EMPIRIA Magazin 2003. © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.
Kuliffay Hanna
SZASZANIDA EZÜST A SZKÍTÁK KINCSE?
Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán. I. rész
Érdekes lenne tudni, vajon milyen mértékben ismert Magyarországon, akár értelmiségi körökben is, Arszakész vagy Artavaszdész neve? Vagy ha magas szinten organizált, nagyhírű birodalmakat kellene felsorolni, vajon hányadikként ugrana be a pártusoké, ha egyáltalán? És ha be is ugrana, hányan tudnánk akár kronológiailag, akár geográfiailag pontosan beilleszteni a világrendbe a nagy Pártus Birodalmat? Ex oriente, lux – mondták a régiek. Emlékezteti még valaki is a mai gyerekeket Európa közepén az ókori keletről jövő fényre?
Azt, hogy Arszakész (Arsaces) a
nagyhírű Arszakida-dinasztia alapítója, míg Artavaszdész (Artavasdes) fél
millenniummal később az utolsó pártus uralkodó volt, amerikai és nyugat-európai
szemszögből nézve
lehet ugyan az orientalizmus érdektelen részadatának
tekinteni, az egyetemes világtörténelem szempontjából viszont nem érdektelenebb,
mint mondjuk a görög városállamok agyonelemzett egymás elleni acsarkodása – a
magyarság számára viszont sokkal fontosabb.
1. kép: A Sackler galéria pártus kori ezüst rhütonjai közül ez az időszámítás előtti utolsó, vagy közvetlen utána következő évszázadból való, bámész tekintetű leopárd/gepárd figurás a legszebb, annak ellenére, hogy megkopott, több helyen is sérült és restaurált. Az i.e. I. századból egy hasonlóképpen szőlőlevelekkel díszített elefántcsont rhütont találtak Nisa ásatása során (mai Türkmenisztán területén), és egy képünkhöz hasonló rhütont találtak a régészek az Oxus templom feltárása során.
A pártus-szkíták magasfokú szervezettségre és társadalmi kooperációra, sikeres diplomáciára, zseniális harcmodorra, önellátó fegyvergyártásra és magas színvonalú fémfeldolgozásra épülő, közel öt évszázadot átívelő birodalma szándékos kitartással és méltatlanul mellőzött. Ugyanígy a gazdag múltjáról tanúskodó, hajdani fénykorát idéző művészeti öröksége is. Lehet persze tiltakozni a „tendenciózus” szó ellen, mint ahogy általánosságban lehet tagadni az akadémiai szubjektivitást vagy a történelmi és művészettörténeti eurocentrizmust is.
Sőt, egy idő óta pejoratív értelemben használt revizionizmussal is meg lehet vádolni azokat a történészeket, archeológusokat és publicistákat is, akik szerint újra kellene értékelni Ázsia és Afrika kulturális hagyatékát, világ-civilizációt formáló hatását és szerepét. Tagadás és fenyegetés azonban nem változtatnak a tényen, hogy számos régi kultúra aláértékelt vagy jogtalanul kisajátított, számos nép, etnikum, hajdani neves királyság, sőt birodalom pedig hiányzik a történelemkönyvek lapjairól.
Ennek a negligálásnak következtében az archeológiai ásatásokat finanszírozó intézmények és társaságok, a múzeumok, profi műgyűjtők és a média érdeklődési köréből is kimaradnak. Jobbik esetben csak különcnek tartották még a XIX. század kezdetén is azokat, akik a búsás profitot ígérő francia impresszionisták, Chelsea porcelánok vagy carrarai márvány madonnák helyett tibeti bronz harangokat, ékírásos agyagtáblácskákat vagy éppen szaszanida ezüstöt gyűjtöttek.
Nem véletlen tehát, hogy a világhírű Smithonian Múzeumok láncolatának egyedülálló ázsiai gyűjteménye csak két rendkívüli (megszállottnak is mondható) magánember által adományozott gyűjteményen alapszik, és az ebből való válogatásnak Washingtonban otthont adó, 1987-ben avatott Arthur M. Sackler Galéria is egyikük bőkezű anyagi támogatásával jött létre.
Charles Lang Freer, a XIX. század
közepén született detroiti gazdag üzletember és autodidakta műértő túllépve a
korabeli, főleg európai értékekre koncentráló divaton, amelynek korábban maga is
hódolt, 1887-ben adta ázsiai és távol-keleti műtárgyak gyűjtésére a fejét.
Halálakor, 1919-ben csak 4 éves volt az az Arthur M. Sackler, aki azonos
szenvedélynek hódolva 1982-ben majdnem ezer ázsiai darabból álló gyűjteményt
adományozott a Smithonian
Múzeumok láncolatának.
Kettőjüknek köszönhető, hogy a kevéssé ismert iráni, afganisztáni (baktriai) és pártus fém- és ötvösművészet csodálatos reprezentánsai ma láthatók a Sackler galériában, amelynek megtekintésére a világ minden tájáról utaznak kutatók és műértők Washingtonba, mivel a hagyatéki szerződés értelmében a műtárgyak nem kölcsönözhetők ki más múzeumoknak, és csak külön engedéllyel publikálhatók.
2. kép: Arthur M. Sackler Gallery of Art, Washington D. C.
A fenti területek előkelőségének művészi színvonalú használati edényei, dísztárgyai és kegytárgyai az egyszerűség kedvéért összefoglalva Szaszanida ezüstökként váltak ismertté, és a szakma három történelmileg meghatározott időszakból származtatja őket: az Akhamenid, (i.e. 550 - i.e. 331) a Pártus, (i.e. 312 – i.sz. 224) valamint a Szaszanida periódusból. (i.sz. 224 - 651)
A volt Perzsa Birodalom Nagy Sándor hódításait követően került a görög Szeleukuszok (Seleucusok) uralma alá, majd az i.e. III. század közepén a pártus királyság alapítója, I. Arszakész kezére, aki visszahódította, és birodalommá ötvözte az eredetileg Akhmenid birodalomként felölelt hatalmas területeket. Utódai azonban állandó feszültségben és összeütközésben voltak a nagy Római Birodalommal. „Carrhae csatája és Crassus (római hadvezér, K. H) végzete után két és fél évszázadon keresztül az Arsacid nevezetű pártus dinasztia uralkodott keleten és a Rómaiak nyugaton, közrevéve az Örmények országát és Szíriát. A kelet és nyugat közötti határvonal a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően állandóan változott.”(*1)
Az i.e. II. században kialakult Délkelet- Közép- és Délnyugat-Ázsiát, illetve Kínát és a Földközi-tengert összekötő Selyem út egy jelentős része generációkon keresztül pártus kontrol alá tartozott, ami messze kiható gazdasági fellendülést eredményezett. A kereskedelmi vámokból, tarifákból és a vazallusok adóiból jelentős hasznot húzó, katonailag is megerősödött Pártus Birodalom hódításai következtében hosszú távon Irán, Mezopotámia és Afganisztán döntő részének egyesített ura lett az Eufrátesztől egészen az Oxus (Amú Darja) bal partján húzódó sztyeppékig.
Az i.e. 90-es évek táján a kiváló koncepciójú államférfi, II. Mitridátesz (Mithridates) közvetve az örmény (urartui) királyságot is bekebelezte, majd egyenrangú félként szerződést kötött a kínai császárral, és tovább bővítette befolyását Kis-Ázsiában, még az Eufrátesztől nyugatra is. Volt idő, mikor a pártusok birodalma 18 vazallusa felett gyakorolt hatalmat. Kulturális értékei és hatása viszont szakszerű feltárási munkálatok híján, valamint szakmai idegenkedéssel és akadémiai előítéletekkel küszködve még szinte ismeretlen a világban.
A BETELJESÜLT ÉLET VIRÁGA
A művészettörténet által összevontan szeleukida-pártus időszaknak nevezett évszázadokból származó kiállítási darabok közül művészileg a legjelentősebb az a hivatalosan pártus időkre datált csodálatos szív alakú, színarany, apró horgas kapcsokkal ruhára, övre, fejfedőre varrható díszítő elem, amelyen két fiatal vadkan les ki óvatosan az erdő sűrűjéből. A pillanat rögzítése és realitása, a komplex design, a nemes anyag értő kezelése egyszerűen lenyűgöző. Az életszerűség rendkívüli hatását a szkíta művész három dimenzió kialakításával és az átfedéses technika mesteri alkalmazásával érte el. (3. kép)
3. és 4. kép
A magas fokú művészi és mesterségbeli tudást igénylő háromdimenziós ábrázolásmód az egyik jellemzője a legnemesebb szkíta-pártus dísztárgyaknak, mint ahogy nem jellemzi a perzsákat. Ennek ellenére a kiállítás másik három dimenziós ritkaságát, egy előkelő férfi mellképét ábrázoló ezüst medalion-tányért (4. kép) a tárló adatkártyája és az elérhető szakirodalom a szaszanida tárgyak közé sorolja. Ann C. Gunter és Paul Jett, a Smithonian Intézet szakértői azonban katalógusukban megemlítik, (Ancient Iranian Metalwork), hogy az ezüst dísztányért elsőként elemző szakértő, Richard Frye a pártus periódusnak tulajdonította, és ezt csak egy későbbi kutató változtatta át „korai szaszanidára”.
Az itt látható felvétel sajnálatos módon nem képes visszaadni a medalion portré megkapóan drámai plasztikusságát, az öntött-ezüst fej utólagos, aprólékos cizellálása, valamint a fekete bitumen és aranyozott ezüst kontrasztja keltette intenzív esztétikai hatást, és így aligha érzékelhető, miért is számít vesztesnek az a kultúra, amelytől megtagadják. Gunter és Jett saját bevallása szerint konkrét lelőhely ismerete, tehát rétegvizsgálat lehetősége nélkül „a bizonyosság gyenge lábakon áll bármilyen emléktárgy bármilyen közegbe való besorolásánál” – különösen, mikor szinte egymásba folyó időszakokról van szó, mint a késői pártus, poszt-pártus és korai szaszanida korok esetében. Ennek tulajdonítható – bár így is megdöbbentő –, hogy Frye eredeti megítélését a medalion tányér pártus kultúrából való származásáról mára sikerült teljesen kiiktatni a szakirodalomból. Így lett és lesz a jövőben is nem egyszer perzsa kincs a szkíta kincsből, szaszanida kulturális érdem a pártuséból.
A kiállítás másik szaszanidának ítélt darabja – ahol a látogatót kételyek gyötrik a vitrin ismertető kártyájának felirata láttán – egy VI.-VII. századinak saccolt, megkopott ezüst tányér (Kép B.1), amelynek részletes ismertetésében Gunter és Jett meglehetősen felszínesnek bizonyultak. A szerzők leírásukban egy „kehelyszerű konténerből vagy alapból” kinövő, ágaskodó hegyi kecskék által közrevett, indával befuttatott tányérról értekeznek. A csupán „indás fának” nyilvánított életfa azonban nem konténerből, hanem egy Szíriában, Mezopotámiában és Iránban honos dús porzójú pipacs-tulipánból (Papover glaucum) hajt ki (*2). Ez leginkább Hathor, a legrégibb Teremtő Istennő Nílus völgyi szimbólumával, a lótuszvirággal azonsítható: mindkettő az életadás és az élet folyamatossága, a megtermékenyülés és szaporodás jelképei voltak már a legősibb történelem előtti időkben.
Az életfa tetején, sokat mondó üzenetként (amelyet ugyan Gutter és Jett antennái nem vettek) egy elnyíló pipacs-tulipán látható – a beteljesült élet hervadással járó virága –, közepén pedig a funkciójukat vesztett porzók előterében az Istennő bíztatásaként, mintegy a megújulás és örök élet ígéreteként a jellegzetes hármas levél szimbólum vehető ki.(*2) A tányér ezáltal az Istennő hármasságának – lány-anya-öregasszony – kinyilatkoztatása és egyben a születés-termékenység-halál utáni megújulás ciklikusságának reprezentáns darabja.
Képek sorrendje: 5. kép, 6. kép (kiállítási darab) és 7. kép
5. kép: A Hathor istennő
jellegzetes (omegaszerű, spirálban végződő) hajviseletét és napkorongos
fejdíszét viselő ugariti Anat istenasszony szoptatja a királyt, akárcsak a
szikomor fában megtestesülő Nut istennő szoptatta Oziriszt.
6. kép: Ezüst tányér - az
élet
folytonosságát biztosító Istennőt szimbolizáló életfa. 7. kép: A Nílus völgyéből
elszármazó 'sok emlőjű'
efezoszi (Anatolia) Artemisz
holdistennő a földi megélhetést
biztosító, vadállománya révén is éltető-tápláló képességét jeleníti meg.
Gutter és Jett elismerésére szolgáljon, hogy megjegyzik a fontos tényt: a tányér (6. kép) a maga nemében „egyedülálló”, és még hasonló jellegűt is csak kettőt jegyeznek a szakmában. (Abból az egyik a szkíta kincsek világközpontjában, az Ermitázsban található.) Nem véletlen, hogy ez a tányér kivételes ritkaság. Az i.e. 2400 körüli időszakban a sztyeppékről áradó indo-európai népek génvariációjuk és bátor elszántságuk mellett új kultuszokat és hiedelmeket is vittek magukkal: a fiatal hódító istenek, illetve a mindenható atya iránt. A geográfiai terjeszkedés során az ősi és a bevándorló teológiák összeolvadtak, majd évezredek során fokozatosan, törzsekként és fejedelemségekként, körzetenként, városállamokként és birodalmakként megküzdve a férfi istenek kiszorították az istennőket – írja Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt (When God was a Woman) című rendkívüli jelentőségű könyvében.
A hatalmi harc kíméletlen volt. A legfőbb Istennőt lefokozták, háttérbe szorították, megcsúfolták, de közel három évezred kellett, míg a férfi istenű vallások – mithraizmus, zoroasztrizmus, judaizmus, kereszténység, iszlám – végleg ki tudták törölni a lelkekből. Templomait, szentélyeit lerombolták, papságát és híveit kiirtották, kegytárgyait összetörték vagy beolvasztották. Ami a 'pogányság', tehát az őshitek kegytárgyaiból túlélt, mint a Sackler galéria tányérja is, az leginkább a véletlennek tulajdonítható, vagy az idegen szimbolizmus iránti ignoranciával magyarázható.
Az életfa legkorábbi ábrázolása (mint az Oziriszt tápláló is) az egyiptomi fügefa, a Ficus sicomorus, de később egyéb fák is sorra kerültek, mint a datolyapálma, a tulipánfa, ezüst juhar vagy a klasszikus görögöknél Héra istennő arany almafája. A szír istennő, Atargatis legfontosabb szimbólumai a fa mellett az oroszlán és a földalatti dimenzió titkainak ismerője, a kígyó volt. Az egyiptomi Hathor istennőt, vagyis Kobra istenasszonyt, a Teremtő Bölcsesség istennőjét Sicomorus istennőnek is nevezték.(*3)
A fekete Hathor istennőt, az asszonyok protektorát mint teremtő és oltalmazó Föld-anyát a Nílus völgyétől eltávolodva többek között 'Byblos Nagyasszonyának' nevezték; Kánaánban Tyre és Sidon környékén Ashtoreth (Asherah, Attoret), Szíriában Atargatis, Ugaritban Anath (2. kép), Júdeában pedig Astart néven ismerték. Arábiában Attar-anya, Iránban és az örményeknél, szkítáknál Anahita, míg a görögöknél Artemis néven hódoltak neki. (7. kép) Egy ciprusi felirat Anathot Athénával azonosítja, míg az időszámítás előtti V. század zsidósága Anath néven (bibliai írásokban Asheraként)*4 Jahve alkotótársának és asszonyának tekintette. (David P. Silverman ezt a jelenséget – Ízisz és Hathor széleskörű hódolatát – az "egyiptomi imperializmussal" és az "istenek transzportálhatóságával" indokolta.)
A Gosztonyi-féle szumir (sumér) etimológiai szótár elemzése
szerint az asan vagyis istennő szó,
a fentiek változata, a Ba-Dug-Asan,
Bo-Dog-Asszony
(Boldog-Istenasszony) összetételben maradt fenn.
Az eredetileg az isteneket és a
csillagos eget is teremtő istennőt, a
Föld-anyát
– aki bölcsessége révén magát a túlélést (az emberi, növényi és állati
termékenységet) biztosította – csak
sokkal
később, pusztán politikai, vagyis
hatalmi meggondolásból
asszociálták
kígyó vagy sárkány
által
szimbolizált,
bűnösnek
nyilvánított tudati felismeréssel, illetve csábító gonoszsággal.
A szumir (sumér) pantheon istennő menifesztációinak – Nammu, aki „megszülte az eget és a földet”, ugyanakkor „anyja az isteneknek”, és Nin-khursag anyaistennő, aki az embert teremtette – legelterjedtebb szimbolikus megjelenítési formája volt a (mindig szimmetrikus elrendezésben, profil nézetben felé forduló és ágaskodó) kőszáli kecskék, gazellák, zergék, szarvasok vagy madarak által kétfelől közrefogott életfa, amelynek túlélő ábrázolásait ma múzeumok, magángyűjtemények, néhány művészeti album és szakkönyv őrzi pótolhatatlan kincsként az utókor számára.
A Sackler galéria ritkaságszámba menő ezüst tányérja azért is kivételes darab, mert a Teremtő Istennőnek egy szintén ősi szimbóluma, a bölcsességet (és egyben a forrásokat, éltető talajvizeket) megjelenítő kígyó is szerepel rajta. (Akárcsak némely egyiptomi és elámi ábrázolásokon a szikomorfára illetve datolyapálmára tekeredve.) Az életfa gilos mintával hajt ki a tulipánból majd szökik szárba, és indás ágai az elnyílt tulipán két oldalán, az Istennő ázsiai kedvencei, a pávatyúkok mellett stilizált kígyófejben végződnek.
Bár Gutter és Jett a kiállítás rendezőivel egyetértésben szaszanidának tartják az életfás tányért, a szimbólumok és egyéb jellegzetességei révén sokkal inkább lenne illeszthető a szumir hagyományú pártus kultúrkörbe. Az szólhat még nyomatékos érvként a szkíta-pártus eredet mellett, hogy egy – művészi kidolgozásában magasabb szintű – szkíta Istennő ábrázolása során (8. kép) az asszonyalak alteste egy elegánsan hurkolt gilos motívumban és annak befejezéseképpen kígyófejekben végződik: mindkét esetben a kígyó az eredeti bölcsesség és az örök megújulás jelképeként szerves része a legfőbb Istennőnek.
HA KÜLÖNLEGES, HA EGYEDI, AKKOR SZASZANIDA?
A
Sackler
galéria ázsiai kiállításának
szinte jelképeként legismertebb darabja egy ezüst gazella-rhüton
(ivókürt),
amely
képről
csak
oldalnézetből ismert, legérdekesebb díszítő eleme viszont
sajnos csak hátsó
nézetből látható: a körbe futó, szelíd állatokkal díszes fríz közepén ugyanis egy
stilizált tulipánban végződő, oldalágait visszametszett
életfa látható.
(Kép
C.1) Magát
a stilizált tulipánt három
azonos méretű nyárfalevél alkotja, amelyek közül a középső aranyozott. Az arany
nyárfalevél a halál feletti győzelem szimbólumaként szerepelt a 4500 éves
mezopotámiai király sírokban, ahol nyakláncra fűzve vagy koszorúszerű
hajdíszként ékesítette és óvta a másvilági útjára induló Shu-bad
királynőt.
(Kis kép baloldalon)
A múzeumi ismertető szerint „a gazella-rhüton különleges iráni formáját tekintve ritkaságszámba megy a szaszanida periódus ezüst edényei között”. Ismét egy posztpártus korabelinek ítélt (III.-IV. század), rendkívülinek elismert darab, amely sehogy sem illik az ismert, jellegükben egymáshoz hasonló iráni ezüst tárgyak körébe. És ha „különleges iráni formája” is lenne, vajon miért dekorálja egy idegen kultúra idegen szimbolikája, amely még csak nem is hasonlít a perzsák szent fájához?
Egy leginkább a realitás talaján álló művészettörténeti értékelés szerint a rhüton „nem-iráni művészeti forrás által befolyásolt, és ez a művészeti forrás valószínűleg Baktria.” Ázsia komplex történelmének valamelyest értő ismerőjének kell lenni, hogy ez az állítás a szkíta szó elhangzása nélkül kellő súllyal bírjon – három felkiáltójellel. Ugyanis a ritkaság, különlegesség és a baktriai szkíta hatás beismerése egy napon ráébresztheti a szakembereket a besorolás újraértékelésének szükségszerűségére.
Kép: C.1 A híres, telihold-szegélyes, ezüst gazella ivócsanak oldalnézetből
Gunter és Jett saját információja szerint a rövid gazella-rhütonhoz (C.1) hasonlót az Ural hegység nyugati részén találtak, és még érdekesebb, hogy „egy nagyon hasonló késő-pártus kerámia ivócsanakra akadtak Babilonban”. Ebből is arra következtethetünk, hogy az ún. késő-pártus időszakot nyilván egy poszt-pártus periódus követett, amely hosszú évtizedek során birodalmon belüli kölcsönhatások és kívülről a Selyem út forgalmának köszönhetően görög, indiai, bizánci hatás következtében fokozatosan egyre eklektikusabbá vált, és ezt nevezi a történelmi időrendhez ragaszkodva a szakirodalom következetesen kora-szaszanidának. A köztudatban és ismeretterjesztésben (de számos szakkönyvben is) viszont a szaszanida megnevezés alatt egyszerűen iránit értenek.
Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a Sackler galéria kiállításán van egy eddig (tudtommal) sehol nem publikált ezüst tányér, ahol centrálisan elhelyezve, a 7 csúcsú világhegyen két aranyozott szárnyas ló áll, amelyek a gazella ivócsanak dekorációjához hasonlóan egy félig nyílt tulipánt vesznek közre, és a vitrin előtt gyönyörködő nem kis meglepetésére a két ezüst sziromlevél közötti harmadik ebben az esetben is aranyozott. Ráadásul a peremen körbefutó indás dekoráció levelei között az Istennő korai időkből származó termékenységjelképeként tömör szőlőfürtök láthatók. (Az ezüst tányéron, B1-es kép, is látható néhány fürt a virágok és levelek között.)
A tárló ismertetése szerint a szárnyas lovakkal dekorált tányér szintén „szokatlan” a szaszanida ezüstök között. Szokatlan és ritka, de miért? – kérdezhetnénk. Talán mert a korábbi pártus időkből származik? Esetleg mert más kultúrából származóként a többi példányt meg kellett semmisíteni? Vagy mivel jellegében és szimbolikájában idegen és érthetetlen, nem szívesen és csak korlátozott számban másolták? (Bár az ilyen jellegű tányér múzeumi ritkaság, és eddig pénz és igény híján céltudatosan nem igen kutattak hasonló után, a pártus földrétegekben azonban nyilván százával vannak régen halott papnők sírjaiban és az Istennő lerombolt vagy leégetett szentélyeinek betemetett kincseskamráiban.)
Bár a katalógus írói általánosítva megemlítik, hogy az iráni uralkodók udvari ezüstművesei gyakran folyamodtak inspirációért másokhoz – szkíta, bizánci, hellén és indiai kollégáikhoz –, de mások szerint is innen-onnan importált és "szerzett" edényekről vették át és kombinálták (sokszor művészien) környezetük dekorációs elemeit és jelképeit. Mikor azonban konkrétan egy-egy szaszanida korabeli tárgy értékelésére kerül sor, erről mindenki elfelejtkezik: a megkülönböztető jellegzetességeket, a más kultúra jegyeit nem említik, sőt egyes tárgyak idegen műhelyekből való származását is hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyva a végén mindent, ami fénylik egy kalap alá, a bűvös szaszanida kalap alá vesznek.
Nem vitatott, hogy az i.e. III. század elején uralomra jutó Szaszanida dinasztia birodalmában – amely a VII. század közepéig bezárólag magába foglalta a mai Iránt, Irakot és Afganisztánt –, jellegzetes, keletiesen gazdag ornamentikájú luxus használati eszközöket, kultikus edényeket és dekoratív emléktárgyakat készítettek. Ezek a kezdeti időszakban elsősorban udvari használatra, majd később az uralkodó osztály számára és export célokra is készített, gyakran aranyozott ezüst korsók, tálak, dísztányérok népszerűségük révén igényes vevőkörre találtak Kínában, Indiában, Anatóliában és egyes mediterrán országokban is.
Kelendősége és elterjedt volta ellenére sem helyénvaló azonban minden múzeumnak felajánlott, vagy iráni régiségkereskedők közvetítésével vásárolt ezüst tányért és aranyozott rhütont a Szaszanida uralkodók asztali edényének nyilvánítani. Az általánosítás kételye merül fel Gunter és Jett azon elemzésénél is, mikor a perzsa Achaemenid-kor "innovációjának" tulajdonítják azokat a rhütonokat, amelyeknek ivókürtje az állat törzsétől megtörve, szögben folytatódik, mivel az i.e. VI. század közepén alapuló Achaemenid birodalom idején ilyen formájú csanakok máshol is léteztek.
Képek: D.1 és D.2
Egy nyilvánvaló és talán a legkorábbi példa erre a Louvre dél-mezopotámiai anyagában az elámi korból (i.e. 1800) a szumir (sumér) civilizáció által jelentősen befolyásolt Susa városából származó, bronzszögekkel rögzített mészkőből készült tál (D.1), amely három zergét ábrázoló, megtört rhütonszerű lábon áll. Az egyik jereváni múzeumban pedig az Urartu (örmény) birodalomból származó nehéz, 1600 grammos, 20 cm. magas ezüst lófejű rhütont őriznek (kép D.2), amely mestermunka a maga nemében, amellett, hogy az i.e. VII-V. századi példája a jellegzetes, művészien formába zárt szkíta állatstílusnak. Ez a nemesen egyszerű, fegyelmezett vonalvezetésű példány az öncélú dekorálás helyett a sörény stilizált és az izomzat naturalisztikus kidolgozására koncentrált.
Hasonló formatervezésű rhütonok láthatók az i.e. VIII. századi asszír paloták reliefjeinek ünnepi jelenetein is, tehát évszázadokkal megelőzve a Perzsa birodalom szögben megtört rhütonjait. Ebben az időben az asszírok kapcsolatban álltak a szkítákkal: „Partatua, a szkíták királya az asszírok nagyhatalmú szövetségese volt”(*5), ennek megfelelően a kétoldalú kulturális kölcsönhatás, majd az Irán felé való közvetítés nyugodtan feltételezhető.
Az ázsiai sztyeppék uralkodóinak és társadalmi elitjüknek gazdagságát, fejlett művészi érzékét és luxusigényét bizonyítják a washingtoni kiállítás tárlói. A népvándorlások során hatalmas 'barbár' területeken magas színvonalú, örök értékű finom kézműipar virágzott, amelynek feltárása és szélesebb körű megismertetése az egyetemes kultúrát gazdagíthatja.
*1 „Alexander térhódítása
Közép-Ázsiában új nevet hoz a történelembe: a Pártusokét, egy nyilas hegyi fajt,
amelynek végzete, hogy kb. egy évszázaddal később fontos szerepet játsszon a
történelemben és a Baktriaiakat, akik a tevék homokos vidékéről (Kizil Kum
sivatag az Oxus jobb partján, K. H.) származtak. Úgy tűnt, (Alexander) mindenhol
árja nyelven beszélő népekbe ütközött.” (H. G Wells:
The outline of History. New York, 1920)
*2 A virágból való virágzás az
élet folytonosságát érzékelteti és jelképezi.
Hasonló vertikális jellegű ábrázoló módszerre hívja fel a figyelmet Jankovics
Marcell A fa mitológiája című
könyvében: ”A népművészetre jellemző, hogy eltérő tér- és időbeli állapotokat
összevontan fejez ki. Így ’virágfái’ nemcsak Napból sarjadhatnak, de Napot is
’virágzanak’.”
*3 A szikomornak nevezett
egyiptomi fügefát az ókori Egyiptomban a Föld-anyaként tisztelt Hathor és az
égboltot megtestesítő Nut istennő alaki megjelenésének tekintették, szentnek
tartott gyümölcsét pedig a halál utáni túlvilági élet biztosítékának
tartották.
*4 A Biblia szerint Bölcs
Salamon, aki körülbelül i.e. 960-922 között élt, a helyi istenek mellett a
Szidoniai Ashtoreth híve volt.
*5
Vladimir Loukonine-Anatoli Ivanov: Lost
treasures of Persia. (1996)
*6 Az i. e. V. században készült (római)
szobormásolat modern elemzői szerint az emlők valójában az Istennőnek évente
áldozott szent bikák preparált heréi egy vastag, míves lánchoz rögzítve.
Ezt alátámasztani látszik, hogy míg az istennő sötétbőrű, még a ruhájából
kilátszó lábfeje is, a bimbó nélküli(!) emlőszerűségek viszont elütően világos
színűek. A Kis-Ázsiában leginkább népszerű ősi afrikai istennők, Ízisz és
Hathor, tehénistennők voltak, akiknek a megújulási és termékenységi ceremóniák
során áldozták fel a bikaistent.
2003. június
(Folytatás a júliusi számban A sztereotipizálás kudarca címmel)
© Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.
BIBLIOGRÁFIA
Magyar nyelvű források:
Bíró Lajos:
A magyar régmúlt titkai – Budapest, 1999.
Magyar Ház kiadó
Bobula Ida: A
magyar nép eredete – 1966-ban jelent meg angolul.
Magyar kiadás Budapesten 2000-ben. Anahita-Ninti kiadó
Jankovics Marcell:
A fa mitológiája. Budapest, 1998. Csokonai kiadó
Képes Géza: Kőbe
vésett eposzok – A magyar őstörténet
nyomai. Budapest, 1982. Helikon kiadó
Tábori László:
Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia. Budapest,
2003. Magyar őstörténeti kutató és kiadó
Télfy János: Magyarok
őstörténete. Pest, 1863. Fakszimile, Anahita-Ninti Bt.
Kiadó
Varga Csaba: JEL JEL JEL avagy az
ABC 30.000 éves története. Budapest, 2002. Fríg Kft.
Zajti Ferenc: Magyar
évezredek. Budapest, 1999. Magyar Ház kiadó
Angol nyelvű
források:
Collon, Dominique:
Ancient Near Eastern Art. Berkeley-Los Angeles,
1995. University
of California Press
Groushko, Mike:
Treasure. Lost, Found & Undiscovered. Philadelphia,
1990. Running Press
Gunter, C. Ann & Jett, Paul :
Ancient Iranian Metalwork. Washington D.C. 1992.
Smithonian Institution
Harris, Stephen l. Harris
- Platzner Gloria: Classical Mythology - Images and Insights.
California State University, Sacramento,
1998. Mayfield Publishing Company
Herodotus: The
Histories. USA, 1998. Oxford University Press
Janson,
H. W.: History of Art.
1913. (First edition: USA, 1962.) Revised and expanded edition by: Anthony
F. Janson. Englwood Cliffs, New Jersey,1969. Prentice Hall, Inc.
Loukonine, Vladimir & Ivanov,
Anatoli : Lost treasures of Persia.
Washington D.C. 1996. Mage Publishers
Mackey, Sandra: The
Iranians – Persia, Islam and the Soul of a Nation. New
York–London, 1996. Penguin Books
Potts, Timothy:
Civilization – Ancient Treasures from the British Museum.
Australia, 1990. Australian National Gallery
Soudavar, Abolala: The
Aura of Kings. Costa Mesa, California, 2003. Mazda
Publishers, Inc.
Silverman, David P.:
Divinity and Deitis in Ancient Egypt. Cornell University
Press
Thompson, E. A.: The
Huns. England, 1948. (Original title: A History of Attila
and the Huns) Paperback: USA 1999. Blackwell Publishers
Mysterious Places. Edited:
Jennifer Westwood. USA, 1997. Barnes & Noble
Mythology. Illustrated
Encyclopedia. Editor: Richard Cavendish. UK, 1992. US edition – New York, 1993:
Barnes & Nobles
The Penguin Encyclopedia of Ancient
Civilization. Ed: Arthur Cotterrel. London,
1980. Penguin books
Scythian Gold. Editor:
Ellen D. Reeder. USA, 2000. Harry N. Abrams, Inc. Publishers
Wonders of the Ancient World. National
Geographic Atlas of Archeology. National
Geographic Society
A Lap.hu oldalak közlik a fenti írást a Tanulmányok a szkítákról c. besorolásában
A Magyar Megmaradásért honlap Kilétünk/Művészetünk rovatában közli a Szaszanida Ezüst a Szkíták Kincse? c. tanulmányt
Addenda
Crassus received Syria as his province, which promised to be an inexhaustible source of wealth. It would have been had he not also sought military glory and crossed the Euphrates in an attempt to conquer Parthia. Crassus was reportedly the richest man in Rome, and attacked Parthia not only because of its great wealth, but because of a desire to match the military exploits of his two major rivals, Pompey the Great and Julius Caesar, and indeed those of Alexander the Great. We are told that the King of Armenia offered Crassus the aid of some forty-thousand troops on the condition that Crassus invade through Armenia that the king could provide for his troops. Crassus refused, and invaded across the Euphrates. His legions were defeated at Carrhae (modern Harran in Turkey) in 53 BC by a numerically inferior Parthian force composed mainly of armoured heavy cavalry and horse archers. Crassus' legions were unable to maneuver as swiftly as their opponents, and remained in the testudo formation. Crassus was captured, and reportedly forced to drink molten gold, ironic as he was the richest man in Rome, he was then executed. (Wikipedia)
The second and third centuries also saw a widespread interest in bulls' testicles. Men and women alike offered these choice parts in private and public ceremonies, which are known from their Latin inscriptions. From 160 A.D. onwards, they are known to have been connected with the cult of Cybele, the Great Mother. (Robin Lane Fox: Pagans and Christians. 1989)
I.e. 250-től i.sz. 226-ig áll fenn a Római Birodalommal összevethető méretű és jelentőségű pártus világbirodalom Kis-Ázsiától Indiáig. A pártusok papjait - akárcsak a magyarokét - mágusoknak hívják. Fölötte a szkíta alán birodalom, tőle keletre az "ázsiai hunok" nyugati birodalma. Ázsia túlnyomó része még hun uralom alatt áll. (Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok. IV. fejezet, 1. Attila uralkodásának történelmi előzményei. 2006)
Az időszámításunk előtti 10. és 4. század közötti szkíta kultúra emlékei közt számos dísztárgy, használati eszköz és ékszer található. Látható annak az "aranyembernek" a művészi rekonstrukciója is, aki egykor hercegként arannyal díszített ruházatot viselt, illetve olyan lódíszek, amelyek valaha gazdagon borították a fejedelmi négylábúakat. A több mint százdarabos kiállítási anyag jelentős része állatábrázolás, megjelenik a legendákból ismert csodaszarvas, griffmadár vagy aranyszőrű ló mellett a farkasok, a tigrisek vagy a hegyi kecskék alakja is a legkülönbözőbb tárgyakon. A kurátor hangsúlyozta: nem kíván állást foglalni a magyar őstörténet szkíta eredetet emlegető kérdéseivel kapcsolatban, mégis érdemes a Kazahsztánból érkezett kiállítási anyagot úgy megtekinteni, ahogy arra a kazah restaurátor is felhívta a figyelmet: ez a magyarok múltjának is egy darabja. Manninger Jenő, a Zala Megyei Közgyűlés elnöke is úgy fogalmazott a tárlatnyitón, hogy nem a történelmi vita a fontos, hanem hogy nyitottak legyenek a látogatók egy ilyen páratlan gazdagságú kiállítás befogadására. A Budapest és Debrecen után Keszthelyre került tárlat pedig azt mutatja, hogy a kastélymúzeum egyre inkább a Dunántúl egyik fontos kulturális központjává válik. (keszthely.hu)
Samarkand (the more than 25 centuries old city) is in the ancient land of Uzbekistan, one of the cradles of world civilization. The history of the town is linked with names of many great poets and scientists, above all with Uleg-beg (1394-1449) today ranked by serious scientists together with Ptolemy, Galileo, Giordano Bruno or Copernicus. (...) Uleg-beg is the author of the Star Table, an invaluable contribution to the development of astronomy. This book described the movements of the planets and contained tables recording the coordinates of 1018 stars. He also calculated very precisely the length of a stellar year as 365 days, ten minutes, eight seconds: he was out by less than a minute. The Star Table was the highpoint of medieval astronomy, the peak of this science befor the use of the telescope, which had not yet been discovered. (...) Not far from Simferopol (Crimean peninsula H. K.) stretches the Petrovske steppe, the natural border of the once-powerful Scythian state which existed here from the third century BC to the fourth century AD. On the site of its former capital Neapolis, whole blocks of buildings are preserved, and many of the objects excavated here have been placed in the Scythian museum. (Tomasevic-Vartabedijan: Soviet Union. 1989) [Uleg-beg was grandson of the great conqueror Timur, who took Samarkand in 1370.]
,,Jelen ismereteink szerint feltehető, hogy a szkíták már az i.e.
II. évezredben találkoztak sumér nyelvű népekkel, mégpedig a Zagrosz és a
Kaukázus közötti térségben, […] s aligha kétséges, hogy a nagyállattartó lovas
népek kultúráját igen nagy mértékben meghatározta az ókori Kelet művészete és
hitvilága, kezdve az állatábrázoló művészettől egészen az életfáig.”
(Bakay
Kornél: Kik vagyunk? Honnan jöttünk?
The well-preserved 25 year old woman - who probably died from breast cancer - was dug from her ice-clad tomb in 1993 by Russian archeologists, but this is the first time her remains will be publicly displayed. Analysis of her body and the artifacts in her elite tomb brought modern scientists unprecedented knowledge of the ancient Pazyryk culture which once held sway in southern Siberia. Among the remarkable discoveries were 'modern-looking' artistic tattoos on her skin. (2,500 year old tattooed 'ice princess' wears 'fur' to go on public display at next new moon. The Siberian Times. June 3, 2016)
Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára