EMPIRIA Magazin IV. évfolyam 5. szám - Kuliffay Hanna írása
2003. május
Post-háborús idők
POFONOK AMERIKÁNAK
A percemberkék életében 'olyan' régnek tűnik, na és az idők folyamán annyiszor változott, sok amerikai habozna, ha valaki rákérdezne, mi is volt valójában az iraki háború halasztást nem tűrő kiváltó oka? Nem úgy tűnt a sérült bokámat ultrahanggal kezelő fiatal asszisztensnő esetében, aki egyik nap gondterhelten felsóhajtott: Én csak azon imádkozom, hogy találjanak valahol tömegpusztító fegyvereket, mert mi lesz, ha mégsem? A szavai kimondhatatlanul is magukba foglalták a szeméből is sugárzó aggodalmat, ennyi vérontás után hogy fogunk szembenézni a világ közvéleményével? Hogy fogunk megállni a teremtő ítélőszéke előtt?
Iraki hadifogoly az amerikai invázió idején. És a gyerek?
Semmi jele, hogy rajta kívül Amerikában sokakat aggasztanának ezek a kérdések. Az általános részvétlenséget többek között a megfáradt beletörődésnek, a hiábavaló ellenállás megalázó, kiábrándító érzetének, de a fokozódó gazdasági gondok következményének is lehet tulajdonítani. Másik oldalról viszont a New Yorker egyik cikkében nyilatkozó kongresszusi titkár azt állította, hogy az amerikai közvéleményt azért nem befolyásolná, ha konkrétan kiderülne, hogy a beharangozott tömegirtó fegyverek végül nem is léteztek, mert mindenki a GYŐZTES oldalán imád állni.
A háborút megelőzően is többször elhangzott, hogy ha egy villámháború során Bush, Blair és John Howard nem veszítenek sok katonát, akkor a saját népeik szemében sikeres elnökök lesznek, és gyakorlatilag az újra választásuk is biztosítva lesz. Ha az olaj ára alacsony marad és a gazdaságot nem lökik mélyebb recesszióba a rekonstrukciós költségek, a propagandával elbódított, mindig csak a felszínen evickélő tömegeket nem fogja túlzottan érdekelni egy távoli, ismeretlen nép katasztrófája és lerombolt, jövőtlen országának sorsa.
Az AOL (nem tudományos) statisztikája szerint a lakosság 56%-a szerint fontos lenne a már szinte mitikussá váló tömegpusztító fegyverek előkerítése. További 44%-ot viszont egyáltalán nem zavar, hogy bohócnak nézték, és hajlandó utólag akármilyen indokot elfogadni a háború okaként. Ennél is megdöbbentőbb és ugyancsak elgondolkodtató, hogy a tömegtájékoztató médiában egyáltalán nincs felháborodás, a demokraták részéről nincs számottevő bírálat, és nem hallani olyan kongresszusi bizottság összehívásáról, amely sürgősen felülvizsgálná, mi is történt valójában? Meghamisított adatokra, kitalált indokokra, félrevezető információkra alapozta háborús döntéseit a Bush-kabinet, vagy a valós tényeket figyelmen kívül hagyva makacs következetességgel hazudott hónapokon keresztül az országnak?
És ha az utóbbi derülne ki, akkor a közelmúlt történelmére visszagondolva óhatatlanul felvetődne egy másik kérdés: ha annak idején a Lewinsky-féle szexbotrány kapcsán Clinton önvédelmi hazudozása hónapokon keresztül címlap téma és habzó szájjal vitatott közügy volt, miért hogy egyik sem az Bush esetében? Miért nem zavarja most a kongresszus melldöngető moralistáit, hogy az országhoz szóló januári beszédében Bush „megelőző nemzetvédelmi” terveinek indoklásaként Szaddám Huszein globális katasztrófát jelentő tömegpusztító municiójára és ballisztikus rakétatechnológiájára hivatkozott, amiknek létezését az ENSZ profi ellenőrző szervei, az IAEA és az UNMOVIC kétségbe vontak, és amiket a világ nagy részén ócska propaganda trükknek tartottak.
"Sokunkat bántja, hogy az adminisztráció nem volt egyenes velünk szemben” -- fogalmazta meg kritikáját laposkúszó óvatossággal a nemzetközi viszonylatokkal foglalkozó kongresszusi bizottság egyik tagja, a demokrata Sherrod Brown. Még ha az ügyben gyakorlatilag tehetetlen is Brown, miért nem vádol legalább konkrétan? Miért nem használ erősebb, elítélőbb szavakat, mint tették annyian a bűnrészes Angliában?
Tony Benn, volt kabinetminiszter, aki Tony Blair Munkás Pártjának centrumától balra áll, a BBC-nek adott interjújában azt mondta, „Meggyőződésem szerint a miniszterelnök hazudott nekünk, és hazudott nekünk, és hazudott nekünk... Az egész háború becsapásra épült, ami szerintem hosszú távon a brit demokrácia kárára lesz.”
A Munkás Párt egyenességéről ismert törvényhozója, Glenda Jackson ebben a témában sem kertelt: „Az iraki háború illegális és immorális indítékokra lett alapozva, mivel semmi konkrét ok nem volt rá.” A volt külügyminiszter, Robin Cook -- aki a háborúelleni tiltakozásként önként lemondott az alsóház vezetői posztjáról -- a BBC-nek adott interjújában kifejtette:
„A háború mintegy megelőző támadásként lett beadva, vagyis ’Üsd ki Szaddámot, mielőtt ő üt ki minket!’ alapon, de most már teljesen világos, hogy Szaddámnak nem volt semmije, amivel minket kiüthetett volna."
"SZEXISEBB" DOSSZIÉ
Tony Blair viszont még mindig azt állítja, nincs semmi kétsége, hogy fognak tömegpusztító fegyvereket találni. „Csak legyenek még egy kis türelemmel” -- intette le a napokban a témát újra felvető riportereket. Erről az a cinizmusról bűbájos vicc jut az ember eszébe: a gyerek megkérdi a papáját, miért olyan nehéz az amerikai katonáknak megtalálni Irakban a tömegpusztító fegyvereket? Mire a papa azt válaszolja, „nem megtalálni nehéz, kisfiam, hanem elrejteni”.
És miért is ne lenne majd egy ’kis ártatlan svindli’ becsempészve épp ebbe a dologba, mikor manapság mindenbe tesznek egy merőkanállal? A BBC a napokban hozta nyilvánosságra egy magas rangú brit hivatalnok állítását, aki szerint a parlament számára összeállított titkosszolgálati dossziék egyikét Blair Dowing utcai hivatalának kívánságára „szexisebbre” kellett módosítani! Ez azt jelentette, meg kellett toldani egy izgalmas állítással, miszerint Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverei 45 percen belül támadásra kész állapotba helyezhetők.
Amerikában hivatalos vonalon még nem igen piszkálja senki, ki és hogyan tette „szexisebbé”, izgalmasabbá a Fehér Házba befutó jelentéseket. Mint ahogy azt sem kéri határozottan számon senki Donald Rumsfeldtől és Dick Cheneytől, hol is vannak azok a világégés veszélyét jelentő tömegirtó fegyverek, amelyekről többször is a leghatározottabban állították, „biztosan tudjuk, hogy léteznek”?
Még csak meg sem pirongatja senki Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadót, aki múlt októberben azzal a kitalációval riogatta és uszította azonnali megelőző támadásra Amerikát, „Nem akarjuk, hogy a keresett füstölgő pisztoly egy gombafelhő legyen”, vagyis hogy New York váratlanul Bagdadból irányított nukleáris támadás áldozatául essen.
A múlt hónapban Bush egy hivatalos beszéde során azzal állt elő, hogy Bagdad távirányítású repülőkről támadva szándékozik kémiai vagy biológiai jellegű tömeghalált zúdítani Amerikára. Mikor ezt követően egy sajtókonferencia újságírója felvetette ennek geográfiai lehetetlenségét (ő nyilván tudta, hogy milyen óriási távolságra van Irak), a Fehér Ház szóvivője Ari Fleischer azzal mentegette az elnököt, hogy a pilótanélküli gépek anyahajóról reptethetők. Ebben csak az a bökkenő, és nem is kicsi, hogy Iraknak nincs egyetlen repülőszállító anyahajója sem.
A félelemkeltés, különösen a kívülről támadó ellenség vicsorgó veszélye minden korban sikeres propagandafegyver volt. „Fontos emlékezni rá, hogy a külföldi agressziótól való rettegés kivétel nélkül mindig minden emberi csoportosulás társadalmi viselkedésmódját befolyásolja, bár olyan mélyen rögzül bennünk, hogy nem is tudunk róla” -- írja az össztársadalom evolúciós alakulásának kiváló ismerője, Robert Bigelow. Ezt a genetikailag belénk táplált idegen támadástól való félelmet és az ebből adódó idegengyűlöletet használták ki minden idők „nagy” uralkodói és hódító hadvezérei -- természetesen a maguk hatalmi céljai érdekében.(*1)
Az expanziós tervek propagandájának kedvenc eszközei a túlzás, uszítás, alaptalan vádak, durva féligazságok és szemenszedett hazugságok ma már formailag sem szégyellni valók, ha a SIKER és a GYŐZELEM útját egyengetik. Mikor tavaly számos európai kormány tiltakozott a törvényesen megválasztott iraki államfő fegyveres megbuktatása ellen, Bush azzal nyugtatta őket, szó sincs törvénytelenségről, ugyanis ő nem akar rezsimváltást, csak le akarja fegyverezni az Amerikára és szövetségeseire veszélyes Szaddám Huszeint. Bagdad bevétele után azonban rögtön városszerte köröztette, több tonnás bombákkal vadászott rá, és jelenleg is folyamatban van túlélő bizalmi embereinek, minisztereinek, katonai- és pártvezetőinek, fő ideológusainak és élenjáró tudományos kutatóinak letartóztatása. Hogy ez egy percre is kínos lenne Bushnak? Kezüket dörzsölgető propagandistái szerint inkább annak kéne kínos legyen, aki balgán elhitte.
Eredetileg a Bush-adminisztráció azt ígérte, amit a világ hallani akart: Szaddám Huszein bukása után a szabadság és demokrácia virágokkal történő beköszöntével Irak amilyen gyorsan csak lehet az irakiaké lesz. Erről ma már szó sincs. Paul Wolfowitz, az intervenciós stratégia egyik kiagyalója és kidolgozója többéves amerikai felügyeletről beszél, mielőtt egy ténylegesen funkcionáló nemzeti kormány választása egyáltalán szóba jöhetne. Nem látszik zavartnak, nem habog, nem lángol a füle. Önálló nemzetállam kialakítása helyett idegen megszállás? Egy legyintéssel intézi el. Végül is a dolgok menet közben mindig változhatnak.
Mindezek ellenére sem a média -- legkevésbé az elektronikus média, ahonnan a lakosság 80%-a szerzi az információját --, sem a (csak formális) politikai ellenzék nem vonja kérdőre, még kevésbé vádolja Busht és köreit. Az abszolút moralisták annak idején azzal az indokkal akarták lemondatni Clintont, személyes jellegű hazugságai miatt minden téren hitelét vesztette. Bush ugyanakkor a média, a sunyi hatalmi elit és a hot-dog falók számára az Amerikát globálisan lejárató és háborúba rángató hazugságai ellenére továbbra is a haza védelmezőjeként Isten nemes feladatokra jelölt bajnoka.
Két és fél évvel ezelőtt Bush azzal a retorikával nyert szavazókat, hogy mély vallásosságban gyökerező tisztességtudásával, megbízhatóságával és nyílt őszinteségével visszaadja a Fehér Ház Clinton által bemocskolt méltóságát. Lehet, hogy a biblianyálazókat jellemző beszűkült agysejtjeivel Bush mindvégig csak arra utalt, hogy nem fogja fűvel-fával csalni Laura asszonyt, és egy percig sem arra, hogy nem vádaskodik hamisan, nem hazudik és a jézusi-tanok sokszor hangoztatott követőjeként nem támad sokkal kisebb, szankciókba rokkant, védtelen országokra. Magukra vessenek a naiv lelkek, akik összecserélték a lényegest a lényegtelennel.
Gordon Livingston, a Baltimore Sun kommentátora arra figyelmeztet, hogy minden társadalom intézményei a kultúrában uralkodó értékrendszer kikristályosodásai, aminek megfelelően Amerika jelenleg a hazugság időszakában él.
AMIT MÉG SENKI SEM MER KIMONDANI
A New York-i Newsday.com kommentátora, Marie Cocco azon kevesek közé tartozik, akik komoly aggodalommal kísérik figyelemmel a szeptember 11-es tragédia óta a Fehér Házból és a Pentagonból áramló félrevezető és megbízhatatlan információ-áradatot. Személy szerint ő még mindig abban reménykedik, hogy a végén mégis az derül ki, az elnöknek igaza volt a kémiai, biológiai és estleges nukleáris fegyverek azonnali veszélyét illetően, mert "borzasztó lenne, ha az amerikai katonák és az iraki polgári lakosság élete hiába lett volna pocsékolva -- az Egyesült Államok hitelképességével együtt.”
Cocco szerint amennyiben az amerikai kémkedési és elhárító szervek ismét rossz információt szolgáltattak -- aminek következtében például Szudánban az ország egyetlen gyógyszergyárát, Afganisztánban pedig egy népes esküvőt bombáztak szét --, az végzetes és megbocsáthatatlan kudarc lenne. „Pontosan annyira veszélyes, mint a szeptember 11-ei terrorakciók kivitelezését lehetővé tevő titkosszolgálati kudarc, bár ezt még senki se meri kimondani” -- vélekedik Cocco.
Mindent összevetve a legfőbb tisztázandó kérdés az, amit egyelőre szintén senki sem mer felvetni, hogy az elmúlt két évben milyen arányban történtek szervezett dezinformációra alapozott illegális kormányszintű döntések, illetve milyen arányban „politizálták”, tehát manipulálták és torzították el Bush köreiben a kormányszervekhez befutó jelentéseket, amelyekre hivatkozva végül is nekifoghattak a neokonzervatívok által tervbe vett hatalmi törekvések megvalósításának úgy Afganisztánban, mint Irakban.
Egyelőre Washingtonban nem tulajdonítanak jelentőséget ennek a kérdésnek, bár a tengeren túliakat már hetek óta foglalkoztatja. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egy mondatban összefoglalja Európa véleményét a kormány háborút előidéző mesterkedéseiről, mikor azt írja: „A becsapás vádja elkerülhetetlen.”
Paul de Rooij az Arrogáns propaganda című tanulmányában megállapítja, egy évvel korábban az uralkodó technika egy-egy hazugság vég nélküli ismételgetése volt, amíg szilárdan rögzült az agyakban. Ez mostanra a rövidéletű hazugságok és féligazságok szünet nélküli ostromára váltott át. Amint az egyik propagandahazugság lelepleződik, mögötte ott áll kilövésre készen a másik. A média illetékesei az emberek rossz memóriájára, általános érdektelenségére és nem utolsó sorban mérhetetlen hiszékenységére alapozzák taktikájukat.
Egy korábbi, május 13-i cikkében Cocco azt taglalja, milyen módszerekkel és eszközökkel képesek a republikánusok minden kritikát és támadást elkerülni. Felsorolásából kiderül, elhallgatással, félrevezetéssel, nyílt fenyegetéssel, személyes jellegű támadásokkal, ha kell, megtorlással. Példaként hozza fel az annak idején nagy port kavaró esetet, amelyet Bush megjegyzése váltott ki, aki „gyáva alakoknak” titulálta a szeptember 11-i merénylet elkövetőit. Az élőben sugárzott Politikailag inkorrekt című tv-műsor vezetője, Bill Maher Bush szóhasználatát és egyben megítélését kétségbe vonva azt találta mondani, szerinte a New York-i öngyilkos terroristák nem tarthatók gyávábbnak a több ezer lábnyi magasság biztonságából bombázó hivatásos katonai pilótáknál. Az ebből fakadó botrány során Ari Fleischer fehér házbeli szószékéről az egész országot megfenyegette: „Emlékeztetőül annyit Amerikának, mindenki figyeljen nagyon oda, mit mond, figyeljen oda, mit csinál, annál is inkább, mivel ez most nem alkalmas idő az ilyen megjegyzésekre”. Majd nyomaték kedvéért még hozzátette, „Soha sem az.”
Figyelem, figyelem! Ez az új szólásszabadság, Amerika!(*2)
Tavaly ősszel Bush elnök maga hirdette ki, bármelyik politikai döntésének kritizálása nemzetbiztonsági veszélyt jelent. Hát ezt hogy lehet kivédeni? Ezt a csapdát hogy lehet elkerülni? A demokraták nyilván semmi esélyt nem látnak rá, képviselőik ezért stemplizik automatikusan Bush, Cheney és Rumsfeld minden döntését. Ezért nem mernek a jövő évi választáson induló elnökjelöltek önálló, új irányt jelentő programmal előállni. Amerika útja ki van jelölve. Letérni róla, vagy elcsámborogni akár egy kicsit is, szigorúan tilos.
Mikor pedig a törvényhozók közül 2001 végén többen aggódtak és tiltakoztak a terror elleni küzdelem során megsértett vagy felfüggesztett polgárjogok miatt, az igazságügyminiszter, John Aschroft arra intette a szenátus jogi bizottságát, állítsa le magát, mert a nemzeti egységet bomlasztó taktikázása a terroristákat erősíti, és így csökkenti a felszámolásuk lehetőségét. Nem kevesebbel vádolta az alkotmányos jogok hivatásos védőit (és burkoltan minden ellenzékit, minden tiltakozót), mint hogy „ammuniciót adnak Amerika ellenségeinek.”
Mi ez, ha nem újabb nagy pofon Amerikának?
BIRODALMI BABÉROK
Cocco felhívja rá a figyelmet, hogy az állandó háborús állapot fenntartása és vele az elnök főparancsnoki pozíciója is mintegy védelmi pajzs a kritika és számonkérések ellen. (Aminek jelentősége csak növekszik a választások közeledtével, K. H.) Fleischer egyik sajtótájékoztatón elhangzott figyelmeztetése szerint „Bush katonai jellegű döntéseinek esetleges bírálata a hazát önfeláldozóan védelmezők és közvetve Amerika bírálata”.
Ha Bush nevét Sztálinra cseréljük, Amerika helyett pedig Földanyácskát mondunk...
„A Fehér Ház kiterjesztette a háború ernyőjét, aminek következtében sem a külpolitikai, sem a belpolitikai döntések megvitatása nem ajánlatos, beleértve a haza külső és belső ellenségtől való védelmét, diplomáciát, törvényhozást -- még az adócsökkentés kérdését sem” -- írja Cocco, aki csúcsnak könyveli el a 2004-es elnökválasztásra kampányoló demokrata szenátor, John Kerry abszurditásában szinte már szórakoztató esetét. Kerry egy kortesbeszéde során az „iraki rezsimváltás” után a „hazai rezsimváltás” szükségességére hívta fel a választók figyelmét, mire föl rázúdult a republikánusok harsány, alaposan szervezett támadásdömpingje. „Kerry szenátor egy veszélyes vonalat keresztezett, mikor az amerikai főparancsnok leváltását merte javasolni egy olyan időszakban, mikor Amerika háborúban áll” -- vádolta meg a kitüntetett vietnami veteránt Marc Racicot, a republikánus párt egyik vezéralakja.
Nesze neked szabad és fair választás, Amerika!
Valójában nem meglepetés, hanem törvényszerűség, hogy mikor a birodalmi babérokra aspiráló nagyhatalom fegyveres erőszakhoz folyamodva megtagadja a kisebb országok nemzetiségi- és szabadságjogait, akkor automatikusan despotikus áldemokráciává alakulva a saját népét is lejtőre viszi. Ennek legnyilvánvalóbb jelei, mikor a hazugság és rágalom természetesen elfogadott politizálási fegyverré válik, mikor a megalkuvás és zsarolás az élet rendjeként lesz elkönyvelve, mikor a központosított média a hatalom ágyasaként nem közlője többé az eseményeknek, hanem kiötlője, manipulátora és rögtönítélő bírája.
„Súlyos bűnténynek könyvelhető el, hogy (a republikánusok a háború során) fontos szavakat, mint demokrácia és szabadság erőszakkal kisajátítottak, és ezek a szabadrablás elmaszkírozására, területszerzésre, valamint (bosszú által vezérelt) találatok kiegyenlítésére(*3) szolgálhattak” -- fortyog az egyik alternatív publikációban a Columbia Egyetem nagynevű professzora, Edward Said. Szerinte az amerikai népet becsapták, alkotmányos jogait megsértették, háborút és békét illető döntésjogát pedig a tudta nélkül a Fehér Háznak passzolták át.
Hasonlóan vélekedik az iraki háború legkitartóbb és leghangosabb ellenzője, a 85 éves Robert Byrd szenátor is, aki hatalmas népszerűségre, 3,7 milliónyi olvasóra tett szert március hónapban az Interneten. Byrd, aki korábban „felelőtlennek és arrogánsnak” nevezte az elnököt azt nyilatkozta, Bush egyszerűen hazudott az iraki tömegpusztító fegyvereket illetően, és most lebukott: „Ez a kártyavár, amely hazugságra épült, (előbb-utóbb) össze fog dőlni.”
Na igen, egyszer biztosan. De, mint mi európaiak tudjuk, a hasonlóan ingatag alapokon nyugvók közül olyan kártyavár is akadt, amely közel egy évszázadon keresztül dominálta a fél világot.
*1 A Moszad is kivette részét a Szaddám elleni mesterségesen kreált gyűlölet- és pánikkeltésben mikor várható kémiai és biológia támadásra hivatkozva gázálarcokkal szereltette fel a zsidó lakosságot (mindenki "másnak", a palesztinoknak és a vendég-munkásoknak maguknak kellett beszerezni)
*2 A
botrány következtében és általános figyelmeztetésként törölték a népszerű
műsort, és Maher egyik
napról a másikra munkanélküli lett - bár csak rövid időre
*3 A
megjegyzés az arab-izraeli konfliktusra vonatkozik
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára