2001 október. Updated:  2002. március 25

Mai napig is emlékszem szüleim megvető biggyegetésére, mikor nyomorúságos időkben a kommunisták a nyugati gazdasági válság okozta kapitalista begyűrűzésre hivatkoztak. Meg voltak győződve róla, az elvtársak csupán a saját kudarcaikat mentegették, a saját mérhetetlen ostobaságukat takargatták. (Ez persze a teljes információzárlat idején volt, mikor nemcsak a nyugati gazdasági helyzet valóságáról nem lehetett tudni semmit, hanem a keletiről sem.) A marxista--leninista-doktrínára alapozottan a Szovjetúnió világhatalmi törekvéseinek létalapja és biztosítéka a centralizált és kollektivizált önellátó gazdaság volt, ami függetlenítette a "rothadó kapitalizmus"tól. Amíg az izoláción alapuló nagyhatalmi arogancia a gyakorlatban kudarcot nem vallott, az elmélet nem tűnt abszolút kivitelezhetetlennek. ("Talán ha nem nyírták volna ki a szürkeállomány javát..., ha nem gyorstalpalón képzett bányászok, pékek, kalauzok irányítanák a központi minisztériumokat...") Na de hol vagyunk már ettől? Annak ellenére azonban, hogy ma a globális piacgazdaság complex mechanizmusához mit sem értők is tudatában vannak a szabad gazdasági erők előnyös kölcsönhatásának, mégis megdöbbentő és szinte hihetetlen tapasztalat átélni azt a láncreakciót, amit a lokális tragédia, a Pentagon elleni kamikaze támadás váltott ki.

Asszony a sírnál. Kabul, Afganisztán, 1996. (James Nachtwey)

"Ha az elkövetkező években újabb több éves háborúba bonyolódunk..."

A Pentagon környékén a tragédia folyamatos kivizsgálása és a romok eltakarítása miatt továbbra is hatalmas terület zárolt. (Az egymást váltó, két tízórás műszakban dolgozók erőfeszítései ellenére több mint hat hónapra jósolják az újjáépítés időtartamát) Az építkezésből és a biztonsági intézkedésekből eredő forgalomelterelések és korlátozások miatt a város számos területe lebénult -- mindennaposak a torlódások, dugók. Túlzsúfoltak a buszok és a Metró. Persze a tülekedés vagy a dugóban rekedtség is jobb, mint a tétlen otthon ülés. Pedig váratlanul sokaknak ez lett a sorsa. Ezrek és ezrek vesztették el az elmúlt hetekben a munkájukat, akiknek fogalmuk sincs, hogy fognak túlélni. A nyüzsgő-pezsgő, sokatígérő város máról-holnapra megváltozott. A lendület megtört. A bizonyosság megbicsaklott. A dajkáló nyugalom elszállt és vele néhány dédelgetett, halványlila illúzió.

A fővárost szolgáló Reagan-repülőtér biztonsági okokra való hivatkozással a terrorakció óta zárva van. Öt ezer légi alkalmazott huppant egyik napról a másikra a létbizonytalanság feneketlen gödrébe. A reptér elegáns márványcsarnokaiban rögtönzött munkaközvetítő irodák próbálnak elfoglaltságot találni a számukra. A sorok hosszúak. Vajon melyik légitársaság éli túl a veszteségeket, és milyen százalékos leépítéssel? Ideiglenessel vagy véglegessel? Amennyiben november elején megnyitják a repülőteret, hetekig csak 20-25%-os lesz a forgalom. Nem túl biztató a légi alkalmazottaknak, de a reptéri üzlettulajdonosoknak sem, mivel fogalmuk sincs, túl tud-e majd élni a butikjuk, újságosstandjuk, kávézójuk a többhetes nulla-százalékos bevétel után a csonka jövedelemből.

A kisember, az elárusító, hordár, küldönc, felszolgáló különösen szorongatott helyzetben van. Minden amerikainak van hitelkártyája és adóssága. Kevésnek van spórolt pénze. (A háztartásonkénti megtakarítás még 7,8% volt 1988-ban, ami 1,1%-ra csökkent az idei év tavaszára.) A jövő havi lakbért ebben a hónapban kellett volna megkeresni. A munkanélküli segélyért, kedvezményes kölcsönökért folyamodni kell, és heteket várni rá. Hogy a háziúr hajlandó-e várni, az más kérdés. 5-8 ezer egyéb alkalmazottat érintett a reptér lebénulása. Az utazási irodák, őrző- és rendfenntartó szervek, árúszállítók, karbantartók, takarító vállalatok, hordárok, taxisok stb. vesztesége súlyos milliókra rúg naponta.

SZORONGÁS, GYANAKVÁS ÉS A "KÖVÉR MACSKÁK"

Washington város a centralizált belpolitikai hatalom és egyben a világhatalmi hegemónia szimbóluma, mégsem hivalkodó, nyomasztóan elidegenítő, hanem európaiasan emberközeli város, amely históriája révén, valamint kulturközpontként is a turizmus egyik fellegvára. Az ebből adódó tetemes jövedelemforrása azonban hirtelen-váratlan  elapadt. A bombatámadás óta a turisták, az üzletemberek és művészetpártolók nagy ívben elkerülik: elmaradtak az ország minden részéből özönlő hagyományos őszi iskolai kirándulások. Törölték a hónapokkal korábban előjegyzett rendezvényeket, konferenciákat, kongresszusokat. Üresen futnak a csökkentett számban futó városnéző buszok. Garázsokban rostokolnak a behemót turistabuszok.

Mit is néznének a látogatók? A Fehér Ház a turisták számára "meghatározatlan időre" zárva. A parlament székháza, a Kapitólium szintén. A legfelsőbb bíróság, az FBI, a kongresszusi könyvtár, a külügy-, és az igazságügy minisztérium turista centrumainak megtekintése ideiglenesen felfüggesztve. A frissen renovált, új lifttel felszerelt, megduplázott vasbeton barikáddal körülvett Washington-emlékmű karcsú obeliszkjének megnyitását elhalasztották. A világhírű Smithonian múzeum-láncolat kiállítótermeiben egy-két ember lézeng. (A Sackler-galériában az V. századi kínai sziklatemplomokból ideszállított buddhista murálok rendkívüli hatású ideiglenes kiállításán jelen sorok írója egyszál maga bóklászott -- akárcsak a múzeum könyvesboltjában.) Egyelőre felmérhetetlen a veszteség a főváros szálloda- és vendéglátóiparának, a rendezvényszervezőknek, idegenvezetőknek, kölcsönző vállalatoknak, dekorációs üzleteknek, a szórakoztatóiparnak és még sorolhatnánk.

Hónapok óta főtt a washingtoni rendőrfőkapitány feje az évi ülését tartó Világ Bank és a Nemzetközi Valuta Alap ellen szervezett októberi tüntetések miatt, ami több ezres dühös tömeg kontrollálását jelentette. Az előzetes tervet felborítva, csak hetekkel a megnyitás előtt jobban védhető környékre helyezték át a konferenciát, de a várható  zűrök miatt csak részben csökkentek az aggodalmak. A terrorakció végül is remek okként szolgált a notórius esemény végleges eltörlésére -- ami viszont sok milliós veszteséget jelent az amúgy is pénzügyi gondokkal küszködő metropolisznak. Csupán anyagiakra redukálva, a fokozott készültség költségei (erősítésnek 1000 kipróbált rendőrt hoztak volna le New Yorkból), na meg a bezúzott kirakatok és szélvédőüvegek százainak kára meg sem közelítette volna azt a veszteséget, amit helyette a városra szakadt nagy, békés csend idézett elő.

A rendezvények törlése és a turizmus hirtelen zuhanása egyik pillanatról a másikra kétségessé tette a főváros legnagyobb új beruházásához, a Washington Convention Centerhez kapcsolódó 1000 szobás mamut szálloda építésének időszerűségét. A tragédia előtt is komoly nehézségekbe ütközött beruházókat találni a már épülő 756 milliós centrum és még inkább a 300 millióra tervezett szálloda kivitelezéséhez -- ezután évekig szinte lehetetlen lesz. A megoldás az lenne, ha a főváros nyúlna mélyen a zsebébe, de aligha lesz rávaló a kasszában. (Előzetes számítások szerint 80-120 milliós adóveszteség várható a második félévre a hotelek és vendéglők bevételének csökkenése miatt.) "Ha az elkövetkező években újabb több éves háborúba bonyolódunk, a kutyát se fogják érdekelni a konferenciák" -- állapította meg Gary Carr, egy beruházó cég konzultánsa.

A recesszió eluralkodásával az üzleti élet más területein is lassulás mutatkozik, csökkentve az adót jelentő forgalmi bevételt és növelve a munkanélküliek számát. "Ha így folytatódik, ezek az események nagyon-nagyon komoly aggodalomra adnak okot" -- nyilatkozta Anthony A. Williams, Washington polgármestere. Williams utalt rá, hogy a rohamosan csökkenő pénzügyi segélyalapot és a sürgősségi (élelmiszer, fűtőanyag, gyógyszer) készleteket decemberben kimerítve a város a központi kormány támogatására lesz utalva. Annak a központi kormánynak a támogatására, amely éppen horribilis költségű háborúra készül az afgán tálibok és más ellenségként listázottak ellen.

A szeptemberi tragédia és a kiterjesztett háború egyre nyilvánvalóbb lehetősége pesszimizmust és bizonytalanság érzetet váltott ki az országban, és ez talán Washingtonban és közvetlen környékén még inkább érzékelhető. A lehangolóan üres szálloda hallok, bárok, vendéglők, a hetek óta kísértetiesen kongó Reagan repülőtér, a leblokkolt sugárutak és utcák, felfegyverzett kutyás rendőrök, beton barikádokkal körülvett emlékművek és kormányépületek megváltoztatták az egész város hangulatát -- és vele a lelkületét. Az önfeledt, már-már naiv biztonságérzet örökre elveszett. Sokakban félelemmel vegyes gyűlölet dúl, mások értetlenek és felháborodottak. Városszerte szorongás és éber gyanakvás sűrűsödik a levegőben.(*2)

Ez az eluralkodó, kontrolálhatatlan szorongás és gyanakvás fogja még jó ideig távol tartani a turistákat, iskolásokat és a "kövér macskákat" -- a businesst szórakozással ötvöző gazdag és befolyásos üzleti-társadalmi elitet --, és tovább fogják fokozni  a világ fővárosának amúgy is vészjóslóan sokasodó gondjait. "Washington háború áldozata lett" mondogatják az emberek, akik eleddig háborút, de még forradalmat is csupán a képernyőn láttak -- macskaeledel, fogpaszta és Toyota reklámok közé beékelt filmekben. Nem méltányolnák, ha egy sokat megélt európai alkalomadtán megjegyezné, csupán öt mindenre elszánt fickó, és egy bombának használt repülőgép állította fejre a világ fővárosát.

*1 Egy valódi háborút megélt amerikai tanúságtétele: "A katasztrófának, amely a szovjet erők behatolásával zúdult Kelet-Poroszországra, nincs párhuzama a modern európai tapasztalatokban. Minden létező bizonyítékot összevetve ezen a hatalmas területen alig maradt ember, asszony vagy gyermek élve a szovjet haderő kezdeti átvonulása után; az ember nem hiheti el, hogy mind sikeresen nyugatra menekültek. Sztálin nagy vidáman közölte Potsdamban, "a 2.5 millió német lakosból egyetlen szál sem maradt a Lengyelországnak átadott területen". A terület gazdasági életében tett pusztítás minden képzelőerőt felülmúlt. Én magam, amerikai géppel alacsonyan végigrepülve az egész provincia felett, közvetlenül Potsdam után láttam, hogy az egész ország totálisan lerombolt és kihalt volt: alig volt bármi jele az életnek egyik végétől a másikig. (...) Soha nem voltam képes megérteni államférfijaink és közvéleményünk  ez irányú teljes részvétlenségét."  (George Kennan: Memoirs: 1925-1950)

*2 "Almost all propaganda is designed to create fear. Heads of governments and their officials know that a frightened people is easier to govern, will forfeit rights it would otherwise defend, is less likely to demand a better life, and will agree to millions and millions being spent of 'Defense' ".  (John Boynton Priestly, English writer)

* * *

                                                                                                                 Update -- 2002. március 25

Ha voltak is korábban olyan tősgyökeres washingtoniak -- és miért ne lettek volna --, akiknek időnként elege volt a turisták zsivajából, tülekedéséből, hangoskodásából, a forgalmi torlódásokat okozó városnéző buszokból, vagy a vendéglőket megszálló, fura nyelveken csivitelők hadából. Ha ráadásul idegeikre ment a vakuk villogása is -- most biztosan mindezt visszasírják. Hat hónappal a szeptemberi események után ugyanis szívszorítóan néptelen, a Kanadából lelátogató hideg szélben barátságtalanul szürke és egyhangú a máskor élettől pezsgő belváros. Ilyenkor még bosszantóbb, ha mindezek tetejébe még át is verik az embert. Már pedig mi, alkalmi városnézők át vagyunk verve!

Bush elnök többször is nyilvánosan hangoztatta, hogy hazafias kötelességünk, nemzeti öntudatunk, tartásunk kifejezője, és egyben az ország érdeke úgy csinálni, mintha már minden rendbe lenne.  "Working and shopping and playing ... is the ultimate repudiation of terrorism." Vagyis, ne adjuk meg azt az elégtételt a terroristáknak, hogy sikeresen vakvágányra tolták az életünket, hogy be vagyunk zárva, hogy mindentől rettegünk. "Végezzük a munkánkat, szórakozzunk, költekezzünk -- éljük az életet..."  És itt jön a nagy átverés.

A látszat ugyanis az volt, hogy mindezek személy szerint rá és a környezetére is vonatkoznak. Valahogy úgy tűnt, Bushék is azt csinálják, úgy élnek, ahogy az átlag embertől elvárják. Ennek keretében, ha eddig nem is, de fél évnyi zárolás után a turistaszezon kezdetére, a cseresznyevirágzás fesztiváljának ünnepére végre kitárják a kapukat a Fehér Ház látogatói előtt. Hatalmas tévedés! A felesleges kérdezősködést elkerülendő továbbra is tenyérnyi kártya hirdeti a központi információs iroda pultján: A Fehér Ház meghatározatlan időre zárva.

Azelőtt várni, vagy éppen tülekedni kellett azokért a kerítésen kívüli szenzációs helyekért, ahol állva a Fehér Ház  főbejárata közvetlen háttérnek tűnik, és Bushné gyönyörűen kivehető lenne, ha éppen akkor rázná ki az ablakon a porrongyot.  Most viszont ide-oda ültetgettem, állítgattam látogatóban itt járó, angyali türelmű unokahúgomat. Nem kellett egy résnyi helyért hadakozni vagy az utolsó pillanatban a képbe sétálók miatt bosszankodni. Rajtunk kívül csak két öltönyös japán üzletember fotózott, aztán messze senki. Arra siető helybéliek önként ajánlkoztak, leveszik őket együtt, meg persze minket is. Nagyon magányosnak látszhattunk.

A hatalmas park közepén álló elnöki palotát közrefogó széles sugárutak, a város fő ütőerei elbarrikádozva. A környező kávéházak, vendéglők zárva -- némelyikből már a berendezést is elszállították. Nincs lehangolóbb, mint egy ilyen kiürített, csupasz falú hodály. Pár percnyi sétára a Fehér Háztól, ahol végül lélekmelegítőként kávéztunk, rajtunk kívül egy lélek sem volt. A járdán sorakozó kővázák üresek, -- nem ültették ki a tavasszal mindig szokásos  lila és sárga árvácskákat.

Azt mondogattam Zsuskának, mikor hosszas gyötrődések után töröltük eredetileg  tavaly október végére tervezett útját, hogy tavaszra minden rendben lesz: Washington márciusra már a régi lesz. Egy sikeres villámháború után pár hónap alatt  Bushék kidolgoznak egy új külpolitikát, ráncbaszedik az IMF és a World Bank szénáját, és egyik napról a másikra megszűnik a terrorizmus veszélye, szabadon lélegezhet az ország. Ott a példa, hogy mióta Moszkva nem akarja a csizmája sarka alá kényszeríteni az egész világot, senki sem gyűlöli, senki sem rabolja el a repülőgépeit. Ilyen egyszerűnek tűnt akkor az egész. Persze november végén már sejteni lehetett, hogy mégsem egyszerű, sőt nagyon is komplex. De hogy a városvezetés mindennek tetejébe még át is ver...!  Ez nehezen viselhető el.

Fel akartunk menni ugyanis a város másik szimbóluma, a Washington-emlékmű felhőkbe nyúló obeliszkjének kilátójába. Lélegzetelállító onnan a látvány. Többszáz emberből álló hosszú sor kígyózott a közeli KIOSZKnál, mert a tragikus események óta jegyet kell váltani. Kétlem, hogy valaki is meg tudná magyarázni, hogy miért. Talán igazolvány is kell hozzá, amin keresztül ellenőrzik, ki is a kíváncsi turista? Mivel a világ minden tájáról özönlenek ide, elég komplikált lenne. Ha viszont nem erről van szó, akkor pláne minek.

Eddig az emlékmű bejáratától körbe kígyózva álltunk sorban, sokszor egy órát, főszezonban többet is, de előbb-utóbb mindenki bejutott. Most 10.15-kor bejelentették, hogy nincs több jegy. A csalódott, háborgó tömeg szétoszlott. Egy kalpagos parkőr lecsendesítésünkre kártyákat osztogatott, rajta telefonszámmal, amin előre lehet jegyet foglalni. Mikor próbálkoztunk, a telefonoslány mentegetőzés nélkül közölte -- nyilván hatszázadszor aznap --, hogy a szezonra már minden jegy elkelt. Aztán hozzátette, hogy ők csak 40 százalék felett rendelkeznek, a Park Felügyeleti Szervízé a további 60%, menjünk csak a KIOSZKhoz, álljunk be a sorba, és biztos feljutunk. Biztos? Ugyanis reggel elküldtek. Menjünk oda egy korán reggel... Milyen korán? Mivel 10-kor nyitnak, mondjuk 9-re.

Pár nappal később, mikor Zsuska visszajött Kaliforniából, 8.15-kor már ott voltunk. Többszáz emberből álló sor toporgott álhatatosan a hűvös reggeli szélben. Húsz perc múlva bejelentették, hogy nincs több jegy. A Park Felügyelőség kalpagos őre lecsendesítésünkre kis kártyákat kezdett osztogatni...  Hé, emberek, át vagyunk verve! Az emlékmű is zárva van! Csak a látszat érdekében bohóckodnak az illetékesek a KIOSZKnál, és nyilván csak formailag engednek fel néhány embert mutatóban. Hát nem kész cirkusz? Éljünk úgy, mint azelőtt. Csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha nem félnénk. De aki nem fél, és mint azelőtt többször is fel akar menni az emlékmű kilátójába, azt a parkfelügyelőség a maga átlátszó, kisstílű trükkjeivel megakadályozza. Ki érti ezt?

Mikor még szabad világ volt, hajdanában -- úgy tűnik, igaz sem volt -- csak úgy, könnyedén, természetesen, a maga tempójában besétált az ember a Nemzeti Galériába ... 7 millió látogató évente, minden probléma nélkül. Hét millió. Most sorban állunk a fémdetektoroknál, és még nincs is szezon. Karácsony előtt kézzel kotorásztak a kényszeredett  őrök a táskáinkban, mostanra két araszos fapálcát kaptak, azzal piszkálgatják arrébb a pénztárcát, zsebkendőt, szemüvegtokot, hajkefét. Kicsit személytelenebb a dolog, de így is zavaró. Persze nekik is, ezért csak tessék-lássék módra böködnek. A táska alján, a begyűrt kardigán alatt játszva bevihettem volna egy Molotov-koktailt. Bár eddig egyetlen kék szemű bébit cipelő  fiatal nő sem követett el terrorista merényletet, az őr mégis félreállítja egyiküket, míg centiméterről centiméterre átvizsgálja a babakocsiját. Fő az éberség, elvtársak!

Persze csak amolyan látszat éberség. Látszat  védelem.  Látszat biztonság. Valójában semmit sem ér. Akkor kinek és minek  csinálják a hókusz-pókuszt? Át vagyunk verve. Alaposan át vagyunk verve. Nehéz lenyelni. Talán, ha majd hirtelen betoppan a randevúnkról hűtlenül lekésett tavasz, könnyebben fogjuk mindezt elviselni. De hol lesznek már addigra a talán soha vissza nem térő élményektől megrablott turisták? Hol lesz addigra Zsuska?

ADDENDA

“It's a nice and convenient myth that liberals are the peacemakers and conservatives the warmongers but the imperialism of the liberal way may be more dangerous because of its open ended nature - its conviction that it represents a superior form of life [while denying its] self rightous fanaticism." (British historian Hywel Williams. 2001)

A Londonban székelő ausztrál tényfeltáróriporter és dokufilm-rendező, John Pilger cikke nagy port kavart világszerte, mivel a Tony Blairt támogató Mirror című újságban azzal a címmel jelent meg: "Csalás a terrorizmus elleni háború". “The war against terrorism is a fraud. After three weeks’ bombing, not a single terrorist implicated in the attacks on America has been caught or killed in Afghanistan. Instead, one of the poorest, most stricken nations has been terrorized by the most powerful -- to the point where American pilots have run out of dubious "military" targets and are now destroying mud houses, a hospital, Red Cross warehouses, lorries carrying refugees. (…)  Bush’s concealed agenda is to exploit the oil and gas reserves in the Caspian basin, the greatest source of untapped fossil fuel on earth and enough, according to one estimate, to meet America’s voracious energy needs for a generation. (John Pilger: The War On Terrorism Is A Fraud. The Mirror. October 31, 2001) [Pilger is grabbing headlines around the world for this cover story in the Mirror which has historically been a staunch supporter of Prime Minister Tony Blair.]

“States are cutting a lot of their budgets — education, healthcare, mental health services. For example, the Massachusetts legislature last week passed a budget which cut half of state funds to adult literacy programs for this year. If the federal government really wanted a stimulus package, it would help the states to provide these needed services since 49 states are prohibited from running a deficit. The states have been giving tax cuts during the boom and now they’re cutting to the bone.” (Randy Albelda professor of economics at the University of Massachusetts Boston. November 27, 2001)

Almost all propaganda is designed to create fear. Heads of governments and their officials know that a frightened people is easier to govern, will forfeit rights it would otherwise defend, is less likely to demand a better life, and will agree to millions and millions being spent of 'Defense'.  (John Boynton Priestly. English writer, social commentator, playwright)

9/11 was a carefully planned intelligence operation.  Elements within our own government were involved in the planning and cover-up of the 9/11 tragedy.  And the ultimate objective of the war on terrorism is securing U.S. hegemony over the remaining fossil fuel resources in the world.  In “the War on Freedom, Causes and Consequences of 9/11” Nafeez Ahmed concludes that bin Laden is merely a piece in a chess game.  The stakes of that game are the last of world’s oil reserves and “the Bush administration’s (consolidation of power) to pursue a dramatic unlimited militarization of foreign policy on a massive and unprecedented scale required by long-standing elite planning, while crushing dissent and criminalizing legitimate protest.” (Eric Thor Karlstrom, Ph.D.: Reflections on the Origins of 9/11: Three Scenarios. 2002)

I don’t know what the orders were.  You’d think the 9/11 Commission would have wanted to know.  Why didn’t they ask Cheney?  Why didn’t they ask the young officer that asked him if the orders still stood?  You mentioned three possibilities.  I think we can rule out the first one (”Shoot them down”).  Not only because it didn’t happen, but also because if those were the orders, the young officer wouldn’t have continually asked if they still stood.  He would instead have been reporting their success or failure in shooting them down.  So the only real possibilities are numbers two and three.  But is there really any difference between them?  The second implies that Cheney was controlling the approaching craft.  The third implies that regardless of who was controlling the craft, Cheney wanted it to hit its target (which from the radar track could have just as easily been the White House or the US Capitol building as the Pentagon).  Either way, it would imply some level of Cheney complicity in the attack.  (Bob Bowman: Orders from the White House. November 16, 2007)

By sowing mistrust, by stripping us of our privacy — and in many cases our dignity — by taking away our rights, by subjecting us to arbitrary and irrational rules, and by constantly reminding us that this is the only thing between us and death by the hands of terrorists, the T.S.A. and its ilk are sowing fear. And by doing so, they are playing directly into the terrorists’ hands. The goal of terrorism is not to crash planes, or even to kill people; the goal of terrorism is to cause terror. … But terrorists can only do so much. They cannot take away our freedoms. They cannot reduce our liberties. They cannot, by themselves, cause that much terror. It’s our reaction to terrorism that determines whether or not their actions are ultimately successful. That we allow governments to do these things to us — to effectively do the terrorists’ job for them — is the greatest harm of all. (Bruce Schneier security expert. 2014)

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára