EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

Napi Magyarország, 1998. június

 

INDONÉZIA:

AZ IDŐ SEM SZÉPÍTI MEG A NYOMASZTÓ ÉLMÉNYEKET

FOKOZATOS REFORMOKRA MÁR NINCS IDŐ

 

Érdemes 34 órát úton lenni röpke három napi kikapcsolódásért? Nyilván attól függ, mikor és hová. Január közepén Indonéziába? Ragyogó ötletnek látszott. De tényleg olyan őrülten messze van? -- kérdeztem a férjemet, aki már többször megjárta az utat. Rábólintott, hogy tényleg olyan őrülten messze van.

 

                                                                                                            (Kuliffay Hanna felvételei. 1998)

Bár nehéz a távolságot elképzelni, az hogy a szigetország az egyenlítő túlsó oldalán van, azért mond valamit. Mikor Washingtonból Detroiton keresztül végre eljutottunk Tokióba (Detroit-Tokió 14 óra), onnan még pár órányi várakozas után 7 órás út Szingapúr, ahonnét 6 órás csatlakozásra várakozás után további két órás repülőút a világ vége, Jakarta. Egy idő után az első osztály minden kényelme, ötcsillagos szállodák főszakácsainak remekművei, válogatott évjáratú dél-francia borok, illatos trópusi gyümölcsök és a legújabb filmek izgalma ellenére se tudtam másra gondolni, mint a derekamra és lejjebb elhelyezkedő párnásabb részekre. Csak az nyújtott némi vígasztalást, ha amarettós kávét szürcsölgetve időnként felötlött bennem a hátrahagyott szürkén lucskos Washington és a térdig érő hóban gubbasztó kertvárosi házunk képe.

VAD VILÁG, ŐSKÁOSZ

A fájó fáradtságból végül is a tengerből felbukkanó Jáva-sziget lenyűgöző látványa zökkentett ki: vadul zöld, a verőfénytől csillogó, vízben tocsogó rizsföldek, narancssárga cseréptetők és napernyőkként föléjük magasodó pálmafák. Az elegáns, új repülőtér, a fogadásunkra küldött hatalmas, légkondicionált luxuskocsi, a lila leanderekkel és pálmákkal szegélyezett reptéri sugárút, felüljárók és útszélesítő építkezések nyüzsgése és a virágillatú, símogató meleg egy hetekkel korábbi, Miamiba való érkezesünk hangulatát idézte. A rádióban éppen Whitney Huston énekelt, mikor végetért a reptéri út és hirtelen-váratlan bekerültünk Jakarta egyik slum-negyedének reggeli csúcsforgalmába.

Vad és kíméletlen világ volt ez, rend és szabályok nélküli őskáosz, ösztönös, kétségbeesett, némelykor fenyegetően erőszakos törtetés elérhetetlennek látszó célok felé. Ütött-kopott kocsik, viharvert teherautók, bűzösen füstölgő, túlterhelt buszok, megrakott kétkerekű húzóskocsik, biciklik és motorok ezrei között néhány zárt ablakú, sofőr vezette luxuskocsi manőverezett az ütközőtől-ütközőig érő járműfolyamban. A meg-megtorpanó buszok lépcsőin vietnami papucsos fiatal férfiak csüngtek, akik menet közben tetszés szerint fel-le ugráltak. Nyitott teherautókon állva olajbarna bőrű, inas nyakú, fehér apacsinges munkások préselődtek heringként.

A biciklisek mind szállítottak valamit, ketrecben csirkét, kosárban zöldséget, zsinegelt kartondobozt, üvegezésre szoruló ablakkeretet. Minden torlódásnál -- mintha csak a föld nyílt volna meg --, üdítőket, cukorkát, jelvényeket, szalmakalapot kínálók hada szaladt a járművek közé. A fiatal lányok bemosolyogtak, a nyomorékok szánalmat keltően torzult végtagjaikat mutogatták. Megtört szemű öregek üldögéltek a gödrös, töredezett járdák szegélyén kosarak, ládák, horpadt lábosok, lavórok, rozsdásodó mini-sparhedok között. Mások egy szál lepedőbe burkoltan vagy szimplán ruhástól, csak az arcukat kendővel takarva feküdtek (alva? halottan) omladozó falak és foghíjas kerítések tövében. Terhes asszonyok a hátukra kötözött alvó kicsikkel csecsemőket szoptattak, és próbálták elhessegetni a kunyeráló kóbor kutyákat. Fiatal fiúk ténferegtek céltalanul semmit tevő, mélázva guggoló, cigarettázva sámlin ücsörgő vagy valamit görnyedten bütykölgető idősebb férfiak között. Az élet nagy részt a mocskos aszfalt szintjén zajlott.

Egymást támogató bádogviskók, kartondobozokból tákolt, nylonzsákokkal lefedett menedékhelyek, roskatag sátrak és keréknélküli rozoga buszok előtt kötélen száradó ruhák, dinnyét majszoló gyerekek. Falatnyi koszos műhelyek sora, törmelékkupacok, deformált biciklikerekek, roncsolt kocsi alvázak, régen kiütött útjelző táblák, düledező bódék, rozoga banán-standok és valamivel messzebb, a hátterben, a kék szmogba burkolódzó, itt-ott füstölgő, végtelennek tűnő szeméttelepeken hajladozó, kotorászó emberalakok szürreális víziója szorongással és végtelen szégyenérzettel töltött el. Egy idő után le kellett sütnöm a szememet. Jakartában, ősi szanszkrit nevén a Győzelem Városában találkoztam életemben először a leplezetlen, kétségbeejtő, kilátástalan nyomor ilyen mérvű kitárulkozásával. Nem tudtam, mit kezdjek a bennem hömpölygő bűntudattal és a torokszorító sajnálkozás rám törő hullámaival. Tehetetlenségemben lehajtottam a fejemet, és minden erőmmel megpróbáltam kizárni látókörömből a rám zúduló, véget érni nem akaró vizuális atrocitások sorát.

TŰZPIROS VIRÁGOK

Egyszer csak egy útkanyarnál megtorpant az alig döcögő forgalom. Közvetlenül előttünk hirtelen eltoltak egy útelzáró panelfalszerűséget, mögötte felnyílott egy sorompó és egy egyenruhás férfi intett a sofőrünknek. Mögöttünk kiugrott egy Mercedes (nyilván neki köszönhettük a szerencsénket), és mindkét kocsi besuhant egy mellékútra. A sorompó lezárult mögöttünk. Ettől fogva kellemes lakókörnyéken, majd ligetek és gondozott rétek mentén folytattuk utunkat, egészen szállásunkig, egy tengerparti üdülő-negyedig.

Mialatt a férjem üzleti ügyeit intézte, körbesétáltam a hatalmas parkot, ahol legyezőpálmák, viaszosvirágú narancsfák, tűzpiros bóbitás virágok, sárga és vörös terményű trópusi bokrok és tömött virágú fehér leanderek díszítették a bungalók előkertjeit. Később fürdőruhában kifeküdtem egy nyugágyba a sudártörzsű pálmák tövébe, és próbáltam nem gondolni a reggel látottakra.

Másnap férjem üzletpartnerének felesége elvitt vásárolni és ebédelni. Halványbőrű, filigrán, kecses szépség volt. A sofőrje végig mindenhol várt ránk az utcán -- nem annyira biztonsági, mint kényelmi okokból. A kisebbségben levő keresztény felsőbb körök tradíciói szerint az asszony Angliában végezte tanulmányait. Ennek ellenére soha nem dolgozott, de otthon sem csinál semmilyen házimunkát, mindent a bentlakó szolgák hada végez el helyette. Származása megkövetelte, hogy ne saját maga, hanem a családja válasszon férjet számára, sőt, csak két évvel ezelőtt a lánya számára is. (A felsőbb körök megítélése szerint közönséges dolognak számít érzelmektől indíttatva házasodni.) Keresztény létére a buddhizmus tanait is magáének vallotta -- otthonában a Buddhának állított oltár fölött töviskoszorúval átfont szívére mutató Jézus kép függött. A két vallás ötvözete meggyőzte vendéglátómat, mindenkinek kijelölt helye és szerepe van a társadalomban, sőt a világban.

Nyilván csak isteni elrendelésre való hivatkozással lehet lelkiismeretfurdalás és állandó szorongás nélkül elviselni a város egyes részeinek felháborító nyomorát.

KIFOSZTOTT ORSZÁG

Mindez eszembe jutott a minap, az indonéziai eseményeket a médiában figyelemmel kísérve. A helyzet ma sokkal rosszabb, mint ott jártunkkor, 95-ben. Még több ember került az utcára, munka és betevő falat nélkül. Még magasabb a gyermekhalandóság. Még többen szülnek és halnak meg a koszos járdákon. A lakosság 90 százaléka muzulmán, akik szerint az igazságtalanság iszlám-ellenes, és akik szerint Indonézia földje maga az igazságtalanság.

A helyi muzulmán arisztokrácia az IMF közreműködésével és a folyamatosan beszivárgó kínaiakkal karöltve -- akiket az indonézek a távol-kelet zsidóinak neveznek, mivel 3%-os számarányukhoz képest a gazdaság mintegy 55%-át tartják kézben(*1) -- a végsőkig kifosztották az országot. "(A kínaiak) olyanok, mint a rákos sejtek, állandóan nőnek és mindig hatalmasabbak lesznek, miközben feltartóztathatatlanul pusztítják a környezetüket. Mikor ezek az emberek bármelyik rendszerbe beférkőznek, mindig átveszik (a kontrollt), és mindig kijátszák." idéz egy jakartai közgazdászt V. S. Naipaul a Hívők között című könyvében.

Sikeres forradalmi hagyományok, média szabadság és önállóan ítélkező, nemzeti, aktivista középosztály híján gyors és hatékony változások nem várhatók. A fokozatos és fájdalmas reformokra pedig már nincs idő. Akárcsak 1965-ben, mikor egy millió áldozatot követelt a polgárháború, hatalmas tömegek jutottak arra a pontra, nincs mit veszíteniük. A kiszélesedő káosz veszélye olyannyira reális, mint a száraz időszakot váltó monszunesők érkezése. Suharto államelnök utódja, Habibie úr nagy dilemmája, lehetséges-e egyáltalán és ha igen, hogyan lehet a jelenlegi helyzetből tovább lépni újabb véráldozat, netán újabb polgárháború nélkül.

*1 A kínaiakról közölt adatokat és idézetet szerkesztői döntésre elhagyták a közölt cikkből.

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenidő rovatban.)  Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

VISSZA a Mindenféle érdekesség rovat címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára