EMPIRIA Magazin VI. évfolyam 6. szám. Kuliffay Hanna írása

Eredeti megjelenés: gondola.hu Külföld rovat, 2007. június 21

CHENEY, A MÉDIA ÉS AZ IRÁNI PUSKAPOROS HORDÓ

Az Osztrák Monarchia neves szatirikusa, Karl Kraus szerint a világ irányítása és a háborúk úgy történnek, hogy a diplomaták hazudnak az újságíróknak, majd elhiszik, amit a lapokban olvasnak. Akárcsak Kraus idejében, ma is állandó tanúi vagyunk a politikusok és a média összejátszásának – a föntről irányított hazugságok, ferdítések, túlzások szervilis közlésének, propagandisztikus ismételgetésének –, majd a hatalmi elit részéről egy ravasz fordulattal éppen a médiára való hivatkozásnak.

Washingtonban ráadásul időnként még a nyilvánosan lelepleződött hazugságok is rejtélyesen újjáélednek, tovább bomlasztva és újabb hiszékeny áldozatokat szedve.  A mondás, miszerint a sajtó szolgáltatja a történelem első piszkozatát, a korszellem okozta elfogultságon túlmenően (divat, trend, falkaszellem) éppen a politikusok, és a tollnokok érdekazonosságán alapuló gyakori kollaboráció miatt rendeli alá a sajtót a historikus értékelésnek.

(Kép: az amerikai történelem legbefolyásosabb elnökhelyettese: Dick Cheney)

Az említettekre kiváló példa volt a minap az iraki háború indítékának újabb revizionáló kísérlete. A 2008-as elnökjelöltségért induló republikánusok tv-fórumán Iowa állam jelenlegi milliomos mormon kormányzója, Mitt Romny George W. Bush hazugságát ismételve Szaddám Huszeinre hárította a felelősséget az amerikai intervencióért és közvetve a megszállásért: „Amennyiben Szaddám Huszein beengedte volna országába a Nemzetközi Atomenergiai Bizottság fegyverellenőreit (*1), és azok bemenve úgy találták volna, hogy nincsenek tömegpusztító fegyverek . . . nos, akkor most nem lennénk a konfliktusban, amiben vagyunk.”(*2)

AMENNYIBEN BEENGEDTE VOLNA. . .? 

Larry Beinhar Mitt Romney őrült, őrült, őrült világa című írásában a kormányzó kijelentését Gerald Fordnak ahhoz a súlyos baklövéséhez hasonlította, mikor az azt találta mondani, hogy „Kelet-Európában nincs szovjet dominancia”. Míg azonban a történelem szeszélye folytán elnökké lett Ford távoli országok alá- és fölérendeltségi viszonyáról nyilatkozva mondott meggondolatlan vagy tájékozatlan véleményt, addig Romney előre megfogalmazott és betanult szabványválaszai egyikét adta elő saját elnökének és pártjának sorsdöntő külpolitikai lépéséről.  Az ő esetében tehát nyilvánvalóan előre megfontolt félrevezetési szándékról volt szó azzal a céllal, hogy mentesítse Busht a felelősség alól.(*3) Beinhar az abszurditás cáfolataként rögtön hozzátette: „Romney állítása köztudottan nem igaz. Nyilvánvalóan nem igaz. Hans Blix talán nem létezik?”

Már hogyne létezne! Dr. Blix, jeles fegyverszakértő az ENSZ megbízottjaként az iraki háborút megelőző évek jellegzetes figurája volt, aki gyakran szerepelt a híradókban, amint kocsikaravánjával keresztül-kasul cikázva az országban rajtaütésszerűen ellenőrizte az iraki fegyvergyárakat, fegyverraktárakat, titkos bunkereket. Ennek során – teljesen kiszolgáltatottá téve az irakiakat – még a rövidtávú védelmi fegyvereiket is megsemmisíttette.

New Yorkot és Tel Avivot veszélyeztető urániumtöltetes fegyvereket azonban lelkiismeretes, szakszerű kutatásai ellenére sem talált, és ennek ellenkezőjét washingtoni rábeszélésre sem volt hajlandó állítani.  Ezért komoly támadásoknak volt kitéve, sőt presztízsének lerombolására a Pentagon második embere, Paul Wolfowitz – aki Dick Cheneyvel együtt teljes erőbevetéssel szorgalmazta Irak mielőbbi megtámadását – a CIA-t is ráuszította. (Az idős, nős, két gyermekes családapát még homoszexualitással is megvádolták. . . Ahogy azonban Anil Netto szavaival „nem került sor az iraki tömegterror tervezőinek és végrehajtóinak megbüntetésére”, ugyanúgy Blix meghurcolásáért sem lett felelősségre vonva senki.)

WOLFOWITZ MAJDNEM FALRA MÁSZOTT

A Washington Post 2003 nyarán idézett egy külügyminiszteri alkalmazottat, aki szerint Wolfowitz „majd falra mászott”, mikor nem tudta megtorpedózni az ENSZ 2002 novemberében induló fegyverinspekciós programját. A londoni Guardian szerint mintegy a Blix-kudarc következményeként kezdett a Fehér Ház hamis tényeket és adatokat hangoztatni, sőt az öreg makacssága valószínűleg közrejátszott a Pentagon (Douglas Feith irányította) dezinformációs kampányának beindításában is, amely a New York Times, Washington Post, Wall Street Journal és a Washington Times közreműködésével hergelte a népet az Armageddont megelőző háborúra.

Szaddám Huszeinnek az ENSZ-szel való kötélhúzását követően az Irakra kényszerített többéves fegyverellenőrzésről nem tudni, illetve ezt egy elnöki pozícióra pályázónak letagadni megdöbbentő lehetett még a republikánus nézők számára is. A köztudottan neokonzervatív érzelmű műsorvezető ennek ellenére nem kérdezett rá, de még egy homlokráncolással sem reagált Romney nyilvánvalóan szándékos hazugságára.  Mi több, a következő nap nem akadt egyetlen vezető lap vagy tv-adó sem, amely esetleg szóvá tette vagy kritizálta volna. Mintha a választók félrevezetése – a cél szentesíti az eszközt meggondolásból – a legtermészetesebb dolog lenne a világon. 

A kritikátlanság, a következő kérdésre való gyors váltás, az összekacsintó elhallgatás, akárcsak címlap helyett a 26. oldalon közlés a politika és média kollaboráció mindenkori eszközei. Mao Ce-tung a kulturális egységfront kialakítása kapcsán foglalkozott vele, hogyan is lehet az igazság és hazugság ügyes keverésével egyre nagyobb dózisú adagolással, az igazság fokozatos kiszorításával, és végül teljes megsemmisítésével tömegfogyasztásra alkalmassá tenni a félrevezetést, a szemfényvesztést, a csalást. (Vida János. Wikipedia) Mi sem bizonyítja jobban, hogy a hatalmi kontroll módszerei univerzálisak, és nyilván olyan régiek, mint a betű és a jogar. 

A média a politikusok és autokraták malmára hajtja a vizet, mikor átvéve az általuk használt terminológiát megszállás helyett háborúnak nevezi a tragikus afgán és iraki helyzetet, és lázadóknak, terroristáknak hívja, akiket korábban szabadságharcosoknak. (Ennek indítóoka és egyben jelentősége, hogy a nemzetközi törvények értelmében a megszálló kötelessége védelmet nyújtani a polgári lakosságnak, biztosítani a stabilitást, anyagi kárpótlást, gazdasági felemelkedést, szabad választást, média szabadságot, határvédelmet és nem utolsó sorban a teljes rekonstrukciót. Háború idején viszont mindettől el lehet tekinteni, sőt a törvénytelenségek, mint naponkénti bombázás, statárium, apartheid falak építése, cenzúra, kollektív megtorlás idővel elfogadottá válnak a határokon kívüli világ számára. Kizárólag háborúban válik a polgári halott néhány dollárral megváltható „járulékos veszteséggé”.) 

Norman Solomon, ismert író, újságíró, tv-kommentátor véleménye szerint a zsurnalizmus egyik feladata az lenne, hogy olyan jellegű információkkal szolgáljon a publikumnak, amelyek segítségével a múlt kormánypolitikai katasztrófáiból okulva meg tudná akadályozni annak megismétlődését. Mondhatnánk úgyis, hogy a feladat és egyben kötelesség konkrét példákkal, háttérinformáció szolgálatával, kritikai elemzéssel, összefüggések feltárásával felvilágosítani a tudatlanokat és könnyen félretájékoztathatókat, akik gyakran még büszkék is rá, “hitben járunk, nem látásban".  Ezzal azonban az új évszázad korai, válságos időszakában a tömegtájékoztatás sztárolt riporterei, hírbeolvasói ls kommentátorai tragikus módon adósok maradtak.

*

Semmi kétség nem fér hozzá, hogy az 'iraki világveszély' egyik fő hangoztatója Dick Cheney volt. Az elnökhelyettes már 2002 augusztusában azt állította, Szaddám Huszein egy évtized alatt újjászervezte nukleáris fegyverprogramját, ráadásul mestere lett a fegyverinspektoroktól való bravúros rejtegetésének. Mindezt annak ellenére hangoztatta, hogy az Atom Energia Ügynökség direktora, Mohamed ElBaradei határozottan cáfolta a titkos arzenál létezését, és Colin Powell is úgy nyilatkozott 2001 februárjában, hogy Szaddám Huszein a gazdasági blokád és szigorú nemzetközi szankciók következtében képtelenné vált tömegpusztító fegyverek gyártására.

Ugyanabban a hónapban volt CIA veteránok és a külügyminisztérium regionális szakértői is olyan eredményekre jutottak, semmilyen közvetlen bizonyíték nincs rá, hogy Irak a megsemmisítő amerikai támadásokat követően újraindította volna tömegpusztító jellegű fegyverkezését. Az intervenciót erkölcsi és jogi alapon ellenző volt angol külügyminiszter, Robin Cook, képviselői mandátumáról való lemondását többek között azzal indokolta, hogy Bagdad nem volt reális fenyegetés, mivel nem volt meg a technológiai know-how-ja hosszú távú stratégiai célpontok elérésére.  

Cheney mindezek ellenére kitartott hamis vészjelzései mellett.  A Külföldi Háborúk Veteránjainak emlékünnepségén határozottan állította: „Semmi kétség, hogy Szaddám Huszein jelenleg tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Semmi kétség felőle, hogy a barátaink, szövetségeseink és ellenünk (tervezett) bevetésre szánta őket.” 

Mikor végül – az intervenciót követően – a nagy nyilvánosság előtt is bebizonyosodott, hogy Cheney többek között egyes CIA ügynökök, valamint a német és francia titkosszolgálat által is diszkreditált forrásokra alapozta Bagdad elleni vádjait, ráadásul a neokon érdekeknek megfelelően szelektált információkat is messze eltúlozva lökte Amerikát háborúba, akkor a józan ész azt súgta, hogy a Fehér Ház ezzel a trükkel többet nem fog tudni operálni. Mesterségesen kreált, indokolatlan félelemkeltésből, rágalmazásra és alaptalan vádaskodásra alapozottan legközelebb hiába is próbálna újabb intervenciót kezdeményezni. . . Vagy mégsem?

A „FŐ BAJKEVERŐ”: IRÁN

Az Új Világrend ideológiájának megvalósítását erőszakkal forszírozó neokonzervatívok számára a valódi cél mindig is Teherán volt. „Mindenki Bagdadba igyekszik, az igazi férfi azonban Teheránba akar menni” – járta 2003-ban a mondás washingtoni kormánykörökben. A vagánykodás az iraki fiaskó miatt ugyan átmenetileg alábbhagyott – még az új, szupermodern bagdadi követségre sem talál a külügyminisztérium elég embert –  Irán azonban közel sincs kint a szoruló hurokból.

Az utóbbi hetekben számos újságcikk idézett meg nem nevezett „magas rangú kormányhivatalnokokat”, akik állítólag azzal vádolták Teheránt, hogy a korábbi, egy egész évtizedes politikai irányvonalát hirtelen megváltoztatva a tálibok támogatójává lett Afganisztánban, miközben fő bajkeverő Libanonban és folyamatos felfegyverzője az iraki szunnita ellenállóknak.

És hogy a lista teljes és a tömegek számára kellőképpen hatásos legyen, az ismét előrángatott fantom mumust, az al-Kaidát is Teherán kollaboránsának nyilvánították. Mit sem számít, hogy néhányan, mint az Al-Ahram is, megírták, hogy teljesen alaptalan az al-Kaida mint globális entitás feltételezése – legfeljebb al-Kaida modellről (ideológiai szimpatizánsokról, módszerbeli követőkről, K. H.) lehet beszélni.

Számos elismert szakember, köztük a Hebrew University politikatudományok és amerikai kultúra professzora, David Ricci is kétségbe vonta az al-Kaida mint egységes, hierarchikus szervezet mítoszát, bár ugyanakkor elismerte, hogy bizonyos célokból, mint publicitás (és kormánypropaganda, K. H.) „hasznos az al-Kaidáról mint valami óriás szörnyről beszélni”. 

Természetesen, ami „hasznos” az ügynek, az a neokonzervatív ideológia szerint nem számít, hogy igaz vagy sem; jogos vagy sem; létező vagy sem. Ennek megfelelően cinikus vállrándításoktól kísérve kísértetiesen ismétlődnek a washingtoni politikai praktikák. Az óriás szörny, a hétfejű sárkány először Afganisztánból, aztán Irakból hányta Amerikára és Izraelre a tüzet, most pedig Iránból . . . „Ha igaz, hogy Washington négyéves háborúja egy kudarc, abban az esetben eljött az ideje, hogy Bush elnök és Blair miniszterelnök lemondjon” – írta tavaly az egyre inkább kiszélesedő fenyegetettség kapcsán az Al Ahram.

Május végén a brit Guardian idézett egy névtelen amerikai hivatalnokot, aki szerint Irakban idén nyáron egy szunita-iráni-al-Kaida ellenállási akció várható, ami főleg az iráni és al-Kaida kapcsolat miatt „nagyon fenyegetőnek” ígérkezik. Napokkal később a CNN és az ABC News is közölte a minden konkrétumot nélkülöző hírt. Az Új Világrend neokonzervatív architektusai közül Nicholas Burns (végre egy név!) miniszterhelyettes viszont  párizsi hivatalos útján egy interjú során óriáscsizmákban továbblépve már az egész közel-keleti régió „lázadóinak” pénzzel és fegyverekkel való támogatásával vádolta Iránt.

Irán „megfeszített izmaival kérkedik, de úgy, hogy az a világon szinte mindenkire nézve fenyegető” – hangoztatta Burns, majd hozzátette: „Véleményem szerint ez hatalmas melléfogás.” Valójában Irán leckéztetése, fenyegetettsége és az ellene indított destabilizációs kísérletek az elmúlt években soha nem szűntek meg, legfeljebb az iraki és afgán mocsárhelyzet, valamint Izrael bizonytalankodása – mit és mikor akar – valamelyest hátráltatták.

A korábbi bizonyítatlan, többnyire név nélküli vádaskodások amilyen hirtelen felbukkantak többnyire el is tűntek, de soha nem olyan rendkívüli módon, ahogy ez alkalommal. Gareth Porter, aki az Inter Press számára figyelemmel kísérte az eseményeket a legdramatikusabb változatnak az ABC verzióját találta, amely szerint bizonyos „NATO hivatalnokok” azt állították, szó szerint rajtakapták Iránt, amint nehézfegyvereket, robbanóanyagokat és nagyhatásfokú útszéli bombákat szállított az afgán terroristáknak. Ez ugyancsak komoly ügynek látszott.

KILŐTT SZENZÁCIÓ

Azonban, mint kiderült, erről így, ilyen formában szó sem volt.  Nem kevésbé fontos személyiségek, mint az amerikai védelmi miniszter Robert Gates és az afganisztáni NATO erők parancsnoka, Dan McNeil generális nyilvánosan cáfolták a korábbi jelentéseket mondván, az iráni kormánynak semmi köze ahhoz a 4 teherautóhoz, amit a határon elkaptak. A fegyverszállítmányok ugyanis afgán kábítószer kereskedők megrendelésére keltek útra, és nincs kizárva, hogy visszafelé, ahogy máskor is, kábítószert csempésztek volna Iránba. Teherán azonban nem ludas a „privát” üzletben.

Porter a fenti furcsa, szinte hihetetlennek tűnő  esetből – amelynek során az Iránt súlyos beavatkozással vádló magas szintű hivatalnokokat egy kabinet miniszter és a NATO parancsnoka nyilvánosan lejáratnak – arra a következtetésre jutott, Cheney a hivatalos politikát megkerülve próbálkozik Teheránt hipp-hopp belekeverni egy regionális  összeütközésbe, amely egyelőre nem időszerű a Pentagonnál, sőt Rice diplomáciai próbálkozása arra utal, hogy a külügyminisztériumnál sem.

Cheney különutasságára céloz Steve Clemons május 24-ei blog-bejegyzése is, amely szerint Cheney egy szélsőjobboldali ideológiai műhely összejövetelén annak az aggodalmának adott kifejezést, Bush magától nem fogja a „megfelelő” döntést hozni Iránnal kapcsolatban, amiért is úgy érzi, hogy az ő dolga az elnök választási lehetőségének kellő mederbe terelése.  Újabb 9-11 várható?

A Vanity Fair tavalyi esszéjében John Perry Barlow, aki Cheney egyik koordinátora volt az első kongresszusi kampányának, olyannak írta le az alelnököt, akitől sok minden kitelik – aki nem csak agresszív, de gátlástalan is. „Cheney sötét egyéniség, aki a világ egyik legveszélyesebb hatalmává vált; mondhatni egy globális pszichopata, akiben óriási erő és intellektus ötvöződik a HAL 9000 (Stanley Kubrick gyilkos computerének) empátiaérzékével.”

Ami a Cheneyt személyesen nem ismerőknek is nyilvánvaló, hogy mestere az Irán-ellenes hangulatkeltésnek.  Nem olyan direkt, mint kitartó támogatója, Joe Lieberman, aki június elején nyíltan Irán bombázását javasolta. Az elnökhelyettes árnyaltabb eszközökkel dolgozik: május közepén például a FOX propagandaadóján úgy nyilatkozott, „meggyőződésünk, hogy 2003 óta számos magas beosztású al-Kaida vezető tartózkodik Iránban.”

Kép: Elkapott pillanat: mindig egyetértésben a republikánus neokon, Dick Cheney és a demokrataként megbukott, gyorsan függetlenné vált neokon, Joe Lieberman. (A New York Times felvétele)

Az al-Kaida és Irán ilyen jellegű összekapcsolása olyan magas szintű szövetségre, olyan elvi és gyakorlati együttműködésre utal, amely a valóságban nem létezik – ennek ellenére valahogy fenyegetőnek hangzik és mielőbbi leszámolás szükségességét sugallja a gyanútlan nézőnek.

Zbigniew Brzezinsky, Carter hajdani nemzetbiztonsági tanácsadója májusban a demokrata párt egyik zártkörű összejövetelén olyan feltételezéssel állt elő, ha bármilyen al-Kaidának tulajdonított  támadás érné az Egyesült Államokat (vagy akár külföldi érdekeit), azt Iránban tervezettnek nyilvánítva Washington azonnal bombákkal válaszolná meg. Brzezinsky komoly veszélyét látta annak, hogy Busht egy kiprovokált háborúba ugrathatják, ezért azt javasolta, hogy sürgősen új megkötésekre lenne szükség az elnök háborús hatalmi jogkörét illetően. Nem fog messze jutni vele.

Cheney az iraki inváziót megelőzően szó szerint azzal vádolta Szaddám Huszeint, hogy régóta tartó kapcsolatban áll a különböző terrorista csoportokkal, beleértve az al-Kaida szervezetét is. Most ugyanez a vád Ahmedinezsád ellen is, annak ellenére, hogy nincs és soha nem is volt diplomata jelentések, a régió szakértői és titkosszolgálati jelentések által alátámasztva.  Bár Afganisztánból titokban érkezhettek politikai menekültek Iránba, de azok mélyrepülőként (sőt néhányan házi őrizetben) meg is maradtak abban a státuszban. Porter szerint semmi jele, még kevésbé bizonyítéka annak, hogy bármilyen szervezett aktivitást kezdeményeztek volna.

Ez azonban mit sem zavarja Dick Cheney közel-keleti felforgató terveit. Az elnökre gyakorolt befolyását és rendíthetetlen eltökéltségét ismerve Matthew Rothschild, a Progressive újságírója arra figyelmeztetett: nem szabad elfelejtkezni róla, hogy „Cheney volt az, aki hatalmi pozíciójával élve minden tőle telhetőt elkövetett az iraki háború gerjesztésére és a konfliktust megelőző bárminemű diplomáciai megoldás ellehetetlenítésére. Most ugyanazt teszi Iránnal.” És a közmédia erre ugyanúgy reagál: ismét nem kritikus, ismét nem tiltakozik, ismét nem kongatja a vészharangot.

*1 Ahogy Mahajan és páran mások már 2001-ben megírták, minden híresztelés ellenére 1998-ban nem Irak bocsájtotta el az ENSZ fegyverellenőreit, hanem az USA vonta vissza őket. "Contrary to much subsequent reporting, Iraq did not expel U.N. weapons inspectors in December 1998; rather, the U.S. withdrew them in preparation for conducting the unprovoked, unauthorized military strike."  (Rahul Mahajan: "We Think the Price Is Worth It.” FAIR. November/December 2001)

*2 A Washington Post egyébként 2003-ban egyik márciusi vezércikkében hasonlóképpen mentegette a Bush-kormányt, mikor azt írta, nem az adminisztráció hibája, hogy Amerika „háborúba lett kényszerítve”, hanem Szaddám Huszeiné, mivel újra és újra megtagadta az ENSZ leszerelési követeléseit. Lehetetlen, hogy a Postnál ne tudták volna, az UNMOVIC fegyverszakértői csoportja 2002 novemberétől dolgozott Irakban, és az invázió előestéjén hagyta el Bagdadot. Elődje, az UNSCOM, az Öböl-háborút követően 7 éven keresztül kutatott tömegpusztító fegyverek után Irakban.

*3 Semmi kétség felőle, hogy Bush tudta, Szaddám Huszein alávetette magát az ENSZ határozatnak. Március 6-i sajtókonferenciáján el is szólta magát, mikor az egyik riporternek arra a kérdésére válaszolt, a támadást közvetlen megelőzően figyelmeztetni fogja-e az Irakban tartózkodó külföldi civileket, fegyver inspektorokat, humanitárius szervezeteket, újságírókat: "Természetesen. Megadjuk a lehetőséget az embereknek, hogy elmenjenek. Nem akarjuk, hogy bárkinek is bántódása essen. Az ott lévő újságíróknak el kellene menni. Ha valaki odamegy és mi akcióba kezdünk, távozzon. Az inspektorok – nem  akarjuk, hogy bárkinek is bántódása essen."  (The Washington Post. 2003. március 7)

2007. június

Ez a külpolitikai elemzés eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg június 21-én, lábjegyzetek nélkül. Közlésre átvették: Alternatív Hírportál médiafigyelője, Hírkereső hírportál, OBSERVER BUDAPEST, magyarország.ma, Hírlista.hu, Hírösszefoglaló,  RSCAT.hu, RSS-katalógus és a JobbHírek hírportálja.

*

Addenda: 

UNMOVIC was in Iraq from November 2002 until it was pulled out on the eve of the invasion. Its predecessor, UNSCOM, spent seven years there scrapping Iraqi weapons of mass destruction and facilities after the first Gulf War of 1991. (Patrick Worsnip: Told You So. UN Iraq Arms Inspectors' Report Says. Reuters)

Alig egy héttel elemzésünk megjelenése után két cikkben is utalás történt rá (lásd lejjebb), hogy az amerikai politikai-, és katonai vezetés egy retorikai trükkel az iraki ellenállást al-Kaidának nyilvánítva próbál támogatókat szerezni a hazai földön is egyre népszerűtlenebb iraki megszálláshoz.  Greenwald emlékeztet rá, mikor Joe Lieberman először próbálkozott a nyilvánvaló szemfényvesztéssel – „az USA elleni 9-11-es támadást ugyanannak az ellenségnek a műve, akikkel ma Irakban harcolunk” –  a média még csúfolta, hogy bármilyen abszurd ötlet futtatására képes a megszállás jogosnak nyilvánítására.  A csúfolódás azonban fokozatosan elhalt és az újságírók, hírbeolvasók ismét a politikusok zenéjére táncolnak – ki Liebermanhoz hasonló gátlástalansággal, ki kényszerből, ki mit se bánva. Az iraki nemzeti ellenállás – nagyrészt urbánus gerillaháború – mára Amerika és Irak ellenes terrorizmus. A varázsszó pedig: al-Kaida. 

U.S. forces continue to battle Shiite militia in the south as well as Shiite militia and Sunni insurgents in Baghdad. Yet America's most wanted enemy at the moment is Sunni al Qaida in Iraq. The Bush administration's recent shift toward calling the enemy in Iraq "al Qaida" rather than an insurgency may reflect the difficulty in maintaining support for the war at home more than it does the nature of the enemy in Iraq. Mike Drummond: Offensives Elsewhere, but Baghdad Remains Deadliest for US Troops. McClatchyNewspapers. June 27, 2007)

But now, support for the war is at an all-time low and war supporters are truly desperate to find a way to stay in Iraq. So the administration has thrown any remnants of rhetorical caution to the wind, overtly calling everyone we are fighting "Al Qaeda." This strategy was first unveiled by Joe Lieberman when he went on Meet the Press in January and claimed that the U.S. was "attacked on 9/11 by the same enemy that we're fighting in Iraq today". Though Lieberman was widely mocked at the time for his incomparable willingness to spew even the most patent falsehoods to justify the occupation, our intrepid political press corps now dutifully follows right along. (Glen Greenwald: Everyone we fight in Iraq is now "al-Qaida")

A politikai gépezet, mint említettük, nem működne a vezető lapok (háborús) propagandája nélkül: “The New York Times is a great newspaper, but arguably this very fact helps make it a great instrument for the engineering of consent to lots of problematic and sometimes very nasty policies and pieces of reality.” (Edward S. Herman:  New York Times: Great Paper. Great Propaganda Organ. October 17, 2012)

On March 20, 2003, the United States initiated a military invasion of Iraq. This attack followed numerous prior threats from the Bush administration that it would attack Iraq. Despite the fact that an invasion of one country by another implicates the most important rule of the UN Charter, the New York Times editorial page never mentioned the words “UN Charter” or “international law” in any of its seventy editorials on Iraq from September 11, 2001, to March 20, 2003. Thus, the leading editorial voice in the United States simply declined to consider in print whether a major U.S. military invasion of another country violated the most important rule of international law. (Howard Friel and Richard Falk: The Record of the Paper. Verso. 2004)

A témánál maradva:

Critics of the war are questioning the administration’s increasing references to al Qaida. “We cannot attribute all the violence in Iraq to al Qaida,” retired Army Maj. Gen. John Batiste, who commanded the 1st Infantry Division in Iraq before becoming an opponent of Bush’s strategy there, told the House Foreign Affairs Committee on Wednesday. “Al Qaida is certainly a component, but there’s larger components.” (Jonathan S. Landay: Bush Plays al Qaida Card to Bolster Support for Iraq Policy. The McClatchy Newspapers. June 29, 2007)

Despite the role of media gullibility (or worse) in helping the Bush administration sell the Iraq war, the press showed scant skepticism about subsequent U.S. attacks abroad. The media behave at times as if government lies are dangerous only when the president is a certified bad guy — like Richard Nixon or Donald Trump. Barack Obama’s semi-sainthood minimized media criticism of his Syrian debacle — a civil war in which the United States initially armed one side (Syrian rebels who largely turned out to be terrorists) and then switched sides, a flip-flop that resulted in far more dead Syrians. But Americans have received few insights into that bellicose schizophrenia from the media. Historian Stephen Kinzer wrote in the Boston Globe, “Coverage of the Syrian war will be remembered as one of the most shameful episodes in the history of the American press.” Even in the Trump era — when the press is openly clashing with a president — bombing still provides push-button presidential redemption. Trump’s finest hour, according to much of the media, occurred in April 2017 when he attacked the Assad regime with 59 cruise missiles, raising hopes that the U.S. military would topple the Syrian government. (James Bovard: Pro-War Media Deserve Criticism, Not Sainthood. Future of Freedom Foundation. June 21, 2018)

Dick Cheneyről:

This (Israeli attack on nuclear targets in Iran) would be madness and would elicit counterattacks from an Iran with many viable options for significant retaliation. Nevertheless, Sen. Joe Lieberman (D, Conn) and his namesake Avigdor Lieberman, Israel's minister of strategic affairs, are openly calling for such strikes, which would have to be on much more massive a scale than Israel's bombing of Iraq's nuclear reactor at Osirak in 1981. For that attack in 1981, Cheney, a great fan of preemptive strikes, congratulated the Israelis, even though the U.S. joined other UN Security Council members in unanimously condemning the Israeli attack. Five years ago, on Aug. 26, 2002, Cheney became the first U.S. official publicly to refer approvingly to the bombing of Osirak. And in an interview two and a half years ago, on Inauguration Day 2005, Cheney referred nonchalantly to the possibility that "the Israelis might well decide to act first [to eliminate Iran's nuclear capabilities] and let the rest of the world worry about cleaning up the diplomatic mess afterwards." One thing Cheney says is indisputably -- if myopically -- true: Bush has been Israel's best friend. In his speeches, he has fostered the false impression that the U.S. is treaty-bound to defend Israel, should it come under attack--as would be likely, were Israel to attack Iran. With the U.S. Congress firmly in the Israeli camp, Cheney might see little disincentive to giving a green-light wink to Israel and then let the president "worry about cleaning up."  (Coleen Rowley: Dangers of a Cornered George Bush. July 30, 2007)

The 9-11 terrorist attacks played out perfectly for Cheney, as a pretext for what he intended the administration to do anyway—invade Iraq. When he was Defense Secretary during the first Persian Gulf War, Commander-in-Chief George H. W. Bush decided to draw the line on the border between Iraq and Kuwait—and did not send desert troops to Baghdad. He hewed true to the plan for multi-national forces and kept the warfight in Kuwait. Cheney, who absorbed neocon anger after this 1991 decision over the years, personally promised Prince Bandar of Saudi Arabia (our best frenemy) that Saddam Hussein would be "toast" this time around, according to a Washington Post preview of the book. (Jamie Stiehm: Cheney, Brokaw, Kissinger and Others Weigh in on Washington's Problems. October 7, 2011)

Cheney was very upset over the Senate's overwhelming passage of an amendment that prohibits inhumane treatment of terrorist detainees. Cheney said the law would tie the president's hands and end up costing "thousands of lives." He dramatized the point, conjuring up a scenario in which a captured Qaeda operative, another Khalid Shaikh Mohammed, refuses to give his interrogators details about an imminent attack. "We have to be able to do what is necessary," the vice president said, according to one of the senators who was present. The lawmakers listened, but they weren't moved to act.  (Daniel Klaidman and Michael Isikoff: Cheney in the Bunker. November 14, 2005)

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára

VISSZA a Jelenkor rovat címlistájára