A  LISZT-ÉV KAPCSÁN

ÚJ ÉV - RÉGI DOLGOK

Kuliffay Hanna

EMPIRIA Magazin X. évfolyam 6. szám,  2011 december

Újévkor, a jövő izgatott fürkészése és szokásos tervezgetése mellett, valahogy mindig ott motoszkál agyunkban a közelmúlt is – egyénenként változó azonban, hogy mennyire vesszük figyelembe. A napi rohanás mellett sokszor csak rajtunk kívülálló események késztetnek emlékek felidézésére, családtörténeti kutatásra vagy ránk hagyott értékek végső sorsának eldöntésére. Egy ilyen sorsdöntő feladat kapcsán, 2007 őszén, megviselt családi dossziék iratainak, okmányainak, megsárgult újságcikkeinek és gyönyörű kalligráfiájú leveleinek halmazát bogarásztam át. A családi hagyományon túlmenően valami írott utalást kerestem – és találtam is – apai dédnagyapám gyönyörű vitrinszekrényére. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy kutatásaim következtében a  Kuliffay név, amely a XIX. században már találkozott Liszt Ferenc nevével, az élet kiszámíthatatlansága folytán idén ismét egy lapra kerül vele – ezúttal a Nemzeti Múzeum Liszt Ferenc születése 200. évfordulóját ünneplő kamarakiállításának, illetve az idén kinevezett főigazgató, Dr. Csorba László új szellemiségű irányításának köszönhetően.(**addenda)

  Emblematikus Liszt-sarok: Liszt Ferenc kedvenc Broadwood-zongorája, a művész Barabás Miklós által festett fiatalkori képe, valamint kortársa, Kuliffay Adolf  Liszt-érmeket bemutató vitrinszekrénye. A Magyar Nemzeti Múzeum kamarakiállítása 2011-ben.

Valamikor a 60-as évek végén egy BÁV-becsüsként dolgozó művészettörténész ismerős szüleimnél félhivatalosan járva „rendkívüli” ajánlatot tett (bizományba vétel helyett azonnali készpénzfizetést) néhai dédnagyapám, Kuliffay Adolf(*1) vitrinszekrényére, amelynek stílusa, mesteri kidolgozása, patinás szépsége láthatóan megragadta. Bár az elhangzott vételár megdöbbentően magas volt – az értéket csak növelte generációkon keresztül nyomon követhető múltja –, a szüleim pedig szerény körülmények között éltek, édesapám mégis mosolyogva csóválta rá a fejét: nem, nem, a vitrinszekrény semmiképpen sem eladó.   

Ebben a szellemben döntöttünk úgy a húgommal, mikor 2007-ben szüleink budai otthonának felszámolására került a sor, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozzuk – annál is inkább, mivel régész-műgyüjtő dédnagyapánkat sokéves kapcsolat fűzte az intézményhez. A bútorgyűjtemény kurátorától azt az információt kaptuk, hogy mivel csak minimális restaurálást igényel, ezért része lesz a 2008-as Új szerzemények kiállításnak, és a múzeumi évkönyvben is szerepelni fog. Ezekre azonban csalódásunkra még 2010-ben sem került sor (nem az első adományozók voltunk, akik így jártak), sőt a következő évi kiállításra előkészítő restaurálás is elmaradt. Ezért végül is ügyvédhez fordultunk(*2), hogy közbenjárásával áthelyeztessük a Székesfehérvári Szt. István Múzeumba, amelynek dédnagyapám szintén alapító patrónusa volt.

Erre a kényszerű lépésre végül is csak azért nem került sor, mert a 2011-évi főigazgatói váltással, Dr. Csorba László irányítása alatt a Múzeum kultúrpolitikájában történt alapvető változásként újjáértékelődött a korábbi 'tekintélyelvű' eljárási mód a közvagyont gyarapító adományozókkal szemben.  Az új, a közös cél érdekében kétoldalú megelégedésre szolgáló együttműködésnek köszönhetően került végül 2011-ben az Év Műtárgya kamara-kiállítás keretében „a Kuliffay-család ajándéka legjelentősebb műtárgyaink társaságában a látogatók elé, és aligha lehetne ennél méltóbb helyet találni számára”. A májusban kapott hivatalos értesítés szerint a nyári ideiglenes tárlat zárása után a vitrin „az állandó történeti kiállítás előcsarnokában, a Kupolából nyíló Kandallótermek egyikében lesz kiállítva, hogy egész évben a látogatók előtt lehessen.”

Az ígéret ezúttal nem csak üres szó, nem csak halogató félrevezetés volt... Akik tehát a személyi változás következtében mintegy belső megújulásban és ennek során a filantropikus hagyományok megfelelő módon való értékelésében-kezelésében reménykednek, a mi esetünkből egyelőre bíztató jeleket olvashatnak ki.

A fenti képen a kameraállás miatt nem látható a negyedik kiállított műtárgy, Munkácsi Mihálynak az idős Lisztről készült olajfestménye, melyet a Magyar Nemzeti Galéria adott kölcsön a jelentős alkalomra, valamint a Liszt Ferenc emlékérmekről, illetve Kuliffay Adolfról és vitrinszekrényéről a falon elhelyezett rövid ismertető feliratok, melyek szövegezése a következő volt és maradt az új, végleges helyén is:

Liszt Ferenc a XIX. század zenei életének egyik legismertebb művésze, egész Európa körülrajongott zenevirtuóza és zeneszerzője, akinek alakját, vonásait képzőművészeti alkotásokból, fényképekről, a kortársak leírásaiból ismerjük.  Születésének 200. évfordulóján a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának gazdag Liszthez kapcsolódó anyagából adunk egy válogatást.

Az érmek egy része még a művész életében készült emlékérem: Antoine Bovy (a francia éremművészet legnagyobb mestere) 1837-ben készült érmén a fiatal zongoraművész vonásait láthatjuk; Liszt 50 éves művészi működésének emlékére (Carl Radnitzky szignatúrával) szintén 1873-ban vert érem hátlapján Vörösmarty Liszt Ferenchez írt sorai olvashatók: „ZENGJ / NEKÜNK DALT / HOGY MÉLY SÍRJAIKBAN / ŐSEINK IS MEGMOZDULJANAK /  ÉS AZ UNOKÁKRA HALHATATLAN / LELKEIKKEL VISSZASZÁLLJANAK / HOZVA ÁLDÁST / A MAGYAR HAZÁRA SZÉGYENT, ÁTKOT / ÁRULÓ FIÁRA”; a brüsszeli zeneművészek emlékérme 1881-ben készült Liszt számára.

A bemutatott érmek nagyobb része már a művész halála után jelent meg. Nagy számban vertek érmeket a születés és halál kerek évfordulóin: Liszt Ferenc születésének 100. évfordulójára jelent meg Rigele Alajos pozsonyi művész nemzetiszín szalagos ezüstérme, a magyar szobrászat és ötvösművészet kiemelkedő alakja, Beck Ö. Fülöp négyszögletes öntött plakettje, vagy Berán Lajos műve – utóbbi tervezte a Lipótvárosi Casino emlékérmet. De külföldön is gondoltak az évfordulóra: itt bemutatva Emil Torff és Karl Goetz müncheni művészek munkáit láthatják. 1986, Liszt halálának 100., születésének 175. évfordulója, az emlékérmek sorát hozta. Liszt emlékét őrző szakmai társaság, nevét viselő zenei versenyek szervezői is rendeltek kisplasztikai alkotásokat: a Liszt Ferenc Társaság emlékérme Borsos Miklós szobrász, éremművész, a Liszt Ferenc díj Madarassy Walter, a Liszt Ferenc XXIII. Országos Dalverseny (1933) emlékérme Fonyó Márton tervei alapján készült.

*

2008-ban került a Magyar Nemzeti Múzeumba a Liszt-kortárs régész, történész, műgyűjtő és filantróp Kuliffay Adolf vitrinszekrénye. Az 1906-ban, 77 éves korában Budapesten elhunyt, régészetre is szakosodott gazdasági szakember, az Archeológiai Társaság, továbbá az Országos Régészeti és Embertani Társulat tagjaként ismeretterjesztéssel és kiállításszervezéssel is foglalkozott. Aktívan közreműködött az 1876. évi „Őstörténelmi Congressus” rendezvényein, sőt, gyűjteménye egyes darabjait ajándékba is adta vendég tudóstársainak és európai múzeumoknak, „hadd ismerje meg a külföldi, hogy a komoly tudományokkal a magyar is foglalkozik.”

Számos bronzkori és római kori leletet, valamint műgyűjtése során vásárolt emlékérmeket, értékes könyveket stb. ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak és a Székesfehérvári Múzeumnak, továbbá őskori maradványokat a Magyar Királyi Földtani Intézetnek. A Székesfehérvári Múzeum numizmatikai részlegének egyik alapítója és bőkezű támogatója volt. Az 1876. évi nagy Régészeti Kiállítás, majd az 1879. évi Országos Ipari és Mezőgazdasági Kiállítás korabeli sajtóbeszámolói szerint az itt látható vitrinben kaptak helyet Kuliffay régészeti leletei mellett magángyűjteményének egyes „ritka példányai”, valamint érem- és emlékérem gyűjteményének válogatása „tudományos szakértői elrendezésben”, többek között „Aquincum, Promontor, Érd, Batta, Ercsi, valamint a Dunapentele és környékbeli puszták” mindaddig feltáratlan régmúltjából.

Az örökösök, Kuliffay Hanna és Kuliffay Zsuzsanna döntöttek úgy, hogy dédapjuk vitrinszekrényét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozzák, s így jutott e jeles műtárgy 2008-ban a múzeum történeti bútorgyűjteményébe. A szakszerű helyreállítás munkáját a Műtárgyvédelmi és Restaurátor Főosztály szakemberei, Anda Csaba és Madarászné Gorej Judit végezték. A Liszt-emlékévben magától adódott, hogy a zeneköltő kortársának vitrinjébe Liszt-emléktárgyakat helyezzünk el, így emlékérmeket, továbbá két szép díszalbumot, amiket Liszt Ferenc 50 éves művészi jubileumának megünneplésekor kapott ajándékba, majd végrendeletében a Nemzeti Múzeumra hagyott.

A vitrinszekrény mozgalmas életútja – kiállításokon való szereplései mellett egy-két költözést és vagyonmentést is átvészelt – dédnagyapámig visszavezethető. Az 1879-es Székes-Fehérvári Kiállítási Kalauzban Prém József utal rá –, onnan tovább azonban csak találgatásra vagyunk utalva előkelő származását illetően. (Többek között a Vasárnapi Ujság  21. száma 1879. május  25,  XXVI. évf. számolt be részletesen az első 'modern' országos kiállításról, 2227 résztvevővel.) A dédapám nagybátyja, Kuliffay  István (1780-1842) pozsonyi kanonok révén a család rokoni kapcsolatban állt Rudnay Sándor (1760-1831) érsek, bíboros hercegprímással, akinek hagyatékából került a családba az a Krisztus feltámadását ábrázoló barokk elefántcsont faragvány, amely dédnagyapám kiállításokon bemutatott magángyűjteményének részeként mindig nagy feltűnést keltett. (Prém, Szász) Így elvben a vitrinszekrény is származhatott ebből a főpapi hagyatékból, vagy másik lehetőségként a báró Thurzó-hagyatékból, ahonnan dédnagyapám komoly értékeket vásárolt. Mindenesetre, nem a II. világháborút vagyonvesztetten túlélő  értelmiségi családok otthonának mint a miénk, volt szokványos darabja.

A vitrin két szeparálható részből áll, ami megkönnyítette külön erre a célra csináltatott deszkaágyakban való alkalmankénti szállítását: a felső, polcos részből, ami nálunk az Alsóhegy-utcában könyvszekrényként szolgált, és az alsó, kulcsra zárható irattárolóból.  Az itt halmozódó régi dossziék közül került elő egy nagyalakú borítékból egy összehajtogatott, kicsit meg is gyűrődött vászondarab, amiről először el se tudtam képzelni, mi lehet. Széthajtogatva kiderült, hogy kézzel festett, nyomdakész mintapéldánya volt annak a méteres plakátnak, amely azt az emlékezetes Történeti Hangversenyt hírdette,  melyet 1892. július 18-án "Kolozsvártt" rendeztek "II. Rákóczy Ferencz, Zrinyi Ilona, Thököly Imre és a bujdosók főbbjei hamvainak hazahozatalára". Az emlékműsor rendezőjeként Káldy Gyula, zongoraművészeként pedig Kuliffay Izabella, mint főherczegi tanárnő és a magyar zeneiskola tanára van feltüntetve rajta. (Annapolisbeli képkeretezőm napokig kezelte vegyszerrel, és egy speciális göngyölítő technikával simította ki olyan állapotúra, hogy keretbe foglalva, mintegy a hála, tisztelet és szabadságvágy mementójaként  dísze lehessen jövő generációk otthonának is.) 

                                                    Kuliffay Izabella (Budapest, 1863-1945) az író, költő, publicista, műfordító Kuliffay Ede (1839-1881) és Beniczky Irma (1828-1902) írónő, publicista, lapszerkesztő, műfordító lánya volt dédapám kedvenc unokahúga.

Kép: Kuliffay Izabella  (Kuliffay Kálmán hagyatékából)

Izabella révén az egész család korán a budapesti Liszt-rajongók táborába került. Már kispolgárista növendékként abban a kiváltságban részesült, hogy a karban énekelt, mikor Liszt a Pesti Vigadóban Szent Erzsébet oratóriumát adta elő. Később, a Zeneakadémián Erkel Ferenc fia, Erkel Gyula zongoraművész és zenepedagógus tanítványa volt. Nagybátyám, Fabricius Endre (1880-1968) – aki feleségével hosszú éveken át vendége volt Izabella házi koncertjeinek, és idős korában is fel-felkereste –, a következőt írta két évvel Izabella halálát követően megjelent monográfiájában(*3):

Alig 15 éves korától két év alatt fejezte be Kuliffay Izabella a Nemzeti Zenede négyéves tanfolyamát, amely teljesítmány kivételes képessége mellett rendkívüli szorgalmát is igazolja. Utóbbit bizonyítja még, hogy párhuzamosan tovább folytatta középiskolai tanulmányait, amit  kitűnő eredménnyel végzett el. Azokban az években  De'Gerando Antonia híres pedagógus és írónő volt a tanárnője, aki nagy hatással volt majdani pályafutásának alakulására. (...) 1879-1883-ig az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia zongoraművészeti szakát végezte Ábrányi Kornél és Erkel Gyula oktatása mellett. Az utolsó évfolyam során az akadémia énekszakos osztályában a segédtanárnői tisztet is betöltötte, miközben fővárosi lapokban versei és fordításai jelentek meg.  Mindezek további bizonyságként szolgáltak arra, hogy kortársai közül állandóan kiemelkedett: zeneakadémiai végbizonyítványa is kitűnő lett. Kuliffay Izabella mindössze 19 éves volt, mikor a Zeneakadémián zenetanárnői oklevelet kapott. (Fabricius Endre)

Az 1880-as években – Izabella 1882-ben harmadéves volt – Liszt Ferenc a Zeneakadémia elnökeként részt vállalt a végzettként továbbképzésben részesülő, vagy arra felkészülő növendékek oktatásában. Így a kiemelkedő tehetségek, mint Izabella is, részt vehettek a koncertjein, sőt közvetlenül is tanulhattak tőle, és kötetlenül érintkezhettek zseniális mentorukkal.  Liszttel kapcsolatos fiatalkori élményeit még 80 éves korában is szívesen idézte fel, többek között a  Nemzeti Újság riporterének 1943 decemberében:

Hans von Bülow neves zeneművész Pesten járt vendégszerepelni, és Liszt meghívta, hogy a Zeneakadémia növendékeinek is játsszon. A növendékek körülállták a zongorát, és ő éppen Liszt és Bülow közé került. Miközben hallgatta a zongorajátékot, egyszerre úgy érezte, hogy delejes áram fut rajta keresztül, és rá kellett néznie Lisztre, akinek arcán ott tükröződött Bülow egész játéka, és ebből értette meg a Beethoven-szonáta igazi lényegét. (Egy más alkalommal), mint zeneakadémista éppen Liszt egyik rapszódiáját játszotta a gyakorlóteremben, midőn Liszt Ferenc a terembe lépett. Intett, hogy csak játsszon tovább, és midőn a zeneművet befejezte, Liszt a növendék játékát homlokon való csókkal jutalmazta.

Mivel ilyen módon Liszt köréhez tartozott, és Erkel az 1883-as tanévre be is jegyezte tanítványának a névsorba, ezért Izabellát Liszt maga is növendékei közé sorolta.(*4) Erre azonban a hagyományos értelemben nem kerülhetett sor, mivel édesapja korai halála miatt fiatalon munkát kellett vállalnia. Mikor József Károly főherceg zongorajáték és zeneszerzés oktatót keresett lányainak, Mária Dorottya és Margit főhercegnőknek, Erkel Ferenctől, a Zeneakadémia akkori igazgatójától kért tanácsot, majd az ő javaslatára a 19 éves Izabellát bízta meg, aki így évekig (Izabella egy kézzel írt kérvénye szerint 7 évig) az alcsúti főhercegi udvarban látta el a jelentős feladatot. Liszttel való kapcsolata azonban emiatt nem szakadt meg, mivel barátnője Varga Vilma – Liszt egyik szintén nagytehetségű növendéke – és a Zeneakadémia tanári kara révén továbbra is volt alkalma mentorával személyesen találkozni és pesti koncertjein részt venni.

Izabella egyik érdemének könyvelhető el, hogy Erkel Ferenc nyomdokán haladva hozzájárult a sumér eredetűnek is tartott,  a magyarság számára ősrégen ismeretes cimbalomnak mint modern hangszernek népszerűsítéséhez.  Kedvenc tanítványa, Margit főhercegnő 1894-ben tartott eskövője alkalmából készült selyembrokát díszkötéses Czimbalom Iskolájának egy példánya – arany girlandok között a felirattal, "Ő Császári és Királyi Fenségének Thurn-Taxis Albert Herczegnének ajánlottan" – nagynéném, Fabriciusné Kuliffay Erzsébet (1902-1951) jóvoltából lett megőrizve. Tőle pedig, -- röviddel a kitelepítésüket követő  halála után -- édesapám, Kuliffay Kálmán hagyatékából került az én tulajdonomba.

A Nemzeti Újság 1943-ban interjút készített a 80 éves Izabellával "aki a magyar zenei múlt egy darabját őrzi magában". Szenthegyi István kérdésére elmondta, hogy 1882-től kezdődően sokszor fellépett koncertpianistaként, többek között Berlinben is, "de legnevezetesebb az a körút volt, amelyet Káldy Gyulával és társulatával tettem. Káldi a múlt század végén adta ki híres kuruc dalgyűjteményét. Az általa feltámasztott régi magyar muzsikát népszerűsítettük. Bejártuk vele az egész országot, az erdélyi városokat. Ezeknek a 'történeti hangversenyeknek' mindenütt igen nagy visszhangja volt.  Diadalútnak nevezhetném turnénkat. Néhány lap tárcát is írt rólunk..." 

Vajon mit gondoltak annakidején erről a "szent szabadságharcot", a kurucvilág emlékét felidéző, a függetlenség eszméjének nagyjait dicsőítő "diadalútról" Bécsben, a zenekultúra fővárosában, vagy éppen a Habsburg-kastélyokban?

Mikor Izabella – Államilag Képesített Okleveles Zenetanárként – saját alapítású zeneiskolájának igazgatója volt, 1902-1916 között, évente nyilvános vizsgaelőadást rendezett, és ezen kívül ünnepélyes emlékhangversenyeket tartott a zeneművészet kiválóságai és hazánk más vonalon kimagasló egyéniségei tiszteletére. Az elismerésre méltatottak között volt Erkel Ferenc, Káldy Gyula, Rákóczy Ferenc, Ábrányi Kornél, Hubay Jenő, Arany János és természetesen a rajongott, a feledhetetlen "Mester", Liszt Ferenc.

*1 Kuliffay Adolf (1829-1906) Grassalkovich-uradalmi számtartó, gazdasági tanulmányai mellett régészetre szakosodott. Tagja volt az Országos Régészeti és Embertani Társulatnak, a Fejérmegyei és Városi Történelmi és Régészeti Egyletnek,  valamint a Magyar Földtani Társulatnak, és személyes kapcsolatban állt  Hampel Józseffel, gr. Zichy Jenővel és Rómer Flórissal. A korabeli sajtó szerint az Ercsi-környéki  ásatásai során feltárt késő-bronzkori leletekből, melyek többek között "érdekes félhold alakú bronz-ékszerekből, spirálokból, csüngőkből s övgarnitúra díszítményekből állottak", Kuliffay 417 darabot adományozott a Nemzeti Múzeumnak, ahol tagja volt a Nemzeti Múzeum Barátai Egyesületének. 

*2 Utólag tudtuk meg, hogy mivel az adomány állami tulajdonba került, szerződésszegés esetén sem volt reklamációs lehetőség  –  legfeljebb jogi úton.

*3 Fabricius Endre: Kuliffay Izabella zeneművésznő emlékezete. Budapest, 1947

*4 Alan Walker életrajzában, Franz Liszt: The Final Tears 1861-1886, szintén a tanítványok közé sorolja Kuliffay Izabellát.

2011. december

** Addenda

A MNM-NÖK 2012. február 14-én szakmai közkívánatra utólag közölte Dr. Csorba László megnyitó beszédét, amely a 2011 októberi régészeti konferencián hangzott el. Ebből kiviláglik az az általa szorgalmazott, több síkon megnyilvánuló koncepció, melynek gyakorlati megvalósítása -- múlt, jelen és jövő folyamatos láncolattá kapcsolása -- révén elkerülhetővé válik "jelenlegi öntudatunk, a közösség morális erejének" gyengülése. A főigazgató hangsúlyozta, „a közösség nem azonos önmagával, ha a múltjával nincs tisztában, nem őrzi, és nem ápolja azt”. A történelmi folyamatosság tudatosítását és ennek kapcsán a nemzeti értékek kutatását, feltárását, mentését és széleskörű megismertetését Csorba László nemcsak hivatalbeli kötelességének, hanem, mint fentebb is utaltam rá, kitűzött céljának és személyes felelősségének tekinti. (A Nemzeti Örökségvédő Központ híradása alapján)

Részlet Dr. Csorba László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója megnyitó beszédéből: Azt, hogy a régészet milyen nagyszerű és gyönyörű dolog, a jelenlevők nyilván tudják, hiszen az egész életük talán gyerekkoruk óta összekötődött ezzel. A nyáron magam két ásatáson is voltam. Zalaváron egy újabb gyönyörű részlete került elő annak a Karoling-kori épületegyüttesnek, amely alátámasztja azt, hogy ezen a területen a 9. században a Frank Birodalom határgrófsága volt található. Így a tudomány új eredményei alapján a legendák új megvilágítást kapnak. Apró lépésekről, mozaikdarabkákról van szó, amelyekből egy nagy kép, egy átfogó tabló bontakozik ki, amely alapján a magyar őstörténetről, a magyar honfoglalásról, a Kárpát-medence akkori állapotáról többet tudunk meg. Amikor az ember az összefüggéseket látja, akkor érti meg annak a teljes dimenzióját, hogy itt milyen fontos munkáról van szó. Hajdúdorogon is meglátogattam a kollégákat, ahol egy kukoricásban, a nyári melegben, egy Árpád-kori temetőt tártak fel. Gyönyörű sírsorokat, amilyeneket az egyetemi tanulmányaink során a klasszikus monográfiákban láthattunk. Ha az ember megáll a csontok felett, egyszer csak megérti, hogy egykor, több évszázaddal ezelőtt hogyan is zajlott egy közösség élete. Megérzi azt a dimenziót, hogy a történész mindig egy valódi életet, egy egykori életet rekonstruál, és ezek hosszú sorát, amelynek a végén mi is ott állunk. A jövő, ha az ember ezt át tudja élni, azt, hogy a régen-volt emberek tulajdonképpen itt vannak velünk, életük ugyanolyan élet, mint a miénk, akkor érzi meg ennek a munkának a jelentőségét, a magyar közösség történeti emlékezetének és tudatának ápolásában. Minden közösség élete abban a láncban épül fel, amit a múlt, jelen és jövő összekapcsol. Ha a múlttal nem foglalkozunk, nem tárjuk fel, akkor a jelenlegi öntudatunk, a közösség morális ereje is gyengül. Egyszerűen a közösség nem azonos önmagával, ha a múltjával nincs tisztában, nem őrzi, és nem ápolja azt. Azt gondolom, hogy olyan helyzetben, amikor kétségkívül rendkívül nehéz gazdasági helyzetben van ugyanez a közösség, amikor olyan döntéseket kell hozni, amelyek rendkívül súlyosak és nehezek, akkor talán ennek a tudatnak az erősítése is fontos. Hogy azok az embereket, akik ezeket a döntéseket hozzák, segítse abban, ne felejtsék el, hogy bár mostanában a legfontosabb a gazdaság rendbetétele, de ezt nem szabad olyan áron megtenni, hogy az a lánc, ami minket a múlttal összeköt, az megszakadjon. Nem szabad olyan módon megtenni, hogy a közösség fundamentuma, amin mindnyájan állunk, az arról szóló tudományos adatfeltárás, adatőrzés, a tárgyak őrzése olyan mértékben sérüljön, hogy megszakadjon a lánc.

*  *

„Lelkesedéssel vallom, hogy én is a régi magyar faj szülötte vagyok. Oh! én drága távoli hazám, ismeretlen barátaim, nagy, szent családom, fájdalmad vészkiáltása szívem gyökeréig hatott, és megszégyenülve hajtom le a fejemet, hogy ily sokáig nem gondoltam veled.” (Liszt Ferencnek az 1838-as nagy árvíz kapcsán írt magánleveléböl)

*

Charles Baudelaire: A thyrsus

Liszt Ferencnek

Mi a thyrsus? Lelki és költői értelemben szent jelkép papok vagy papnők kezében, annak az istenségnek az ünnepén, akinek tolmácsai és szolgái. Fizikailag azonban csak egy bot, egy csupasz bot, komlórúd vagy szőlőkaró, száraz, kemény és egyenes. E bot körül, szeszélyes kunkorgásokban indák és virágok játszanak, bolondoznak, ezek girbegurbán és szökevények módjára, azok lejhajoltan, mint harangok vagy felborult kupák. És a vonalaknak és színeknek ebből a gyöngéd vagy harsány szövevényéből csodálatos dicsfény árad. Nem azt mondhatnók-e, hogy a görbe vonal és a spirális az egyenes vonalnak udvarol, és azt táncolja körül néma imádatában? Nem azt mondhatnók, hogy ez a sok finom párta, ez a sok kehely, megannyi illat- és színrobbanás, misztikus fandangót jár a hieratikus bot körül? És mégis, melyik oktalan halandó merészelné eldönteni, hogy vajon a virágok és a venyigék készültek-e a bot számára, vagy hogy a bot nem ürügy-e csupán bemutatni a szőlőindák és a virágok szépségét?

A thyrsus az ön bámulatos kettősségét ábrázolja, hatalmas és tisztelt mester, drága bacchánsa a titokzatos és szenvedélyes Szépnek. Soha nimfa, akit végsőkig őrjített a győzhetetlen Bacchus, nem rázta annyi erővel és szeszéllyel tomboló társainak feje felett a thyrsusát, mint ahogy ön lengeti zsenijét testvéreinek a szíve fölött. – A bot: az ön akarata, egyenes, erős és rendíthetetlen; a virágok: az ön szeszélyes képzeletének a sétája az akarata körül; a női elem végzi vele káprázatos piruettjeit a hím körül. Egyenes vonal és arabeszk-vonal; szándék és kifejezés; az akarat merevsége, a szó hajlékonysága; a cél egysége, az eszközök változatossága: mindenható és oszthatatlan elegye a lángelmének – melyik lélekbúvárban lesz elég elvetemült bátorság, hogy megosszon és különválasszon benneteket?

Drága Liszt, a ködökön át, a folyókon túl, túl a városokon, melyekben az ön dicsőségét zengik a zongorák, ahol az ön bölcsességét terjesztik a nyomdagépek, akárhol legyen is, az örök város tündöklésében vagy álmodó tájak ködében, melyeket Gambrinus vigasztal, miközben ön az öröm vagy a mondhatatlan fájdalom énekeit zengi vagy mélységes töprengéseit bízza papírra, énekese az örökkévaló Gyönyörnek és Szorongásnak, filozófus, költő és művész, köszöntöm a halhatatlanságban!

(Fordította: Szabó Lőrinc)

*

Heather Fetrow jegyzi Kuliffay Izabellát The Ultimate List of Female Composers című felsorolásában. (Közzétette: Pearls of Wisdom című newletter)

The stigma of women’s voices being inferior to men’s is a pretty big hurdle to clear. We see this in numerous studies. As more men are in the room, either in professional or personal circles, women’s voices are traditionally de-valued. So, composers as well as performers of vocal music who are women have faced this challenge head on in both public and private arenas. It is an ongoing trend that we are happy to work against in our programming choices. It has now become more trendy to include works by female composers on concert programming, and we believe we were a part of that shift.

The ongoing issues of sexism are prevalent in today’s society. Within some cultures women are still oppressed in every way imaginable, and I think female composers might internalize these struggles in their work. In any case, having those artists who can “champion” their works remains a bigger challenge for female composers because they tend to lag behind men in their income and access to continuing education, especially in some cultures and socio-economic situations. (kiemelés)

*     *

Ötvenedik művészi jubileumának pesti megünneplésekor, 1873-ban jutott Liszt arra az elhatározásra, hogy legértékesebb emléktárgyait a Nemzeti Múzeumnak ajánlja fel mint magyar hazafi, „kinek büszkesége, ha csekély művészi tehetségét Magyarhon szolgálatára felajánlhatja”, s egyben ezzel a tettével „a többi művészeket is az áldozatkész hazaszeretet ösvényére buzdítsa” – írta Pulszky Ferencnek, a múzeum igazgatójának. A hangszer végül csak Liszt Ferenc halála után érkezett meg a múzeumba, ahol már 1887 szeptemberében a többi relikviával együtt kiállították, s azóta is az intézmény egyik legféltettebb kincse – a Liszt-emlékévben pedig az év műtárgya. Emellett a kiemelkedő jelentőségű műtárgy mellett Liszt Ferencet két nagyon közismert portréjával (Barabás Miklós 1847-ben készült festményével és Munkácsy Mihály 1886-ban festett olajképével), illetve a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának gyűjteményéből készített válogatással idézik fel. Az év műtárgyává is választott zongora a sajtófotó-kiállítás zárása után eltűnik a közönség szeme elől; a későbbiekben az állandó történeti kiállítás részeként lesz majd megtekinthető. (Beethoven és Liszt zongorája a sajtófotó-kiállításon. Infovilág. Szerző: IWADMIN. 2011. május 5)

TŐZSDEHÍREK

letölthető teljes kiadvány - Magyar Nemzeti Levéltár |
Ennek a körútnak az egyik állomása lehetett Félegyháza is. Internet: http:// empiriamagazin.com/Jelenido/UjevRegiDolgok.html (2012. február 10.) 41 Ney Dávid ... Bővebben »   A Tőzsdehírek álal  megadott  LINK  2021 májusában MÁR NEM MŰKÖDIK

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára