EMPIRIA Magazin VIII. évfolyam 6. szám – Kuliffay Hanna írása

 

 

 

OBAMA ÚGY VÉLI

 

 

UGYANAZ AZ ÚT VEZETHET MÁSHOVA

 

 

 

 

Mikor George W. Bush 2004 novemberében másodszor is „megnyerte” az elnökválasztást, a Guardian azzal a főcímmel jelent meg: HOGY LEHET 60 MILLIÓ EMBER ILYEN OSTOBA?  A vezető angol napilap a 66 millió Obamára szavazót egyelőre nem illette hasonló jelzővel, de hamarabb sor kerülhet rá, mint a Fehér Házban gondolnák. Egyre szaporodik ugyanis azoknak a dühös és csalódott szavazóknak a száma, akik a bizalmat adó türelmi év leteltével tudni akarják, a változás ígérete ellenére miért halad egyre nagyobb sebességgel az ország – Angliát magával vonszolva – a Bush-kormány lánctalpasai által döngölt úton?

 

A felvilágosodás korabeli angol filozófus Francis Bacon figyelmeztetett rá, hogy az emberi agyban kialakult vélemény leginkább az azt alátámasztó, vele egyetértő információt veszi figyelembe – a többit hajlamos mellőzni. Ezt az elfogultságot nemcsak a babonás hiedelmekre vonatkoztatta – legyen az asztrológia, csodás előjelek, isteni parancsok és hasonlók – hanem a filozófiára és a tudományok világára is. Az elefántcsont toronyba zárkózás, makacs egy szempontúság, kétségek, ellenérvek, cáfolatok figyelmen kívül hagyása tévútra vezetheti a tudóst, az ideológust, a pápát és az államférfit is.

 

A szelektálás azonban nem mindig szándékos. A legújabb kutatások szerint az emberi agyat folyamatosan elözönlő információ-áradatból másodpercenként több mint 11 milliónyit képes befogadni, de ebből (a túlterhelést elkerülendő szelektálás folytán) talán ha 40 válik tudatossá.  Ez a memóriába került 40 lesz részese a véleményformálás komplikált folyamatának. Szükség esetén az agy az automatikusan kiküszöbölt és elraktározott információk helyett pótinformációt kreál. (Nem könnyű beismerni, hogy nem tudom vagy nem emlékszem.) Ez a hézagok kitöltését szolgáló pótinformáció sokféle lehet, az illúziókeltéstől kezdve a túlzáson és hamisságon keresztül az elvárásnak megfelelni igyekvő szépítésig(*1). Emberek légből kapott koholmányokkal állnak elő, hogy másoknál fontosabbnak vagy tájékozottabbnak tűnjenek.

 

A véleményformálás furcsaságai, mint a hamis illúziókba kapaszkodás, hiszékenység, légvárépítés vagy a Bacon által jelzett egyoldalú informálódás politikai vonalon is érvényesülnek. Hajlamosak vagyunk csak azt meghallani, vagy arra emlékezni, ami lelkesítő, ami az elvárásunknak megfelel: „A jelenlegi elnökkel szemben én respektálom az alkotmányt.”(*2) Obama, az alkotmányjogász tanult és magasan képzett körökből származó voksok tízezreit köszönhette ennek a közlésének. A kellemetlen, felzaklató híreket viszont gyakran kiküszöböljük, ami többek között lehet ösztönös önvédelem.  Ki akarna például ilyesmit hallani, főleg egy olyan respektált republikánus politikus szájából, mint Ron Paul: “Az amerikai köztársaság csak maradványában létezik. A szintér előkészítve, hogy országunk katonai diktatúrává alakuljon át, ami csak keveseket érdekel.” Helyette azt valljuk és hangoztatjuk, ami helyénvaló lenne, amire büszkék lehetnénk. Az átlag polgár például az amerikai demokrácia alap pillérének tartja a többpártrendszert, holott a gyakorlatban nem valósította meg. (Vagy egy asztalnál kártyázol a nagyokkal, vagy ők döntenek a sorsodról.*3)

 

A kollektív önáltatás csúcsa viszont, amiről legfeljebb az alternatív médiában lehet olvasni: az utóbbi évtizedekben a kétpártrendszer sem tényleges valóság, csak látszat – egy fajta össznépi kabuki színház. Mikor egy interjú alkalmával az idős Gore Vidal, neves esszéista, társadalmi és politikai elemző, egy "ellenzéki párttal" kapcsolatos kérdést kapott, dühösen kifakadt: "Nincs ellenzéki párt. Állandóan mondom, már vagy ezer éve, hogy az Egyesült Államokban csak egy párt van – a tulajdonjogi párt, a nagy korporációs vállalatok pártja, a pénz pártja. Ennek két szárnya van, az egyik a demokrata, a másik a republikánus."  Vidal azzal vádolta a Bush kormányt, hogy "totális terminusokban" gondolkodik, és dirigálja a hadsereget, a kongresszust és a törvényhozást. "Ennek a bandának az ember nem számít" – tette hozzá, és az “Amnézia Egyesült Államának” (United State of Amnesia) nyilvánította az országot, amelynek népe nem realizálja, vagy különböző okokból nem törődik a háborús nyerészkedés folyamatos biztosítása érdekében történő hatalmi központosítással, az alkotmány adta szabadságjogok korlátozásával.

HATALMI LABDAPASSZOLGATÁS

Mindazok, akik tudatukból kiszűrik – mert fel sem tételezik, másra figyelnek, vagy nem képesek követni –, hogy a politikai, gazdasági és monetáris elit két lényegében azonos programú pártot pénzel, akik egymásnak passzolgatják a hatalmi labdát, azok a valódi demokrácia képzeletvilágában élnek. Még a mellüket is döngetik, We are Number One! Elsők vagyunk! A világon a legjobbak! A szellemi elit tudatában van ennek a közérdekellenes összejátszásnak, mint ahogy az áldemokrácia veszélyének is – mivel könnyen tirannizmusba fordulhat –, de vagy nincs abban a helyzetben, vagy éppen az érdekeivel ellentétes, hogy megváltoztassa. Nincs persze kizárva, hogy csak kilátástalannak ítéli. A republikánusok hallani sem akarnak a demokrata reformokról és ideákról, mert ők, akárcsak az apjuk és nagyapjuk, mindenképpen republikánusként szavaznak, és fordítva. . . Bacon joggal csóválná a fejét.

Vidalhoz hasonlóan a széleskörű tájékozatlanság és érdektelenség miatti aggodalmában Christopher Hedges, a New York Times volt külpolitikai és hadi tudósítója, idén nyáron megjelent könyvének címében az “Illúziók Birodalmának” nevezte az Államokat (Empire of Illusion: The End of Literacy and the Triumph of Spectacle).  Ebben kifejtette, hogy a jelenlegi műveletlen, betűkerülő tömegek igénye a fantázia, extázis, látványosság és illúziók világára szorítkozik.  Minden évben több vidámparki belépőt és szexvideót adnak el és egyre kevesebb könyvet.

A társadalom szinte szkizofrénné vált: egyik része az a művelt, kritikusan analitikus, széles látókörű, nyitottsága és dogmaellenessége miatt fejlődőképes kisebbség, amely átfogó, reális értékítélettel rendelkezik és megoldást tud találni bonyolult jelenségekre. Amennyiben ez az intellektuális elit széles körű tájékoztató és felvilágosító munkát végez, vértelen politikai és társadalmi változást tud előidézni. Segítségével csörgedezik be a köztudatba, hogy történnek a közösséget megrövidítő, kizárólag privát érdekeltségű politikai manőverek, mik a gazdasági és monetáris fosztogatás trükkjei, és fénycsóva vetül a média összekacsintó szemfényvesztésére.(*4)  Soraiból kerültek ki azok a közel-keleti intervenciókat kezdettől fogva ellenzők – százezres tüntetéseken szónoklók, akadémiai karrierjüket kockáztatva könyveket, publikációkat írók –, akik nem fogadták el a neokonzervativizmus és a globalizmus közös nevezőjű tézisét, amely szerint a tőke, az információ és a technológia globális integrációja automatikusan politikai és kulturális azonosuláshoz vezet. Kétségbe vonták, hogy a haszonélvezőkön kívül bárki is akarna egy ilyen falanszterben élni. Nem csak jogtalannak, de történelmi visszatekintés révén lehetetlennek tartották, hogy sikeres lehet egyik kultúra ráerőszakolása a másikra, a győző ország rendjének és intézményeinek rákényszerítése a legyőzöttekre. Az angolok és oroszok kudarcait ismerve előre megmondták – amit a neokonzervatív ideológia iránt elfogult Bush kormány elengedett a füle mellett –, hogy az afgánok és az irakiak nem fogják virággal fogadni az amerikai katonákat, és vissza fogják utasítani az amerikai kultúrát, beleértve a gépfegyverrel terjesztett keresztény vallást.

A társadalom másik része – aggasztó módon az arányában egyre növekvő többség –, a tunya tudatlanság, tájékozatlanság, irreális képzelgés és hamis bizonyosság állapotában (“választottságba”, égi oltalomba, szerencsébe vetett hit) kiszolgáltatott, összefogásra és szervezkedésre képtelen.  A valóság-show rabjai, akárcsak a szereplői, képtelenek a reális helyzetelemzésre, az álpatriotizmus, a hipokrízis  felismerésére, és nem tudják leszűrni a történelmi tanulságot. Buknak az olcsó szlogenekre, automatikusan nyeldeklik a demagógiát.

Bár a Hedges által feltárt megosztottság és a tömegekre vonatkoztatott szellemi igénytelenség problémája aligha cáfolható, ennek ellenére igazságtalan lenne, ha a Guardian (vagy bárki más) Obama megválasztását leegyszerűsítve az “ostobák” számlájára írná. Ugyanis, a magasan kvalifikált, karizmatikus, kezdetben meggyőződéses idealistának tűnő szenátornak szinte színre lépése óta komoly intellektuális bázisa volt.  Ezt részben azok alkották – főleg demokraták és függetlenek, de politikai állásfoglalás nélküli internetes fiatalok tömegei is –, akik (Spengler, Toynbee vagy az idősebb Schlesinger nyomán) a történelem ciklikus változásának híveként úgy ítélték meg, hogy a 80-as évek óta irányt tévesztett, és a Bush-Cheney kormány által mélypontra juttatott ország sorsa fordulópontjához érkezett: a közösség és a magán szféra érdekütközései során rendszeresen alulmaradt közérdek (népérdek) végre felülkerekedhet, ha sikerül megfelelő elnököt juttatni a Fehér Házba.

 

BUSH POLITIKÁJÁVAL VALÓ AZONOSULÁS

 

Természetesen a „megfelelést" illetően demokrata berkekben nem volt egységes a vélemény.  Voltak, akik hatékonyság és eredményesség szempontjából nézve döntőnek ítélték a szoros washingtoni és New York-i kapcsolatokat, az évtizedek sokrétű tapasztaltságát és a női szabadságjogokért („azonos munkáért azonos bér”, családtervezési jog) folytatott kitartó küzdelmet, ezért Hillary Clintont akarták a Fehér Házba juttatni. Mások a média által eleve „megválaszthatatlannak” nyilvánított Dennis Kucinich képviselőt támogatták, aki a fokozott fegyverkezés és a két közel-keleti háború legkitartóbb ellenzőjeként vált népszerűvé a progresszívek, pacifisták, polgári közösségszervezők, veteránok, egészségügy reformerek, társadalmi aktivisták köreiben és a blogszférában. Kucinich nevéhez fűződtek százezrek által szignált parlamenti beadványok, mint a Bush és Cheney elszámoltatását követelők, amelyek tételszerűen felsorolták a törvényszegéseiket, az emberi jogok elleni visszaéléseiket és a nemzetközi egyezményeket sértő intézkedéseiket.

 

A demokrata párt 2007-es jelölő választása során Obama több alkalommal is elhatárolódott a Wall Street által támogatott Clintontól, viszont úgy tűnt, több vonalon azonosul az erősen szociális érzelmű és komoly felelősségtudatú Kucinich-csel. Ez nem csak afféle vesztesnek kijáró szimpátia vélemény, hiszen a sokat tapasztalt Kucinich maga is így vélekedett, mikor Obamát hívei figyelmébe ajánlotta: a lényeg, „amiben egyezünk, az a változás (ígérete)”. Válaszként Obama nyilvánosan is közösséget vállalt a Nancy Pelosi által rendre elutasított, a média által semmibe vett képviselővel, ami csak növelte a szenátor iránt érzett szimpátiát.

 

“Mi, mindketten, erősen hiszünk az alapvető változás szükségességében. Ő, velem együtt számos közös prioritásért harcolt – beleértve az iraki háború befejezését, amit mindketten kezdettől fogva elleneztünk –, Washington megreformálását és a dolgozó amerikai családok jobb életkörülményeinek biztosítását.”

 

Az ugyan komoly túlzás volt, hogy Obama együtt „harcolt” volna bárkivel is a háború bejezéséért, efölött azonban mindenki igyekezett nagylelkűen elnézni. Obama 2002-ben, még Illinois állam szenátoraként tett néhány háborúellenes megjegyzést, de nem „harcosat” és nem jogi alapon, egy szuverén állam kiszolgáltatott polgárainak védelmében, hanem monetáris meggondolásból. (Ettől függetlenül elismerésre méltó előrelátással jósolta meg, amit Clinton nem tudott, vagy eltekintett tőle: „Még egy sikeres háború is meghatározhatatlan időtartamú megszállást fog igényelni, felmérhetetlen költségekkel, kiszámíthatatlan következményekkel.”)

 

Ami Obamával kapcsolatban jelen sorok írója számára az évtized egyik legnagyobb rejtélye – amiért többször is előhozakodott vele –, hogy sikkadhatott el, hogy merülhetett a feledés áldott homályába a szenátor 2004-es kijelentése, amely ha a média nagydobra veri, lehetetlenné tette volna rendkívüli népszerűségét: „Irakot illetően nincs nagy különbség az én állásfoglalásom és George Bush állásfoglalása között.”  Külön érdekesség, és elég valószerűtlennek tűnik, hogy sem Clinton, sem McCain, sem Palin kopói ne ásták volna ki, hogy felhasználják ellene.  Akkor viszont miért nem dobták be a köztudatba? Kik hatástalanították és milyen titkos megegyezés alapján ezt a gyújtóbombát?

 

Mikor Obama esélyessé vált a demokrata párt jelöltségére, majd az elnökségre, Kucinich hívei mind hozzá pártoltak. Azokban az időkben ugyanis volt egy olyan kollektív nézet, hogy hátrányos helyzetükből adódó élettapasztalataik és közszolgálati munkásságuk következtében mindketten ismerői és értői kell hogy legyenek Dwight Eisenhower nagyon is aktuális intésének: “Minden bomba, minden fegyver, minden golyó, minden, ami háborús céllal készül, az lopás az éhezőktől, hontalanoktól, szegényektől, betegektől, magányosoktól és (más) szükséget szenvedőktől. . .”  Voltak, akik a szegénység felszámolása és 50 millió rendre éhező polgártársuk  érdekében szívesen láttak volna egy Obama-Kucinich vagy Kucinich-Obama párost a Fehér Házban.

 

"A dolgozó amerikai családok jobb életkörülményeinek biztosítása" érdekében eredetileg mindketten támogatói voltak egy átfogó egészségügyi reformnak, ahol minden állampolgárnak lehetősége nyílt volna a privát és az állami szolgáltatás közti választásra. Obama azonban közvetlen karácsony előtt, mikor a Fehér Ház, a parlament, a biztosító társaságok és az egészségügyi intézmények közötti alkudozások során a reform elképzelésekből  szinte semmire nem maradt remény, letagadta, hogy a legfontosabb tétel, az államilag támogatott alternatív szolgáltatás bevezetése egyáltalán része lett volna a választási programjának.(*5) Ez a visszakozás persze 'csak' annyira megdöbbentő, mint egy másik napokban tett közlése: „Nem azért folyamodtam hivatali pozícióért, hogy a Wall Streeten kisegítsek egy brancsnyi kövér macskát.” Mégis, mintha éppen ez történt volna azokkal a minden feltétel nélkül osztogatott milliárdokkal. . . Ilyen gyorsan kiküszöbölte volna az elnöki agy?

 

Szinte maga előtt látja az ember Bacont, amint a fejét rázza, hogy nem, ez nem csak elfogultság, egyoldalú nézet vagy az illúziók világában tévelygés.  Ez célzatos, tudatos hazudozás. Ma már szinte hívei megcsúfolásának tűnik, amiket Obama a kampánya során mondott, például a változás elengedhetetlen szükségességét hangsúlyozva:

 

„Nem engedhetjük meg, hogy John McCain-nek alkalma legyen George Bush harmadik terminusára, (nem engedélyezhető) további négy év a korporációs vállalatok adókedvezményének, további négy év a vállalati vezetőségek adókedvezményének, további négy év egy olyan egészségügyi (reform) tervezetnek, amely csak az egészségesek, és a gazdagok gondját viselné, további négy év az olajtársaságok által írt energiapolitikának és természetesen további négy év egy pusztító háborúnak.”

 

Akik azt feltételezik, hogy ennek a mindenmásképpenlesz programnak ismeretében az elnököt az ellenzéki republikánusok és neokonzervatívok annak idején vadul  támadták, és támadják azóta is éjt nappallá téve, vagy hogy a média kritizálja orrvérzésig, azok hatalmasat tévednek. Ellenkezőleg, annyira elégedettek vele, hogy egy Nobel-békedíjat adattak neki, és a második helyezetthez viszonyítva nagy fölénnyel a szokásos évvégi népszerűségi listák élére rakták.  Obamának nem ők jelentik a gondot, hanem a saját tömegbázisa. Hívei, követői, szimpatizánsai, szavazói egyre hangosabban lázonganak, mivel  egyre nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy visszaélt a jóhiszeműségükkel, a belé vetett bizalommal, a békés jövőbe vetett reményükkel, és érezhetően nincs is szándékában nyitni vagy közelíteni feléjük.

 

Obama, mintha nem venné komolyan az elégedetlenséget úgy értékelte, hogy eddig nagyon jó munkát végzett  – a televízió nyilvánossága előtt négyes fölé osztályzattal jutalmazta magát. Nem ártott volna azonban, ha előbb konzultál az afro-amerikai színész és régi politikai aktivista Danny Gloverrel, aki egyébként valószínűleg megbuktatta volna. Mi másra lehetne következtetni abból, amit mondott? “Az Obama kormány nagymértékben, majdnem szó szerint ugyanazt a játékszabályt követte (az elmúlt évben), mint a Bush kormány. Én nem látok semmi differenciát. Ami számomra világos, hogy ez az ország mindig, kezdettől fogva a gazdagok és a tulajdonjog érdekeit veszi számításba.”

 

Emlékezzünk csak, ha közben pirulunk és nehezünkre esik is, mivel vágott vissza Obama, mikor Clinton tavaly hamis remények keltésével vádolta:

 

"A mostani választásnál az igazi kockázat ugyanazokat a dolgokat csinálni, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazt a játékot jászani újra és újra és újra, és mégis más eredményt remélve. Ezt a szerencsejátékot nem engedhetjük meg, ez a kockázat, amit nem vállalhatunk. Ez alkalommal semmi esetre sem. Most nem. Itt az idő új lappal indulni.” 

 

Ez annyira nyilvánvaló, annyira ésszerű volt, hogy a politikamániások, akik a híradóra ébrednek és vele fekszenek, és végig újságot olvasnak az éjjeli járatokon, is komolyan vették: Obama új, friss, el nem kötelezett gárdát toboroz maga köré, és 180 fokos fordulattal irányt fog váltani. Hát nem egészen így lett – Biden, Clinton, Jones, Panetta, Susan Rice, Nuland, Gates a megmondhatói. . . Egy dolog azonban biztos: a 2008-as választás kimenetelét nem lehet egyszerűen az “ostobákra” fogni.

 

 

*1  A kis pártok minden lehetőség híján, pénz hiányában és a média negligálása következtében teljesen esélytelenek, és semmi beleszólásuk nincs a haladás irányának kijelölésében 

*2  Teljes idézet: "I was a constitutional law professor, which means unlike the current president, I actually respect the Constitution." (Szenátor Barack Obama. 2007)

*3  Az agyműködés egyik [nem mindig ártatlan] bukfence a paralogizmus, a hamis okoskodásból [például politikailag korrekt előítéletből] származó téves következtetés: a vallásos emberek jobbak, mint a vallástalanok + Amerika a legvallásosabb (nyugati) ország < Amerika a „világ világítótornya”, a demokrácia zászlóvivője.

*4  Ezek közül az adottságok és képességek közül némelyik (mint az analitikus készség vagy reális helyzetfelmérés – ugyan a maximális kizsákmányolás céljával) a nagyhatalmi érdekek ideológusainak, valamint a Wall Street és az olajérdekek sameszainak is eszközei, akik pár lépéssel, mint a bűnözők mindig, a kiszolgáltatottak eszmélése előtt járnak; a befolyásos neokonzervatívok és mindkét pártbeli szélsőséges támogatóik elárasztják a folyóiratokat és a könyvpiacot  – főleg önigazoló emlékiratokkal és propaganda-jellegű publicisztikával.  Jelenleg (a nem olvasó) George W. Bush, Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Condoleezza Rice és Karl Rove a konyhájukra milliókat hozó emlékiratukon dolgoznak, az újságot sem olvasó Sarah Palin pedig már megjelent könyve dedikáló körútját járja.)

*5 "I am a proponent of a single-payer universal health care program. There was only one thing standing in the way of a single-payer universal health care program. . . All of you know we might not get there immediately because first we have to take back the White House, we have to take back the Senate and we have to take back the House."

(Illinois state senator Barack Obama. AFL-CIO meeting) [Single payer eliminates insurance companies as pricey middlemen. The government pays care providers directly. It's a system that polls consistently have shown the American people favoring by as much as two-to-one.]

 

2009. december

 

Ebben a témában lásd még: Obama Bush csónakjában

 

 

Addenda:

 

Robert Kuttner közgazdász és az American Prospect társszerkesztője egy tv-interjú során azt mondta, az elnök igazi próbatétele nem a paramétereken belül teljesíteni, hanem transzformálni a realitást. (Legalábbis egy nagy elnök esetében.) Amit ezután fűzött hozzá, az cikkünk szempontjából különösen érdekes, mivel éppen arra szolgált példával,  mennyire az illúziók és vágyak világába ragadtatjuk el magunkat bizonyos esetekben és körülmények között. "Mi, akik progresszívnek valljuk magunkat, rengeteget invesztáltunk ebbe a rendkívüli egyénbe, Barack Obamába. A saját reményünket láttuk megtestesülni benne. Egy potenciálisan nagy elnököt láttunk benne" – mondta Kuttner, majd hozzátette, hogy ha Obama akarta volna, "Roosevelt nagyságú" elnök lehetett volna.  Érdekes vélemény. Roosevelt mint a "nagyság" mércéje? Ugyan társadalmi vonalon és gazdasági szempontból nézve  Roosevelt eredményesnek könyvelhető el, de egy pacifista, szekuláris humanista vagy emberjogi (emberségi) szempontból értékelő szemében túl komoly visszaéléseket és szörnyű bűnöket követett el ahhoz [Pearl Harbour, a tiltakozó amerikai nép világháborúba kényszerítése, japán és olasz koncentrációs táborok létesítése Amerika földjén, Hiroshima és Nagasaki utólag szükségtelennek nyilvánított bombázása, a civil menekültekkel zsúfolt Drezda bombázása], hogy kiérdemelje a "nagy elnök" címet. A II. világháború "fertőtlenítése és romanticizálása" kapcsán írta a veterán Paul Fussel: "For the past fifty years the Allied war has been sanitized and romanticized almost beyond recognition by the sentimental, the loony patriotic, the ignorant, and the bloodthirsty." A világháború holokausztjainak felmentése és glorifikálása következtében úszhatták meg ép bőrrel, sőt lettek "nagyok" Roosevelt, Churchill és Sztálin.

 

Az előbbi kapcsán íme a világháború, a háborús mentalitás (és közvetve Roosevelt felelőssége) fölötti elmélkedés a neves zsidó történész, Howard Zinn részéről:  "I volunteered to be in World War II and flew bombing missions over Europe. I did it because it was the Good War, it was the right war, it was a just war. After I got out of the war, I began to go back over things and learn about Hiroshima and Nagasaki. When Truman dropped the bomb on Hiroshima, I had just finished my missions in Europe, and was going to go to the Pacific for more missions. So when the war ended soon after Hiroshima, I thought, “Wow, that’s great!” I welcomed it. Did I really know what happened when that bomb was dropped on Hiroshima? Did I have any idea what that meant to those hundreds of thousands of people -- men, women, and children? No, I did not. When I began to think about it, then I began to think about the people under my bombs. I never saw them. I was flying 30,000 feet above them. I began to learn something about the reality of Dresden. And I began to learn that three months before Hiroshima and Nagasaki, we sent planes over to firebomb Tokyo, and 100,000 people were killed in one night. Later, when I visited Japan and I visited Hiroshima, I met with survivors of Hiroshima -- people without legs and without arms and blind and so on -- I began to see what that war meant. Well, you say, we defeated fascism. Did we, really? Fifty million people dead, and yes, you got rid of Hitler and the Japanese military machine and Mussolini. But did you get rid of fascism in the world? Did you get rid of militarism? Did you get rid of racism? Did you get rid of war? We’ve had war after war after war. What did those fifty million die for?" (Howard Zinn: A Just Cause ≠ A Just War)

 

To Iraqis, current American policy is a mere variant of Bush’s policies.  Bush was planning to pull all U.S. troops from Iraq as long as a compliant government in Baghdad met our needs (not Iraq’s). Under the Obama administration, current Iraqi Vice President Abdul Mehdi was compelled to come to Washington recently to urge the president and policymakers to give Iraq more respect as a sovereign nation. Whether our current policy is perceived as Bush or merely Bush-Lite, Iraqis cannot yet see fair governance in their future. (. . .) The Bush administration’s original pick to head Iraq, Ahmed Chalabi, is the head of the Accountability and Justice board in Iraq. It was Chalabi’s recommendation to ban the 511 candidates. . . Further, corporate U.S. interests are evident everywhere, especially in Iraq’s oil fields. Hundreds of laws written by the United States and imposed on Iraq during the initial invasion remain in effect. (Bonnie Bricker and Adil E. Shamoo: Iraq Policy: D. Foreign Policy in Focus. February 5, 2010)

"Up through his public statements [this month], people wanted to believe, they wanted to be hopeful, that he would not escalate the war in Afghanistan.  Peace activists are going to become increasingly critical of Obama now." (State Representative Lon Burnam, D-Fort Worth, and director of the Dallas Peace Center. December 2009)

 I wouldn't give up on the political system. I mean, you have to keep fighting and working to rebuild democracy. Democracy is the only possible counterweight to concentrated financial power. And ideally, that takes a great president rendezvousing with a social movement. One way or another, there is going to be a social movement. Because so many people are hurting, and so many people are feeling correctly that Wall Street is getting too much and Main Street is getting too little.  And if it's not a progressive social movement that articulates the frustration and the reform program, you know that the right wing is going to do it. And that, I think, is what ought to be scaring us silly.  (Robert Kuttner. Welcome to the Journal) 

 

"King had a much more fundamental critique of our economic system. And certainly more fundamental than Obama has because a fundamental critique of our economic system would not simply give hundreds of billions of dollars to the bankers and so on, and give a little bit to the people below. A fundamental change in our system would really create a greater equalization of wealth, would I think give us free medical care. Not the kind of half-baked health reforms that are being now debated in Congress." (Howard Zinn historian)

"Television, burdened by its own wooing of those who seek to be diverted at all costs from the reality of unpaid instalments and unjoyful beds and incomprehensible politics, becomes ever less capable of purveying a sense of the real."  (John Julius Norwich: Maximilian)

Millions believed Barack Obama’s campaign pledge to create a humane, affordable and inclusive health care system and rein in the copious abuses of the insurance and pharmaceutical industries. On the campaign trail, Obama proclaimed these corporations were greedy and more concerned about profits and patents than the needs of patients. Some thought because Obama was a former supporter of a single-payer system, he might just enact it when he won the Whitehouse. How wrong they were. No one could have predicted how much influence and control over health care reform President Obama would give to the very corporate interests killing and bankrupting the American people, and who just a few months earlier, had fiercely attacked and called out by name. No one could have predicted the scale and scope of the sell out. It is truly astounding given the soaring rhetoric of before and the cruel and sleazy reality of now.  (Helen Redmond: Beware the Progressive Democrat. December 23, 2009)

The notion that we could just waltz in and inject democracy into an extremely complicated, devout and ancient culture smacked -- still smacks -- of neocolonialist legerdemain. The fact that a great many Jewish neoconservatives -- people like Joe Lieberman and the crowd over at Commentary -- plumped for this war, and now for an even more foolish assault on Iran, raised the question of divided loyalties: using U.S. military power, U.S. lives and money, to make the world safe for Israel. (Joe Klein: Surge Protection. Time. June 24, 2008)

President Obama has appointed Philip Zelikow to serve on the President’s Intelligence Advisory Board the White House announced this past week. Zelikow served on the same presidential board between 2001 and 2003 under Bush during which time he revealed the perceived threat posed by Saddam Hussein’s Iraq which necessitated preemptive invasion. (…) The background that Zelikow brings into the Obama regime bodes ill for the prospects of peace or the restoration of any respect for US or international law and frankly suggests that the Obama regime is headed toward further escalation of aggression and violence wherever threats or subversion fail to achieve Israel’s aims. (Atheo: Bush regime retread, Philip Zelikow, appointed to Obama’s Intelligence Advisory Board. Aletho News. September 19, 2011)

 

American freedom will not be secured by empty threats, meaningless red lines, leading from behind, appeasing our enemies, abandoning our allies, or apologizing for our great nation — all hallmarks to date of the Obama doctrine. Our security, and the security of our friends around the world, can only be guaranteed with a fundamental reversal of the policies of the past six years. In 1983, President Ronald Reagan said, "If history teaches anything, it teaches that simple-minded appeasement or wishful thinking about our adversaries is folly. It means the betrayal of our past, the squandering of our freedom." President Obama is on track to securing his legacy as the man who betrayed our past and squandered our freedom. (Dick Cheney And  Liz Cheney: The Collapsing Obama Doctrine -- Rarely has a U.S. president been so wrong about so much at the expense of so many. The Wall Street Journal. June 17, 2014)

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára