakult portré anélkül, hogy a szavai, a tanításai is megváltoznának? Azok a szavak és tanítások, amelyek évszázadok óta belevésődtek az emberek szívébe. Itt viszont sokkal régebbi kételyekhez érkezünk. Vajon valójában Jézus tényleges szavait olvassuk-e az Újtestamentumban, vagy pedig nagyra értékelt próféta elődöktől származó idézeteket, amelyeket a Jézusnak tulajdonított, évtizedekig szájhagyomány útján túlélő visszaemlékezésekkel fontak össze a szentírás térítő szándékú alkotói?

Nyilvánvalóan a qumráni leletek hatására egy nemzetközi kutatógárda kezdett foglalkozni a kérdéssel, vajon mi lehet eredeti Jézus tanításában, és mi az, amit a Mester az esszének könyvtárait tanulmányozva a héber, görög, egyiptomi, hindu és nem utolsó sorban esszén vallásfilozófusoktól és tanítóktól vett át, és mi az, amit az evangélisták utólag adtak a szájába. "Meglehetősen nehéz lesz lehántani Jézus tanításairól a rárakódott teológiai rétegeket és a követői által tett módosításokat" – írja Dr. Potter. 

A keresztény hívek számára egészen a XX. század második feléig  a Jézusba vetett hit volt a legfontosabb doktrína.  Jézus “történelmi” személyisége, az apostolok és a korai keresztények élete, munkássága nem tartott jelentősebb érdeklődésre számot. 30‑40 éve viszont, éppen az egyiptomi és a qumráni régészeti felfedezések következtében a mérleg serpenyője átbillent a másik oldalra.

Sok érdekes, átgondolt, történelmi hátteret is nyújtó írás jelent meg Jézus életéről, a korabeli politikai és vallási viszálykodásokról, a U.S. News and World Report pedig 1992 áprilisában hosszú cikket közölt az első keresztényekről. A cikk írója nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus és követői nem tartották vallásalapítónak magukat, hanem a judaizmus megreformálóinak. “Nem akartak megválni a judaizmus eszméjétől, csak meg akarták újítani."

A cél ismerős: pontosan megegyezik az esszén szekta céljával. De míg az esszének a világtól elzárkózva dolgozták ki reformjaikat, és valójában csak a saját kis közösségük számára egyengették az üdvözülés "egyetlen lehetséges útját", addig Jézus a monostor falain kívül levő szélesebb  tömegek számára is elérhetővé akarta tenni. Halála után a korai kereszténység egyik szárnya az ő elgondolását tovább víve igyekezett megismertetni az esszén mintára megújított vallást a zsidó diaszpórával, sőt az akkor ismert egész világgal.

Dr. Potter szerint a Holt-tengeri tekercsek azért izgatják a fantáziánkat, mert "némi fényt vetnek rá, mit tanulmányozott, milyen írásokon elmélkedett  (Jézus), és milyen lehetett valójában az ő sugárzó egyénisége, mielőtt a teológusok istent csináltak belőle." A  Vatikán fantáziáját viszont leginkább az izgatta az elmúlt évtizedekben, hogyan lehetne a világ elől eltitkolni, mit is tanulmányozott, milyen ihlető kútfőkből merített Jézus. Elhallgató taktikázásában és opresszív manipulációiban szorosan együttműködő szövetségesre talált ebben az izraeli hatóságok részéről. A szupranaturalizmus fő bástyáinak esetleges leomlása ugyanis feltartóztathatatlanul Mózest is maga alá temette volna – az égő csipkebokorral együtt.

A vallási érdekközösségen túlmenően ugyanakkor politikai érdek is volt  minél szűkebb akadémiai körön belül tartani a felismerést, a kereszténységnek végül is nem sok köze van a judaizmus (máig túlélő) fő ágához. Sokkal inkább egy rivális eretnek csoporthoz, méghozzá egy integritásában, moralitásában felsőbbrendű (pacifista és puritán), demokratikus elvű és felépítésű, a tanításokat gyakorlatban megvalósító (nem hipokrita), régen kihalt rivális csoporthoz. Minél kevesebbet hallanak és tudnak az emberek a Jézust és tanítványait ihlető Enoch-iratokról, annál kisebb a valószínűsége, hogy valakinek is eszébe jutna: logikusabb lenne a világszerte bevezetett judeo-keresztény szópárosítást esszén-keresztényre cserélni.

Miért is van annyi titkolódzás, elhallgatás, háttérmanipuláció, konfrontáció a Holt-tengeri tekercsek körül? Miért hajtogatják váltig az egyházatyák, hogy semmivel sem többek, mint régi iratok még régebbi másolatai? Ugyanakkor miért mondják a valláskutatás egyes szaktekintélyei, hogy ha a leletanyag egyszer majd teljes terjedelmében megismerhető lesz, elkerülhetetlenül mélyreható változásokat fog előidézni mind a keresztény és a zsidó vallás, mind pedig a szentnek tartott írottak világában?(*2) A válasz egyelőre kibontakozóban van.(*3) Az újtól, a megismeréstől való félelem, a tévedhetetlenség, csalhatatlanság illúziójához való ragaszkodás, valamint a hatalmi erőszakkal operáló ortodoxia és előítéletek gyógyíthatatlan vaksága azonban egyesült fékező erőként lassítják, sőt minden eszközzel akadályozzák is ezt a kibontakozást. 

A washingtoni kiállítás katalógusa szerint a 67-es háború után az izraeli kormány fennhatósága alá kerültek a qumráni leletek – következésképpen leváltották az eredetileg felhatalmazott, még szekuláris tudományos kutatókat is alkalmazó nemzetközi gárdát. Mint írja, 1988‑ban az lzraeli Antik Ügyek Bizottsága felgyorsította a feldolgozási munkálatokat. Nem utal azonban rá, mi is történt a két dátum közötti 2 évtizedben.  Bár azt megemlíti, hogy 1980-ban széleskörű fölháborodás söpört végig a tudós világon a nemzetközi kutatási jogszabályok semmibe vétele, "az intellektuális szabadság megsértése és a tudósok kutatási jogának megtagadása miatt." A szakmabeli tiltakozási hullám azonban nem járt eredménnyel, és ezután teljesen el is csendesedett.

Tizenkét évvel a nemzetközi botrány után a katalógus szerint j55 izraeli kutató foglalkozik folyamatosan a dokumentumok feldolgozásával. Arra vonatkozólag azonban nincs benne utalás arra, mikorra is  várható a munka befejezése, mikor juthat végre a nemzetközi tudósvilág a teljes anyaghoz  – ha valaha is –, és mikor kezdheti meg kibogozni a benne sorakozó rejtélyeket, amelyek feltételezhetően újabb rejtélyekhez is vezethetnek.

*1  “When the theology-obsessed bishops of fourth century A.D. sharpened their busy orthodox shears at the First Council of Nicea, A.D. 325, and proclaimed that being a Christian meant belief that Jesus was deity just as much as God the Father was, it was only a matter of time before Enoch would be entirely shorn from the Holy Scripture.  Against the doctrine of a supernational revelation of new truth in Christ (a doctrine inseparable from the deity of Jesus), the Book of Enoch was revealing of what was for all practical purpose a very good sort of pre-Christian Christianity.”  (Rev. Dr. Charles Francis Potter: The Lost Years of Jesus Revealed. 1958)

*2 “When the Qumran manuscripts are properly recognized and evaluated in relation to the books in our very much edited and expurgated New Testament, the doctrine of the Holy Spirit will have to go, and will take with it the doctrine of the Trinity, which never was in the New Testament anyway.”  (C. F. Potter)

*3 Judaizmus és kereszténység egyformán veszélyt lát Jézus és a Holt-tengeri tekercsek, főleg az Enoch-könyvek összekapcsolásában. A tekercsek korabeli népszerűsége ugyanis nyíltan cáfolja a babilóni száműzetésből visszatérő zsidók egységesnek beállított monoteizmusát, Jahve hivatalosan hangoztatott egyeduralmát. Az Enoch könyvek olvasottsága, gyakori idézése és az ellenségtől való rejtegetése a Jézus-korabeli Palesztinában gyakorlott politeizmus (be nem vallható) bizonyítékai. Hamu alatt parázs. Robertson szerint a monoteizmus főpapi hangoztatása ellenére továbbra is élő és aktiv volt a politeisztikus irányzat, olyannyira, hogy szükségszerűen kialakult a másodlagos istenség ideája – a Logosz, a Bölcsesség, a Szentlélek és  a Krisztus alakzatokban. “Jewish literature shows some striking instances of the development of polytheistic ideas which had been in existence for centuries. To the Good Spirit of Nehemiah, and the Logos or Word, was added the personified Sophia of the books of Proverbs and Ecclesiasticus and Enoch. (...)  Under a professed monotheism we find the polytheistic tendency still at work, giving rise to the idea of a secondary god – the Logos, the Sophia, the Holy Spirit, the Christ.  (J. M. Robertson: Pagan Christs, 1903)

A fönti írás a Pesti Hírlapban 1993-ban megjelent esszé teljes,  utólagos lábjegyzetekkel ellátott változata.

A Holt tengeri tekercsek rejtélye című kiállítási beszámoló kapcsán írottakat jegyzi a Valláskritika.lap.hu a Kereszténység címszó alatt.

Más elérhetőség:  Holt.tenger.lapozz.hu/holt_tengeri_tekercsek

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, míg politikai elemzései, esszéi és washingtoni tudósításai a Jelenkor rovatban.)

Addendum:

"... the beliefs, teaching  and practices of Jesus himself, although not identical in all respects with those of the Essene school that he probably attended during the "silent years", were apparently closer to those of the Essenes than to those of the bishops of the ecumenical council which determined the Nicene Creed of orthodox Christianity. Jesus called himself the Son of Man; they called him the Son of God, the Second Person of the Trinity, Very God of Very God. It is most doubtful if the Essenes or Jesus himself would have agreed with that." (C. F. Potter)

Az INDEX Fórumán a Holt-tengeri tekercsekről szóló vitában egy résztvevő a következőt írta cikkünk olvasása kapcsán: Azok számára, akik nyelvi akadályba ütközve korlátozva lennének a teljes megértésében, lefordítottam egyes szakmai lábjegyzeteit:

"Mikor a Krisztus utáni negyedik század  teológia-mániákus püspökei a 325-ben tartott első Niceai zsinaton kiélezték nyesőollóikat, és kijelentették, hogy kereszténynek lenni annyit jelent, mint abban hinni, hogy Jézus éppen annyira istenség volt, mint az Atya Isten,  már csak idő kérdése volt, hogy az Enoch (írások) teljesen ki legyenek vágva a szentírásból. Az új krisztusi igazság (amely doktrína elválaszthatatlan Jézus istenségétől) természetfölötti megnyilvánulásának doktrínájával ellentétben az Enoch könyv gyakorlatilag felfed egy nagyon is jónak ítélhető, kereszténységet megelőző kereszténységet.”  A hivatalos kereszténységnél korábbi keresztény eszmékkel több tudományos munka is foglalkozik, de ez az idézet a teológiai doktor és gyakorló egyházi ember, Rev. Dr. Charles Francis Potter könyvéből való. Szintén ő írta: „Mikor a Qumran kéziratok megfelelő elismerésben és értékelésben részesülnek a sokszorosan átszerkesztett és megtisztogatott Újtestamentumhoz viszonyítva, a szent lélek doktrínájának  el kell tűnni, ami aztán magával fogja vinni a szent háromság doktrínáját is, ami eredetileg soha nem is volt az Újtestamentumban.”  A Kuliffay cikk utal rá, hogy Potter 58-ban jelentette meg a könyvét, mikor a korai feldolgozások még egy széleskörű, bár főleg egyházi szakember csoport számára voltak megismerhetők és értékelhetők. Szintén Potter írta: „Bár Jézus saját hiedelmei, tanítása és vallási gyakorlata nem minden tekintetben teljesen egyező  az esszénus iskolával, ahova minden valószínűséggel járt az „elhallgatott évek” alatt, de nyilvánvalóan közelebb áll az esszénusokhoz, mint az ortodox kereszténység Niceai zsinatának döntéseit hozó  tanács püspökeihez.  Jézus ugyanis az Ember Fiának vallotta magát. Ők viszont az Isten Fiának, a szentháromság második személyének, az igaz Isten legigazabb Istenének. A lehető legkétségesebb, hogy az esszénusok, vagy akár Jézus maga ezzel egyetértettek volna."

Az egyik (Jeruzsálemben kiállított, K.H.) tárgy a Genezis, vagyis Mózes első könyve, a Teremtés könyve szövegének apokrif, vagyis a vallási kánonba be nem vett tekercse, a Biblia legősibb változata, melyet hetven évvel ezelőtt a Júdeiai-sivatagban találtak meg. Az 1947-ben elsőként felfedezett hét rejtélyes tekercs egyikének szövege az eddig ismerttől eltérően meséli el a teremtést. (…) A héberül, görögül és arámiul írt pergamentekercseket a Holt-tenger partjánál, a kumráni barlangokban tárták fel 1947 telétől kezdődően éveken át. Köztük voltak a Biblia legrégebbi példányai, valamint további fontos szövegek abból a korból, amikor még állt Jeruzsálemben a zsidók második Szentélye. Rengeteg a kérdőjel a kétezer éves szövegek körül: az egyik különösen rossz állapotban megtalált, arámiul írott tekercs volt a Teremtés könyvének az addig ismerttől eltérő változata. A szakértők szerint a i.e. első század végén készült, mintegy ötszáz évvel a Genezis megírása után. Az apokrif változat első személyben, személyes beszámolóként írja le Noé, Ábrahám és Énok életét, másként, mint az Mózes öt könyvében olvasható. (Shiri Zsuzsa: Két új kiállítás nyílik a Holt-tengeri tekercsekről Jeruzsálemben. MTI. 2018)

VISSZA a Mindenféle érdekesség rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára