"Én mindig az igazat fogom
mondani az amerikai népnek. Mindig megmondom a véleményemet. Így teszek a
kampányom során, (és) így fogok tenni elnökként is. A nyitottság új érájának
vezére leszek, –
ígérte még Illinois államból Washingtonba akreditált szenátoraként Barack Obama
a DePaul Egyetemen
tartott emlékezetes beszédében, majd azzal folytatta: Az én
megmérettetésem nem a (párt)hűség lesz, hanem az igazság." Hasonlóan hangzatos
általánosításai közé –
"Következetességre és integritásra van szükségünk..."
– zengzetes
szlogeneket ékelt –
MI VAGYUNK, AKIKRE VÁRTUNK –
mintegy utalásként arra, amennyiben hatalomra jut, a birodalmi törekvésű Bush–Cheney-erőszakpolitikát
felváltja egy felelős jogrenden alapuló, békére és nemzetközi kooperációra
törekvő 'puha hatalom'. ('soft power') Ugyan mi másra utalt volna, mint erre az
amerikai tömegek által áhított fordulatra a másik tipikus Obama szlogen is:
VÁLTOZÁS AMIBEN HIHETÜNK (CHANGE WE CAN BELIEVE IN)
Clinton hat országot bombázott, W. Bush négyet, Obama eddig hetet. (kép: Mark Wilson/Getty)
Az ún. 'puha hatalom'(*1) hívei szerint a neokonzervatívok nehézfegyveres "demokrácia-terjesztő" és "rezsimváltó" elméletének befellegzett, mivel a gyakorlatban csúfosan megbukott. Primitívnek és veszélyesen polarizálónak tartva elutasítói a Fehér Házban uralkodóvá vált "velünk vagy ellenünk" mentalitásnak. Ellenzői a birodalmi ambícióból indított totális háborúzásnak, amelyet Stephen P. Rosen azzal népszerűsített 2002 tavaszán a Harvard Magazine elemzésében, hogy a maximális erőbevetés pszichológiai hatása révén (is) demonstrálja, semmilyen birodalom elleni kihívás nem ússza meg büntetlenül.
Az idealizmusuk miatt a hatalomból háttérbe szorítottak szerint egy békés egyensúlyra törekvő multipoláris világban az államok/országok/nemzetek közt felmerülő ellentétek közösen elfogadott értékrendre és jogalapra épülő diplomáciai megoldásokat igényelnek, melyeknek legfontosabb kitétele, hogy figyelembe vegyék a civil lakosság helyzetét és elvárásait. A 2008-as elnökváltást megelőző időszakban egy politikai VÁLTOZÁSnak ez a lehetősége – egy alkotmányt és polgárjogokat tisztelő(*2), nemzetközi konszenzusra kész, az ipari és finánc oligarchát megregulázó(*3), tehát népérdekű politizálás esélye – valahogy még naivitása ellenére sem tűnt teljesen lehetetlen ábrándnak. És ez az ábránd a királycsinálók új felfedezettje, Barack Obama személyében tűnt fel, meglepetésszerűen, magabiztos eleganciával az amerikai nagypolitika értékes emberanyagban szűkölködő porondján.
Híre futótűzként terjedt az országban, mikor azzal a konkrét ígéretettel állt elő, hogy nem lesz állandó megszállás és nem lesznek végleges bázisok Irakban. 2008 márciusára, legkésőbb 2009-re teljesen befejeződik a "dumb war", az "ostoba háború". A fiatal szenátor váratlan, szinte robbanásszerű népszerűségét jellemezte, hogy elnökségre pályázása még a saját pártjabelieket is megosztotta; számos, korábban a Clinton-táborhoz tartozó politikus is Obama támogatójává vált. Az átállását nyíltan megvalló szimpatizánsok közül a 76 éves Ted Kennedy szenátor lelkesítő beszédet mondott 2008 augusztusában a Denverben tartott Demokratikus Nemzeti Pártgyűlésen, amelyre, ha még élne, bizonyára gyötrődve gondolna vissza:
"Azért jöttem el ide ma este, hogy közösen megváltoztassuk Amerikát, hogy visszaadjuk a jövőjét, hogy a legmagasabb eszményeinkhez érjünk fel, és Barack Obamát válasszuk elnöknek. (...) Most novemberben ismét Amerika új generációjának lesz továbbadva a fáklya. Országunk az ő célkitűzéseiknek lesz elkötelezettje. A munka újra beindul. A remény újra éled. És az álom folytatódik."(*4)
Kennedy, aki 3 évig együtt dolgozott Obamával a szenátusban, úgy érezte, elég jól ismeri ahhoz, hogy rábízná George Bush sötét múltjával való leszámolást és a presztízsét vesztett ország felemelését. Kétezernyolc január 28-án Washingtonban az American University diákságának, professzorainak és meghívott vendégeinek hatalmas érdeklődése közepette tartott másik beszédében Kennedy olyan jövendőbeli elnöknek festette le Obamát, aki "elutasítja a múlt automatikus követésének végzetes csapdáját". Olyan vezéregyéniségként mutatta be, aki tisztán lát, anélkül, hogy cinikus lenne és szenvedélyesen harcol azokért az ügyekért, amelyekben hisz, anélkül, hogy démonizálná a más véleményen levőket.
Kennedy mintegy biztosítékot látott kollégája néhány állásfoglalásában és megnyerő személyiségében az áhított hazai és közvetve egy globális fordulatsor megvalósítására, de feltételezhetően nem tudott róla, (vagy ő sem akart tudni róla), hogy Obama 2004-ben úgy nyilatkozott: „Irakot illetően nincs nagy különbség az én állásfoglalásom és George Bush állásfoglalása között.”
Bár a "totális háborúkkal" és "USA dominanciával" jellemzett (M. A. Ledeen) geopolitikai irányzatnak vállalása lényeges meghatározója (feltétele?) volt hirtelen felfelé ívelő pályájának, ennek ellenére még ellenlábasai és (valamiért visszafogott hangú) médiakritikusai is figyelmen kívül hagyták. Olyan fojtott csend volt erről, mintha el sem hangzott volna. Vajon Hillary Clinton, aki szavazók tömegeit idegenítette el magától a Bush-külpolitika folyamatos támogatásával, miért nem hozakodott elő vele még akkor sem, mikor éreznie kellett, hogy egyre inkább vesztésre áll?
Mint e sorok írója korábban is megjegyezte, számára az évtized egyik
legnagyobb rejtélye, hogyan sikkadhatott el, hogy merülhetett a feledés áldott
homályába Obama előjelzése a Bush-politikát folytató szándékáról. Ráadásul nem is
egyszer.
Ma már szinte hívei megcsúfolásának tűnik, amiket Obama a kampánya során mondott, például a sokrétű változás elengedhetetlen szükségességét hangsúlyozva: „Nem engedhetjük meg, hogy John McCain-nek úgy mond alkalma legyen George Bush harmadik terminusára, nem (engedélyezhető) további négy év a korporációs vállalatok adókedvezményének, további négy év a vállalati vezetőségek adókedvezményének, további négy év egy olyan egészségügyi tervezetnek, amely csak az egészségesek, és a gazdagok gondját viselné, további négy év az olajtársaságok által írt energiapolitikának és természetesen további négy év egy pusztító háborúnak.” Akik azonban azt feltételezik, hogy ennek a 'mindenmásképpenlesz' programnak ismeretében Obamát az ellenzéki republikánusok és neokonzervatívok annak idején vadul támadták, és támadják azóta is éjt nappallá téve, vagy, hogy a média kritizálja orrvérzésig, azok hatalmasat tévednek. Ellenkezőleg, annyira elégedettek vele, hogy egy Nobel-békedíjat adattak neki, és szintén 2008-ban első helyezettnek nyilvánították a TIME magazin évente szavazott népszerűségi listáján.
Mivel a barikádépítésnek nincs nagy múltja az Egyesült Államokban, és az iraki háború elleni tömegmozgalmak letaglózó eredménytelensége következtében évek óta semmi sem viszi utcára az embereket, gyakran felmerült a kérdés, egyáltalán milyen lehetősége maradt azoknak, akik az ország hanyatló állapotát felmérve komoly VÁLTOZÁSt akarnak? (Minden 4 évben felvetődik egy harmadik párt indításának égető szüksége, hogy aztán magától elhaljon.) Az alternatív médiában írók és olvasók a Bush–Cheney-évek alatt sokat gyötrődtek ezen a kérdésen, de épkézláb javaslat híján a tehetetlenségérzet miatti kétségbeesés csak fokozódott, mikor is valami váratlan dolog történt.
Kétezerhét őszén az elnökválasztáson mindenáron nyerni akaró demokrata vezetés lépéskényszerben érezte magát. A két megszállást és további fegyverkezéseket folyamatosan pártoló-pénzelő politikájával elégedetlenek lecsendesítésére és a lemorzsolódó progresszív, független és az ún. XXI. századi szocialista szavazók visszahódítására, mintegy végszükségként, a 'háborús héja' Clinton mellett elkezdték futtatni a 'háborúellenes' Obamát. Zseniális húzás volt.
Már maga a nemzedékváltás – pártállástól függetlenül is – a megújulás reményét ébresztette széles néptömegekben, amit csak fokozott egy olyan karizmatikus, rátermett, bizalmat keltő jelölt feltűnése, aki háború és béke kérdésben filozofikusan megfontoltnak mutatkozott, nemzetközi síkon is pozitív benyomást keltett, alkotmánytisztelőnek vallotta magát és szabad információáramlást, felelős és transzparens kormányzást, valamint 40 millió biztosítást nélkülözőnek egészségügyi reformot ígért. Mi több, 2008 áprilisában azt hangoztatta, hogy elszámoltatja az iraki fiaskót szándékosan és tervszerűen előidézőket. Ezt 2008 őszén megerősítette egy floridai nagygyűlés lelkes tömege előtt:
„Amennyiben (jogi szakértők) megalapozottnak találják, bűnügyi eljárás fog indulni a törvényszegők ellen, nem bosszúból, vagy visszavágásként, hanem abból a szükségszerűségből, hogy érvényességet kapjon az az elv, amely szerint senki, sem az igazságügyminiszter, sem az elnök, senki sem áll a törvény felett”.
Ebben a Toledoban tartott beszédében Obama
már egy egész
új korszak eljövetelét ígérte
–
ha már lúd, legyen kövér
–,
amelyben mind a Wall
Street, mind pedig Washington felelős és elszámoltatható lesz.
A VÁLTOZÁS AMIBEN HIHETÜNK (battlefieldusa.wordpress.com)
A légkör annyira optimista volt abban az időszakban -- Obama tömegbázisában szinte eufórikus --, hogy az olvasók gátlástalan ellenpropagandistának vélték Charles Scaligert a New American-ban megjelent cikkéért, amiben 12 nappal a hivatalos elnöki beavatás előtt azt írta: jól hangzó szólamai ellenére Obamának nincs szándékában megszüntetni, vagy akárcsak korlátozni is Amerika világcsendőri szerepét. "Akik a változás reményében Obamára szavaztak, hamarosan csalódni fognak, mivel az új elnök ugyanazon térkép alapján veszi majd az útját, amely alapján elődei haladtak majdnem egy évszázadon át" – jósolta Scaliger, konkrétan utalva ezzel az államapparátus várható növekedésére, az afganisztáni és iraki fegyveres megszállás folytatására, újabb katonai beavatkozásokra Szíriában, Líbiában, Szudánban, de máshol is, és a szabadságjogok (Patriot act révén történő K.H.) fokozott korlátozására – következésképpen – a jólét további csökkenésére.
Scaliger utólag vállon veregetheti magát, amiért a közhangulat ellenére sem sodródott az Obama-mániával. Feltételezhetően mintegy kijózanító figyelmeztetésként tette közzé átfogó képet festő elemzését, amivel végül is elméletben lehetőséget teremtett arra, hogy minél előbb, akár a győzelem napjától kezdve országos tömegmozgalom szerveződjön Obama választási programjának beindítására. (Ezt indokolta volna az is, hogy kampánya során Obama maga is közös összefogásra buzdította követőit: MEGVÁLTOZTATJUK AZ ORSZÁGOT, MEGVÁLTOZTATJUK A VILÁGOT!)
Mindazok, akik torkig voltak a 'folyamatos terror elleni háborúskodással', saját békevágyuk és a világközösségbe való visszailleszkedés reményének megtestesülését, sőt, egy John Kennedy kaliberű államfőt láttak benne. Ez többek között arra épült, hogy 2002-ben, a 9-11-es terrortámadás utáni feszült légkörben, mikor ritka vagány dolog volt a hivatalos állásponttól kicsit is eltérni, nyíltan kritizálta Bush "meggondolatlan háborúba" ugrását. Kampánya során hatásosan ki is játszotta ezt az ütőkártyáját, mikor a Bushnak adott korlátlan meghatalmazásért és közvetve az iraki vérontásért két komoly ellenfelét, Clintont és John McCaint is felelősnek ítélte, sőt, tömegsikerén felbuzdulva az egész elidegenedett hatalmi rendszert:
*
Obama, akit 2008 június első hétvégén 'leigazolt' az Új Világrend megvalósulása szempontjából döntő befolyású Bilderberg társaság, az elkövetkező rövid kampányidőszakban már egyre bátrabban mondhatott a pódiumról jól hangzó ígéreteket – "Hivatalba lépésem első napján kiadom az új utasítást a vezérkaromnak a háború felelősségteljes, megfontolt, de határozott befejezésére" – , melyek célja csupán a felzúgó tapsvihar elérése és a babérkoszorú megszerzése volt.(*5) December elején, a megválasztását követően viszont már cinikusnak hangzott, mikor közölte, hogy nem vállal mindent, amit a "kampány hevében" mondott – mégha szószerinti idézés is tőle. (A "kampány hevében"? Ez már csak azért is furcsa kibúvó volt, mert ha valaki, ő abszolút hidegfejű és józan volt az egész időszakban.)
A nyilvánvaló cinizmust az válthatta ki, hogy a vártnál is több dologgal kellett kiegyeznie a különböző
érdekcsoportok és óriási pénzeket áldozó pártfogók kívánságára, mint amire
számított. (150 millió
dollárt söpört be egyetlen hónap alatt 2008 szeptemberében, és 36 milliót
október első 2 hetében.) Akik azt összedobták, nyilván nem rá bízták a döntést, hogy kikkel fog új
kormányt alakítani. (A plagizáló,
rágalmazó, álszent karrierista Joe Bident kellett elfogadnia helyettesének;
a Wall Street és
Soros támogatta Hillary Clintont
külügyminiszterének
–
ezt a békát különösen nehéz lehetett lenyelnie;
Susan Rice Madeleine Albright protezsáltjaként lett nemzetbiztonsági tanácsadó, és valószínűleg
Rahm Emanuel, volt Clinton-asszisztens, korábban az izraeli hadsereg önkéntese
sem azért lett Fehér Házbeli stábja vezetője, mert nála megbízhatóbbat ne tudott volna találni.)
Obama bravúrosan ráérzett és rájátszott mindkét oldal elvárásaira, de nem lehettek kétségei, hogy hivatalba lépése után csak egy zenére táncikálhat. Az Irak-USA közti erőviszonyokról kötött egyezmény (SoFA) értelmében Washingtonnak jogában áll saját érdekeinek megfelelően a végtelenségig hosszabbítgatni a megszállás időtartamát és mindenkori megítélése szerint beavatkozni az ország belügyeibe. Végül is az amerikai-angol-izraeli status quo számára ez volt az iraki háború legnagyobb eredménye. Mindenkit megelőzve, a saját pártja buktatta volna meg Obamát, ha nem lett volna hajlandó élni ezzel az egész régióra kiható kontroll-lehetőséggel.
Nyilván már a beleegyezés
(kényszerű megadás?) jegyében fogalmazott
'másképpen' 2008 decemberében, mikor azt mondta, hogy
az aktív haderő visszavonása után "valószínűleg" szükség lesz hátrahagyni
egy bizonyos létszámú
hadtestet, amely kiképzési és logisztikai segítséget ad az irakiaknak és
védelmet nyújt "a saját Irakban tartózkodó civiljeinknek". (A
fegyveres védelemre szoruló civilek száma
– nagyrészt a Pentagon és a State
Department szerződéses alkalmazottai
– előző évben meghaladta a százezret.)
Egy csökkentett létszámú,
de legkorszerűbben felfegyverzett haderővel
való sok évtizedes megszállás
volt Bush
és Rumsfeld eredeti terve is, és ezt volt hivatott
a kezdeti Obama-években
beindítani Robert Gates
republikánus
hadügyminiszter, akit Obama átvett (át kényszerült venni?) a Bush-kormánytól, és 3 évig megtartott
kabinet pozíciójában.
Szembenézünk ezekkel (a terrorista) fenyegetésekkel, miközben együtt működünk a szövetségeseinkkel, és helyreállítjuk a világban elfoglalt (elsődleges) helyünket. Keménykezű, okos és elvi alapokon álló nemzetbiztonsági stratégiát folytatunk. Ez a stratégia elismeri, hogy nemcsak Bagdadban van érdekeltségünk, hanem Kandaharban és Karacsiban, Pekingben és Berlinben, Brazíliában és Bamakóban is. Ez a stratégia megküzd az évszázadot formáló legkülönbözőbb erőhatásokkal, beleértve: a szabadság elleni alapvető kihívást, az új hatalmak feltűnését, mint Kína, India, Oroszország és az Európai Únió. (...) Barack Obama VI. célkitűzése a demokráciaterjesztés és (állam)fejlesztés további előmozdítása...
Bár a demokrata párt az új elnök iránti elvárásoknak megfelelően a(z amerikai) demokrácia globális terjesztését, és a (Washington iránt elkötelezetté váló illetve kényszerülő államrendek megszilárdítását és gazdasági felvirágzást ígérő) 'nemzetépítést' ('nation building') hangoztatta céljául, a Samantha Power-féle(*6) 'puha hatalom' megtévesztő álcája mögött azonban G. W. Bush rakétái, nehézbombázói, kínzókamrái, kikényszerített államközi szerződései biztosították Obama megszálló és intervenciós politizálásának tudomásulvételét. Jóllehet Bush volt az, aki figyelmeztette a világot – bármelyik ország katonai támadás alanya lehet, és még csak kiváltó eseményre sincs szükség a veszélyessé váló időkben – Obama elnök nem határolódott el ettől a világbirodalmi ambíciójú doktrínától, amely az ún. megelőző háború ('preemptive war') hidegháborút indukáló, sőt világégést provokálható őrültségével való azonosulás vitathatatlan jele.
*1 soft power: ability to attract others by our example, culture and values
*2 "I was a constitutional law
professor, which means unlike the current president, I actually respect the
Constitution." (Szenátor Barack Obama. 2007)
*3 Az Obama-adminisztráció teljes
kudarcot vallott a széleskörű üzleti panamákat elkövető, az
ország gazdaságát visszavető 'kövér macskák" – saját
megnevezéssel
'üzletember-filantrópok'
– felelősségre vonásában.
*4 Kennedy itt nyilvánvalóan Dr.
Martin L. King
vágyálmára utalt
*6
A világbirodalmi kontroll megvalósításához elkerülhetetlenül szükséges a Közel-Kelet fregmentálása – a jelentősebb, nyersanyagban gazdag, ’önállóskodó’ országok felszámolása. A CIA igazgatója, Michael Hayden szerint ennek megfeleően "Irak már 2006-ban atomizálva lett." "Iraq no longer exists as a coherent governmental entity. It is being atomized, according to CIA Director Michael Hayden, into "smaller and smaller groups fighting over smaller and smaller issues over smaller and smaller pieces of territory." (Joe Klein: Inadvertent Wisdom from George H. W. Bush. TIME. November 25, 2006)
It is a time,
on this sad Sunday, to revisit Jack Kennedy's criticism of European colonialism
in the Third World during the 1950's. George W. Bush speaks of democracy but his
war policy is the lineal descendant of the colonial practices that John Kennedy
so wisely spoke against. (...) It is time to bring back the American
foreign and security policies of John and Robert Kennedy rooted in American
purpose and aspirational ideals that offer the hope of a better life, not
endless war.
(Brent Budowsky: Sad Sunday: Iraq War Longer Than World War Two. JFK Was Right, George
Bush Is Wrong.
Huff Post. May 25,
2011)
While a lot of the media hype today focuses on the U.S. "withdrawal," that is hardly the reality. As previously reported, U.S. military commanders have said they are preparing for an Iraq presence for another 15-20 years, the U.S. embassy is the size of Vatican City, there is no official plan for the withdrawal of contractors and new corporate mercenary contracts are being awarded. The Status of Forces Agreement (SoFA) between the U.S. and Iraq gives the U.S. the right to extend the occupation indefinitely and to continue intervening militarily in Iraq ad infinitum. Article 27 of the SoFA allows the U.S. to undertake military action, "or any other measure," inside Iraq's borders "In the event of any external or internal threat or aggression against Iraq." (Jeremy Scahill: Iraq’s “National Sovereignity Day” is U.S.-Stile Hallmark Hype. June 30, 2009)
Your candidacy has inspired a wave of political enthusiasm like nothing seen in this country for decades. In your speeches, you have sketched out a vision of a better future--in which the United States sheds its warlike stance around the globe and focuses on diplomacy abroad and greater equality and freedom for its citizens at home--that has thrilled voters across the political spectrum. Hundreds of thousands of young people have entered the political process for the first time, African-American voters have rallied behind you, and many of those alienated from politics-as-usual have been re-engaged. You stand today at the head of a movement that believes deeply in the change you have claimed as the mantle of your campaign. The millions who attend your rallies, donate to your campaign and visit your website are a powerful testament to this new movement's energy and passion. This movement is vital for two reasons: First, it will help assure your victory against John McCain in November. The long night of greed and military adventurism under the Bush Administration, which a McCain administration would continue, cannot be brought to an end a day too soon. (Howard Zinn: Change We Can Believe In - An Open Letter to Barack Obama. The Nation. July 31, 2008)
Obama vagy katasztrofálisan naiv, vagy nem volt beleszólása, hogy
a 'Rubinista'
(minden pénzügyi szabályzót ellenző), privát adócsalást is elkövető Timothy Geithner
lett a pénzügyminisztere, akinek ráadásul egyes számú embere a
Goldman Sachs egy korábbi lobbistája.
"
Barack Obama volt
Íme a leginkább ijesztő korlátoltságával jellemezhető republikánus
láncszem, Lindsey Graham szenátor -- John McCain izzadásig testi-lelki
jóbarátja, és az intervenciós külpolitikában a demokrata Hillary Clinton hasznos
idiótája --, legújabb háborús uszítása: "I've never been more encouraged
by the Trump administration than I am today. I think ISIS should be Germany and
Assad should be Japan, like World War II analogies here." (Sen. Lindsey Graham.
NBC's Meet the Press. April 9, 2017)
Speaking of charlatans, presidents Clinton,
Bush, and Obama appeared on the show, apparently from the Hall of War Criminals.
They each said their allotment of banalities that boiled down to how, despite
their political differences, they had been able to come together and kill people
across the globe and crush the working class, and we should do the same now, in
the name of unity. If the inauguration ceremony and ‘Celebrating America’ – with
all its insipid, manufactured performances and star-spangled sappiness honoring
our elderly president, who’s capable only of muttering or shouting incoherent
inanities – are any indication, we are an artistically, intellectually, and
politically bankrupt nation… and we are truly doomed. (Michael McCaffrey: The
musical performances at the Biden inauguration chime with America’s bankrupt
culture. January 21, 2021)
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára