EMPIRIA Magazin V. évfolyam 9. szám. 2006. szeptember © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva. 

 A Bush külpolitika szabadesése 

II. rész

LAMONT AZ ÜSTÖKÖS

Amerikában az előzetes kongresszusi választás olyan érdektelen és nyögvenyelős dolog, mint a másnapos káposztás cvekedli. Ugyanis szinte automatikus a hivatalban levők újraválasztása, sokszor évtizedeken keresztül, teljesen függetlenül attól, mit tettek le az asztalra – vagy mit söpörtek alá. Ugye senki még véletlenül sem hiszi, hogy olyan ragyogó munkát végeznek a Kapitóliumban, 98% jogosan marad minden évben a helyén, mintha oda lenne láncolva? Nemde éppen ezeket a korrupt képviselőket titulálta egyszer „készpénz kurváknak” az ismert politikai szatírista Bill Maher? Nyilván főleg emiatt sokan csak legyintenek a két évenként ismétlődő, pártokon belüli választási hercehurcára: úgyis minden eleve el van döntve. Hillary Clinton szenátor például máris 20 milliót gyűjtött a perselyébe New York-i újraválasztásához. Ez mindjárt ki is ütné a megbundázott, amúgy is nyámnyila témát, ha nem történt volna valami rendkívüli Connecticut államban, ahol egy teljesen egyenlőtlen választási küzdelemben Dávid győzött Góliáttal szemben! 

Ned Lamontról politikai berkekben a kutya sem hallott 8-10 hónappal korábban. Mi több, akkoriban Lamont éppen azon ügyködött, rábírjon valakit az  alkalmasnak vélt demokraták közül, hogy induljon 'Góliát', Joe Lieberman ellen. A milliomos szenátor ugyanis, akármilyen  ad absurdum,  demokrata párttagsága ellenére évtizedek óta neokonzervatív ideológiát követő és republikánus érdekképviseletű politizálást folytat.  Csak amikor nem akadt vállalkozó a reménytelennek látszó feladatra, döntött úgy (egy élete, egy halála?), hogy személy szerint ő maga próbálja meg a lehetetlent – és üstökösként tűnt fel a keleti part politikai égboltján.

Kép: Ned Lamont, aki nem csak a demokraták reménysége

A Connecticutban 'irányadó' Hartford Courant rögvest, de még tavasszal is azt írta Lamontról, hogy párttagsága ellenére persona non grata a demokratikus elit körökben, de a pártjabeli közkatonák is áskálódnak ellene. Úgy tüntették fel, mint aki senki másra, legfeljebb az Internet eltájolt liberális blogírói és politikai megfigyelői támogatására számíthat. Bár a demokrata elit és harsány média támogatói, a pénzes lobbik és más ún. speciális érdekképviseletek Lieberman hatalomba tartására koncentrálva teljesen elzárkóztak Lamonttól, komoly ellenlábasnak, pláne igazi veszélynek azonban nem tartották – inkább csak megtűrt nyűgnek.

Ami ebben vicces lehetne, ha nem lenne végzetesen fontos ügyről, magáról a közeljövőről szó, hogy Lamont programja ellenfelénél sokkal inkább tükrözte a valódi demokrata értékeket és a demokratákkal gyakran társuló el nem kötelezettek állásfoglalását, úgy mint az iraki megszállás befejezése, univerzális egészségügyi ellátás, állam és egyház szeparálása, születésszabályozáshoz (abortuszhoz is) való jog, eutanáziához való jog vagy éppen a dokumentálatlan vendégmunkások helyzetének korrekt rendezése. A média elhallgatta, de Lamont azzal szerzett nagy számban híveket, hogy nyíltan hangoztatta, "political leaders should be held accountable for the war in Iraq" – vagyis az iraki háborút kezdeményező politikai vezetőket döntésükért felelősségre kell vonni.

Mark Pazniokas, a Connecticut Mirror riportere úgy jellemezte a semmiből váratlanul előtűnt, jó megjelenésű, kiválóan képzett szenátorjelöltet, mint az "új Howard Deant", aki „patríciusként lovagolja meg az iraki háborút ellenző populista hullámtaréjt.” (*1)

Egy Texasban megjelenő újság pedig azt írta, Lamont győzelmét egy  progresszív energiahullám  lendítette a magasba olyan aktivisták révén, akik belefáradtak a sorozatos veszteségekbe és megundorodtak az óvatoskodó politikusoktól, akik inkább lebuknak, vagy fedezékbe vonulnak, mint kiállnak és harcolnak. Az iraki háború 4. évében ugyanis frissen érkezett a politikai csatatérre egy szenvedély fűtötte, komoly változásokat követelő új generáció, amely olvasott, tájékozott, a világhálón szervezett és tegyük hozzá, dühösen kiábrándult. 

A kezdetekor önként szerveződő MoveOn.org tagságából például 2000 önkéntes jelentkező segédkezett Lamont választási kampányában, míg az Interneten keresztül 250 ezer dollárt gyűjtöttek be a szervezés és hirdetések fedezésére. Egy magánszemély blogja pedig, amelyik az utolsó hónapokban Lamont háborúellenes programjának hirdetésére koncentrált, 60 ezer dollárt. (Az internetes szavazótábor aránybeli megoszlását jellemezte, hogy a kizárólag demokrata jelöltek számára megajánlást gyűjtő ActBlue.com 6,800 Lamont támogatótól 289,500 dollárt szedett be, míg a Liebermant támogató 9 támogatótól csak 359 dollárt.)

Bár az említettek nevetségesen kis összegek Lieberman 12 millió dolláros választási erszényéhez viszonyítva, mégis Lamont személyes vagyonából történő kiegészítéssel hozzájárultak, hogy a tv- és rádióhirdetéseken keresztül az üzenet azokhoz is eljusson, akiknek nincs internetes lehetősége.

Őszinte lelkesedését különösebben nem leplezve Robert L. Borosage azt írta a Star Telegramban:

Ami a legfontosabb, Lamont egy új morális centrumot képvisel az amerikai politikában – kihívást a kudarcot vallott status quonak és radikális irányváltoztatás követelését, amit végül is az amerikaiak egyre növekvő többsége igényel:  vessünk véget a katasztrofális iraki megszállásnak, és hozzuk haza a csapatainkat a nekik járó elismeréssel. Változtassuk meg a prioritásainkat, fektessünk be az iskoláinkba, univerzális óvodahálózatba, modern infrastruktúrába. Legyünk az elérhető költségű országos egészségügyi szolgáltatás bajnokai. Ezek nem a "politikánk perifériájának" ügyletei, ahogy Lieberman állította, hanem olyan ideák, amelyeknek eljött az ideje. 

A volt generális és korábban demokrata elnökjelöltként is induló Wesley  Clark szerint Lamont sikere sokkal többet jelent holmi helyi győzelemnél.

“A 2006-os (kongresszusi) választás Amerika számára egy valódi keresztúthoz érkezés. Egyesíteni kell az erőinket, hogy megállítsuk George Bush radikális terveit, és véget vessünk ennek az egy párt irányítású kormánynak.”

Clark továbbá „a megadott irányt tartó”  Bush-külpolitika  „elvakult szövetségesének” nevezte a vesztes, neokon-lelkületű Joe Liebermant, annak ellenére, hogy a választói körében népszerűtlenné vált volt szenátor washingtoni és több évtizedes gazdaságpolitikai kapcsolatai révén esetleg még feljebb is bukhat – akár a Bush-kabinet egyik pozíciójában is kiköthet.

TETTRE KÉSZ ELÉGEDETLENSÉG

Lamont politikai és pénzügyi vonalon is befolyásos, generációk során hatalmas vagyonra szert tett családból származik, a tipikus WASP (White-Anglo-Saxon, Protestant), fehér, angolszász és protestáns – manapság ritka politikai madár –, aki sikeres üzletemberként ismeri a kardrántás és a kockázatvállalás izgalmát, ugyanakkor a végeredmény kiszámíthatatlanságát is. Ha mást meg is lep, őt nem különösebben, hogy idővel csatlakozó komoly anyagi támogatói a befolyásos Góliátot és módszereit ismerve ragaszkodtak a névtelenséghez.

Nyilván az se lepte meg, hogy a status quot támogató média hónapokig úgy viselkedett vele szemben, mint a bölcsisek a kukucska játéknál: ha az arctalanság és hallgatás fátylát borítják rá, észrevétlenné válik – és teljesen esélytelenné. Amivel balgán nem számoltak, legalább is aláértékelték, az a világhálón tüzet fogott türelmetlen és tettre kész, torkig vagyunk jellegű elégedetlenség, amelyik egy békevággyal azonosulni tudó, el nem kötelezett képviselőt keresett.

Keresett és talált! Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a párton belüli sikeres választás után gáncsoskodás, sőt aknamentes útja nyílott a szenátori iroda felé. Ahogy egy politikai megfigyelő megjegyezte, „It’s never too late to play the ’If you disagree with me, you’re an anti-semite’ card”. (Vesztésre álló helyzetben soha nem túl késő kijátszani a „ha nem értesz egyet velem, akkor antiszemita vagy” kártyát.)(*2) A hatalmi versengés annak ellenére elfajulhat, hogy Jason Horowitz megírta a New York Observerben, nem a baloldali (állítólagos) antiszemitizmus fenyegeti a szenátor státuszát, hanem az Irakkal kapcsolatos állásfoglalása és más pártbeli ellentétek, amelyek miatt kilóg a sorból.

Az iraki helyzethez való hozzáállását pont nehéz lenne kétségbe vonni, mivel  júliusban Lieberman egyike volt annak a 6 demokrata szenátornak, akik a republikánusokkal összefogva leszavazták a megszálló csapatok fokozatos visszavonására tett kongresszusi javaslatot. Lamont az alkalmat megragadva hivatkozott is erre Horowitznak adott interjújában:

 „Szenátor Lieberman sokszor mindent elkövet, hogy aláássa a demokratákat, vagy hogy belebökjön a szemükbe. Bush elnök gyakran (éppen) Lieberman segítségével térítette el az országot történelmi normájától.”  

Ned Lamont választási győzelme – teljesen függetlenül általánossá váló népszerűségétől vagy éppen az igazától – elfogadhatatlan a neokonzervatívok, szélsőjobboldali republikánusok, olajérdekek és bizonyos üzleti körök, lobbik számára, akik az elmúlt évtizedek során megbízható, skrupulusoktól mentes pszichéjű emberükre leltek a demokrata jelmezben bálozó Lieberman személyében. Éppen ezért a saját pártbeli (republikánus) szenátori jelöltet mellőzve a választói által visszautasított szenátor mellé állnak, aki a demokratáknak fityiszt mutatva váratlan pálfordulással független jelöltként próbálkozik hatalmon maradni novemberben. Lieberman a 'demokrata' 2006-ban egyik napról a másikra önállósodva 'független' politikussá vált.

Az előválasztáskor Lamont a pártegység érdekében azzal az ígérettel indult, amennyiben Lieberman nyer, minden lehetséges módon támogatni fogja a novemberi választáskor. Hogy mit kapott cserébe? Míg a korábban Liebermant támogató demokrata kollégák tudomásul véve a szavazók kívánságát végül is Lamont mellé álltak, addig Lieberman sietve a saját pecsenyéjét kezdte sütögetni: örömében tenyerét dörzsöli, hogy rokonlelkű neokonok, radikális republikánusok és vagyonos lobbisok nagystílű pénzfelhajtó partikat rendeznek  a  számára, míg  a média  mindent elkövet, hogy minél többet szerepeltesse és minél pozitívabb színbe tüntesse fel.

A republikánus mezben játszó újsütetű támogatók egyike, Michael Bloomberg – nemcsak Amerika, de a világ egyik leggazdagabb embere – a saját villájában rendezett fényes fogadást a sikertelen szenátornak.  New York kiskirályának hivatalos szóvivője szerint „A polgármester el van ragadtatva Liebermantól, mert a szenátor kimondja, amit gondol, és azt teszi, amit jónak lát.” Amit Bloomberg nem tart kifogásolni valónak, hogy mindezt függetlenül a választói elvárásaitól és gyakran a pártja és az ország érdekeitől is.

Tényleges reprezentatív demokráciában az efféle önhatalmaskodás elfogadhatatlan lenne, az Egyesült Államokban viszont rányomja bélyegét a (nem véletlenül népszerűtlen) kongresszus működésére, illetve működésképtelenségére és közvetve az ország súlyosan problematikus helyzetére.

Lamont szóvivője, Liz-Dupont-Diehl szerint a Lieberman féle pénzfelhajtási módszer és a vele járó elkötelezettség pont azt a politikai légkört reprezentálja, amit Lamont próbál megváltoztatni. Ennek megfelelően nem fogad el speciális érdekcsoportoktól pénzadományt és nyilvánosan hangoztatja, hogy elítéli a lobbik és bizonyos politikai érdekcsoportok befolyását automatikusan biztosító választási finanszírozás gyakorlatát.  Bár ez országos viszonylatban is rendkívül népszerű nézet, aminek támogatása feltétlen Lamont javára írható, a média mégis, ill. éppen ezért igyekszik elhallgatni és helyette kizárólag a vagyonosságát, vagy a nagy politikában való járatlanságát hangoztatni. 

Voltak olyan kritikusok, akik Lamont iránti dühükben az egész demokrata pártot eláztatták. Azzal vádaskodtak, mivel antiszemitizmussal éppen nem tűnt időszerűnek, hogy Lieberman kommunista módszerekhez hasonló „tisztogatás” áldozata lett a párton belüli választások során – figyelmen kívül hagyva, hogy Connecticutban szabad és nyílt demokratikus választás során vesztett. A savanyú a szőlő szindróma tüneteként Lieberman azzal a zagyvasággal vagdalkozott, hogy akik Lamontra szavaztak, „nem törődnek a saját biztonságukkal”, akik pedig háború idején kritikusak a Fehér Ház politikájával szemben – figyelem Mr. Lamont! – azok „a nemzet vesztére ássák alá az elnök hitelképességét”. 

Mikor Lamont már több statisztikai felmérés szerint is nyerésre állt, Joe Klein, a Time állandó publicistája azon sajnálkozott, szegény Lieberman „extrémistákkal” kell vívja kemény harcát... Az ABC vasárnapi politikai műsorában pedig a republikánus érdekeltségű Cokie Roberts síri hangon és természetesen őszintén aggódva jelentette be, hogy Lamont győzelme „katasztrófa” lenne a demokratáknak. Érdekelne csupán egy valakit is ha estleg kifejtené, hogy vajon miért? Nem valószínű.

REMÉNYKEDŐ IDEALIZMUS

Mikor az újságíró és tv-személyiség, Arianna Huffington, akinek az egyik legkeresettebb társadalmi és politikai web-magazinja van az Interneten, azt írta, „Ned Lamont izgalmas új vezéregyéniség a politikai színtéren”. Ezt nyilván nem csak arra értette, amire konkrétan vonatkoztatta: „olyan (izgalmas egyéniség), aki közreműködik a szavazók felvillanyozásában szerte Amerikában, akik telítve vannak a Bush-adminisztráció tragikus és katasztrofális háborús intézkedéseivel.” Lamont népszerűsége ugyanis nemcsak tiltakozásból és elégedetlenségből született, hanem pozitív szemléletű, optimistán tettrekész idealizmusból is. 

Ez mindjárt ok és magyarázat lehet arra, hogy a neokon szimpatizáns Washington Post 23-i vezércikkében miért is biztosította teljes támogatásáról Liebermant, akit Lamonttal szemben „messze jobb választásnak” ítélt.(*3) A cél szentesíti az eszközt szellemben olyan messze rugaszkodott el a tényleges valóságtól, hogy azt állította, Lieberman évek óta „erősen kritizálta az elnököt” a háború miatt. Az Editor & Publisher szerint ez ugyancsak meglephette a pályafutását figyelemmel kísérő demokrata választóit – bár tegyük hozzá, a novemberi (két párt közötti) választásokhoz közeledve hirtelen-váratlan még a republikánus politikusok közül is sokan „emlékeznek” úgy, hogy ők bizony annak idején megmondták Bushnak... És persze tiltakoztak és tiltakoztak...

Hogy mennyire el van tájolva a Post, illetve mennyire manipulatívan kezeli az olvasóit, arra bizonyíték a New Yorker nevű havi folyóirat tavaly márciusi száma, amelyben azt közölte, Liebermannak esze ágában sincs bocsánatot kérni Bush iraki politikájának védelmezéséért. Ez nem csak szakmai megállapítás volt, mivel Lieberman maga közölte a magazin riporterével (a háború harmadik évében!), „Szerintem az a lényeg, hogy Bushnak igaza van.”

Nyilván erre utalva a Yale Law Schoolban mondott beszédében Lamont azt hangsúlyozta ki, az Egyesült Államok gyengébb helyzetben van a Lieberman által kitartóan támogatott iraki háború miatt. „Lieberman szenátor meg van győződve róla, hogy Bush elnök jól döntött Irakkal kapcsolatban. Szerintem viszont vészesen rosszul.”

Valójában az a csoda, hogy Lieberman eddig is túlélt. Az észak-keleti Connecticut állam ugyanis nem mondható 'igazi' republikánusnak vagy éppen neokon csatlósnak, sőt egy júniusi statisztika szerint a Busht ellenzők listáján országos viszonylatban az előkelő hatodik helyen áll. Egy múlt hónapban végzett felmérés szerint a szavazóknak csupán 30%-a értékelte pozitívan az elnök teljesítményét. Józan ésszel mondhatnánk erre, éppen itt az ideje, hogy a fennmaradó 70%-ot is képviselje valaki! Ráadásul ez a 70% nemcsak demokratákat és függetleneket, de egyre növekvő számban kiábrándult republikánusokat is magába foglal. 

Az évek során Lieberman, de más megalkuvásra kész demokrata politikusok előnyére is szolgált, hogy a Bush-adminisztráció és a konspirátor média úgy tüntette fel, a két háború valójában nem téma a választások során, mint ahogy a kapcsolódó kongresszusi döntés mint például a háborúknak a hazai életszínvonalra negatívan ható finanszírozása  sem.  Hallgatólagos elvárás, hogy mivel minden eleve el van döntve a Fehér Házban, a kormányképviselők dolga csak annyi, hogy rábólintsanak és megszavazzák.  Erre persze nem mindenki volt mindig hajlandó a demokrata pártban (a republikánusok szinte mindig egységesen szavaztak), Lieberman viszont tagadhatatlanul élen járt a szervilizmusban. Ahogy a kiváló John Nichols írta róla, (mások véleménye ellenére) Lieberman nem centrista, hanem Bush zsebében van.

Az évek során Lieberman vagy nyíltan a republikánusokkal szavazott, vagy burkolt támogatásként egyszerűen meg sem jelent az éppen aktuális  szavazáson. Az invázió óta az iraki ügyekben történő szavazások felét mulasztotta el, amelynek tényét és jelentőségét hiába próbálja utólag tagadni. Erre vonatkozólag Lamont a következőt mondta:

„A kongresszus dolga, hogy fenntartsa a szükséges egyensúlyt, vagyis együttműködjön az elnökkel, amikor igaza van, és felelősségre vonja, mikor nincs. Bush elnök mindenféle túlzásokra  alapozottan beugratott minket ebbe a háborúba, Lieberman szenátor pedig egész végig biztatatta, minden lépése során. Bush elnök kudarcot vallott a háború kivitelezésében, és Lieberman szenátor kudarcot vallott az elszámoltatásában.” 

Lamont joggal érezheti úgy, amennyiben Lieberman nem hajlandó, akkor ő hivatott az elnök elszámoltatására – és miért is ne? A javaslata, hogy nagyon fontos eltávolítani a megszállás amerikai arcát, és hogy nagyon fontos beismerni, annak ellenére, hogy a katonaságunk helytállt, amit csinálunk, az mégsem működik, szimplán a józan ész követésre méltó szava. „Számomra az iraki háború országunk meghatározó kérdése. A fiatalok, akikkel beszélek azt kérdezgetik, milyen ország is vagyunk? Mennyire vagyunk hajlandók megalkudni a háború nevében, és mennyire kompromittáljuk az értékítéletünket ennek során?”

Ned Lamont győzelmének több okból is eljött az ideje, de hozzájárult a közel-keleti helyzet diplomáciai megoldása mellett kardoskodó volt elnök, Jimmy Carter támogatása is, aki egy CNN interjúban merészen kritizálta Liebermant: „Az egyike volt azoknak, akiktől az a bizonyos nyilvánosan elhangzott állítás származott, amely félrevezetve az amerikai népet elhitette, hogy az iraki háború jogos volt. (Lieberman) csatlakozott azokhoz a republikánus szószólókhoz, akik azt mondták, hogy a demokraták, akik nem értenek egyet (a Fehér Házzal), azok valójában a terroristákat támogatják. Így aztán az említettek miatt elvesztettem a bizalmamat Joe Liebermanban, és nem lennék boldog, ha újra választanák.”

*1 Aggasztó hasonlat azoknak, aki Dean nevét ismerve azt is tudják, hat évvel ezelőtt milyen kíméletlen harcban, milyen több síkon koordinált összefogás révén taszították ki az élmezőnyből.

*2 Madsen cikke szerint Tom Lantos karrierje során két alkalommal is sikeresen alkalmazta az antiszemitizmussal való vádaskodás taktikáját választási ellenfele legyőzésére. „(Tom) Lantos was quick to hurl his hackneyed anti-Semitism charges at his two last challengers, Republican Michael Moloney, who favored cutting off all U.S. aid to Israel and Libertarian Maad Abu Ghazalah, a Palestinian refugee from the West Bank, who called for a more even-handed American foreign policy in the Israel-Palestinian conflict.” (Wayne Madsen: The Lies of Tom Lantos, the Bela Lugosi of the House (Counter Punch)

*3 „(Lieberman) a határozott nézetek embere, aki hisz benne, hogy meg kell hallgatni azokat is, akikkel nem ért egyet, és ha lehet, közös platformot találni velük.” írta editoriális írásában a Washington Post, annak ellenére, hogy a szenátor éppen ennek az ellenkezőjéről ismert.  „A Mr. Lieberman márkájú centrizmus és kétpártiság szükséges gyógyír egy megosztott ország számára, amely több hozzá hasonló törvényhozót igényelne, mint kevesebbet.” Hm. Lieberman mint centrista és hídverő?  Talán éppen a Post nagyérdemű szerkesztőségéhez hasonlóan?

Megjelenés időpontja: 2006 szeptember

Addenda

Joe Lieberman megnyilvánulásai hasonlóképpen riasztóak. A szenátor – aki az előválasztásokon demokrataként veszítve a republikánusok jóvoltából most függetlenként  került vissza a szenátusba – , csak nemrégen dühösen rátámadt azokra a pártjabeliekre, akik 3 év után „még mindig” azon rágódnak, hogyan is vitte Bush háborúba az országot, ahelyett hogy az irakiak „további haladásának” elősegítésére koncentrálnának. 'További' haladás, Mr. Lieberman?! Irakban?! Nem véletlen, hogy mindig csalódnak, akik azt hiszik, őket már semmivel sem lehet megdöbbenteni. Matthew Rotschild nem tartozott közéjük: „A snake is a snake” – a kígyó az kígyó, jegyezte meg Lieberman műfelháborodása kapcsán. (Kuliffay Hanna: Új Amerika vagy csak új a köntös. 2007 március)

The anti-Lieberman campaign has come to stand for much more than Lieberman's sins. It's a test of strength for the new breed of left-wing activists who are flexing their muscles within the party. These are exactly the sorts of fanatics who tore the party apart in the late 1960s and early 1970s. They think in simple slogans and refuse to tolerate any ideological dissent. (TNR's Jonathan Chait.  The Los Angeles Times. 2006. Chait viciously condemning those who mounted a primary challenge against Lieberman [an "anti-Lieberman jihad"])

"Ned Lamont and I share a commitment to bringing our troops home safely from Iraq, to achieving energy independence, to helping all our citizens realize the American dream, and to empowering the American people to reclaim their government."  (Democrat Senator Barack Obama)

DESPITE VOTES, LIEBERMAN NOW CLAIMS HE’S BEEN TRYING TO “END THE WAR”: Immediately after losing the Democratic primary, Lieberman launched a television ad claiming to be running specifically because “I want to help end the war in Iraq.” Yet, Lieberman has voted time and time again to continue the war – with some of these votes coming just weeks before he began claiming he’s been trying to end the war.

 Liebermanról lásd még: Lieberman a szent;  Retorika, szemfényvesztés, hullámlovaglás;  Nader a Zöld;

*

Ned Lamont, a Democrat and wealthy business owner, won the governor’s race in Connecticut on Wednesday, helping his party hold on to a vulnerable seat and overcoming a fierce challenge from a Republican opponent… Mr. Lamont, 64, defeated Bob Stefanowski, the Republican candidate and a former business executive, according to The Associated Press.  In his victory speech, Mr. Lamont struck a unifying tone, calling on members of both parties to work together to guide the state through financial straits. “I’ve got to bring people together to make sure this is a state that hangs together going forward, making decisions we need to get this state growing again,” Mr. Lamont said. With 95 percent of precincts reporting, Mr. Lamont captured 48.6 percent of the vote to Mr. Stefanowski’s 46.9 percent, according to The A.P.  (At the end Lamont captured 49.4 % of the votes.)  The founder of a company that delivered cable television to college campuses, Mr. Lamont faces the task of fixing Connecticut’s fiscal woes, highlighted by a budget deficit that is projected to surpass $4 billion over the next two years. Mr. Lamont’s proposals have centered on economic development and job training. (…) In 2006, he angered some party Democrats when he mounted a surprising primary upset of Senator Joseph I. Lieberman. Mr. Lieberman, however, ran as an independent and defeated Mr. Lamont in the general election. In 2010, Mr. Lamont fell short in a bid for the Democratic nomination for governor. (Tyler Pager: Ned Lamont, a Democrat, Wins Connecticut Governor’s Race, Defeating Bob Stefanowski. November 7, 2018)

*  *

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára