A demonstráció oka egy fél évszázaddal korábbi esemény volt: a legendás hírű alkotóművész -- Steinbeck, Tenessee Williams és Arthur Miller művek színpadra vivője és megfilmesítője -- 1952-ben az Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló kongresszusi bizottság kihallgatása során megnevezte annak a kommunista sejtnek résztvevőit, amelynek a harmincas években ő maga is tagja volt. "Remélem, valaki lelövi (Kazant)!" hőzöngött a sajtónak Abraham Polonszky, volt fekete listázott forgatókönyvíró. "Az illető legalább izgalmassá tenné ezt az amúgy meglehetősen unalmas ünnepséget."

A vörös futószőnyeg másik oldalán, szintén rendőri kordon mögött Kazan támogatói tartottak ellen-demonstrációt. Egyik feliratos táblájukon ez állt: "Köszönjük, Kazan, hogy szót emeltél!", a másikon: "Hollywood kommunistáinak kellene bocsánatot kérni!" A Kazan elleni szervezett tüntetés viszont éppen azt bizonyítja, a kommunistáktól aligha számíthat mea-culpára Amerika. Bár a bolsevik diktatúra nyilvánosságra kerülő bűnei a harmincas évek közepétől kezdve fokozatosan bomlasztották magát a amerikai kommunista pártot is, egyeseket szembeállítva a saját múltjukkal, a párttagok többsége azonban kitartott meggyőződése mellett.

A stratégiai jellegű városokat, New Yorkot, Washingtont, Hollywoodot kontrolláló és a médiát behálózó baloldali erők helyett azok kényszerültek védekezésre, szorultak háttérbe, sőt hurcoltattak meg a hidegháború éveiben, akik időben felismerték a kommunista diktatúra veszélyét, és vállalták a leleplezés vakmerő kockázatát. Az amerikai kommunista pártvezetőséget, amely nyilvánosan hirdette, hogy egy szovjet-amerikai háború esetén nem támogatná az Egyesült Államokat, a tömegsajtó vagy az FBI soha nem vádolta hazaárulással.

Elia Kazan viszont, aki rádöbbenve az internacionalista térhódítás veszélyére próbálta akadályozni a kommunista hatalomátvételt, soha többé nem tudott szabadulni az „áruló" jelzőtől. Kazan Egy élet címmel 1988-ban megjelent autobiográfiájában -- amelyet Norman Mailer a legjobb amerikai életrajzok egyikeként értékelt -- megírta, hogy sokkhatásként érte, mikor realizálta az amerikai kommunista pártnak, mint "jól szervezett, világméretű konspirációnak" a veszélyét. Később az Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottsággal való együttműködését taglalva azt írta: "A párt elitjére akartam súlyos csapást mérni, magammal akartam rántani őket, mert tudtam, hogy az ország vesztét jelentették."

Az átmenetileg baloldali szimpatizáns Kazan mentségére legyen mondva, a kommunizmus globalizációs törekvéseként Amerikára is leselkedő veszélyt a magukat a szellemi berkek "krémjének" tartó és "progresszívnek" valló New York-i és hollywoodi kommunisták többsége fel sem ismerte, vagy (ami még inkább felróható) az eszme, a "szent cél" érdekében cinikusan és alattomosan figyelmen kívül hagyta. Az ex-kommunista Sidney Hook szerint, "a harmincas évek radikális entellektüeljei ... nem viselkedtek entellektüelek módjára. Nem gondolkodtak. Ami még ennél is szégyenletesebb, a Szovjetunió trubadúrjaivá váltak." (Hook ugyan nem sorolta magát közéjük, de annak idején valójában ő is egy húron pendült velük.)

A McCarthny szenátor nevéhez fűződő kongresszusi vizsgálatok és azt követő tisztogató eljárás következtében számos 'moszkovita' művész és akadémikus veszítette el a munkáját, és került átmenetileg feketelistára, Hollywoodtól New-Yorkig. (Sokan csak átnyergeltek: filmrendezés helyett írtak, tanítás helyett rendeztek, esetleg egy időre külföldre mentek.) Azóta is állandóan hangoztatott "meghurcoltatásuk" azonban meg se közelítette azokat a tragikus kimenetelű atrocitásokat, amelyeket ők zúdítottak volna minden polgártársuk nyakába, amennyiben konspirációs tevékenységük sikert aratott volna.

William Foster így ír a Szovjet Amerika felé című könyvében az 'amerikai vörös gárda' forradalmi hatalomátvételét követő időszakról: "A kapitalista pártok -- a republikánus, a demokrata, a progresszív és a szocialista pártok, mind likvidálva lesznek a diktatúra megvalósultával. A kommunista párt egyeduralkodóként, a Pártként funkcionál majd a robotoló nép érdekében." David Horowitz Radikális fiú című önéletrajzában azt írja, "For them, (az amerikai kommunisták számára, K. H.) Russia was the incarnation of the socialist idea.  Their loyalty to Moscow was as inseparable from their faith as was a Catholic's belief in the authority of Rome."

Bár a kommunista párt váltig tagadta Moszkvától való függőségét, a lenini tanok tervezett megvalósításának gyakorlati módszerei azonban az új világban a Kreml módszereit tükrözték, egyesekben kétségeket, sőt félelmet ébresztve. Ezeknek az érzelmeknek engedve lépett ki a pártból 1937-ben többek között az író-publicista Whittaker Chambers, aki később, Kazanhoz hasonlóan nemzetbiztonsági érdekekre való hivatkozással közölte a szenátusi bizottsággal hajdani konspirációs elvtársainak névsorát. Sidney Hook szerint, nagyobb bátorság kellett a kommunista párttal való szakításhoz, mint a párthoz való csatlakozáshoz. Moszkva keze messzire ért, és az esetleges okoskodók, kritikusok, külön utakra indulók közül egyesek eltűntek, mások gyanús körülmények között öngyilkosságot követtek el.

A kontraverzió kapcsán a New York Post idézi a feketelistázott filmírót, Bob Leest, aki szerint "Kazan sáros lett, és a sár azóta is ragad rá." A végsőkig kitartó hithű kommunisták azonban, akik fülükig úsztak a posványos sártengerben, rejtélyes módon még csak be se mocskolódtak. Kazan szerint nem ő, hanem "azok tartoznak magyarázattal (bocsánatkérés el sem képzelhető), akik hosszú évek (évtizedek, K. H.) során mentegették, sőt tagadták a szovjetek minden bűntettét."

Francois Furet még 1993-ban is füstölgött: "Ha Marx posztumusz védelmében is, de mi a csudának kell takargatni, jobbnak feltüntetni a volt Szovjetunió tragikusan kegyetlen történelmét?".  Ennek Orwell nem éppen megnyugtató magyarázata ad értelmet, miszerint az internacionalista baloldal inkább antifasiszta, mint antitotális. (Nevetséges lehetne, ha nem lenne ijesztően veszélyes az a primitív mérleghinta-mentalítás, amely a kommunizmus bűneit tagadva felértékeli a marxista bolsevizmust, ami által még mélyebbre akarja taszítani a fasizmust.)

Kazan rövid másfél évi tagság után már 1935-ben kilépett a pártból. Ezzel szemben a kommunizmus ünnepelt papnője, a média gyakran idézett kedvence, Lillian Hellmann csak 1976-ban jutott el addig, hogy beismerje: "Tömérdek bűn van a sztálinisták listáján, amit én magam hosszú időn keresztül és tévesen tagadtam." (Más szóval: HOPPÁ!) Vele együtt a magukat (szerényen) Amerika szellemi elitjének tituláló kommunista entellektüelek bűnlistája ugyancsak szégyenteljesen terjedelmes.  Horowitz szerint hipokritának és bolondnak látszottak, mivel a háború alatt a  demokratikus oldalt, Rooseveltet támogatták, utána viszont a sztálini diktatúra apologétáivá váltak. Hellmannék jelszava volt: "A kommunizmus a huszadik századi amerikanizmus." És ez mégcsak nem is volt olyan régen!

Az ellendemonstráció szervezője, Scott McConell nagyra értékelte Kazan hajdani önzetlen, bátor kiállását. Charlton Heston egyenesen megdöbbentőnek találta, hogy a kimagasló egyéniség és művész életművének díjazása egyáltalán vita tárgya lehetett. A konzervatív író-publicista William F. Buckley a New York Post hasábjain tiszteletreméltónak nyilvánította Elia Kazan történelemformáló hazafias tettét, ugyanakkor dicsérte Hollywood döntését is, amiért a szervezett tiltakozások és nyomás ellenére végül is elismeréssel adózott a 89 éves művésznek.

(Utólag zárójelben: A kitüntetés átvételekor Kazan nem nyilatkozott és azonnal távozott. A média, a hagyománnyal  ellentétben nem közölt róla ünnepi portrét és nem készített utólagos interjút az öreg mesterrel.)

*

Részletek Elia Kazan önéletrajzából:

"I believed it was the duty of the government to investigate the Communist movement in our country. I couldn't behave as if my old "comrades" didn't exist and didn't have an active political program. There was no way I could go along with their crap that the CP was nothing but another political party, like the Republicans and the Democrats. I knew very well what it was, a thoroughly organized, worldwide conspiracy.  This conviction separated me from many of my old friends."

"She (Kazan's wife, Molly, assistant editor of the New Theater Magazine, K. H.) was criticizing the parallel Art (Arthur Miller) had seen in the story of the Massachusetts witch trials and becoming indignant.  'What's going on here and now is not to be compared with the witch trials of that time.' she said to me and first chance she got, to Miller. 'Those witches did not exist. Communists do. Here, and everywhere in the world. It's a false parallel. Witch hunt!  The phrase would indicate that there are no Communists in the government, none in the big trade unions, none in the press, none in the arts, none sending money from Hollywood to Twelfth Street. No one who was in the Party, and left uses that phrase. They know better."

(Hamarosan a fent említett epizód után a Wall-Street és Hollywood meg akartak szabadulni Mollytól, majd  mikor a főnöke ellenállt (közvetlen moszkvai nyomásra), egyszerűen beszüntették a magazint.)

VISSZA a Mindenféle érdekesség rovathoz